Nos, ez a játék több szempontból kedves számomra. Egyrészt az elsõ játékaim egyike, itt kezdtem megtapasztalni az itteni szerepjáték ízét. Másrészt az elsõ befejezett szerepjátékom, ami szintén egy jelentõs esemény, azt hiszem. Harmadrészt a karakterem kiteljesedhetett Andro karaktere mellett, és izgalmas, fordulatos, és mondhatni, náhol kifejezetten elszállt történetet sikerült összetennónk mindenféle különösebb egyeztetés nélkül. Nagyon szépen köszönöm, egy élmény volt!


A két karakter:

Kitagawa Yuu (Andro) és Unmei

Unmeinél, hogy egyértelmûbb legyen, a személyiségeket, és a külvilágból érkezõ hangokat külön színekkel illettem.

A standard énje, Unmei a fehér
Kicsi a barnás
Ez a fajta lila a nimfomán
A vörös négyeske énje
Valamint bordós a rejtett ötödik énje.
Zöld pedig, mikor valaki hozzá szól, vagy valaki mondandójára emlékszik vissza. ^^

Ebbõl már kikövetkeztethetõ, hoyg egy pszichiátriai beteg és kedvenc pszichológusa igen vaddá fajuló küzdelmérõl szól egyrészt a külvilággal, másrészt saját magukkal és az érzelmeikkel.
Kellemes olvasást! *-*

Unmei:

Forró. Érzem, elemészt. Elégek! Valaki, kérem, segítsen... kérem! Lélegzetvételem egyre zaklatottabb, s a láz egyre emészt. Gyenge ernyedtséggel nyalok végig kiszáradt számon, ahogy kék szemeim az üvegen túlra szegezem, amelyre terjedelmes párafoltot leheltem. Félszeg mosollyal emeltem fel féloldalasan a fejem, hátrasimítva a hajam, amely a szemembe lógott korábban.
- Játssz velem! - vágok egy hatalmasat a plexire, felkeltve a figyelmét. Démoni szeretõ, elérhetetlen és rideg. - Tégy magadévá! - ordítom.
Homlokom lemondóan a hûs üveghez nyomom, majd átkarolom magam szorosan. Mutatóujjam a számba kúszik, s mohón kapok rá, lágyan nyalogatom, hogy az könnyedén benedvesíthesse ajkaim. - Legalább te tégy magadévá... - suttogom halkan, bámulva az ismeretlent, aki alig pár centire szánalmas arckifejezéssel bámul rám.
- Büdös cafka - suttogja félrehúzott szájjal, õ az undor maga. Szõke, szexin csapzott haj, tengerkék szemek... mintha az ikertestvérem lenne, mégis teljesen más.
- Ne tagadd, te is akarod - suttogom, miközben hátratámasztom az egyik kezem, hogy teljesen feltárulkozhassak neki, ujjaim az ajkaimtól elválva indulnak útjukra lefelé a mellkasomon apró köröket írva. Látom a szemében, hogy õ is akarja, megcsillant benne a sötét vágy.
- Bármit megtehetsz velem - korbácsolom fel izgalmát, és tudom, megfogtam, ennek nem tud ellenállni. Kezünk bár közös, immáron õ irányítja. Bizsergetõn rezzenek össze, mikor végre hozzámér. Tudja, mit csináljon, tudom mit csináljak. Az ujj, mely testemhez tartozik, immáron az övé, és nem fél mélyen belém fúrni, hangos nyögésre késztetve, hallom visszhangozni a fejemben: - Lucskos kis kurva, élvezd!
Nem kell biztatni, lázam egyre hevesebb, de élvezem, élvezem a hang- mozgás- és érzékkompozíciót, amelyet a testemen fest mennyei képpé egybe.
- Megehetlek? - teszi fel a kérdést. - Tégy magadévá! -felelem, de ajkáról kel már a szó, ma csak az övé lehettem, de ez is elég, egyelõre beérem ennyivel...
- Helyes- felelem, amennyire vágyik az érintésre én ugyanúgy vágyom a vérére, vágnom kell, szúrnom kell, csonkítanom kell, ölnöm kell! Kéjét növelve vezetem végig nyelvem a karján, amelytõl kirázza a hideg. Érzem belül a lüktetõ vért, amelyek dagasztják ereit. Szemem gonoszan összehúzódik, amikor teljes erõmbõl harapok bele a csuklójába, feltépve az érzékeny bõrt, s õrült kacaj buggyan elõ a számból, amikor végigszánt rajtam az ismerõs érzés, a közös fájdalom õrülete.

Közben a folyosó csendjét hangos kiabálás tölti be, ugyanaz a felhajtás megint, csak neked, csak most:

"A francba már, nyomd rá az áramot!"
"Már megint elharapta a saját csuklóját?"
"Hívjatok orvost!"
"Jobb lenne, ha hagynánk meghalni..."
"Mi történt?"
"Nem ítélkezhetsz az élete felett!"
"Erre, itt van!"
"Makoto, szükségem lesz két egység vérre!"
"Összerándul tõle  a gyomrom..."

Élvezed drágám, ahogy lassan lefolysz vérrõl? Én piszkosul jól szórakozom a felhajtáson. Ha lenne erõm, mindbe beledöfném a doktor zsebébõl kikandikáló töltõtollat... De gusztustalan vagy, összegecizted a kezem...

***

- Anya, még egy kicsit had... Még csak egy egészen kicsikét had aludjak... - nyöszörgöm. De a Nap kegyetlenül tûz a szemembe. Álmosan törölném ki a szemembõl a csipát, de valami megakadályoz ebben, kezem körül megszorul valami és mélyen a húsomba vág, amire felszisszenek. - Anya? - kérdezem megilletõdve, majd lassan kinyitom a szemem. Mindent betölt a fehérség, amely szinte megvakít. Hunyorogva küzdök.
- Anya, nagyon égeti a szemem, anya, kérlek húzd el a függönyt! Anya, hallasz? Anya.. Anya.. ANYA! - szívem megtelik rettegéssel, semmi válasz, csak gúnyos röhögés kel életre a fejemben, amitõl még inkább összeszorul a szívem. Már megint itt van, a démon, a részfaszú bagó, a vasorrú bába, a mumus. Õ minden egy személyben, maga a gonosz, a megtestesült rémálom. Nyöszörögve kezdek mocorogni. Menekülnöm kell! Menekülnöm KELL!
Idegesen emelem fel a kezem, és rémülten ébredek rá, az ágyhoz vagyok kötve, már megint az ágyhoz vagyok kötve! A pánik már körülöttem ólálkodik, ahogy Õ is, Istenem, már az ágyam alatt van, lassan kinyúl értem, és magával rángat a semmibe. Félek! Segítség! SEGÍTSÉG!
Kész, elpattant a rugó, sikoltva kezdek kapálódzni az ágyban, nem törõdve a húsomba maró fájdalommal.
- Eresszenek el! Itt van! Anya! Áááá! Ne érj hozzám! Hagyj! HAGYJ!!!
- Unmei, itt vagyok, hallod, nyugodj meg! - csörgedezik a távolból egy parancsoló hang.
- Yokou-san! -visítom kétségbeesetten. - Youkou-san, segíts!
- A francba is, két egység morfiumot! - intézkedik. Pedig csak meg kellene fognia a kezem...
- Yokou -san - kétségbeesésem elérte határait és átszakította azokat, úgy, ahogy kezem is eltépte az erõs köteleket. Eszelõsen ragadtam meg Yokou-sant. - kérlek, tarts, el akar vinni, el akar ragadni...!!!
Fájdalmasan felnyüszítek, mikor belém mart, mint egy apró szúrás. Yokou-san, ne eressz el! Süllyedek, nem hallod? Fogj erõsebben! Yokou -san! Könnyeim feltartóztathatatlanul törnek elõ, miközben érzem, egyre mélyebbre süllyedek, hiába mélyesztem körmeim egyre mélyebben Yokou-sanba...

***

- Hoztam ebédet - zeng fel mögülem kedves hangja. Tüntetõlegesen nem fordulok felé. Kezeimen kötés, azokon a szokásos karvédõ. Megint nem sikerült megszabadulnom életemtõl, megint csak a fehér, kipárnázott falakat nézhetem. Miért tartanak életben? Miért vagyok fontos nekik? Miért létezem valójában? - Kérlek, egyél belõle, Unmei! Legalább a kedvemért...
Fáradt tekintetem a tálcára téved. Majd lassan felállva közelebb megyek, és leülök. Szembenézek vele. Bár az orvosi köpennyel próbálja rejteni, karja tiszta kötés, épp mint az enyém. Én tettem... nem én, mégis én: ez a kéz, ezek a körmök...
- Gyerünk, csak egy kicsit! - mosolyog.
- Fontos? -kérdezem, mire csak egy aprót bólint. Sóhajtok egyet, majd lassan remegõ kezembe veszem a kanalat, hogy pár falatot egyek a kedvéért. Csak a kedvéért.
- Unmei, figyelj rám egy kicsit - szólal meg kisvártatva, hangja komolyan zeng. Közömbösen emelem rá tekintetem, jelezve: hallgatom.
- Egy új doktor fog ma meglátogatni - bejelentése derült égbõl a villámcsapás.
- Nincs szükségem rá! - jelentem ki kategorikusan. - Nincs szükségem senkire!
- De Unmei... - próbálna meggyõzni, de dühösen elhajítom a tányérom, a falhoz vágva, mire összerezzen. A leves szétfolyik, a kárpit mohón szívja magába. A tányér, hála a puha borításnak körben a falakon, egyben maradt, s vádlón pillant vissza rám.
- Sajnálom - temetem a kezembe az arcom, ezt nem én akartam, nem én... - Én csak - nézek rá könyörgõn. - meg akarok halni.
Szemeibe könnyek gyûlnek, zaklatottan áll fel és távozik. Léptei még sokáig visszhangzanak a  folyosón. Vagy a fejemben? Ki tudja:?

***

A plafont bámulom. az idõ lassan folyik. Nem volt kedvem megmozdulni sem, még csak gondolkodni sem akartam. Csak léteztem, szívtam be és fújtam ki a levegõt, hallgattam a csönd apró neszeit. Miért van az, hogy ha alszom, még ha meg sem mozdulok egész éjszaka, semmi bajom, de ha csak fekszem, és észnél vagyok, minden tagom zsibbadni kezd tiltakozva?
Arcom megrándult az éles zajra: egy ajtó kinyílt. Ismerõs léptekbe keveredett egy ismeretlen. Nem érdekelt. Nem akartam megmozdulni, olyan kellemes volt csak így lenni, csak zsibbadni csendesen az élet poklában.
- Erre tessék, a következõ cella az. Csak óvatosan, teljesen kiszámíthatatlan! Ne hagyja semmiképp, hogy becsalogassa! Tartsa észben, könyörtelen és képes ölni is! - figyelmeztetik az idegent. Szemeimbe szomorú árnyalat keveredik. Csendes mozdulatokkal ülök fel, hátat fordítva az érkezõnek. Hagyjanak végre békén, kérem... Csak hagyjanak...
Az idegen léptek zaja elül, most állhatott meg a szobám elõtt, hogy szemügyre vehessen, mint egy állatkerti látványosságot. Én akartam megtörni elõbb a csendet, így azonnal belekezdtem:
- A télen kivágták a fákat. Kivágták a gyümölcsöst: a hangosan és dölyfösen rikoltozó fûrész nem törõdött a fák sírásával és jajveszékelésével, mohón harapott törzsükbe. Csupán a tuskók maradtak, semmi több. A gyilkosság nyomait jótékonyan fedte be a frissen hullott hó. De ezzel sem elégedtek meg, gyökerestõl tépték ki még az emlékét is a gyümölcsösnek, hogy semmi se emlékeztesse a tavaszt hiányukra... A földbe új magok kerültek, melléjük jelzõkarók, amelyek késõbb majd támaszul szolgálnak az új nemzedék számára. Mégis, ahogy elnézem õket a havas tájat kémlelve, olybá tûnik, mintha temetõ terülne el elõttem jelöletlen sírok százaival. Név nélküli kopjafák, amelyek gyászos némaságba burkolva várják az eljövendõ tavaszt, és szigorú tekintettel õrzik emlékét egy szebb korszaknak. Néma fejfák mindenütt, amerre a szem ellát - kezem felemelem, és magam elé mutatok. Látod, itt van mind... - Vajon melyik lehet az enyém?
Felé fordulok, és égszínkék tekintetem a tekintetébe fúrom.
- Melyik az enyém? - ismétlem meg még egyszer végtelen ürességgel mind a szavaimban, mind a szívemben.


Kitagawa Yuu
- Nos, akkor mára végeztünk? - kérdem az asszisztensnõmet, aki az utolsó beteg távozása után lép be hozzám. Péntek délután van.
- Nem egészen, Kitagawa-sensei. Van itt egy úr, aki látni szeretné. Azt mondja, a neve Aizawa Yokou és már beszéltek telefonon. - válaszol a nõ. - Úgy tudom, mára beszéltek meg találkozót.
- Igen, igen, már emlékszem. - kapok a fejemhez. - Kérem, vezesse be. Utána hazamehet, majd én bezárok. Kellemes hétvégét, Shimizu-san!
- Önnek is, doktor úr! - mosolyog a nõ, majd kimegy.

Kellemes nõ, kár hogy a férfiakat szeretem, pedig más esetben szívesen ráugranék. Kivártatva újra megjelenik egy férfival. Fekete hajú, magas, sötét szemû, tipikus orvos kinézete van. Meghajol és bemutatkozik. Viszonzom a meghajlást, majd hellyel kínálom a kanapén. Látom, hogy körbenéz az irodámban. Nem tudom, mi néznivaló van rajta, egyszerû kis iroda, az egyik részében gyerekjátékok, és törhetetlen bútorok, kifejezetten a nagyon súlyos esetek és gyerekek részére. Még egy kis festõállvány és kifestõk, színes ceruzák, zsírkréták, festékek, ecsetek is vannak. Néhány betegem szereti a képzõmûvészetet és szívesen festegetnek, rajzolgatnak a foglalkozás alatt.

- Szép iroda! - jegyzi meg mély, bariton hangon.
- Köszönöm! Valamit inni? - kérdem és elindulok az asztalom felé. - Teát, kávét, gyümölcslét, esetleg vizet?
- Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen! - válaszolja udvariasan.

A modora udvarias és megnyerõ, ami bizalmat ébreszt bennem. Remélem hamar hazaérek, még meg kell fürdetnem Scotty-t, és a kis gézengúz nem repül be addig a kalitkájába, míg otthon nem vagyok.
Elkészítem a teát. Én általában két cukorral iszom, de a vendégemnek teszek ki cukrot, édesítõt, citromlét, tejet. Aztán felszolgálok és végül leülök vele szemben. Várok, míg õ szól. Elõbb megízesíti a teát és kortyol belõle. Végül megszólal.

- Mint azt már a telefonban is mondtam, Kitagawa-sensei, szeretnénk felkérni egy páratlan esetre. Az ön szakmai hírneve a mi berkeinkbe is eljutott, bár ahol én dolgozom nos... a hely nem esik közel Tokióhoz. - mondja.
- Mégis, pontosan, milyen ügyrõl lenne szó? A telefonban csak annyit mondott, ez olyan kihívás, amit minden szakmánkbeli szívesen elvállalna. Szeretnék többet tudni a dologról.
- Természetesen, doktor. - bólint. - Nos, az illetõ egy fiatal, 18-19 év körüli fiú. Sem neve, sem újjlenyomata, sem azonosítója nincs. Viszont négy személyiséggel rendelkezik, ezért módfelett veszélyes és kiszámíthatatlan. Egy kollégánk elveszítette a fél szemét az elsõ kihallgatás alatt,  én pedig elég súlyos sérüléseket szoktam szerezni. - megmutatja a karját, amin egy harapásnyom van. - Sosem tudom, mire számíthatok tõle. Unmeinek hívják.
- Unmei, tehát Végzet, vagy Sors. Találó. - jegyzem meg. Bevallom, kissé megrettentem, mikor megláttam a harapásnyomot. De hát ez egy igazi kihívás. - Érdekes kölyök lehet. Szeretném megismerni.
- Tehát felfoghatom úgy, hogy elfogadja az állást és segít nekünk? - néz rám Aizawa.
- Még nem tudok határozni, amíg nem láttam a beteget. Ez így tisztességes, ugyebár? Látatlanban nem vállalok el egy esetet sem. - vágom rá. - De szívesen megismerkednék ezzel a rendkívüli fiúval.
- Mondjuk hétfõn megfelel?
- A hétfõ tökéletes. Szólok az asszisztensemnek, hogy nem leszek és felkérem egy barátomat, hogy helyettesítsen, amíg nem vagyok. Hétfõn mikor?
- Reggel kilenckor. Várjon, megadom a címet. - azzal egy papírra egy címet firkant. - Akkor várjuk. Nekem most vissza kell mennem, ha nem haragszik. A kölyök idegrohamot kap, ha nem lát. Úgy mondhatnánk, én állok hozzá a legközelebb.

Bólintok. A szokásos udvarias köszönések, hajlongások után a doktor távozik. Én meg lehuppanok a fotelembe és kezembe veszem a cédulát. Egy elmegyógyintézet címe szerepel rajta. Valóban jó messze van Tokiótól, ha elvállalom az állást, nem jöhetek haza. De akkor mi lesz a betegeimmel és Scottyval? Scottyt magammal viszem. Most hogy így megtárgyaltam a témát, ideje hazamennem. Elrendezem az iratokat, kabátot veszek és leoltom a villanyt, majd bezárom az irodát. Hazafelé úton még beugrom az állatkereskedésbe egy kis madáreleségért és némi papagájcsemegéért. Aztán indulás haza.


***

Eljött a hétfõ, én pedig a kocsimban zötykölõdöm az elmegyógyintézet felé. Scotty-t apámra bíztam, úgysincs mivel elfoglalnia magát, mióta nyugdíjazták. Szüleim természetesen nem tudják, mit vállaltam el, köt az orvosi titoktartás. Csak annyit árultam el nekik, talán hónapokig távol leszek. Anyám valóságos idegrohamot kapott és vagy két órán át ismételgette, ne másszak bele semmi veszélyesbe. Apám ellenben csak legyintett. Jó szülõk, szeretem õket. Csak anyám hisztériáit vagyok képtelen néha elviselni. Pedig tudok vigyázni magamra.
Jó két óra utazás után érkezem meg egy hatalmas szögesdróttal körülvett kapuhoz. Meg kell hagyni, adnak a diszkrécióra és az óvatosságra, hiszen közel s távol semmi sincs, és a kapun sem nagyon lehet belátni. Mikor közlöm az õrrel ki vagyok, és miért jöttem, beszól telefonon, majd kisvártatva kinyílik a kapu és behajthatok. Irányítanak merre menjek, míg végül egy hatalmas fehér épület elõtt parkoltatnak le. Alighogy kiszállok, már meg is látom Aizawa Yokou-senseit, aki sietõs léptekkel szalad felém.

- Jó reggelt, Kitagawa-sensei! Örülök hogy eljött! Jöjjön kérem, bemutatom a betegének! - hajol meg, majd meg sem várva, hogy felocsúdjak, indul is vissza.

Nekem ugyancsak szednem kell a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele. Arra sem volt idõm, hogy körülnézzek, már benn is vagyunk az épületben. Mindenfelé folyosók, tiszta fehér színnel, néhol orvosokat, nõvéreket látni, de beteget egyet sem. Úgy tûnik, ez egy szigorúan õrzött intézet lehet. Hallottam már ezekrõl a helyekrõl rémhíreket, de sosem hittem el.

-  Erre tessék, a következõ cella az. Csak óvatosan, teljesen kiszámíthatatlan! Ne hagyja semmiképp, hogy becsalogassa! Tartsa észben, könyörtelen és képes ölni is! - figyelmeztetnek.

Kezdek félni, mi vár rám. Bár Aizawa-sensei mondta, hogy Unmei veszélyes, azt hittem, ennyire nem rossz a helyzet. Hirtelen megállunk egy cella elõtt. Benézek, de csak egy nekem háttal ülõ, szõke fiút látok. Aztán meghallom a hangját is.

- A télen kivágták a fákat. Kivágták a gyümölcsöst: a hangosan és dölyfösen rikoltozó fûrész nem törõdött a fák sírásával és jajveszékelésével, mohón harapott törzsükbe. Csupán a tuskók maradtak, semmi több. A gyilkosság nyomait jótékonyan fedte be a frissen hullott hó. De ezzel sem elégedtek meg, gyökerestõl tépték ki még az emlékét is a gyümölcsösnek, hogy semmi se emlékeztesse a tavaszt hiányukra... A földbe új magok kerültek, melléjük jelzõkarók, amelyek késõbb majd támaszul szolgálnak az új nemzedék számára. Mégis, ahogy elnézem õket a havas tájat kémlelve, olybá tûnik, mintha temetõ terülne el elõttem jelöletlen sírok százaival. Név nélküli kopjafák, amelyek gyászos némaságba burkolva várják az eljövendõ tavaszt, és szigorú tekintettel õrzik emlékét egy szebb korszaknak. Néma fejfák mindenütt, amerre a szem ellát - felemeli a kezeit és saját magára mutat velük. - Vajon melyik lehet az enyém? - felém fordul, és égszínkék tekintét az enyébe fúrja.
- Melyik az enyém? - ismétli meg még egyszer.

Hangjában mély fájdalom, üresség, szomorúság van.

- Nem tudom. - rázom meg a fejem. - De segítek kideríteni, rendben?

Nem mondom neki, hogy a barátja vagyok, hogy jót akarok, nem is mosolygok. Ezek sablonos dolgok, amin a legtöbb beteg átlát, hiszen az összes orvos ezt csinálja. Miért hazudjak neki? Csak nézem õt és tudom, segíteni akarok neki. Segítenem kell!


Unmei:

"Nem tudom"

Csupán két szó, mégis, volt benne valami olyan õszinteség, amely pofán vágott.

"Nem tudom"

Ártatlan, nem köntörfalazó.
Csak bámultam a férfi arcát, most elõször nézve meg azt tüzetesebben. Most elõször néztünk rá valahogy másként, ki-ki jellemének megfelelõen. De most én akartam vele maradni, egyedül én! Csak vizsgáltam csöndesen a szemüveget, amely eltakarta a lélektükreit, amely visszaverte az én arcom, nem engedve tovább jutni, mint valami átkot visszaverõ varázslatos amulett.
Kezem a magasba emelkedett, hogy végigsimítson szórakozottan a plexiüvegen. Mérhetetlen vágy nõtt bennem, hogy megérinthessem, hogy érezzem bõre selymességét, teste melegét.
Hirtelen léptem hátrébb riadtan, az üvegen végigfolyt a vörös szín, mintha csak vér lett volna. Az idegen feje csupán egy nagy véres massza volt.
- Nee! - sikítottam fel, ahogy könnyek gyûltek a szemembe, és zaklatottan letéptem a tekintetem sugarát a képrõl, s a kezeimmel láthatatlanul fojtogató kezeket feszegettem, miközben küzdöttem eszeveszettül.
- Ellenkezel, kis pöcs? - hagyta el torkom a megvetõen gúnyos megjegyzés.
- Tûnj vissza, ahonnan jöttél! - köpöm vissza hasonló stílusban két röpke lélegzetvétel közben, ahogy erõsen tartom magam, de nem vártam arra, amire készült. Könnyedén elgáncsolt, és a fejem hatalmas koppanással csapódott az üvegnek, ez az egyetlen olyan része a cellának, ahol komolyabb fájdalmat tud ezzel okozni. Még érzem, ahogy a meleg vér kiserken, s hallom, ahogy ajkáról állatias, torokból feltörõ nevetés buggyan elõ. Elkeseredetten süllyedek a sötét semmibe, mire felébredek, úgysem lesz mellettem megint senki...

"Az idióta, képtelen elhúzni a faszba!" morgolódok, de szám diadalmasan sötét mosolyra húzódik. Félresöpröm a hajam, s kezemmel kenem szét a vért az arcomon, s csak nézem megbûvölten a vörös színt egy fél percig. Varázslatos.
- Te csak ne temess, én ások sírokat! - hangom hátborzongató, véres kezemet az üvegre illesztve kelek fel lassan, egyelõre kerülve a tekinteteket, csak eszelõs mosolyom villantom fel, hogy aztán hatásos-lassított felvételben emeljem fel a fejem, hagy vesszen el az õrület a gyilkolás vágya festette kék, mégis sötét szemekben. Látni akarom, ahogy retteg, látni akarom, ahogy megmozdul benne a Félelem.
Fejem jobbra billentem, miközben elkezdek közeledni a jobboldali falhoz, ujjaim végigsiklanak az üveg sima és hideg felületén, amely egyre jobban felcsigáz, legszívesebben nekiugranék a torkának.
- Félsz tõlem? - mosolyom egyre szélesebb, egyre démonibb, egyre izgatottabb. Idegesít az üveg, idegesít, hogy látom közeledni, nem adta fel, egyáltalán nem. Kénytelen vagyok megszakítani a pszichológiai hadviselést, amely a pszichodokik ellen még izgalmasabb szokott lenni. Dühösen fordulok hátra: - Nem tudod, mikor kell elhúzni a faszba, kölyök?
Könnyedén ütök hátra, nem pálya nekem, kibaszott mûvészlélek a faszságaival, fogalma sincs, hogyan kell az ököl nyelvén beszélni. nem csoda, ha felhúz, hogy elhajol. - Ne szórakozz, te tetves kis söpredék! - ordítok rá, majd kuncogni kezdek. - Hát ti is itt vagytok? Hoztad az egész pereputtyot? - nevetséges, egyedül még kiállni sem mer. - Gyertek, mire vártok? Még így sem mertek támadni? - élvezettel provokálom õket.
Nem is kell sokat várnom, megindulnak,de nem egyszerre, és nem egy irányból. Összeszûkült szemmel kapkodom a fejem, megpróbálva mindegyiküket szemmel tartani. Elõször õ támad, majd a kiskölyök, és a kurva. Megragadja a kezem, én gúnyolódások közepette vágom a kurvának, miközben a  kölyök a hátamon kapaszkodik és harap.
- Édes anyukádat harapd te!... - nem bírom befejezni, mert õ lekever egy nyaklevest, küzdök, de a szemetek lekötöznek. - Ezt keservesen megbánjátok, mindegyikõtöket kinyírom! Veled kezdem, hallod, veled kezdem! - villogtatom rá lélektükreim.

Reszketek, egyedül hagytak, csak nekem van esélyem, szerintük, mégis, rettentõen félek. Csak állok bizonytalanul, miközben riadt szemeim a vérre tapadnak elkerekedve. Lélegzetem szaporább, még mindig félek, ha kiszabadul, bántani fog, meg akar majd ölni...
- Anya... - szipogom. - Anya azt mondta... nem szabad...
Szavaim elapadnak, csak nézek nagy szemekkel a sírás szélén. Én nem vagyok rá képes. Hátrálni kezdek vissza az árnyékba, nem akarom, hogy lássanak, a szemeik olyan élesen néznek, mintha menten keresztül akarnának döfni. - Én.. igazán... - idegesen törölgetem a könnyeim, majd a sarokba kuporodva gömbölyödöm össze. - Kérte, hogy várja meg... - suttogom a térdemnek. - Siet, igazán... Ne haragudjanak rám... - szégyellõsen töröltem le a könnyeim, és az arcom elrejtettem teljesen bekötött kezeim mögé.
A bácsi... szóval, ha megkérném... megkeresné az én anyukámat is? Futott át az agyamon a kérdés, annyira vágyódom Anya után. Talán õ végre megkeresné nekem... De nem merem megkérni.

Puha érintés csiklandozza végig a vállam. Felnézek sírástól kipirult arccal. Õ érkezett vissza, s könnyedén megfogta a kezem.
- Gyere, kérdezzük meg együtt, rendben?
- Nem lehetne, hogy megkérdezed helyettem?
- Nem tudnám elmesélni, kit keressen - mosolyog rám kedvesen. Hagyom, hogy visszavezessen a fényre, keze végig a vállamon, amely erõvel tölt meg.
 - Rajta! - biztat, de közben szemeivel áthatóan fürkészi a férfit, érzem, õ sem tudja eldönteni, mit higgyen. Aprót bólintok, majd nyelek egyet, levegõt veszek, és egyszerre hadarom el a mondatot: - A bácsi megkeresné az én anyukámat is? Nagyon szép és fiatal, és mindig mosolyog, de legutoljára a ruhája tiszta paradicsomlé lett és csak sírt és sírt... - itt akadok el, elfogyott a levegõm, s szégyellõsen menekülök az ölelésébe.
Õ csak szigorú ábrázattal várja a választ a kérdésemre.
- Nos? - ugrik neki az idegennek számomra is meglepõ ridegséggel.


Yuu
Rámnéz végre azokkal a hihetetlenül kék szemeivel. Aztán hirtelen a fejét a plexiüvegnek vágja. Elképedek és megijedek. Mintha megõrült volna. Hangokat hallok, mint aki önmagával viaskodik. Mintha a három személyisége próbálná legyûrni a negyediket. De senki sem rohan oda. Én akarnék, de megfogják a karom. Intenek, hogy ne tegyem, mert Unmei ilyen állapotban nagyon veszélyes lehet. Azt én is látom, de így a végén megöli magát. A padlóra vetõdik, és képzeletbeli ellenfelekkel birkózik, akik nem akarják ölni, meg akarják fojtani, el akarják nyomni õt. A feje néhányszor a plexiüvegen csattan. Fájhat neki, de nem adja fel. Ordít, üvölt, szitkozódik, átkozódik egyszerre négyféle hangon, négyféle ember alakját felvéve.  Aztán jó egy óra elteltével kuporog. Mint egy kisgyerek, akit megrémítettek, mert rosszat tett. Akit bántottak.

- Anya... - szipogja szívszaggatóan. Úgy bemennék és megölelném szegénykét, ha hagynák. - Anya azt mondta... nem szabad...
Szavai elapadnak, csak néz maga elé. Lassan hátrálni kezd a szoba árnyékos felé, mint aki halálra van rémülve. Mint egy kis csapdába esett állat. A szívem is összeszorul a láttára. - Én.. igazán... - a könnyeit törölgeti és összegömbölyödve suttog a szoba sarkában, mégis hallom. Fél, halálra van rémülve ez az énje. Mint egy ötéves kisgyerek. - Kérte, hogy várja meg... - suttog, de nem néz fel. - Siet, igazán... Ne haragudjanak rám... - letörli a könnyeit, arcát a kezei mögé rejti, mint aki szégyelli magát.

Yokou-sensei bemegy hozzá és elguggol mellé. Úgy látom, õ az egyetlen, akiben megbízik és aki tudja õt kezelni. Megsimogatja Unmei vállát, mire a fiú végre felnéz. Aztán megfogja a kölyök kezét.

- Gyere, kérdezzük meg együtt, rendben?
- Nem lehetne, hogy megkérdezed helyettem?
- Nem tudnám elmesélni, kit keressen - mosolyog rá kedvesen. Visszavezeti a fényre, hogy láthassam. A keze be van kötve, biztosan megsérült.  
 - Rajta! - biztatja, de közben szemeivel engem figyel kitartóan, mint aki megerõsítést vár. Én biccentek. Unmei is aprót bólint és egyvégtében hadarja el a mondanivalóját: - A bácsi megkeresné az én anyukámat is? Nagyon szép és fiatal, és mindig mosolyog, de legutoljára a ruhája tiszta paradicsomlé lett és csak sírt és sírt... - elakad, megijed és visszamenekül Yokou-sensei ölelésébe.
A sensei szigorú, látom rajta, választ vár.
- Nos? - a ridegsége meglep, nem vártam ilyet.

Most erre mit válaszoljak? A megfelelõ válasz az lenne, hogy igen, megkeresem az anyját, de hazudjak neki? Olyan törékeny, mégis veszélyes, és én nem tudok hazudni. De muszáj. Leguggolok az üveg elé, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Unmei szemében még könnyek csillognak, és tudom, még azelõtt kell kielégítõ választ adnom, hogy egy másik személyisége átvenné az uralmat. Leveszem a szemüvegem, mire úgy látom, mintha kicsit közelebb jönne. Bár nem látom tisztán, inkább csak érzékelem.

- Megkeresem. - bólintok. - Ne félj, Unmei, megkeresem az anyukádat. De kérdezhetek valamit? Hol láttad utoljára?
- Nem... nem tudom... én... - szipog - nem... tudom. Azt mondta... várjam meg... és... és... - sírni kezd.
- Semmi baj. - nyugtatgatja Yokou. - Semmi baj, Unmei.
- Komolyan? - a hangja megváltozik egy pillanat alatt. - Te talán majd megnyugtatsz? Hogyan? - látom ahogy végigcirógajta a doktor arcát. Visszakapom a szemüvegem és eláll a lélegzetem. - Gyere! - kéjesen suttog.
- Unmei, eressz! - a doktor próbálja letaszítani, de a fiú erõs lehet, mert kapaszkodik a nyakába. - Segítsenek! Gyorsan! Nyugtatót!

Unmei közben leteperi a földre és kezdi leszaggatni a ruháit. Kéjesen vigyorog és végignyal a férfi arcán. Látom, ahogy néhányan berohannak. Unmei erõsen küzd, de végül hatan lefogják, és Yokou beadja neki a nyugtatót.

- Yokou... san.... ne... - lassan elalszik.

A doki kijön. Elég megviselt állapotban van, ez elsõre látszik rajta. Zilál és meg van ijedve õ is. Bevallom, én is, pedig én aztán be sem mentem.

- Látja? - fordul hozzám. - Most láthatott három személyiséget. - A gyereket, a normálisat, és a prostit. A negyedik a klasszikus pszichopata gyilkos. Ezért mondtam, hogy vigyázzon! Még mindig érdekli a dolog?
- Igen, természetesen. - válaszolok. - De kérdezhetek valamit? Tényleg nem tudnak semmit a családjáról?
- Tényleg nem. - rázza a fejét a doktor. - Sem semmilyen adat, sem semmi nincs róla. Így is vállalja?
- Igen. - bólintok.
- Remek, ugyanis nekem el kell utaznom. Unmeinek persze hatalmas lelki megrázkódtatás lesz, de jobb ha nem mondom el neki. Még a végén megpróbálna megölni.
- Elmegy? Hová? - kérdem kiváncsian.
- Áthelyeztek Osakába, egy ottani elmegyógyintézetbe. Unemi errõl nem tud, és kérem, ne is mondja meg neki, hol vagyok. Nem akarom, hogy esetleg az õröket kijátszva utánam jöjjön. Még kárt tenne saját magában és bennem is. Vagy bárkiben. Átadom az aktáját, tanulmányozza át és holnap reggel várom.

Bólintok. Én is tudom, milyen az, ha egy betegnek orvost kell váltania, fõleg ha valaki ennyire súlyos eset. Idegileg és lelkileg nagyon ki fog borulni, de elvállaltam.  Nem tehetek mást.
Aznap délután megyek haza. Otthon késõ éjjelig az aktát olvasom. Nagyon érdekes, ugyanakkor meglepõen hátborzongató. Mint egy pszichothriller, csak éppen, ez a valóság. Az akta meglepõen részletes, szinte órákra lebontva, mikor mit csinált, mit mondott, hogyan viselkedett eddig. Már majdnem hajnalodik, mire ágyba kerülök.


***


Másnap reggel a kocsimban ülök és újfent zötyögök. A csomagtartóban a ruháim, irataim, személyes tárgyaim, a hátsó ülésen pedig Scotty csicsereg a kalitkájában. Yokou-san engedte, hogy elhozzam magammal. Szüleimnek annyit mondtam, hogy egy idõre el kell utaznom munkaügyben. Reménykedek, nem tart sokáig, vagy nem ér halálos baleset, míg az intézetben tartózkodom.
A doktor már vár és bekísér a szobámba. Azzal kezdem, hogy kiengedem Scottyt, hadd szívjon egy kis friss levegõt hadd röpködjön. A kis gézengúz azonnal felfedezõútra indul.

- Nem fog kirepülni? - kérdi a doki.
- Nem fog. Jó kisfiú. - nevetek.

Elköszön tõlem, majd távozik. Még a lelkemre köti, ne mondjam azt Unmeinek, hogy õt áthelyezték, hanem mondjam azt, hogy nyaralni ment. Én bólintok, majd megigazítom a szemüvegem, felveszem a fehér köpenyt és elindulok Unmei cellája felé. Szokás szerint egész csapat orvos figyeli a fiút, mintha csak egy állatkerti látványosság lenne. Undorítónak tartom.
Unmei a ágyon ül, keresztbe tett lábakkal és látszólag semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy beszédbe elegyedjen velem. De meg kell próbálnom.

- Jó reggelt, Unmei! - szólalok meg.
- Maga az? - néz rám unottan. - Hol van Yokou-san?
- Elment. - válaszolom. - Vakációzik. Majd nemsokára visszajön.
- Hazudik! - mondja. - Nem jön vissza. Hazudik nekem, igaz?

Fene egye meg, most mit csináljak? Ennyire átlátszó lennék?



Unmei:

Megkeresi, tényleg megkeresi. Szívem majd kirobban a helyérõl, és ha nem tenne fel azonnal kérdéseket, talán még el is tudnék mosolyodni, így viszont csak visszariadok, és megpróbálok valamiféle választ kipréselni magamból, miközben egyre jobban Yokou-samához húzódom.
- Nem... Nem tudom... én... nem... tudom. - annyira nyámnyila vagyok, hogy az ismét csak elkeserít, már megint könnyeimmel küszködöm, pedig szeretném, annyira szeretném Anyát! Ujjam a szám elé emelem, és idegesen kezdem rágcsálni a körmöm, miközben megpróbálok felidézni mindent Anyáról, a mosolyát, a keze finom simogatását, az utolsó pillanatot, amit vele töltöttem.
- Azt mondta... várjam meg... és... és... - a fájdalom leteper, ismét zokogni kezdek. Eszembe jutott, hogy talán sosem jön vissza, hogy amióta nincs nekem, állandóan idegenek vesznek körül, hogy folyamatos rettegésben élek, mert nincs aki olyan nyugalmat sugározva lenne képes átölelni. Mintha egyedül lennék az egész világuniverzum ellen. Kicsi vagyok, esetlen és gyenge, és csak bámulok egy halvány fényre, ami az ablak reluxájának egy apró lyukán keresztül valahogy mégis behatolt. De az egész csak ámulat. Az egész csak egy kis sugár marad, mely még jobban kihangsúlyozza a körülöttem ólálkodó sötétet.
- Semmi baj. Semmi baj, Unmei - vigasztal Yokou sensei, illata egész beleég az orromba, fura vágy önt el, ahogy átadom a helyem neki, az örök ösztönlénynek.

- Komolyan? - búgom érzékien. Hála a kölyöknek, elérhetõ közelségbe kerültem hozzád, Yokou-sama, ha tudnád, mióta vágyom rád. Olyan régóta meg akartam ezt tenni.
- Te talán majd megnyugtatsz? Hogyan? - adtam az ártatlant, de a fejemben már a Kamasutrat is megszégyenítõ mennyiségû kép pergett le a lehetséges módszerekrõl. Végigcirógatom a meglepett doki arcát, annyira vonzó lesz, mikor nagyra tágulnak a szemei, alig bírom magam visszafogni. - Gyere! - szinte már könyörgök, olyan mélyen átjár a kéjes gyönyör. Lélegzetem már attól elnehezül, hogy alig pár centire vagyok tõle. Érzem a melegségét, és csak még jobban feltüzelnek hideg ujjai, ahogy szemérmesen ellenkezni próbál.
- Unmei, eressz! - nem lehet Yokou-sama, sajnálom. A te hibád! Annyira szeretlek! Képtelen lennél elengedni téged, mert most már az enyém vagy, eggyé kell válnunk, és tudom, hogy neked sem lenne ellenedre, ha nem lenne itt senki más. - Segítsenek! Gyorsan! Nyugtatót! - Ugyan doki, hiszen nem is fog fájni. Miért lenne ezekre a csúnya és perverz dolgokra szükség, nyugtató, ugyan már, inkább hevülj fel, olvadjunk eggyé örökre!
Kihasználom, hogy nem figyel, és elfektetem, nagyot zuttyanunk a földre, de csak aprót kuncogok, miközben már vadászom is le róla a köpenyt, semmi szükség arra, csak útban lenne. Egész felizgultam, érzed Yokou-sama? Nem lehetsz olyan szívtelen, hogy ezek után is visszautasítasz! Hirtelen ötlettõl vezérelve nyalok végig az arcán, az íze, leírhatatlanul mennyei. Egész beleborzongok, azonban legnagyobb szomorúságomra, társaságunk akadt. Bosszúsan felhördülök, és megpróbálok szabadulni, nem szakíthatnak el Yokou-samámtól. Õ csak az enyém, és nem mondok le róla! Csak az enyém!
Nem bírok velük,és lihegve-dacosan pillantok rájuk. Miért rontják el mindig a legszebb pillanatokat? Miért?
A legnagyobb csalódás mégis Yokou-sama, aki egy injekcióstûvel közelít, idõm sincs reagálni, máris érzem, ahogy belém fúródik a nem kívánt szerszám.
- Yokou... san... ne... - nem teheted ezt velem megint. Miért utasítasz el? Miért nem szeretsz? Miért? A fejem elnehezedik, ahogy énjeimmel lassacskán álomba szenderülök.

* * *

Mennyi idõ telhetett el? Mennyi idõ esik ki így az életembõl? Ha szabad lehetnék...
Még mindig kótyagos vagyok a nyugtatótól, de már kezdem felfogni, mi folyik körülöttem. Már minden bizonnyal késõre jár. Ahogy a plafont bámulom, egy arc rajzolódik ki lassan. Szemüveges, és vörösen fénylik a haja még a sötétben is. Miért jutott eszembe? Fogalmam sincs...
- Tudod, megígérte, hogy megkeresi anyát! - ül le mellém az egyik, akit belém zártak, s akivel osztozom a testemen. Végigsimítok a fején, nincs szívem elmondani neki, Anya csak egy fogalom, számunkra nem létezik, nem is létezett talán sosem. Ha mégis létezett, az az õrült vadállat már tett róla, hogy eltûnjön a föld színérõl. Szomorkásan mosolyodtam el saját szánalmas poénomon. Igaz, sikerült valamelyest lekötnünk, és tegnap nem volt ideje komolyabban átvenni a testünk felett a hatalmat, talán észre sem vették, mégis, tudom, ha egyszer megint megtalálja a módját, hogy kitörjön, ki fog oltani egy életet. Rettegek attól a pillanattól, de egyben várom is. Várom, mert meg vagyok róla gyõzõdve, hogy ha sikerrel jár végre egyszer, és kielégíti gyilkos vágyát, végre engem is örökre kiiktatnak ebbõl a világból, végre én is beléphetek a mennyek kapuján. S még ha ki is taszítanak onnan, arra a rövid pillanatra boldog leszek.
- Nem tudom, mit vagytok úgy oda vele - telepedik közén õ is, a két lábon járó szexuális vágy. - Yokou-sama sokkal dögösebb. Ez a srác csak kis süldõ, bár lehet, izgalmas lenne betörni - mosolyodik el perverzen.
- Nem mindenkinek jár csak a dugáson az esze - intem le, mire durcásan félrehúzza a száját. Látom rajta, hogy legszívesebben visszavágna, de ma neki sincs kedve vitatkozni, lefáradt õ is a lónyugtatótól. Egyébként is rossz érzés fogott el mindannyiunkat, még õ sem õrjöngött kötelékei között. Rossz ómennek tartottam az új jövevényt. Valakinek a helyére jött, ez nem kétség. Már elég rég óta vagyunk itt, hogy ezzel mindannyian tisztában legyünk. Féltem, hogy fájni fog, fájni fog a hiánya a megszokott arcnak, akárki is lesz az. Nem értettem ezt az érzést magamban, hiszen senkihez nem kötõdtem igazán, Yokou-samához is csak a gyermeki, és a nimfomán énem ragaszkodott. Számomra legfõképp közömbös volt, míg õ egyenesen gyûlölte, és kiontotta volna a vérét, kivájta volna a még dobogó szívét, hogy barbár szokás szerint elfogyassza azt.
Hol marad már a tavasz? Olyan régóta tart a tél...

* * *

Halk kopogásra ébredek. Yokou-sama volt az. Határtalan megkönnyebbülés töltött el, ezek szerint nem õ lesz az, aki helyett az a másik érkezett. Jelzi, ideje fürdeni. Csak bólintok, majd az ajtóhoz megyek, ahol azonnal lefognak, de csak nyugodtan tûröm, hogy leszedik a kötéseket a kezemrõl. Még mindig ott vöröslik a harapás a csuklómon. Karjaimra vékony bilincsek kerülnek, hogy ne tudjak olyan könnyedén bajt okozni, ha rám jön az öt perc, majd Yokou-sama megfogta a kezem, hogy a fürdõhöz vezessen. Elõzékenyen adtam át másik énemnek a stafétát, tudtam, szeretne vele lenni.

- Yokou-sama... - töröm meg a csöndet, kicsit zavarban vagyok. Ma valahogy olyan kedves velem... Még sosem fogta meg ilyen puhán a kezem. Csak néztem az enyémhez képest erõs és hosszú ujjakat, és egész halványan elmosolyodtam. A fürdõben mindig ketten vagyunk, csak az ajtó elõtt állnak a többiek ugrásra készen. Szerencsére a hímringyónk még alszik, így egész kisajátíthatom magamnak.
Kinyitja a csapot, hogy a kádba gyûljön a víz, majd gyakorlott mozdulatokkal gombolja le rólam a ruhát, amely úgy van kialakítva, hogy a bilincs ellenére is le lehessen venni.
- Ma is mesélsz nekem, Yokou-sama? - kérdezem tõle. Szeretem, amikor mesél, annyira kellemes a hangja. De kérésem azonnal meg is bánom, mert látom, ahogy árnyék borítja be a szemét. Valami rosszat mondtam?
- Persze, mesélek - feleli, de hangja fura tónust üt meg, amely nem tetszik. Zavartan hajtom le a fejem, miközben egy régi történetbe kezd. Soha nem számított, mirõl szóltak a történetek, csak a hangját akartam hallani, csak a hangját.

Sajnos egyszer minden jónak vége szakad, de legalább szépen kezdõdött a reggel. Yokou-sama segített felöltözni, majd visszakísért a lakhelyemre, ahol már várt a reggelim.
- Yokou-sama - suttogom, miközben kilép a cellából, ahogy szabaddá tette a kezeim, amelyekre nem került vissza a kötés. - Holnap is mesélsz majd?
Megrökönyödve, és a gyomromban egyre növekvõ gombóccal nézem, ahogy szó nélkül távozik, meg mertem volna róla gyõzõdni, hogy egy könnycseppet söpört ki a saját szemébõl.
- Magamra fog hagyni? - lettem zaklatott, mögöttem felbukkant másik énem, és csendesen átvette a helyem, hogy szomorú ábrázattal egye meg a reggelit, amelyet nem kívánt, de tudta,  Yokou-san örülne, ha mind elfogyna...

* * *

A fejemben egész válságstáb zajlott. Felváltva sírtak és biztatgatták egymást Yokou-sanhoz ragaszkodó éneim, nekem meg már fájt a fejem, és igencsak morcos hangulatban voltam. Olyan belsõ feszültség gyûlt össze bennem, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Mintha én már megsejtettem volna azt az igazságot, amelyet õk még nem akartak elfogadni. Õ meg csak röhögött gúnyosan kötelékei között. Maga a Démon, a két lábon járó Gyilkosság. Kiráz tõle a hideg, pedig lett volna idõm megszokni. Képtelen vagyok...
Nyílik az ajtó, mire felülök, és keresztbe fonom a lábam. Izgatott vagyok, alig várom, hogy láthassam, hogy megnyugodhassak, hogy a léptekhez tartozó arc az övé, és Yokou-san nem hagyott magamra. A buborék olyan nagyra nõtt bennem, hogy megkönnyebbülten mosolyodtam volna el, amikor kidurran, azonban az a lufi ott maradt, és egész megszilárdult, ahogy az arcomról is leolvadt mindenféle öröm vagy remény. Az idegen volt az, az idegen... Nekem nem volt szívem csücske Yokou-san, de még az én torkom is elszorult. Valóban itt hagyott. Elcserélt. Eldobott. Elajándékozott, mint valami felesleges kacatot...
- Jó reggelt, Unmei! - köszön rám az idegen. Én csak ülök kõvé meredt arccal.
- Maga az?  - bukik ki belõlem. Arcom közömbös, de belül már érzem, a másik kettõ kétségbeesése hamarosan robban. - hol van Yokou-san? - teszem fel a számomra legfontosabb kérdést. Nem érdekel, hogy próbál jópofizni, nekem nincs szükségem másra. Yokou-san akarom! Yokou-sant!
- Elment - feleli. - Vakációzik. Majd nemsokára visszajön.
Persze, szépen hangzik, csak ne csengene jellegzetesen tompán a hangod. Mert ide zártak, nincs jogod hülyének nézni! Megéreztem! Annyira éreztem.
- Hazudik! - jelentem ki, még magamnak is ízlelgetnem kell a fogalmat, felfogni, mit is jelent valójában. - Nem jön vissza. Hazudik nekem, igaz? - átkozott reménykedés, annyira felesleges, csak nagyobbat koppan az ember. Miért pont én járnék másként?
Az az átkozott csend, amely a válasz helyett feszül kettõnk között... Igazam van. Már megint igazam van, de miért? A mellkasomhoz kapok, annyira szorít, magába szippant a sötét üresség. Legszívesebben felordítanék, de csak szorongatom a mellkasomon a fölsõm. Az érzés bennmaradt, és félek, hamarosan szétfeszít belülrõl, de sem könnyezni, sem tombolni nem vagyok képes, az egész belém szorult...Mintha eltört volna valami ezer apró darabra, és soha többé nem lehetne megjavítani.
- Nézd, nem hagyott magadra - hangja irritálóan kedves. Ne akarjon kedves lenni velem! - Ott van a szívedben, és õ is õriz a sajátjában.
- Hazugság... - suttogom, hangom megremeg, pattanásig feszült minden.
- Értsd meg, sokszor, ha igazán szeretsz valakit, el kell engedned, úgy gondolta, kevés neked, azt akarja, hogy meggyógyulj, de õ nem tartotta magát képesnek arra, hogy segítsen... Nagyon szeret téged.
- HAZUGSÁG! - vágok egy hatalmasat a falba, még a párnázott felület ellenére is hatalmasan koppan. De nem érdekelt, hogy sajog az egész karom.
- Unmei...
- NEM! - csattanok fel, nem akarom, hogy kiejtse a nevem, nem akarom hallani búgó hangját, nem akarom, hogy tovább mérgezze a lelkem. Fáj, iszonyatosan fáj! Hirtelen önt el a düh, vörös ködfelhõt borítva elém.
"Én segíthetnék lenyugodni" suttogja, azt szeretné, engedjem szabadjára egy kicsit. Hát legyen, nem bánom, törj, zúzz, csak szabadulhassak ettõl a mardosó érzéstõl!

Alig vártam az alkalmat, hogy végre általa is legálisan szabadulhassak el. Szabad kezet kaptam, és ez teljesen megrészegít. Vadul üvöltözöm és kuncogok felváltva, majd megragadom az ágyat, és termetemet meghazudtolva borítom fel az egészet, majd állok neki törni zúzni. Minden egyes reccsenéssel nagyobb extázisba esem, még a saját testi épségemmel sem törõdve tombolok, mint a vihar. Ahogy sikerül leoperálni az egyik ágylábat, eszeveszett hadonászásba kezdek, és gyepálom a faltól kezdve az üvegig mindent, néha sikerül magam is megütnöm, de csak nevetek eszelõsen. A közös fájdalom megrészegít.
- Azonnal nyugtatót! - hallom az egyik asszisztens szájából. Szerintetek van esélyetek most ellenem, mikor épp most szereztem egy kiváló fémhusángot?
- Ne! - hangzik el az az utasítás, amely elõször rekeszti meg õrjöngésem, miért pont az õ szájából, aki az egészrõl tehet?
Elkerekedett szemekkel nézek oldalra, felé, a fejem félrefordítva. Kezemben még mindig ott az ágy lába, amely lecsapásra lendült a fejem fölé. Szemeim azonban dacosan összeszûkülnek, és az üveget kezdem gyepálni. - Nem fogsz összezavarni, hallod! - ordítok sziszegõ jáspiskígyóként.
- De uram, ha folytatja, baja eshet... - fejti ki rögtön az ellenvetését az egyik alkalmazott.
- Jogosan elkeseredett. Ön is kiborulna, ha egy számára kedves ember eltûnne az életébõl szó nélkül - feleli az idegen keményen. - Hagy tombolja ki magát, jobban fogja magát érezni utána.
- Fogalmad sincs semmirõl, fogalmad sincs semmirõl! - hajtogatom az üvegnek vagdosva folyamatosan az ágylábat. - Ne tégy úgy, mintha lenne! Ne tégy úgy!
Újabb csapás az üvegre, majd még egy és még egy.
- Gyûlöllek! - kopp. - Megöllek! - kopp. - Megvetlek! - kopp...
Nem mûködik, most még a pusztítás sem mûködik. Yokou vérét kívántam, de most hogy nincs itt, még bennem is ûr támadt... Kezem megdermed a levegõben, majd kiesik belõle az ágyláb. Kezem az arcomra tapasztom, majd összeroskadva zokogásban török ki. Mind a négyünk könnye ez, mind a négyünk bánata és érzelmei beleégnek ezekbe a könnyekbe.
- Ha nem kellek senkinek, miért tartanak életben? Miért nem hagynak meghalni? Miért nem hagynak élni egy szebb helyen? - vádolok mindent és mindenkit. Csak is õk tehetnek róla, hogy szenvedek, õk ott az üvegen túl. Az õ hibájuk, mind egyedül az övék. Gyûlölök mindenkit. Mindenkit!
anyagsuhogás üti meg a fülem, valamint térdek koppanása. Ellenségesen pillantok fel könnyekkel a szememben. Ott térdel elõttem, egy árva szót sem szól. Szemében megértés és sajnálat tükrözõdik, amelyet árnyal valami furcsa sötét szín, amelyre nem tudok magyarázattal szolgálni saját magamnak. Mozdulatai bátortalannak és sutának tûnnek, ahogy keze megindul az üveg felé, és rátapasztja azt.
- Nekem kellesz - hallom a szavakat, amelyek mélyen belém hatolnak. Várakozón néz rám, mintha akarna valamit. Csak nézem a kezét az üvegen megbûvölten. Bizonytalanul emelem meg az egyik kezem, s ujjaim végigsimítom az üveg másik felén ott, ahol a férfi keze van. Biztató mosoly terül el az arcán, amely fura húrokat pendít meg a szívemben, így végül rátapasztom a kezem én is az üvegre. Hideg. Annyira hideg... elkeseredetten löktem távolabb magam, majd a legtávolabbi sarokba húzódva passzív állapotba mentem át, nem voltam hajlandó többé semmire sem reagálni.

* * *

Két nap telt el Yokou-san távozása óta. Két egész nap, és én még mindig ugyanabban a sarokban ücsörögtem a falnak támaszkodva. Nem voltam hajlandó sem enni, sem inni, teljesen legyengültem, csak egy halk dallamot dúdolgattam magamnak, valahányszor valaki megpróbált szóba elegyedni velem, de egy ideje már erre sem volt erõm.  Érdekes mód mégsem Yokou-san járt a fejemben, valahányszor végre egyedül maradva merenghettem. Nem õ foglalta el a gondolataim nagy részét, hanem egy nagy, erõs kéz, a leírhatatlan kifejezéseket hordozó szemek, és a vérvörös haj... Miért kavarognak bennem oda nem illõ képek? Miért van káosz? Miért havazik olyan eszeveszettül, növelve a Tél hatalmát? Piros. Vér. De piros a rózsa is, amely tavasszal már nyár felé nyílik. Vagy a pipacs. A labda. Az õ haja...
Nagy erõfeszítések árán sikerült felemelnem magam elé azt a kezem, még mindig átjárta a hideg. Csak bámultam a tenyerem, majd az arcomhoz emeltem, és végigsimítottam a saját bõrömön. Halkan felsóhajtottam, ajkaim várakozón apró rést hagyva váltak szét.
Nem! Nem lehet! nem furakodhat be csak úgy, nem! Riadt vadsággal kaparok végig az arcomon, hogy kiserkenjen a vér. Erõtlenül dõlök el, majd fejem az üveg felé fordítom. Arcom visszatükrözõdik. Milyen jól is állnak ezek a csíkok, mosolyodom el, majd hirtelen ötlettõl vezérelve, random kezdtem kaparni az arcom teljes erõmbõl, csak csípjen és marjon. Csak égessen piszkosul!

- Az elmúlt két napban semmit sem sikerült belediktálnunk, ha így folytatja, kiszárad. Talán fel kellene hívni Yokou-senseit... - adta Yuu-sensei tudtára kételyeit és aggodalmait az egyik asszisztens.
Hirtelen vágódott ki az ajtó:  - Elnézést uram, de jönnie kell! Unmei öncsonkításba kezdett! Az orvosiba vittük, és megpróbáltuk lekötözni...






