|
VÁGYAK
1.rész
A reggeli idillt a csengő kellemes dallama törte meg. Egy fiatal, csinos nő tipegett ajtót nyitni. Amint meglátta a látogatót, egy cseppet sem kedves fintor jelent meg gyönyörű arcán, de szótlanul nyitvahagyta az ajtót és visszatipegett a nappaliba.
- Ki az, drágám? – hallatszott egy mély, férfias bariton a konyhából. Kikukkantott az előszobára és melegen elmosolyodott. – Jó reggelt, Blaise! Dave fenn van, még nagyban húzza a lőbőrt.
- Jó reggelt, Mr. Merino! – csendült egy egércincogáshoz hasonló hang, aminek a gazdája már a lépcső tetején járt.
Határozott, apró lépésekkel ment végig a hosszú folyosón, hogy bekopogjon egy félreeső ajtón.
„Minek ekkora ház? A szobák negyedét sem használják, fogadom. Eskü, ezt megkérdem egyszer ettől a mormotától.”
A fiú gondolatai és tekintete a házon és a benne lévő dolgokon járt, majd megunván a várakozást, berontott a szobába.
- David! Az isten szerelmére, megint el fogunk késni!
Ám erre sem válasz, sem egy aprócska reakció nem érkezett. Tipikus...
Egy lépéssel szelte át a szobát, hogy belerúghasson a nagy takarókupacba, ami az ágyon hevert és káromkodva ért földet.
- Eszednél vagy? – bújt elő egy kócos, szőke hajú fiú, aki, amint végigmérte zaklatóját, azonnal kedvesebb hangnemre kapcsolt. – Izé... ’reggelt!
- Jó reggelt, CsipkeJózsika! – jött a mézes-mázas hang a fiatalabbtól.
- Két perc és kész vagyok. Addig menj le apuhoz, kuncsorogj ki belőle valami kaját nekem – szólt mormogva a szőke és intett a kezével.
Blaise egy fokkal jobb kedvvel ment lefele a lépcsőn, egészen a konyháig. Kikerülte a nappalit, esze ágában sem volt Dave anyjával bármilyen viszonyban is lenni, még a köszönés is luxusnak számít a nőnél.
- David óhajtja a tizijét, következőkor majd megkérem, hogy milyen desszertel kéri – motyogta a fiú, mire az idősebb rekedtesen felnevetett.
- Ott az asztalon. Neked is csináltam – utatott a két barna zacskóra a férfi.
- Köszönöm, nem kellett volna fáradnia – mosolyodott el végre a kisebbik, mire úgy nézett rá a férfi, mintha szellemet látott volna. – Valmi baj van? Még borzos vagyok? – kérdezte a fiú és elkezdte igazítgatni a tincseit.
- Dehogy, csak nagyon jól áll neked a mosolygás.
A fiú kissé elpirulva próbált motyogni valamit, aztán valaki rátehénkedett.
- Naaaa! – nyavajgott fel, mikor megérezte az ismerős illatot.
- Viselkedj, fiam!
- Igenis, főnök! – vágta magát katónapózba David. – Húúú, kaja...! – azzal mindkét zacskót a hátán lévő táskájába mélyesztette. – Na, gyerünk, szépségem, vár a meló! – vette át a karját a fiatalabb vállán és húzta maga után. – Csók a családnak!
- Viszlát!
~*~
- Te, kölyök! Mi olyan érdekes abban a gazban? – huppant le a fűbe és kényelembe helyezte magát.
- Ez nem gaz! Egy zsálya, vagy, ha úgy tetszik, akkor Salvia. És nem a „gaz” az érdekes, hanem a pillangó, ami rajta van, te lökött!
- Tök mindegy, Szilva-virág egy narancsszínű pillangóval. Wáááóó, milyen érdekfeszítő! – Blaise erre csak a szemeit forgatta és durcásan tovább figyelte a lepkét, ami pár pillanat múlva tovább is szállt. – Váj, csináld ezt!
- Heh? Mit?
- Ezt! – azzal felfújta az arcát, mire úgy nézett ki, mint egy béka, a barna hajú fiú a kezét kapta a szája elé, hogy ne sikkantson fel nevetgélésétől. – Naaa...
Blaise felfújta aranyos pofiját, mire a másik csillogó szemekkel bámulta és végül hirtelen magáhozhúzva a karjaiba zárta.
- Olyan kis aranyos vagy...
- Pff... – a kisebbnek már nem kellett tetenie a durcázást.
- Hé, gerlepár, nem jössztök tesire? – szólt az egyik osztálytársuk.
- Kihagyom – suttogta Dave, hogy csak a karjaiban tartott fiú hallja.
- Akkor már én is – suttogta, aztán hangosan is felszólalt: - Még kihasználjuk a szünetet, majd később megyünk.
- Ti tudjátok – vont vállat a fiú és eltünt a helyszínről.
- Mit szeretnél csinálni, hercegnő? – dőlt hátra a fűben a szőke.
- Hát, mivel semmit sem aludtam az este, úgy gondoltam, hogy alszom és te majd felköltessz.
- Mi vagyok én? Holmi ébresztőóra? Én sem tudtam aludni normálisan, mert valaki hátbatámadott – szúrósan tekintett a fiúra, aki ártatlan arccal emelte fel kezeit védekezően.
- Akkor?
- Akkor most, elmegyünk zabálni, aztán meg lustulunk. Na?
- Felőlem oké.
Már az iskolakapunál jártak, mikor hirtelen valaki megszólalt.
- Blaise... – suttogta egy félénk hangocska. A fiú megfordult.
- Szia, Lucy! Mizujs?
- Kösz megvagyok. Hová mentek? – kérdezte kedvesen a lány.
- Közöd? – jött a morranás a barna hajú fiú mellől, aki hirtelen megint egy fészekben találta magát. David karjai alatt. Onnan pislogott nagyokat, mint egy értetlen kis maki.
Válaszolni sem tudott szegény fiú, máris a főúton találta magát, mire felsóhajtott.
- Normális vagy? Mit gondolnak az emberek, ha csak eltűnünk és megjelenünk? Egyébként meg miért vagy ilyen bunkó?
- Nem figyelt senki. Bunkó? Nem is...
- De is...
És aztán hallkan elvitázgatva haladtak a süteménybolt felé, észre sem vették, hogy valaki figyeli őket hátulról. |
