|
Mikor először megláttam, azt gondoltam: milyen vidám.
Egyedül sétáltam hazafelé a buszmegállóból, és akkor felfigyeltem egy szívből jövő kacajra. Egy lány sétált előttem egy barátjával, beszélgettek.
Lassan kullogtam utánuk, akaratlanul is hallgatóztam. Vidám volt, energikus és élettel teli… az arca ragyogott, a szemei csillogtak, a hangja szinte csilingelt. Harsány szivárvány a borús égbolton.
Utána akarva-akaratlanul is folyton belé botlottam. Előfordult, hogy megpillantottam az utcán. Hogy megláttam a buszon.
Először nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam, csak egy tűnő ábránd. Nemsokára ő is szertefoszlik majd, akárcsak a boldogságom. De nem tette.
Sőt. Egyre többet láttam.
Először irigy voltam rá. Az örömére. A mosolyára. Folyton nevető barátok vették körül, sosem volt egyedül. Irigyeltem, amiért neki megadatott az, ami nekem nem: barátok…
Aztán az irigység lassan gyűlöletbe csapott át. Mikor megpillantottam a buszon, perzselő tekintettel szemléltem, próbáltam a tekintetemmel elvenni az örömét.
Ezt felváltotta a naiv kíváncsiság. Megjegyeztem, melyik buszon látom. Mikor olyan helyekre értem a városban, ahol fel szokott bukkanni, szakadatlanul őt kémleltem.
Tudtam, hogy ő is valahol felénk lakik, ezért mikor otthon voltam, mindig az órát figyeltem, már tudtam, mikor fog elsétálni a házunk előtt. Olyankor mindig elhúztam a függönyt, leültem az ablak mellé és figyeltem. És mikor feltűnt karcsú sziluettje a távolban, elmosolyodtam.
Próbáltam kitalálni az életét, elgondolkodtam, vajon milyen is lehet a bőrében lenni. Ábrándokat, meséket szőttem róla.
Gyönyörűnek találtam hosszú, selymes haját, csillogó szemeit, mosolygós ajkát.
Végül… végül csak határtalan szeretetet éreztem az irányába.
Egy nyári estén nyitva felejtettem az ablakot. Halk énekszóra lettem figyelmes.
Ő volt az, tündérien szép hangján énekelt egy édesbús nótát. Abban a pillanatban úgy éreztem, a hangja a szívemig hatol.
Egy másik alkalommal kutyát sétáltatott a közelben. Apró termetű, törékeny alkatú lány volt, mégis egy hatalmas kutyát vezetett pórázon. Az állat mégis mélységes szeretettel figyelte minden mozzanatát, gondolkodás nélkül teljesítette az utasításait, ügyelt, hogy a póráz még csak véletlenül se feszüljön meg s ne okozzon fájdalmat kis gazdájának.
Ő pedig csak mosolyogva, lelkesen mesélt kedvencének.
Kikönyököltem az ablakba, s zavartalanul figyeltem őket. Tisztán hallottam minden szót.
Elmesélte a kutyusnak, mi történt vele aznap, verset szavalt neki, énekelt, becézgette. Látszott, hogy végtelenül szereti. A kutya pedig nyugodtan, türelmesen, boldogan hallgatta.
Még a nevét sem tudtam. De úgy éreztem, mindenkinél jobban ismerem.
Egy késő őszi délután, egyedül sietett haza. Az eső szemerkélt, az ég szürke volt és kedvtelen, borzongató szél fújt. Ő ugyanúgy jött, elég későn, az utcai lámpákat már felgyújtották. De ő mindig későn érkezett, sokáig tanult az iskolában.
Akkor azt gondoltam: milyen szomorú.
Egyedül volt, teljesen egyedül. Elmerült a gondolataiban. Az arcára végtelen szomorúság ült ki, szemeiben fájdalom csillogott. Hosszú, nedves haja az arcához tapadt, tekintetét mélyen a földre szegezte.
Potyogtak a könnyei.
Egy pillanatra megállt a házunk előtti járdán, letörölte könnyeit, majd arcát az ég felé emelte.
Egyetlen szó hagyta el a száját: „Miért?”
Azt hittem, megszakad érte a szívem. Szomorúnak, elveszettnek és magányosnak tűnt. Végtelenül magányosnak.
Mindent megértettem. A mosoly, a kacagás, a folytonos jókedv…
Mind csak álarc. Ez a lány szomorúbb, mint azt bárki hinné.
Eltelt egy év. És ő egy napon eltűnt. Nem sétált el többet a ház előtt. Figyeltem, minden nap figyeltem, már csak megszokásból is, de semmi nyoma sem volt.
Aztán eltelt még egy év. És még egy. Meg még egy.
És végül újra megjelent.
Kicsit megváltozott. Felnőtt, magabiztosabb lett. De még mindig egyedül volt.
Egy fülledt nyári éjszakán, késő éjszaka újra megpillantottam őt. Egyedül volt, ismét. Kényelmesen, borzongva sétált, fölötte ragyogtak a csillagok. Az ég megdördült, az eső eleredt. Meleg vízcseppek szökkentek alakjára.
Ő megállt, arcát az ég felé emelte, és ismét megkérdezte: „Miért?”
Elfordultam az ablaktól, behúztam a függönyt. Aztán kinyitottam a bejárati ajtót.
Ott guggolt az út szélén, arcát tenyerébe temetve zokogott bele a csendes éjszakába. A jótékony sötétség, a meleg esőcseppek takarták el az idegen szemektől.
Fölé tartottam az esernyőmet. Ő meglepetten pillantott fel rám. Haja nedvesen tapadt arcához, bőrén a sós könnyek és az édes esőcseppek keveredtek. Nedvesen csillogó tekintete elkerekedve bámult fel rám.
Kedvesen rámosolyogtam.
- Szia. Megvigasztalhatlak?
Két szó csupán, mégis egy világot jelentett számára. Újra, keservesen feltört belőle a zokogás, mellkasomhoz simult, én pedig átöleltem. Végre úgy érezte, hogy nincs egyedül.
Végre én is hasznosnak éreztem magam. Azt hiszem, ő az, akit egész életemben kerestem. Mintha csak nekem teremtették volna.
Két szó, amely mindent képes megváltoztatni.
Két szó, amely megment a magánytól.
Két szó, amely a szívedhez talál.
|