Unmei:

Megpróbáltak lefogni. Megint le akarnak nyugtatni, de én nem akarok nyugodt maradni! szaggatni szeretnék, tépni és szenvedni! Miért nem lehet ezt megérteni? Miért nem? Gyûlölök mindenkit!
- ERESSZETEK! Rohadékok! Megöllek titeket! Eresszetek! Barmok! - azért sem hagyom magam, csak kapálódzom teljes erõmbõl, mint egy elszabadult oroszlán. "Alkalmazd a trükköt, bejön" suttogja gonosz mosollyal belsõ énem, aki csak egyre lángolóbb szemekkel nézi a háttérbõl a jelenetet. Én pedig hallgatok rá, most elõször gondolkodás nélkül. Egy rövid idõre elernyesztem magam, s ezzel sikerül megtévesztenem a támadóim, így egy rántással már ki is szabadíthattam az egyik kezem, amellyel mélyen végigszántom az egyik szemét arcát. Zene füleimnek az a visítás, amellyel felordít fájdalmában. Már kezdelek érteni, ezért élvezed, nem igaz? S a mindent betöltõ vörös, megrészegítõ...
Hirtelen bukkan fel a semmibõl, félrelökve mindenkit a szemem elõl. Csak õ tölti be a képet. Vörös mindenütt, de ez a vörös nem olyan, nem folyik, hanem simogat, nem beszennyez, hanem körbeölel melegségével.
Teljesen ledermedek egy pillanatra. A szívem akkorát dobban, hogy egy pillanatra semmi mást nem is hallok, s csak idõvel esik le, hogy talán lélegezni is kellene. Õ meg csak ölel teljes erejébõl... Az agyam lázasan pörög, minden zavarossá válik megint, még jobban összekuszálódik, mint az elõbb. Miért hatsz rám így, ismeretlen? Miért mersz közel jönni hozzám? Miért nézel rám másként? Miért zavarod meg a fejemben levõ nyugtalan rendetlenséget? Miért vonzol és taszítasz egyszerre?
- Semmi baj, Unmei! Nyugodj meg! - suttogja csak nekem. A szívem beleremeg hangja tónusába. Ha kezeim nem szorítaná le, a hajam tépném remegõ kezekkel. "Nem hagyhatod, hogy õ uraljon" néz rám szemrehányóan. Igaza van. Nem fogom kedvelni, nem akarom kedvelni!
-  Eressz! Hülye állat! Te is csak bámulsz engem! - kiugratom a nyulat a bokorból, ne félj, azt hiszed, hatalmad van felettem, hogy jelenthetsz valaha is bármit! Nem! - Eressz el, különben megöllek! Hallod?! - tényleg megteszem, sõt rád uszítom õt, megteszem. Szemem sarkából úgy is látom, hogy már alig várja, hogy rád vethesse magát, hogy kiihassa az összes véred, hogy kirághassa a mellkasodból a szíved!
-Akkor tedd meg. Harapj meg és tépj szét! Ölj meg engem, Unmei. - megremegek. "Ekkora pimasz pöcsfejet" szólal meg mögöttem lefitymállón másik énem, majd mögém áll. "Segítek megtenni, rendben?" suttogja kéjesen. Nem ellenkezek, pedig koránt sem vagyok biztos magamban. Nem értem õt, és ez annyira felkavar. Nem értem magam sem, mert sosem szokott semmi sem fölkavarni. Mi folyik idebenn?
Közelebb hajolunk ketten, fejem a nyakához illeszti. Ahogy beszívom az illatát, már-már elbódulok, hagyom, hogy másik énem önnállósítsa magát, és elöntse a szám a vér fémesen sós íze.
"Elég!" sír fel mögöttem a kisgyermek, félrelökve mindkettõnket. Csak a zuhanás józanít ki, meg a gyermek könnyes, de elszánt szemei. Sosem volt még ennyire bátor, egy fél pillanatra sem. "Meg fogja keresni az anyukámat! Nem hagyom, hogy bántsátok, halljátok! " üvölti remegõ-vékony hangján. Lehajtom a fejem, s egy sajnálomot suttogok. Elõre engedem a fiút, én szeretnék most a háttérben maradni. Nem akarom õt látni! Hatalma van felettem...

- Bo... bocsánat... - könnyeim elerednek. Még mindig félek, sosem ellenkeztem még vele, de eddig még sosem csinált ilyeneket. Meg akarta ölni, pedig megkeresi Anyát, meg kell értenie, nem hagyhattam... - Én... én nem... akartam...
- Nem haragszom, Unmei - suttogja, mire a szívem nagyot dobban, és lehajtott fejjel elvörösödöm.
- Semmi baj, kicsim - ringat, mire komfortosan hozzábújom. Olyan jó meleg... Igazi és meleg... Puha... Biztonságos... Olyan, mint Anya!...
Lassan elenged, és én kelletlenül bontakozom ki az ölelésbõl.
- Most hagyd, hogy bekössem a sebedet, jó? Jó kisfiú leszel? - kéri, és én csak bólintok megzavarodva. Õ nem lehet Anya, mégis... Errõl muszáj lesz beszélnem a másik énekkel... Meg kell érteniük... Õ.. Anya... Csak nézem megbûvölten gyakorlott kezeit, ahogy bekötözi a sebeim. Csak egy valami hiányzott nagyon, a puszi, amely  a ragtapaszt követte volna az arcomon...
"Nem hagyhatod, hogy ilyen könnyen behálózzon" tér vissza, úgy látszik, lenyugodott, a másikat el is hagyta valahol. "De õ olyan puha..." ellenkezem. "Mihez kezdessz majd, ha õ is elhagy, mint Yokou?" Az ajkaim megremegnek, de hagyom, hogy félretoljon, nekem csak egyszerûen összeszorult a szívem...

- Unmei. Nem kérem, hogy bízz bennem, vagy higgy nekem, rendben?
Már megint mire készülsz? Még jó, hogy észhez tértem, és visszajöttem. Azt a szerencsétlen kicsit simán bepaliznád, de én nem hagyom, hogy még egy tõrt döfj a szívembe. Azt már nem tudnám elviselni...
- Nem hiszek neked. Semmi okom bízni benned - jelentem ki tárgyilagosan. Nem értem, egyszerûen nem értem õt. Miért nem olyan, mint a többiek?
- Tudom - õ is tárgyilagos, és ez feldühít megint.
- Hazudtál nekem! Hazudtál Yokou-samáról is! - vágom a fejéhez. Csak hagyjon már békén, nem érti?
- Akarod hallani az igazat? Yokou-sensei nem akarta hogy megtudd hová ment és miért - képtelen vagyok leplezni érdeklõdésem. Szinte ki vagyok éhezve az igazságra. Tudom, hogy fájdalmas lesz, de tudatában akarok lenni annak, hogy miért hagyott itt pont veled, miért hagyja, hogy összekavard a fejem! - Áthelyezték Osakába. Nem az õ döntése volt, a fõnökei döntöttek így.  
~Áthelyezték~, ~a fõnökei döntöttek így~ visszhangzik a fejemben a hangja. Valóban így lenne? Vagy megint csak ámítani próbál, hogy a közelembe férkõzhessen, hogy végre felvághassa a fejem, és kielemezhesse minden idegszálam, minden féltve õrzött, apró gondolatom?
- Nem hazudsz? - nem tudom, bízhatom-e benne, nem tudom, bízhatok-e valaki olyanban, aki ennyire felkavar. - Mert ha hazudsz, megöllek! - el kell riasztanom...
- Nem hazudok, Unmei. Nem szoktam hazudni, csak... nem mondtam meg a teljes igazságot - feleli, miközben ujja egy fél pillanatra a kezemhez ér, ahogy kötözi a kezem. Mintha áramcsapás futott volna rajtam végig. Mint a kagyló, azonnal magamra csaptam a kemény mészházam. - Az ugyanaz! - Menekülni akarok, csak el innen. Éget, mint a tûz, amely szintén vörös lánggal ég...
- Igen... talán. Enned kell! Az én kedvemért. Kérlek! Ha így folytatod, meghalsz - pillantásától kiráz a hideg, amelytõl csak még ellenségesebbé válok.
- És akkor mi van? - kérdem tettetett közömbösséggel, de a gyomrom remeg. - Mi van, ha meg akarok halni? Nem akarok élni. Az élet rossz - fõleg most.... Legszívesebben összezuhannék, szétszaggat ez a kettõs érzés, azt akarom, hogy tûnjön el, de ha nincs ott, folyton az arca lebeg a szemem elõtt. Nem értem... Biztos valami démon. Vörös démon.
Többet nem szóltunk egymáshoz, csak némán végezte a dolgát, míg én tûrtem. De a fejemben rengeteg minden kavargott továbbra is. Õk hárman meg csak néztek, az egyik reménykedve, a másik gonosz vigyorral az arcán, a harmadik meg valami különös megértéssel, ami nem volt rá jellemzõ, a perverz pillantása megnyugtatóbb lett volna. Mi zajlik bennem?
Nagyot sóhajtok, mikor távozik, de újra megfeszülök, mikor enni- és innivalóval tér vissza. Fürkészem, ahogy egy falatot felém emel. Nem tudom, miért döntöttem úgy, hogy megeszem... Egyet viszont világosan látok: nyerésre áll. Bár érteném, hogyan csinálja.

* * *

Rezignált vagyok, csak bámulom a falat megint, és próbálok gondolkodni, de nem megy. Végül úgy döntök, járkálok egyet. Fel, alá, fel, alá, fel, alá... Tekintetem az üvegre réved, megállok elõtte egy pillanatra. Azt a pontot keresem. Nem kellett sokat kutatnom, még ott volt a nyoma. Leguggolok, és farkasszemet nézek a zsíros folttal. Negyed óra is eltelhetett így, mire a kezemre siklott a tekintetem. Akkor rájöttem: akkor és ott összekötötte a lelkünket! Valóban egy démon... Maga a Vöröshajú Vész...
Tekintetem az ég feltételezett irányába fordítom, felfelé: Elvesztem.

* * *

Közönyösen nézem, ahogy rettegve vágják elém az ételt. Ez az egy nyugtat meg pár napja. A megszokott rettegés és szörnyülködés a szemekben. Csak turkálok az ételnek nevezett szintetikus szarban. "Enned kell. Az én kedvemért" hallom mindenhonnan a hangját, mire megremeg a kezem. Elég! De hiába fogom be hevesen a fülem, egyre csak ott visszhangzik.
- Elég! - nyöszörgöm, majd a kanalat a számhoz emelem, és belapátolom a falatot róla.
Mikor végeztem, meggyötörten gömbölyödöm a kéz lenyomatához. Fáj a gyomrom...

* * *

A léptekre felnézek, de nincs kedvem érdeklõdést mutatni. Még mindig nehéz a gyomrom, mert rákényszerített... Õmiatta történt az egész, miatta tömték belém ezt a három másikat, akik most én is vagyok. Démon!
- Jó reggelt, Unmei! - mérgezi meg körülöttem szavaival a levegõt. Rájöttem valamire, nem tudom a nevét. Márpedig az ördög ereje onnan származik, hogy nem tudod a nevét. - Kérdezhetek valamit? - hangja érdekesen csilingel.
- Mit? - fürkészem ismét. Meg kell tudnom a nevét!
- Mi lenne, ha segítenék kideríteni, ki is vagy valójában? - áll elõ tervével, csak úgy karcol az izgatottsága. Tekintetem elszakítom az övétõl.
- Miért érdekelne? Tudom, ki vagyok - jelentem ki. A csalódottság megjelenik az arcán, nem volt rá felkészülve talán? Talán most kellene kihasználnom pillanatnyi gyengeségét. Meg kell tudnom!
Felállok és közel húzódom az üveghez. Kezem felemelem és rányomom.
- Rendben - ejtem ki könnyedén a szót, hogy ráharapjon. - De csak két feltétellel.
Hagyom, hagy gondolja át a dolgokat, nekem is szükségem van rá. Nem tudom, jó ötlet-e de szöget ütött a fejemben a gondolat.
- Az elsõ: áruld el az igazi, teljes neved! - mert mindenkinek kell egy név. Mindenkinek! Mindenkinek...
- A második: adj nekem új nevet, olyat, amit csak mi használunk, és többé ne hívj a régi nevemen! - mert akkor megszûnik a varázs, és megszûnik a zûrzavar a fejemben, tudom, mert akkor többé nincs meg a kapcsolat, mert más emberrel kötötted, nem az én nevemmel. Látod, kicseleztelek, legyõztelek, felülemelkedem rajtad. Eszelõs izgalom lett úrrá rajtam.
- A nevem Kitagawa Yuu - feleli, feljegyeztem az agyam jegyzetfüzetébe. A hatalmad leomlóban! - A másikon viszont gondolkodnom kell, mert hozzád illõ nevet szeretnék - nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén belemegy. "Nem innen származik az ereje" sétál mellém a kisfiú, hogy megsimogassa a hátam biztatón mosolyogva "hanem a szívébõl" "És azért kavarognak a gondolataid" lép mellém az eddig is megértõ, már-már mindentudó mosollyal vizslató nimfomán énem "mert sze... " Nem! Félbeszakítom, nem akarom hallani a badarságukat. "Õ ellenség, csak magához édesget, majd ha már kihasznált mindannyiótokat, elhajít mindenkit. Nem akarom látni, ahogy összetörtök! Még egyszer nem akarom érezni azt, ahogy kitépik a lelkem! Nem!" Nyomatékosításképp az üvegnek koccantom a fejem, mire elhallgatnak. Csak õ kuncog a háttérben.
-  Azt hiszem, kitaláltam - jelenti be, mire ismét reá szegezõdik minden figyelmem. - Legyen a neved...
A gyomrom összehúzódik, vágyakozva nézem az ajkait. Mondd már ki! Csak egy enyhe értetlen árnyék húz keresztül az agyamon: miért szeretném, hogy nevet adjon nekem, hiszen nem is Unmei az igazi nevem, azzal nem tudna megbûvölni?... S miért vágyom arra a melegségre, arra az illatra, amelyet most csak pár centi választ el, mégis, az a pár centi maga az örökkévalóság?


Yuu

- Miért érdekelne? Tudom, ki vagyok - jelenti ki határozottan.

Csalódott vagyok és sóhajtok egyet. Tehát nem bízik bennem, de ezt nem is várhatom el, neki én csak egy idegen vagyok, aki egy megszokott személy helyét foglalja el. Miért várnám el, hogy megbízzon bennem és higgyen nekem? Ostoba voltam, ha azt hittem, ilyen rövid idõ alatt bármit elérek nála.
Feláll és közelebb húzódik az üveghez. Majd óvatosan ráteszi a kezét a plexire. 

- Rendben - ejti ki a szavakat. Itt valami készül, úgy érzem. Nem adja könnyen magát a fiú. - De csak két feltétellel.

Feltételek? Gondoltam, hogy ez lesz. Kiváncsivá tettél Unmei.

- Az elsõ: áruld el az igazi, teljes neved! - mondja az elsõ feltételt. Ez még ok.
- A második: adj nekem új nevet, olyat, amit csak mi használunk, és többé ne hívj a régi nevemen! - ez már keményebb.
- A nevem Kitagawa Yuu - mondom meg a nevem. De a másik feltétel már nehezebb. - A másikon viszont gondolkodnom kell, mert hozzád illõ nevet szeretnék.

Valóban hozzáillõt szeretnék. Olyat, amilyen õ maga. Több név is az eszembe jut, de mind elvetem, míg végül csak három marad. De nem tudom, melyiket válasszam. Gondolkozom és egyre õt bámulom. Valamelyik, amelyik hozzá illik. Amelyik magába foglalja a lényét. Mély. Mély, mint a... Megvan!

-  Azt hiszem, kitaláltam - jelentem ki, mire feszülten rám figyel. - Legyen a neved...Umi. Tengert, vagy óceánt jelent. A szemeid kékek, mint a tenger, a tekinteted pedig nagyon mély, ahogy a benned levõ érzelmek is. Szerintem illik hozzád.
- Umi... - suttogja, szerintem ízlelgeti a nevet. - Szóval neked olyan vagyok, mint a tenger.
- Igen, a tenger mély és kék, de sokszor viharos és szeszélyes, kiszámíthatatlan, mint te is. - válaszolom. - És a víznél nem sok veszélyesebb dolog létezik. Árkokat váj, leomlasztja a hegyeket és képes elmosni egy egész földrészt. Semmi sincs, ami megállítsa, ha tombol. Pont rád illik.
- De nem ismered Umit. - mosolyodik el.
- A név nem fontos. - jelentem ki halkan. - Nem a név tesz valaki egyénné, hanem az egyén maga. A belsõ tulajdonságok határoznak meg minket, nem a nevek. Azok csak azért vannak, hogy az egyes emberek megkülönböztessék magukat másoktól, Umi. Vagy mások különböztessék meg õket más emberektõl. - igazi filozófiai eszmefuttatás, de szerintem õ érti.
- Nem is vagy buta. - jegyzi meg komolyan. - Na és mit is akarsz?
- Ki akarom deríteni, ki vagy valójában. Hogy honnan jöttél és mi is történt veled pontosan. De ehhez egy apró beavatkozásra lesz szükség. Nem fog fájni.
- Mi lenne az? - a hangja bizalmatlan.
- Hipnózis. - válaszolom könnyedén, mire az arca eltorzul. Azt hiszem rosszul döntöttem.
- SOHA! SOHA AZ ÉLETBEN, HALLOD?! - felkapja a széket és a plexihez vágja. - MEG NE PRÓBÁLD, KÜLÖNBEN ELVÁGOM A TORKOD ÉS KIISZOM A VÉRED! - ordít, majd hirtelen hangnemet vált. - De elõbb... szeretném ha felizgatnál. - vágyakozó pillantásokat lövell felém. - Tüzelj fel, szépségem! Gyere! - tárja ki a karját, mintha meg akarna ölelni. - Gyere, csak rád várok! - végigsimít a testén és aprót nyöszörög. Ezzel akar becsalni. - Gyere, elepedek érted! - suttogja és kezdi leszedni a ruháit.
- Nyugtatózzuk be? - kérdi egy asszisztens.
- Ne! Amíg nem tesz kárt magában, ne csináljanak semmit. Most próbál becsalogatni. - mondom. - Azt hiszem, a hipnózis emlegetése nem volt jó ötlet.
- Valóban nem. Már próbáltuk, de ilyenkor mindig ilyen tüneteket produkál.

Bólintok. De én is tudom, milyen fontos, hogy információt szerezzek a múltjáról. Talán van valami, amit fél elmondani. Talán attól fél, ha õ alszik, a többiek kedvükre tombolhatnak. Csak õ tudja õket megfékezni. Fél. De mitõl? Vajon mi a fészkes fenét mûvelhettek vele?
Végül megvadul, mikor nem megyek be hozzá, a kezét csapkodja az üveghez, majd a fejét és vérezni kezd, és nincs más mód, mint lenyugtatózni, de csak annyira, hogy a tudatánál legyen. Utálom, ha ájultra nyugtatózzák. Megrázom a fejem. Umi... miért teszed nehézzé a dolgom? Látom ahogy bekötik a sebét. Kábultan hagyja. Sajnálom õt, nagyon is. Valami fura kötelék van köztünk, aminek nem szabadna lennie.
Nos, ha más megoldás nincs, magamnak kell kiderítenem mindent. De hogy? Ha visszamennék a helyszínre talán... de be sem engednek, hacsak... Hát persze! Orvos vagyok. Mondhatnám, hogy tudományos szempontból vizsgálódom.

***

Másnap reggel egy hirtelen ötlettõl vezérelve kapok fel egy apró puha plüssfigurát. Nem is tudom, mióta van meg. Talán mióta az eszemet tudom. Egy kis plüssnyúl, fehér bundával és csillogó fekete szemekkel. Úgy döntök, véghezviszem a tervem.

- Jó reggelt, Umi! - állok meg a plexiüveg elõtt, mire a kölyök rámnéz. Közömbös arckifejezés. - Ne félj, nem foglak sokáig zaklatni és a hipnózist sem hozom szóba.
- Ajánlom, különben megengedem neki, hogy kitépje a szíved! - morog. A hangja vészjósló. - Mit akarsz megint? Nem aláztál meg eléggé?
- Elmegyek Umi. - látom hogy erre a mondatra elsápad. - El kell intéznem valamit. Három nap múlva itt leszek. - felmutatom a plüssnyulat. - Addig vigyázz Usagi-sanra helyettem jó?
- Te is itt hagysz, mi? - a hangja ismét lemondó. - Nem sokáig bírtad mellettem.

Bemegyek és a kezébe adom a nyulat. Rám néz, látom hogy nem érti. Megsimogatom az arcát és egy hirtelen mozdulattal magamhoz ölelem.

- Sajnálom Umi, de vannak dolgok, amiket ki kell derítenem. Miattad, miattam. Talán rájövök, mi történt veled valójában. - mondom halkan. - Segíteni szeretnék, hogy kikerülhess innen. 
- Miért? - suttogja. - Miért törõdsz velem? Idegen vagy.
- Idegen. De nem minden idegen ellenség. - válaszolom.


Unmei:

 - Legyen a neved...Umi. Tengert, vagy óceánt jelent. A szemeid kékek, mint a tenger, a tekinteted pedig nagyon mély, ahogy a benned levõ érzelmek is. Szerintem illik hozzád.
- Umi... - suttogom magam elé. Majdnem Unmei, és mégis, egészen más... Tenger... Sosem láttam a tengert, csak képeken.  - Szóval neked olyan vagyok, mint a tenger.
Milyen a tenger? Miért pont tenger? A szemeim kékek... valóban kékek? Azok ott az üvegen visszaverõdve az valóban az enyémek? Nem, azok az övéik, az enyém seszínû, hiszen sosem láttam, sosem. A tükörbõl rám nem saját magam, hanem õk pillantanak vissza! Nekem nem lehet szemem! Kijelentésemben mégsem vagyok biztos. Valóban ilyen az én szemem is? Mert õk hárman egyformák, de én nem lehetek olyan, én nem lehetek õk...
- Igen, a tenger mély és kék, de sokszor viharos és szeszélyes, kiszámíthatatlan, mint te is. - magyarázza meg a választást. Kiszámíthatatlan, a tenger kiszámíthatatlan, vihar és veszélyes... ezek szerint tart tõlem. Tart tõlem! - És a víznél nem sok veszélyesebb dolog létezik. Árkokat váj, leomlasztja a hegyeket és képes elmosni egy egész földrészt. Semmi sincs, ami megállítsa, ha tombol. Pont rád illik.
Nem állhat semmi az útjába? A tenger csodálatos kreatúra lehet, bárcsak egyszer láthatnám. Bárcsak a habjaiban lelhetném halálom, eggyé olvadva új névrokonommal... Tart Umitól, nem ismeri Umit, Umi hatalmas.
- De nem ismered Umit. - ajkamra mosoly ül, magabiztos mosoly. Nem ismersz, nincs hatalmad felettem. Látjátok, legyõztük, most már nem árthat nekem semmivel. Semmivel! De ha eddig is ezt gondolta rólam, akkor miért a zavar a fejemben?
- A név nem fontos. - kezd bele ismét valamibe. - Nem a név tesz valaki egyénné, hanem az egyén maga. A belsõ tulajdonságok határoznak meg minket, nem a nevek. Azok csak azért vannak, hogy az egyes emberek megkülönböztessék magukat másoktól, Umi. Vagy mások különböztessék meg õket más emberektõl. - csak egy rendszám. Igaz, hiszen én nem lettem most sem más. Nem jön semmi ideillõ a számra, helyette inkább úgy teszek, mintha elástam volna a csatabárdot.
- Nem is vagy buta. - felelem, majd nekiszegezem a kérdést. - Na és mit is akarsz?
- Ki akarom deríteni, ki vagy valójában. Hogy honnan jöttél és mi is történt veled pontosan. De ehhez egy apró beavatkozásra lesz szükség. Nem fog fájni - feleli titokzatosan. Valahogy rossz érzés kezd gyûlni a gyomrom tájékon apró gombócba. Ez a bevezetés annyira hasonlít egy régebbire... Yokou-san jutott ezsembe, érdekes, most olyan ürességet érzek, amikor rá gondolok, mintha sosem ismertem volna. A fájdalom eltûnt...
- Mi lenne az? - kérdezek rá bizalmatlanul. Szinte szuggerálom, hogy ne azt mondja, eddig mindig más volt, most nem lehet ugyanaz, most nem lehet ugyanaz! Hogy miért nem akartam, hogy ugyanolyan legyen, azt nem tudom.
- Hipnózis. - ne! Mégis kimondta! Ugyanazt! Ugyanazt! Ugyanazt! A vékony szál ismét elpattan, gyûlöllek érte, hallod, gyûlöllek!
- SOHA! SOHA AZ ÉLETBEN, HALLOD?! - üvöltöm eltorzult hangon, nem én vagyok, de mélységesen egyetértek, dühödten emeljük fel közös erõvel a széket, mi ketten, Õ a ketrec lakója és Én. - MEG NE PRÓBÁLD, KÜLÖNBEN ELVÁGOM A TORKOD ÉS KIISZOM A VÉRED! - Valóban megtenném, ha most nem lenne a plexi, megtenném. Átkozott démon, nem szerzed meg a hatalmat Umin! Nem fogod!
A lökés meglep, és hatalmasat vágódom a földön, szinte feltörölve azt. Nimfomán énem rosszallóan néz rám, és érzem, szándéka a saját módszereivel változtatni a helyzetemen. Csupán ennyit suttog nekem "Hülye! Vedd észre végre, szereted!"
Szavai pofán vágnak, csak ülök magam elé bámulva lelkem sötét padlóján, és nem értem. Összezavarodtam, de a szálak csak nem akarnak kibogozódni, az egész csak egyre jobban gubancolódik. Nem is törõdm azzal, mit mûvel, csak magam vizsgálom. Igaza lenne? Szeretem? Nem szerethetem! Csak egy idegen... Yuu-san...

- De elõbb... szeretném ha felizgatnál. - helyre kell hoznom, amit ez a marha elbaltáz folyton. Õ is vágyik rá, tudom, elõttem nem rejtegetheti, ismerem, ahogy magam is. Már nem vágyunk Yokou-samára, hiszen olyan volt, mint a többiek, de õ más, Yuu, már a neve áthevíti minden porcikám. - Tüzelj fel, szépségem! Gyere! - Karom kitárom, szeretném, ha hozzámsimulna, el akarok veszni abban az ölelésben, magamba akarom szívni az illatot, amely körbelengi, de az átkozott üveg miatt hozzám el nem ér. - Gyere, csak rád várok! - szemeim elködösülnek, és érzem, muszáj magamhoz nyúlnom lassan, mert a kéj egyre elviselhetetlenebb. Ne hagyd, hogy megint magamra maradjak, tégy magadévá! Hidd el, neked is jó lesz... - Gyere, elepedek érted! - suttogom, ahogy susogva a földre hullik a fölsõm, s hamarosan követi az egyszerû szövetnadrág is. Nem hagyhatod, hogy felperzseljen a kielégületlenség!
Fejem lemondón nyomom a hûs plexihez, mint tettem azt már annyiszor. Már nem figyel rám, és ez igencsak felbosszant. Kívánlak, mit nem lehet ezen érteni? Karom az üveghez kezdem csapkodni, amit a fejem követ. Most csak ez segíthet lelohasztani vágyaim. Ma nem akarok magamhoz nyúlni, ez az érzés túlságosan intim, csak hozzá tartozik, nem mocskolhatom be azzal, hogy megelégszem mással. Csak egyszer érnél hozzám, soha többé nem hagynám, hogy menekülj!
Meg sem próbálok ellenkezni, mikor ismét rám rontanak, a szerelmes szív megtiport bánatával nézek rá, miközben tûröm, tegyenek vele, amit akarnak. Hamarosan a többi énem is elismeri, ez nem az én érzésem, ez mindannyiunké...

* * *

Hagytam, hagy tegyen kedvére egész éjjel. Azzal számoltam, hogy elõbb-utóbb megbékél, kielégíti saját vágyait, és megnyugszik, de ez most nem így történt. Csak folytak a könnyei, miközben egyre csak rá gondolt, arra a férfira, akire talán egy nappal korábban még azt mondta, Yokou-sanhoz fel sem érhet. Szereti? Õ mindenkit szeret.
Valahol mélyen mégis éreztem, ezúttal nincs igazam, ez valami más, még sosem viselkedett ennyire visszafogottan, még soha nem tûrt visszautasítást ennyire rosszul, pedig minden alkalommal jutott neki belõle, s még sosem volt ennyire mélységesen szomorú. Annyira beleette a bánat magát a kedélyébe, hogy még az én szívem is sajgott. De nem mertem közelebb menni hozzá... Nem volt bátorságom megmondani neki a kegyetlen igazságot.
Reggel volt már, mire elaludt. Akkor ültem csak mellé, és még álmában is könnyes szemeit letörölve öleltem magamhoz. Szegény nimfomán Én, bár segíthetnék rajtad! Bár segíthetnék!

* * *

- Jó reggelt, Umi! - riadok a hangjára. Úgy tûnik, elbóbiskoltam... közömbösen fordulok felé. Nem volt még elég? Egész éjszaka sírt miattad! - Ne félj, nem foglak sokáig zaklatni és a hipnózist sem hozom szóba - védekezik rögtön, hogy meghallgassam. Mintha lehetne választásom... Ha dönthetnék róla, kit szeretnék látni és kit nem...
- Ajánlom, különben megengedem neki, hogy kitépje a szíved! - morgom vészjóslóan. Haragszom, de most nem magam miatt, õmiatta, bár sokszor okoz nekem galibát, olyan, mintha az ikertestvérem lenne, és nekem is fáj, ha õ szomorú. Nem csoda, ha nyersességemnek hagyok utat elõtörni. - Mit akarsz megint? Nem aláztál meg eléggé?
- Elmegyek Umi - szemeim kitágulnak, ahogy lélegzetem is felgyorsul. Megremeg belül valami, amikor a kissrác elsírja magát mögöttem. Elmegy. Van képe ezt ilyen egyszerûen és mosolyogva közölni. - El kell intéznem valamit. Három nap múlva itt leszek. - a "pofontól" még mindig rezignáltan akad meg a szemem a plüssvacakon. Immáron tényleg nem értek semmit, csak a keserûség íze erõsödik egyre a számban, legszívesebben hánynék tõle.. - Addig vigyázz Usagi-sanra helyettem jó? - nem, nem jó! Nem hallod a néma segélykiáltásom?! Nem jó, egyáltalán nem jó!
- Te is itt hagysz, mi? Nem sokáig bírtad mellettem - közel állok a síráshoz, igen össze kell szednem magam, hogy visszatartsam az áradatot. Talán csak az segít, hogy túl kába vagyok, annyira letaglózott ez a pár pillanat, hogy még mindig nem tértem teljesen magamhoz.
Ahogy kinyílik az ajtó összerezzenek, de nem mozdulok, csak belül ordítozom némán. nem akarom, hogy közelebb jöjjön! Nem akarom, hogy tovább fertõzzön!  De akarom...
Ellenkezés nélkül ragadom meg a plüssállatot, s mélyen a szemébe nézek, amikor végigsimít az arcomon. Szám apró résnyire nyílik, hogy egy néma sóhajjal lélegezzem ki a levegõt. Ahogy átölel, melegség önt el, amely az arcomra is kiül: elpirulva fúrom a fejem a férfi vállába. Érzem, ahogy másik Énem csendesen mögém ül, hogy részese lehessen az érzésnek. Átadnám a helyem, de nem enged menekülni. "Te is ugyanúgy vágysz rá" suttogja a fülembe, ahogy egyszerre lélegezzük be Yuu illatát.
- Sajnálom Umi, de vannak dolgok, amiket ki kell derítenem. Miattad, miattam. Talán rájövök, mi történt veled valójában. - suttogja a fülembe, amely különös mód megnyugtat. - Segíteni szeretnék, hogy kikerülhess innen.
- Miért? - bukik ki belõlem a kérdés. Nem értem õt, tényleg nem... - Miért törõdsz velem? Idegen vagy.
- Idegen. De nem minden idegen ellenség - feleli, és nem tudom, mennyire hihetek neki. Nem minden idegen ellenség, csak a legtöbb. Honnan lehet megállapítani, ki az, aki valóban jót akar, és ki tör csupán a lelkedre éhes démonként?

* * *

Tényleg elment. Most kivételesen a plexinél állok és teljesen tanácstalan vagyok, az ágyamon Usagi-san trónol csendesen. Mit kezdjek vele? Mit kellene tennem? Idegesen tördelem a kezem, majd fel-alá járkálok, de õ csak néz rám a nagy szemeivel. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy a falhoz kellene vágnom, egy egészen rövid pillanatra... De olyan magányosan ücsörög ott maga elé bámulva. Idegesen kezdek fel-alá járkálni. Nem akartam gondolkodni, csak sétálni, csak elfutni, elbújni, nem akartam, hogy nézzen a gomb szemeivel, annyira tele voltak még reménnyel.

* * *

Alig telt el a délelõtt, és már a falat vakartam kínomban, míg hirtelen rá nem döbbentem valamire. Nagyra tágult szemekkel bámultam a plüssnyúlra. Megremegtem, ahogy összerogytam. Pont olyan, mint én... De mit teszek én? Csak nézem, és gondolkodom, hogy szabadulhatnék meg tõle, mert nem tudok vele mit kezdeni, mert idegesít, és mégsem tudom valamiért bántani. Ilyen lehet odakintrõl nézni, ilyen lehet "orvosnak" lenni?
A kezem a szám elé emeltem, miközben kibuggyantak a könnyeim. Eldobták, de még reménykedik. Ha Yuu-san nem jön vissza, õ is összetör majd? Vajon megharap, ha közel megyek hozzá? Eldobtak minket. Itt hagytak minket. Usagi-san, majd én segítek! Nekem kellesz.
"Nekem kellesz" Yuu is ezt mondta...
Beletúrok a hajamba, miért jut már megint õ az eszembe? Már épp kiborulnék, amikor ismét rá téved a szemem. Usagi-san. Nem rendezhetek jelenetet elõtte, akkor megsejti, akkor kiakad õ is, és ki fogja tartani benne a lelket? Ki fogja megvédeni a rosszaktól, akik mindenféle dologra kényszerítik, akik telenyomják fura lelkekkel, akiket nem fog tudni megfékezni? Remegek, annyira összpontosítanom kell, hogy remeg a kezem, a lábam, az egész testem. Nekem viselkednem kell, meg kell vigasztalnom. Ma még nem akarja majd, de holnapután, amikor együtt várjuk a vissza nem térõt, akkor vigasztalnom kell majd, nekem vele kell maradnom, nem adhatom más kezére. Nem hagyhatom, hogy a többi énem kedvére játsszon az érzéseivel.
Ahogy erre ráébredtem, megint idegesen felpattantam, és járkáltam, valahogy le kellett vezetnem a felkavarodott érzelmeim okozta feszültséget. Nem uralkodhatnak el rajtam, nem!

* * *

Már egy nap is eltelt, én csak fáradtan pihegtem az egyik sarokban. Nem merek aludni, s mikor rám tör a fáradtság, mindig valamelyik ujjamat kezdem rágcsálni, épp csak annyira, hogy ne jöjjenek be elkábítani. Vigyáznom kell Usagi-sanra, nem lehetek kába. Még az ételt is rendesen elfogyasztottam, hogy legyen erõm, mégis ez a remegés egyre jobban kikészít.
Usagi-san gombszemei is megtörtek, kezd neki is hiányozni Yuu, három nap túlságosan hosszú.
- Melléd ülhetek, Usagi? - kérdezem, de nem válaszol, nem reagál semmire... Mit kellene tennem?

* * *

Ismét járkálok, immáron; bár én nem tudhatok róla, csak érzem; 36 órája vagyok fenn. Ismét fel-alá járkálok, most, hogy megettem az ebédet. Az idegenek furán méregetnek, de nem akarok velük törõdni. Csak Usagi-sant takarom, nem akarom, hogy bámulják, csak bámulok rájuk ellenségesen, míg el nem mennek. Ilyenkor mindig mosolyogva pillantok vissza Usagi-sanra, de rögtön le is olvad az arcomról a kifejezés, mert Usagi-san egyre inkább lógatja a füleit. Mondd csak Usagi-san, te is fázol, mert hiányzik a meleg ölelés?

* * *

60 órája vagyok fenn. Egyre nyúzottabb és elkeseredettebb vagyok. Nem fog visszajönni, és nekem kell megmondanom neki... Már nagyon rosszul tûröm az egészet, fájnak a tagjaim, egyre jobban remegek, már csak úgy tudom magam életben tartani, hogy a plexinek támaszkodva állok, és folyamatosan hintázom. Fáj minden tagom, és iszonyatosan fázom. Annyira, hogy néha összekoccannak a fogaim. A könnyek, amelyek az elmúlt két napban összegyûltek, most lassan leperegnek. Lassan nem bírom tovább, sajnálom Usagi-san...

* * *

Léptek zaja vonja magára szétcsúszó figyelmem utolsó martalékát. Félig csukott szemeim kitágulnak.
- Yuu-san? - formálom a szavakat. Usagi immáron a kezemben, most szégyellõsen fordul gazdája felé. Milyen szerencsés vagy, nyuszika, téged mégsem dobtak el...
- Vigyáztam rá, de nagyon magányos volt. Azt mondta, szüksége lenne egy hatalmas ölelésre - feltápászkodom, igaz, már alig van erõm, a kimerültség végsõ határán járok. Felemelem a nyulat, érthetetlen számomra, de annyira irigylem a kis állatot. - Soha többé ne hagyd egyedül... -suttogom, majd amikor elveszi tõlem a plüsst, feladom. Erõm utolsó maradékát is elhasználtam, kimerülten esek kómaszerû álomba.


Yuu:

Fáj elbúcsúzni Umitól. De tudom, ha nem megyek el, akkor sosem jövök rá, ki is õ. Rábízom õt az egyik asszisztensre, akiben megbízom. Kérem, tartsa szemmel a fiút és ha kell, avatkozzon közbe, de semmi esetre se bántsa. Az asszisztens - fiatal, jóképû fiú - megígéri, hogy mindent megtesz, mégis, némi rossz érzéssel hagyom ott a helyet. Olyan, mintha hazudnék Uminak, mintha eltaszítanám, pedig már éppen kezd engem közelebb engedni. Hatalmas bûntudatom van, hiszen ki tudja, mit fog tenni az alatt a három nap alatt, míg nem vagyok itt. Csak meg ne ölje magát, vagy ne ártson senkinek. Be kell vallanom, félek.
Scotty-t is rábízom a fiúra, aki örömmel vállalja kis kedvencem gondozását. Végül még aznap délelõtt elutazom. Mindenkinek azt mondom, hogy hazalátogatok a szüleimhez és valóban fel is hívom õket, hogy talán beugrom. Csak azért, hogy ha keresnek, apám tudja, mit kell mondani. Beugrom a kocsiba, bekészítek pár napi ruhát, egy kis pénzt és már magam mögött is hagyom az intézet fehér falait és komor, nyomasztó képét. Vajon Yokou-senseinek is volt bûntudata, amikor elment? Vagy õ hamar túltette magát rajta? Vagy egyáltalán nem is érdekelte a kölyök? Nem tudom.

***

Órákkal késõbb érkezem meg arra a helyre, ahol annak idején megtalálták Umit. Egy rendõr áll a helyszín kapujában, de amikor felmutatom az igazolványom, beenged.

- Aztán legyen óvatos! - int - Sok minden van ám odabent, amirõl senki sem tudja, mi lehet. Háborzongató hely az, doki, nekem elhiheti. Tudja, a helyszínelõk egy rakás dolgot itt hagytak, mert nem tudták elvinni, talán a computerekben is vannak adatok.
- Értem. Majd vigyázok - bólintok és belépek.

Azonnal megcsap valami megmondhatatlan félelem. Valami borzongás. A világítás gyér, alig látni valamit, de ahhoz elég sokat, hogy megállapítsam, ez bizony egy kutatóbázis. Egy labor. Mindenhol monitorok, gépek és olyan berendezések, amelyeket még életemben nem láttam. Fogalmam sincs, mire használhatták ezeket, de biztosan nem békés célokra. Odébb pár ketrec-féleséget pillantok meg. Kicsit és szûkek, de pont elegendõek egy Umi-féle gyereknek. Talán itt tartották? Itt kísérleteztek rajta? Elszörnyedve gondolok rá, mi mindent kellett annak a szerencsétlennek kiállnia. Miféle kínokat élt át? Miket tettek vele? És kik? Leülök a földre. Ez nekem sok. Nagyon sok. Nehezen lélegzem. Majdnem sírok, pedig õ sokkal nagyobb kínokat állt ki. Biztosan félt, magányos volt, szendvedett és nem volt senki, aki megvígasztalja, megvédje, aki megölelje és ápolja ha beteg, vagy sérült volt.

Nagy nehezen feltápászkodom és körbenézek. Furcsa mûszerekre lelek, amiket nem tudom, mire használhattak. Ha Umi egész életét itt élte le, akkor talán kiskorában rabolhatták el. Tehát lehet, nem emlékszik semmire. Sem a családjára, sem a városra, ahol élt. Ha folyton kísérleteztek rajta, és használták, bármire is, ha bántották és folyton csak szenvedett, nem csoda, ha olyan bizalmatlan és néha vad. Nem bízik senkiben, hiszen soha senkihez sem kötõdhetett igazán, mindenki eldobta egy idõ után. Csak egy használati tárgy volt, egy báb, semmi több.

Végül erõt veszek magamon és megnézem a computereket. Talán találok rajtuk valami érdekeset. Hamarosan találok is. Rakás adatot, talán kutatási célból, na és persze csomó minden mást is. Kísérleti szérumok adatai, gyógyszerek, oltások és minden, ami engem elborzaszt. Meg pár videofile, amik láttán a szívverésem is kihagy pár ütemet. Minden felvételen Umi van, ahogy kísérleteznek vele, vagy figyelik a reakcióját. Iszonyatos. Undorító és rémisztõ. De, ha jól átgondolom, mi sem csinálunk mást, csak figyeljük és ha kell, sokkoljuk egy kis árammal. Nem vagyunk jobbak náluk. Az orvosok - ha azok - arcát nem tudom kivenni, mindig a kamerának háttal állnak, csak Umi arca látszik. A felvételek régebbiek, Umi még fiatal, talán 12-13 éves lehet. Makacsul ellenáll, de mindig legyûrik. Mindig újabb tût döfnek belé, áramot vezetnek a testébe, vagy éppen kikötözik és az isten tudja mit csinálnak vele. A gépek jó részét nem ismerem, nem tudom, mire szolgálnak, csak azt látom, hogy fáj neki.
Egy felvételen hipnózisba kényszerítik és ekkor kitör belõle a vadállat. Ekkor értem meg, miért nem akarta a hipnózist. Nem tudja féken tartani a pszichopata énjét. Ez valószinüleg azután történt, hogy beletették a lelkeket. Habár, ha ennyi szörnyûség történt vele, az önmagában is elõidézhetett egy négyszeres tudathasadást. Umi az esetek többségében ordít, vagy szitkozódik, esetleg sír és könyörög. A hatodik felvétel után nem bírom tovább. Legszívesebben összetörnék mindent, de nem tehetem. Úgy döntök, ennyi elég volt. Itt nem tudok meg többet.

- Végzett, uram? - kérdi az õr - Nem semmi odabenn mi? Kész szellemtanya.
- Az - válaszolom fásultan, majd meghajolok és bevágom magam a kocsiba.

***

Másnap reggel elmegyek a rendõrfõkapitányságra. Mikor megmondom mit keresek, azonnal a Megoldatlan Ügyek ügyosztályára irányítanak. Itt egy idõsebb rendõr fogad, aki kérésemre készségesen kikeresi a kívánt aktát. Leülök egy asztalhoz és olvasni kezdem. Szép, kövér akta, nem mondom, de semmi érdemleges nincs benne. Amit tudnom kell, már tudom.

- És nem sikerült rájönni, honnan származik? Kik a szülei? - kérdem a rendõrt.
- Nem, sajnos nem. Pedig próbálkoztunk erõsen - válaszol a férfi. - De semmi nyom. Hihetetlen mi, A kölyök mintha nem is létezett volna addig, míg meg nem találtuk. Mintha valaki létrehozta volna, mint azokban a sci-fi filmekben szokás. A tudósok sem találtak rá magyarázatot, ezért vitték el. De miért kérdi?
- Mert van valami, ami nyugtalanít - sóhajtok. - A klónozás még nem tart olyan magas fokon, hogy embert lehetne létrehozni. Legalábbis ez a tudomány mai állása.
- Ha maga mondja... - von vállat a fickó.

Nem nagyon érdekli. Én tovább olvasok. De sehol semmi új utalás. Sok feljegyzés készült, megkapom az orvosi és pszichológiai jelentést is.

- És a tömeggyilkosság? - kérdezek rá.
- Ja az? Talán az egyik szektás követte el, aztán öngyilkos lett.
- Talán - hagyom rá, de az agyamba már befészkeli magát valami furcsa érzés.

Talán nem is egy szektás gyilkolt. Mi van ha... Végülis lehetséges nem? A következõ napon felkeresem a labort, ahol fogva tartották egy ideig. De semmi felvilágosítást nem tudnak adni.
Nekem pedig délután vissza kell mennem. Viszont úgy érzem, mégsem volt haszontalan a dolog. Pár dolog kiderült, még ha nem is pontosan azok, melyekre számítottam.

***

Késõ délután van, mire visszaérek. Annyira sem érek rá, hogy bemenjek a szobámba, máris Umi szobája felé veszem az irányt. Megállok a szob elõtt és látom, hogy Umi egybõl éber lesz. Pedig igen fáradtnak látszik.

- Yuu-san? - a hangja halk, alig hallom ahogy odamegyek hozzá és felém tartja a nyulat.
- Vigyáztam rá, de nagyon magányos volt. Azt mondta, szüksége lenne egy hatalmas ölelésre - elveszem tõle a nyuszit. Tényleg vigyázott rá.

Ekkor veszem észre, hogy Umi eldõl. Alig van idõm elkapni. Bolond kölyök. Csak nem voltál fenn három napig? Elájult. Nem tudok mit tenni, felteszem az ágyra és betakarom. Odarakom mellé a nyuszit, én pedig leülök az ágy végébe és megsimogatom Umi arcát.

- Megjött sensei? - lép be az asszisztens - Végre! Umi három napja nem aludt. Mióta maga elment.
- Mi?! - nézek rá döbbenten - Szegény, biztos azt hitte nem jövök vissza. Mint Yokou-sensei. Azt hitte becsapom. Az asszisztensre nézek - Köszönöm, hogy vigyázott rá. Most menjen, pihenjen maga is.

A férfi bólint és kimegy. Kettesben maradok Umival. Szegénykém, biztosan félt, hogy elárultam. Az arca meleg. Egy picit kimegyek és hideg vízzel, valamint egy kendõvel térek vissza. Megnedvesítem a kendõt és megtörölgetem vele Umi arcát és homlokát. Megremeg a hideg borogatás érintésére, de nem ébred fel. Hadd aludjon szegénykém. Biztos borzalmas három napja volt.

Lassan hajnalodik, mikor Umi végre mocorogni kezd és kinyitja a szemét. Látom, ahogy ébredezik és fókuszálni próbál, majd tekintete megtalál engem.

- Yuu-san... - suttogja, majd minden erejét összeszedve felül és a nyakamban ugrik - Visszajöttél? Tényleg visszajöttél? Nem álmodom?
- Nem álmodsz, Umi - simogatom meg a fejét és a hátát. - Tényleg megjöttem.

Úgy bújik hozzám, mint egy kiscica. Reszket, mintha félne, de szerintem még fáradt. Visszanyomom az ágyba és értetlen pillantással bámul rám.

- Még pihenned kell. Tegnap elájultál. Három napig nem aludtál. Most pihenned kell. Ne félj, nem megyek sehová - mondom és megfogom a kezét. - Itt maradok, amíg kipihened magad.

Bólint és újra elalszik. Azt hiszem, jobb ha még nem mondom el neki, miket tudtam meg. Még várnom kell. Ránézek a falakra. Nem csoda, ha szomorú és unatkozik egy ilyen kopár helyen. Gondolok egy nagyot és megkérem a kis asszisztenst, nyomtasson nekem sok-sok hatalmas tájképet. Amíg Umi alszik én munkához látok és a képekkel kitapétázom a fehér plüssfalakat. A képek fákat, réteket, és a tengert is ábrázolják. Umi biztosan boldog lesz.


Unmei:

A képszakadás teljes volt, és féltem felébredni. Féltem két okból is. Tartottam tõle, hogy esetleg megint vérfürdõre ébredek, hogy megint sokkosan pillanthatok a körülöttem levõk vérbe fagyott arcára, a levágott testrészekre, a szabadon elgurult fejekre, a megmerevedett tekintetekre. De egy másik dologtól ezerszer jobban rettegtem: amikor kinyitom a szemem, a szobában találom magam, amit az enyémnek nevezhetek, de Õ nem lesz sehol... Függõ lettem anélkül, hogy igazán észrevettem volna... kívánom, és ezt gyermeki és buja Énem csak erõsíti, érezni szeretném, de félek, csak az üres levegõ marad utána, ahogy mindenki után... Sajnos a sorsom megpecsételõdött, maga vagyok a szerencsétlenség, minden és mindenki fejére csak kárhozatot hozok, jobb, ha vissza sem jön...
Végül mégis csak a zsibbadtság nyert, és lassan kinyitottam a szemeim. Kár áltatnom magam, a csalódás nem kerülhetõ el azzal, hogy odázzuk, csak a fájdalom lesz nagyobb. A fény egy ideig zavar, csak pislogok, miközben keresem a megfelelõ fókuszt. Az ágyamban fekszem, valami hûs anyag hever a homlokomon, de ami még fontosabb, az ágyam valakinek a súlya alatt besüpped. Tekintetem rá emelem, s elõször nem is akarok igazán hinni a szememnek.
- Yuu-san... - suttogom erõtlenül pislogva, de alakja csak nem tûnik el. Vágy ébred bennem, hogy megérintsem, és valamiféle öröm csiklandozza a gyomrom. Valóban visszajött? Minden erõm összeszedem, és megölelem. - Visszajöttél? Tényleg visszajöttél? Nem álmodom? - kérdezem még mindig bizonytalanul, egyre nagyobb hévvel.
- Nem álmodsz, Umi. Tényleg megjöttem - hangja, mint a morfium, teljesen megnyugtat. Valóban itt van, nem képzelõdöm. Simogatása egyszerre hevíti fel a bõröm, és rajzol rá libabõrt. Nem hazudott, tényleg nem. Tényleg ilyen kevés szükséges a boldogsághoz?
Hamarosan azonban vége a varázsnak, lassan lefejt magáról, hogy visszanyomjon az ágyba. Szemembe visszaköltözött a szomorúság, s ezt talán õ is észrevette, mert azonnal nyugtatni próbál. - Még pihenned kell. Tegnap elájultál. Három napig nem aludtál. Most pihenned kell. Ne félj, nem megyek sehová.  Itt maradok, amíg kipihened magad - formálja két ajka a szavakat, miközben megfogja a kezem. Olyan, mint Anya, tényleg olyan...
Az álom szinte azonnal elragad, csak azt tudtam, hogy fogom a kezét erõsen, senki nem veheti el tõlem. Bár ne hagyott volna elaludni...

Puha ágyban riadtam fel, a Nap ezernyi ágra sütött, és az ablakon át kellemesen friss tavaszi levegõ szállt be a szellõ szárnyán a szobába. Zavarodottan néztem körbe, még reszketve az álomtól: komor szobába zártak, és csak néztek, és próbáltak meggyõzni arról, hogy nem az vagyok, akinek hiszem magam, hogy beteg vagyok, és hogy veszélyes vagyok magamra is, másokra is. De a legborzasztóbb mégis az volt, hogy volt még három másik alak a testembe zárva, akik úgy néztek ki, mint én, mégis annyira különböztek tõlem. Kezem összeszorul a takaró huzatán, amelyen csintalan chibik szaladgálnak, játszanak vagy épp alszanak szívmelengetõn. Csupán egy dolog volt, ami erõt adott, a meleg kéz, amely az enyémet fogta, míg el nem aludtam. De most egyedül vagyok és ez rossz érzéssel tölt el.
- Anya!  - hangom már-már sírós, rettentõen félek. Az az álom nyomaszt, a hiány olyannyira valóságos...
Anya hangom hallva azonnal belibeg a szobába könnyed léptekkel, virágos kimonója csak úgy suhog utána. Olyan, mint egy angyal. Nem, még annál is szebb! Mert õ az Én Anyám! Aggódón ölel magához, ahogy kétségbeesett arcomra pillant, mire én boldogan simulok meleg testéhez. Okaa-sama, drága Okaa-sama!
- Olyan rosszat álmodtam - suttogom. Nem tudnám elmesélni, ahhoz még kicsi vagyok, és annyira nem értettem a szituációt. Talán fel sem fogtam igazán, csak azt tudom, hogy még most is kiráz a hideg tõle, ahogy visszagondolok.
- Semmi baj, kicsim, amíg itt vagyok, nem érhet semmi baj - csitít szeretettel. Csak bólintok egyet, majd kibontakozok a mellkasából, szeretném látni az arcát. Rettegés tölt el, ahogy a szépséges bõr helyett oszladozó, horrorfilmbõl elõlépett zombi pillant vissza rám. Rúgkapálva kezdek sikítozni, miközben õ egyre csak ölel magához, már-már kiszorítva belõlem az összes szuszt.
Emberek sietnek a segítségemre, emberek cifra ruhákban. Lefejtik rólam a kezeket, mire én a sarokba kúszom. A szoba lassan forogni kezd, majd átalakul, mintha átfolyna valami mássá, valami egészen mássá.
A falakon cicomás tapéta, elegáns hatást kelthetne, ha nem lenne ennyire ízlésficamot átlépett színe. Egy elrontott mézeskalács jut az eszembe. Csak kuporgok a sarokban, a szemeimben még mindig ott az elõzõ ijedtség könnyözöne, amikor belép az egyik cifra ruhás férfi. Bizonytalanul, de bizakodva pillantok rá, hiszen megmentett.
- Ezentúl ez lesz az otthonod - tárja nagyra a kezeit, én pedig bólintok, ugyan tele vagyok szomorúsággal, mégis, a boldogság halvány árnyéka önt el kijelentése hallatán. Õ majd vigyáz rám, és megvéd minden rossztól. Anyán is segíteni fog, tudom. Kinyújtom a kezem, és hagyom, hogy talpra állítson. Egy másik hasonló szobába vezet, a ruha, ami rajtam van egészen más, mint az otthoni. Sokkal szebb és puhább, biztosan drága lehetett... Az ajtó mögött egy újabb alak vár, pillantása megrémít, de a férfi csak biztat, hogy ne féljek tõle, és én nem akarok csalódást okozni, így hagyom, hogy a másik férfi átvegye a kezem, és kettesben maradjunk. Szívem hevesebben dobogott, de igyekeztem nem mutatni. Õ azt akarta, hogy vele maradjak, és legyek jó, hogy tegyem, amit a bácsi akar. Már hat éves vagyok, nagy fiú, megértem, és képes vagyok teljesíteni egy ennyire egyszerû kérést. Az ismeretlen végigsimít a buksimon, majd arra kér, vegyem le a ruhám, mert ez nem illik ahhoz a játékhoz, amit játszani szeretne. Kíváncsian bólintok, majd szépen vetkõzni kezdek, ruháim takaros sorban terítem le az ágy melletti székre. Az idegen reszketve lép közelebb, csak nézek rá nagy szemekkel, kíváncsian.
- Bácsi, mégis milyen játékot fogunk játszani? - hangom ártatlan. Mosolya megrémít, ahogy az is, hogy az ágyra hajít, és erõs kezeivel összeszorítja apró kezeim. Ez fáj! Hallod? Ez fáj!
Rúgkapálni kezdek ordítva, mire egyik kezét szabaddá teszi, és a magasba emelve lesújt. Az arcom ég, s a hangom bennakad. Csak pihegek rettegve, kiráz a hideg elégedett és fura mosolya láttán. Örökre bele égett az agyamba, ahogy a fájdalomtól összerándulnak az izmaim, és õ, nem törõdve fájdalmammal, egyre csak élvezkedik, míg végül nem marad más, csak a vörös és a fehér gyomorforgató és eszeveszettül égetõ egyvelege.

Egy sarokban kuporgok megint, a tapéta lemállott, az egész, mint egy megrontott gyermekálom, tele van sebekkel, amelyek gyógyíthatatlanok. Penészedik, s hiába teszel a falra újabb színes mintás tapétát, a penész szinte azonnal tovább eszi magát, és ismét felbukkan. Nem menekülhetsz elõle, csak ha szétvered az egészet. Karom, akár a tapéta, sebekkel tarkított. Penge, köröm, végül fog, egyre megy, csak hasadjon a bõr. Mégis itt vagyok, ebbe a fertõzött testbe zárva. Rossz vagyok anya, pedig nem akartam. De képtelen vagyok elviselni tovább. Egyre több az idegen, és egyre fájdalmasabb az egész. Már könnyem sincs, kiapadtak csatornái rég.
" Nem rossz, amit teszel " visszhangzik a saját hangom a fejemben, csak épp nem a saját gondolataim suttogja számomra. Nemrég óta fedeztem fel, furcsa barát, de az egyetlen,akim még van a világon...
Az ajtó nyílik, és én ijedt õzikeként nézek a belépõ démonra. Arca sugárzik a vágytól, hogy bánthasson, nem pazarolja az idõt, azonnal nekem esik, letépve rólam a ruhát. Felzokogok, amikor Õ, az ismeretlen, aki a hangomon szól hozzám, átkarol, és lassan a háttérbe tol. "Ne aggódj, majd én elintézem" feleli könnyedén, és már is buján mosolyog a férfire. Tébolyult tekintetem félrefordítom, nem vagyok képes nézni, mit mûvel õ az én testemben. Anya, miért hagytál egyedül?

