Kevesen tudják, hogy valahol bennem lakik egy Szörnyeteg. Nem én teremtettem, hanem a környezetem alakította ki, ehhez társítva minden egyes csalódást és fájdalmat. Nem szeretem mutogatni, és igyekszem visszafogni Õt, láncokkal tartom fogva a Lelkem peremén, de néha ezek a láncok elpattannak. Akkor szabadul el a Pokol. Mert akkor nem tudom visszatartani. Akkor neki nincs megállj, és amíg én azon vagyok, hogy elkapjam és újra lerögzítsem, addig embereket tesz tönkre. Egyébként is, nap, mint nap feszegeti a láncokat, amiket nekem tengernyi idõbe telik megjavítani, aztán a Szörnyet újra megdorgálni, hogy "Ejnye, ilyet nem csinálunk!" Nem szeretem ezt a felem. Sõt, gyûlölöm. Minden nap megcsörrenti láncait, kiéhezve, bosszúra szomjazva, hogy visszavágjon azért, ami nekem fájdalmat okoz, Lelkemre és Szívemre sebeket vágva. Nem mintha olyan sok maradt volna a Szívembõl, mindössze már csak egyetlen apró darab vergõdik a mellkasomban, a Lelkem mellett, ahol Õ él, jobban mondva raboskodik. A sértésekkel és bántásokkal nyer erõt, feszegeti láncait, amik néha elpattannak. Vannak emberek, akiket egyetlen szóval meg tudna semmisíteni, vagy lelkileg nyomorékká tenni. Nem szeretek senkinek sem fájdalmat okozni (ha én már szenvedek, és tudom, milyen érzés), éppen ezért próbálom minden erõmmel visszafogni. De ha nem sikerül... Sajnos vannak élõ tanúi annak, milyen az. De igazából Õk szabadították ki a Szörnyet, Maguknak keresték a bajt, és van, hogy nekem hónapokba telik megnyugtatni Õt. Sajnálom, hogy létrehoztátok (kinek nem inge, nem veszi magára! De lehet, hogy nem ártana...). Nem csak Ti szenvedtek Miatta, hanem én is! Nekem is rosszul esik, hogy akaratlanul, tudatomon kívül mondom ki a megsemmisítõ szavakat, nekem is összeszorul a gyomrom és Szívem utolsó darabkája! Nem csak Nektek rossz, nem csak "én" bántalak Titeket, Ti is engem!

De most a Szörny megint le van láncolva. Teljes a biztonság. Egyelõre... Ki tudja, mikor tépi le ismét a láncait? És ki tudja, egyáltalán túlélem-e azt, hogy megjavítsam õket...