Még mindig kicsi vagyok, de már sokat nõttem. Nevelõm egyre kiábrándultabb szemmel méreget. Az idegenek is egyre ritkábbak... Örömmel tölt el, mégis belül rettegek, mert azt látom, hogy egyre terhesebb vagyok a számára. Félek, eldob magától, mert nem vagyok elég jó fiú. Nem vagyok elég jó...
Különös délután volt, mintha a Nap idejekorán fordult volna vérvörösbe. A hõségtõl a levegõ megremegett. Mintha a földre szállt volna a pokol.
Egy fehér köpenyes alakot vezetett hozzám, a másik bennem már készülõdött, hogy bevégezze helyettem a feladatát, érzékien simított végig az idegen ruhadarabján, ahogy tette mindig is, de most elutasításba ütközött. Értetlenül néztük az eseményeket. A köpenyes férfi rengeteg pénzt adott a cifra ruhás férfinek, aki eddig a nevelõm volt, majd megragadott, és maga után vonszolt.
Csak egyszer kiáltottam, tekintete mindent elárult. Nem nézett rám, csak a zöld papírfecniket számolgatta mohón. Még csak hátra sem pillantott. Eddig száraznak hitt könnycsatornáimon keresztül ismét megindult a sós nedû...

Egy dolgot azonban nyertem. a fehér köpenyes alak többé nem akart úgy hozzám érni. Így elbúcsúzhattam végre a másiktól, amely zavarón bujkált meg a fejemben. Anya jutott eszembe. Talán ez a bácsi tényleg tudna segíteni rajta. Sok gyerek van még rajtam kívül az épületben, mindannyian teszteket hajtunk végre, mint elméleti mint gyakorlati téren. Mintha egy hatalmas játszótér lenne az egész komplexum. Mégis, õ egyre többet és többet kíván. Nem számít, ismét képes vagyok mosolyogni. A mész megtisztítja a falakat, a penész visszahúzódik vert seregeivel, és minden újra tiszta és kellemes illatú. Többször is megemlítettem anyát, mire azt ígérte, nem lesz baj, többé nem lesz bajom soha...
A fény azonban nem tartott örökké. Terepszínû ruhás, komor idegenek érkeztek, és azonnali szelekciót követeltek. Nem tudom, mi lehet az a szelekció, de nagyon dühösek voltak miatta. Végül megkaphatták, amit szerettek volna, mert egy papírmappával távoztak. Benne volt az én képem is... Õ arról beszélt, szerencsés vagyok, mert kiválasztott lettem. Én csak bólogattam halványan elmosolyodva. Kiválasztottak, mert itt más vagyok. Ügyesebb és okosabb, mint a többiek? Nem tudom, de kiválasztott.

Egy kis ketrecben senyvedek, alattam zötykölõdik a kocsi. A fehér köpeny elõttem lobog a szélben, közrefogja a terepszín mindenfelõl. Csak nevet démonian. Mögöttünk hatalmas robbanás zaja, majd mindent beborító láng... Ha nem lett volna a fényképem a mappában, a tûz eledelévé váltam volna én is vörös-szürke ruhámban. Kiválasztott vagyok: arra ítéltettem, hogy éljek.

Csak sikítottam a fájdalomtól, másra nem voltam képes. Tagjaim bénultan feküdtek mellettem, mozgatni sem voltam képes õket. Fejem zakatolt, a szívem összerándult a rémülettõl, és õk egyre csak jegyzeteltek, ridegen sercegett a ceruza a papíron. Nem bírom tovább, ernyedten hanyatlom le, és hagyom, hogy a nyál szabadon kifolyjon a számból, nincs erõm már nyelni...

- Hívd elõ õket! - üvölt rám valami õrmester féle, de csak közömbösen bámulok magam elé. Nem értem, kirõl beszél, nem értem, mit akar tõlem, pedig megtenném, esküszöm, megtenném, csak ne bántson megint. De mindhiába, újra hozzám ér a hideg fém, hogy az elektromosság végigjárja a teste, és én nyáladzós görcsbe ránduljak. Milyen érdekes, a nyálam felhabosodik egy idõ után az áram hatására. Vajon erre is van tudományos magyarázat?

Közömbös vagyok a világgal szemben, csak figyelem a zsinegre kötött fémpénzt, miközben a köpenyes démon visszaszámol, csak hagyom könnyedén suhanva át a tudattalan állapot lágy hullámaiba.
Ahogy ismét kinyitom a szemem, õ elégedetten mosolyogva közli, végeztünk. Történt volna valami? Nem éreztem semmit...

Akkor még nem...

- Kívánlak, kérlek, dugj meg, mélyeszd belém kéjed teljes valóját! - hagyja el ajkam a fura kérés. Meglepõdöm, mert nem én vagyok, aki ezeket kiejti. Azt hittem, meghalt, hogy ott maradt az ízléstelenül ízléses falak között, de úgy tûnik, a penész ismét kezd feltörni, diadalittas mosolya letörölhetetlen. A köpenyes alak csak felkuncog fura kérésemre, de mellette a terepszín férfi arca megmerevedik. Érzem, megbotránkozik rajtam.
- Ai, most tûnj el a képbõl, Shota-ra van szükségem - ejti ki a szavakat könnyedén szemüvege mögül élvezettõl lángoló tekintettel. Én csak értetlenül nézek vissza rá. Az én nevem nem Ai és nem is Shota, még csak nem is ismerem ezeket a valakiket. Mégis, testem megremeg, mintha valami , ami eddig motiválta volna, eltûnne... Helyette könnyek gyûlnek a szemembe, és reszketni kezdek valami ismeretlen félelemtõl. Valóban elkap a rémület, mert nem értem, mi történik velem.
- Anya, hol van anya? - nyöszörgi a hangom valaki más érzéseit. terepszín mosoly tölti be az egész teret: - Készen áll!

Összegömbölyödve ringatom magam sokkosan. Nem emlékszem semmire, csak képek villannak be néha-néha egy fehér köpenyes alakról, akinek szemüvege szinte világít fekete arcáról, sikoltásokról, inak szakadó hangjáról és egy szó: Gemdlö... Körülöttem megmerevedett halálsikolyok, bevégeztetett remények hevertek összetörve szanaszét. Nem éreztem sajnálatot, csak undort, mélységes undort.

Tegyük meg vele is!

Hirtelen pattannak ki a szemeim, de a rossz érzés nem múlik el. Tekintetemmel azonnal õt keresem, és nagy megkönnyebbülésemre megtalálom. Egészben. Görcsösen szorítom meg a kezét, majd felnyöszörgök, egészen halkan. Felkavart, de már nem emlékszem, hogy micsoda.
- Csss -csitít. - Csak én vagyok, semmi baj.
Egész összegömbölyödöm, hogy fejem a combjához nyomhassam. Csak úgy kitör belõlem a zokogás. Megértõ keze azonnal vándorútra indul hátamon.
- Anya - mormolom félhangosan, és megpróbálom magamhoz szorítani, nem akarom elengedni, csak ölelem vadul a combját. Vadul, de óvatosan. Nem akarom, hogy neki is fájjon... A penész nem eheti be magát az õ tiszta szívébe... - Yuu-san olyan meleg, mint anya - suttogom tovább, de arcom még mindig elrejtem.
- Van egy apró meglepetésem - leheli lágy, és kellemes hangján. Kíváncsian nézek fel, bízva benne, hogy a rossz érzés majd elmúlik, mert õ képes a falakat fehérre meszelni, még ha az õ jelét is hordozza. Mégis kinek a jelét?
A szemem azonnal megakad valamin. Egy képen a falon. Oldalra fordítom a fejem, mint valami értetlen papagáj. Hogy került egy domb a szobámba? Ahogy tekintetem körbeindul, ezernyi csoda tárja fel elõttem pompázatos varázsát. Végre elengedem, mert gyõzött bennem a gyermeki lelkesedés. Nagyon tetszik a kicsinek, ami engem is jó érzéssel tölt el. Rég nem láttam ilyen szélesen vigyorogni.
Egyik képhez lépünk a másik után vele, a kicsi énnel, míg az egyik képnél el nem idõzik elgondolkodva. Észre sem veszem, mikor kiejtem: - Régen itt állt a házunk, a hegyrõl Anya elmagyarázta, hogy találhatom meg. Azt mondta: mindig keresd azt a vörös tetõt, amelyet félig eltakar a nyárfa - még mutatom is a képen a házat, valóban ott áll. Mintha csak lenéznénk a dombról, amelyet nemrég másztunk meg. Hogy honnan emlékszem ilyesmikre? Magam sem tudom...
Yuu-san mögém lép, mint a vércse, aki az áldozatra akar lecsapni. Csak nézi a képet.
- Anyával laktál itt, Umi? - kérdezi, de én csak fáziskéséssel fogom fel, mit mond, mert eltévelyedtem arca titokzatos útvesztõiben.
- Hogy én? - kérdezek vissza.
- Az elõbb mondtad, hogy itt laktatok ebben a házban - mutat oda, ahol az én ujjam is van. Csak lesütöm a fejem válaszul, és elönt a pír. - Nem emlékszem...
"Most jött el az én idõm" suttogja az egyik én a hátam mögül, majd a kezem a hátamnak feszítve állít félre, csak annyira van idõm, hogy fájdalmasan felnyüsszenjek, máris õ irányít.
Kezünk megindul lassan, hogy a férfi arcán nyugodhasson meg, megcirógatva azt, majd szelíd mosollyal,ami rá egyáltalán nem jellemzõ, ajkainkat az övéhez nyomja. Rám tör a kétségbeesés, és kapálódzom, hogy kiszabadulhassak a szorításából, de õ biztosan tart, míg el nem választja ajkaink az övétõl. Aztán engem hagy a slamasztikában, ahogy mindig is tette...
Nagy szemeket meresztve hátrálok tõle pár lépést, miközben kezem az ajkamra szorítom. Mintha legalább is õ tette volna velem, nem pedig fordítva. Lélegzetem olyan szapora, hogy csoda, hogy nem szakad ki a tüdõm a helyébõl.
- Sajnálom - nyöszörgöm meggyötörten, szégyentõl égõ arccal. Ha most közelebb akarna jönni, biztos a világ végére is képes lennék elszaladni elõle...


Yuu:


Unmei:

- Én... - habog Yuu-san is. Te átokfajzat, miért tetted ezt? "Ugyan, hiszen a te tekinteted akadt meg rajta" replikázik ártatlan szemekkel. Érzem, össze van zavarodva, és már is menekülõre fogja: - azt hiszem, most jobb, ha kimegyek. Igen, jobb lesz. Most... szerintem egyedül szeretnél lenni igaz?
Mit mondhatnék erre: zakatoló agyam ordít: IGEN!, de szívem csendesen azt suttogja: nem. De nem akarom rontani a helyzetem, így bólintok egy aprót, de közel sem vagyok határozott, csak szomorú. Beférkõzik közénk a romlás?
- Ha... haragszol? - alig lehelem ki magamból a szavakat megállítva egy fél pillanatra, képtelen vagyok rá nézni, és érzem, mindjárt elbõgöm magam, mint valami szerencsétlen kisgyerek.
- Egyáltalán nem - rázza meg a fejét, egy hamiskás és halvány mosolyt erõltetve az arcára. - Csak... kissé hirtelen jött - alig találja a szavakat, és félek, megint csak hazudik, hogy nekem ne fájjon.  - Holnap visszajövök, jó? Most... gondolkodnom kell.
Valóban kilép. Ösztönszerûen utána nyúlnék egy Yuu-san felkiáltással, de valami megakadályoz. Ahogy eltûnik, összecsuklom, és kitör belõlem a zokogás. El vagyok keseredve, miközben teljesen elönt a boldogság forrósága. Képtelen vagyok feloldani a bennem növekvõ ellentmondást. Ebbe bele fogok õrülni!

Már bele vagy, babám - kacag fel vérfagyasztóan, eddig alig hallatta a hátborzongató hangját. Elcsituló, visszaközömbösülõ arccal tekintek fel, magam elé, ülésbe felegyenesedve. Bolond vagyok, bezártak, mert állítólag veszélyes is. Lehet, hogy Yuu-san is csak egy, az állítólagosan képzeletem szülte teremtmények közül? Egyáltalán létezem? Vagy csak képzelem, de közben a pokol legmélyebb bugyraiban tévelygek egy önmagába visszaérõ labirintusban, aminek sosincs vége? Én is csak egy Sziszifusz lennék?
Léptek zaja zavar meg, reménykedve pillantok fel, de annál nagyobb a csalódásom. Még valamiféle undor és halvány tartózkodás is ébred bennem a számomra csupán távoli arcként ismert férfi kegyetlen mosolya láttán. Csak jelentõségteljesen rám néz, majd ellépdel a másik irányba, mint amerre Yuu-san. Ismét görcs van a gyomromban, érzem, életem ismét változóban van...

* * *

Arra ébredtem, hogy olyan lendülettel vágódik ki a szobám ajtaja, hogy beleremegek még én is az ággyal együtt rezonálva, s pár kép le is hullik a falról. Azonnal hatalmasra nyitottam a szemeim, hogy dühösen vicsorítva szûkítsem össze õket megint. Olyan voltam, akár egy sarokba szorított vadállat. két férfi kapott felém, hogy megragadjanak, s mögöttük õ jött, a férfi tegnapról, ajkán fölényes jókedv, kezében hatalmas tû. Õsz haja csak úgy lobog a lendülettõl, amivel közeledik. Idegesen és haragosan csapom a legközelebbi férfihoz a párnám, hogy utána az ágy széléhez pattanva azt borítsam rájuk. Közben folyamatosan ordibálok és morgok, mint valami elszabadult vadállat. Nem érhetnek hozzám, nem!
Tehetetlennek bizonyultam. Túl sokan vannak, ráadásul vagy kétszer nagyobbak nálam, könnyedén megragadnak, szinte élvezi a vén pöcs.
- Eressz el, különben kinyírlak! - üvöltöm magamon kívül, már-már sokkosan, amikor ismét nyílik az ajtó és Yuu-san lép be rajta. Ugyan még mindig felhevült lelkiállapotban vagyok, a jelenléte némi biztonságérzettel tölt el, õ majd megint elküldi õket, ahogyan Yokou-san embereit is. Õ majd megment. Angyal, segíts!
- Jó reggelt! Kik maguk és mit keresnek a betegemnél? - förmed rá udvariasan az öregre. Szinte remeg a hangja a dühtõl, most olyan félelmetesnek látszik, erõsnek és nagynak.
- Jó reggelt, Kitagawa-sensei. A nevem Osamu Keichirou. És az E/3425-ös számú  kísérleti alany mától kezdve hozzám tartozik - érkezik a válasz, mire még inkább elkerekítem a szemeim. Mi a, hogy hozzá tartozom. Nem, ez nem lehet, én nem, én Umi vagyok, nem E/3425! Yuu-san!
- Mi?! És mégis ki jogosította fel erre? És mikor? - tör ki belõle is a meglepettség. Nem értem, mi történik körülöttem, miért történik ez megint! Elegem van a télbõl, öljenek meg, vagy hagyjanak végre egy kis napsütéshez jutni, ha sosem jön el a tavasz, nem akarok tovább létezni!
- Ma reggel közölték. Úgy hallottam, ön túl közel került az alanyhoz, ami nem megengedett. Én majd kezelésbe veszem. Ne feledje - a férfi fenyegetõen emeli az ujját Yuu-sanra. -, ha akadékoskodik doktor, elintézem, hogy soha az egész világon sehol ne kaphasson állást. Önt más területre irányították, a holmiját átviszik egy másik szárnyba. És javaslom, többé ne jöjjön ide, ha nem akarja kockáztatni az állását! Megértette?!
Csak kapkodom a fejem. Yuu-san, nem hagyhatsz itt, megígérted, azt mondtad, neked kellek! Yuu-san, nekem is kellesz! Kérlek, ments meg! Egész testemben remegek a stressztõl, ami nem akar kitörni belõlem. Yuu-san elõtt nem hagyhatom...
- Nem igazán! Maga nem ismeri Umit! Nem tudja milyen! - Yuu-san nem hagyja magát lerázni, ami fenntartja bennem a bizakodást. Yuu-san nem hazudik nekem, nem fog odaadni, nem adhat oda!.
- Nem is szükséges. Ezeket a nevetséges képeket pedig természetesen leszedjük. Az E/3425-ösnek nincs szüksége ilyesféle dolgokra. Még gondolkozni kezdene a külsõ világról - gyûlõ könnyekkel nézem, ahogy elpusztítják a szép új világomat. Ezt nem teheti, ezt nem teheti! Ez a férfi egy Oni! Meg kell akadályozni, Yuu-san, meg kell akadályozni! nem hallod?!
- Ne! -szakad fel belõlem. - Hagyja azokat! Azokat Yuu-san tette fel! Hagyja békén! - tegyél valamit, nem hallod! ne csak állj ott, kérlek! - Yuu-san, ne hagyd! Tökreteszi! Fáj nekik! - sírok hisztérikusan, még a kicsike is megijed bennem. - Hagyja békén! Tûnjön el! - fordulok az Oni felé, majd vissza Yuu-ra. Megütközve látom, hogy két fickó õt is megragadja, és az akarata ellenére vonszolják el. A világom lassacskán hullik darabokra a szemem elõtt. Sosem gondoltam, hogy mást is bántanak, azt hittem, csak engem, mert én más vagyok. Nem akarom, hogy bántsák, nem akarom, hogy bezárják, Yuu-san nem bánt, csak Umi, csak Umi rossz!
Az öreg, és rusnya Onira pillantok, aki Yuu-sanhoz vágja Usagi-sant. Megkövülten nézem nagy gombszemeit. Usagi-san, miért nem sírsz? Miért nézel olyan elmondóan közönyösen, mintha semmi sem történne? Miért hiszed, hogy úgy könnyebb lesz?
- Semmi baj, Umi! - kiált felém Yuu-san.- Nem hagylak el! - az a pillanat, amíg még a szemei közé tudtam nézni elég volt ahhoz, hogy tudjam, ha teheti, nem hagyja annyiban a dolgot. Nem hagyja el Umit. De ettõl nem lett könnyebb, csak sokkal, de sokkal nehezebb. Hisztérikus sírásban török ki, õrjöngve zokogok, vadul dobálva magam, ismét azt érzem, azt akarom, hogy kinn fájjon, ne pedig belül, ne fájjon belül!...
Ám mikor Oni közeledni kezd, vérszomjat kapok. Õ tehet az egészrõl, õ a hibás! Meg kell ölnöm! El kell pusztítanom! Üres gombszemekkel tekintek rá, ahogy Usagi-san is, aki titkon nekem szurkol. Magabiztosan közelít felém a tûjével, de én csak várok üres tekintettel. Hidd csak, hogy gyõztél, hidd csak, és gyere közelebb! Gyere csak, ne tétovázz, gyere csak ügyesen! Oni evõ Tengu leszek, hogy visszakaphassam a fényt! A legfeketébb árnyék leszek, hogy rám süssön újra a Nap!
Már csak pár lépésre van tõlem, mikor nekirugaszkodok. Körmeimmel megkapaszkodom a ruhájában, és a fogaimmal azonnal a nyaka finom és vékony bõrének esek, keresve az ütõeret. Mint egy megvadult oroszlán, karmolom és harapom, de erõsebbnek bizonyul, mint egy grizzly. Hatalmas pofonja a plexihez vág, s mielõtt még felpattanhatnék, hogy ismét nekitámadjak, bakancsa a gyomromba mélyed. Csillagokat látok, miközben levegõ után kapkodok, ami valahogy nem akar leérni a tüdõmbe, a légszomjtól kitágultak még a pórusaim is.
Ez volt az elsõ, de nem az utolsó, a rúgások egyre csak sorjáztak és sorjáztak, s én csak tehetetlenül rángatóztam erejük alatt. Sajnálom Yuu-san, nem tudlak megvédeni, nem tudom elpusztítani az Onit, túl gyenge vagyok Oni evõ Tengunak...

* * *

Nem jött az elsõ nap, sem a másodikon, de még csak a harmadikon sem, hiába bûvöltem az ajtót, csak Oni jött be rajta, akitõl mindig megkatam "méltó" jutalmam kirohanásaimért. Egyre inkább az a meggyõzõdésem kezdett kialakulni, hogy addig Yuu-san nem tud visszajönni, míg itt van. A gonosz egy ilyen fertõzött helyen túl erõs, Yuu-san mennyei fénye túl kevés, de az Úrnak nincs ideje erre tekinteni. Az Úrnak sosincs ideje Umira... De elküldte neki Yuu-sant, de Umi nem vigyázott rá. Nem õrizte meg a fényt, mert féktelen szexuális vágyakkal töltött énje nem bírt magával. Azóta is haragszom rá, és ezt tudja, csendesen és bûnbánóan csábítva húzódik meg a sarokban, de jeges pillantásom nem enyhül.

Újabb "kúrán" vagyok túl, elcsigázva nyáladzom a padlón fuldokolva a saját véremtõl és hányásomtól. Egy kép villan be valahonnan, egy kép, ahol a fehéret terepszínû alakok fogják közre, és csak nevetnek és nevetnek. Zaklatottan fogom be a fülem.
- Hagyjátok abba!
Már vagy fél órája feladtam, de a hangok még mindig nem csitultak. Kiáltoztak, nevettek, vagy épp követelték tõlem, hogy adjam elõ õket. A testem néha-néha összerándult, mikor ismét nyílt az ajtó, de sokkal lágyabban. Már nem reménykedtem, tudtam, hogy nem õ az.
- Umi - suttogja, miközben gyengéden felemel, amit hagyok. A mellette álló tálból vizet itat fel a ronggyal, amit hozott, majd törölgetni kezd a langyos vízzel. - Umi, nem adhatod fel. Tudod, hogy Kitagawa-sensei.... hogy Yuu-san hamarosan visszajön.
A szemem sem rebbent. Hideg cseppek keverednek a langyos érzés mellé, hideg cseppek, melyek a karomra hullanak. Sír, tudom, hogy sír. Fura, miattam sír. Pedig miattam nem kell sírni. én jól vagyok, hamarosan Yuu-sannal leszek és Anyával. Yuu-san nem tud visszajönni, mert visszarendelték, az Úr visszarendelte Anyához, mert ott kell majd várniuk rám. Az Úr végre majd egy fél pillanatra Umi felé fordítja a fejét és elmosolyodik majd. Már alig várom azt a pillanatot...
- Umi - suttogja a férfi ismét, hangja sírós, reszketeg, mégis határozott. - Umi, visszahozom neked Yuu-t, rendben? Csak tarts ki!
- Umi magától is visszatalál Yuu-sanhoz. Visszatalál, Anya és az Úr majd segít!
A férfi az arca elé téve a kezét hátrált ki a szobából, amelyet betöltött a rodhadás, a közeledõ halál szaga.

* * *

Oni lépett be, vicsorogva morogtam rá a sarokból. Nem volt egyedül, egy fekete hajú, szemüveges ember is volt vele, álla enyhén borostás, szemei szénfeketék és érzelemmentesek. A felismerés a Rettegés bárdjával vágott belém mélyen. Egész a sarokba préselõdtem, de õ csak könnyedén közelített felém, a Fehér a Terepzöldek között...
- Illik rá a leírás, ezért bátorkodtam szólni - szólal meg Oni, mintha valami beszélgetést folytatna, amit még kinn kezdtek el.
- Osamu-san, mennyi idõ alatt tudja elintézni, hogy az E/3425-ös megszûnjön létezni papíron? - kérdezte, miközben felém emelte a karját. Gyûlölködõ pillantást vetve rá kaptam a keze felé, amit egy pofonnal jutalmazott. Olyan váratlanul csattant, alig fogtam fel, máris az megragadta az arcom, mire gyáván felnyüszítettem. Õ mit sem törõdve ezzel forgatta durván jobbra és balra a fejem, miközben hidegen vizsgálgatott.
- Hogy vannak a kis drágáim? - kérdezte, hangjától felfordult a gyomrom, amely eddig is egy merõ görcsben állt. közel álltam hozzá, hogy kidobjam a taccsot. - Ai, merre vagy? - kérdezi, mire a sötétbe süppedek. Látom bujámat, ahogy gépies mozdulatokkal kilép a sarokból, és elfoglalja a helyem. Arca maga a félelem legsötétebb bugyra.
- Hai... - rebegi, hangjában nyoma sincs a bujaságnak, vagy a perverz játékosságnak, reszket õ is, mitn a nyárfalevél, miközben a férfi, maga a Sátán megragadja a hajunk, és egész közel emel magához. Lehelete fokozza émelygésünk.
- Remek, na és Shotával mi van? Rá is vigyáztatok? - szemei összeszûkülnek, ahogy ismét felszûkölünk. A kicsi sokkos állapotban zokog fel, hirtelen õ került a középpontba, pedig egyáltalán nem akart. Bújt volna, kaparva a sarokban a falat, ha képesek lennénk rá, átfúrt volna mindket a falon, vagy átprésel. A férfi csak felkacagott.
- Nem változtál semmit Shota - arcunk a két közé veszi, majd mérgezõ csókot lehel a homlokunkra. Egész megdermedek tõle. Mert újra én vagyok, aki a testünk uralja. Zavartan pislogok rá, szemeim egyre nagyobb tengerré olvadnak.
- Kérem, õt ne! - suttogom. Õt ne hívja elõ, õt ne!
Elengedi az arcom, és taszít rajtam egyet, halkan nyekkenek a sarok falán. Zsebébe nyúl, majd egy érmét vesz elõ, amirõl egy fémlánc lóg alá. A pánik maga alá tepert, üvöltve próbálok felpattanni, de elkap, és könnyedén visszanyom a földre, miközben lengetni kezdi a pénzdarabot és visszaszámol. A kép hirtelen szakadt meg, elvesztem a hipnózis álomködös útjain.

- Satsujinki, újra feladatot kapsz! - visszhangzik egy elzárt cellában, amelynek ajtajáról lehull a lakat. A benne raboskodó alak büszke tartással és gyilkos vágytól lángoló tekintettel lép elõ.
- Végre - nyújtóztatja ki tagjait, amjd csendesen figyel, mint valami katonai gyilkológép, aki csak a felettesének hajlandó engedelmeskedni.
- Hamarosan megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Ha meghallod az egyezményes jelszót, akire mutatok, holtan rogyjon össze fél másodpercen belül, világos?
- Igen uram - nyalja meg vérre áhítozva ajkait sötéten vigyorogva Õ.

* * *

Kómásan ébredezem, valaki rázogat. A korábbi emlékeim hatására összekuporodom reflexszerûen és szám könyörgés hagyja el: - Ne! Kérem... ne!
- Umi! Én vagyok az. Yuu. - agyam süppeteg boldogságba süllyed. Alig van erõm arra, hoyg kinyissam a szemem, de muszáj, olyan nagyra kell nyitnom õket, ahogy csak tudom. Látnom kell a glóriáját és a szárnyait! Áldott angyal õ!
Csalódottan veszem tudomásul, hogy semmi iléyemsirõl nincs szó, ugyanaz az orvos, aki addig is volt. Yuu-san, még nincs itt az idõ? Arcomat mégis a nyugalom vasalja simára.
- Yuu... san... - suttogom erõtlenül, de mosollyal. - Vissza... jöttél?
- Igen. De most sietnünk kell. Elmegyünk. Viszlek, jó? - bágyadtan hozzábújok. Hogy ne lenne jó? Veled bárhova...
Nagy karjai között a biztonság szigetén vagyok, az eddigi nyugtalanság, félelem és meggyötörtség elpárolog, régóta elõször jön mély, pihentetõ álom a szememre. Már csak messzirõl hallom annak a fiúnak a hangját, aki megsiratott. Sürgette talán Yuu-sant, de aztán nyugton maradt, vagy én süllyedtem túl mélyre az álmok birodalmában.

* * *

Puha ágyban ébredek. Az illata furcsa, a kakaót juttatja eszembe. Anya kakaóját. Felülök, majd tekintetemmel a plexit keresem. Megütközve tapasztalom, hogy nincs a helyén, helyette fa terpeszkedik el, átláthatatlan falat alkotva barnásan. Kapkodni kezdem a fejem, mindenfelé a barnaság fogad, mire felsikoltok.
Azonnal két kar ragad meg és kezd el csitítgatni, adagolva hangja drogját.
- Itt vagyok, nincs semmi baj.
Yuu-san az, Yuu-san... Csak lassan fogom fel, hogy érintése olyan fura, sokkal melegebb és puhább. Hátrasandítva sejtésem beigazolódik, mire azonnal skarlátvörössé pirulok. Yuu-sanon nincs póló! Agytekervényeim vészriadót fújnak, és kiszakítom magam az ölelésbõl hogy a szemközti falnak lapuljak.
- Ne csináld! Ne! Ne! Ne! - kezdek rikoltozni hevesen. Már megint úgy kell összekaparnom a légzésem, amely megint romjaiban van. Ellenségesen nézek a férfire, aki talán nem érti a dolgot, pedig pofonegyszerû: ha beszennyezem vágyaimmal, az Úr elveszi tõlem, de most nem egy hónapra, most örökké!
A hisztijelenetet kopogás szakítja félbe. Rémülten pillantok az ajtóra. Ki akar bejönni, ha Yuu-san itt van? Megint elviszik, ennyi miatt elviszik?! Szegény szobaszervízes srác nem tudhatta, mi vár rá, amikor kinyitja gyanútlanul az ajtót a reggelivel: agresszív támadásba lendülve ugrottam rá. Nincs szükségem új valakire, nem kell más, nem adom vissza Yuu-sant még magának az Úrnak sem!


Yuu:



Unmei:

Már szinte érzem, ahogy a körmeim a húsába mélyednek, mikor valami visszaránt. Ismét õ az. Ahogy rám kiált, megdermedek.
- Ne Umi! Õ nem ellenség! Csak a reggelit hozta.
Csak a reggelit? Ahogy férfire nézek, és hallgatom rémült rebegését, kezdek hinni ebben az elméletben, és lenyugodva hagyom, hogy magához szorítson. Annyira jó az illata. Ennek ellenére továbbra is ellenségesen nézem az ismeretlent. Az ismeretlenek sosem jelentenek jót, eddig sosem jelentettek, ezután sem fognak.
-Az unokaöcsémnek rossz éjszakája volt. Rémálmok gyötörték. Ne haragudjon! - magyarázza Yuu-san az ismeretlennek, miközben engem az ágyra nyom. Nem igazán értem a helyzetet. Miért kell magyarázkodni? Mellesleg hol lehet Yuu-san unokatestvére? - Õ nem ellenség, Umi. Nem fog bántani, érted? - simogatja végig a hátam gyengéden. - Senki sem fog bántani téged. Ne félj!
- Jó - suttogom, de ebben nem vagyok biztos. Nem, nem Yuu-sanban nem bízom, csak az Oniktól tartom, mert mindig felbukkanhat egy valahol. S talán észre sem vesszük, mekkora bajban vagyunk...
Gyanúval telítve figyelem az idegen minden mozdulatát, ahogy betolja a kocsit, ahogy fura, és színes, ráadásul jó illatú valamiket helyez az asztalra. Ez lenne az étel? Egy cseppet sem hasonlít az eddigihez, olyan... túlságosan egyben van... Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, mikor a fiú végre távozott, és ismét csak ketten maradtunk. Igaz, így megint megnõtt a zavarom. Yuu-sanon még mindig nincs rajta a köpeny... Meg-megremegõ ajkamba harapok.
- Nincs semmi baj, Umi - töri meg a beálló csendet. - Nézd, hoztak nekünk reggelit. Együnk jó? Utána megfürdesz és kapsz ruhát. A régi ruhád piszkos volt, azért vettem le.
Õ vette le? Vagy így akar elhallgatni valamit. Éneimre nézek, mind a kicsi, mind a buja megrázza a fejét, a negyediket pedig nem akarom látni... Meg kell kérdeznem...
- Nem... nem történt... semmi? - bizonytalan vagyok megint, és fogalmam sincs, hogyan tehetnék ellene.
- Semmi - feleli beleborzolva a hajamba. Nem számítottam az érintésre így duplán rándultam össze, egyrészt mert megijedtem, másrészt, mert reflexszerûen összerándult a gyomrom a melegségre. - Éhes vagy?
Halványan bólintok. Valóban éhes vagyok, de kibírom. Annyira nem fontos. Õ azonban rögtön az állítólagos ételhez lép, és pakol egy tányérra belõle. Bizalmatlanul figyelem tevékenységét, és még inkább bizalmatlanul szemlélem a kezembe nyomott "ételt". Õ szed még egy adagnyit, majd letelepszik mellém, és hozzálát. Az arcát figyelve úgy tûnt, nem lehet rossz, mert elégedetten majszolgatja, így aprót csippentettem én is az egyik találomra kiválasztott valamibõl, és a számhoz emeltem.
Ha neki megfelel, én sem lehetek finnyás, nem akarom elszomorítani. Ahogy a falatot a számba veszem, és az ízlelõbimbóim elküldik az agyamnak a jelet, önkéntelenül szakad fel belõlem, mint egy kisgyerekbõl.  Egy pillanatra annak is érzem magam, gyereknek, aki egy napos teraszon majszolja a reggelijét, miközben a hajába bele-belekap a sós tengeri szél.
- Ez... nagyon finom! - mennyei, manna, amilyet Yuu-san is eszik. Talán ebbõl nyeri tisztaságát, ebbõl a finom dologból, amelynek annyiféle íze és formája van.
- Ez nem olyan mûkaja, mint amit eddig kaptál. Ez igazi étel - feleli, de én tudom, hogy most az istenek eledelébõl kínált. Ambrózia. - Mit kérsz inni? Teát, kakaót, tejet? - kérdezi, mire azonnal rávágja a kicsi bennem: - Kakaót! - mosolyogva bámulom, és átadom a helyem, végre újra érdekli valami azok után, hogy annyira megijesztettek minket.

Halvány mosollyal kezdek magyarázatba: - Anya... mindig azt adott reggelire.
- Értem - tölt ki egy adagot, és egy szekrénykére teszi. Egy pillanatra elidõzöm a bútordarabon felejtve a tekintetem, furcsa, hogy itt ágyon kívül más  is van... Közben Yuu-san más furcsaságokra is felhívja a figyelmem.
- Ezekre a dolgokra nagyon vigyázz! Nem mûanyagból vannak és eltörnek. Az ablak sem plexi, hanem valódi üveg.  Ráadásul, ha kárt teszünk valamiben, azt ki kell fizetni. Érted?
Bólintok, bár nem értem igazán. Plexi, üveg, mûanyag, mi közöttük a különbség? Mindenesetre óvatosan nyúlok a kakaó felé, mintha legalább is harapni tudna, amiben van. Közben pedig végigkóstolok mindent, és csak most jövök rá igazán, mennyire éhes voltam. Annyit ettem, hogy most meg majd kipukkadok!
Reggeli után fürdés. Általában reggeli elõtt volt eddig, de végül is mindegy, ma semmi sem olyan, mint szokott, így csak várakozón lóbálom a lábam a lábujjaimat nézve. Yuu-san elpakolja a maradékot, majd a fürdõbe vezet. Ahogy belépünk, megtorpanok. Milyen fehér! Itt minden olyan nagyon fehér! Élvezettel húzom végig az ujjaim a csempén, ez varázslatos...
- Fürdeni szeretnél, vagy inkább zuhanyozni? - hívja fel magára a figyelmet Yuu-san, mire csak nagy szemeket meresztek rá. Azt hiszem fürdeni, bár nem tudom, mi az a zuhany...
- Nem tudom - suttogom, de agyam megmarad a megszokott dolognál, és a kádról kezdek beszélni. - Ez túl... szép. Nem merek beleülni, félek, hogy piszkos lesz.
- Ne félj! Ha piszkos lesz, akkor majd kitakarítják, jó? - nehezedik a keze a vállamra bátorítón. - Engedjünk vizet a kádba.
Csak nézem, ahogy csavargatja a varázslatos madarat, amelynek színe olyan más, mint a rozsdáé, közben pedig telik a kád, egyre csak telik. Majd valami furcsa dolgot önt a kádba, amitõl habok nõnek a víz tetejére. Elbûvölten nézem az egyre hízó, majd kipukkadó habokat. Szemem ragyog. Az sem zavarja meg az idillt, hogy Yuu-san csupaszra vetkõztet egy könnyed mozdulattal, helyette inkább megmerítem a kezem a vízben. Milyen jó meleg! Amint lehet, belemerülök a habokba, és azokat bökdösöm átszellemülten. Még fel is kuncogok néha, vidáman Yuu-sanra pillantva, ez annyira nagyszerû! Imádom, még többet akarok belõle! Már érzem a tavasz illatát, közeleg!
- Jó a víz? - guggol mellém Yuu-san.
- Igen - nevetek fel egy adag habot horgászva a kezembe. - Nézd, Yuu-san mennyi hab! - kiáltok fel, és nagy levegõvel az arcába fújom kuncogva. - Yuu-san vicces! Tele van habbal! Mint a Mikulás! - mekkora szakálla nõtt! Kezem a szám elé szorítom, de még így is felszakad a kacagás belõlem. Nem állna jól neki a szakáll.
- Igen, mint a Mikulás - nevet õ is, kicsiny lelkem boldog, olyanok vagyunk, mint egy család.
Már rég kihûlt a víz, mire Yuu-san végre kiimádkozott belõle. Sikere annak az egyszerû ténynek köszönhetõ, hogy bizony elfogyott a hab. Na meg hogy megígérte, ma este is lesz alkalmam játszani.

* * *

A nap hamar elszállt, igazából nem is tudom, mivel. Azt tudom, hogy végignéztem az összes bútort a szobában, kinyitogattam, amit lehetett, széthajtogattam mindent, összetúrtam, amit csak tudtam. Olyan voltam, mint egy kutató, aki megpróbálja felfedezni azt az új világot, amire bukkant. Végül Yuu-san összepakolja a holmiját, és a kezem fogva vezet ki. Talán ha nem fogná a kezem, ismét nekiesnék valakinek, nem tetszenek a tekintetek, amelyek keresztüldöfnek, de így csak Yuu-san mögé bújok félõsen, majd amikor kitárja valami fura szerkezet, talán autó a neve, ajtaját, beülök. Mellém ül, valami kerek elé. Majd kulcsokat dugott a kerek aljához, és a szerkezet felberreg. Pár pillanat múlva már suhan mellettünk a táj. Mintha repülnénk, olyan sebesek vagyunk. Lehet, hogy valójában az angyaloknak nincs is szárnyuk?
- Hová megyünk? - teszem fel szórakozottan a kérdést.
- Meglátogatjuk egy barátomat - feleli, mire enyhe irigység járja át a szívem. - Kedvelni fogod. Mókás fickó és nagyon rendes. Nem kell tõle félned. Nem fog bántani.
- Nem félek - jelentem ki, de hangom megremeg. Nem akarom, hogy Yuu-san barátjához menjünk, nem akarom, hogy vele foglalkozzon. Önzõ vagyok?. - Ha Yuu-san velem van, nem lesz semmi baj ugye? - kérdezem.
- Nem lesz - feleli, ami egy kicsit megnyugtat, mert ezzel megígérte azt is, hogy velem lesz annak ellenére, hogy a barátjánál leszünk. Nem érek hozzá, csak hagyom, hogy megérintsen, ha akar, de nem adom másnak, nem lesz másé... cserébe én sem...

* * *

Forgalmas forgatagban szállunk ki, õ csak mosolyog rám, és fogja a kezem, miközben egy ajtóhoz vezet. Bekopog rajta. Úgy kipróbálnám én is, de mégsem teszem, gyáva vagyok. Egy férfi nyit ajtót, semmi jellegzetes nincs rajta, meg sem nézem tüzetesebben. De a hangneme fellázít, durcásan bújok Yuu-sanhoz.
A férfi beenged minket, majd miután lepakoltunk, Yuu-san ismét fürdeni parancsol. Közben kellemes illatok kezdenek terjengeni, úgy tûnik, a másik férfi vacsorát készít. Igaz, végig rossz szemmel méregetem, de a fõztje, valóban finom volt, mint a reggeli azon a másik helyen.
Ezek után Yuu-san egy szobába kísér, és ágyba dug. Még egy darabig vizsgálgatom nagy kék szemeimmel, majd végül lehunyom õket, és elalszom. Jól esett volna egy jó éjt puszi, de kérni nem mertem... Csak azt akarom megkapni, amit õ ad... azért talán nem büntet meg az Úr.

* * *

Dörömbölésre ébredek, és azonnal Yuu-sant keresem a tekintetemmel. Mikor feláll, én is követem, együtt lépünk ki a nappaliba. A házigazda a legnagyobb természetességgel, bár legalább akkora értetlenséggel nyitja ki az ajtót, mint amilyet mi is érzünk. Amint meglátom az alakot, mintha kiszállt volna belõlem minden erõ, reszketve kapaszkodom Yuu-sanba, és teljesen hozzápréselem magam. Ahogy tapsolni kezd, minden egyes csattanásra reszketve hunyom le a szemem.
- Ne! Kérem... ne! Könyörgöm... - vinnyogok.
- Gratulálok, Kitagawa-sensei! Most pedig lesz szíves átadni nekem az E/3425-ös számú kísérleti alanyt! Ha nem, akkor ez esetben gyorsan búcsút mondhat a barátjának - fenyeget meg minket a terepszín ruhás démon, egy fegyvert fogva Yuu-san barátjára. - Nos, hogy dönt, sensei? - kérdezi gúnyosan.
Falfehéren nézek Yuu-sanra, majd a férfire. Közben zakatolnak az agytekervényeim. Észre sem vettem, hogy mögém oson, és alattomosan tarkón vág, hogy átvehesse a helyem. Ahogy az is elkerülte a figyelmem, hogy a cella ajtaján már rég nincs meg a lakat...

Ellököm magamtól "Umi Yuu-san-ját", mire a katona felém fordítja a fegyvert. Yuu elterül a földön. Rápillantva egyértelmûen jelzem, nincs szükségem a segítségére. Látom rajta, hogy megérezte a változást, ridegségem összetéveszthetetlen. Most mégis színészkedem.  Tettetett félelemmel a hangomban szólalok meg.
- Kérem... én megyek magamtól is... csak ne bántson senkit - szemeimbe egy könnycsepp gyûlt, krokodilkönny. Lassan, elõretartott kezekkel közeledem hozzá. Õ pedig nyeregben érezve magát mosolyog, miközben ismét a szobában levõ másik két férfira szegezi a fegyvert. Ahogy közel érek hozzá, megragad, és kihátrál velem együtt a szobából. Ahogy a folyosóra érünk, immár lövésárnyékolt helyre, belendülök. Egy könnyed mozdulattal rántom meg a kezét, azt, amellyel fogott, és a háta mögé próbálom csavarni, hogy elengedjen, közben a másik kezemmel megragadtam a pisztolyt tartó kezét. Nem vagyok erõs, de kiképeztek, így a következõ pillanatban a földön ül meglepetten, miközben a homlokának szegezem a fegyvert.
- Na most legyél nagyszájú, te szánalmas fasz! - üvöltök rá gúnyosan, hangom hallatán Yuu jelenik meg az ajtóban, még épp láthatja, ahogy kegyetlen mosollyal és még kegyetlenebb tekintettel meghúzom a ravaszt. A szemem sem rebben, mikor a fegyver eldörren, és az arcom és a ruhám beteríti a véres agyvelõ, s az egyenruhás átalakított fejszerkezettel zuhan a padlóra.
- Umi?... - közelít lassan, mire hideg tekintettel rá emelem a fegyvert. Ez megtorpanásra készteti.
- Vissza a szobába! - ordítok rá, és már terelem is be a fegyvert folyamatosan rá fogva. A barátja még rémültebben pislog, fõleg, mikor kiadom a parancsot: - Kötözd meg!
- De Umi... - próbálna hatni rám Yuu, de félbeszakítom.
- Azt mondtam, kötözd meg, mi ezen olyan kurvára bonyolult? Bár felõlem itt is hagyhatjuk, hogy õk tegyék el láb alól! Ha azt hiszik, túsz volt, és semmirõl sem tud, megússza egy kis emléktörléssel! - fogalmam sincs, és nem is érdekel, mi hatotta meg, de végre engedelmeskedik, én közben még mindig rá tartva a fegyver csövét, ruha után kezdek túrni, és mikor végzett, felé dobok egy párat.
- Öltözz fel, gyorsan! - utasítom, és én is beleugrok pár cuccba, majd kirontok. Ahogy sejtettem, jó pár ember gyülekezett már szörnyülködve a holttest felett. A magasba emeltem a fegyvert és leadtam még egy lövést. Legrosszabb esetben is maradt még három. Mindenki halálra rémülve tekint rám, arcomon még mindig ott a vér nyoma elmaszatolódva.
- Ha mindenki teszi, amit mondok, senkinek nem esik bántódása! - jelentem ki. Ígéretemet könnyû betartanom, tisztában vagyok vele, hogy csak így lehet esélyem menekülni.

* * *

Alig 15 perccel azután, hogy kivégeztem a katonát, Yuuval az oldalamon távoztam az épületbõl az egész emelettel egyetemben. Egyértelmû volt, mire használom õket: élõ pajzsok voltak, hogy eltûnhessek.
- Le az aluljáróba! - utasítom Yuu-t, majd ott egy nyilvános wc-be kényszerítem. Kívülrõl csak azt láthatják, hogy a derekánál van a kezem, a benne szorongatott fegyvert jótékonyan takarja a ruha ujja. Ahogy beléptünk, és megbizonyosodtam róla, hogy sehol senki, egy, még a szobából eltulajdonított csavarhúzó segítségével magunkra zártam az ajtót.
- Vedd le a fölsõd! - utasítom megint, és a fegyvert a nadrágomba csúsztatva én is megválok a fölsõmtõl. Mikor végez, elveszem a pulóvert és a sajátomat dobom neki. - Öltözz! - utasítom ellentmondást nem tûrõen. Közben lemosom az arcom.
Ezután ismét megragadom, és a fegyverrel a hátában reteszelem ki az ajtót, hogy ismét a peronra léphessünk. Arcom megváltozik, édes kisfiú vagyok ismét.
- Apa, szálljunk fel gyorsan, mindjárt elindul a metró - teszek úgy, mintha hátulról lökdösném, közben szétnézek. Semmi gyanúsat nem látok. Megúszhatom. Ahogy a szerelvény beáll, máris feltülekszünk rá. Ekkor jelennek meg a lépcsõnél az alakok, akik rohannak. Nem tûnnek ki a tömegbõl, de ösztönszerûen tudom, nem egyszerû járókelõk, akik sietnek, nehogy lekéssék a metrót. Nem csoda, hogy hatalmasat csapnak a saját combjukra, mikor kifut a szerelvény.
Végre leráztam õket, most a tömegtõl kell megszabadulnom, majd Yuutól. ha õ nincs, végre enyém lehet ez a test. A metró hirtelen fékez egyet, mire elvesztem az egyensúlyom, és Yuunak dõlök háttal, és egy másik férfi pedig könyökkel esik az arcomba...

Iszonyatos fájdalomra ébredek. zavartan kapom az orromhoz a kezem, és rémülten tapasztalom, hogy vérzik. Arról nem is beszélve, hogy egy idegen férfi hajol az arcomba, és rebeg bocsánatot.  Riadtan fordulok Yuu-sanhoz, és belefúrom a fejem a mellkasába, összevérezve a felsõjét. Majd hangosan felnyüszítek, mikor valaki megint hozzám ér a zsúfolt metrószerelvényen. Az arcomhoz kapom mindkét kezem. Ahogy valami hideg ér a bõrömhöz, riadtan pillantok a kezemre. Meglátva a pisztolyt felsikoltok, és elhajítom. Igen közel állok egy érzelmi kiboruláshoz.

Yuu:

Umi falfehér arccal tekint rám, de én ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint õ. A férfi kezében pisztoly van, és használni is fogja. Aztán amikor a katona felénk fordítja a fegyvert, elterülök. Felnézek Umira, de õ... nem az, aki eddig volt. Ugye nem? Kérlek istenem, ne! Majd megszólal és a hangja mint egy félõs kisgyereké.


- Kérem... én megyek magamtól is... csak ne bántson senkit - szemeiben könnyek csillognak, ahogy odamegy a férfihoz, feltartott kézzel.

A férfi szemmel láthatóan örül, megfogja és ránk fogva a fegyvert, kihátrál Umival a szobából. Én csak azután merek felkelni. Hallok egy pár puffanást, mire kirohanok. Talán Umi bajban van? Kirohanok, de amit látok, elborzaszt.

- Na most legyél nagyszájú, te szánalmas fasz! - üvölt rá gúnyosan Umi, és arcán torz mosoly látszik.
A vér is megfagy az ereimben. Umi hidegvérrel meghúzza a ravaszt, mire a katona szétloccsan és a vörös testnedv beteríti Umi ruháját, arcát, kezét és a padlót, valamint a falat is.

- Umi?... - kérdem halkan és közelebb megyek, mire rám emeli a fegyvert. Megállok. Megrémülök.

- Vissza a szobába! - ordít rám idegbetegen, majd beterel és a barátomra bök - Kötözd meg!

- De Umi... - próbálkozom, de Umi közbevág.

- Azt mondtam, kötözd meg, mi ezen olyan kurvára bonyolult? Bár felõlem itt is hagyhatjuk, hogy õk tegyék el láb alól! Ha azt hiszik, túsz volt, és semmirõl sem tud, megússza egy kis emléktörléssel!

Inkább engedelmeskedem, nem tehetek mást. Ez nem Umi. Ez a pszichopata énje. De azt hittem, õ nem tud elõjönni. Félek. Halálosan félek, de Umit jobban féltem. Közben látom hogy õ ruhákat keres. Talál is párat. Odadob egy nadrágot és egy pulcsit.

- Öltözz fel, gyorsan! - utasít és nem ellenkezem. Kimegyünk. Többen összegyûltek a holttest körül és mikor meglátnak minket, megijednek. Umi a levegõbe lõ, mire mindenki kussol. - Ha mindenki teszi, amit mondok, senkinek nem esik bántódása! - jelenti ki és nem kételkedem a szavában. Jobb, ha nem teszem. Az agyam nem forog, túlságosan is megbénultam.

* * *

Az egész emeletet magával hozza. Na igen, élõ pajzs. Nem is buta, el kell ismernem. Egy metróállomáson kötünk ki.

- Le az aluljáróba! - utasít, és amikor lemegyünk, egyenesen bekényszerít egy nyilvános mosdóba. Nincs benn senki, így magunkra zárja az ajtót. Reszketek, de szerintem ezt õ is látja.

- Vedd le a fölsõd! - utasít, majd õ is megszabadul a felsõjétõl és cserélünk. - Öltözz! - a hangja rideg és félelmetes. Milyen elmebeteget zárhattak Umi testébe? Istenem, mi lesz ebbõl?
Ezután ismét megragad és kireteszeli az ajtót, majd a vágányokhoz sétálunk. Itt már ismét kisfiú, de ezúttal nem veszem be. Színészkedik.

- Apa, szálljunk fel gyorsan, mindjárt elindul a metró - hátulról lökdös, de ez is csak a színjáték része. Nem merek megszólalni sem, hátha azzal rontanék a helyzeten.

Végre megjön a szerelvény és benyomorodunk a többi utas közé. A szerelvény elindul, és ahogy látom, õ is megkönnyebbült. Mintha valamitõl félt volna, mintha nem akarta volna, hogy valaki lásson minket. Tehát õ is menekül valami elõl.

***

Érzem, ahogy Umi nekem esik és egy férfi bocsánatot rebeg. Umi belefúrja a fejét a mellkasomba és azt veszem észre hogy vérzik. Véres a ruhám. Aztán egy hangos nyüszítés, és rájövök, ez az én Umim. Az arcához kap és felsikolt, majd azt látom, ahogy eldobja a pisztolyt. Többen riadtan és döbbenten bámulnak minket, de nekem csak Umi számít. Gyengéden átölelem és simogatom a hátát. Reszket szegénykém, de nekem muszáj lenyugodnom. Nem borulhatok ki.

- Umi? - kérdem halkan. Többen megbámulnak minket, de senki sem szól. Mintha félnének. - Umi? Kicsim.

- Yuu... san... - hallom a suttogását - Mi... mi történt? Én...

- Csss! - teszem az ujjam a szájára - Ne itt!

Bólint. Még jobban hozzám bújik, mintha így láthatatlanná tudna válni. Mintha így megvédhetné magát. Pedig már tudom, engem akar megvédeni. Három megállóval késõbb szállunk le. Ismeretlen helyszín, ritkán járok erre. Az emberek megbámulják a véres felsõmet, meg Umi vérzõ orrát, de látszólag nem törõdnek vele. A pisztoly a metróban maradt, de nem érdekes. Nem törõdöm vele, ahogy más sem. Talán játéknak hitték. Ha van isten, játéknak hiszik.
Felmegyünk a mozgólépcsõn és kiérünk az utcára. Kellemes idõ van. Umi reszket, és nem az idõjárástól. Elõször is ruhát kell váltanunk, így egy ruhabolt felé veszem az irányt. A kölyök belém kapaszkodik, szinte belém bújik. Nem csodálom, hogy fél. Valószinüleg nem emlékszik rá, mit tett. Nem tudok rá haragudni, az nem õ volt.

Bemegyünk a boltba. Umi ámulva bámulja a boltot,  a sok ruhát és el is felejti, milyen állapotban van.

- Válogass csak kedvedre - mondom neki. - Ami megtetszik neked, azt megvesszük, jó?

- Jó - mosolyog halványan és nézelõdik.

Az eladók elnézõ mosollyal tûrik, hogy Umi próbálgasson, amihez az én segítségem is kell. Egyedül nem megy neki. A vásárlás után reggelizni megyünk. Találok egy kellemes kis kávézót és szerencsémre még kevesen vannak. Hirotohoz nem merek visszamenni, hátha azokból a katonákból van még egy pár.

- Mi... mi történt a barátoddal? Nem... - kérdi.

- Nem, semmi baja - rázom a fejem. - Ne törõdj vele. Az nem te voltál.

- Tettem valamit? - kérdi rémülten és elejti a villát, amely a földön köt ki.

- Ne beszéljünk errõl. Te sem szeretnéd ha elmondanám - hárítom el. - Nincs semmi baj. Hirotonak sem lesz semmi baja. De nem mehetünk vissza. Lehet, hogy még ott vannak. Nem biztonságos, érted Umi?

- Értem - bólint, majd kérdést tesz fel. - Hová megyünk? Yuu-san sem mehet haza, igaz?

- Nem, nem mehetek. Mi lenne, ha elmennénk a tengerhez? - nézek rá mosolyogva. - Még sosem jártál ott.

- A tengerhez? Umi? - néz rám hatalmas, ártatlan szemekkel. - A helyre, amirõl elneveztél?

- Oda - bólintok és látom hogy mosolyog.

***

Reggeli után, mivel nincs kocsink, kénytelenek vagyunk vonatozni. Figyelem, ahogy Umi mindent megvizsgál az állomáson, a vonaton, ahová felszállunk, és alig bírom ülve marasztalni. Még ennivalót is vettem az útra. Igazi francia péksüteményt, ami sajnos az út negyedénél már felvette a néhai elõnevet, miután Umi felfalta. De nem haragudtam rá, pedig igazán bûnbánó képet vágott.
Kora délután érkezünk meg az állomásra. Umival alig lehet bírni. Izgatott, hiszen elõször lát ennyi vizet. Kézen fogom és vigyázva elindulok vele az állomásról a tengerpartra.

- Az a tenger? - kérdi megpillantva a hatalmas víztömeget.

- Igen, kicsim. Az a tenger - válaszolom. - Gyere, menjünk le. Ha szeretnéd, bemegyünk a vízbe is.

- Nem tudok úszni - jegyzi meg, de jön velem.

- Majd megtanítalak - simogatom meg egyik ujjammal a kezét, mire megborzong. Lehet, nem szereti az ilyesmit?

- Jó - nevet fel hangosan és ez ismét az az Umi, akit ismerek.

Lent hagyom, hogy Umi futkározzon. Még a cipõjét is leveszi és élvezettel száguldozik a puha, meleg homokon. Olyan boldog. Bárcsak így maradna. De tudom, hogy legfeljebb pár nap adatott meg nekünk. Ezt az idõt azonban nem akarom elrontani számára. Most úgy örül a szentem. Szeretném boldognak látni. Odafut hozzám és megölel. Vadul, örömmel és egy nagy, õszinte mosollyal az arcán. Arcát a ruhámba fúrja és csak nevet. Boldogan, mintha teljesen normális lenne, mintha nem létezne semmi, csak mi ketten. Nem mondom el neki, mennyire féltem, amikor nem õ volt, hanem valaki más. Nem kérdez, nem követel, csak elfogad.
Késõbb a vízbe is beviszem. Élvezi, mert csak addig megyünk be, amíg neki derékig ér. Fröcsköljük egymást, játszunk a vízben és én is újra gyereknek érzem magam.

- Itt maradunk? - kérdi Umi, szinte könyörögve - Yuu-san, kérlek maradjunk itt! Itt szép.

- Egy pár napig maradhatunk, de utána tovább kell állnunk - mondom. - Nem szabad hogy rád találjanak, mert akkor elvesznek tõlem. Akkor többé nem látlak.

- Azt nem akarom - bújik hozzám. - Yuu-san nem mehet el! Yuu-san velem marad, ugye?

- Veled maradok kicsim. Mindig veled maradok - simogatom meg és ölelem szorosan magamhoz. - Sosem hagylak el, jó? Meg foglak védeni.

- Mindig?

- Mindig - bólintok. - Ne félj, Umi. Amíg melletted vagyok, megvédelek. Ígérem.

Hallom a boldog, megkönnyebbült sóhajt, ami kiszakad belõle. Csak kérdés, valóban nem tudom-e védeni ezt a törékeny kis lényt.

***

Néhány napig valóban egy hotelben maradunk, majd útrakelünk. Látom, hogy Umi nem szívesen hagyja itt a tengert, de megígérem neki, hogy majd még visszajövünk. A vonaton ülünk és Umi a tájat nézi.

- Hová megyünk, Yuu-san? - kérdi hirtelen felém fordulva.

- Arra gondoltam, mi lenne ha megkeresnénk a pirostetõs házat a völgyben - mondom elgondolkodva.

- A házat? Ami a képen volt a... - elhallgat. Látom az arcán átsuhanó árnyékot.

- Ha nem szeretnéd, mehetünk máshová is - védekezem.

- Nem. Az jó lesz - rázza a fejét. - Talán... talán megtalálom anyát is! - a hangja újra lelkes, mint egy kisgyereké.

- Talán - mosolyodom el.

Umi újra a tájat figyeli, én pedig nem akarok arra gondolni, mi is történhet még. Pénzem még van elég, és ha úgy adódik, legfeljebb kiveszek még a bankból. Vagy ha sikerül eltünnünk, valahol munkát vállalok egy idõre hogy pénzhez jussak. Félek és ránézek Umira, de õt most jobban leköti a táj. Azt hiszem, most egyszerre vagyok boldog, ideges, ijedt és izgatott.


Unmei:

Mint az éhezõ kap a falat után, úgy bújtam el az ölelésben, túl sokan vannak, annyira sokan, és mind engem néznek. Rettegek, magamtól rettegek. Az a hideg valami, még meleg volt a vége. Én, valakire rálõttem... Igen, valakire rálõtt!
- Umi? - szólongatt Yuu-san, de fel sem figyelek ráé elõször, csak járatom az agykerekeim, és egyre határozottabban érzem, bizony nagyon nagy baj történhetett. De hogyan, mikor? Neki nem szabadna szabadon lennie! Ám a cella ajtaj atárva nyitva, s csak a hûlt helye porosodik lelkemben. Merre járhat?
- Umi? Kicsim - szólít meg ismét, csak az utolsó szóra figyeltem fel igazán. Kicsim... olyan ártatlan... De én bûnös vagyok, én vétkezem!
- Yuu... san... Mi... mmi történt? Én... - nem, nem bírok róla beszéni, képtelen vagyok. Ha lehetne meg nem történtté nyilvánítanám, de most másért is felelõsséggel tartozom. Most nem vehetem az egészet fél vállról!
- Csss! - teszi az ujját a számra - Ne itt!
Csak nézek rá, majd bólintok, teljesen rábízom magam, s megpróbálok ölelésébe bújva eggyé válni a testem körbevevõ levegõvel, hogy senki ne láthasson meg engem saját valómban. S ugyanilyen önkívületi állapotban, már-már transzban hagyom, hogy Yuu-san kivezessen errõl a szürreális helyrõl, ki a szabadba.
Emberek, házak, fák, zaj, zûrzavar, és fásult függöny, amely az egészet kizárja az agyból. Ez jellemzi a kék ég alatti világot, amelyre mindig is kíváncsi voltam. Valahogy nem ilyenre emlékeztem. Anyával minden olyan csendes volt, békés, és nyugodt. A világ valami olyan förtelmes tempót vett fel, amelyet nem vagyok képes követni, és amely szétszaggatja belülrõl a fejem. Megváltás az éles csengõ, amely egy dologra kényszerít koncentrálni. Valami fura helyre érkeztünk, minden tele van mindenféle ruhával, amelyeket babák hordanak, vagy felakasztva sorakoznak. Vannak kisebbek, nagyobbak, de gazdáikat sehol sem látni, csupán néhány ember ügyel rájuk. Talán õk is foglyok, õk is ennek a szobának az örök rabszolgái?
- Válogass csak kedvedre! Ami megtetszik neked, azt megvesszük, jó? - töri meg az egy ideje közénk telepedett csendet Yuu-san, mire én reflexbõl válaszolom, hogy jó, de továbbra is csak a fura szobát szemlélem, a szomorúan árválkodó ruhákat, még végül Yuu-san nem nyom párat a kezembe, mondván, azok igen szép darabok, és ha jók rám, az enyémek lehetnek. Végül sorra fepróbálom õket, ahogy Yuu-san parancsolja, mind a szívemhez nõ egy kicsit, mert saját magam látom bennük. Kallódó kirakati bábuk, akiket csak bámulnak, de senki sem érti meg õket. Sajnálkozva simítottam végig az anyagokon, miközben Yuu-san párat zacskóba tetet, amelyek aztán velünk jönnek, miközben a többieket hátrahagyjuk. Egy ideig még visszapillantgatok nehéz szívvel... bár segíthenék rajtuk is!
A kis körút után a szokásos porgram, reggeli. Valóban, még nem is ettünk semmit, mert... Yuu-sanra nézek, közben szórakozottan turkálok az ételben.
- Mi... mi történt a barátoddal? Nem... - próbálom valahogy megfogalmazni mondanivalóm, de nem igazán akarnak összeállni a szavak. Nincs is rájuk szükség, Yuu-san máris hárít.
- Nem, semmi baja. Ne törõdj vele. Az nem te voltál - bár egyetérthetnék vele, de akkor saját magamnak is hazudnék.
- Tettem valamit? - kérdésem talán hevesnek hathatott, fõleg, hogy még a villát is kiejtettem a kezembõl, ugyanis elfelejtettem arra koncentrálni, hogy fogok valamit. Az éles koppanás mintha nyomatékosította volna mondandóm súlyát, még sokáig ott vibrált némán.
- Ne beszéljünk errõl. Te sem szeretnéd ha elmondanám - hárít ismét. - Nincs semmi baj. Hirotonak sem lesz semmi baja. De nem mehetünk vissza. Lehet, hogy még ott vannak. Nem biztonságos, érted Umi?
- Értem - bólintok. De ebbõl azonnal következtetek is. Történt valami, valami, amirõl még Yuu-san sem akar beszélni valamilyen okból. Talán mert óvni szeretne, vagy mert halálosan fél... De akkor most hogyan tovább, mi lesz velünk? Yuu-san is számûzött lett... - Hová megyünk? Yuu-san sem mehet haza, igaz? - adok hangot eme következtetésemnek.
- Nem, nem mehetek - tudtam. Yuu-san nem érdemli meg... Nem, én nem érdemlem meg õt... - Mi lenne, ha elmennénk a tengerhez? Még sosem jártál ott - mosolyog rám.
- A tengerhez? Umi? A helyre, amirõl elneveztél? - pislogok rá.
- Oda - bólint, mire önkéntelenül elmosolyodom.
A sötét fellegek egy villanás alatt eltûntek lelkem egérõl, teljesen lekötött az új gondolat, megismerhetem azt az Umit, akirõl Yuu-san elnevezett!

* * *

Újra alig hat éves vagyok, érdeklõdésem a kinti dolgok iránt ismét megnõtt, így várakozás közben teljesen felborítottam a peron rendjét. Majd felszállás után a vonatét is, mire nagy nehezen Yuu-san nyugodt ülésre tudott parancsolni. A tájat bámultam izgatottan, miközben finom, Yuu-san által péksüteménynek nevezett valamit majszoltam. Különbözõ képek szaladtak mellettünk a szobám faláról, amit Yuu-san ragasztgatott fel, voltak zöld dombok, magasabb hegyormok, végtelennek tûnõ síkságok, erdõs rengetegek, virágos mezõk bárányokkal, távolban megülõ kis falvakkal, már bele is fáradtam a sok információba, mire végre feltûnt a hatalmas és valóban végtelen kékség. Azonban nem voltam benne biztos, hogy az a tenger, mert lehet, hogy csak egy tó, és a tenger valami sokkal másabb, így csak vártam.  
Végül a dallamosan duruzsoló jármû, a vonat végre megállt, és Yuu-san kezét fogva szállhattam le róla. Páran ugyan megbámultak. De most még ez sem zavart. A rohanás, a zaj, a zûrzavar megszánt, csak a nyugodtság, vidám hangok, és az állandó kellemes morajlás maradt a bolond világból. A tenger valóban megszelídítette még azt is. Már ha az valóban a tenger.
- Az a tenger? - kérdezek is rá rögtön, már annyira furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy csak azt éreztem, nekem most már végre tudnom kell, mi a tényállás!
- Igen, kicsim. Az a tenger - feleli Yuu-san, mire megdobban a szívem, s tekintetem ismét a víztömegre fordítom. Már nem elõször hív kicsimnek...
- Gyere, menjünk le. Ha szeretnéd, bemegyünk a vízbe is - invitál magával, mint valami szirén, én meg csak követem, közömbös hangon jegyezve meg, hogy nem tudok úszni. Még mindig a kicsimnél járnak a gondolataim. Yuu-san olyan furcsa, olyan könnyedén kimond szavakat, vajon számára milyen súlya van ezeknek a kifejezéseknek? Ha azt mondja, fontos vagy nekem, ugyanazt érti rajta, mint én? Értheti ugyanazt, amit én? Neki vannak "barát"-ai, nekem nincs senkim, csak távoli arcok, kósza emlékek, sosem volt hangok és érzések. Képesek lehetünk megérteni a másikat? Nem lehet, hogy az egész csak azon az illúzión alapul, hogy elhisszük, tudjuk, mire gondol a másik?
-Majd megtanítalak - rezzenek össze az apró simításra. A hideg fut végig a hátamon. Perverz, de jól esett.
- Jó - derülök jobb kedvre. Fogalmam sincs, miért, de felnevetek, majd elõre szaladok a hatalmas vízóriáshoz. A part közelében leveszem a cipõm, az amúgy is elsüllyedt a puha homokban. Végigfurkászok a homokot túrva, büszkén felmutatva egy-két zsákmányt, amit partra vetett a víz: kagylóhéj. Valami melegség jár át, amely folyamatosan csiklandoz belülrõl, és nem hagyja, hogy legörbüljön a szám, ahogy azt sem, hogy bármire is gondoljak, csak élvezem a vizet, a napfényt, Yuu-sant. Az idõ csak úgy repül, csak azt érzem, kicsit kimerültem, így kicsüccsenek a partra Yuu-san mellettem, bõrén meg-megcsillannak a vízcseppek a kora esti napfényben. Vajon felfogta, hogy a vízben teljesen eggyé váltunk bennem? Mert Umiban mártóztunk meg, közösen összefonódva... Ha velük is eggyé tudnék válni, képes lennék olyan valakivé válni, akit Yuu-san képes lenne Úgy is szeretni? Egyáltalán képes lennék így szeretni?
Ahogy feláll, azonnal kibukik belõlem szívem vágya: - Itt maradunk? Yuu-san, kérlek maradjunk itt! Itt szép! - annyira tökéletes, még ha nem is érinthetlek meg...
- Egy pár napig maradhatunk, de utána tovább kell állnunk. Nem szabad hogy rád találjanak, mert akkor elvesznek tõlem. Akkor többé nem látlak - felelete megrémít, ösztönösen bújok hozzá. Mennyire természetessé vált ez a mozdulat...
- Azt nem akarom Yuu-san nem mehet el! Yuu-san velem marad, ugye?
- Veled maradok kicsim. Mindig veled maradok - nyugtat meg, s én kihasználom a lehetõséget, és lehunyt szemekkel rögzítem az agyamban a legkisebb érzésfoszlányt is. - Sosem hagylak el, jó? Meg foglak védeni - annyira szívmelengetõen hangzik. Annyira hihetetlen...
- Mindig? - suttogom, mint a mohó kedves, aki csak azért kérdezgeti párjától, hogy szereti-e, mert újra és újra át akarja érezni annak az egy apró szónak minden melegségét.
- Mindig - bólint. - Ne félj, Umi. Amíg melletted vagyok, megvédelek. Ígérem - szavaira álmodozón sóhajtok fel. Ha az utolsó lélegzetemig vagy mellettem, az nekem elég lesz.

Yuu-san még engedélyezett számunkra pár napot. Eddigi és ezutáni életem egyik legboldogabb rövid szakaszává vált ez a pár nap, amit akkor sem felejtek el, ha ismét ránk borul a sötétség. A sötétség, amely a lelkemben munkálkodik, amely csak az alkalomra vár, hogy megszabadulhasson tõlem rajta keresztül.

* * *

Ismét a vonaton ültünk, a táj már nem volt olyan varázslatos, inkább csak elterelte a gondolatokat.
- Hová megyünk, Yuu-san? - pillantok a férfire, mostanában az vált a hobbimmá, hogy még magam elõtt is titkolt, jelentéktelen indokokkal fürkészem az arcát, szürke szemeit, nyakának puha hajlatát befedõ bõrt...
- Arra gondoltam, mi lenne ha megkeresnénk a pirostetõs házat a völgyben - válasza nem határozott, olyan mélázó.
- A házat? - kérdezek vissza, de mire befejezem a mondatot, eszembe jut, mire gondolhat. -  Ami a képen volt a... - gyõzõdnék meg arról, hogy jóra gondolok, de eszembe jut Oni, a szakadó papír hangja, és Yuu-san távolodó alakja.
- Ha nem szeretnéd, mehetünk máshová is - visszakozik, de én csak megrázom a fejem.
- Nem. Az jó lesz Talán... talán megtalálom anyát is! - pillantok kicsire, akinek a szemei ragyognak, én mégis tartok valami kimondhatatlan érzéstõl, amely a szívemre telepedett. Félek, nem azt fogjuk találni, amit szeretnénk, s nem vagyok benne biztos, hogy Kicsi javát szolgálja majd, ha leomlik a múlt cukormáza.
- Talán - feleli õ is, szándéka tiszta, csak nekem szeretne segíteni. De valóban van rá szükségem? Csak visszafordulok a tájhoz, és tovább bámulom az égen lomhán tovaszálló bárányfelhõket, miközben még mindig idegenkedve birizgálom sötétbarna fürtjeimet.

* * *

Poros állomáson szállunk le, se közel, se távol semmi. Csak az igen megviselt váróterem, amelyet már félig visszahódított a természet. Az ember immáron az enyészet karmai közé dobta.
- Nem kellene visszafordulnunk? - suttogom, de Yuu-san csak biztatón megpaskolja a hátam.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Estére fedél lesz a fejünk felett.
Fedél az lesz...

Ugyan gyalog vágtunk neki a látszólag kihalt semminek, hamar beértünk a faluba, amely jó három kilométerrel arrébb terpeszkedett, lustán megbújva, s a falu másik végében ott magasodott a domb, amelyrõl a kép készülhetett. Ahonnan látszik a házunk teteje...
Ködös kép dereng fel, ahogy a kezét fogva sétálunk, és mindenki mosolyogva köszön neki. Mindenki szerette Anyát. De annyira mégsem, hogy segítsenek, amikor igazán bajban van.
Halált érdemelnének!
A falu csupán egy utcából áll, talán a közelben még vannak tanyák elszórtan, de semmi sem biztos. A kocsmaszerûséget vesszük célba, Yuu-san szerint egy faluban onnan beszerezhetõ minden információ. Az ajtóban azonban megtorpanok, émelyít a bûz, amely bentrõl árad, alkoholos mámor, borgõzös fertõ. Tudja, nincs más választása, így hát bízva abban, hogy nem történik semmi, kint hagy, s én az ajtó mellett támaszkodva, megígérve, hogy egy tapodtat sem mozdulok, nézek szét. Erõtlen csoszogásra leszek figyelmes. Azonnal oldalra kapom a fejem, mellettem egy idõsebb nõ áll. Arcát sötétesebb barnásra cserzette a napfény, s bõrét összeaszalta a kor. Ruhája színes volt, és mindenféle csörgõ-zörgõ lánc lógott kezérõl, nyakáról, ahogy botjával közeledett nagyra tágult szemekkel.
- Shota? - suttogta, mire a Kicsi bennem ébredezõ figyelemmel kezdte szemlélni. A néni ajkai meg-megremegtek, s kezével vészesen közeledett felém, amivel túllépte tûréshatáraim. Sikítva kezdtem védekezni, kezeim magam elé emelve, mire Yuu-san azonnal elõkerült a semmibõl. Az öreg nõ megdermedt a reakciómra, majd hirtelen a szívéhez kapott, és rogyadozni kezdtek térdei. Mutatóujja vádlón szegezõdött rám: Diabolus! Vonásai eltorzultak a fájdalomtól, miközben Yuu-san mellé lépve próbált rajta segíteni. Én csak álltam, és néztem, mintha megbûvölõdtem volna, s mélyen magamban elégtételt éreztem.
Megtartottuk az ígéretünk!
Bár nem lakták sokan a falut, a tömeg hamar összeverõdött. Szaguk, közelségük, sipítozásaik nem bírtam elviselni, így elõször bizonytalanul, majd egyre gyorsabban távolodni kezdtem az egész csõcseléktõl. Elõször csak lépdeltem, majd futottam, majd végül lélekszakadva rohanni kezdtem, csak el innen, minél messzebb, az sem állíthatott meg, hogy az Õ hangja tisztán és érthetõen megállásra szólít fel. Sajnálom, most nem én irányítok, most csak az ösztöneim vezetik a lábam, az izmaim, a szívem.
Nem akartam, de lemaradhatott félúton. Végül is a sûrû bozótosban elõnyöm volt. Bár hivatalosan felnõttként tartanak számon, még így is egy fejjel kisebb vagyok Yuu-sannál, és sokkal vékonyabb. Végül akkor álltam meg, mikor tüdõm már sípolt a megerõltetéstõl és az izmaim hirtelen lezsibbadtak a megerõltetéstõl, és határuk végéhez közeledtek. A földön térdelve és elõretámaszkodva kapkodtam levegõ után. Kicsi állt mellettem, õ tudta, amit én csak éreztem: "itthon" vagyok.
Ahogy ismét rendesen kaptam levegõt, felnéztünk, közösen Kicsivel, aki már remegett a kíváncsiságtól. Szemünkbe azonnal könnyek gyûltek. A rendezett kis ház, a kertecske a ház sarkában, az út amely idevezetett... Akár Csipkerózsika kastélya, csak épp a gaz eleve romokat temetett be, kiégett romokat.
- Milyen kedélyes hely, igazán magaddal hozhattad volna Yuu-t is, ideális romantikázni - nevetett gúnyosan, miközben az egyik, a ház fölé nyúló faágon hintáztatta a lábát. A kezem ökölbe szorult, túl messzire megy!
- Szóval innen indultunk - néz körbe.  - Régen jobban nézett ki.
- Mit akarsz? - üvöltök rá, Kicsit magam mögé tolva védõn.
- Gyengíteni, megtörni, eltiporni, végérvényesen elpusztítani - jelenti ki rezzenéstelen arccal a képembe vigyorogva önnön arcommal.
- Tessék? - bár teljes mértékben értem, mégis annyira mellbe vág még most is az õszintesége.
- Ugyan, nézz körül! Nem érzed a benned gyûlõ haragot? A múltad romokban, belepte a feledés, s Anyád holteste valahol itt egy jelöletlen sírban hever miattuk! - összegzése szíven csapott, Kicsit pedig egyenesen letaglózta.
- Holtteste? - Kérdezi cérnavékony hangon nyöszörögve, közel a síráshoz zaklatottan.
- Nem emlékszel, igaz? Jótékonyan elfelejtenél mindent, mert úgy könnyebb, nem igaz? De most már nem vagy gyenge, itt vagyok én! Én végzek helyetted mindenkivel -  szemei vágytól csillognak, és vércseként tekintenek ránk, hogy a legapróbb megingásba is belekapaszkodhasson, és megszerezhessen magának.
- Nem igaz! A halál nem lehet megoldás, nem hozza vissza Anyát! Ráadásul nekünk már itt van Yuu-san! - felelem egyre hangosabban. - Kicsi, értsd meg, nekünk már túl kell lépnünk Anyán! Nõj fel egy kicsit! Csak egy egészen picikét!
- Nem! - kiált rám könnyes szemekkel, de haraggal telten. - Neked van ott Yuu-san, nem nekem! Anya... te végig tudtad, hogy halott, nem igaz?! Te végig tudtad!
- Kicsi...
- Nem, hallgass! - fordul hozzá, mire õ elégedetten mosolyog. - Hogyan halt meg?
- Kicsi, kérlek...
- Azt mondtam, hogy hallgass! Már nem vagy a barátom! - üvölt rám. Szégyenkezve sütöm le a szemem.
- Én csak neked akartam jót... - suttogom, de õ már nem figyel rám.
- Hogy hogyan halt meg? - átkozott pokolfajzat! Nem lehetsz olyan kegyetlen, hogy elmondod, nem lehetsz! - Megmutatom - csettint, mire a romok helyén ismét a takaros házikó áll...

- Shota, kicsi Shota-m, merre vagy, kész az ebéd! - kiáltja engem keresve. Én gonoszan bújok meg a fûben, úgy téve, mintha nem hallanám. - Nahát, hova tûnhetett ez a fiú?  - tetteti, hogy keres, pedig mind a ketten tudjuk, ismeri a búvóhelyem. Mégis mosolyogva lesem, ahogy "kutat" utánam, majd nagyot nevetve visítok fel, mikor rám bukkanva karjai közé zár, hogy ne tudjak menekülni. A világ tökéletes, az élet boldog, mindent beleng a meleg nap fénye.
Sugárzó mosolyú fogolyként hurcolt a konyhába, hogy ebédeljünk végre. Minden nap gondoskodott rólam, a kis kertbõl szedve a hozzávalókat. Emellett szorgosan dolgozott máshol, napszámban, vagy ahol tudott, keményen és becsületesen, de a lehetõ legkevesebb ideig hagyva felügyelet nélkül. Be a faluba mégsem vitt, féltett kincsként õrzött mindig, pedig nagyon kíváncsi voltam rá, sokszor könyörögtem is neki, hogy hagy menjek vele én is. Döntését azonban szó nélkül elfogadtam, sosem lázadtam, mert nem akartam neki még több gondot okozni, így is sokszor volt fáradt vagy megtört, és sokszor járkált éjszaka nyugtalanul a körülöttünk levõ erdõs ligetben...

Anya ismét korán elment, puszit nyomva a homlokomra és megígérve, délre hazaér, és hozz nekem finom süteményt. Csendesen játszogattam a homokozómban. Ahogy felnéztem, közeledni láttam egy alakot, de nem anya volt. Õ is megtorpant, talán nem számított rá, hogy van itt valaki. Aztán mégis folytatta útját, én pedig bizalmatlanul húzódtam egy fa mögé, amelyre hintám volt felszerelve.
- Szia kisfiú! Ne félj, nem akarlak bántani. Anyukádat keresem.
- Nincs itt -suttogtam. - dolgozni ment.
Csak most tûnt fel, az idegen nõ, igaz fiatalabb, kevesebb barázdával az arcán, de ugyanaz a nõ, aki a kocsma elõtt pillantott vissza rám.
- Nem bánod, ha megvárom? - kérdezte, mire én csak nemet intettem, de továbbra is a fa mögött maradtam.

Anya ideges volt, láttam rajta. Gyors léptekkel közeledett felénk, a néni hintáztatott magasba röppentve "hátasom". Arra kért, menjek be, míg õ beszél a nénivel. Az ablakból kukucskáltam, nem tudtam, miért dühös,d e veszekedett a nénivel, aki bizonyára valami rossz fát tehetett a tûzre.

- Ugyan, a nõ volt a falu legbefolyásosabb embere, és rájött a titkotokra.
- A titkunkra?  - kérdezett vissza Kicsi. Próbáltam kiáltani, de hangom nem volt, ebben a dimenzióban némaságra lettem kárhoztatva. Képtelen voltam közbelépni.
- Anyád szökevény volt veled együtt. Mielõtt ide költöztetek volna, rendes állampolgár volt, egy laborban dolgozott, de amikor te meglettél neki, menekülõre fogta. Kerestek titeket, ahogy most is keresnek. A falu, amely egyszer már árulóvá vált, még egyszer az lesz.
- Áruló?
- Megmutatom - simogatja meg Kicsi fejét. Nem veszed észre, hogy manipulál?

Éjszaka volt, puha ágyban feküdtem anyával átölelve. A zaj váratlan volt. Ablaküveg csörgése, majd koppanás felettünk a falon, s még egy alattunk, valahol az ágy sarkánál. Egy kõ volt az, egy termetes kõ. Anyám azonnal körbeölelt, kintrõl haragos üvöltések és értelmetlen kántálás hallatszott.
- Pusztítsátok el az eretnekek házát! - csendült fel az ismerõs hang, a néni. Parancsára harapós tûzvirágok hada hullt alá az égbõl, s hamarosan mindent beborított a pokol vöröse.
Anya megragadott, és a hátsó ablak felé vette az irányt, azonban elkésett, már ott is álltak, és lövöldöztek ránk. Éreztem, ahogy anya megrándul, s a karja csupa vér.
- A fiú élve kell!
Ez a parancs pecsételte meg életem, sokan rontottak be fegyverekkel, s elszakítottak anyától, aki dühödt nõsténytigrisként vetette magát az idegenekre, de azok gonosz mosollyal eresztettek bele pár dobhártyát rengetõ puffantást. Anya elgyengülve hanyatlott a földre, de még láttam, hogy értem nyújtja a karját könnyek közepette, s ajka némán formálja a szót: Shota! Még láttam, ahogy a ház a lángok martaléka lett, s hiába sírtam, anya nem jött ki onnan.

Kicsi sírt, s Hozzá dõlt, minden bánata okozójához.
- A csõcselék azután a papnak adott át, aki busás pénzért passzolt tovább ahhoz a férfihoz, aki még több férfinek kínált színes portékaként, figyelmen kívül hagyva emberi mivoltod.
- Bosszút akarok állni! - jelenti ki Kicsi, a továbbiak már nem érdekelték, csak Anyára tudott koncentrálni. a szívébe égett a látvány, ahogy a szeretett mosolyt felemésztik a vérvörös lángok.
- Ahhoz elõször ki kell iktatnod Yuu-t.
- De õ nem bántott...
- Neked sem kell, csak félretenni az útból, és szerezni pár dolgot. A többit rám bízhatod. Menni fog?
Kicsi beleegyezõen bólint, nem törõdve veszett tiltakozásommal, s elindul, hogy beteljesítse bosszújukat...

- Végre megtaláltalak - suttogja. Ahogy felnyitom kicsinyke szemeim, Yuu-sant látom, ahogy fölém hajol. A fûben fekszem, romok elõtt, s az égen a Nap magasan jár. Hozzábújok, hogy ne olvashasson a szívemben: - Sajnálom - suttogom elõre bocsánatot kérve azért, amit tenni készülök. De meg kell tennem Anyáért!

Egy családnál kaptunk szállást a nyári idénymunkákra érkezõ munkásszállón. Kis szoba volt és csak annyiban különbözött a hotelektõl, hogy nem volt fürdõszoba, csak egy kád, amibe kintrõl lehetett vizet hozni és forralni. Nem volt olyan élvezetes a fürdés benne, mint lehetett volna, így gyorsabban végeztünk. S míg Yuu-san fürdött, én a tervünkön gondolkodtam. Ki kell fárasztani, hogy mélyen aludjon. Akkor nem fog tudni semmirõl, de a biztonság kedvéért meg kell kötöznöm... Nem volt nehéz dolgom, a háziak szóval tartották Yuu-sant, így én kutakodást mímelve észrevétlenül szerezhettem meg a köteleket, és ugyanilyen észrevétlenül hurkolhattam õket az ágy fejtámlájához, ahol takarta õket a fal. Már csak valahogy csapdába kell csalni a férfit.
- Yuu-san... - suttogtam halkan és ártatlanul. - Anya mindig velem aludt... Lehetne, hogy... úgysincs más ágy... - nyökögöm izgatottan. De könnyebb volt az egész, mint gondoltam. Yuu-san valóban megbízik Umiban. Befészkelem magam mellé, és várakozó álláspontra helyezkedem. Várom, hogy szuszogása egyenletessé váljon, hogy végre álomba szenderüljön. Én azonban éber vagyok, szemeim a szemközti falat nézik, de gondolatban messze járnak.
Lassan felzendül a várt ütemes, de lassú légzés. Óvatosan fordultam meg, s valóban, a férfi aludt. Arcára valami láthatatlan bizsergés futott végig az egész testemen, de csak megráztam a fejem. Most nem foglalkozhatom ilyen zavaró dolgokkal, meg kell kötöznöm! Óvatosan nyúlok a kötelekért, és óvatosan a hurokba illesztem az egyik kezét. Ugyan felhorkant, de egyébként jól tûri a tevékenységem. Csak az én szívem szakad ki a helyérõl...
A másik kezével már nem jártam ilyen szerencsésen. már csak meg kellett volna erõsíteni a csomót, mikor álmosan kitárultak a szemei, és kérdõn nézett rám.
- Umi, mit?... - kérdezte volna, ha hagyom, pánikszerûen cselekedetem, s míg kezem egy utolsót húzott a béklyón, mélyen megcsókoltam a meglepett férfit. Buja mögöttem felkuncogott. "Mi van Kicsi, ráéreztél a vágyak törvényére?" S valóban, ajkaim nehéz szívvel váltak el a férfiétõl, s sóvárogtak íze után. Innentõl kezdve azonban nem én irányítottam...

- Szép munka volt, Kicsi - röhögök fel mögötte, s könnyûszerrel ejtem csapdába, tehetetlen. - El sem tudod képzelni, mennyit segítettél. Végre likvidálhatom Yuu-t.
Elégedetten hajolok félre az álomtól még mindig ködös tekintetû férfi tekintete elõl, hogy a kezembe ragadhassam. Nem valami humánus, de csak egy ekkora szöget voltam képes elzsebelni feltûnés nélkül és elrejteni kéztávolságra. Kalapácsot pedig bármibõl lehet csinálni.
- Végre elérkezett a mi idõnk - fordulok Yuu-hoz, élvezem, ahogy lassan felfogja az eseményeket, és elönti a félelem. Nem tehet róla, természetes emberi reflex. S ettõl olyan kívánatos és gyönyörû lesz, egész lázba hoz. Nyelvemmel élvetegen nyalok végig a szög hegyén, miközben a fiókot, amelyben lapult, könnyedén visszalököm a helyére.
- Mire készülsz, Umi? - felesleges kérdés, s a válasz még feleslegesebb, de annál perzselõbben õrjítõ a morbid vágy.
- Megtiporlak, s ha eleget játszadoztam, kitépem a szíved - hajolok közel a füléhez, édesen suttogva bele a szavakat. Ennyi erõvel akár szépeket is suttoghattam volna, úgy felforrósodott bennem a levegõ. Majd kiegyenesedve a szöget fenyegetõn húztam el a szemei elõtt, hogy lassú mozdulatokkal a mellkasára helyezzem a hideg fémet. Nem voltam durva, magamhoz képest, a vér apró patakban serken elõ, ahogy felszisszen a fájdalomtól, hogy végül kirajzolódhasson az elsõ betû, majd végül az egész felirat. Reakciója csak növelte bennem a fekete vágyat, s a felirat büszkén hirdette: BÛN, az én bûnöm.
Egy valamit azért be kell vallanom, nem vagyok én sem teljesen szívtelen szörnyeteg, és egész sok, mások számára talán meglepõen sok közös vonásunk van Perverzkével. Akció elõtt szeretünk játszani az áldozattal. Ennek keretén belül nyalok végig a mellkasán lassú, érzéki mozdulatokkal, megízlelve a vérét. Finom, meglepõen finom...
- Még sosem volt ilyen édes áldozatom - suttogom, de valaki más az én fülembe suttog: "Elõbb tegyük meg, okozz örömet nekem is" Kis cafka... az irányítást nem adom! "Nincs is rá szükség... csak ölelj, s öleld õt". Tûnj innen! Agresszívan arrébb lököm, mire lebiggyeszti az ajkait. "Ugyan, hiszen mindig segítettem neked, a háttérben munkálkodva tartottalak életben" néz rám durcásan. Tudom, hogy igaza van, õ azért létezik, hogy az én agresszióm növekedhessen. "Majd keresek neked mást" vetem oda, mire elhúzza száját, de nem ellenkezik, így én végre visszatérhetek eredeti elfoglaltságomhoz. Nem sejthettem, hogy pont legõsibb szövetségesem fog fellázadni ellenem, tarkómra sújtva.

- Végre csak az enyém vagy - suttogom kéjjel telve, majd apró csókokat hintek a férfi mellkasára, elidõzve mellbimbóinál. - Hogy elbánt veled a kis gonosz... - babusgatom egyre lejjebb haladva. - Majd én feledtetem a problémát, kedves doktorbácsiként gyógyítom be a sebeid!
Ujjammal végigsimítok az oldalán, megszabadítva felesleges ruhadarabjától, s kezem érzékeny pontjára csúsztatva lehelek ajkaira újabb szenvedélyes csókot, hogy aztán ajkaim válthassák fel kezem szerepét, befogadva õt teljesen. Élvezd, egyetlenem, nyögj fel szenvedélyesen, majd tégy magadévá!

Yuu:




Unmei:

Minden apró halk sóhaja egy-egy kellemes dallam, mely végigsimítja a büszkeségem és a vágyam. Tisztában vagyok vele, hogy ellenállhatatlan a technikám, ahogy azzal is tisztában vagyok, ezek az édes hangok azok, amelyek még inkább beindítanak. Ki tudna nekik ellenállni?
- Csak nem élvezed, Yuu? - kuncogok fel halkan. Ma elrablom a testét Umitól!
- Jobban élvezném, ha kikötnéd a kezem - feleli. Felnéztem tevékenységembõl, a szemein keresztül a gondolataiba akartam látni.
- Nem lehet. Még megszöksz - emeltem fel a mutatóujjamat. - Azt nem akarom. Most az enyém vagy - még mit nem, ilyen könnyen nem versz át. Különben is, ez már kijár nekem, Umi miatt cölibátusra voltam kárhoztatva, és bár néha tûzoltásnak az is elég, ha az ember magával játszik, mégis csak izgalmasabb egy valódi partnerrel. Ki vagyok éhezve!
- És hogy kényeztesselek, ha nem szabadok a kezeim? - az elevenembe talált. Ismét rá nézek és elgondolkodom. A kérdés jogos, és egyéb kivitelezési mód nem nagyon van. Arca õszintének tûnik, és roppant vadító enyhe pírja. Nem vagyok egy nyuszi fajta, ennyi rizikó belefér - egyszóval döntöttem, és kikötöm a kezeit. A hála nem maradt el: egy rövid köszt lehelve magához ránt, és megcsókol. Hmm, szenvedélyes kis tigris, teljesen belebizsergem.
Ahogy ajkaink elválnak, olyan kérdést tesz fel, amelyre összerándul a gyomrom. Még sosem érdeklõdött utánam senki, mindenki Uminak tulajdonít. Persze mondhatnám, hogy jogos, de mégis, külön életet élek, külön döntéseim vannak, én nem vagyok Umi! Nem lehetek...
- Te nem vagy Umi. Hogy hívnak?
- Ai - suttogom a választ kéjesen felsóhajtva, valóban rég nem volt dolgom senkivel, ha már ez az intim testhelyzet is ennyire felforrósít.
- Ai - ejti ki a nevem, miközben végigsimít az arcomon. Szinte belebújom az érintésbe, és kiver a vágy hangjától. - Gyönyörû neved van. És biztos a tested is gyönyörû - bókol. Imádom, olyan kis cukkerbogyó!
- Ez a testem. Legalábbis most - felelem jókedvûen, majd hagyom, hogy átvegye az irányítást, és csók közepette szabadítson meg zavaró ruhadarabjaimtól. A meztelenség egy újfajta intimitást teremt közénk, s én lassan kezdem elveszíteni a fejem, a türelmemmel párhuzamosan. Hozzábújva simítok végig a bõrén, amely a szobában levõ viszonylag hûs levegõtõl libabõrössé vált. Én más miatt vagyok az...
- Ai, kérdezhetek valamit? - búgja megint. A nevemre ismét valami jólesõ melegség járja át a testem, majd szemeim csábosan ráemelem, igaz kezd bosszantani, hogy ilyen beszédes, de valaki így szereti.
- Mi lenne az? - kérdezem szinte csak a meleg levegõt préselve ki magamból, majd szemeim arcáról a nyakára vezetem, s engedve ösztöneimnek nyalok végig a finom bõrön, hogy aztán gyengéden harpadálni kezdjem.
- Mire készül Umi? - szegezi nekem a kérdést, amely szíven döf. Fel tudnék robbanni, már megint csak Umi, kit érdekel?
- Miért akarod tudni? - suttogom a fülébe enyhe sértettséggel, majd gondolva egyet csókot lehellek a kívánatos kis cimpára.
- Mert ha nem mondod meg, nem duglak meg - vonja meg a vállát, mire valóban felkapom az agyvizet. Itt kedveskedek, meg minden, és neki csak Umi jár a fejében!
- Zsarolsz? - kérdezem durcásan.
- Valahogy úgy - kúszik huncut mosoly az arcára, és megcsippenti az arcom, mintha valami kis kölyök lennék. - Nos? Ha elmondod, akkor megfektetlek. Ha nem, akkor valami nagyon csúnya dolgot fogok veled tenni.
Francba, megfogott, és sarokba szorított. Ezért ne kezdjen az ember pszichológussal, szintetizál, és végül könnyedén ellened fordítja még a pozitív tulajdonságaid is. Annyira kívánom, de nem beszélhetek, különben felnégyelnek. Így is elég messzire mentem, amikor Õt leütöttem, hogy Yuuhoz férhessek...
Bizonytalanul fordulok hátra, Umi alszik, még Õ intézte el, Kicsi a háttérbe vonulva piheg, szinte önkívületi állapotban emésztgeti, amit tett, Õt pedig én ütöttem le. Megadón sóhajtottam fel.
- Rendben. Alszanak - jegyzem meg, majd hozzáfûzöm magyarázatként a férfi értetlennek tûnõ tekintetére -  A többiek - majd elõadom az ultimátumom. - Elmondom, de utána tartsd meg amit ígértél, Yuu!
- Ígérem - bólint komolyan. - Hiszen tudod, hogy nem hazudok - igen, ezt tudom, még sosem hazudott, de volt, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Mégis, tudom, hogy ha nem beszélek, nem érek célt, és megint itt maradok lángoló testtel. Mégis remegek... épp beárulom, mit tesz velem, ha kiderül? Eddig azért nem bántott, mert valamilyen szinten segítettem, mindig kéz a kézben jártunk céljainkat tekintve. Tökéletes kéjgyilkosok lehettünk volna egy másik életben...
- Õ rávette Kicsit valamire. Azt mondta neki, hogy... és nem vagyok biztos hogy igazat mondott... szóval hogy... a falusiak ölték meg az anyját és gyújtották fel a házat. És hogy... õk a felelõsek mindenért. És... és azt akarja, hogy Kicsi... ölje meg ezeket az embereket - vallok színt, miközben egyre idegesebben pillantgatok Rá. Mennyire érvényesül a valóságban Murphy törvénye? Most fog felébredni? Ha igen, megfojt?
- Mi?! - Yuu döbbenete leírhatatlan, még õ sem találja a a szavakat. Hiába, bár pszichológus, Õt nem értheti meg, nem tapasztalhatja meg valódi lényegét, és mint normálisan gondolkodó, normál értékrenddel rendelkezõ ember, sosem értheti meg mûködésének természetes jogalapját, logikáját, viselkedése valódi mozgatórugóit. - De... ez...
- Igen - bólintok, de kimondva még engem is megrémisztenek a tények. - Õ... ezért akart megölni téged, hogy... hogy... ne tudd megállítani. Ha... ha Kicsi végez velük... Õ... mindhármunkat eltipor és... az övé a test - most döbbenek rá egy igen fontos, engem is érintõ tényre: Õ engem is a semmivel tesz akkor egyelõvé. Kicsordulnak a könnyeim. Én nem akarok meghalni! Én nem...
- Tehát ezért kötözött ki. Aki kikötött az Kicsi volt. És Õ megpróbált megölni - csak bólogatok, Yuu következtetése helyes, bár ez számomra most nem fontos, csak az, hogy ölelésébe menekülhessek. Igen, pontosan értem, mit szeret ebben Umi, Yuu karjai nagyon és erõsek, a teste pedig olyan finom meleg és bódító illatú. Észre sem vettem, mikor nyomott el az álom.

* * *

Napsütéses reggelre ébredek, a madarak boldogan csiripelnek odakinn. Aggódó tekintetem azonnal a mellettem fekvõ testre vetem, de csak mosoly rajzolódik ki az arcomra megkönnyebbüléssel vegyesen: Yuu-sannak semmi baja, sõt mi több, nyugodt vonásokkal szuszog. Igaz, a közelsége zavar, így inkább amellett döntök, hogy kimászok a puha takaró alól, és az ablakon át az ébredezõ tájat bámulom. Hihetetlennek, valamiféle szürreális álomnak tûnik, hogy valamikor én is itt töltöttem a mindennapjaim. Yuu-san megmoccan, mire azonnal felé pillantok, de csak fordult egyet, így visszatérek a táj tanulmányozásához. Elképzeltem, ahogy körbevesz minket a tenger, s csak mi ketten létezünk egy apró kis paradicsomban, egy szigeten. Többé nem kellene rettegni semmitõl, élhetnénk boldogan...
Türelmem azonban egy idõ múlva elszáll. Yuu-san igazán felkelhetne már... Csak dölöngéltem jobbra, balra, míg be nem vertem a fejem az ablaküvegbe. Jó nagyot koppant, de Yuu-san erre sem méltóztatott megmoccanni sem, így lassan felfújva magam, mint a durcás gyerek, közelítettem meg, de a bátorságom elinalt. Nem ébreszthetem csak úgy fel, nem igaz? Bár engem is folyton felkeltettek, de általában már az ajtócsörgéssel. Én nem birizgálhatom az ajtót, hiszen benn vagyok...  Tanácstalanul hintázok egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyt, míg végül megszületik az ötlet, és az ujjam bizonytalanul vezetem a levegõben Yuu-san válla felé. Amikor belemélyed a puha húsába az ujjam, riadtan húzom visszább, mire felmorran. Felkuncogok. Végül egyre bátrabban kedzem bökdösni, s mikor végre méltóztatik kinyitni a szemét, már egész kipirosodva a visszafojtott huncut kacagástól "utasítom" ébredésre: - Yuu-san! Ideje felkelni!
Nagyot sóhajtva ül fel, és beleborzol a hajamba. - Jó reggelt! Jól aludtál?
- Jól - bólogatok nagy boldogan, majd gyorsan hozzáfûzök még valamit, ezzel is tapogatózva, hogy tettek-e már valamit Kicsiék. - Sajnálom, ha tettem valamit.
- Akartál. Vagyis inkább Kicsi. De nem jött össze - feleli, mire elszontyolodom, hát mégis megpróbálta. Pedig bíztam benne, hogy megjön az esze, hiszen õ védte eleinte a legjobban Yuu-sant.
- Haragszol Yuu-san? - tekintetem aggodalomtól terhes, és én még azt hittem, semmi baja...
- Nem. De kitaláltam valamit. Gondolom te tudod hogy Õ mit mondott Kicsinek - a kijelentésre összerezzenek, hogyne tudnám, sokkal többet tudok, mert én is láttam. - Nos, most már én is tudom. Ai... a buja elmondta - ez viszont meglepett. Perverzke is porondra lépett? Vajon mit tett? Megint megcsókolta? A gondolatok egy-egy apró tõrként mélyedtek a szívembe. - És kitaláltam, mi lenne, ha átnéznénk a romokat és a környéket. Ha Kicsi anyja nincs ott, akkor talán meg sem halt. - mondja tovább, én meg csak szédelegve bólogatok. Megint megcsókolta....
- Mire gondolsz? Hogy életben van és Õ hazudott? - pillantok rá, felvéve az õ gondolatainak ritmusát, de közben saját mocsaramban tengõdtem. Egy valamire hasznos a sok személyiség, megtanultam egyszerre sokfelé figyelni.
- Igen - feleli határozottan. - Én nem bíznék meg abban, amit mond. Nos?
Választ vár, de nem tudom, mit feleljek. Kicsi akár meg is vadulhat, és megint eleresztheti Õt, ha felkavarja a hely látványa...
- Kicsi gyûlöl, mert azt hiszi õt nem szereted. Azt hiszi egyedül van - nézek rá, miközben még mindig azon kattog az agyam, hogy megint megcsókolta Yuu-sant, már megint.
- Mindannyiótokra vigyázok - feleli, miközben gyorsan összekapja magát, majd már-már ellentmondást nem tûrve adja ki a parancsot. - Gyerünk! A munka csak holnap kezdõdik, ha nem találunk semmit, délután bemegyünk a városba. Ott van Internet és utána tudok nézni pár dolognak.
Csak nézem, ahogy intézkedik. Említette buját, de nem mondott semmit arról, hogy mi történt, és ez zavart. Mintha titkolózni akarna. Érzem, hogy nem akar megbántani, de fáj, hogy mindent egyedül akar a vállán cipelni. Fog egyszer arról beszélni, hogy mit érez, mi foglalkoztatja, mi bántja? Fogok valaha róla valami olyat tudni, amit senki más nem? Lehetek valaha legalább a barátja?

A szokásos reggeli szertartások után valóban ahhoz a házhoz vesszük az irányt, ami kifejezetten kiváltja nemtetszésem. Nem akarok visszamenni oda. Elég volt egyszer, nem akarom még egyszer látni! Viszont egyedül sem szeretnék maradni, így kénytelen vagyok követni Yuu-sant. Ahogy megérkezünk, nagy elánnal meg is kezdi a kutatómunkát, és befog engem is. Én csak ténfergek, kevésbé vagyok lelkes, és kiráz a hideg az egész helytõl. Ismét megtelíti az orrom az enyészet és a pusztulás illata, amelytõl szédelgek. Panaszkodni azonban nem merek, nem merek én már semmit.
A környék átfésülése után a ház következett. Ahogy belépünk azonnal képek villannak be, lassan fájni kezd tõlük a fejem. Mikor Yuu-san nem figyelt, lemaradtam egy kicsit, és a fülemre tapasztottam a kezem, nem akartam látni, nem akartam hallani... A képek viszont nem törõdtek velem, rám nehezedtek, és éreztem, könnyezni kezdek. Kicsi állt mellettem, még mindig haragudott, de erõs érzelmei arra készteték, hogy még egyszer körbenézhessen. Örömmel menekültem a háttérbe, én már nem bírtam a nyomást.

- Itt... itt ettünk mindig... anyával - szólalok meg. Mintha érezném is a finom édesség illatát, anya mosolyogva áll a sütõ elõtt, és odahív, hogy megkukkantsam én is, hogyan készül a finomság. Közben szeretetteljesen magyaráz.
- Te ki vagy? - szólít meg Yuu-sama.
- Shota - buggyannak ki a könnyeim. - Anya... anya halott... megölték! És én... én... bántani akartalak téged... is, hogy... - hirtelen annyira sajnáltam a történteket. Yuu-sama nem tehet róla, csak a falubeliek. Õk ölték meg Anyát, elvették tõlem örökre! Ki marad nekem ezek után? Ki marad?
- Elég! - csóválja meg a fejét Yuu-sama. - Tudom, mit akartál, de az nem megoldás!
Annyira sejtettem, hogy ezzel fog jönni. Egész felháborodtam.
- Miért?! Megölték anyát! Õk is haljanak meg! - hogy érdemelhetne olyan életet, aki elvette Anyáét?
- És ha megölöd õket, szerinted anyukád boldog lesz? Örülni fog neki? - kérdez vissza élesen. A kérdésen megütközöm, és pörögni kezd az agyam. Anya vajon mit szólna? 
- Biztosan nem lenne boldog és biztos nem mosolyogna rád. Tudod, még az sem biztos, hogy meghalt. Ha nem találunk itt semmit, akkor segítek kideríteni, mi történt. Jó lesz így?
Zavart tekintettel pillantottam rá. Nem biztos, hogy Anya meghalt? Nem értem, miért erõsködik, hiszen neki én nem vagyok fontos, én csak Anyának voltam fontos. Csak Anyának voltam...
- De... de te... Umit szereted! Nem Shotát! Umit! - kár tagadni.
- Téged is szeretlek. Megígértem hogy megkeresem anyukádat, igaz? - megbûvölve bólintok. Engem is szeret? Valahogy a világ már kevésbé tûnt feketének, fõleg, hogy Anya nem is biztos, hogy halott. - És meg is fogom keresni. Bízz bennem, Shota!
- Bízom - suttogom, és valóban bízni akarok benne, mert sokkal kedvezõbb, amivel õ kecsegtet, mint a rideg tény, hogy Anya meghalt. - De... hogy fogod megkeresni?
- Ne félj, tudom a módját. Mi lenne, ha bemennénk a városba? - beleegyezõn bólintok, és elönt az izgalom. Anya, ne félj, megkeresünk.
Ahogy felkutatjuk a ház minden szegletét, egyre több minden jut eszembe. Az egyik szekrény elõtt elidõzve állok egy darabig, majd Yuu-samához fordulva mutatok egy kis részre, ahol még megmaradt a minta.
- Ezt még Anyával festettük, persze õ ügyesebb volt, de megengedte, hogy én is belefesthessem a saját mintáim. Nagyon vicces volt, a végén anya befestette az én orrom is feketére, és én lehettem a kismókus.
Ezután következett a szobám, itt részletesen kitértem arra, milyen volt az ágyamon a terítõ, amit Anya varrt. Milyen játékom volt, és hogy volt egy poszter is a falamon, amin egy szellem volt. Egy tengu. Mert én nagyon szerettem a tengus történeteket. Errõl eszembe jutott egy mese, ahol szegény tengukat elverték a szerzetesek és papok. Mindig megsirattam õket, amiért ilyen gonoszak voltak velük az emberek. És még sorolhatnám. Apróságok, de számomra a legértékesebb drágakövek ezek az emlékfoszlányok, amelyekben Anya arca egyre halványabb, ami aggaszt...

* * *

Ismét az autó nevû jármûben zötykölõdünk, immáron látom és kezdem érteni, miért praktikus. Ha Anyával lett volna ilyenünk, talán el is menekülhettünk volna a falusiak elõl! Már ha valóban igaz, amit mutatott Õ...
Csodálkozva bámulom a "várost", a korábbihoz képest sokkal nyugodtabb, mondhatni alig hinném el, hogy város, ha Yuu-sama nem állítaná. Nagyobb épületbe megyünk be, és a szavam is eláll. Az egész terem, de még vagy három másik is tele van könyvekkel a talajtól a plafonig. Lélegzetelállító.
Yuu-sama valami nagy szürke doboz elé ül. Mivel látja, mennyire távolságtartóan vizsgálgatom a kütyüt, elmagyarázza, hogy ez a valami a számítógép, és hogy mennyi mindenre jó. Például lehet, hogy talál némi nyomot Anyával kapcsolatban. Tartózkodásom azonnal elszáll, és mellé ülök, és valóban, hamarosan sok színes kép meg általa oldalnak nevezett írásos képes valamicsoda jött be, és azon kutakodott tovább. Csak néztem ámulva, mennyi minden van a dobozban, amit csak úgy elõ lehet húzni azzal a kis gurítható valamicsodával - valamiért egérnek nevezik, pedig szerintem annyira nem is hasonlít, meg a másik sok gombos úgynevezett billentyûzettel, amivel betûket írhatunk mi is némely helyre. Azt is megtudtam, hogy ezeket a helyeket általában szövegboxnak hívják.
Yuu-sama azonnal kutakodni kezd, mihelyt végre abbahagytam a kérdezõsködést. A kép amelyet betölt a gép, rettegéssel tölt el: Oni! Hátrébb is húzódom, már nem tetszik annyira a játék.
Yuu-sama is csak nyökög összefüggéstelenül, nem igazán értem, de érzem, valami fontosra bukkanhatott. Az egyetlen számomra is lehetséges következtetést levonva kérdeztem rá, mi lehet a nagy felfedezés:
- Yokou-san... õ is? Õ is... ugyanott dolgozik?
- Úgy tûnik. És azelõtt is együtt dolgoztak. Nem értem - feleli, de neki sem teljesen kerek a kép, nekem meg végképp nem. Többek között nem értem, miért olyan fura, ha két ember együtt dolgozik, hiszen a szobámban is voltak, ott is mindketten ott voltak. - Mintha... mintha... Yokou-san rájött volna valamire... de mire?
Miközben Yuu-sama gondolkodott, nekem is kattogni kezdett az agyam. Yuu-sama azt mondta, Anyát keressük, lehet, hogy Anyának is köze van Onihoz és Yokou-sanhoz?
- Lehet hogy... anya is ott van? Ha él akkor lehet ott van? - kérdezem izgatottan, de mintegy féltve is Anyát, Oni egy szörnyeteg, remélem, nem bántja Anyát. Yokou-san biztosan meg tudja menteni, meg kell tudnia....
- Lehet - erõsíti meg hitemet Yuu-sama is. Talán neki is ez járt a fejében? - Felhívjuk Yokou-sant? Talán tehetnénk ott egy kis kirándulást. Mit szólsz? Talán az is kiderül, mi történt valójában mindannyiótokkal.
Csöppet visszakozom, nem tudom, akarom-e tudni, mi történt velünk. Még az sem biztos, hogy azt fel tudom fogni, ami velem történt... Azonban Umi megfogja a vállam, és határozottan szól a hangunkon.
- Menjünk! Menjünk, Yuu-san! Tudni akarom, ki vagyok!

* * *

Ismét este van, ismét alvásidõ, és ismét az ágyban fekszem Yuu-sannal. Pár napja még az is megrémisztett, hogy mellette ébredtem, most meg már el sem tudtam addig aludni, míg be nem bújt mellém. Na jó, még mindig nem alszom, de most már kezdem érezni az álommanó által a szemhéjaimra aggatott súlyokat. Félek: ugyan egyre közelebb tudhatom magamhoz Yuu-sant, mégis, rettegek attól, amire bukkanhatunk. Mi van, ha olyasmit tettem, ami miatt meggyûlöl majd? Ha olyan dolgok derülnek ki, amelyek teljesen megváltoztatnak mindent? Nem is olyan értelmetlen állapot az áldott tudatlanság.

* * *

A másnap reggel olyan gyorsan zajlik, hogy feleszmélni sem nagyon volt idõm, máris a pályaudvaron tuszkol fel Yuu-san a vonatra. Valahogy most kedvem lenne visszakozni. Most kivételesen mellé ültem, nem szembe, és nem az ablakon bámulok ki a tájat szemlélve, hanem görcsösen bújok Yuu-sanhoz. Idegesít még az a pár ember is, aki lát minket, megint rám tör a pánikközeli hangulat, és legszívesebben ismét láthatatlanná válnék. Valójában kezdek besokallni a változástól. Eleinte még talán izgalmas is volt, nem csak félelmetes, de ez az állandó vándorlás kezd kikészíteni, és kezd hiányozni a szobám, a védett zugom, ahol csak ugyanazok az arcok néztek rám vissza nap mint nap. Õket legalább megismertem, de ez a sok új és folyton változó mennyiségû arc, sosem fogom megszokni.
Szorongásaim csak nõnek, ahogy közeledünk. Még velünk szemközti helyre is leül két ember. Az egyikük olvas, középkorú nõ, de a másik, egy fiatalabb férfi érdeklõdve figyel minket. Valahányszor rám téved a tekintete, elbújok Yuu-san karjában. Egyszerûen irritál. Egész megkönnyebbülök, mikor végre leszállunk.
Osaka megint az a fajta hely, ami nem kedvez utasoktól megtépázott idegeimnek. Kezdtem instabillá válni, állandóan összerezzentem, a légzésem is kezdett vészesen szaporává válni. Akut tömegiszony, azt hiszem, mindig is jellemzett, de lehet, hogy csak mióta emlékszem magamra.
Fel kellene robbantani az egészet!
Yuu-san végül beáll egy sorba, valami jegyet vesz más jármûre, addig engem félreállít, de úgy, hogy rám lásson, mégse kelljen a tömeg sûrûjében lennem. Idegesen kuporodom össze egész picire, leguggolva, még az ujjam is rágcsálni kezdem.
Amikor egy árnyék tornyosul fölém, sóhajtva pillantok fel: már épp ideje volt Yuu-san! Felnézve azonban egészen más valaki pillant le rám, mire teljesen lesokkolok. A férfi az szemköztrõl. Úgy tûnik, nem kapcsol, helyette leguggol, feje szemben az enyémmel, alig pár centire, rémülten tapadok a falhoz, és felnyöszörgök.
- Ne félj - suttogja. - Nem bántalak. Csak nem kidobott az a szemét?
Nem válaszolok, csak még jobban elkerekednek a szemeim. Mit akar tõlem? Mit akar? Yuu-san!
- Jól sejtettem - látja igazolódni egyéni nézeteit reakcióm láttán. Az egész pillanatok alatt történt, felvisítani sem volt idõm, máris a bõrömbe hatolt a tû, amelytõl rögtön bódultság járta át a testem.
- Ne aggódj - visszhangzott a távolból a férfi hangja. - Hamarosan jó kis gazdához kerülsz, aki addig nem dob el, míg rongyosra nem kúrta a segged...
A világ könnyûvé vált, súlytalan voltam, talán én is angyallá változtam volna? Meghaltam? Még nem akarok, Yuu-san nélkül nem akarok...

- Ez komoly hiba volt - visszhangzik az Õ hangja. - Mit keres itt? Nem szabadna elõjönnie... A tömegben nem!
A férfi megilletõdötten pillant rám, én pedig gúnyosan elmosolyodva nézem, ahogy összegörnyed a fájdalomtól. Yuu már kibontakozik a háttérbõl, felénk siet, de most megtorpan. Szemközt állok vele, de túl sokan vannak, nem lenne idõm elmenekülni, és a végén ugyanoda kerülnék, ahol eddig is voltam. Kedvemre akarok ölni, nem az õ kedvükre. A futás mellett döntök, de meglepõdve kell tapasztalnom, a szer rám is kezd hatni, hirtelen szédülök meg. Yuu, úgy tûnt legyûrte ellenszenvét és mellettem terem, hogy megtámogasson. Ahogy felnézek, csak az ajkait látom. A szívem kétszer olyan gyorsan kezdett dobogni, mintha kilométereket futottam volna. Mi a franc volt ez a vacak, amit belém nyomott az a köcsög?
Bizony vágyfokozó.
Az a szemét, perverz, áruló, kis kurva kinevet, mire elönt a harag. Majd én megmutatom neked. Hirtelen mozdulattal nyomtam a fejem Yuu nyakához, azzal a  céllal, hogy elharapom az ütõerét. Fogaim belemélyedtek a puha bõrbe... Éreztem az ízét, az egyenletesen lüktetõ ért a nyakában, mégsem voltam képes tovább mélyíteni a harapást.
- Megmérgeztél! - üvöltök fel kétségbeesetten. Miért nem tudtam megölni?!
A belsõ láz, amely egyre csak fokozódott, végül ködöt borított agyunkra, szürreális álmok kergették egymást, követhetetlen képek, elvont jelenetek, amelyeket nem hogy értelmezni, de felfogni sem lehet ésszel.

* * *

Ürességet érzek, és zavart. És roppant nagy forróságot. A kép vibrál, és elmosódott. Mégis érzem, Yuu-sannak a közelben kell lennie.
- Yuu-san - hangom száraz, torkom reszel. - Mit jelentek neked? - nem tudom, miért, de ebben a nagy káoszban ez tûnt a legfontosabb kérdésnek.

Yuu:


Unmei:

"Az egész világot. Az egész világot jelented nekem, kicsim."
A válasz mintha egy más világból érkezne, távoli mégis betölti az egész horizontot, az üresen kongó fejem, amely nehezen hullik alá, s végig visszhangozza a zötykölõdést, míg haladunk. Mosoly ül ki az arcomra, a forróság miatti pír mellé. Hullámzom, és élvezem a súlytalanságot. Megkérdezném, hogy valóban tollpihe lettem-e, de a testem nem engedelmeskedik mindenben nekem. Olyan, mintha valaki más irányítaná helyettem, de most nem az éneim a hibásak, hanem a súlytalan nehézség, amely a fejemre telepedett csendesen.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, vagy több is volt talán. Nem tudnám meghatározni. Minden zöld lett, meg barna, és csendes, annyira csendes. Yuu-san légzése pedig nehéz, mintha kilométereket futott volna. Áttetszõ függönyön keresztül szemlélem, és kapaszkodóként fogom meg a kezét. De csak megrázza a fejét. Azt hiszem, nem lehet komolyabb baja, vagy nem akar róla beszélni, így csak szórakozottan szorítom a kezét, miközben másik kezem mutatóujjával végigrajzolom a körmei ívét játszadozva. A forróság még mindig emészt, félig nyitott ajkakkal pillantok fel arra a férfira, aki az angyalom lett, akit nekem küldtek, hogy elhozza a tavaszt, s valami belsõ vágy, ami a függönyön kívülrõl érkezik, arra sarkall, hogy hozzá bújjak, s szám a felsõjéhez nyomjam, többre nincs erõm, csak a láz feszít egyre jobban. Igaz, ha lett volna erõm, sem tehettem volna semmit, Yuu-san tulságosan másfelé jár gondolatban.
A nyugtalanság azonban nõ bennem, a forrósággal együtt, így tétován felállok, de azonnal meg is szédülök, és csak dölöngélek egy sort. Majd egy közeli fában megkapaszkodom, és míg Yuu-san telefonál, én gyengéden átölelem a fát, és hozzádörgölõzöm, mint valami kiscica. Zavartan eszmélek arra, hogy a törzsét kezdtem nyalogatni, s most a szám tele van kosszal, amit a kezemmel próbáltam kipiszkálni, mielõtt önkéntelenül lenyelem, a nyálam nem mertem lenyelni egy ideig, így a föld felé fordítva a fejem csorgatom egy kicsit, mire megszabadulok a kellemetlen íztõl. Ezután csak a madarak csiripelésére koncentrálok, és végigsimítok alulról felfelé a mellkasomon, a nyakamon megültetve a tenyerem. Fantasztikus koncertet adnak a kis zenészpalánták. Varázslatos. Halkan dúdolok velük én is egy halk dallamot, amely a tudatalattimból törhetett elõ, s megnyugtat.
- Nem vagy szomjas - furakodik keresztül a feszülõ ürességen Yuu-san hangja.
- De. Egy kicsit - felelem gondolataim kavalkádján túlról, minden annyira tiszta, és mégis oly távoli. Pöröghetnékem támadt, de fél kör után be kellett látnom, nem megy. Gyorsított és lassított felvételek váltják egymást. Yuu-san elindul az automatához, majd hirtelen már elõttem is termett, hûvös üdítõt nyomva a kezembe. Eszméletlen megkönnyebbüléssel töltött el a hideg, amely a kezeimen keresztül végigszivárgott a karjaimon. Hát az még mennyire jól esett, ahogy ugyanez a hûvös folyadék a torkomon szaladt végig, lehûtve a gyomromból kisugározva a testem forróságát valamelyest. Mintha a kép is tisztult volna egy egészen picikét. Azt hiszem, a világ, még ha néha nem is érzem így, tulajdonképp csodálatos! Szerelmes vagyok bele! Szerelmes vagyok mindenbe!

* * *

Szerelmemet különös módon fejezem ki mindenki felé. Figyelem a parkban távolabb pihenõ alakokat, közelebb szaladok, majd vissza Yuu-sanhoz, mosolyogva, vagy épp kíváncsian félredöntve a fejem, hogy összehasonlítsam, a többiekhez képest õ mit csinál és hogyan. A fények különös szimfóniájában egy pillanatra mintha leleplezõdne, a nap sugarai körbefonják a fejét, glóriát rajzolva rá, amelyre szívem hevesebben ver, és felkuncogok. Tényleg angyal! Angyal és nem démon. Ez megnyugvással tölt el, s újabb kört megyek, apró virágokat szagolgatva vagy csak végigsimítva a bokrok levelein, fák törzsein. Rájöttem ám a furmányos cselre. Nem is Osakába jöttünk, hanem a paradicsomba. A mennyországba váltott jegyet nekünk Yuu-san, a múlhatatlan boldogságba.
Boldogságom léggömbjét azonban hamar démon szúrja ki. Yokou-san az, mégsem tudok neki örülni. Mit keres õ a mennyben? Nem akarok visszamenni, nem akarok ismét élni, fájdalmat érezni, szenvedni, és könnyezni. Még ez a fura távoli látásmód sem zavar, mert innen belülrõl minden olyan gyönyörû, sziruposan feslett és vonzó.
Csendesedve bújok Yuu-sanhoz, egyértelmûen jelezve, nem akarok elválni tõle, mi eggyé váltunk Umiban, mi elválaszthatatlanok vagyunk, én nélküle nem akarok... Mégis, Yuu-san üdvözli õt, ami nemtetszést vált ki belõlem, halkan csettintek egyet a nyelvemmel. A másik férfi, aki, mióta kilépett az életembõl, a feledés mocsarába süllyedt egyre inkább, felelõsségre vonja angyalom, ami még inkább felemészti bennem a tisztelet morzsáit iránta.
- Yokou...sama - akartam fellépni határozottan, de csak bágyadt suttogásra futotta, a lepel, amely az agyamat borította, most elõször kezdett feszélyezni, kiszolgáltatottnak éreztem magam és tehetetlennek. S újra elöntött mindent a zavarba ejtõ forróság. Azért volt zavarbaejtõ, mert most Yokou-san iránt gyulladt fel bennem. Mintha csak valami kurtizán lennék, akinek mindegy, kivel, csak történjen már valami, valaki oltsa el a belsõ tüzet, amely felemészt. Mondandóm így egészen más irányt vesz, igazából azt sem tudom teljes mértékben, mit mondok, csak jönnek a szavak maguktól: - Én... sajnálom. Én... - meglepõdve tapasztalom, hogy közelebb kerültem hozzá, és immár állok. Felé nyújtott kezem lassan lehanyatlik, ahogy belém fojtja a kimondatlan szavakat, amelyeket valami démon mondatna velem, zûrzavarba keverve. Csöndbe burkolózva süllyedek vissza a mocsárba, csak távolról visszhangzanak el hozzám a szavak. Felháborít az éles hangsúly, amely bántja a fülem, bántja a szívem és a lelkem is. Ne bántsd õt, ne merd bántani vagy csak becsmérelni Yuu-sant!
Megszabadulhanánk tõle közösen! Egyikünknek sincs rá szüksége!
Talán, de nem biztos, hogy szükség van rá.
Még nem mondta el, hol van anya!
Yuu-san mindent elmond, s Yokou-san jól játsza a szerepét, mégis vibrál körülötte valami, ami árulkodik. Érzem, hazudik, és mindezt pofátlanul.
"Õ is benne van?" kiáltom magamban, mire csak kacagó választ kapok: "Ki nincs, Umi, ki nincs?"
Ha eddig kívántam, hát most megkaptam a hideg vizet, amely nyakon zúdított. Hogy állíthatja Yokou-san egy pillanatra is, hogy túloztunk, hogy Oni nem gonosz, hogy Oni nem kegyetlen, hogy Oni nem bántotta Umit?! Hazug! Álnok! Becstelen! Áruló! A düh közelebbé hozza a világot, nagyon közelivé, szinte érzem Yokou-san minden egyes pórusát, és szívesen belemélyeszteném a körmöm mélyen, és õrült kegyetlenséggel tépném cafatokra az arcát. Becsapott! Csak játszott velem! S én megbíztam benne, én komolyan megbíztam benne!... Képtelen vagyok elhinni, az elkeseredett csalódottság üvölt belõlem: - Bántotta a képeket a falamon, amiket Yuu-san tett fel! És… és… kegyetlen volt velem! - könnyeim megerednek az emlékekre. Még mindig belesajdul minden porcikám, és szinte fizikailag is érzem, ahogy ismét erõszakosan a testembe fúr a fekete lakkcipõ, negyvennégyes, cikkcakkmintájú varrásokkal.
Yuu-san ölel körbe, és csak õ fékezi meg azt az ösztönszerû állatot, amely ugrásra készült, hogy összetörhesse a képet, amely körülöttem létezik. Mert ez nem lehet valóság, az egyetlen valóság csak és kizárólag Yuu-san, a többi rémálom, a pokol, amely befúrta magát a mennyünkbe anélkül, hogy észrevettük volna, sõt, mi hívtuk ide, mi mérgeztük meg az egészet, mert mi akarunk többet tudni, sokkal többet arról, amirõl nem lehet, amirõl nem szabad! Szemem szikrákat szór, és nem is fogom fel a szavakat, amelyeket Yuu-san nekem szán, csak nézem meredten a férfit, dacos dühvel, ami csak lassan párolog el, és fenntartás marad a nyomában.
Állítását igazolni szeretné. Menjünk be hozzá, és gyõzõdjünk meg magunk egy pár nap múlva.
Tipikus duma, addigra bõven elõ lehet készíteni a terepet.
Nekem is ez a véleményem.
Szövetkezzünk, én végzek velük, ha segítesz - ajánlkozik rögtön sötét tekintettel.
Yuu-sant is bántanád!
Ugyan, engem képes vagy megfékezni, õket nem - legyint, megpróbálva elültetni bennem a gyanakvást és bizalmatlanságot.
Yuu-san akkor sem akarná...
Tégy kedved szerint, s végül õ kényszerít rá, hogy megöld. Akkor már nem lesz visszaút! - kapja fel a vizet.
Miért teszel úgy, mintha számítana neked valamit is?! - csattanok fel én is.
Õ az elsõ ember, akit megölhettem volna, de képtelen voltam rá...
Csak döbbentem figyelem félrepillantó arcát. Most is csak be akar csapni? Õ is csak be akar csapni?
Ébredj már fel szerencsétlen idióta! Nincs szükséged rá, hogy megvédjen, elég ha itt vagyok én!  Azzal teszel neki szívességet, és azzal óvhatod meg, ha kiiktatod a buliból!
De nélküle nem tudok...
Ezért vagy szánalmas kis pöcs - fojtja belém a szavakat, s eltûnik dühösen. Nem értem õt... Nem csoda, ha Kicsi reagál elõször arra, hogy Yuu-san felállt, s erõsen megragadja a kezét.

-Amit... Yokou-sama mondott... róla az... hazugság igaz? - szólalok meg tétován.
-Nem tudom, Umi - rázza meg a fejét. Talán õ maga sem tudja, mit higgyen, mit higgyünk akkor mi? - Már semmiben sem vagyok biztos. Csak abban, hogy ki fogom deríteni, mi folyik itt. Mert hogy valamit nagyon titkolnak, az egyszer olyan biztos, mint hogy most itt sétálunk. Valami nagy disznóság lehet a háttérben, ha ennyire elhallgatnak mindent.
- Azt mondta, hogy anya... nem ismeri... anyát - keseredem el. Mégis csak igaz, hogy meghalt, hogy megölték?
Vagy sosem volt.
- Igen. De szerintem hazudott. Ne félj, rám számíthatsz - vigasztal Yuu-sama, s én még mindig hinni akarok neki, ebben a kifordult, Umi szerint csodálatos világban, de bennem csak az árnyak nõnek, és rettenetesen félek attól, hogy minden olyan távoli lett, mintha morfiumot nyomtak volna belém. Gyûlölöm a morfiumot, mert olyankor mindig elõjön az, aki a sötétben ólálkodva megbújik az ágyam alatt, és csak arra vár, hogy elragadhasson, magával ránthasson az örök sötétségbe, és azt tegye velem, amit csak akar. Szipogva bújok az egyetlen emberhez, akitõl még semmi rosszat nem kaptam, és aki teljes mértékben bírta bizalmam.

* * *

Kis idõ múlva nyugodtam meg csak annyira, hogy képes legyek máshol is járatni az agyam a parkon és Yokou-sanon kívül. Ezt egy apró drótdarab volt képes elérni, amely a földön hevert, s én képtelen voltam otthagyni. Volt ebben a kis drótban valami különleges, valami, ami kikívánkozott belõle a segítségemmel. Nem hagyhattam ott. Yuu-san kezét elengedve guggoltam le hozzá, és emeltem a szemem elé, már láttam, mivé akar változni, s mosolyogva suttogtam neki: - Én majd segítek, ne aggódj!
Egész belemerültem, kizárult a világ, és semmire sem reagáltam. Csak én voltam, és a drót, amely gyönyörû szép virággá akart válni. Ügyes mozdulatokkal hajtogattam, tekergettem, míg végül kezdett alakulni. Éreztem a rajta átfutó izgatottságot, olyan boldog volt, hogy végre valaki megszánta és virággá változtatja.
Ahogy elkészült, boldogan emeltem fel és fordultam Yuu-san felé: - Nézd, milyen gyönyörû százszorszép lett! - Úgy terveztem, neki adom, de a tekintetem megakadt valakin, aki a Yuu-san mögött elnyúló sikátor sötétségében gubbasztott magányosan, az sem volt biztos, él-e még. Szó nélkül lépdeltem hozzá: - Elnézést uram! Ez a virág az öné szeretne lenni, hogy mosolyt varázsolhasson az arcára - nyújtom a férfi felé a kezemben levõ drótvirágot hatalmas, ártatlan mosollyal.
Az ismeretlen hajléktalan csak rám emelte üres tekintetét, majd a drótra bámult. - Szórakozz anyáddal! - sziszegte, s a kezemben levõ virágot kitépte a markomból, és végigkarmolta vele az arcom. A virág szára beleállt a bõrömbe, a fájdalom elöntötte az agyam, a vér pedig a szemem, miközben a "virág" ismét csak drótdarabbá vált megsemmisülten, dróttá, amely virágot formázott. Kezem az arcomhoz emeltem, majd reszketve néztem a rajta pirosló vért, miközben csak távolról érzékeltem, hogy Yuu-san odébb"rángat" a helyszínrõl.

* * *

Egy kisebb drogéria elõtti padon ültem, miközben Yuu-san legjobb tudása szerint fertõtlenítette a sebem, amely annak ellenére, hogy csak egy drótdarab okozta, igen mély volt, a szemöldökömnél kiindulva, és a szemem alatt véget érve. Yuu-san nem gyõzte hangsúlyozni, milyen szerencsém volt, hogy a szememnek nem lett semmi baja, akár ki is szúrhatták volna. Én csak csöndesen tûrtem az ápolást.
- Nem értem - suttogtam kis idõ múlva. -Én csak jót akartam...
- Tudod, vannak olyan emberek, akiket már annyiszor bántottak, hogy nem képesek felismerni, hogy jót akarsz nekik, és már reflexbõl támadnak - magyarázza, én pedig emésztem a szavak jelentõségét.
- A világ annyira bonyolult - szûröm le a magam következtetését. Yuu-san pedig csak kesernyésen elmosolyodik.
- Az egyik szemed sajnos le kell kötnöm, másképp nem tudom bekötni a sebet - tér vissza az eredeti témához, és én csak bólintok. Majd ahogy a fehér gézzel a szemem felé közelít, mindkettõt behunyom. Orrom jellegzetes illat tölti be, amely mintha emlékeztetne valamire. Málló tapétákra, fülledt estékre, fájdalmas, pillanatnyi szerelmekre, s megalázott magányra.
- Ez az illat - suttogom. - Mintha Doyama-chō-ban lennék.
- Hogy hol? - kérdez rögtön vissza Yuu, talán felsejlett elõtte a sok bár kávézó egyéb szórakozóhely, amelyet mind kizárólagosan homoszexuális beállítottságúaknak tartanak fenn Osakában.
De én csak lázpírban úszva gyújtok rá valami régi nótára, amit talán senki sem ismer már:
"Érintésed csodálatos,
Ma a legfurább dolgok is megtörténhetnek.
Ágyra dönt csókod,
Szívem túlcsordul, s testem befogad téged."

-Yuu - változik meg hangszínem visszatérve a dal transzhoz hasonló mélységeibõl. - Tartozol nekem - nyitom ki egyetlen szemem, amely szabadon maradt, s kezét a szívemre helyezem, érezze, mennyire hevesen ver, és csak miatta. - Doyama-chō-ban van egy olcsó szálloda, gyönyörû a kilátás a harmadikról a város szennyére - lehelek apró csókot a homlokára. - Menjünk inkább oda, felejtsük el Yokou-sant! - túrok gyengéden a hajába, s homlokom az övének döntöm. Ne menjünk a démonok elé, ne hagyjuk, hogy megmérgezzék a mennyország fényét! Inkább rejtõzzünk a fertõbe, s legyünk boldogok, míg lehet. Kérlek, csak ölelj és szeress!


Yuu:


Unmei:

Zene lett volna fülemnek a válasza, ha nem szövi bele rögtön Umit.
- Megint õ? - húzom össze dühösen a szemöldököm. Mindig csak Umi, és én?  Én nem számítok? Akkor nem létezett Umi, mikor megígérted? - Velem mi lesz? - vonom kérdõre, durván számonkérve rajta a kimondatlan érzelmeim. A végtelen irigységet, ami felkorbácsol.
- Nem akarom õt megcsalni veled. Joga van tudni, hogy mi történt - feleli, mire csak beleharapok az ajkamba, s kesernyésen bólintok. Becsülöm érte, de belém tapos vele. Umi, mindig csak Umi. "De hiszen én is Umi vagyok valahol!" durcázom, mire valaki félretol.
- Yuu-san - rebeg a hangja, miközben végigsimít a szeretett férfi arcán. Meg tudnám fojtani.
-  Tedd meg neki. Nem fogok haragudni. Megígérted és tudom, hogy szükség van rá. Okod volt megígérni és megbízom benned. - elképedve nézek rá. Valóban felajánlotta, valóban átadta nekem? Õ szelíd mosollyal pillant rám: " Te megadhatod neki azt, amire õ is vágyik. Yuu-san boldog lesz, s nekem csak ez számít." suttogja nekem, mire elszégyellem magam. Eszébe sem jutott a saját érzelmeit nézni, én pedig féltékenyen figyelem õt mindig. Milyen aranyos, ahogy elpirul, számára Yuu minden egyes érintése valami apró csoda, felértékelhetetlen ajándék. Pedig ez csak egy puszi volt, egy ártatlan gesztus, mégis még sokáig birizgálja ujjaival a saját ajkait, miközben szerény-riadtan átadja a terepet. "Minden kívánságát teljesítem" nyugtatom meg Umit, s visszalépek a reflektorfénybe.
- Mire vársz? Menjünk - kérdezem jókedvûen, s a kezem nyújtom. Szívem még hevesebben dobog a tudatra, most valóban megkaphatom, engedélyem van rá!

* * *

Nem tudom, mikor jártam itt, csak az érzés vezet, mégis magabiztos vagyok: az illat egyre erõsebb. Hívogat az ösztönök szintjén egyre. Az utat azonban keresztezi még egy bolt. Érdeklõdve figyelem vágyam tárgyát, ahogy bevásárol. Gondosan. A gyomrom megremeg, apró pillangók bontogatják belül apró szárnyaik. Így belegondolva még sosem voltam olyasvalakivel, akit nem magáért az aktusért kívánok. A gondolat elbizonytalanít, most elõször érzem magam egy csöppet zavarban. Lehunyom a szemem és erõt merítek tapasztalataimból. Mit számít, miért akarom, a hangsúly itt is azon van, hogy megkapjuk mindketten azt, amire várunk. Ki akarom elégíteni.
Egész besötétedik, mire megérkezünk. A negyed már kimutatja foga fehérjét, de ez engem nem zavar, s bár Yuun látom a viszolygás néhány jelét, követ, s én gyengéden vonva magam után vezetem végig a fertõ eme bugyrán a bûnös mennyország felé.
Hamarosan megállok, biztosan ez volt, bár megváltozott. De ez csak külsõség, az illat ugyanaz: állott izzadtság keveredik az élvezet gyönyörével, meghintve a málló tapéták penészes magányával. De most nem ébredek egyedül majd. Akaratlanul is elmosolyodom.
Míg intézkedik, én idomait vizsgálom, karcsú, de férfias vonalait, a nadrágból is formásan felsejlõ hátsóját, haja selymességét. Beleremegek, s fürge léptekkel foglalom el a szobát. Nem olyan, mint volt, most rendezett, tiszta, de nem ver át, én érzem, érzem a fojtogatást. Yuu vajon hogyan szereti? Lámpalázas vagyok, olyan rég volt részem ilyenben. S õ csak játszik az idegeim feszes húrjain. Igaz, el kell ismernem, jól esik üresen kongó gyomromnak a finom, meleg étel, de csak felkorbácsol a gondolat, hogy mindezt róla is ehetném, vagy õ rólam... S még fürdenem is kell, amiben szintén csak annyi a zavaró, hogy tehetnénk együtt is. Kezd olyan érzésem lenni, mintha halogatná a dolgot, mintha arra várna, hogy ráunok és lelécelek. Amint eltûnik a fürdõ ajtaja mögött, az ágyra heveredem. Végigforgolódtam az egészet. Kerestem a tökéletes pozitúrát, de csak nem akart összeállni. Feküdjek a hátamra, és hagyjam, hogy rövid hajam körbeöleljen kívánatosan? Vagy törjek a lényegre, és szégyellõs kifejezést felvéve térdeljek fel az ágyra a fürdõszobaajtónak háttal? Esetleg feküdjek hasra, és álmodozón lövelljem felé az üzenetet: dugj meg? Végül egyszerûen csak leültem egyszerûen várakozva, nem voltam elégedett magammal.  
Így talált rám, köntösbõl kilógó bõre még néhol csillogott az alattomosan ott maradt vízcseppektõl. Végig kellett nyalnom a számon, olyannyira kiszáradt hirtelen. Ahogy az ágy süppedt be a teste súlya alatt, úgy süllyedtem én is az ösztönök szintjére. Már nem volt kérdés, mit tegyek, vezetett a szívem. Karjaim nyaka köré fonva csókoltam meg, s nem volt rest õ sem viszonozni eme gesztust. Az ösztönök láthatatlan eminenciása már kivetette ránk a hálóját, innen nincs visszaút.
Szinte beleremegek, mikor felhevült testemhez képest hûs kezei a bõrömhöz érnek, jólesõ libabõrt rajzolva rájuk. Önkéntelenül sóhajtok fel, s ködösülõ tekintettel, egyre nagyobb étvággyal pillantok rá, hogy kevéske tétovázás után végigkóstolhassam nyaka finom, puha, és érzékeny bõrét, miközben a köntös féltékeny kedvesként hullik alá, szabad utat engedve a levegõnek, hogy végigbizsergessen.
Míg passzív szemlélõbe megy át, önbizalommal töltve el szívem, kezeim a tettek mezejére lépnek, s megszabadítom az utolsó korláttól, amely még zavarón köztünk feszül, a puhán rá simuló köntöstõl, amelynek azonnal helyébe kívánnék lépni, de átveszi a kezdeményezést, s különösebb nehézség nélkül dönt a paplan habjaiba. Elmosolyodom, tehát õ a fõnök, s nincs szüksége segítségre. Megértettem.
- Így kényelmesebb - búgja, de nincs szükségem a magyarázatra. Engedelmes jószágként terülök el, s lehunyt szemmel élvezem ki minden érintés gyötrõen kínzó mámorát. Serény karmester, õsi dallamra bújt, s nem mutatkozom fukarnak, lelkiismeretesen nyögök fel minden egyes jólesõ érintés után. A legmélyebb bugyrok mélyére taszít, s remegve fohászkodom csak felszabadításért.
Pedig az még távol, még épp hogy csak belekezdtünk... Rabszolga vagyok, hûséges és odaadó, minden porcikám a tiéd, könyörgöm, vedd el!
Reszketek, míg fülemmel játszik, a lehelete végigcsiklandozza a hallójáratom, s jólesõen rándulok össze az apró fájdalomingerre, amelyet fogai indítanak hullámzó útjára. Lélegzetem elviselhetetlen tempóra váltott, szinte könyörög az egész testem, végre lépjen komolyabb akcióba, mert megõrülök! Egy pillanatra mégis megcsap a hûvös szellõ, de ez nem kívülrõl jövõ érzés, ez belülrõl. Lelki szemeim kipattannak, s Umit látom, zavartan lapul a falnak, de kétségtelen, engem figyel, a kíváncsiság felébredt benne is, csak épp bátorsága nincs ahhoz, hogy a helyemben lehessen. Pedig érdekelné, látom. Homályos mosollyal ragadom meg, s a homlokára lehelt csókkal átadom érzelmeim egy kisebb hullámát, mire vörösen tántorodik meg, de a kezét nem eresztem: tudni akarod, milyen, hát jól figyelj!
A kis közjáték után még intenzívebb, mindent elborító körkörös hullámok indulnak meg a mellbimbómtól egész a lábujjamig.
- Tetszik? - érdeklõdik, pedig nem voltam fukar a visszacsatolásokkal. Azonban, ha nem válaszolok, megfoszt a folytatástól, így erõszakosan préselem ki magamból a türelmetlen segélykiáltást: - Foly... tasd... Yuu... Akar... lak...
Tovább folytatja kínzásom, közelítve egyre tüzelõbb ágyékomig. Szétfolyik a világ a szemeim elõtt, kapaszkodom kell! Gyengéden a hajába túrok, és éhesen húzom fel számig újabb édes csókot lopva, s csendesen belerándulva keze határozott szorításába, majd magába a mozgásba. Reflexszerûen terpesztem szét lábaim, feltárva a gyönyörök kapuját hívogatón, kapaszkodva. mégis erõtlenül hullok vissza az ágyra vonaglón nyögve, mikor másik keze szabadon ereszt, hogy a szekrénykén álló apró tubussal foglalkozzon egy röpke másodpercig. Tudtam, mi következik, a lélegzetvételnyi szünet, a krémes anyag cuppanása egyértelmûen jelezték, mégis összerándultam egy egész kicsit a fájdalomtól, amelynek tudattalanul is hangot adtam. Mindig fáj, de koránt sem ilyen felkorbácsolóan kellemesen bizseregve: ennyit számít a gyengédség? Hamar hozzáidomulok az új helyzethez, ellazulva fogadom be az újabb és újabb ujjakat, ezzel egyidõben megfogalmazódik bennem az igény: meg akarom kóstolni! Érdekérvényesítésre pedig azt a pillanatot választottam, mikor ismét apró szünethez jutottam. Gyors és határozott mozdulattal termettem felette, hogy végre számba vehessem. Jólesõ hevességgel kap a hajamba, hogy elragadhassa végre õt is a hév, amely boldogsággal tölt el. Azt akartam, hogy õ is elepedjen a végére, hogy belökjem abba a mély verembe, ahol már csak egy dolog létezik miden mást felülírva: boldog beteljesülés. Az akartam, hogy abban a pillanatban majd én lehessek az egyetlen megoldás, felejtõdjön el minden, Umi, Shota, Õ, s csak egy valaki maradjon: Ai.
Nem kellett sokat kényeztetnem, felnézve ugyanolyan ködös tekintet pillantott vissza rám, mint amilyen ködös az enyém is volt. Széttárt lábbal, és széttárt szívvel kínálkoztam fel, s már nem volt ereje tovább gyötörni, mert az már neki is kín lett volna: fürgén kerül fel az óvszer, hogy fölém hajolva ismét beteríthessen illatával, s ezzel egyidõben végre belém hatolhasson. Vágytól csöpögõ feszítõ fájdalom rajzol apró könnycseppet a szemem sarkába, s pírt a hagymázas kéjláztól égõ arcomra. Lassú, de egyenletes ütemû táncra invitál, s a fájdalom fénypontjait hamarosan felváltják a kéj illatos virágai, a szenvedély csodaországba repít, s immáron egymásnak feszülõ testtel áldozunk õsi istenek oltárán, összetartozva. Hajlékonyan követem minden mozdulatát, s tollpiheként simulok hozzá az új pózban, még mélyebben fogadva magamba, ösztönök mozgatnak, immáron a sajátjaim, megkaptam a stafétát, s nem is vagyok rest kihasználni, ütemesen diktálom az egyre feszesebb tempót, s ezzel egyidõben a határaim feszegetem. Meddig bírom még az intenzív ingereket? Meddig nyújthatom el ezt az édes pillanatot? A pillanat már a nyomomban van, s én még vadabbul mozogva menekülök elõle, mégis felé hajszolva saját magam, hogy végül egy utolsó, hangos nyögés kíséretben testem megmerevedjen: erre a pillanatra magam is ragyogó angyallá váltam.
A legnagyobb magaslat után pihegve hullok alá, míg vállára nem zuhan fejem, s vissza nem térek a szoba falai közé, vissza meleg, biztonságos karjai közé. Hol hagytam a lélegzetem? Ismét az ágyra dönt, hagyom, de kapaszkodom, keresem elveszett lélegzetem, s érzem, ahogy rendet tesz körülöttünk. Hogy mit érzetem, kár pazarolni rá a szavakat, képtelenek lennének lefesteni, többet árul el testem, amely egyértelmûen magán viseli az elmúlt percek minden nyomát.
hirtelen nyitom fel a szemem, mielõtt még álomba szenderednék véletlenül csusszanva át a határon: - Köszönöm - mosolygom. Vágytam a szexre, de sokkal többet kaptam, teljes kielégültséget.
- Nem tettem semmi különöset - feleli dörmögõsen, mint valami aranyos plüssmedve. Állítását ölelésével és simogatásával támasztja alá, amely ismét sóhajt csal elõ belõlem. Jólesõ levegõmorajlást.
- Nem hagytál cserben. Már értem, Umi miért szeret téged - és én is. - Mert megteszed, amit meg kell tenned, akkor is, ha nehéz - bár ne lett volna kötelesség...
- Nem kötelességbõl feküdtem le veled - ne bolondíts tovább kérlek, így is menthetetlenül függõvé váltam. - Bár részint igen - miért fáj mégis a valóság, a tények? - De valójában... - ne beszélj, ne rontsd el, hagy élvezzem még az utórengéseket egy kicsit... - azt hiszem én is akartam - hogyan? - Csak épp féltem, mi lenne belõle - Umi igaz?
- Tudom - felelem. Azt hiszem, tényleg tudom, vagy legalább is sejtem, mire akar kilyukadni. De ne beszéljünk errõl, a szavak csak megmérgeznek mindent... - És most mi lesz? Mégis elmész? - terelek. Mert ez is fontos, Uminak is...
- Nem beszélhetnénk meg ezt holnap? - bólintok, legyen, úgy sincs sok energiám már. Boldogan bújok szorosan hozzá, hogy pillanatokkal késõbb már boldogan járjam az álmok világát.

* * *

Különös frissességgel keveredõ fáradtság járja át a tagjaim, ahogy lassan magamhoz térek. Ködös álomkép csupán számomra a tegnap, s bár boldognak érzem magam, mégis rág valami ismeretlen bogár, az irigység. Õ meg tudta adni azt Yuu-sannak, amit én nem... Felülve rögtön megpillantom, nagyon másra nem is terelõdhetett volna a tekintetem, hogy aztán szégyellõsen vetüljön máshova. Õ mellém ülve megsimogatja a fejem. Ugyanazokkal a kezekkel, amelyekkel tegnap bebarangolta közös testünk. Nem szabadna így éreznem, mert megengedtem, mégis, annyira rossz itt belül.
- Jó reggelt Yuu-san - suttogom a szavakat, nem akarom, hogy bármit is megsejtsen. - Ai jól érezte magát. Köszönöm! - Ai jól érezte magát... én meg annyira szánalmasan nyomorúságosnak látom saját magam. 
- Ne köszönd! Én köszönöm, hogy nem haragszol és megengedted. Öltözz fel. Ki kell mosatnom pár ruhát, ha nem akarunk koszosan járni - az ajkaim rágcsálom, mennyire másnak lát, mint amilyen valójában vagyok. De nem szabad megtudnia, mert akkor nem szeret majd többé, akkor majd nem kell neki Umi.
Jól jött a tennivaló, legalább szabadulhattam a fülledt éjszaka illataitól terhes szoba levegõjétõl, s vele együtt talán az érzéseim is hátrahagyom az álom borgõzös ködjével egyetemben.

 * * *

Többnyire csak a szemem sarkából mertem figyelni ténykedését, de tekintetem sokszor még így is vándorútra tévedt, s pironkodva azon kaptam magam, hogy elidõztem kezein, széles hátán, formás fenekén, s lélegzetem elnehezedik. A tegnap emlékei el-elöntöttek, pedig csak kívülrõl szemléltem õket csendesen. Ai furcsán volt "kegyes", amikor betekintést engedett az szenvedély titkaiba, hagyva, hogy a forróság rajtam is végigvibráljon. Hogy jót tett-e? Fogalmam sincs, a történetek közelebb is hoztak hozzá, de megalapozták a távolság egyre vastagodó falát is, azt a gátat, melyet a frusztráció táplál: attól a fájdalomtól való örökös rettegés, amely az elvesztésével járna. Minél inkább mélyült azon meggyõzõdésembe vetett hitem, hogy képtelen lennék lemondani róla, annál inkább éreztem, ezzel az erõs ragaszkodással önmagam szorítom egyre erõsebben a nyakam köré tekeredett láncot.
Csak vergõdöm, s képtelen vagyok még ezzel is megbirkózni, képtelen vagyok elmondani a kétségeim, még csak megfogalmazni sem vagyok képes õket kristálytisztán. Talán mert mindannyian mást érzünk, s még én sem vagyok egységes: ezért tudok csak zavart félrepillantással válaszolni mosolyaira annak ellenére, hogy legszívesebben hozzásimulnék, hogy szerethessen úgy igazán. Csak az érthet, aki kívánt már valamit annyira, hogy legszívesebben magához szorította volna, hogy sose menekülhessen, vagy vehesse el más, de retteg még megérinteni is, nehogy elillanjon az érintés nyomán, semmivé foszlatva az illúziót.
Jobb híján maradt a tárcsában forgó ruhákkal való azonosulás (?). Valamint egyfajta irigység irányukban is: õk képesek megtisztulni, én csak bemocskolt testem ajánlhatom fel újra meg újra. Értéktelen cserepeket nyújthatok csupán ezeréves kínai váza helyett...
- Elézést, tudna nekem segíteni? - csendül fel a frissen csilingelõ hang, s egy fiatal lány alakja tolakodik be a képbe. Csendesen, de fenntartással figyelem, ahogy Yuu-sanhoz közeledik egy ruhakupaccal, s Yuu-san kinyitja neki az egyik üresen álló mosógép ajtaját. Ajkam rosszallóan megrándul, mikor a lány leejt egy ruhadarabot. Véletlennek tûnhetett, de erre érzékeny vagyok, visít szerencsétlenkedésébõl a tudatos szándékosság. Meredten követem az ártatlan eseményeket, Yuu-san reflexbõl emeli fel a ruhadarabot, egy alsónemût, a lány pedig zavartan megköszöni, s milyen jól bejött a hadmûvelet, már is élénk csicsergéssel kezdhet bele a beszélgetés fenntartásába, nonverbális jelekkel közvetítve szimpátiáját.
A szám kesernyés epe önti el, agyam pedig sárga gáztól terhes. Nem más szállt el, ez valóban bennem gyûlik, ez én vagyok. Úristen, ez tényleg én vagyok?
- Elég! - hangom erõs, keresztülmetsz minden zajló párbeszédet. Kettejük között állok, vele szemben, farkasszemet nézve ellenségemmel. Yuu-sant nem látom, csak a lány döbbent arcát, melybõl visszatükrözõdik saját remegõ dühöm. Egyértelmûsítettem vetélytársam számára, õ az enyém. Csak az enyém!
A lány felébredve pillanatnyi merevségébõl, azonnal mosolyt küld felém, mérgezett kökörcsint.
- Örvendek, Kotomo vagyok. Te ki vagy, Yuu-san öccse? - nyújtja felém barátságosan a kezét, de ezzel nem ver át. Durván ütöm el magamtól, még ez a rövid, elutasító érinzés is undort vált ki belõlem. Idegesen törölgetem hát kezem a felsõmbe, miközben remegõ hangon replikázok:
- Hogy mered Yuu-sannak hívni?! - csak én hívhatom így, más ne akarja ilyen bensõségesen nevezni! - Õ csak az enyém! Én a ... - szeretõje vagyok? Torkomon forr a kimondatlan szó, a hurrikán pedig kitörõben. Hiszen minek nevezhetném magam? Ki vagyok én neki? Umi? Aki a világot jelenti neki, de hogyan? Mint egy páciens? Egy öccs? Egy szeretõ? A nagy Õ? Melyik a sok "világot jelented nekem"-bõl?
Yuu-san keze az enyémre fonódik, amely úgy megrémiszt, mint a nyulat a puska dörrenése. Kitéptem magam a szorításból, s kibuggyanó könnycseppeim hagyva hátra rohantam el, minél messzebb, s mikor már úgy éreztem, elég messze jutottam, összekuporodva adtam a világ tudtára üvöltõ zokogásom minden kínját. A sarokban vihogott a zöldszemû szörny.

* * *

Nem tudom, mennyi ideig ücsörögtem összekuporodva a fal tövében, nem volt kialakult idõképem, a napszakok váltakozását is csak távolról érzékeltem. Mit számít, hogy kékeszölden, sárgán vagy narancsba borulva süt a nap, mit számít, ha rám borul a sötétség? Nincs dolgom, nem rohanok sehova, csupán létezem a tér-idõ koordinálta világban, s azon szerencsés (?) kevesek egyike vagyok, akiket nem köt gúzsba e két koordinátatengely. Sokára nyitottam ki a szemem újra, és álltam fel. Árnyak mocorogtak körülöttem, de nem zavartak volna, ha õ nem tûnik fel. Nem volt arca, nem volt szeme, mégis égetett a tekintete. Apró pontnak éreztem magam, apró prédának, amelyre kivetette karmait a Ragadozó, a mindenkinél hatalmasabb Sötét Úr. Rettegtem, s közeledtére halkan szûkölni kezdtem, mint a sarokba sorított állat, idegesen tekintgettem jobbra-balra, keresve valami rést, a menekülés halvány szikráját.
Akkor akadt a kezembe: valami hulladék faanyag lehetett. Gondolkodás nélkül vágtam hozzá, majd nekiiramodtam. Szaladtam, ahogy a lábam bírta, sípolt a tüdõm, mire forgalmasabb utcára tévedtem, s riadtan sikoltozva próbáltam kikeveredni az emberáradatból. A kiborulás szélén álltam, az emberek közelsége és mennyisége õrjítõ volt, s közben a nyomomban ólálkodott õ is. Yuu-san!...
Azt hittem, megmenekülhetek, azt hittem, szabadulhatok, de a következõ percben mindent betöltött a fény, majd eltûnt a talaj, hogy csak a fájdalom maradjon, és õ, ahogy vigyorog rám. Ismét emberek: zaj, ordibálás, sírás, majd valami egészen új vinnyogás: a sziréna hangja.

* * *

Magam elé meredtem, semmire sem reagálva, mikor belépett, s megkönnyebbült sóhajjal ölelt meg. Tûrtem, de nyomát sem mutattam annak, hogy észlelném, mi történik körülöttem. Próbált a szemembe nézni, de csak az arcom láthatta, íriszeim fényét nem kaphatta el, messze jártak a távolt kutatva. Gond felhõi borították be, elnyomva a megkönnyebbülés sugarait.
Az ajka szóra nyílt, megfogta a kezem, de nem értetem, mit mond, nem jutott el az agyamig a hang. Teljes katatón sokk.
Fáradtan hajtotta ölembe a fejét, s rázkódni kezdett. Sír? Miattam? Szégyellem, de képtelen vagyok bármire, pedig annyira akarom. Zokogás nélküli könnyek indulnak el az arcomon hajára hullva. Késõn kapcsolva pillant fel, hogy letörölhesse õket, s apró puszit nyomjon arcomra, majd ajkaimra.
- Térj vissza, Umi, kérlek! - suttogja, mégis üvöltve visszhangzanak a szavak, s bár aktívabb nem lettem, végre õt láttam, íriszeim végre befogták minden részletét, a gond rajzolta apró barázdákat.
Egy természetes mozdulat, egyetlen jelentéktelen pislantás, ennyi kellett, hogy a kép jelentõsen megváltozzon: Yuu-san ugyan Yuu-san maradt, de hamvas bõre lemállott, s elõmeredezett orrfacsaró bûzû húsa, amelyben fehér lárvák furkálták saját járataikat, vele tömve állandóan éhezõ bendõjük. Pupillám egész apró ponttá szûkült, a ajkaim néma sikolyra nyíltak.

* * *

Felriadtam. Körülöttem délutáni fényben fürdött a sikátor. Álmodtam volna? Még emléke is elborzaszt, s helyváltoztatásra késztet. Eltelt-e egy nap, egy hét vagy több, esetleg csak néhány óra, alig pár perc pergett csak le a világ homokóráján? Nem is akartam elgondolkodni rajta, csak a  rothadó arc képe kísértett egyre a fejemben, mint egy rossz ómen.

Hogy találtam vissza a hotelhez? Ugyanolyan titok, mint az, hova igyekszik az emlékeit vesztõ Alzheimer-kóros képzavaros óráiban határozott útvonalat követve. Senki sem törõdött azzal, hogy felszaladtam a lépcsõn, keresve a szobaajtót, hogy kétségbeesetten rángatom a kilincset, de az nem nyílik, hogy artikulátlan ordítozás közepette tépem, vágom az ajtó farostját, hogy az nagyot nyögve enged az erõszaknak, hogy térdre rogyva sikoltok a rendezett ürességtõl, miközben a farosttal együtt szétzúzott vállam is vérzik és sajog, s végül, hogy a kitárt ablak párkányára állok kifejezéstelenül semmilyen tekintettel.
De megkeresi anyát!...
Azt sem tudja, Umi merre van! - soha nem látom viszont, soha többé!
De õ egy angyal, varázsereje van...
A földön az angyal is csak ember, nem képes igazi csodákra...
Talán meg kell halnom, talán a halál szaga figyelmeztetés volt, talán Neki volt igaza: ha igazán szeretem, nem keverem bele, nem rántom magammal, inkább eltûnök atomjaira bomolva szét.
- Umi! - riadtan csúszok meg az alulról felzengõ hangra. Az egyensúly sorsomra hagy, s hatalmas puffanással zuhanok a hátamra, mire fájdalmasan felsajog összezúzott vállam. Lábaim az "égnek" merednek, én pedig felzokogva szemezek a plafonnal. Kis híján meghaltam... El kell mesélnem neki mindent, nem mehetünk tovább, nem áshatunk mélyebbre, A Sötét Úr leselkedik ránk, és az enyészet jár a nyomában.

Yuu:

Beteszem a ruhákat a gépbe. Umi nyugodtan ül. Bár lehet, megviselte, ami tegnap éjjel történt. Én is bûntudatot érzek, de nem tehetek róla. És az igazat megvallva, már nekem is kellett egy éjszaka valakivel. Ai pedig nagyon jó társaság volt, ért ahhoz, amit csinált. Félek, ha egyszer Umival feküdnék le, nem érezném jól magam. Állandóan rettegnék attól, hogy fájdalmat okozok neki. De vajon most nem okoztam neki elég fájdalmat? Hirtelen egy hang térít magamhoz gondolataimból. Egy kedves, fiatal hang.

- Elnézést, tudna nekem segíteni? -  kérdi valaki és a hang irányába fordulok.

Fiatal lány áll mellettem, kezében egy hatalmas ruhakupac. Túl nagy és nehéz ahhoz, hogy ki tudja nyitni a mosógépet. Így kinyitom neki és segítek beletenni a ruhákat. Egy apró bugyi kiesik a kezébõl és a földön landol. Elõzékenyen veszem fel és adom át neki. Elpirul. Nagyon aranyos. Fél szemmel Umit lesem, aki úgy tûnik, nincs elragadtatva a látványtól. Csak nem féltékeny? Pedig semmi oka rá. Nem szeretem a nõket. Mármint, úgy nem.
Beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy Kotomonak hívják és az egyik hotelben dolgozik, mint szobalány. Kedves arca és szép zöld macskaszemei vannak. Vékony, vagy inkább kecses kis alakja csinos ruhába bújtatott. Ha hetero lennék, biztos bejönne nekem is. Nevetgélünk. Én is mesélek ezt-azt, de semmi olyasmit, amibõl bajunk lehet. Umira is gondolnom kell. Hirtelen hangos kiáltás hasít a beszélgetésünkbe. Umi az. Megdöbbenek. Mintha dühös lenne.

- Elég! - kiabál és felpattanva kettõnk közé áll.  Nem látom az arcát, csak Kotomo döbbent tekintete árulja el, hogy õ igenis meglepõdött.

Végül Kotomo az, aki elõbb reagál. Kedvesen rámosolyog Umira.

- Örvendek, Kotomo vagyok. Te ki vagy, Yuu-san öccse? - kezet nyújt neki, de Umi durván elüti. Ez már több a soknál. Meg kell állítanom, mielõtt baj lesz.

- Hogy mered Yuu-sannak hívni?! - vonja kérdõre. Tehát valóban féltékeny a lányra.  - Õ csak az enyém! Én a ... - de nem tudja folytatni.

Megfogom a kezét, de kirántja, mint aki megrémült valamitõl. Kirántja ujjait a szorításomból. Sír, könnyek peregnek le az arcán. Utána nyúlok, de eliramodik, egyenesen ki az ajtón. Nem tudom, mi történhetett, de ilyen állapotban nem hagyhatom magára. Még jó, hogy éppen lejárt a mosás, kikapom a ruhákat, beteszem õket a hátizsákba - milyen jó, hogy alig vizesek már, mert van szárító is a gépben -, majd elnézést kérek Kotomotól és Umi után iramodok. Bár tudom, ilyenkor nem szabad õt idegesíteni, mert annál jobban fog félni.

* * *

Csak rohanok az utcán, de Umi sehol. Végigjárom a város ezen részét, a sikátorokat, bárokat - bár alig nyitottak ki - éttermeket, játéktermeket, de sehol sem találom. Hová tûnhetett ez a kölyök? Ennyire megijedt volna? Vagy... talán ez a múlt éjszaka miatt van? Elhanyagoltnak érezné magát, amiért Aival feküdtem le? Hiszen azt mondta rendben van. Talán nem is volt rendben, én szamár meg nem gondoltam rá, mit érezhet. Teljesen elhanyagoltam, mert a saját testi vágyam elõbbrevaló volt. Ostoba, ostoba, gonosz dög vagyok. Megállok egy háztömbnél. Ki kell fújnom magam. Hátizsákom a vállamon. Nehéz. Én meg fáradt vagyok az órák óta tartó keresgéléstõl. Aztán úgy döntök, visszamegyek a hotelbe, hátha õ is ott van. Remélem igen, mert ha nem, nem tudom hol keressem. És remélem, nem hagyta el a városrészt, bár ilyen állapotban bárhová mehetett. Mi van, ha elrabolták, vagy megölték, vagy elütötte egy kocsi és sebesülten fekszik valahol? Nem, erre gondolni sem akarok!

Lélekszakadva rohanok vissza a hotelhez. Mikor odaérek, az ütõ is megáll bennem. Umi az ablakban áll, mint aki ugrani készül. Ne! Kérlek ne!

- Umi! - ordítok fel, mire megremeg és hátraesik.

Hála az istennek! Remélem nem esett nagyobb baja. Remélem, csak megijedt szegénykém. Felrohanok, veszem elõ a kulcsot, de nincs is rá szükség. Az ajtó betörve. A levegõt kapkodva esem be és Umit a földön fekve találom. Lábai az égnek merednek, õ pedig sír. Odarohanok hozzá, táskámat levágom a sarokba és felemelem, magamhoz ölelem õt, hogy érezze, nincs semmi baj, én itt vagyok és megvédem, bármi történjen is. Zaklatott, de bújik hozzám, bár nem tudom azért-e, mert fél, vagy mert szégyelli magát. Hirtelen vörös foltot fedezek fel a karján. Vér. Megsérült? Felhúzom a pólóját és hatalmas véres sebhely éktelenkedik makulátlanul fehér bõrén.

- Mi történt Umi? Mi a baj, kicsim? - kérdem olyan lágyan, ahogy csak képes vagyok rá.

- Én... én... saj... saj... nálom... - hüppögi - Bo... bocsánat...

- Semmi baj, kincsem - suttogom. - Gyere, megnézzük ezt a csúnya sebet, jó? Nagyon fáj?

Nem válaszol, csak bólint. Felállok vele együtt, majd az ágyra teszem és kimegyek a fürdõbe. Van ott minden. Kötszer, fertõtlenítõ és persze víz és egy rongy. Mindenre gondoltak. Visszamegyek. Umi az ágyon ül, magába roskadva. Óvatosan fejtem le róla a pólót, majd amikor a vizes ronggyal a sebéhez érek, felszisszen.

- Bocsánat. Nem akarlak bántani. Csak megtisztítom a sebet - mondom gyöngéden, mire bólint.

Sikerül lemosnom és lefertõtlenítem a sebét, aztán bekötöznöm. Aztán gyengéden megölelem. Úgy bújik hozzám, mint egy félõs kiscica. Nagyon megijedhetett valamitõl szegénykém. Ahogy bújik, érzem, hogy reszket. Halálra van rémülve. Biztos látott valamit, ami ennyire felzaklatta. Aztán hirtelen megszólal.

- Én... hogy jelentem neked a világot? - kérdi. - Mit jelent ez?

- Azt, hogy az életemet is feláldoznám, ha ezzel megvédhetnélek, kicsim - suttogom lágyan, õt ringatva. - Ha kell, meghalnék azért, hogy te élhess.

- Té... tényleg? - szemei nedvesek, ahogy rám néz.

- Szeretlek Umi - mondom ki, ami már régen bennem van. - Nekem csak te vagy, drágám. Szeretlek. Mindenkinél jobban. És ez mindig így lesz.

- És... Ai? - bukik ki belõle a kérdés, ami valószinüleg végig ott motoszkált benne. - Õt is... szereted?

- Õt másképp. Beléd vagyok szerelmes, és nem Aiba, Shotába, vagy Belé - mondom és lágyan megcsókolom.

Érzem, ahogy megdöbben, de nem húzódik el. Inkább csak meglepett, hiszen erre nem számított. Óvatosan kóstolgatom ajkait, vigyázva rá, hogy ne fájjon neki és ne tegyek semmi olyat, amivel elriaszthatom. Legnagyobb döbbenetemre, viszonozza a csókot, bár elég ügyetlenül és tapasztalatlanul. De nem baj. Ebbõl tudom, hogy nem fél már. De most nem akarok tovább menni ennél. Ha eljön az ideje, majd továbblépünk. Karjaival átöleli a nyakam és átadja magát nekem. Olyan aranyos. A csókja ügyetlen, de érzem, hogy bátor õ, csak segíteni kell neki. Finoman simogatom a hátát, hogy megnyugtassam, nem fogom õt bántani. Sose bántanám ezt a kis védtelen lényt.

Unmei:

Olyan végtelenül szerencsétlennek érzem magam. Mindig csak a baj van velem. Yuu-san, én annyira nem így szeretném, de képtelen vagyok megszokni. Én azt hiszem, valójában képtelen vagyok élni, csak függök tõled, egyedül tõled, és úgy érzem, a talaj lassan morzsolódik ki a lábam alól, és elnyel a futóhomok. Kérlek, ha úgy látod jobbnak, inkább ne húzz ki! Csak hagyj megfulladni csendesen...
Puha puffanás: a táska közelebbi kapcsolatba került a fallal. Kétségbeesetten gyengéd érintés: fejem elemelkedik a földrõl, s a szemkontaktusom a fallal megszakad, helyette megpróbálok eltûnni mellkasához bújva, s hagyva, hogy felmérje testem a póló alatt. Ha meg lehetne egyszerûen szûnni, mindenféle fájdalom nélkül, most megtenném. Én... minden kavarog: létezik olyan, hogy én? Nem csak olyan, hogy mi, mi négyen? Egyedül akarok maradni, ki akarom verni õket mind a fejembõl! Miért nem tudom egyszerûen csak kiverni õket a fejembõl? Hiszen ott a kalapács valahol... 
- Mi történt Umi? Mi a baj, kicsim? - az ajkamba harapok. Mi a baj? Azt hiszem, én vagyok a baj.
- Én... én... saj... saj... nálom... Bo... bocsánat - a hangom, mint egy idegené, alig formálom a szavakat. Az ember képes saját magából kisírni saját magát?
- Semmi baj, kincsem. Gyere, megnézzük ezt a csúnya sebet, jó? Nagyon fáj? - szeretetteljesen és önzetlenül cselekszik, mint egy Anya. Yuu-san olyan lehet, mint Anya. De hiába, nem érti, nem értheti, mi az igazi perzselés, amely nem a vállamon tátongó sebbõl lüktet, hanem a szívembõl. Ez a fajta szenvedés végül elidegenít, közönyre kárhoztat és kiöl belülrõl mindent. Ahogy most is csak hagyom, hogy az ágyra tegyen. Úgy nyeklek-nyaklok, mint egy olcsó rongybaba, akit ülõ pózra kárhoztattak. Már nem követem az alakját, nem önt el csak keserû epével a sürgés-forgás. A féreg egyre rág... Csupán a fertõtlenítõ miatt rám törõ csípõ érzés késztet szisszenésre.
- Bocsánat. Nem akarlak bántani. Csak megtisztítom a sebet - magyarázza, de az sem érdekelne, ha bántani szeretne. Sõt! Bárcsak bántana, akkor gyûlölhetném. Becsapva érezhetném magam, haragudhatnék rá, kizárhatnám teljesen. De nem megy, annak ellenére sem megy, hogy magam elõtt látom szenvedélytõl kipirult arcát, ahogy Ai fölé hajol, ahogy az álmomban rágják a férgek fehér húsát. Vágyom buja ajkaira, még akkor is, ha a halál csókjával fertõz meg, vagy fertõzöm meg én õt.
- Én... hogy jelentem neked a világot? Mit jelent ez? - kérdezem továbbra is magam elé révedve. Nem szeretnék rá nézni. De nem is zárkózom el elõle, hagyom, hogy ringasson ütemesen, kedvesen. Már ennyi néma sóhajt rajzol ajkaimra, amit válasza hangja nyom el. - Azt, hogy az életemet is feláldoznám, ha ezzel megvédhetnélek, kicsim. Ha kell, meghalnék azért, hogy te élhess.
Válasza nyomán a rossz álom valami egészen új értelmet nyer, hogy kibukjon belõlem az elérzékenyültség: - Té... tényleg? - talán álmomban az autó mégis csak halálra gázolt, s csak azért ébredhettem fel, mert a testét áldozta fel az enyémért. Egy földre költözött angyal megteheti ezt?
- Szeretlek Umi - a hirtelen vallomás erõs szélvészként repíti ki a rémítõ képeket a fejembõl, rózsaszín mérget csepegtetve ereimbe. - Nekem csak te vagy, drágám. Szeretlek - a fejem zsong a sok szó súlya alatt, vergõdöm fulladozva, de még nincs vége. - Mindenkinél jobban. És ez mindig így lesz.
A mindig teljesíthetetlenül hosszú idõ. Tisztában vagy egyáltalán vele?
- És... Ai? Õt is... szereted? - hogy mûködik ez nálad, Yuu-san? A gyomrom remeg apróra zsugorodva.
- Õt másképp - feleli, s ahogy a szemébe nézek, nem látok benne árnyakat, nyílt és tiszta, akárhogy gondolja, kijelentése nem hazugság. Annyira igaz, mint igaz bármely tény ezen a világon. Az arca egyre közelít... - Beléd vagyok szerelmes - folytatja. -, és nem Aiba, Shotába, vagy Belé - az egész olyan, mint egy fogadalom, amelyet a végén meg kell pecsételni: jelen esetben egy ártatlan csókkal.
A gondolatok maradványai is elszivárognak a fejembõl, egy pillanatra - talán csak illúzió volt - egyedül éreztem magam, egyedül: csak az én ajkaim és az övéi léteztek, amelyek egy egész univerzumot tartottak egyben összekapcsolódásukkal. Milyen ellentmondásos: annyian kóstolhatták meg rejtett gyümölcseit szám legörbülõ ívének, mégis ez az Én elsõ csókom. A lehetõségem, amelyet meg akarok ragadni, hogy képessé válhassak arra, amire vágyik. Mélyen mocorog bennem, míg felfogom, hogy mit is kellene tennem: sután próbálom utánozni minden rezdülését, így próbálva meg visszaadni a kölcsönt. Annyira nem lehettem béna, mert érzem, felbátorodik, s ez engem is felszabadít a szorongás alól, hiszen ki ne tartana attól, hogy a másik jobb nála. De már nincs mitõl tartanom, lassan kezd bennem lobogni a boldogság halványan pislákoló kis lángocskája, ahogy átkarolom, hogy még közelebb szoríthasson magához.
Azonnal éhezni kezdek, ahogy ajkai eltávolodnak, pihegve dõlök hátra az ágyon belemélyedve a puha takaróba. Lehunyom a szemem, majd réveteg, transszerû monológba kezdek: - Álmodtam. Kinn az utcán, észre sem vettem, hogy elaludtam, az álom annyira valóságos volt: sötét árny emelkedett elõ az egyszerû árnyak közül, és rám fente a fogát. Rémült szívvel rohantam elõle a tömegbe, amely még jobban megijesztett, megkönnyebbüléssel töltött el a csattanás, mert úgy éreztem, végre megmenekültem... Fehér szobában ébredtem, ott voltam, de mégsem, minden annyira távolinak tûnt, mintha nem is magamon keresztül látnám, hanem kilométerekkel távolabbról. Yuu-san, messzirõl olyan szép voltál... de közelrõl rágták a húsod a fehér férgek, s az alakod darabokra hullt - szemem újra kinyitva rá vetettem, szinte térden állva könyörgött tekintetem: - Kérlek, ne menjünk el Yokou-sanhoz, rossz érzések kavarognak bennem... kérlek...
Beszélni akartam, több érvet felsorakoztatni, teljesen meggyõzni, de ujja megfékez ebben, ahogy gyengéden a számra nehezedik.
- Köt az ígéretem, más nyomon nem tudok elindulni, nincs más lehetõség.
Tudom, hogy igaza van, de féltem: - Miért vagy ennyire lelkiismeretes?

A nap hátralevõ kis részében nem hoztuk szóba többet egyik ügyet sem. Yuu-san a hanyagul táskába dobált ruhákat rendbe szedte, én pedig figyeltem, s megpróbáltam tanulni a mozdulataiból. Hirtelen minden érdekes lett, amit csinált; a tárgyakkal már megismerkedtem úgy ahogy, most azt próbáltam megfigyelni, mivel mit csinál, hogyan hasznosíthatók a hétköznapokban. Megkérdeztem, miért úgy hajtogatja az egyes ruhadarabokat, ahogy, miért pont úgy teszi helyre és rendbe az ajtót, ahogy, miért olyan alakúra vágja a különbözõ ételdarabokat, miért olyan sorrendben teszi õket a lábasba, és miért kell beleszórni mindenféle port még. Mindenféle apróságot, amely jelentéktelennek és természetesnek tûnik más számára, de nekem nem volt egyértelmû, nekem fel kellett fedeznem. Shotával felváltva csodálkoztunk rá bizonyos dolgokra, kifejezetten jól esett vele lennem egy kicsit, távol a másik kettõtõl, amelyikbõl az egyik ki tudja, merre jár, de addig jó, míg nincs a közelben, a másik pedig még mindig durmol kimerülten. De mégis az volt a nap fénypontja, és egyben méltó lezárása is, amikor este végre hozzásimulva aludhattam el kis kiflit játszva a kis kifli nagy kifli pózban.

* * *

"Umi, ébredj, nem hallod!"
Kicsi hangjára ébredek kelletlenül mocorogva. Mi van már?
"Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk neki reggelit készíteni?"
Mi van? Mormogom még egyszer félálomban, mire ismét erõsebben megráz.
"Yuu-samának készíthetnénk reggelit. Naa, biztos örülne"
Határozottan nyílt fel a szemhéjam. Ez nem is rossz ötlet! Óvatosan mérem fel a terepet, megfordítva a fejem. Yuu-san még mélyen alszik, így csak arra kellett gondot fordítanom, hogy észrevétlen csusszanjak ki marasztaló ölelésébõl, a meleg ágyból, s halk léptekkel vessem be magam a konyha rejtelmeibe. Elsõ körben a hûtõbe pislantottam be, majd kivettem pár paprikát, paradicsomot, tojást, szalámit, hagymát, sót, valami piros port, aminek nem tudtam a nevét, de Yuu-san használta tegnap is, és azt mondta, az is fûszer - hogy pont a neve nem maradt meg... - valamint olajat. Ezután elõbányásztam egy edényt meg egy kést, majd a szekrénybõl elõszedtem egy kötényt, amit magamra öltöttem. Igazán aranyos bodrok voltak rajta. A továbbiakat illetõen komoly gondolkodásba estem, mert az rendben van, hogy reggelit készítek, de hogyan is kellene hozzáfognom? Az rendben volt, hogy meg kell mosnom a dolgokat, szépen a csap alá sorjáztam a paprikát, a paradicsomot, ezekkel még nem is volt baj, még a tojást is megmostam, bár nem voltam róla meggyõzõdve, hogy a belseje is tiszta lett így, de a legtöbb problémát a hagyma okozta, ugyanis egyes rétegei lejöttek, és eldugaszolták a lefolyót, arról nem is beszélve, hogy a fûszereket lehetetlenség megmosni, hát még az olajat... azt már meg sem kíséreltem. Végül úgy határoztam Shotával, hogy majd teszek a serpenyõbe vizet, és akkor biztos nem lesz gond, meg lesznek mosva azok is, amiket sehogy sem tudtam megoldani.
Na de a második lépés, összevágni a hozzávalókat, és a sorrend. Milyen sorrendben tegyem össze a dolgokat? Tanácstalan lettem, és Shota sem rendelkezett több információval. Végül arra jutottunk, hogy elõször szabdaljunk össze mindent kockára. A paprikát könnyû volt, de a paradicsom szétfolyt félúton, a hagyma meg iszonyatosan megkínzott. Felénél abba is hagytam, elkönyvelve, hogy annyi elég lesz, annyira csípte a szemem. Ekkor jöhetett a serpenyõ, amibe már beletöltöttem az olajat és a vizet, bár szomorúan láttam, hogy nem igazán akarnak fuzionálni. Ezután belehajigáltam az összevágott zöldségeket, majd beletörtem a tojásokat, figyelve rá, hogy a héja lehetõleg ne essen bele. Ez egész jól ment, csak egyszer kellett horgásznom. De itt jöhetett a következõ akadály: mennyi fûszert kell beletenni, és mikor lesz jó? Honnan látom, hogy kész van?
Shotával úgy döntöttünk, hogy tekintve, hogy Yuu-san sem szokott sok fûszert beletenni, mi is mindenbõl csak egy csipetet rakunk. Ám mikor a sóhoz érkeztünk, valaki hirtelen a frászt hozta rám, aminek következtében szép kis hegynyi mennyiségû só hullott a kajára. És hogy ki volt ez az "aranyos" jószág, persze, hogy Ai.
" Mit csináltok?" karolta át a nyakam, s hiába próbáltam lerázni magamról, nem engedett.
- Most nézd meg, mit csináltál! - ripakodok rá, de azonnal a számra szorítom a kezem, mert ez bizony hangosra sikerült.
"Ugyan, most meg mit dühöngsz, az egész eleve úgy néz ki, mint valami trutyi, mellesleg, ha nem kevergeted, az alja le fog égni csúnyán" okoskodott, én meg fogvicsorgatva kezdtem kevergetni a kotyvalékot. Igenis finom lesz!
"Egyébként ha már reggelit csinálsz, miért nem kented be magad valami finom krémmel, jobban ízlett volna neki" ereszt meg egy buja mosolyt, mire még jobban feldühödöm, és vörösen vágom hozzá a fakanalat.
- Umi, jól vagy? Mit csinálsz? - zeng fel mögülem a hang, mire riadtan fordulok meg, és amilyen "tehetséges" vagyok, leverem a fazekat, amelynek tartalma gyászosan nyúl el a konyha kövén megfáradva.
- Yuu-san... - szánalmas, de megint sírhatnékom van. - Sajnálom, majd én feltakarítom... - megint elrontottam mindent.
- Gyere ide - mondja szelíden, de nem engedelmeskedem, csak kotorászok az étellel a földön. Nem hagyja annyiban, közelebb lép, majd a fejemre teszi a kezét, végigsimítva a fejem búbját. - Jól esett, hogy gondoltál rám - mosolyog vidáman, ahogy rá nézek.
- De elrontottam...
- Nem számít, a szándék a fontos. Összetakarítjuk, és csinálunk másikat közösen, rendben? - kacsint rám, mire én egy apróbb pírral küszködve bólintok. Másodszorra minden sokkal egyszerûbbnek tetszett.

* * *

A telefon csörgése megzavarta az idillt, épp a tv-t néztük, kérésemre egy ismeretterjesztõ csatornát, miközben én Yuu-san ölébe bújva tettem fel a mûsorral kapcsolatban az összes bugyuta kérdésem. Õ energikusan pattant fel, én meg elterültem a kanapén, és egyedül bámultam tovább az afrikai állatokról szóló természetfilmet, ahol épp egy oroszlánfalkát mutattak. Természetesen kagylóztam a beszélgetést is, tekintve, hogy elvileg csak egy ember tudja, hol vagyunk. Sejtésem be is igazolódott.
- Yokou-san? - kérdezett vissza Yuu-san a szokásos bemutatkozás után, a név hallatán már feltûnõen odafigyeltem én is, nem érdekeltek többé az oroszlánok, amelyek épp egy zebrát kíséreltek meg elejteni zsákmány gyanánt. - Ilyen hamar? Rendben, indulunk. - tette le a telefont, hogy borzalomtól elkerekedett szemeimmel találja szembe magát. - Nem akarok menni ... - nyöszörögtem esdeklõn.
- De Anyát meg kell találnunk! - tiltakozik hangosan Kicsi, szigorú tekintettel nézve rám.
- Mit ér az információ Anyáról, ha Yuu-san meghal miatta?! Mi történik, ha kiderül, Anya meghalt, és ezért a tényért Yuu-san is az életét veszti? - kérdeztem, de nem tudott felelni. Õ nem, de Yuu-san igen, úgy tûnt az elkerülhetetlent nem lehet megakadályozni.
- Umi, nem lesz semmi baj, nem árthat nekünk, érted - nyugtatgat, bátorító csókot lehelve az ajkaimra. Elvörösödve motyogok valami értelmetlenséget beleegyezésféleként.

* * *

Az épület sokkal inkább hasonlít egy kórházra, mint az, amelybõl megszöktünk. Magas volt és hófehér, nem csak kívül, de belül is. Yuu-san karjába karolva kapaszkodtam belé, de nem éreztem azokat a furcsa pillantásokat, amelyeket korábban az utcán, itt ez a gesztus valószínûleg jóval megszokottabb lehetett. Ennek ellenére minden emberben ellenséget láttam, és szinte végigradaroztam az egész általam belátható épületrészt, ha bárki is valami fura mozdulatot tesz, én nem tudom, mit teszek, de csúnya lesz! A recepcióig azonban nem történt semmi. Csupán a fejemben ciccent rosszallóan Õ. Megjelenése csak tovább borzolta a kedélyem, mert tudtam, ha Õ feltûnik a színen, akkor lehetõséget lát arra, hogy elõtörhessen, és ez a tény megalapozza félelmem.
- Erre fáradjanak, Yokou-sensei már várja önöket - invitál minket egy másik helységbe a fiatal nõ. Mielõtt belépnék az ajtón, egy árnyat véltem látni, ahogy elsuhan a folyosón. Egy fokkal erõsebben kezdtem kapaszkodni Yuu-sanba.

Yuu:

Ajkaink lassan elválnak, és máris hiányozni kezd a csók. Szeretem õt. Mindennél jobban. És meg fogom védeni. Ha kell önmagától is. 
Umi hirtelen beszélni kezd. Egy rémálmot mesél el, ahol engem férgek rágtak. Fél, ezt látom rajta. Halálra van rémülve szegénykém. Tekintete könyörög, ahogy rám néz.

 - Kérlek, ne menjünk el Yokou-sanhoz, rossz érzések kavarognak bennem... kérlek... - még mondaná, hogy miért ne. Talán az álomtól fél. De ujjamat gyengéden a szájára helyezve némítom el.

- Köt az ígéretem, más nyomon nem tudok elindulni, nincs más lehetõség - mondom bûnbánóan.
 
- Miért vagy ennyire lelkiismeretes? - kérdi reszketve. Sajnos erre én sem tudok válaszolni.  

A nap hátralevõ részében a ruhákat hajtogatom. Umi figyel és kérdez, én pedig elmagyarázom neki, hogy mit miért csinálok, miért úgy hajtogatom a ruhákat, miért oda teszem õket, ahová. Azután fõzök. Kikísér a konyhába. Mázli, hogy ebben a kis hotelben minden szobához van konyha is. Élénken figyeli, ahogy szeletelem a húst, rakom a fûszereket. Magyarázgatok neki, de nem engedem, hogy segítsen. Félek, hogy megvágja magát a végén és fájni fog neki. Csillogo szemekkel lesi minden mozdulatomat, minden egyes szavamat. Olyan, mint egy kisgyerek. Minden fûszerrõl elmagyarázom, hogy melyik mi és milyen sorrendben kell az ételre szórni. Pirospaprikából csak egy késhegynyit szórok. Nem akarom, hogy túl erõs legyen az étel. A végén Umi nem tudná megenni és azt nem szeretném.
Számára az est csúcspontja az este, amikor hozzám bújik és szorosan átölel, majd lassan elalszik. Én is elalszom.

* * *
Reggel hatalmas robajra ébredek. Azonnal kinyílnak a szemeim és már ugrom is ki az ágyból egy szál alsóban és pólóban. A konyhába rohanok és látom, hogy Umi ott áll, mellette a földön egy lábas, amiben valami étel lehetett. Reggelit akart csinálni.

- Umi, jól vagy? Mit csinálsz? - kérdem, mire riadtan fordul  hátra. Megijesztettem, pedig így is meg volt rémülve szegény.

- Yuu-san... - látom, hogy mindjárt sírni fog.  - Sajnálom, majd én feltakarítom... - mondja és már hajol is le.

- Gyere ide - mondom szelíden, de õ csak az ételt kaparássza a földön. Ekkor odalépek és a fejére teszem a kezem. Erre már felnéz.  - Jól esett, hogy gondoltál rám - mosolygok vidáman. Tényleg jólesett.

- De elrontottam...

- Nem számít, a szándék a fontos. Összetakarítjuk, és csinálunk másikat közösen, rendben? - kacsintok rá, mire halványan elpirul. Olyan könnyû neki örömet okozni.

Hamarosan már az én segítségemmel készül a reggeli rántotta és pirítós. Õ is vidámabb, én is. Nem is olyan nehéz neki örömet okozni.

* * *

Késõbb a kanapén ülve tévézünk. Umi kérésére átkapcsolok egy természettudományi csatornára. Egy mûsor megy az oroszlánokról. Umi kényelmesen befészkeli magát az ölembe és folyton kérdez. Többnyire butaságokat, de én türelmesen válaszolgatok rá. Hadd tanuljon a gyerek. Még kissé mulattat is néhány kérdés. Egész jól szórakozunk, amikor megcsörren a telefon. A gyomrom kissé összeugrik, hiszen csak egy ember tudja, hol vagyunk. Látom, hogy Umi is ideges, amikor felállok, hogy felvegyem a kagylót. Elõre félek.

- Yokou-san? - kérdem, miután udvariasan üdvözöltük egymást. Látom, hogy Umi is feszülten figyel.  - Ilyen hamar? Rendben, indulunk. - teszem le a kagylót és megfordulok. Umi borzalomtól elkerekedett szemekkel bámul rám. Sajnálom, kicsim, de muszáj.

- Nem akarok menni ... - nyöszörgi és szinte könyörög, hogy ne menjünk. 

- Umi, nem lesz semmi baj, nem árthat nekünk, érted - nyugtatom, bátorító csókot nyomva puha ajkaira. Érzem, ahogy elpirul. Nagyon fél. Reszket és motyog valami beleegyezést. Én sem vagyok nyugodtabb nála, de nekem tartanom kell magam.

* * *


Az osakai intézmény inkább hasonlít egy kórházra, mint egy elmegyógyintézetre. Minden fehér és modern, a személyzet csinos egyenruhát visel és a betegek is szabadon járkálhatnak a folyosón. Sehol egy éles, vagy hegyes kiálló rész a falon, kapaszkodókon, székeken, padokon. Mindenre gondoltak. Minden leláncolva, bebetonozva.
Umi a ruhámba kapaszkodik és teljesen hozzám simul. Nagyon félhet, hiszen hamarosan talán fény derülhet rá, mi történt vele valójában. A recepcióig simán eljutunk, ahol fiatal hölgy vár minket. Amikor meghallja, hogy Yokou-senseit keressük, kedvesen mosolyog.

- Erre fáradjanak, Yokou-sensei már várja önöket - invitál minket kedvesen.

Mikor belépünk, Yokou-senseit az iróasztala mögött ülve találjuk. Éppen iratokat rendez és valamit írkál. Umi az oldalamhoz tapadva próbál láthatatlanná válni, és mi tagadás, én sem érzem túl jól magam. Feszengek. Yokou-sensei végre befejezi elõbbi mûveletét, becsukja a dossziét és felénk fordulva elmosolyodik, majd feláll.

- Üdvözlöm, Kitagawa-sensei! - hajol meg felém. - Szia Unmei! Üljenek le! Nekem még van egy kis dolgom, fél óra és végzek. Addig helyezzék magukat kényelembe.

- Rendben - válaszolok.

Yokou-sensei kimegy és látom, hogy Umi egy kicsit fellélegzik. Leültetem a kanapéra, én pedig körülnézek. Igazán szép iroda. Sokkal szebb, mint az én tokiói irodám volt az elmegyógyintézetben. Umi feszengve üldögél a puha bõrkanapén, tekintete ide-oda jár a tárgyakon, de nem mer felállni. Én a falakat és a plafont tanulmányozom. Kamerákat keresek, de úgy látom, nincs bekamerázva a szoba. Bár egy ilyen patináns épületben ezt elvárná az ember, fõleg Yokou-sensei munkakörében. Végül a padlón és az egyik szemközti falon pillantok meg egy kis kamerát. Okosak. Oda tették, ahol nem keresnénk. Körbejárom az irodát, mindent megvizsgálva. Nincs sok idõm, mielõtt Yokou visszajön. Végül az asztalához megyek és végigpörgetem kezeim között a dossziékat. Látom, hogy Umi figyel, de nem szól közbe. A kamera ebbõl a szögbõl nem láthat engem, így teljes biztonságban vagyok. Végignézek pár dossziét, de teljesen érdemtelenek. Betegek kartonjai sorakoznak bennük, mindenféle megjegyzésekkel. Ahogy elnézem, itt nem a nagyon súlyos eseteket kezelik. Bár sose lehet tudni. Abból, amit Yokou említett és amit én kikövetkeztettem, na és amit Osamu elejtett, itt még lehetnek elég durva meglepetések.

- Mit keresel, Yuu-san? - hallom Umi hangját.

- Én sem tudom - vallom be. - Akármit is, nem itt találjuk meg. Ezek csak hétköznapi betegek kartonjai. Ha van is itt valami, nem fenn tárolják. Ahhoz túl okosak.

- Szerintem is - válaszol. - Nem olyan ostobák, hogy szem elõtt tartsák azt, amit el akarnak rejteni.

- Umi, tudod mit szoktak mondani? Ha el akarsz rejteni valamit, jobb ha szem elõtt hagyod. Mert sok ember a dolgokat pont a legnyíltabb helyen keresné utoljára - mondom, mire elkerekednek a szemei. - Csak akkor hagynának elõl valamit, ha azt akarnák, hogy megtaláljuk.

- Lehet benne valami. Ha... ha anya itt van, akkor... lehet hogy valamelyik szobában van? - kérdi reménykedve.

- Nem zárható ki - bólintok. - De ahhoz szabad utat kéne kapnunk, hogy körülnézzünk. Ezt pedig kétlem, hogy Yokou hagyná - jövök ki az asztal mögül és ülök le mellé. - Túl okos ahhoz, hogy bevegye, hogy csak körül akarunk nézni. Szerintem pontosan tudja, miért vagyunk itt.

Látom, hogy Umi megborzong. Magamhoz húzom és átölelve próbálom nyugtatni. Talán tényleg nem volt jó ötlet idejönni. De már nem fordulhatunk vissza. Nem is tudom, mennyi idõ múlva, de nyílik az ajtó és Yokou lép be rajta. Umi egybõl szorosabban simul hozzám régi orvosa láttára. Már nem bízik Yokouban, hiszen hazudott neki. A szemébe hazudott és még mosolygott is. Bizalmatlan szemekkel méregeti az orvost. Yokou semmit sem változott, talán csak a haja lett rövidebb valamivel, mint aki végre megengedheti magának, hogy rendszeresen járjon fodrászhoz. Úgy tûnik, itt jobban keresnek az emberek.

- Nos, akkor mire is kiváncsi, sensei? - mosolyog rám Yokou, mire nekem gombócba ugrik a gyomrom. Umi megremeg a negédes hangra.

- Szeretnénk kicsit körbenézni. Már ha lehet - válaszolom udvarisan. - Érdekelnének az itteni újítások - vigyázok, hogy a hangom elég kedves, figyelmes és ártatlan legyen. Úgy látom, Yokou el is hiszi a dolgot.

- Jöjjenek! Ma már szabad vagyok és örömmel körbevezetem önöket. Remélem, Unmei te is élvezni fogod - hajol le Umihoz, mire õ összehúzza a szemét. Nem tetszik neki Yokou. - Látom durci vagy, kicsikém. Nem baj, majd jobb kedvre derülsz, meglátod.

Kilépünk az ajtón. Yokou mellettem jön és csak magyaráz. Igazán lelkes egy ember. Ha nem tudnám, hogy vaj van a füle mögött és valamiben sántikál, még rokonszenvesnek is tartanám. De így nem nagyon. Benézünk pár szobába és Umi igencsak élénk érdeklõdést mutat a betegek iránt. Mintha keresne valakit. Úgy vélem, ha az anyja valóban itt feküdne valahol, ami szerintem kizárt - de ezt nem közlöm vele -, biztosan felismerné, akárhány év is telt el közben. De minden alkalommal a fejét csóválja. Yokou látszólag ebbõl semmit sem vesz észre, vagy úgy tesz, mint aki semmit sem lát, mert élénken magyaráz a fejlesztésekrõl, az új gyógyszerekrõl és kezelési módokról. Én hallgatom, úgysincs jobb dolgom, de nyitva tartom a szemem.
Nemsokára benyitunk egy nagyobb szobába. Ez a társalgó. Rengeteg beteg sakkozik, kártyázik, beszélget, vagy tévézik itt. Umi végigpásztázza a szobát és ereiben elhûl a vér. Érzem, ahogy erõnek erejével kapaszkodik az ingembe.  Én is odanézek és a szívverésem is eláll. Egy nagyon is ismerõs alak közeledik felénk.

- Áh! Yokou-sensei! Hát itt van!

- Jó napot, Osamu-sensei! - hajol meg Yokou. - Emlékszik Kitagawa-senseire? Látogatóba jött. Ugye milyen kedves?

- Kitagawa-sensei - hajol meg Osamu - örülök, hogy látom. Hogy van?

Köpni-nyelni nem tudok. Mellettem Umi halkan felnyög.

Unmei:

Égszakadásra számítottam, földrengésre, vulkánkitörésre vagy orkánra: mindegy, mi, de katasztrófa lesz. Ehhez képest csak Yokou-san várt ránk, az asztala mellett ült és firkált valamit. Úgy tûnt, fontos, még Yuu-san sem meri megzavarni, így én is csöndben maradok, és csak bizalmatlanul méregetem, kikandikálva angyalom "oldalából" néha. Amikor a férfi végre végez, becsukja a hatalmas dossziét, amelynek fedele puhán puffan a papírokon, amelyeket elfedett, Yokou-san pedig feláll, és elõször Yuu-sant üdvözli egy meghajlással karöltve, majd felém is vet egy rövid köszöntést, én azonban csak gorombán összéb húzom a szemöldököm. Nem hatotta meg túlságosan, de ezen nem lepõdtem meg. Yuu-sanon kívül senkit sem hat meg, mi van velem, csak ha Õ van a porondon. Akkor is csak azért, mert a kezében bármi halálos fegyverré válhat.
A köszöntés után azonban rögtön magunkra is hagy minket, mondván, dolga van. Ahogy távozik, hálás sóhaj hagyja el az ajkaim, s már arra is hajlandó vagyok, hogy elengedjem a biztonságot nyújtó pólót, ahogy Yuu-san lenyom a kanapéra. De nem ült mellém, amit egy csöppet zokon vettem, helyette a szobát kezdte vizslatni. Lehet valaki féltékeny egy helységre?
Semmi sem lehetetlen...
Morcosan pillantgatok körbe, mi lehet olyan érdekes ezen a fehéren is mocskos és undorító helyen. Közben ingerültségem és félelmem levezetendõ a cipõm orrával a kanapé lábát "feszegettem". Ahogy Yuu-san mozgásba lendül, tekintetem azonnal rá tapad. Körbevizsgál mindent, még a dossziéba is bekukkant, ami az asztalon maradt, majd egy egész fióknyi hasonlóba túr bele, de az arca arról árulkodik, hogy semmi érdekesre nem bukkant. Csak érteném, mit is keres...
- Mit keresel, Yuu-san? - kérdezem meg halkan, hátha tudnék segíteni.
- Én sem tudom - feleli, mire kicsit oldalt döntöm a fejem értetlenül. - Akármit is, nem itt találjuk meg. Ezek csak hétköznapi betegek kartonjai. Ha van is itt valami, nem fenn tárolják. Ahhoz túl okosak.
 Kezdtem érteni, bár nem volt róla pontos elképzelésem, hogy nézhet ki az, amit mi keresünk, de nem is volt most lényeges, hiszen Yuu-san már elmondta a lényeget. Nem itt tárolnák.
- Szerintem is - értek egyet. - Nem olyan ostobák, hogy szem elõtt tartsák azt, amit el akarnak rejteni - még én is jól eldugnék egy olyan dolgot, amire nem szeretném, hogy más ráakadjon. Kár, hogy Yuu-sant nem lehet elrejteni, mert Yuu-san akkor is elõmászna, hogy megpróbáljon segíteni, ha az élete veszélyben forog. Különben tegnap elrejtettem volna.
- Umi, tudod, mit szoktak mondani? - csak megrázom a fejem, nem tudom, mire célzott. - Ha el akarsz rejteni valamit, jobb ha szem elõtt hagyod. Mert sok ember a dolgokat pont a legnyíltabb helyen keresné utoljára.
Szélesebbre tárom a szemeim. Van benne valami, de vannak dolgok, amelyekkel ez nem mûködik, vagy igen? Nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy valóban az lenne a legkifizetõdõbb. Yuu-san néha olyan fura dolgokat tud mondani.
- Csak akkor hagynának elõl valamit, ha azt akarnák, hogy megtaláljuk - fûzi még hozzá, én meg csak bólogatok a fejemmel, és próbálom valahogy beépíteni ezt a tudást is a fejecskémbe. Buta következtetésre jutok, amire Kicsi rögtön rá is harap, kimondva, amit én nem.
- Lehet benne valami. Ha... ha Anya itt van, akkor... lehet, hogy valamelyik szobában van?
- Nem zárható ki - feleli a legnagyobb meglepetésemre Yuu-san, én teljesen meg voltam róla gyõzõdve, hogy badarság.
- De ahhoz szabad utat kéne kapnunk, hogy körülnézzünk. Ezt pedig kétlem, hogy Yokou hagyná. Túl okos ahhoz, hogy bevegye, hogy csak körül akarunk nézni. Szerintem pontosan tudja, miért vagyunk itt.
Még a gondolatra is megborzongok. Elképzelem, ahogy Yokou-san már élesíti a fejszét, amivel kettécsapja majd Yuu-san fejét, és én ismét egy szûk szobába leszek záva teletömve injekciókkal, hogy egy Oni ismét üssön, rúgjon, ahol ér. Nem akarom!
Összerezzenek, ahogy Yuu-san átölel, de azonnal el is lazulok a finom melegre, a jellegzetes illatra... Csak akkor húzódom kisebbre, amikor ismét kinyílik az ajtó, és visszaérkezik Yokou-san. Egyszerûen nem tudom felfogni, hogyan kedvelhettem, hogy bízhattam benne. Igaz, akkoriban más volt. Mindig hitt nekem, és azt hittem, nála jobb ember nem létezhet a világon, míg meg nem ismertem Yuu-sant. S a különbség nem csak a szerelemrõl szól, már ha lehet annak nevezni, amit érzek, nem csak arról, hogy a testem szinte azonnal reagál minden apró érintésére, ez Yuu-san személyiségérõl is szól, arról, hogy nem a gyógyszert tartja a megoldásnak, és nem a szûk kis szobát. mellette régóta elõször érezhetem úgy, hogy valamilyen szinten létezem. Mégha rettegek is a legtöbb dologtól, mégha szinte semmit sem ismerek, és még kevesebb dolgot értek meg abból a rengeteg mindenbõl, amit látok, akkor is jól érzem magam, sokkal kevesebb rohamom van.
Viszont megöltünk egy embert...
Milyen kellemes éjszakát töltöttünk együtt! Ahh!
Észrevétlen rázom meg a fejem, hogy rendre utasítsam a bennlevõket: elég legyen!
- Nos, akkor mire is kíváncsi, sensei? - ez a hangszín, kiráz tõle a hideg. Képmutatást érzékelek, megvetést és egyfajta gúnyt. A szívem egyre hevesebben ver, de ez nem kellemes, ez nem olyan, mint amikor Yuu-san ajkait az enyémre tapasztja, ez kellemetlen, és arra sarkall, hogy fussak, amíg csak a lábam bírja. Mintha árnyak nõnének lassan körénk, amelybõl a kiút lassan bezárul. Mintha nem kapnék levegõt. Meg fogok fulladni!
- Szeretnénk kicsit körbenézni. Már ha lehet. Érdekelnének az itteni újítások - feleli Yuu-san, mire Yokou-san beljebb invitál minket. Valóban szükség van erre? Valóban be kell másznunk az oroszlánbarlang legmélyebb bugyraiba is? Hiszen csak rólam van szó...
- Jöjjenek! Ma már szabad vagyok és örömmel körbevezetem önöket - kap az alkalmon Yokou-san, mert érzem, hogy nem csak szimplán ennyire jó fej, így nem csoda, ha rögtön összébb is vonom a szemöldököm, kifejezve nemtetszésem, mikor lehajol hozzám édesdeden megjegyezve, hogy reméli, én is élvezni fogom.
- Látom, durci vagy, kicsikém. Nem baj, majd jobb kedvre derülsz, meglátod - címzi nekem, és az elmém szinte fellázad, csak Yuu-san miatt vagyok képes megfékezni magam. Mélységesen felháborít, hogy kicsikémnek nevezett. Nem vagyok a kicsije, én egyedül Yuu-san kicsije vagyok, az a fajta kicsim vagyok! Õ csak röhög a hátam mögött, kinevet azért, amiért nekem is megfordult a fejemben, milyen õrjítõen részegítõ lenne szétmarcangolni a jól szabott képét volt orvosomnak.
Mindegy, nem értem rá saját kavargó érzéseimre, Yuu-san nyomába eredtem. Nem akartam sem egyedül maradni, sem õt egyedül hagyni, mi csak ketten lehetünk igazán erõsek, senki sem árthat neki, mert én elintézem azt, és engem sem bánthat senki, mert Yuu-san sem lesz azzal kíméletes. Hiszem, hogy valóban elszakíthatatlanok vagyunk, a lánc, amely összekapcsol minket, többé nem téphetõ el, mi örökké együtt leszünk, mert megígérte, és mert megpecsételtük. Talán naivnak tûnhet, de ha nem hiszek benne, akkor tényleg halálra van ítélve, hinnem kell benne, hogy nem lehet semmi baj!
Ketten mennek elõl, én lemaradva követem õket, nem köt le a szakmai rizsa, helyette minden ajtónál leragadok egy pillanatra, hogy végignézzek a sok idegen arcon. Feszélyezõ érzés fut keresztül rajtam: most egyike vagyok azoknak, akik idegesítõen bámulnak. Mégsem tudtam levenni a tekintetem a megannyi emberi sorsról. Különös mixtúrája ez az õrületnek. Hány és hányféle lehet? Titkon abban reménykedtem, valahol Anyát is megpillantom, de ez a csoda nem következett be. De így is tanulságos volt számomra a dolog, s mindig fejcsóválva léptem tovább. Hány embernek lenne szüksége egy saját Yuu-sanra... Bár tudnék nekik segíteni!
Nemsokára egy nagyobb szobába érünk, ahol sokan ücsörögnek és különbözõ dolgok felett révednek, vagy épp fura társalgást folytatnak. Egész kellemes, sokkal barátságosabb, mint ahol én éltem. Szemem mindent apró részletekig végigpásztáz, ám egyszercsak megakadok, és érzem, jeges rémület kezd fojtogatni. Reflexbõl kapaszkodom Yuu-san ingjébe, s csak azért nem sikoltok fel, mert képtelen lennék bármiféle hangot kipréselni magamból. Azt hiszem, még rémülten nyöszörögni sem lennék képes. Yuu-san azonnal követi a tekintetem, és érzem, az õ izmai is megfeszülnek a vékony anyag alatt.
- Áh! Yokou-sensei! Hát itt van! - minden egyes betû egy-egy apró korbácsütésként csíp belém, de a sokkhatás még nem múlt el. Yokou-san méltón üdvözli kollégáját.
- Jó napot, Osamu-sensei! Emlékszik Kitagawa-senseire? Látogatóba jött. Ugye, milyen kedves?
- Kitagawa-sensei, örülök, hogy látom, Hogy van? - veszi tekintete kereszttüzébe Yuu-sant, aki mintha megkukult volna. Bezzeg belõlem végre szabadjára tört egy apró nyögés, mire a férfi gonosz tekitete rám szegezõdik, és széles mosolyra húzódik a szája.
 - Ó, kit látnak szemeim, csak nem a kis Unmei? - hajol közelebb, mire szó szerint elbújok Yuu-san háta mögé. - Milyen kis félénk - kuncog fel Oni, én meg legszívesebben sírnék. A szívem majd kiszakad a helyérõl, miközben az óra egyre elviselhetetlenebbül kattog a fejemben, lassacskán túlnõve minden zajon.
Az egész talán egy pillanat mûve lehetett. Valami a földre hullt, és felcsendült az ütközés következtében. Nem volt több, csak egy pénzérme, én mégis elmerültem a sötétségben, mintha hipnotizáltak volna.

Egy zártosztályi szobában voltam, elõttem a fal plexibõl volt, a többi kipárnázva, és egy férfi hajolt fölém. Fekete haja keretezte halvány bõrét, kiemelve a szemüvegei mögül izgatott-õrülten csillogó szemeit.
- Rég találkoztunk, hogy érzed magad?
- Mi történt? - kérdezem, szétnézve a helységben.
- Mennyire emlékszel, Heiki?
Elmosolyodom a kérdésre. Csak a lényegre, ha lehet így fogalmazni.
- Sensei, azt hiszem, kijelenthetem, hogy száz százalékosan végrehajtottam a feladatot. Mindenkit megöltem a kijelölt objektumban, igaz, arra nem emlékszem, elõtte mi történt - jelentettem tárgyilagosan. Õ elégedetten elmosolyodott, majd végigsimított a fejemen, amibe úgy bújtam bele, mint egy engedelmes kiskutya. Hiszen az vagyok, az õ hûséges szolgája, a feladatom minden parancsát teljesíteni. Ha ölnöm kell, hát ölni fogok, míg képes vagyok, érte bármit.
- Készen állsz a következõ lépésre, Heiki?
- Bármikor, sensei - nézek rá odaadóan, mire gyengéden megcsókol, majd a fülembe suttog: - Hamarosan ismét együtt leszünk, maradj életben!


Kórházban voltam, de egy teljesen másikban, egy fiatal férfi ingjébe kapaszkodtam, míg velem szemben Yokou és Osame. Mindketten gúnyosan pillantottak rám, ami határozottan nem tetszett, de most nem volt idõm ezzel foglalkozni. Hozzá kell kezdenem a második lépéshez, az pedig a bizonyítékok eltüntetése. A másik felem nem juthat azoknak az információknak a birtokába, különben oda a kísérlet, és ismét összemosódunk. Sensei dühös lenne rám.

- Amikor magadhoz térsz, egy másik kórházban leszel - tájékoztatott a részletekrõl a sensei. Egy kis helységben voltunk csupán mi ketten.
- Honnan veszed, hogy valóban odajutok úgy, hogy az õrült felem uralkodik? - kérdeztem vissza. Ritkán szóltam közbe az eligazítások alatt, de erre kíváncsi voltam.
- Ne aggódj, majd úgy intézem. Egy kísérõd lesz, roppant naiv, és fogalma sincs, mibe keveredett. Olyan pszichiáter, aki a szívén viseli a betegei sorsát, Osamu majd gondoskodik róla, hogy végre döntsön, onnan pedig gyerekjáték lesz olyan helyre irányítani, ahol nyomra bukkanhat.
- Ezek szerint már jó elõre megterveztél mindent - ez az én Senseiem.
- Természetesen. Minden hozzávalót fellelhetsz majd a meghatározott helyeken - vesz elõ egy térképet. - Csak annyi a dolgod, hogy összerakod, beindítod a detonátort, és eltûnsz, amilyen gyorsan csak lehet. Mentsd ki a "segítséged" is, még szükségünk lesz rá késõbb. Viszont Yokounak és Osamenak halnia kell.
- Értettem. Vedd úgy, hogy elintézve.

Tehát, akibe kapaszkodom, a segítségem. De hogy párologhatnék el csak úgy? Szétnéztem a teremben. Viszonylag sok volt a beteg a szobában, hamar összeállt a taktika.
- Ne! Nem akarom! - kezdtem ordibálni, miközben a hajamba fúrtam a kezem idegesen, és meggörnyedtem, mielõtt azonban a "segítségem" tehetett volna bármit is, futásnak eredtem, és feldöntöttem a sakkozók asztalát, a bábúk a többi õrült felé repültek. Ahogy számítottam rá, a káosz a másodperc tört része alatt elharapózott, mindenki megvadult, nem volt nagy feladat egy kiképzett gyilkológép számára kiosonni az ajtón.
Azonban tudtam, nincs sok idõm, ezért azonnal a lifthez rohantam. Az épület tervrajza még mindig tökéletesen a fejemben volt, mintha magam elõtt látnám. Még két ajtó és utána balra fordulva épp a liftbe ütközöm. Gyorsan beszállok, és az alagsorba liftezek. Kiszállva az egyik szekrényhez lépek, szorosan hozzálapulva, még a lélegzetem is visszafojtom. Semmi zaj, még egy apró nesz sem. Nagyszerû, tiszta a terep. 
Futva tettem meg azt a folyosóhosszt, amely a raktártól választott el, azonban mikor lenyomtam a kilincset az ajtó nem engedett. Picsába!
Reménykedve benne, hogy fenn elég nagy a felfordulás, és nem volt még idejük a keresésemre indulniuk, hatalmas rúgással törtem be az ajtót. A lenti néma csendben hatalmasat csattan a fém ajtó a linóleumon. Belépve, mintha csak otthon lennék, pontosan tudom, hova kell nyúlnom, s alig két perc múlva már egy házi készítésû hengerbombával távozom.
A másik szárny alatti folyosóra igyekszem, itt õrzik a szennyes ügyeinkrõl az összes papírt. Ahogy belépek a helységbe, szekrények sorakoznak, tele papírdobozokkal, amelyek dossziék ezreit õrzik. Hosszadalmas projekt volt, s alig maradtunk páran, akiknek sikerült végigjutnia. S én vagyok a legjobb, egy ilyen rutin feladat nem okozhat problémát.
A kis szerkezettel a szellõzõhöz sietek, majd leszedve a rácsot, behelyezem a kis bombát, majd elindítottam az idõzítõt. Tíz perc, és az épületnek nyoma sem marad. Jobb lesz sietni, mielõtt az én seggem is megpörkölõdik.

Ahogy felérek a földszintre a lifttel, pont az ismeretlen segítõmmel, Osamaval és Yokouval találom magam szemközt. Úgy megilletõdtem, hogy hitelesen sikerült elõadnom a megrémült kisnyulat. A szívás csak az, hogy fogalmam sincs a másikról, hogyan nevezi õket, milyen viszonyban vannak.
- Hagyjatok, félek! - nyöszörögtem a lehetõ legszánalomkeltõbben. Végtére is szándékoltan õrültet kreaáltunk, tõle semmi sem furcsa, és semmiért nem vonható felelõsségre. Ahogy a segítõm közeledik hozzám, nyugtatgatva, hátrálok pár lépést, majd mikor megragadja a kezem, hogy átölelhessen, én is rámarkolok a csuklójára, majd kitérve az ölelés elõl, egyszerûen magammal rántom. Keresztül vágok a másik két dokin, majd a kijárat felé veszem az irányt.
Alig maradt 2 percem...

- Umi, állj meg, hallod, Umi! - próbál lefékezni a fiatal férfi, de nem hallgatok rá, nagy erõvel lököm ki a bejárati ajtón, hogy a következõ pillanatban a testemmel fedjem be, amennyire tudom. Abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környéket, majd az épület fogta magát, elõször csak megrogyott, végül kártyavárként omlott össze, hogy minket befedjen a por és a törmelék. Egészen addig magamnál voltam, míg egy termetesebb törmelék fejbe nem vágott.

* * *

Hirtelen eszméltem fel a feketeségbõl, és rémülten kerestem Onit, de az elsõ lélegzetvétel már hiba volt. Tömény port tüdõztem le, amely köhögésre késztetett.
- Jól vagy, Umi? - találtam szemközt magam Yuu-san aggódó pillantásával, aki alattam feküdt. Körülöttünk minden porral és fura kövekkel volt tele, a levegõt pedig belengte a sikoltozás, kiáltozás s távoli szirénák hangja. A tarkómon valami meleg és ragacsos folyt végig. A kezemmel töröltem le a titokzatos valamit, hogy amikor ismét magam elé emeltem a kezem, vér vörösét pillanthassam meg.
- Mi történt, Yuu-san? - nyöszörgöm rémülten, miközben lekászálódom róla, hogy látóidegeim befogadhassák a környék képét. Mintha háború dúlt volna pár perccel ezelõttig...
- Kita...gawa... - üti meg a fülünk egy gyenge, de ismerõs hang. Yokou-san. Odapillantva a férfi összeroncsolódott testét pillanthattam meg. Csupa vér volt mindene, még a száján is vér szivárgott köhögés közben. Yuu-san felé nyújtotta az egyik kezét, amiben egy biléta volt.
- Ez az... igazi... nevem...  ezen elindulhat... fogalma sincs... mibe ártotta... magát... - majd a közben mellé sietõ Yuu-sant közelebb vonta, hogy a fülébe súghasson valamit. Bár én nem tudhattam, utolsó szavai ezek voltak: "Nem bízhatsz meg Unmeiben, idõzített bomba".
Így távozott a földrõl egykori bizalmas orvosom, magamra hagyva a káosz és a halál zûrzavarában, elültetve valamit Yuu-san lelkében, mert amikor Yuu-san rám nézett, most elõször mióta ismerem, furcsa árnyékot véltem felfedezni a szemében.
- Yuu-san? - suttogtam attól rettegve, hogy ami történt, az én hibám.
Õ bukkant fel elõttem, lenézõn vetette felém:" - Látod megmondtam. Hatalma van felettünk, még te sem vagy képes megfékezni. Ha nem vakarod le magadról Yuu-t, meg fog halni, te magad fogod megölni."
Könnyeim patakzani kezdenek, és a hányinger kerülget. Én tettem? De hogy, hiszen egyikük ébredését sem érzékeltem, nem Õ volt, Õ itt áll elõttem? Mi történt? Kezem a szám elé emelve tört ki belõlem a hangos zokogás. Abban a rövid fél másodpercben undorodtam magamtól.





Yuu:

- Ó, kit látnak szemeim, csak nem a kis Unmei? - hajol közelebb a férfi, mire Umi szó szerint a ruhámba bújik. - Milyen kis félénk - kuncog fel a sensei. Umi pedig majdnem sírva fakad.

- Ne! Nem akarom! - ordít, majd mielõtt még megállíthatnám, elrohan.

- Umi! - kiáltok utána, de már eltûnt.

- Menjünk utána! - mondja Yokou-sensei.

Nem nagyon szeretném, ha õk is jönnének. de nem tehetek mást. Õk jobban ismerik az épületet, mint én. Végül szétválunk. Benézek minden szobába, minden kórterembe, de Umi sehol. Talán megijedt ettõl a férfitõl, ami nem is csoda, hiszen annyi szörnyûséget tett vele. Miatta kellett kihoznom onnan, erre belefutunk Osamuba, pont, amikor már azt hittem, leráztuk. Végigvágtatok a lépcsõkön, le egészen a földszintig, amikor egy hangot hallok. Umi az, biztosan tudom. Visszarohanok. Nem is tudom, mennyi idõ telhetett el, talán negyed óra, de muszáj visszafutnom. Umi a falnál ül és sír, Yokou és Osamu meg elõtte. Mintha el akarnák kapni. Nem hagyhatom, hogy bántsák.

- Hagyjatok, félek! - nyöszörgi.

Odarohanok és megölelem. Úgy fél. De hirtelen megfogja a kezem és már fut is, maga után rántva Nem értem, mi folyik itt.

- Umi, állj meg, hallod, Umi! - próbálom megállítani, de nem hagy.

A kijárathoz érünk, ahol hirtelen nagyot lök rajtam, mire kirepülök, aztán rám ugrik. Épp kérdezném, mi baja, amikor hatalmas robbanás rázza meg az épületet és minket betemet a hamu és törmelék. A kórház... felrobbant. Ezt azonnal tudom. De Umi! Hol van Umi?! Reszketek, és nem merem kinyitni a szemem. Nem tudom, mit fogok látni. Halott Umit? Vagy nem halott Umit? Nem tudom.

~*~

Végül mégis kinyitom a szemem. Mindent belep a törmelék, a vér. A távolban haldokló emberek sirámai hallatszanak. Szörnyû. De Umi az elsõ. Ott fekszik mellettem. Óvatosan feltérdelek és megpofozgatom az arcát, mire magához tér. Félek, hogy mit fogok látni.

- Jól vagy, Umi? - kérdem halkan. Vérzik és halálra van rémülve. Vajon mi okozta ezt? Kis kezeivel törölgeti magát és fél.

- Mi történt, Yuu-san? - nyöszörgi halálra rémülten, majd lemászik a hátamról.

- Kita...gawa... - hallom meg Yokou-sensei hangját. A törmelékek mellett fekszik. Vérzik, haldoklik, kezében egy bilétát tart, azt nyújtja nekem. - Ez az... igazi... nevem...  ezen elindulhat... fogalma sincs... mibe ártotta... magát... - odasietek, mire a fülembe suttogja a számomra legborzalmasabb mondatot - Nem... nem bízhat... Unmeiben... Õ egy... idõzített bomba...
 
Aztán meghal. Én ránézek Umira és most elõször érzek valamit, ami nem jó. Látom, hogy remeg. Valahogy motoszkál bennem, hogy õ tette. Hogy õ a hibás. De ha nem õ, akkor Õ az! Nem! Arról tudnék. Valaki ölni akart. Ez nem volt véletlen. Valaki meg akarta ölni Yokou-t és Osamut, de engem megmenteni. Umi... nem bízhatok benne?

- Yuu-san? - suttogja Umi halálra váltan.

- Menjünk! - állok fel, bár minden mozdulatért úgy kell megkínlódnom. - Tûnjünk el innen, mielõtt valaki megjelenik!

Odalépek hozzá és kézen fogom. A bilétát zsebembe süllyesztem. Késõbb meg fogom nézni. De már én is érzem, hogy túl sok az egybeesés. Túl sok a véletlen, a nyom.

~*~

Visszatérünk a hotelbe. Elküldöm Umit fürdeni, én pedig megnézem a bilétát. Aoyama Kintaro. Nem ismerõs a név. Tehát ez Yokou igazi neve. Talán tudott valamit, amit nem lett volna szabad, és túl mélyre ásott. Eltették láb alól, ahogy Osamut is. És mindkettõjüknek köze volt Umihoz. Ezek szerint, én leszek a következõ. A fürdõbõl vízcsobogás hangja szûrõdik ki. Umi fürdik. Valamit tennem kell, nem hagyhatom, hogy Umi újból gyilkoljon. Ez a megoldás nem Rá vallana, mert Õ nem csinál ilyet. Ezt más intézte így. Talán éppen Umi. Hacsak... hacsak nincs még egy személy benne, akirõl nem tudok. Ai képtelen lenne rá, Shota szintén. Umi önként nem ölne, Õ pedig sokkal ravaszabb ennél. Tehát van egy ötödik személy. Vagy Umit elkábították, hogy bizonyos idõpontban tegyen meg valamit. Talán... talán nem véletlenül jöttünk ide. Mi van ha minden meg volt szervezve? Elborzadok a gondolatra, hogy valaki elõre megtervezett mindent, és engem használt fel rá. Meg Umit. Tehát Umi tudja, hová fogunk menni. Akkor mást kell kitalálnunk. Már tudom is, hogy mit. Az tiszta, hogy Umi itt elvégezte a feladatát, tehát vissza kell mennie oda, ahonnan jött. De mi van akkor, ha én valami mást csinálok? Nem lesz ínyére, de nélkülem képtelen a valódi életben boldogulni. Hallom, ahogy Umi kijön. Elrejtem a bilétát. Nem kell tudnia, hogy hol van.

- Kész vagy? - kérdem és rámosolygok. Nem szabad, hogy bármit is sejtsen, bár úgy hiszem, okosabb õ, mint mutatja.

- Igen - válaszol halkan. - Yuu-san... mi...

- Talán baleset volt - mondom. - Mindenesetre, jobb hogy eljöttünk. Nem lett volna kedvem magyarázkodni a rendõröknek, hogy mit keresünk ott sértetlenül.

- Bántottak volna? - kérdi félénken.

- Talán nem. Talán igen. Nem tudom. Elmegyek fürdeni. Te addig feküdj le, ok? Pihenj! - borzolom meg a haját, ahogy elhaladok mellette. Érzem, ahogy összerezzen.

Gyorsan lefürdök, majd készítek neki vacsorát. A dolgokat majd holnap reggel beszélem meg vele. Ha nem emlékszik rá, mi történt, talán tényleg hipnotizálták. Umi a tévét nézi a kanapén. Tom és Jerry megy éppen. Az jó, legalább eltereli a figyelmét. Aztán rájövök, talán Aival kéne beszélnem, ha Umi már alszik. Õ többet tud mindenkinél.
Megvacsorázunk és lefekszünk. Umi hozzám bújik. Érzem, hogy még mindig fél, reszket és halkan nyüszög. Nem tudom, bízhatok-e benne, de próbálok, bár Yokou szavai még mindig a fülemben csengenek. "Nem bízhat meg Umiban. Idõzített bomba." Nem tudom, mit gondoljak. Nem néz ki veszélyesnek, de a pszichopata gyilkos is ártatlannak látszik. Végül nagy nehezen sikerül álomba ringatnom. Mármint õt. Mert ekkor halkan suttogni kezdek.

- Ai! Ai, drágaságom, ébredj! - súgom a fülébe, mire nemsokára kinyílik a szeme és álmosan rám pislog.

- Mi az Yuu? - kérdi buja hangján. - Olyan szépet álmodtam, miért keltettél fel?

- Kérdezni szeretnék valamit, amire te tudnál nekem választ adni - mosolyodom el, és megsimogatom az arcát. - Ígérem, viszonzom.

- Mirõl lenne szó? - ül fel, és immár éberebb, szemei csillognak.

- Mondjuk arra, hogy mi történt ma délután - térek a tárgyra, mire szemei elkerekednek. Mint aki megrémült.

- Én... én nem tudom... - rázza a fejét, majd mint aki körbenéz, már kevésbé idegesen folytatja. - Volt... volt ott valaki... aki... de nem tudom ki... Esküszöm!

- És õ tette? - kérdem - Ai, nagyon fontos hogy elmondd! Kérlek! Nem foglak megbüntetni, ha elmondod.

- Te nem, de... õ igen - suttogja rémülten.

- Megvédelek, ha elmondod, ígérem. És megkeresem a tested is - bólintok.

Látom, hogy erõsen gondolkozik és mérlegel. Talán ez nagyobb horderejû döntés, mint amit azelõtt meghozott. Akkor csak Róla kellett beszélnie, de most úgy tûnik, mélyebbre ástam. Végül aprót bólint.

- Umi... Umi nem tudja... - suttog. - És nem is szabad neki megtudni. Soha! Van... van még valaki.... aki... aki... végrehajt.

- Végrehajt? - kérdem. - Úgy érted, nem véletlenül vagyok itt, igaz?

- Nem - rázza a fejét. - Ezt... ezt ki... kitervelték már... jó elõre.

- Ki?

- A... nevét nem tudom. Csak... senseinek hívjuk. De senki sem tudja... miért teszi ezt.

- Titeket is õ tett Umiba? - simítok végig Ai fején, mire bólint. - Hogyan? Hol?

- Nem tudom. Tényleg nem tudom - fakad sírva. - Csak... csak az tudja, aki... végrehajt...

- Köszönöm, Ai! - húzom magamhoz - Sajnálom, hogy megkérdeztem, de te vagy az egyetlen, aki többet tud, mint a többiek.

Csitítgatom, de õ csak sír. Nagyon meg van rémülve. A többiek tehát tudnak arról, aki végrehajt. Akkor nem Umi tette. De akkor felmerül a kérdés, hogy Umi létezik-e egyáltalán. Végre Ai is elalszik. Arca könnyes és megviselt. De már tudom, mit kell tennem. Többé nem mondom meg Uminak, hová megyünk, hiszen ha van még valaki, tudhatja. És ha Umi nem tudja az uticélunkat, akkor õ sem fogja tudni. Az ötödik vissza akar menni oda, ahol a sensei van. Nos, akkor akadályozzuk meg, míg mindent meg nem tudok. Betakarom Umit, aki immár békésen alszik, nem is tudva róla, hogy mostantól nem mindent fogok neki elmondani. Amíg nem tudom meg, mi történt és történik, nem bízhatom benne 100%-ig.


Unmei:

- Menjünk! - áll fel, de látszik, hogy nehézkesen megy neki. Biztosan megsérült, és én vagyok a hibás! - Tûnjünk el innen, mielõtt valaki megjelenik! - talán jobb lenne, ha valaki megjelenne, és elvinne. Elvinne és megadná végre a kegyelemdöfést. Yuu-san képes lenne tovább élni, talán találna valakit, akin érdemes is segítenie.
Robotként álltam fel, mikor megfogta a kezem, és szipogva követtem, némán könnyezve. A keze még mindig meleg, de a szíve... a szíve kezd kihûlni...
Csak lépdeltem és lépdeltem, hagyva, hogy sodorjon az élet, mint egy lehullott falevelet. Úgy éreztem, meghasad a szívem, ki tudja, hanyadszor már. Van még egyáltalán szívem? Vagy az egész nem más, csak toldozások és foltozások, varratok tömkelege? Ha csak magam lehetnék, Yuu-san talán szeretne örökké... így csak boldogtalan lesz õ is, én is, az édes kötelékek rút láncokká válnak, és végül nem marad más, csak a nyomasztó közömbösség, vagy az emésztõ gyûlölet. Nem akarom, azt akarom, hogy úgy emlékezzen rám, mint akit egykor nagyon szeretett. Nem akarom, hogy meggyûlöljön, nem akarom!
"Vegyünk tõle érzékeny búcsút!" Bár ilyen egyszerû lenne megválni tõle, de én szeretem. "Akkor gondolj arra, hogy jót teszel vele. Akit igazán szeretsz, tudnod kell elengedni!" Ai, miért mondasz ilyeneket? Hiszen te meg õ...
Csak elfordul, nem válaszol, nekem pedig ismét sírhatnékom támad, ahogy eszembe jut a sok nyöszörgés és fájdalmas sikoltozás, a szanaszét fröccsent vér, a groteszkül magányos testrészek összevisszasága. Hányingerem támad, de megpróbálom legyûrni, s csak arra koncentrálok, nem okozhatok több galibát Yuu-sannak.

* * *

A hotelbe érve elengedi a kezem. Zsibog a fejem, miközben az arcát bámulom. Nem is az arcát, az ajkait, várom a pillanatot, amikor kiböki: nem akar többé látni. Ha megcsókolna, ha ismét olyan puha és gyengéd táncra hívná nyelvem, csak most így utoljára... boldogan fulladnék saját vérembe.
Szívem követhetetlen fokozatra kapcsolt, mikor valóban elérkezett a pillanat, az ajkak kitárultak, szinte elájultam a megkönnyebbüléstõl, mikor csak annyi hangzott el, fürödjek meg, mert tiszta kosz vagyok. Aprót bólintottam, nem akartam magamra haragítani, így olyan hamar eltûntem, amilyen hamar csak tudtam, mintha ott sem lennék.

Csak álltam a fürdõben, meztelen testem tiszta libabõr volt már, a víz meg egyre csak folyt a lefolyóba kanyarogva. Én még sosem készítettem magamnak vizet. Az elkeseredés elemi erõvel tört rám. Eszébe sem jut segíteni, vagy így büntet, nem tudom. Végül úgy ahogy vagyok, beállok a víz alá, könnyeim versenyt futnak a zuhanyrózsa cseppjeivel, a víz jéghideg, de nem törõdöm vele, csak ráharapok az ajkamra. Érzem, ahogy a sós-fémes íz szétterjed a számban, majd a víz is vöröses árnyalatot vesz fel. De ez nem csak a számból származik, ez a seb a fejemen. De a vér egész sor asszociációt indít be: férfiak és nõk, idõsek és fiatalok, most és akkor régen. Húscafatok, jajveszékelés, sírás és halálhörgés zsibongott a fejemben, és hiába guggoltam le és szorítottam a kezem a fülemre, nem akartak csendesedni a hangok. Yuu-san, annyira félek!
"Rá már nem számíthatunk." Mintha magam nem tudnám, épp ezért érzem magam minden könnycseppel egyre üresebbnek. "Szökjünk el, Umi" Ai is ugyanezt zengi, és még Kicsi is könyörgõn néz rám. Menekülésszerûen zárom el a zuhanyt, és tekerek magamra egy törölközõt, és szinte kimenekülök a fürdõbõl még csurom vizesen.
- Kész vagy? - szólít meg, mire összerezzenek, teljes zavarba esek, csak halkan préselem ki magamból a választ.
- Igen - olyan reménytelenül elveszett vagyok, miért nem látod? Miért nem ölelsz át? Idegenkedsz tõlem? Fáj ez a távolságtartás! Mar itt belül, mélyen a mellkasomban. Yuu-san, annyira elviselhetetlen! - Yuu-san... mi... - nem, képtelen vagyok rá, nem tudom megkérdezni, mi van velünk. Még jobban fáj, hogy teljesen félreért.
- Talán baleset volt. Mindenesetre jobb, hogy eljöttünk. Nem lett volna kedvem magyarázkodni a rendõröknek, hogy mit keresünk ott sértetlenül.
Nem tiltakozom, nem próbálok visszatérni arra a témára, ami engem foglalkoztat, beletörõdötten kérdezek semleges hangszínnel, félszegen, és tele mindenféle démonnal. - Bántottak volna?
- Talán nem. Talán igen. Nem tudom. Elmegyek fürdeni. Te addig feküdj le, ok? Pihenj! - túr a hajamba, amire végigborzongom. Annyira de annyira ki vagyok éhezve a bizonyosságra ebben a a nagy bizonytalanságban, de ezek mind olyan semleges gesztusok. Fõleg egy ilyen mondat után: Feküdj le! Egyedül? Hogy feküdhetnék le? Kezem aprót megemelem, utána kapnék, de végül csak az ajtó kattan, ahogy a zár nyelve a helyére illeszkedik. Úgy érzem, kettétörtem.


Mikor Yuu-san végzett, én még mindig ott álltam, mire a konyhába vezetett, és vacsorát készített nekem. Azonban alig falatoztam, nem voltam éhes, azt a keveset is csak udvariasságból tuszkoltam magamba. Már nem szeret. Egyre nagyobb bennem a bizonyosság, hogy már nem szeret. Minden falat keserû epévé vált a számban. Közben fél szavakkal válaszolok fura kérdéseire, aminek a nagy részére nem is ismerem a választ. Csak egyre jobban megrémiszt a felismerés, nem emlékszem semmire arról az idõszakról, amely Osamu megjelenése és a robbanás utáni ébredés között telt el. Szinte felszabadított, hogy végre elmenekülhettem a tv elé.


Eljött a lefekvés ideje. Csak bambultam a tv-t, nem akartam szembesülni azzal, hogy ismét külön alszunk majd. Én úgy képtelen vagyok! Így csak hosszas könyörgés után fordítottam figyelmem rá, és igen meglepõdtem, mikor maga mellé csábítgatott a takaró megemelésével. Suta mozdulatokkal kuporodtam be mellé, hogy puhatolózva fészkeljem magam egyre közelebb. Apró szívem kihagyott egy fél pillanatra, mikor megszokott melegsége a hátamnak nyomódott. Jó volt érezni õt, jó lett volna még többet érezni belõle, de nem húzhatom ki a gyufát. Nem csoda, ha teljesen összekuszálódott fejem csak nagysokára tudott kikapcsolni az álom jótékony ölelésében.

~~~

Valaki szólongatott a távolból. Álmosan, de reflexbõl buja mosollyal pillantottam fel. Yuu? Mit akarhat tõlem? Csak nem jó voltam múltkor, és megkívánt, ezúttal Umi engedélye nélkül hancúrozunk egy kicsit?
Nem vehetem a dolgokat ennyire félvállról. Komoly dolgok vannak készülõben, és csak sejtelmem van arról, mire megy ki a játék. Jobban mondva, csak következtetéseim, és Umi egyre jobban tönkremegy... De nem akarok erre gondolni, még a végén nem lenne hangulatom Yuuhoz, az pedig tényleg világkatasztrófa lenne.
- Mi az Yuu? Olyan szépet álmodtam, miért keltettél fel? - kéretem magam.
- Kérdezni szeretnék valamit, amire te tudnál nekem válasz adni - simít végig az arcomon, és még egy ígéretes téttel növeli is a játszmát. - Ígérem, viszonzom.
Persze hogy felkeltette az érdeklõdésem, és ülésbe tornázom magam, hogy jobb hozzáférést biztosíthassak intim zónáimhoz, visít rólam, hogy nincs ellenemre egy menet.
- Mirõl lenne szó?
- Mondjuk arról, hogy mi történt délután - mintha villám hasított volna belém, tölt el a félelem és a rettegés. A szemeim kitágulnak, a lélegzetem pedig zaklatottan szapora lesz. Arról nem lehet!
- Én... én nem tudom... - rázom a fejem, mintha ki akarnám rázni belõle azt, amit mégis csak tudok. Nem akarok tudni, nem lehet, Yuu, nem teheted velem! Umira is vigyázol, rám miért nem? Miért kényszerítesz ilenekre? Ez nem olyan egyszerû, mint ahogy te gondolod! Ne nézz rám így, kérlek, ne... - Volt... volt ott valaki... aki... de nem tudom ki... Esküszöm!
- És õ tette? - lesütöm a fejem, nem mondhatok róla semmit. Én nem.... - Ai, nagyon fontos, hogy elmondd! Kérlek! Nem foglak megbüntetni, ha elmondod.
- Te nem, de ... õ igen - felelem egyre sápadtabban. A gyomrom egy merõ görcs, miközben õ olyan várakozón pillant rám. Mit tegyek?
- Megvédelek, ha elmondod, ígérem. És megkeresem a tested is - annnyira komoly... Nem tud megvédeni, hogyan tudna, ha itt vagyok belül? S a testem... Yuu, ezek nem tárgyalási alapok.
Másfelõl... Uminak szüksége lesz a védelemre. De hogy Yuut is megmentette, szüksége van a terveihez rá. Jobb lenne elválni tõle pont emiatt, de ha nincs Yuu, akkor Umi végleg darabokra hullik... Az nekem sem lesz jó, hiszen, ha nincs Umi, nincs egyikünk sem, csak az az idegen. Nem, azt nem hagyhatom!
Nem ez a megoldás, likvidálnunk kell! Rá kell vennünk Umit!
Ugyan, arra sosem lesz képes! Ne nevettess!
Ha Umi nem erõsödik meg, akkor így is úgy is vége lesz!
De ha megölöd, Umi sokkal elõbb fog összeomlani! Fogalmad sincs a kötõdésrõl, a szerelemrõl! Ha Yuu meghal, Umi is vele hal!
Bah! Szánalmas nyomoroncok!
- Umi... Umi nem tudja... - kezdek bele, de már az Õ arca is elég, hogy belém fojtsa a szót, csak nehezen nyögdécselek valamit. - És nem is szabad neki megtudni. Soha! Van... van még valaki... aki... - egyre meredtebben bámul, dühös rám, amiért kiadom az idegenrõl nagy nehezen megszerzett információkat. Bántani fog, keményen megerõszakol, de nem érdekelt, hiszek Yuuban, hiszem, hogy megmenthet bennünket, - aki... végrehajt.
- Végrehajt? - kérdez vissza azonnal, lecsapva a szóra, mint az éhes vércse potenciális zsákmányára. - Úgy érted, nem véletlenül vagyok itt, igaz?
- Nem - rázom a fejem. - Ezt ... ezt ki... kitervelték már... jó elõre.
- Ki?
Ne kínozz, kérlek!
- A... nevét nem tudom. Csak... senseinek hívjuk. De senki sem tudja... miért teszi ezt.
- Titeket is õ tett Umiba? Hogyan? Hol?
Már teljesen kész vagyok, az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, és zokogni kezdek, miközben csak védekezem: - Nem tudom. Tényleg nem tudom. Csak... csak az tudja, aki... végrehajt...
Magához ölel, látja, hogy túl messzire ment. Hiába a kedves szavak, én csak sírok megvigasztalhatatlanul, míg illatával az orromban zuhanok álomtalan álomba.

* * *

Reggel. Épp olyan, mint tegnap. A Nap kedves és cirógató sugarai simítanak végig az arcomon, a madarak jókedvûen hódolnak mosolygós arcának. Mégis, az én fejem felett megmaradt az éjszaka sötétsége, még a Hold és a csillagok sem pislákoltak apró reménylámpásokként.
Sírtam, halkan szipogva, önmagamtól undorodva. Megint láttam õket: a szemem elõtt villództak álmomban, éreztem félelmük, hallottam sikoltásaik, sirámaik, rimánkodó könyörgéseik, láttam a kiüresedõ szemeik, amelyekbõl kiszállt az élet, s mindent betöltött a vér.
Cafatok, darabok mindenütt, a régi emlékképbe belekeveredett az új. Felfordult a gyomrom...
Szinte észrevétlenül csusszantam ki mellõle az ágyból. Ez az egy, minél inkább ösztönösen cselekedtem, annál jobban ment. Profi tolvaj lehetnék... Lehet, hogy vagyok?
Nem, egy gyilkológép vagyok!
Visszapillantottam, de Yuu-san meg sem mozdult, még csak fel sem szusszant, csendesen szunnyadt tovább. Eszembe jutott féregrágta arca: az álom új, minden eddiginél baljóslatúbb jelentést nyert. Én teszem majd azt vele, s büntetésül jön vissza kísérteni. Nem tehetem azt vele! Én nem...
Nesztelen léptekkel, akár egy kísértet, jutottam el a fürdõszobáig. Az ajtó halkan kattanva adta meg magát, hogy újabb kattanással záruljon be mögöttem. Most elõször reteszeltem el, kizárva mindent: életet, világot, Yuu-san-t... Mint egy szánalmas, öntudatlanságig belõtt hajléktalan, támaszkodtam a wc-re, hogy végre kipakoljam gyomrom tartalmát, hevesen öklendezve és köhögve.
Közömbös, ólmos fáradtság borult rám, súlya a csempéhez préselt, mely hûvösen ölelt körbe. Gazdátlan kölyökkutyának éreztem magam, aki vágyik másokra, de beleharap minden közeledõbe. Mert elõbb vagy utóbb bántani fogom. Õt is bántani fogom! A zokogás hangosan robban ki belõlem, hogy saját kezeimbe fojtsam. Meg kellene halnom! De nem merek... Régóta elõször félek, és élni akarok! Elkeseredettségem az ujjamra zúdítom, nagyot harapva, aztán felszisszenve: vér...
Újabb adag róka landolt az elõzõ mellett, de már csak epét és gyomorsavat hánytam. Kiüresedtem végleg. Hirtelen gondolattól vezérelve álltam fel, nem törõdve testem heveny tiltakozásával, saját súlyomtól roskadozó lábaimmal. Egyenesen a tükörbe bámultam, szemeimbe õrült fény költözött.
- Umi - szólalok meg önmagamhoz beszélve. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen is tudsz lenni. Vajon, ha átszabom magunk, õk eltûnnek? Egyedül maradok?
- Umi! - kopogás. Yuu-san felébredt volna? Meglehet. Sõt, túlságosan is felélénkült, hiszen rángatja az ajtót. Sietnem kell!
Gyakorlott mozdulatokkal emelem fel a borotváját, és pattintom ki belõle a pengét. Kezem ugyan tétovázik, de mikor Yuu-san azzal kezd fenyegetõzni, hogy rám töri az ajtót, megacéloztam magam. A hajléktalan okozta vágás jó volt kezdõvonalnak, az lett a K egyik része, ahogy a penge ismét felnyitotta az alig behegedt sebet. A kis fémdarab mélyen az arcomba szántott, s ahogy a tükörbeli ént elöntötte a vér, részeg mosoly ült ki az arcomra: megbélyegzem! Mindenki tudni fogja, miféle ez az arc! Gyilkos!
Csak az I betûig jutok, mikor a zár megadja magát, gyors mozdulattal kezdek bele az elsõ L-be, de erõs kezek fonódnak a csuklómra.
- Eressz el! - üvöltök eszelõsen, majd heves csapkodásba kezdek.
- Fejezd be! - rivall rám, s egész a falhoz nyom, hogy leszûkítse a mozgásterem. Olyan erõvel szorítja a csuklómat, hogy a fájdalominger hatására kiesik a kezembõl a borotvapenge.
- Eressz el! Fáj! - nyöszörgöm, mire végre visszakapom szabadságom, igaz, csak a kezeim, hiszen még mindig úgy áll elõttem, hogy esélyem se legyen elszökni. Tehetetlenül csúszok le a fal mentén a földre, hogy aztán ártatlan kiscica szemekkel pillantsak fel újra. Cseppet sem zavar, hogy a vérem saját kezemre csöpög szüntelen. Szám hamis mosolyra húzódik kedvesen, hogy szavaim még jobban karcoljanak mindent, ami a normális gondolkodás keretei közé van zárva. - Kérlek, segíts! Bármit kérhetsz cserébe, csak ölj meg! Végezz velem, tépd ki a szívem puha ujjaiddal még ma! Olyan romantikus lenne. Annyira boldoggá tennél!
- Fejezd be! - ismétli meg õ is elõzõ felszólítását, mire leolvad az arcomról a mosoly. Különös, félelmetes aura lengi körül. Azt hiszem, dühös...
- Akkor legalább hagyj rá esélyt... - folytatnám, de döbbenten tapasztalom, hogy az arcom égni kezd a keze okozta csattanás után. Felpofozott! Õ engem tényleg felpofozott! Könnyek szöknek a szemembe, ahogy hevesen átölel. A két érzés annyira ellentmond egymásnak...
- Yuu-san... - nyüsszenek fel, mire beletúr a hajamba, s halkan a fülembe súgja: - Sajnálom.
Ettõl az apró kis szótól is megbizsergek, és forróság járja át a testem. Mintha a karjai közt képes lennék szabadon repülni. Erõtlenül kapaszkodom a mellkasába, ahogy közelebb tornászom a fejem az övéhez. Ahogy a szemeibe nézek, minden gondolatom elszáll, olyan pihekönnyûnek érzem magam. Keze a hajamból az arcomra csusszan, ahogy végigsimít rajta, mire halk sóhajjal hunyom le a szemem. - Ne csinálj több ilyet! - lehel apró csókot a homlokomra. A kezeim még erõsebben szorulnak a mellkasát fedõ póló anyagára, a szerencsétlen ruhadarab megfeszül az erõhatástól.
- Ne hagyj egyedül - rebegem cérnavékony hangon suttogva. Aztán homlokom az övének nyomom, hogy még közelebbrõl nézhessek a szemeibe. Remegek a feszültségtõl, amit a közelsége okoz, maradék eszem is lassan illan tova, hogy bizonytalan tétovasággal nyomjam ajkaim az övének, bekéredzkedve a puha forróságba. Csoda, ha a szívem hangosan dobbant, mikor nem csak bebocsátást kaptam, de viszonzást is: tangót jártunk csók színpadán.

* * *

Fejcsóválva fertõtlenítette a sebeket, amiket magamnak okoztam, de a csípõs fájdalom ellenére is mosolyogtam. Miért volt jó kedvem, mikor az elõbb még meg akartam halni? Nem tudom, de most mosolyoghatnékom volt.
- Lassan versenyre kelhetsz egy toldozott-foltozott rongybabával - jegyzi meg rosszallóan Yuu-san, ami végül is igaz, az arcom tele vágásokkal, a karom még mindig sajog attól, hogy betörtem az ajtót, s a karjaimon örökéletû stigmákként virítanak korábbi, még az intézetben elkövetett öncsonkításaim nyomai.
- Ha megunsz, kidobsz, ahogy azokat szokás? - nem szomorított el a felvetés, teljes természetességgel kérdeztem. Azt hiszem, bele sem gondoltam a kérdésem jelentõségébe. Már épp mérgesebb válaszra nyílna a szája, mikor megcsörren a telefon. Mindketten a készülékre meredünk meglepettségtõl elkerekedõ szemekkel. Az egyetlen, aki tudta, hol keressen minket, meghalt, akkor mégis ki lehet az?
Bizalmatlanul közelítette meg a telefont, én pedig reflexszerûen felpattantam, mint az állat, ha veszélyben érzi magát, hogy minél gyorsabban menekülhessen.
- Igen, tessék - veszi fel a kagylót, majd szinte azonnal rám pillant, szemei kiismerhetetlenül titkolózóvá váltak. Különös hanglejtéssel ejti ki a szót: - Sensei?
Mintha kikapcsoltak volna, mintha hirtelen rövidzárlatosra fagyott volna az agyam, csak a szó dübörgött a fülemben: sensei. Visszatarthatatlan késztetést éreztem, mennem kell, futni, csak futni el innen, gyorsan és fürgén. Lassú, gépies mozdulatokkal kezdtem hátrálni, miközben Yuu-san keze lejjebb engedte a telefont.
- Umi - szólt hozzám, de csak távolról derengett a hangja, hirtelen fordultam meg, és kezdtem rohanni úgy, ahogy voltam, pizsamában és félig véres fejjel, üveges tekintettel. Még felfogtam valamit abból, ahogy dühösen a telefonba horkant felháborodottan: - Ne merjen hozzáérni!

* * *

Teljesen kifulladva, elõredõlve és levegõ után kapkodva figyeltem az épületet. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, és hogy hol vagyok, csak a körülöttem zajló beszédfoszlányokból sikerült összetennem: az oszakai Kaiyukan Akváriumnál vagyok. Fura késztetés csalogatott egyre beljebb. A bejáraton azonban nem volt könnyû átcsusszanni, szerencsémre egy csapat fiatalabb érkezett, valami osztálykirándulás féleségen voltak, és közöttük sikerült besurrannom. A hatalmas épület akváriumok és halak ezreivel volt tele, csak bámultam tátott szájjal az egészet. Végül a cápáknál cövekeltem le, csak néztem fenségesen rémisztõ kecsességüket, pislogás nélküli, mélyen az emberbe fúródó szemüket, éles fogaikat.
Hirtelen karolt át valaki hátulról, s az üveghez nyomva lehetõséget sem adott arra, hogy csak egy pillantást is vessek az arcára. Sikoltottam volna, de a fülembe suttogta ha hangoskodom, Yuu-san csúnyán meg fog sérülni. Minden hang a torkomra forrt, még az ellenkezésem halvány nyomai is megszûntek, mire csak annyit suttogott kiismerhetetlen hangján: Jó fiú! Látómezõmbe egy ismerõs, mégis ismeretlen pénzérme került, hogy lengedezve kábítson el.

* * *

Mintha mély álomból ébredtem volna, mégis alig telhetett el pár perc. Még mindig az akvárium falának szorítva álltam, és még mindig éreztem kegyetlen szorítását. Féltem is meg nem is. Kavargott a fejem.
- Maradj nyugton - utasított, mire szót fogadtam. Igaz nagyon is rettegtem, de hagytam, hogy egy kendõt kössön a szememre. Ahogy ezzel megvolt, maga felé fordított, de a kendõ miatt jótékony takarásban maradt. Egy cseppet sem láttam, csak a nagy sötétség maradt nekem. Egész a hideg üveghez lapultam, mire halkan felkuncogott, s végigsimított az arcomon.
- Kis félõs cicám - a gyomrom öklömnyi méretûre zsugorodott, ahogy végignyalt az ajkaimon, gyengéden, mégis erõszakosan beleharapva. Fájdalmasan felszisszentem, mégis elfogott valami kellemes remegés. Nem a félelem volt, talán csak részben: ez a valami forró volt és egész lázba hozott, pedig csak a vékony, de erõs ujjak szántottak végig az oldalamon a ruha alatt. Az arcom kipirult, s aprót nyögtem. Mi történik?
- Hiányzol - suttogja, s kemény merevedését az enyémnek dörzsöli, a lábaim meg diszkréten megremegnek. Yuu-san!
A melegség, mely tûzbe hozta a testem, váratlanul tûnik el, s én pihegve támaszkodom az arcomon még mindig kendõvel az akváriumnak, úgy ahogy otthagytak. Csak a léptek zaja visszhangzik a sötétségben. Ismerõs léptek, jól ismert dobogás: Yuu-san. A kendõ lassan lecsúszik könnybe lábadt szemeimrõl. Nagy erõvel lököm el magam végre az üvegtõl, és Yuu-san felé lendülök, talán meg is lepem, mikor teljes erõvel belécsattanok, és a mellkasába fúrom a fejem. Hát még akkor, mikor föltekintve, erõszakosan és kétségbeesetten ragadom meg, és húzom magamhoz egy agresszív csókra. Nem akarom érezni annak a másiknak az ízét!

Yuu:



Unmei:

Az illata ismét betölti az orrom, ahogy ajkai mézes íze is ellepi a szám, elfeledtetve az elõbbi kesernyés utóízt, a félelem jeges bénultságát. Olyan ragaszkodón simulok hozzá, mintha mindig is karjaiban lett volna a helyem, mintha soha nem létezett volna más a világból az õ ölelõ melegségén kívül. Ahogy ajkaink végül elszakadnak, reszketve pillantok fel rá õzike szemekkel. Yuu-san, annyira zavarodott vagyok.
- Semmi baj, kicsim. Most már itt vagyok, nem bánthat - nyugtatgat, mire vállába fúrom a fejem, hogy elrejtõzhessek valóban õelõle, aki éhes tekintettel les rám valahonnan talán most is.
- Nem bántott, ugye kincsem?
- Ne... nem... de... de... - felelem sírós hangon. Fizikailag valóban nem is bántott, de olyan dologra kényszerített, amit én nem akartam, én nem akarhattam azt. De hiszen nagyon is akartam érezni azt az érintést. NEM! - félek...
- Megvédelek, jó? - nyom Yuu-san egy puszit az arcomra, nem törõdve semmivel és senkivel, pedig már jó páran ferde szemmel méregetnek minket. - Ha még egyszer hozzád mer érni, kitekerem a nyakát!
Arca annyira komoly és határozott. Halvány mosollyal bólintok: - Jó - fontos vagyok számára, érzem. Olyan különleges valaki, akit nem ad soha másnak. Yuu-san, annyira boldog vagyok, hogy a te szerencsétlen, kopott kis rongybabád lehetek.
- Gyere, kicsim, ha már itt vagyunk, nézzük meg a halacskákat - javasolja gondoskodón, és én hálásan hagyom, hogy elvezessen e szentségtelen helyrõl, el a cápák elõl, nem számít, hova megyünk, csak had kapaszkodhassam beléd, s hallgathassam megnyugtató hangod.

Yuu-san sok érdekességet mesélt a különbözõ halakról, s egyéb tengeri állatokról. Kis idõbe telt, mire feloldódtam, de mostanra teljesen a színes életkék bûvkörébe estem. Jól esett nem gondolni semmivel, csak nézni kecses mozgásuk, impozáns pózolásuk. Mind-mind olyan állat volt, amely a tengerben él, abban a nagy misztikus víztömegben, amelyrõl a mostani nevem kaptam, amelyen újjászülettem Yuu-san részeként. De lehetett minden csodás és szemet gyönyörködtetõ, semmi sem érhetett fel azzal a csodával, amelyet az akváriumok tömkelegébõl kilépve pillantottam meg. Nagy bociszemekkel pillantott rám, és rögtön tudtam, õt nekem teremtették a földre, eszméletlen aranyos volt.
- Nézd, Yuu-san! - mutatok rá, egyetlen választottamra: eszméletlen aranyos teknõs!
- Azt szeretnéd? - kérdezi Yuu-san, mire gyermeki lelkesedéssel bólintok. Madarat lehetett volna velem fogatni, mikor minden további szó nélkül a kezembe nyomta. Egyszerûen nem tudtam betelni ezzel a puha, kis plüssjószággal.
- Köszönöm, Yuu-san - bújtam hozzá csillogó tekintettel, és még egy puszit is nyomtam az arcára jutalmul.
- Nem kell meghálálni - mosolyog. Tisztában vagyok vele, mégis ösztönösen borít be az érzés. Szeretlek! - Viszont van egy komoly problémánk - a probléma szóra megfagyok. Riadt tekintettel pillantok fel rá, magamhoz szorítva új szerzeményem, miközben folytatja. Nincs pénzünk. Nem tudom, mit jelent pontosan ez, de a hangsúlyából érzem, ez valami rossz dolog, valami olyan, ami növeli a nehézségeket, és ami miatt aggódni kell.
- Szóval, egy ideig le kell táboroznunk, és munkát kell keresnem, amibõl élni tudunk és tartalékot tudunk felhalmozni.
Munka.., tartalék... mind egy-egy értelmetlen szó, amirõl csak halvány elképzelésfoszlány létezik a fejemben, de az, ami igazán nyugtalanít, az az, hogy egy ideig itt kell maradnunk. Nem lett volna bajom a hellyel, ha nem történt volna meg AZ, a kórházról nem is beszélve. Kételyek nõttek bennem, léggömbként fújódva fel, és úgy éreztem, menten szétfeszítenek. Hogy létezhetek olyan helyen, ahol Õ is ott van mindenhol az az Idegen? Csendesen lehajtottam a fejem. Nem akartam panaszkodni, nem akartam további gondot okozni. Meggyõzõdésem volt, hogy Yuu-san nem döntött volna így, ha nincs rá nyomós indoka. Így csupán egy rövid kérdés kelt életre ajkaimon megformálódva halkan, hogy elrejthessem a hangomban rejtõzõ elkeseredettség hamiskás mellékzöngéit.
- Meddig?
- Talán pár hónapig - feleli, ahogy már az utcán sétálunk vissza a hotelszoba felé. Átkozott színes papírfecnik, mennyi gondot okoznak! Egyáltalán nem értem, miért vannak oda úgy érte azok az emberek, akiktõl Yuu-san a dolgainkat szerezte be. Még csak nem is szép, legalább is a papír nem, a kis fémkarikák jobban tetszenek.
- Még van valamennyi pénzem - magyarázza Yuu-san. -, de enni kell, a szállást fizetni, ruházkodni, mosatni, és nem fogunk kijönni abból, ami maradt. Érted? A való életben a megélhetés drága és sok pénzbe kerül.
Csak nézem, de kék szemeim ködösek, egyáltalán nem értem, mirõl beszél...
- Nem értem - felelem szemlesütve, szégyellve magam. Nem értem, pedig úgy tûnik, ez olyan alapvetõ, mint hogy az oroszlán Afrikában él és húst eszik. Ezt is csak azóta tudom, mióta Yuu-san mesélt róla... Olyan haszontalan vagyok, s folyamatosan csak gondot okozok. Ha nem lennék, Yuu-sannak lenne elég színes papírdarabja, de mivel nem volt ideje olyanokat csinálni, így most elfogytak neki, és akkor nem fog tudni semmit cserébe kérni más emberektõl. Az én hibám. Szomorkásan hagyom, hogy Yuu-san átöleljen, s úgy vezessen tovább ideiglenes otthonunk felé, ahogy azt is, hogy hazaérve lerángassa rólam a véres ruhákat és átkötözze a sebem. Most nem volt mosolygós jó kedvem, csak bambultam magam elé. Azon gondolkodtam, mit tehetnék, hogy segítsek Yuu-sannak olyan fényes fémdarabokhoz és színes papírokhoz jutni, de semmi használható nem jutott az eszembe. Én nem tudok olyan szépet rajzolni... Helyette csak figyeltem õt, ölemben Teki-kunnal, hátha elleshetek valami hasznosat az ügy érdekében, de csak egy fura mintákkal telenyomott papírköteget lapozgatott serényen. Szemei gondosan végigvizsgálták az összes kis fekete jószágot. Ha jól tudom, ezek is olyasmi betûk, mint amilyenekkel azokat a könyveket írták, amelyekbõl régen Yokou-san mesélt nekem. Yokou-san... hihetetlen, hogy már nem él, hogy már nem mosolyog kedvesen, hogy nem mesél... megöltem... biztos vagyok benne, hogy én voltam... valahogyan...
- Ne félj, kicsim, ha talpraálltunk, útnak indulunk, jó? - pillant rám.
Talán nem kellene, de a kérdés megnyitja bennem a gátat, s utat engedek a kétségbeesés csordogáló árjának: - Biztos? Ugye tényleg csak pár hónapról van szó? Ugye nem maradunk itt örökre?
- Nem - feleli határozottan, amely rögtön lehûti a fejem. - Nem szeretnék itt megöregedni. Ne félj, megkeressük anyukádat, jó? - simít végig a fejemen, s én cica módjára bújok a hóna alá.
- Jó - búgom bele a ruhája anyagába. Ahogy heves vallomásomat is, cseppet elpirulva. - Szeretlek, Yuu-san. Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek! - ha csak pár hónapról van szó, azt ki fogom bírni, Yuu-san miatt mindenképp.
- Én is téged, kincsem - feleli elõzõ vallomásomra, s én önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy megérzem ajkait a fejem búbján. - Nekem te vagy a mindenem, ugye tudod? - suttogja kedvesen, mire bólintok. Mégis halk sóhajtás tör fel belõlem: miért lettem ilyen értékes, hiszen olyan haszontalan vagyok?
Egy ideig csak nézem Yuu-sant, ahogy visszamélyed a papírjaiba, majd ahogy telefonon intézkedik, de kezdtem unatkozni. Ez pedig azzal járt, hogy nõtt a haszontalanság érzésem. Így diszkréten elsunnyogtam, mert volt egy "nagy" ötletem, amivel hasznossá tehetem magam. Egyenesen a fürdõbe léptem, majd halkan megnyitottam a vizet, most kivételesen a meleget, s elkezdtem teleengedni a kádat.
Ahogy egyre forrósodott a víz, megpróbáltam hozzányitni a hideget is, hogy kellemes legyen. Talán nem nehéz kitalálni, fürdõvizet készítek Yuu-sannak. Még a habról is gondoskodtam, jó adag tusfürdõt nyomva a kádba. Elmélyülten mosolyogva szemléltem munkám kialakulóban levõ gyümölcsét. Elégedettségem akkor hagyott alább, amikor a hab olyan növekedésbe kezdett, hogy kezdett kontrollálhatatlanná válni. Riadtan próbáltam elzárni a vizet, s ehhez a kád szélére térdeltem, egyensúlyom azonban cserben hagyott, s nagy csobbanással borultam a vízbe, miközben vadul kapaszkodót keresve átrántottam a gombot zuhany üzemmódba.
Mikor sikerült a fejem kiemelni a vízbõl, Yuu-sannal találtam magam szemközt, aki rémülten pillantott rám.
- Jól vagy? - kérdezte, miközben megzabolázta a zuhanyrózsát, elzárva a vizet.
Lesütött szemmel csak annyit feleltem: - Készítettem neked fürdõvizet, Yuu-san...
- Köszönöm - felelte kisebb hatásszünet után annyi melegséggel a hangjában, hogy muszáj volt hálásan rápillantanom. Rögtön ki is pirultam, hiszen addigra már nekilátott ingje kigombolásához, s csupasz bõre hívogatóan sejlett fel az anyag alól elõbújva. Zavarom elõl menekülve álltam fel, hogy kimásszak a kádból, de nem menekülhettem. Yuu-san azonnal megfogta a kezem. Szinte pánikolva pillantottam fel rá, hogy kérdésére kihagyjon vagy három ütemet a szívem.
- Ha már így összevizezted magad, nincs kedved velem fürdeni?
Képtelen lettem volna bármit is mondani, meg sem próbáltam, csupán felemeltem a két kezem, jelezve: megadom magam, csak segítsen levenni a csurom vizes felsõm.


* * *

- Umi, kicsim, ébredj! Kész a reggeli - gyengéden noszogat, mire felpillantok. Hogy kerültem megint az ágyba? Vagy az is csak álom volt, hogy felébredtem?
Tíz perc múlva az asztalnál "tömjük" magunkba az ételt. Személy szerint én csak turkáltam az ételben, de valahogy Yuu-san sem tûnt túl éhesnek.
- Nemsokára indulnom kell, szeretném, ha megígérnél elõtte néhány dolgot - fordul felém nagy komolyan. Bólintok, így folytatja. - Amíg távol leszek, nem csinálsz semmi butaságot, és legfõképp itt leszel, mikor megérkezem, és nem kóricálsz el, rendben?
- Igen - felelem, de ahogy átfut az agyamon az információ, kétségbeesetten kiáltok fel. - Egyedül hagysz?!
- Muszáj, kicsim...
- De miért? - ez nem válasz, nem hagyhatsz itt!
- Nézz rám! - parancsol rám, hogy megakadályozza a kitörni készülõ hisztit. - Ígérem, hogy visszajövök.
- De ..., én miért nem mehetek, dolgozhatnék én is... - próbálkozom.
- Csak egy valakit keresnek, különben sem szeretném, hogy dolgozz.
- De én tényleg tudnék - erõsködöm, mire vállamra teszi két kezét.
- Tudom, de ez az én feladatom. Te azzal tudsz a legtöbbet segíteni, ha itthon vigyázol a holmikra. Ez is pont ugyanolyan fontos dolog, mint a munka.
- Értem... - törõdöm bele, s csak akkor hagyom, hogy eltörjön a mécses, amikor becsukódik mögötte az ajtó.
Mintha mázsás súly nehezedett volna rám, roskadtam vissza az asztalhoz, mikor megpillantom Yuu-san tárcáját. Itt hagyta. Azonnal felkapom, és már szaladok is le az utcára vele, de õt már sehol sem látom. Elönt az aggodalom, remélem, nem lesz problémája belõle.
Szomorúan és máris teljesen magányosnak érezve magam kullogtam fel  a szobába, ám azt a kellemetlen dolgot kellett tapasztalnom, az általam nyitva hagyott ajtó most csukva áll elõttem, s bizony, hiába próbálom lenyomni a kilincset, az ajtó nem nyílik.
- A francba! - tör ki most már véglegesen belõlem a zokogás, ahogy lekuporodom az ajtó elé a földre. Fázósan és félve öleltem magamhoz térdeim.
Csupán röpke percek kellettek hozzá, hogy kialakuljon bennem a rögeszme, most, hogy Yuu-san elment, értem fog jönni. A legjobb alkalom: teljesen védtelen vagyok. Érzékszerveim kiélesedtek, s összerezzentem minden apró neszre.
Hát még akkor mekkora frász tört rám, mikor léptek zaja indult meg a lépcsõ felõl, és egyre közeledett! Halálra vált arccal tapasztottam szemeim a lépcsõre, s mikor elõbukkant a zajhoz tartozó fej és arc, felsikoltottam.
- Az Isten szerelmére! Kis híján leestem, úgy megijesztettél! - dorgál meg a hang, de ez nem az övé, hála az égnek, nem az övé!
- Jól vagy, haver? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - lép közelebb, mire rátapadok az ajtóra és rémülten suttogom: - Ne érjen hozzám!
Az idõsebb, õszes hajú férfi visszahõkölt.
- Semmi baj, nem akarlak bántani - nyugtatgat egy mosollyal az arcán, de nem bízom benne egyelõre, neki is dolgozhat.
- Vársz valakire? - kérdezget tovább, mire bizonytalanul tagadólag megrázom a fejem bevásárlószatyrára pillantva.
- Akkor kizártak?
- Én magam - feleltem, valahogy nem tûnt olyan veszélyes fajtának, ahogy jobban szemügyre vettem. Kezdtem felengedni.
- Ó, hát azon segíthetünk! Leteszem a cuccaim, aztán megkeressük a portást, neki van pótkulcsa minden lakáshoz - jelenti ki a férfi vidoran, majd eltûnik a közeli ajtó mögött. Másodszomszédunk.
Nemsokára, immáron szatyrok nélkül bukkan fel újra, s máris pártfogásába véve intézkedik. Lekísér a lépcsõn, majd a pulthoz lépve már is tárgyalásokba kezd az érdekemben. Sajnos kevés sikerrel, a portás csak nem akart kötélnek állni.
- Sajnálom, fiam - néz rám elszontyolodva. - Ez az akadékos marha nem hajlandó kiadni a tûzkulcsot, mert nem én vagyok a szoba bérlõje. Ha vigasztal délután más lesz a portán, megpróbálhatjuk majd újra. Addig, ha gondolod, bejöhetsz hozzám.
Csak nemlegesen ráztam a fejem, jól leszek én az ajtó elõtt, hiszen megígértem, hogy nem kószálok el.
Ha azt hittem, nyugtom lesz, tévedtem: hamarosan egy bögre tejjel és pár sütivel tért vissza, majd letelepedett velem szemben.
- Gondoltam, éhes leszel. a nevem Kajimura Sinji. Téged hogy hívnak?
- Umi - vettem el egy kisebb sütit. Az igazat megvallva valóban kezdtem éhes lenni.
Mire észrevettem magam, már lyukat beszélt a hasamba az öreg, s én némi bizalmat szavazva neki hallgattam történeteit. Mesélt arról, hogy van két nagy fia, és négy unokája, a legkisebb épp a hétvégén fogja meglátogatni, amire már nagyon készül. Még fényképeket is mutogatott. Hogy fiatalabb korában bejárta egész Japánt, s járt külföldön is, s eljutott olyan különleges és távoli helyekre, mint Olaszország vagy Finnország.
Varázslatos történetei voltak, én pedig egy idõ után kérdezgetni kezdtem, így hamarosan kiköltözött a lakásából egy térkép, rengeteg fotóalbum és egy vázlatfüzet is, hiszen Kajimura-san, mint kiderült, festõként dolgozott. Gyönyörû képei voltak valóban, szemem lelkesen legeltettem végig a félkész vázlatokon, elképzelve, milyenek lesznek, ha megvalósulnak. Ezen kívül tanított is egy érdekes dolgot: apró szendvicsfalatkákat készíteni fogpiszkálóval.
Végül a másik portás feljött a kulccsal, és kitárulhatott a lakás ajtaja.
- Örültem a délelõttnek - intett búcsút Kajimura-san - Ha van felesleges fél órád, kopogj át nyugodtan, az ilyen vén csontok, mint én, már örülnek bárkinek, aki rájuk nyitja az ajtót.
- Umm - hümmögtem mosolyogva, majd becsuktam az ajtót, hogy hozzákezdhessek megszerzett tudásom hasznosításának és "vacsorafalatkákat" barkácsoljak egybe. Még javában szorgoskodtam, mikor ismerõs hang zendült fel.
- Tadaima!
Izgatottan csillogó szemekkel léptem ki a konyhából: - Okaeri, Yuu-san!



Yuu:

Unmei:

- Hát te mit csinálsz, kicsim? Jó napod volt? Nem unatkoztál? - ölel meg szorosan, ami hirtelen tudatosítja bennem, mennyire hiányzott egész nap annak ellenére, hogy hála új "barátomnak", egész hamar eltelt a sok-sok óra, amit Yuu-san nélkül kellett töltenem. Hogy fogom kibírni a többit, egy hónap az nagyon hosszú idõ, végtelenül hosszú. S közel sem biztos, hogy Yuu-san össze tud szedni elég papírfecnit. Bár tudnék valahogy segíteni!
- Gyere! - húzom magammal, hogy megmutathassam a mûvem, bíztam, benne, hogy így jobb kedvre deríthetem, mert elég nyúzottnak nézett ki. - Csináltam vacsorát, nézd! - mutatok a kis falatocskákra, és ahogy elgyönyörködöm bennük, ismét elönt valami meleg érzés, egyfajta büszkeség, hogy lám, egyedül is képes voltam valami hasznos dologra.
- Nagyon ügyes vagy - zsebelem be a várt dicséretet, és egy ráadás puszival is gyarapodom, ami gyermeki lelkesedést és enyhe pírt rajzolt az arcomra. - És ezt mind egyedül csináltad? - kérdezi, én pedig csak bólogatok egy halk "uhm" kíséretében.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent élhetek át egyszer az életben. Korábbi életemre egyáltalán nem emlékszem, az intézetben töltött napok pedig, bár amikor ott éltem, nem tûntek annak, a mostani életemhez képest roppant sivárnak hatott. Igaz a rosszból is bõven kijutott, de nem éreztem magam rosszul ennek ellenére, annak ellenére sem, hogy legutóbbi öncsonkításom nyomát még élénken ott viseltem az arcomon lévõ kötés alatt. Furcsán hangozhat, de ezek a kis kirohanások az életem részét képezték, mióta csak az eszemet tudom, nem emlékszem olyan idõszakra, amikor ne lett volna hasonló hajlamom, talán titokban kicsit élveztem is, amikor saját bõrömet metszettem fel. Mostanában itt is változás állt be, egyre inkább elrettent a gondolat, hogy azzal, hogy önmagamnak ártok, Yuu-sant is bántom. Másrészt azt is észrevettem, hogy egyre kevesebbet engedem ki az irányítást a kezembõl. Nem szép dolog, de legszívesebben teljesen kisajátítanám Yuu-sant, és nem szívesen osztozom sem Aival, sem Kicsivel, és legfõképp Õt nem engedném a közelébe. (Még élénken élt bennem kísérlete arra, hogy megölje Yuu-sant.)
Talán ezt az érzéskavalkádot hívják boldogságnak? Nem igazán tudom, de mindenesetre kellemes.
Gondolataimból az ragad ki, hogy Yuu-san az asztalhoz ül végre. Ideje enni.
Vacsora közben Yuu-san "kifaggat" a napomról, és igen elcsodálkozik a kalandjaimon. Igaz, nem akartam eredetileg elmondani, de elszóltam magam, és onnantól kezdve már nem volt visszaút. Fõleg, hogy felbátorított az, hogy Yuu-san egyáltalán nem tûnt dühösnek, sõt, kifejezetten örült annak, hogy szert tettem egy ismerõsre. Ötletét, miszerint szívesen találkozna Kajimura-sannal, kifejezetten pártoltam. Szerintem kedvelnék egymást, mert Yuu-san is szeret mesélni, meg okos, ahogy Kajimura-san is. A szerethetõ emberek természetszerûleg kedvelik egymást, errõl határozottan meg vagyok gyõzõdve.
A kis élménybeszámolóm után Yuu-sanon a sor, én pedig érdeklõdve hallgatom minden szavát, és egy csomó kérdést teszek fel neki. Örültem neki, hogy élvezte a munkát, de egyben el is szomorított a dolog, és - bár jelét nem mutattam - eszembe ötlött, hogy esetleg még több idõt fog ott tölteni, és velem kevesebbet törõdik majd, mert ott jobban érzi magát, ott olyan emberekkel találkozhat, mint saját maga. Olyan butának és haszontalannak érzem magam. Ezért esett külön jól, hogy a vacsora végeztével ismét megdicsérte kis alkotásom. S valóban úgy is tûnt, ízlett neki, nem hazudik.
Az étkezés végeztével Yuu-san nekiesik a mosogatnivalóhalom szörnyetegének, én pedig ismét elszöszölök a fürdõvízzel. Mosolyom elhalványul, ahogy a tegnapi napra visszagondolok. Jó lenne megint Yuu-sannal fürdeni, jó lenne, ha... Hatalmasat sóhajtottam, még gondolatban sem merem kimondani. A kád mellett térdelve elképzeltem, hogyan reagálnék, ha Yuu-san valóban megpróbálna közeledni, de arra kellett döbbennem, igazából fogalmam sincs, egyszerre éreztem magam izgatottnak és rémültnek az elõtörõ képek során merengve. Az addig oké, hogy szeretem Yuu-san illatát, azt, ahogy végigsimít a hátamon, vagy épp megpuszil, de mihez kezdek, ha arra kér, hogy... szóval, hogy vegyem a számba..., mi van, ha véletlenül megharapom...  vagy amikor oda alulra esetleg... félek, hogy fájna... fájna, hogy elrontok valamit. Aival nem vehetem fel a versenyt...
Arra riadok, hogy a víz már megint riasztó magasságba szökött, de most sikeresen vettem fel a harcot a csappal, így nem került sor a tegnapihoz hasonló manõverre. Még egy rövid ideig vágyakozva nézem a vizet, kedvem lenne direkt beleesni, de végül gyõz "józan" eszem, és lemondok a csuromvizesség biztosította lehetõségekrõl. Ha nagyon erõltetem, Yuu-san terhére leszek. Lehet, hogy õ nem is akarna velem fürdeni. A tegnapi különben is egy kivételes eset volt.
- Kész a fürdõ, Yuu-san - jelentem be, ahogy látom, épp végzett õ is.
- Rendben, megyek már - nevet jókedvûen, ami ismét pirulós mosolygásra késztet, igaz halványabbra, mint az elõbb a vacsoránál. Azonban ahogy kézen fogva magával von, elkerekednek a szemeim. A mozdulat teljesen váratlanul ért, és már csak arra eszméltem, hogy épp hámoznak ki a ruháimból. Szemhéjam szégyellõsen hunytam le, ahogy ott álltam, teljesen csupaszon, várva, hogy õ is megszabadulhasson mindentõl. Nem kellett sokáig ácsorognom, ahogy kék íriszeim ismét rácsodálkoznak a világra, már teljes valójában járathatják végig ingerekre éhes valójuk Yuu-san számomra tökéletes testén. Zavartan nyelve kapom viszont el a tekintetem, mikor a " kényes" ponthoz érek. Még így is olyan lehetetlenül nagynak tûnik...
Ahogy megemel, hogy karcsú testem a kádba emelje, a szívem duplatempóra kapcsol és felvándorol ismét a torkomba, hogy utána lehulljon a gyomromig apró gombóccá válva, amikor csatlakozik hozzám.
Nem sokkal késõbb már kissé felszabadultabban mosom a hátát. Ebben a helyzetben kevésbé akad rajtam fogás, így teljesen "biztonságban" éreztem magam, szórakozottan járattam fel-le ujjaim finom bõrén. Annyira puha és sima. Szinte kísértett, hogy ne csak az ujjaimmal, hanem az ajkaimmal is barangoljam végig. A vonzás erõsnek bizonyult, egyre közelebb és közelebb bújtam, amikor is a frász jött rám: Yuu-san váratlanul megragadta a kezem, és rám nézett. Végigfutott rajtam a hideg, majd a meleg is, rajtakapott. Csak nézem a szürke szemeket, amelyek egyre közelebb kerülnek, ahogy az állam megragadva közelebb von magához. Ajka puhán simul az enyémekhez, s nyelve türelmesen és gyengéden siklik végig alsó ajkamon. Már ebbe beleremegtem, s önként engedtem utat a kérlelés hatására. A csók mélyülésével párhuzamosan ébrednek el bennem elfojtott ösztönök - hiszen bár én magam még sosem csináltam senkivel, a testem igenis jól emlékezett régvolt és nem is olyan távoli fülledt éjszakákra. Talán ez is az oka annak,  hogy bár nyamvadtul rémültnek éreztem magam, mégsem ellenkeztem, ahogy az ölébe vont, s átölelte a derekam, édes kalitkába zárva.
- Szeretlek. Szeretlek, Umi - testem forróság öntötte el érzéki szavai hallatán, s a szívem megtelt a túlcsordult szerelem bolondító elixírjével. Ennek ellenére semmi nem vált szirupossá, határozott körvonalak teljes valóságában fogtam fel mindent, és azt akartam, hogy így is maradjon, minden pórusommal be akarom fogadni õt!
- Yuu.. san... - próbálnék valami válaszfélét kinyögni, de újabb édes csókkal fojtja belém az egyébként is szégyellõsen bennem megbújni kívánó szavakat.
- Akarlak, Umi - hangja annyira mély és bódító, csak bólintok, ahogy alig pár milliméterre levõ arcára pillantok. Ugyanolyan erõs vágy olvasható le róla, mint amit belül érzek. Már határozottan tudom, akarom, hogy megtörténjen, akarom õt.
Az újabb, immáron harmadik fullasztó csók után Yuu-san a nyakamhoz hajol, hogy gyengéd csókokkal hintse tele. Minden egyes alkalommal, ahogy ajkai a bõrömhöz értek, bizsergés hullámzott végig rajtam, hogy lassan ködösült-fülledt vággyá alakuljanak odalent. Szégyentelenül sóhajtok fel hátradöntve a fejem, egész közel bújva hozzá. Szemeim lehunyom, még jobban szeretnék koncentrálni magára az érzésre, kizárva minden felesleges impulzust, a hármas csapáson kívül, amelyet Yuu-san mér az érzékeimre, már képtelen lennék mást befogadni. Jólesõen morranok fel már-már öntudatlanul - tényleg én vagyok, aki ezeket a hangokat produkálja? - mikor egyik keze a hajamba túr, s ezzel egyidõben gyengéden a nyakamba harap. Mohó tenyere azonban nem nyugszik, s egyre délebbre vándorol. "Segélykérõn" kapaszkodom széles vállaiba, így próbálva megtartani elgyengülõ önmagam, hogy aztán szórakozottan vezessem végig ujjaim én is meztelen bõrén, majd vissza. Adni is szeretnék, nem csak kapni... de ösztönöktõl nehezülõ fejjel olyan nehéz.
Kényeztetõ ajkai elválnak a nyakamtól, amely enyhe csalódottsággal tölt el, amely rögtön lelohad, amint beleharap a fülcimpámba játékosan. Hatalmasat sóhajtok, enyhén belepirulva a ténybe: vágyam teljes mértékben felébredt, s ha nem lennék Yuu-san karjainak viszonylagos "fogságában", türelmetlenül térdelnék feljebb, hogy - ha lehetséges - még közelebb húzódjam hozzá. Teljesen eggyé szeretnék válni vele, beleolvadni, a részévé válni, s a türelmem rohamosan fogy.
- Jó? - hallom kérdését, ami halvány mosolygásra késztet. A kérdés olybá tûnik, mintha Yuu-san sem lenne biztos a dolgában, mármint, hogy jól csinálja, pedig eszméletlen...
- Na... na...gyon jó - próbálom remegések és sóhajok közepette tudtára adni, hogy ne merészelje abbahagyni, mert azt komolyan sérelmezni fogom. Szerencsére ennek még csak halvány esélye sem bukkan fel, hiszen kérdése közben nem is hagy szünetet. De ha már õ lehet kíváncsi, én is összeszedem a bátorságom, mert tényleg szeretném, ha neki is ennyire jó lenne. - Én... is... - gyerünk Umi, menni fog! - jól csinálom? - hadarom a két legjelentõsebb szót.
- Remekül - villantja rám mosolyát õszinte kritikával illetve. - Finom puha az érintésed.
Átszellemülõ mosollyal váltam pipacspirossá, ismét megdöntve a fejem féloldalasan. Örülök, mondtam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Összefüggõ, értelmes szóvá összeálló legalább is.  Gondolataim túlcsordultak a ténytõl, hogy már egészen lent, a hátsómnál tevékenykedik, ingerelve. Zúgó fejjel, levegõ után kapkodva térdeltem feljebb, de még így sem volt menekvés, szívem vadul dobolt a mellkasomban. "Csapdába" estem, kezei nyomán hátra nem maradt út, szemközt pedig egész valója állta el a menekülési útvonalat. Pedig most, egy egészen rövid pillanatra úgy éreztem, ha lehetõségem lenne menekülni, elszaladnék, ha maradok, márpedig kénytelen vagyok, egyszerûen szét fogok robbanni az égetõ feszültségtõl, amely minden egyes pillanattal csak nõ. Enyhe S alakba hajlok, hogy összerándulhassak ismét, ahogy belém hatol. Fájdalmas sikolyom tompítandó, kicsorduló könnycseppeim elrejtendõ a vállába fúrom a fejem. Mégis, épp mint az álmomban, hiába fáj, ahogy megmozdul ujja bennem, a fejem eszemet vesztve skandálja, még erõsebben, még mélyebbre, még jobban! Körmeimmel vájok bõrébe a fájdalmas gyönyörtõl, mikor még egy ujja csatlakozik az elõzõhöz, az egész gyomrom remeg, s lüktet hozzá az egész világ. Valóban velem történik mindez? Nem álmodom?
Csalódott-megkönnyebbült sóhajtással pillantottam fel sután, ahogy az ingerlõ hatás megszûnt, hogy a kéj kicsípte arcom még vörösebb legyen: ahogy ölébe von, elkerülhetetlenül kerülök fizikai kontaktusba erõtõl duzzadó vágyával. Megremegek, ahogy pillanatok alatt felkészülök rá lelkileg, hogy befogadjam, de nem történik semmi. Ködös tekintettel pillantok várakozással és vágytól kínnal telt arcára, zavartan suttogtam hát szívem parancsát fejem a homlokának döntve, hogy végre cselekedjen, mielõtt meggondolhatnám magam.
- Akarlak, Yuu-san. Én is akarlak téged. Igazán.
Mosoly terül szét az ajkamon, ahogy arckifejezése kisimul, keze pedig védõ burokba vonja arcom, de akaratom ellenére torzul boldogságom fintorba, ahogy õt befogadva elönt a feszítõ, kellemetlen érzés. Szégyenkezve harapok az alsó ajkamba, hogy elfojthassam a pillanat meghittségét keresztüldöfõ sikkantásom társait. A mozdulatra azonban hamarosan semmi szükség, csillagok és virágszirmok fickándoznak a szemeim elõtt, ahogy a fájdalom helyét valami leírhatatlan veszi át. Ha választhatnék, így szeretnék meghalni, ebbe a pillanatba zárva az idõk végezetéig. Észre sem veszem, mikor veszem át az irányítást, és kezdek saját tempót diktálni, csak az ajkaim nyílnak ki apró rést hagyva a ziháló lélegzésnek, majd a vékony, morranásszerû hangoknak, ahogy a szeretett férfi ujjai a férfiasságom köré fonódnak.
A többi? Erotikus tangó az érzékek színpadán, levegõhiányba fulladó csókcsaták és végtelen hajsza fel egészen a fellegekig. Ahogy közeledik a beteljesülés, még erõsebben kapaszkodom Yuu-sanba, egész belefehérednek az ujjaim az erõlködésbe, ahogy a végsõ "ütközet" után hangosan feszül meg egész testem, hogy kiadhasson minden feszültséget. Ugyanekkor Yuu-san is felmorran, s eltölt forróságával.
Erõtlenül hanyatlom össze, Yuu-san mellkasának dõlve, biztonságos karjaiba süllyedve, szemeim lehunyom, miközben még mindig hevesen zihálok, s szívem is a fülemben dobog, de már az ólmos fáradtság is közeledõben volt, rátelepedett remegõ tagjaimra. Csak kapaszkodtam pihegve, és nem akartam elengedni, nem akartam, hogy felálljunk, és vége legyen, nem akartam még, hogy kihúzza. Helyes-e vagy sem, rémisztõ vagy hízelgõ, fogalmam sincs, de szeretnék így egybeforrva maradni vele. Sajnálatomra nem lehet. Tiltakozás nélkül hagyom, hogy kicsusszanjon, csupán sóhajtok egyet, majd kinyitom végre szemeim, minden annyira rózsaszín. Kiscicamód bújok hozzá az egyre hûvösödõ vízben, s a mellkasán pihentetem meg a fejem.
- Szeretlek, kincsem - suttogja. - Mindennél és mindenkinél jobban.
Sunyin pillantok az arcára, majd egy gyors mozdulattal, ahogy a sas csap le áldozatára az égbõl, egy apró puszit lehelek az állára, majd visszabújok szégyellõsen a mellkasához, hogy szórakozottan köröket rajzolgatva hallgassam szíve dobbanásait. Majd szóra nyitom a szám, de kisvártatva ismét becsukom. Azt akartam mondani, hogy én is szeretem, de hirtelen az Õ alakja jelent meg a szemeim elõtt, az Arctalan Idegené. Suttogásszerû szavai egyre visszhangoznak a fejemben, és egyre erõsebben, orkánná nõve kavarogtak: "Kis félõs cicám", "Hiányzol". Szemem kitágult a rémülettõl, miközben a pupillám negyedére zsugorodott, kezeim pedig a fülemre tapadtak, ahogy ellöktem magam egy kissé Yuu-santól.
- Hagyd abba! - kiáltottam fel nyöszörögve, egyre eszelõsebben szorítva a fülemre a kezem. -  Szállj ki a fejembõl! Tûnj el, nem HALLOD!
- Umi? - hatol át Yuu-san hangja a káoszon, de ez most kevés, csak rémülten pillantok felé, és értetlenül nézem, hogy miért nem hallja, miért nem látja?! Érintése elõl úgy húzódom el, mintha égetne. Lélegzetvételem ismét szapora, csak most a félelem szûkíti össze a gyomrom.
"Kis félõs cicám"
- Nem!
"Cicám"
- NEM! - lapulok hevesen tiltakozva és a fejem rázva a jéghideg csempéhez. Yuu-san immár feltérdelve próbál meg megérinteni, a szája mozog, de nem értem, mit mond, csak a suttogások felelnek egymásnak a fejemben, új tónusokkal gazdagodva: "Csak az enyém vagy, ezt sose feledd!", "Nyögj csak hangosabban, kis kurva!" és ami a legfélelmetesebb, önnön hangom hallom a saját fejemben, ahogy felelek kéjtõl remegõ, mégis határozott hangon: "Ne hagyd abba... Sensei". Sokkosan sikoltok fel, mikor Yuu-san végül megfogja a kezem, és sarokba szorított állat módjára csapok felé végigkarmolva az arcát, miközben megpróbálom kiszabadítani magam. - Ne érj hozzám! - sikerül szabadulnom, és felpattanva szinte kiugrom a kádból, kis híján elzakózom a földön, de a lendületnek hála, csak a falnak csapódom, és már lököm is magam tovább, hogy végül a szoba szekrényébe bújjak. Fejem halk koppanással ejtem a fenyõillatból még valamennyit megõrzött deszkának, és hangos zokogásba kezdek, ahogy a hang végre elhalkul s megszûnik létezni.
Összerezzenek az ajtó nyílásával növekvõ fénycsóva látványától, de még jobban attól az árnyéktól, amely eltakarja a fény útját.
- Umi - hangja halk és kedves, de mellékzöngékben rémült és zavarodott. - mi történt az elõbb?
Nem fordulok felé, csak megrázom a fejem. Én sem tudom, de rádöbbentem: nem engedhetem Yuu-sant közel, mert folyton bántom. Ha akarom, ha nem, mindig mély sebeket ejtek rajta és magamon is. Míg nem volt, minden annyira egyszerû volt, ültem egy szobában és meg akartam halni...
- Umi, kicsim... - kezdene újból kérdezgetni, de összeszorított, könnyes szemekkel szinte pánikszerûen kiáltok rá: - Ne hívj így! Nem vagyok a kicsid! Nem vagyok Umi!... - szavaim zokogásba fúlnak. Yuu-san, annyira sajnálom! - Nem szerethetsz... - suttogom fuldokolva.
- Umi - próbálna ismét magához vonni, de durván ellököm, kis híján hátra is vágódik, de még idõben megkapaszkodik a szekrényben, hogy visszanyerje egyensúlyát. A szívem szakad ketté, mikor kiejtem a gyilkos sorokat: - Ne érj hozzám többé! Ne hívj többé Uminak!
Szemeibe sötét árnyék költözik, szürke, vidám szemei most éjfeketék a komorságtól.
- Nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mi bánt - hangja halk és mély.
- Külön szeretnék aludni - jelentem ki válaszul de nem nézek rá.

* * *

Egy szemernyit sem tudtam aludni, az álom olyan messzire taszított magától, amilyen messze taszítottam én is Yuu-sant magamtól. Szörnyen éreztem magam, Yuu-san szemeiben most elõször véltem felfedezni elfojtott könnyeket. Én tettem, én teszem ezt vele...
Tekintetem a semmibe révedt, és minden egyes apró neszre összerezzentem, mindenhonnan az az Idegen les rám, s arra vár, hogy bánthassam Yuu-sant. Ahogy végeztem Onival és Yokou-sannal. Eddig ugyan naivan kecsegtettem magam, de most már nem áltathatom tovább magam: én öltem meg azt a rengeteg embert, ahogy minden bizonnyal azokat is, akikkel együtt rám találtak. Nem lett volna szabad kijönnöm. Annyi ember él itt kinn, olyanok, mint Yuu-san vagy Kajimura-san, és én mindenkire veszélyt jelentek. Idõzített bomba...
Féltékeny. Saját tulajdonának tekint, és ha csak egy kicsit is jobban kötõdöm máshoz, megtalálja a módját, hogy tönkretegyen mindent. Yuu-san különösen nagy veszélyben van az este óta...
Könnyeim ismét kicsordultak, s végiggurultak semlegesen üres arcomon. Aprót nyelve bújok még kisebbre össze. Még érzem ott lent, mintha csak bennem lenne... Apró, bizonytalan mozdulatokkal simítok végig a nyakamon, végigjárva az utat, amelyet ajkai is bebarangoltak. Légzésem elnehezül, mire észbe kapok. Kezeim összekulcsolva a mellkasomhoz szorítom. Nem mutathatok gyengeséget, nem mutathatok érzelmeket...

* * *

Szemeim alatt hatalmas és mély karikák éktelenkednek, arcom még vörös és püffedt a sírástól, tekintetem pedig végtelenül üres, miközben a konyhában szendvicset csinálok, majd a belépõ Yuu-san felé tolom. Tüzetesen végigmér, amit én a padlót bámulva állok. Mielõtt elmegyek, végleg meg kell utáltatnom magam vele, nem jöhet utánam...
Szótlanul ül le, mintha hezitálna, szinte esengek, hogy ne szólaljon meg, de minden hiába. Nagy levegõt vesz, majd kifújja és nekikezd: - Umi...
Ismét könny szökik a szemembe, ahogy megpróbálok hûvös maradni, miközben kijavítom: - Unmei
Megtörten sóhajt, és módosít: - Unmei. Én sajnálom. Nem akartalak tegnap bántani.
Lehajtom a fejem, de nem tudom leplezni sírástól rázkódó vállaim. Nem bírom, muszáj valahogy megmagyaráznom.
- Yuu-san nem bántott - felelem halkan, udvarias távolságtartással. - Hála Yuu-sannak, felnõttem... látom a különbséget... - próbáltam valami felnõtteset, valami komolyat kitalálni. Nem is olyan egyszerû... - Yuu-san normális, az emberek szeretik, és Yuu-san is szereti az embereket, talán túlságosan is... én... én veszélyt jelentek mindenkire... idegenkedem mindenkitõl és folyton félek... félek és borzasztó dolgokat mûvelek egyik pillanatról a másikra... még azokat is bántom, akiket azt hittem, szeretek... - egy természetfilm jut az eszembe. - Olyan vagyok, mint egy nõstény feketeözvegy, kihasználom és felfalom a párom... miközben én is csak egy tulajdon vagyok... már rég... nem szerethetek mást... Én... Ideje indulnod! - nem tudom folytatni, csak megpróbálok kicsusszanni Yuu-san mellett a konyhából.


Yuu:

Rámpillant, kis sunyin, majd egy apró puszit ad a számra. Elvörösödik a saját tettétõl és hozzám bújik, fejecskéjét a mellkasomra hajtva, miközben apró, vékony kis ujjával köröcskéket rajzol a bõrömre. Olyan jó érezni puha ujjacskáját, hallani a lélegzését, haja simaságát. Bár örökké tartana a pillanat. Hirtelen rám néz, szóra nyitja a száját, de azonnal be is csukja és elhúzódik. Nem értem, mi baja. Kezecskéit füleire tapasztja, mint aki hallott valamit, amit nem akart.

- Hagyd abba! - kiált fel nyöszörögve, és kezecskéit még jobban a füleire tapasztja. -  Szállj ki a fejembõl! Tûnj el, nem HALLOD!

- Umi? -  kérdem halkan, és nyúlnék utána, de rémült pillantással húzódik el, mintha bántani akarnám.

Olyan, mintha beszélne hozzá valaki, aki bántani akarja, aki elõl menekül. Akit jól ismer, és nem akar hozzá visszamenni. Nem értem az egészet. De segíteni akarok neki. Ám úgy hátrál elõlem, hogy rossz nézni. Mint egy sarokba szorított kis állat, amely kûzd a menekülésért.

- Nem!

- NEM! - lapul le, mire én már térdelve próbálok hozzáérni, nyugtató szavakat súgva neki, de nem hallja. Egyre rémültebb, mintha olyasmit látna, ami nincs ott, de az õ számára mégis. Végül megfogom a kezét, mire végigkarmol, mint egy csapdába szorult patkány. Halálra van rémülve.  - Ne érj hozzám! - kiszabadul és kiugrik a kádból.

Elesik, de azonnal felpattan és elrohan. Én utána, egy törülközõbe csavarva alfelem. Aggódom érte, mert ilyen állapotban bármire képes lehet. A végén megsebzi magát, és az akár végzetes is lehet számára. Halk mocorgást hallok a szekrénybõl, így odaveszem az irányt. Ott ül benn egyedül, a sarokban, a falhoz tapadva, reszketve, rémülten. A szívem összeszorul a látványra, pedig már olyan boldog volt szegénykém. Felnéz rám, szemei tágra nyílnak a félelemtõl.

- Umi - kérdem annyira halk, kedves hangon, amennyire tudom, de hangom így is megremeg-, mi történt az elõbb?

Nem fordul felém, csak a fejét rázza, mintha azt mondaná, semmi, minden rendben. Pedig semmi sincs rendben. Fogalmam sincs, mi történt az elõbb, mi ijesztette meg annyira, hogy itt keresett menedéket. Szegény kicsikém. Hogy segíthetnék rajta, ha nem árulja el, mi bántja, mitõl ijedt meg.

- Umi, kicsim... - szólalok meg, mire összerezzen és pánikszerûen rám kiabál, amitõl megijedek. Sosem kiabált még.

- Ne hívj így! Nem vagyok a kicsid! Nem vagyok Umi!... - szavai zokogásba fúlnak, a szívem fáj, hogy így látom. - Nem szerethetsz... - suttogja.

- Umi - térdelek le és próbálom újra a karomba fogni, de durván ellök, és majdnem hátra is esem. Sikerül megkapaszkodnom a szekrényben, így nem esek el. A szívem szakad meg, mikor ismét megszólal.  - Ne érj hozzám többé! Ne hívj többé Uminak!

Ezt nem bírom elviselni. Szeretem õt. Mindennél jobban. Miért? Miért teszi ezt?

- Nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mi bánt - hangom halk, mély és megnyugtató.

- Külön szeretnék aludni - jelenti ki válasz helyett.

Aznap éjjel a földön alszik a sarokban. Én sokáig forgolódom, a szememre nem jön álom. Nem tudom elhinni, amit Umi mondott, szavai a fülemben csengenek. "Ne érj hozzám többé! Ne hívj Uminak!" Mintha a szívemet tépték volna ki. Ha nem félnék attól, hogy Umi gyávának tart, most sírnék. Nem sok választ el tõle. Nagyon sokáig tart, mire végre képes vagyok elaludni.

~*~

Reggel hatalmas karikákkal a szemem alatt ébredek. Mikor kibotorkálok a konyhába, Umi az asztal mellett áll, épp tálal. Nem néz rám, merõen a padlót bámulja, mialatt leülök az asztalhoz. Csak nézem a szendvicseket, amiket készített. Nincs étvágyam, nem tudok enni. Csak õt nézem, a szõke haját, csepp termetét, vékony kis testét. Nem tudom, mi játszódik le benne. Úgy döntök, teszek még egy utolsó próbát, ártani nem árthat.

- Umi... - szólalok meg halkan, szinte könyörögve.

Látom, hogy sír, miközben próbál erõs maradni és egy nevet mond. A régi nevét: - Unmei.

Úgy döntök, nem ellenkezem.

- Unmei. Én sajnálom. Nem akartalak tegnap bántani - mondom halkan.

Látom, hogy sír, vállai rázkódnak, és szeretnék odamenni, a karjaimba kapni, magamhoz ölelni és megsimogatni. Szeretném elmondani neki, hogy minden rendben, hogy nem haragszom rá, hogy bocsásson meg, hogy nem akartam bántani, és õ nekem mindennél fontosabb. De nem tehetem. Tudom, hogy nem. Õ el akar menni, érzem, de én még nem vagyok képes õt elengedni. Nem mehet el. Még nem kész az életre.

- Yuu-san nem bántott - feleli halkan, de távolságtartóan, mintha egy idegenhez beszélne. - Hála Yuu-sannak, felnõttem... látom a különbséget... - nem értem, mit akar ezzel mondani, így várok. - Yuu-san normális, az emberek szeretik, és Yuu-san is szereti az embereket, talán túlságosan is... én... én veszélyt jelentek mindenkire... idegenkedem mindenkitõl és folyton félek... félek és borzasztó dolgokat mûvelek egyik pillanatról a másikra... még azokat is bántom, akiket azt hittem, szeretek...  Olyan vagyok, mint egy nõstény feketeözvegy, kihasználom és felfalom a párom... miközben én is csak egy tulajdon vagyok... már rég... nem szerethetek mást... Én... Ideje indulnod!

Elhallgat. El akar menni. Itt akar hagyni, mert veszélyesnek hiszi magát. Indulnom kéne, de teszek rá. Õ most fontosabb. A szendvicsekre nézek, majd rá. Még mindig ott áll, sír, kezével törli le könnyeit. Hirtelen felindulásból felugrom és átölelem. Olyan szorosan, hogy ne tudjon mozdulni. Egy pillanatra megretten, megdermed, de aztán már szabadulna. Nem hagyom. Magamhoz ölelem, miközben arcomat, karomat, ruhámat karmolássza, mint egy menekülni készülõ macska. De ezúttal nem hagyom menekülni.

- Eressz! - kiabál. - Eressz el, Yuu-san!

- Nem! - mondom ellentmondást nem tûrõen. - És most meghallgatsz! Végighallgatsz, értetted? Értetted, Umi?

- Unmei! - ordít.

- Umi! A neved Umi, amit én adtam neked! - rázom meg, mire megszeppenve pillant rám.

Reszket, és nem tudja, mit akarok. Még sosem bántottam, és most sem az a célom, de rá kell döbbentenem, hogy nem mehet ez így. Elhallgat, mintha megértette volna, most én diktálom a feltételeket. Engedelmesen hagyja, hogy az ölembe vegyem, és leüljek vele a székre. Magamhoz ölelve simogatom a hátát, selymes haját, puha pofiját. Nem haragszom rá, dehogy haragszom.

- Sajnálom - suttogom. - Nem akartam veled kiabálni, Umi. De... de nagyon feldühítettél az elõbb. Ne haragudj rám, kincsem.

- Nem haragszom - válaszolja halkan. - De engedj el! Mennem kell. Csak... veszélybe sodorlak.

- Nem érdekel - nyúlok az álla alá és emelem fel a fejét, hogy gyönyörû kék szemeibe tekinthessek.

- Nem érdekel, mert érted bármire képes vagyok. Szeretlek, kicsikém. Mindenkinél és mindennél jobban szeretlek téged. És mindig utánad megyek, mindig veled leszek, védelek, segítelek, vezetlek és gondoskodom rólad. Érted? Szeretnék a családod lenni.

- Miért? - kérdi kiváncsian. - Miért akarod magad veszélybe sodorni egy ilyen senkiért? Se múltam, se jövõm, se jelenem. Semmim - szemeiben könnyek gyûlnek.

- Mert fontos vagy nekem - mondom kedvesen. - Szeretném, ha sose válnánk el, ha egyszer normális életed lenne, barátaid, testvéreid. Ha félelem nélkül tudnál nevetni, futkározni, ha azt tehetnéd, amit szeretnél, nem azt, amire utasítanak. Szeretnék neked ebben segíteni. Szeretném, ha velem maradnál még egy kicsit.

Nem szól semmit, csak hozzám bújik. Nem tudom, mi járhat a kis fejében. Nem tudom, marad-e, vagy sem, hogy hogy dönt. Sírva fakad. Tudom én, hogy nem akar elmenni, hogy maradni akar, szeret engem és én is õt. Talán el kéne engednem. Talán muszáj lenne. Végül egy aprót bólint. A szívem majd kiugrik a helyérõl.

- De csak egy kicsit még - mondja halkan, szipogva. - De... de ha megint rosszat teszek, elmegyek.

- Akkor vigyáznom kell rád. Jobban, mint eddig - mosolyodom el halványan.

~*~

Eltelik négy hónap, mióta dolgozom. Umi azóta nagyon igyekszik, hogy ne legyen semmi baja, ne kelljen elmennie. Én pedig összeszedek annyi pénzt, hogy el tudjunk menni. Az utolsó nap délutánja van. Úgy döntök, megörvendeztetem Umit valamivel, amit még sosem látott. Titokzatos mosollyal az arcomon lépek a szobába, ahol Umi már szorgosan hajtogatja a ruhákat és teszi el a táskákba. Idõközben megváltozott, önállóbb lett, megtanult mosni, fõzni. Felnõtt, én pedig csak csodálkozom, hová tûnt az a kisfiú, akit annak idején megismertem még az intézetben.

- Umi, megjöttem! - lépek a háta mögé, mire megfordul és elmosolyodik. A mosolya nem változott semmit.

- Yuu-san! - ölel át. - Mit dugdosol?

- Tadaaaaaaaam! - veszem elõ kezemet a hátam mögül, melyben két mozijegyet szorongatok. - Mit szólnál egy mozihoz? A 101 kiskutyát adják. Szeretnéd megnézni?

- Még sosem voltam moziban - nézi ámulva a jegyeket, majd rám néz. - De... nem kerül ez sokba?

- Ne félj, két mozijegybe nem halunk bele - simogatom meg az arcát. - Összepakoltál? Holnap reggel indulunk.

Bólint. A mozi nem tudom, feldobta-e, de remélem, tetszeni fog neki. Hamarosan el is indulunk a közeli moziba. Kicsi, rozoga székekkel, kicsit huzatos nézõtérrel, de Umit nem zavarja. Megígérem neki, hogy a következõ helyen egy jobb moziba megyünk, de õ csak int, hogy nem fontos. Veszek popcornt és kólát, amit úgy néz, mint aki még sosem látott ilyen nyalánkságot. Bemegyünk a terembe, amelynek ajtajában a jegykezelõ letépi a jegyeket. Késõbb megmagyarázom Uminak, hogy így már érvényes a jegy, és megengedem, hogy eltegye az övét, mint egy emléket. Megkeressük a helyünket. Kakaülõn ülünk, középen. A tartókba beteszem a kólát, a popcornt az ölembe fogom, hogy vehessen belõle. Az elõzetesek alatt Umi alig bír magával. Kérdezget, mi micsoda, én pedig válaszolgatok neki. Úgy érzem, jól tettem, hogy elhoztam ide.

Unmei:
Megint csak menekülsz? Ennyi erõvel meg is ölhetnéd!
Neked is jó vele, miért nem küzdesz legalább egy kicsit?
"Nem lehetsz ennyire önzõ, nem veheted el tõlem õt, aki olyan, mint Anya!"
Dühösen megremegek, és maszatolom szét arcomon a könnypatakokat. Hiszen ti voltatok azok, akik így vagy úgy, de ellene voltatok, ti voltatok azok, akik növeltétek a bizalmatlanságom, akik folyton csak ki akartátok használni kényetek-kedvetek szerint! Ti mondtátok, hogy jobb lenne, ha eltûnnék az életébõl! Hogy csak bajt hozok rá! Nem? Nem ti mondtátok végig? S most van képetek kérdõre vonni? Most, mikor úgy ugrálok, ahogy ti szerettétek volna? És én vagyok az önzõ? Én?
Meleg teste váratlanul nyomódik erõsen az enyémnek, s karjai kalitkába zárnak. Elõször minden izmom ellazul közelségére, de ahogy észbe kapok, izmaim megfeszülnek, majd csapkodni kezdek, hogy szabadulhassak, de esélyem sincs, sokkal erõsebb, mint én, s minél inkább kapálózom, annál erõsebben szorít, olyannyira, hogy az már szinte fáj.
- Eressz! - ordítok rá csapdába esett állatka kétségbeesésével. - Eressz el, Yuu-san!
- Nem! És most meghallgatsz! Végighallgatsz, értetted? Értetted, Umi? - hangját megemeli, egész lénye maga a fenyegetés. Roppant komoly, és ez megrémiszt, mégis következetesen ordítok vissza, kijavítva és meghátrálásra késztetve. Legalább is próbálva.
- Unmei!
De a dolog nem úgy sül el, ahogy én azt gondoltam.
- Umi! A neved Umi, amit én adtam neked! – olyan hevesen ráz meg, hogy most már komolyan félek, csak reszketek. Most… most õ biztosan bántani fog…
Csak szeret. Harcol érted.
Megrémiszt!
Összeszorított szemekkel várom, mit fog tenni azután, hogy elengedte a vállam, de nem ellenkezem, nem lenne értelme. A talaj hirtelen csúszik ki a lábam alól, s huppanok egyet, ahogy a székre telepedik velem együtt. Magához szorít, de most sokkal gyengédebben, mint az elõbb, s kezeivel nyugtatgatón simogatja végig testem, ahol éri. Ujjaim ingjébe gabalyodnak, így kapaszkodom, míg a szívem és az agyam küzdenek egymással. Nem hagyhatom, hogy körbehálózzon, nem hagyhatom, hogy ismét elgyengítse elhatározásom. Nekem, mennem kell…
„Egészen biztos?”
- Sajnálom. Nem akartam veled kiabálni, Umi. De… de nagyon feldühítettél az elõbb. Ne haragudj rám, kincsem – suttogja.
- Nem haragszom – vágom rá azonnal. Bánt, hogy magát hibáztatja mindenért. Miért nem tud egy kicsit rám haragudni? Hiszen én tehetek errõl is. A hangokról a fejemben, a képekrõl, amelyek hirtelen törnek fel valahonnan mélyrõl. Emlékek, amelyek nem az enyémek, mégis, én szerepelek mindben…
A burkom, amelyet tegnap hirtelen húztam magam köré, kezd ellágyulni, s utolsó próbálkozásként igyekszem fenntartani, de tudom, hogy már nem kell sok, és ismét megtörök. Nem szabadulhatok, mert már azelõtt csapdába csalt, hogy észrevettem volna, már azelõtt foglya lettem, hogy észbe kaphattam volna, és elmenekülhettem volna, már azelõtt magához láncolt, hogy bennem felmerült volna, hogy védekeznem kellene ellene. De nekem mennem kell… mennem kellene…
- Engedj el! Mennem kell. Csak… veszélybe sodorlak – sorolnám, de félbeszakít.
- Nem érdekel.
Ujjai államra fonódnak, és gyengéden maga felé fordítja az arcom, egyenesen két szemembe szúrja tekintete csápjait. Vesztettem, a szempár megbûvölt, összeroppantva védelmem maradékát. A szavak egyszerre mérgezik az elmém és töltik el tiltott boldogsággal a szívem.
- Nem érdekel, mert érted bármire képes vagyok. Szeretlek, kicsikém. Mindenkinél és mindennél jobban szeretlek téged. És mindig utánad megyek, mindig veled leszek, védelek, segítelek, vezetlek és gondoskodom rólad. Érted? Szeretnék a családod lenni.
- Miért? – nem értem õt, miért ragaszkodik olyasvalakihez, mint én. – Miért akarod magad veszélybe sodorni egy ilyen senkiért? Se múltam, se jövõm, se jelenem. Semmim – az érzelmek kezdenek megint alárántani, s már megint nem tudok parancsolni a könnyeimnek. Egy marionett bábu vagyok, akit valaki messzirõl rángat, mégis, Yuu-san egy olyan gyerek, aki még akkor is ragaszkodik hozzám, kedvelt figurájához, ha tudja, sokszor nem úgy cselekszem, ahogy szeretnék vagy ahogy õ szeretné, mert a madzag másfelé ránt.
- Mert fontos vagy nekem. Szeretném, ha sose válnánk el, ha egyszer normális életed lenne, barátaid, testvéreid. Ha félelem nélkül tudnál nevetni, futkározni, ha azt tehetnéd, amit szeretnél, nem azt, amire utasítanak. Szeretnék neked ebben segíteni. Szeretném, ha velem maradnál még egy kicsit.
Csendesen bújok hozzá. Yuu-san, és ha a marionett bábu fonalait elvágva kiszabadítod, nem félsz, hogy az többé nem lesz ugyanaz? Mi lesz, ha megváltozik, és rájössz, nem is kedveled? Hiszen csak egy rakás szemét…
De a báb életre kelhet, ha akar, ha igazán akar.
Az csak mese…
Akkor segíts neki, hogy a madzagok végei az õ kezébe kerüljenek, hiszen te is ezt akarod.
Zokogásom egyre erõsebb. Mennem kellene, hallgatni a madzag rántására, de a szívem már kétfelé húz, egy kóbor damil a kezébe került, és nem enged, nem hagyja, hogy másé legyek, hogy más élvezze az elõadásom, csak magának akar. Nem értem az érzései forrását, ahogy abban is biztos vagyok, hamar elfelejtene. Talán pont ez az, ami megrettent, ami visszatart, és hozzáköt.
Aprót bólintok: - De csak egy kicsit még… De… de, ha megint rosszat teszek, elmegyek.
Vajon magam akarom meggyõzni, vagy õt ultimátum által korlátok közé szorítani?
- Akkor vigyáznom kell rád. Jobban, mint eddig.
Yuu-san, olyan buta dolgokat tudsz mondani…

* * *

Bár megígértem, hogy maradok, nem lett minden ugyanolyan, mint volt. A távolságot fenntartottam, és kerültem minden intimebb érintkezést Yuu-sannal, csupán az olyan jellegûeket hagytam meg, amelyek családiasak. Tartottam tõle, hogy ha jobban hagyom magam, megint „rohamom” lesz, és akkor senki nem állíthat majd meg, az õ érvei sem. S mivel nem akartam elmenni, így megtartóztattam magam, de a dolog koránt sem volt olyan egyszerû, mint lehetett volna elõtte.
Zavarba ejtõ és furcsa dolgokat mûveltem, és Ai csak nevetett rajtam, rásegítve ezekre a dolgokra. Azt mondta, ezek természetesek, természetes, hogy néha elönt a vágy, és olyankor bizony ki kell engedni a feszültséget. Annyira „elõzékeny” lett, hogy sokszor zaklatásnak éreztem igyekezetét, de valahányszor nekikezdett, annak mindig az lett a vége, hogy belementem a játékba. Persze mindig csak akkor, ha Yuu-san nem volt otthon. Mert ha itthon lett volna, biztos rosszat gondolt volna rólam…
S ezek a játékok igen megszaporodtak idõvel, majdnem mindennapossá váltak, a napirend része lett a délelõtti fél óra a fürdõben.
Beteges vagyok?

Azonban más is változott. Az emberekhez való viszonyom. Jobban mondva egy emberhez fûzõdõ viszonyom. Kajimura-san is egyre fontosabb része lett az életemnek, s sok mindent tanított nekem. Megmutatta, hogyan kell szépen elmosogatni, mosni, és a fõzés kisebb rejtelmeibe is bevezetett. Ezen kívül kérésemre tanítgatni kezdett a rajzolás technikáira is.
Ez utóbbival nem csak az volt a célom, hogy megkönnyítsem Yuu-san életét, és kicsit hasznosnak érezzem magam, hanem ez egyfajta nyomozás is volt a részemrõl.
Még jól emlékeztem rá, hogy minden egy képpel kezdõdött, ott a régi szobámban, amikor Yuu-san kifüggesztett jó párat.
Az volt az elgondolásom, hogy minden helyet, ami csak úgy felötlik bennem, megpróbálok lerajzolni, legyen az egy szûk szoba, vagy egy tágas rét, bármi. Talán így közelebb juthatok a megoldáshoz. Mert a hónapok múltával az elhatározásom egyre erõsebb lett: szembe kell néznem álmaim titokzatos szereplõjével, és le kell ráznom magamról a rabigát! Mindezt úgy tervezem intézni, hogy Yuu-san csak addig legyen velem, amíg nem veszélyes, míg eljutunk egész a közelébe, de a harcot én fogom megvívni. Nekem kell megvívnom.
Mióta ez a harcos elképzelés élt bennem, negyedik énemmel is egész rendezõdött a viszonyunk. Sok tudományos mûsort néztünk, ami a fegyverekrõl, katonákról szólt, és foglalkozni kezdtünk azzal, hogy erõsítsük a testünk. Nem is igazán a fizikai erõ volt a fontos, bár arra is fektetett némi hangsúlyt, hanem inkább a hajlékonyság és az ügyesség. Hetente háromszor csinált edzõtermet a lakásból egy-egy órára, én olyankor csak pihegtem a háttérben, és már elõre elhatároztam, hogy ha ölnöm kell a szabadságért, azt Õ csinálja majd, én nem vagyok rá képes. Ezt könnyedén lemérhettük, mikor Kajimura-san egy élõ csirkét vágott le, és felfordult a gyomrom…
Ezen kívül még egy fontos változást sikerült foganatosítanom az életemben. Kajimura-san az utóbbi két hónapban igen elfoglalttá vált, így fizetségért cserébe neki is kimostam, illetve néha fõztem is. Valamint néha modellt álltam a tanítványainak. Bár ezt nem nagyon szerettem, mert egy pózban kellett lennem órák hosszat, és vagy két-három ember bámult meredten, de sok kis papírfecnit – pénzt – kaptam érte, amiket gondosan elrejtve gyûjtögettem. Mert amikor Yuu-sant egy kis idõre magára hagyom, szükségem lesz ezekre. Errõl is sokat kérdeztem Kajimura-sant és Yuu-sant is, így bár még mindig rejtély volt számomra, valamilyen szinten kezdtem érteni a funkcióját.
Már csupán két dolog volt, amit szerettem volna elsajátítani, az írás-olvasást és a számolást. Kajimura-san azt mondta, hogy azt ilyen korban már nem lehet, ha eddig nem tanultam, de ha csak nem emlékszem rá, akkor talán vissza lehet hozni az ilyen irányú tudást a fejembõl. Neki azonban nem maradt ideje rám, Yuu-sannak meg nem akartam említeni, nehogy gyanút fogjon.

Négy hónap telt el. Nem is tûnt olyan soknak, s most, hogy pakolok, valahogy szúr odabenn. Egy egyszerû szoba, mégis valahogy elõször érzem azt, maradnék. De tisztában vagyok vele, nincs maradásom addig, míg nem végeztem el a küldetésem.
- Umi, megjöttem! – zeng fel a jól ismert hang a hátam mögül, mire megilletõdve fordulok meg, hogy aztán elmosolyodjak.
- Yuu-san – ölelem át, és ekkor tûnik fel, hogy kezeit a háta mögött tartja. – Mit dugdosol? – érdeklõdöm kíváncsian, megpróbálva a háta mögé lesni.
- Tadaaaam! – nyújtja elõre a kezét, amelyben két furcsa méretû papírdarab van aranyos ábrákkal. – Mit szólnál egy mozihoz? A 101 kiskutyát adják. Szeretnéd megnézni?
- Még sosem voltam moziban – felelem, miközben a szememben megnõ a papírfecnik értéke. De aztán egy aggasztóbb dolog jut eszembe. – De… nem kerül ez sokba?
- Ne félj, két mozijegybe nem halunk bele – simít végig az arcomon, amit szórakozottságomban hagyok. Ezek a mozdulatok annyira megszokottá váltak, hogy néha fel sem tûntek, csak ha épp odafigyeltem, és elzárkózós hangulatom volt.
- Összepakoltál? Holnap reggel indulunk – csak bólintok, a hangom túlságosan elárulná, hogy az indulás kételyekkel tölt el, és bizonytalanná tesz még a gondolat is.

* * *

A mozi valami varázslatos hely. Yuu-san szabadkozott miatta, de nem igazán értettem, miért. Valóban kicsi volt, és állítólag néhol kopott és öreg is, de a székek kényelmesek voltak, a képernyõ pedig hatalmas. Yuu-san azt mondta rá, az a mozivászon, és oda vetítik ki a képet egy gép segítségével. És még a jegyeket is megtarthattuk, igaz szakadtak, de a lényeg látszik rajtuk. És még enni is lehet. A popcorn-nak nevezett kis fehér valami finom volt nagyon. De a legjobb az volt, hogy nem voltak sokan.
Ahogy megszólal a sok hangfal, kicsit összerezzenek, de a kép lenyûgöz. Hatalmas. És a hangok, mintha csak én is ott lennék. Óriási. Ahogy elkezdõdik a film, minden megszûnik létezni, még a popcorn és a kóla is feledésbe merül. A történet teljesen a hatása alá von. Szörnyella már az elejétõl kezdve ellenszenves, és állandóan feláll tõle a szõr a hátamon, a kutyuskákat viszont imádom, és nagyon aggódom értük végig. Szegény Yuu-sannak az autós-üldözõs jelenetnél teljesen szétszorítottam a kezét, nem akartam, hogy Szörnyella elkapja õket. A vége viszont megmosolyogtatott, és miközben a boldog családot néztem, elérzékenyülve bújtam Yuu-sanhoz.
- Hogy tetszett? – kérdezte, és ahogy felé fordultam, hirtelen nagyot dobbant a szívem, és vörösödve hátráltam el a székem másik végébe. Az arca olyan közel volt, ha akartam volna, minden nagyobb gond nélkül nyomhattam volna puszit az ajkaira…
- Igazán... aranyos volt.. tényleg, nagyon tetszett… meg minden más is… nagyon köszönöm – hadarom, keresve a szavakat, és legfõképp kerülve a tekintetét, majd felpattanok. – Mennünk kellene… - aztán azt a pár embert követve már meg is indulok a kijárat felé. Hallom a lépteit, ahogy követ.

A hideg levegõ lehûtött. Igaz, jobbára az utcára figyeltem, nem pedig a mellettem sétáló Yuu-sanra. A film forgott a fejemben, a boldog vég, minden rendbejött, mert akarták, közösen akarták, és megtettek minden tõlük telhetõt. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy megtorpantam, még csak az sem tûnt fel, hogy Yuu-san kérdõn néz rám visszapillantva, csak összeszorítottam az ujjaim, s a mellkasomhoz szorítottam mindkét öklöm. Én is meg fogok tenni minden tõlem telhetõt, és megvédem Yuu-sant!
- Umi, valami baj van? – üti meg a kérdés a fülem, mire ismét zavarba jövök.
- Semmi, én csak, elgondolkodtam… - felelem, de közelebb lép, és a homlokomra illeszti a kezét.
- Úgy tûnik, nincs lázad – könnyebbül meg, én meg elgõzölök. Az egész testemet átjárja a bizsergés, és még négy hónap után is élénken idézõdnek fel annak az éjszakának az emlékei.
- Jól vagyok  - nyomom meg a szavaim, majd kikerülve õt, elõre sietek.
Azt hiszem, valakinek irtózatos szüksége lenne egy fürdõszobára vagy egy wc-re.
Ai, fogd be!
Átkozott kis dögje nem bírja abbahagyni a nevetést!
- Umi, ma menjünk erre, rendben? – mutat egy kisebb utcácska irányába Yuu-san.
- Mi van arra? – kérdezem visszanézve, én már rég túlsétáltam rajta, és egyenesen haza mentem volna.
- Majd meglátod – mosolyog titokzatosan. Tartózkodón indulok meg a nyomában, s most, hogy elvesztettem azt a pár méter elõnyt, inkább pár métert lemaradtam, Yuu-sant folyamatosan arra kényszerítve, hogy megálljon és visszaforduljon, de ilyenkor mindig megtorpantam én is. Végül azt hiszem, sóhajtva feladta. Nekem meg elment a kedvem mindentõl.

Egy jó ideje meneteltünk már, mikor Yuu-san ismét megállt, s intett, hogy menjek közelebb. Csak bizalmatlanul engedelmeskedtem, de ahogy a szemeim elé tárult a látvány, szemeim nagyra nyíltak és csillogni kezdtek a lelkesedéssel vegyes gyönyörûségtõl.
- Ez itt a Sumiyoshi park, innen nem messze volt a munkahelyem – mesél Yuu-san, miközben beljebb lépünk. Igaz este van, de varázslatos az egész, ahogy ki van világítva, és a park közepe felé van egy nagyobb mesterséges „tó”, amelyben apró hajók úsznak, s mindnek vitorlája apró lámpást rejt. Mint valami mesebeli erdõ, ahol tündérek szórják misztikus fényük a világra.
- Ez… leírhatatlan – rebegem, mert erre tényleg nincs szó.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. Már egy ideje terveztem, hogy elhozlak ide – karolja át a derekam, mire ismét megfeszülök.
- Yuu-san, én.. hogy is mondjam… - húzódom el erõsen szabadkozva. – mindjárt jövök, maradj itt.. sürgõs… wc… – azzal megcéloztam az elsõ sûrûbb bokortömeget, és a mögötte levõ fa törzsének támaszkodtam, hogy ne láthasson.
Ejnye, Umi, valaki itt lenn, khmm… kemény.
Nem vagy vicces, Ai.
Ez annyira szánalmas, már attól kiver a víz, ha hozzám ér, minden annyira tökéletes is lehetne, de egyszerûen nem bírok a közelében maradni. S megint csak összezavarom a viselkedésemmel. De hogy beszélhetnék errõl pont vele? Errõl nem tudok, senkivel sem…
Ahogy az ujjaim levándorolnak, elvörösödöm, s halk morranás hagyja el az ajkaim, ahogy az ujjaim utat törve körbefonják merevedésem.
Ai, itt nem lehet…
Tiltakozásom azonnal elhal, ahogy a kéz megmozdul. S bár a fejem folyamatosan zakatol, hogy nem szabad, itt nem lehet, mert egyértelmûen le fogok bukni, erõm nincs megakadályozni tettében, csak szaporázni tudom a lélegzetem, forró, vággyal telt gõzt lehelve ki magamból.
Miért nem engeded el magad? Ai kajánul vigyorog rám, és dühtõl villogó, de vágytól égõ tekintetem láttán még szélesebb lesz a mosolya. Tempója egyre sebesebb, kénytelen vagyok beleharapni szabad kezembe, de még így is kibukik belõlem egy hangosabb nyögés.
- Umi? – megdermedek, Yuu-san hangja olyan közelrõl jött… Ahogy felpillantok, meglepett arcával találom szembe magam. Arcom pipacspirosba vált, és még Ai mozdulatai is lefagynak.
- Én… - zavartan lesütöm a szemem, és most ebben a pillanatban roppant szánalmasnak érzem magam.




Yuu:

Végre elkezdõdik a film. Látom, hogy Uminak nagyon tetszik, örülök, hogy jó filmre hoztam. Az üldözõs jelenetnél szétszorítja a kezem, ami nagyon fáj, de nem szólok érte. Annyira izgul, hogy majdnem kiesik a székbõl. De a kutyusokat imádja. Nekem is egyik nagy kedvencem ez a rajzfilm. Kár, hogy eddig nem tudtam ilyenekre elhozni, de ezután több közös programunk lesz. Fõleg, ha sikerül megoldanunk ezt az egész rohadt ügyet. A film véget ér, mindenki szállingózik, õ pedig még mindig fogja a kezem. Nem rossz érzés, inkább kellemes, hogy itt van velem.

- Hogy tetszett? – kérdem, ahogy felém fordul, õ pedig ijedten hátrál a szék másik felébe. Arca vörös, mintha valami rosszat mondtam volna.

- Igazán... aranyos volt.. tényleg, nagyon tetszett… meg minden más is… nagyon köszönöm – hadarja, de nem néz rám, mintha félne, de nem tudom mitõl. – Mennünk kellene… - mondja, majd felpattan és elindul. Én követem.  

Odakinn hideg van, az évszakhoz képest már igencsak csípõs idõ. Umi elõttem mászkál, de mint aki nem itt jár, inkább egy másik világban. Nem tudom, mi járhat a fejében, de úgy néz ki, bántja valami. Az utóbbi hónapokban felnõtt, kissé magabiztosabb, határozottabb lett, de még mindig ugyanaz az Umi, akit az intézetben ismertem meg. Õ az én Umim, és ha kell, az életem árán is megvédem.

- Umi, valami baj van? – kérdem meg végül, mire visszafordul.

- Semmi, én csak, elgondolkodtam… - feleli, én pedig közelebb lépve hozzá a homlokára teszem a kezem.

- Úgy tûnik, nincs lázad – könnyebbülök meg. Nem szokott ilyen lenni, attól féltem, talán beteg, de teljesen rendben van.

- Jól vagyok  - mondja határozottan, majd ellépve mellõlem elõre siet. Valami baj van, érzem. De nem tudom, mi.

- Umi, ma menjünk erre, rendben? – mutatok egy apró utcára, ami a közeli parkhoz vezet. Meg akarom neki mutatni.

- Mi van arra? – kérdi visszanézve, de nem látszik rajta, hogy ide akarna jönni.

- Majd meglátod – mosolygok titokzatosan.

Elindulok, õ pedig lemaradva követ. Mindig megállok, de õ nem jön közelebb, mire feladom. Nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, eddig nem volt ilyen tartózkodó, sem visszahúzódó. Valaminek történnie kellett, de nem akarok rákérdezni, inkább hagyom.

Egy ideig megyünk, majd megállok. Megérkeztünk. Közelebb intem Umit, aki bizalmatlanul engedelmeskedik, de mikor meglátja a parkot, szemei mégis felcsillannak. Látom, hogy tetszik neki.

- Ez itt a Sumiyoshi park, innen nem messze volt a munkahelyem – mesélem, miközben beljebb megyünk. Gyönyörû az este, a park ki van világítva, a tavon pedig hajók úsznak. Egyszerûen varázslatos látvány.

- Ez… leírhatatlan – rebegi halkan.

- Tudtam, hogy tetszeni fog. Már egy ideje terveztem, hogy elhozlak ide – karolom át a derekát és húzom közelebb, mire megfeszül. Nem értem, mi baja. Négy hónapja nem voltunk együtt, mert akkor este megrémült. Igaz, én is, de én már túlléptem rajta. Talán õ még nem tud.

- Yuu-san, én.. hogy is mondjam… - húzódik el szabadkozva – mindjárt jövök, maradj itt.. sürgõs… wc… – mondja, azzal már rohan is a közeli fák közé.

Én csak mosolygok egyet. Bolond kölyök. Nekidõlök egy fának, és nézem a vizet. Umi pedig nem  jön. Már túl sokáig marad el, engem pedig elfog valami rossz érzés. Remélem, nem esett valami baja szegénykémnek. Olyan gyámoltalan, könnyen elrabolhatják, vagy bánthatják, ha nem vagyok vele. Végül utána megyek, de ahogy a fákhoz érek, fura hangok ütik meg a fülemet. Óvatosan bekukucskálok, és amit látok, attól a szám is tátva marad. Umi a hátát egy fa tövének vetve áll és... maszturbál.

- Umi? – kérdem, mire rám néz, megdermed és arca pipacsvörösre gyúl. Én csak meglepetten, vagy inkább ugyanúgy ledermedve állok, mint õ.

- Én… - zavartan lesüti a szemét, és nem mozdul.

- Azt hiszem, eleget láttam - mondom egyszerûen és elindulok hazafelé.

Még hallom, hogy utánam kiabál, de nem fordulok vissza. Túl sok ez nekem. Umi! A fiú, akiben megbíztam, szerettem, védelmeztem, neveltem és azt hittem, hogy õszinte hozzám. A szívembe fájdalom mar, a gyomrom ég, a torkom száraz, szemeimet ellepik a könnyek. Amint hazaérek a konyhába megyek. Nem is tudom miért, de elõveszek pár almát és hámozni kezdem õket. Nem tudom, mit csinálok. Miért, Umi? Talán nem vigyáztam rá eléggé? Nem voltam elég jó hozzá, nem bíztam meg benne? Bár ott egyszerûen faképnél hagytam, nagyon fájt akkor is, hogy inkább azt a dolgot választotta, és nem engem. A könnyeim elõtörnek, nem is akarom õket megállítani. Annyira elárultnak, becsapottnak és nyomorultnak érzem magam.

- Nem kellek neki - suttogom halkan. - El kellett volna engednem.

- Yuu... san... - hallom meg halk hangját, mire azonnal letörlöm a könnyeimet - én...

- A kanapén alszom - válaszolom rá sem nézve. - Ha éhes vagy, egyél, aztán aludj! Holnap korán kelünk.

- Yuu-san... - próbálkozik újra, oda is jön, és megérint.

- Ne nyúlj hozzám azokkal a mocskos kezekkel! - lököm arrébb, majd ellépek mellette. - Undorító vagy!

Hallom, hogy sír, de nekem is fáj. Ha nem kellek neki, ne maradjon. Undorodom tõle. Most, ebben a pillanatban undorodom. Nem hallom, hogy jönne utánam. A nappaliba érve egyszerûen lefekszem a kanapéra, de nem tudok aludni. Akárhányszor becsukom a szemem, újra látom õt abban a pózban, és ez hatalmas kétségbeeséssel tölt el. Már nem szeret, nem kellek neki, már elhagyott. Ezért nem nyúlt hozzám eddig, ezért utasított el. Akkor éjjel meggyûlölt valami miatt.

Végül nagy nehezen sikerül elaludnom, de álmomban is mindvégig Umi képe lebeg elõttem, ahogy elutasít, ellök és kinevet.

~*~

Reggel kialvatlanul és fáradtan ébredek. Még érzem is, mekkora karikák lehetnek a szemeim alatt. Körülnézek és felkelek. A hálóba is benézek, Umi még alszik. Túl korán van, alig múlt reggel fél öt. Felöltözöm és nekilátok reggelit csinálni. A tegnap este még mindig nem megy ki a fejembõl. Talán túl kemény voltam vele. Õ is sírt, láttam az arcán, amikor megnéztem. Talán bocsánatot kéne tõle kérnem. Olyan aranyos fiú, talán nem is rosszból tette, amit tett. Majd ha felébred, beszélek vele.

Épp a rizst fõzöm, amikor meghallom apró, halk lépteit a hátam mögött. Sóhajtok egyet és megfordulok. Arcán fájdalom, félelem és valamiféle bûnbánat keveréke látszik. Rám néz, és majdnem elsírja magát. A rizsfõzõ jelez, így nincs idõm most foglalkozni vele. Kiszedem a rizst, terítek, tálalok. Umi még mindig áll, mint egy faszent.

- Yuu-san... - szólal meg halkan, de a hangjába sírás vegyül - ne... ne haragudj! Én...

- Te se haragudj! - mondom és odalépve hozzá megölelem. - Kicsit kemény voltam veled, kincsem. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, csak megijedtem és rosszul érintett, amit láttam. Bocsáss meg! De azt hittem, hogy nem szeretsz, és nagyon gonosz, ronda, ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez.

- He?! - néz rám könnyes szemekkel. - Én... én csak... féltem, hogy... ismét... ismét az lesz, mint... mint... legutóbb - bújik hozzám. - Nem... nem haragszol rám?

- Nem haragszom - törlöm le a könnyeit. - Te sem?

A fejét rázza, és még szorosabban simul hozzám. Megölelem, simogatom és csitítom, de õ csak sír. Keservesen sír.

- Szeretlek... Yuu-san... - sírja. - Nagyon, nagyon... nagyon... szeretlek.

- Én is szeretlek téged, Umi. Mindenkinél jobban szeretlek, Édesem, Drágám, Kedvesem, én egyetlen Kincsem - emelem fel nedves pofiját és lágyan megcsókolom.

Nem húzódik el, hanem óvatosan viszonozza a csókot. Megbántottam, a lelkébe tiportam, holott õ semmi rosszat nem tett, csak félt. Én pedig gonosz, ocsmány módon olyan dolgokat mondtam neki, amiket nem kellett volna. Ellöktem, de õ nem adta fel. Annyira szeretem õt. Teste minden kis rezdülését, a hangját, az érintését, az illatát, a mosolyát, a tekintetét. Mindenét. Kezem óvatosan simít végig hátán, lágyan, finoman, õ pedig nyakam köré fonja vékony karjait. Óvatosan emelem fel, nehogy megijedjen. Az asztalhoz visem és leülök vele. Nem akarom elengedni, de tudom, hogy hamarosan mennünk kell. Az út még hosszú.

Végül mégis el kell válnunk, de õ nem távozik az ölembõl, csak miután megesszük a reggelit és szólok neki, még el kell mosogatnunk és el kell pakolnunk. Mindent rendbe kell tenni, mielõtt elmegyünk. Egy órával késõbb már útra készen áll az ajtóban. Arcán még mindig némi félelem és fájdalom ül, hiszen a tegnap estét nem könnyû megemésztenie. Nekem sem az. Mindent elrendezek, cipõt húzok, kabátot, hiszen már itt az õsz, hûvösebb az idõ. Umi is kapott pár új ruhát, kissé nõtt a szentem. Kézen fogom, majd a másik kezemben a táskámmal, õ a hátán a hátizsákjával, elindulunk. Félve fogja a kezem, azt, amelyet elõzõ este ellöktem. De már nem undorodom tõle. Õ az én kincsem.

A portán leadjuk a kulcsot, összefutunk Kajimura-sannal, aki jó utat kíván nekünk. Látom, hogy Umi távozása nagyon szomorúan érinti, és Umi is így lehet vele, mert megöleli és megígéri neki, hogy majd meglátogatja. Én csak meghajolok, majd távozunk, magunk mögött hagyva a szegényes szállodát.

- Most hová megyünk? - kérdi Umi, amikor kiérünk az utcára.

- Ahová a lábunk visz - válaszolom. - Vagy inkább a vonat.  Hidd el, akárhová megyünk, elõbb, vagy utóbb biztosan odaérünk, ahová tartunk.

Bólint. Azt hiszem, érti, mit akarok mondani ezzel. Az állomás felé vesszük az utunkat. A pénz amit kerestem pár hónapig biztosan elég lesz. Ha meg elfogy, majd ismét dolgozni fogok. Kimegyünk az állomásra, ahol veszek két jegyet valami nevesincs kisvárosba. Nem akarok túl messzire utazgatni, inkább majd busszal megyünk. Az olcsóbb, de addig muszáj még vonatoznunk. Felszállunk és körülnézek. Egy félreesõ helyet keresek, ahol nem látnak meg, vagy nem vagyunk szem elõtt. Végül egy ablak melletti ülésnél állapodok meg valahol a kocsi végében. Lepakolunk és leülünk.

- Itt jó lesz. Majd nézelõdhetsz - mondom.

- Hová megyünk? - kérdi ismét. - Mármint, ahová a jegyet vetted.

- Maebashiba - mondom. - Ez valami kisváros lehet. És még valami. Jobb lenne, ha amíg utazunk, te a kisöcsém lennél. Nem lenne szerencsés, ha esetleg valaki kérdezõsködni kezdene.

- Nem is hasonlítunk - kuncog.

- Mostohatestvér, féltestvér, vagy ilyesmi - mosolygok. - És ne félj Umi, bármi történik, én mindig megvédelek téged. Ígérem.

- Tudom - bólint komolyan és kezét a kezemre teszi. - Én is téged.

Bólintok. A vonat közben lassan elindul. Még nem tudom, mi vár ránk, de bármi is történjen, Umi mellett maradok és megvédem, ha kell, meghalok érte.

Unmei:

Meg sem várja a magyarázatom, csak a fejemhez vágja ridegen közömbös szavait.
- Azt hiszem, eleget láttam - azzal faképnél is hagy.
- Yuu-san! Yuu-san! Én... ez... - kiáltok utána, de meg sem hall, egyszerûen nem akar hallani. Futnék utána, de saját nadrágom gáncsol fel. A por sem feledtetheti keserû szájízem.
- Yuu-san... - nyöszörgöm bele a süket éjszakába.

* * *

Lélekszakadva rohantam, ahogy csak tudtam, de így is jócskán lemaradtam, és még el is tévedtem. Összezavarodtam, ilyen még sosem történt. Én valami borzalmasat tehettem...
De nem értettem, egyszerûen nem értettem.
Most itt állok az ajtó elõtt, és rettegek. Mi fogad majd benn? Halkan nyomom le a kilincset, ami csendesen kattan, majd az ajtó szinte hang nélkül tárul ki. Nesztelenül lépek beljebb, sehol sem ég a villany, csak a sötét terjeng mindenfelé, amelyet néhol szakít foszlányokra a hold derengõ fénye. Lenéztem, és valóban, Yuu-san cipõje a bejáratnál hevert össze-vissza. A mindig rendes és pedáns Yuu-san cipõi csak úgy ott hevernek szanaszét... Kirázott a hideg a rossz gondolatok enyhe fuvallatától, s éreztem, belül a lelkem megremeg. Neszek ütötték meg a fülem. A konyhából jött, de egyelõre nem tudtam beazonosítani, mi lehet az. Mint a bûnös gyerek, lehajtott fejjel és csendesen lépek be a konyhába. Ránézve alig merek hinni a szememnek.
- Yuu...san... - alig suttogom a szavakat, mégis, mintha belemennydörögtek volna az éjszakába. - Én... - a szemeit törölgeti, hát tényleg, õ tényleg...
- A kanapén alszom - jelenti ki durván, még csak felém sem pillant. - Ha éhes vagy, egyél, aztán aludj! Holnap korán kelünk.
- Yuu-san... - lépek mellé, mert nem akarom, hogy sírjon, meg akarom vigasztalni, meg akarom nyugtatni, ahogy õ szokta, így megérintem a kezét, de durván lök el, miközben rám üvölt.
- Ne nyúlj hozzám azokkal a mocskos kezekkel! Undorító vagy!
Ahogy a könnyek buggyantak elõ a szemeimbõl, úgy világosodott meg minden. Nem lépek utána, csak nézem magam elé emelt kezeimet, amellyel azt csináltuk. A kanapé nyikordulásával szinkronban borulok térdre a konyhában és arcom lehajtva, kezeim messze eltartva magamtól, sírni kezdek.
Umi... Umi, kérlek, ne sírj! Arca bûntudattól terhes, de most nem hat meg, villogó szemeim úgy emelem rá, hogy érezze, ha tehetném, most megfojtanám.
- Miért tetted ezt velem?! -  hangom visszafojtott, de éles, mint a szamurájok katanájának kiélezett pengéje, mely a selymet is keresztülhasítja önnön súlyánál fogva. - Ennyire magadnak akarod õt?!
Nem errõl van szó! Én csak segíteni akartam...
- Hát ne segíts többé! Soha többé!
Úgy csinálsz, mintha te nem akartad volna! Mintha neked nem lett volna jó, hogy megszabadulsz némi feszültségtõl!
Arcom feszülten rándul meg, majd apró pírfoltok rajzolódnak ki rajta. Akárhogy is, igaza van... Akárhogy tagadnám, piszkosul igaza van.
Gyere. Nyújtja felém a kezét, de durván eltaszítom.
- Hagyj békén! Megoldom egyedül is! - bõven elég volt a segítségébõl. Folyton mindenbe csak belekavar! Bizonytalanul állok fel, fejemben áll a bál, minden összezavarodott, s szabadulni akarok tõle. Mindentõl!
Régi beidegzõdések kapcsolnak be újra, amikor a konyhaszekrényhez lépek. Nem kellett sokat keresni, sosem zárta el elõlem az éles tárgyakat. A kés élérõl induló fénysugár, melyben a Hold fénye csillog, õrült derengést rajzol a szemeimbe. Azonban kattant valami: Yuu-san talán dühe ellenére is szomorú lenne, ha megtenném, vagy ami még rosszabb, még inkább meggyûlölne...
De a káosz a fejemben a mélybe rángatni készül... Kétségbeeséstõl kitágult szemekkel szorítom mindkét kezem a fejemre, a kés hideg pengéje csiklandozza az arcom.
A konklúzió hamar megszületik: a pulóverem ujja lassan siklik fel egészen a vállamig. Egy ideig elgondolkodva figyelem a pengét, egész megbûvöl, s a tûz egyre inkább növekszik odabenn, hogy aztán a gondolat cselekvéssé váljon. A határt azonban nem szándékoztam átlépni, erre külön ügyeltem is.
A kés belém mar, s a vér kicsordul. A fájdalom részegítõen józanító, de még vágyódom. Karjaim és a penge között újabb és újabb apró, múló románc szövõdik, míg végül minden csupa vér.
Kielégült zsibongás borít be. Megnyugtató és álmosító.
Mielõtt bealudnék, halkan a fürdõbe lépek, s kezdek neki eltüntetni a nyomokat. A kezeim lemosom, majd Yuu-san arcszeszébõl vattára öntve, sziszegve fertõtlenítem, s végül bekötözöm. Az arcszesz visszakerül a csomagba, a véres vatta a szemétbe, a kád és a fürdõ lemosva, kitakarítva.
Ezután a konyha következett: a padló, majd a kés. Szétnéztem, és magam mellé lógatott, sajgó kezekkel megállapítottam: tökéletes munkát végeztem, semmi sem látszik, így meg sem történt valójában.
Egy adag kötszerrel és egy zacskóval térek a hálóba, a szerzeményeim az ágy alá rejtem a ruhámmal egyetemben, s hosszú ujjú pizsamát húzva bedõlök az ágyba. Nem kellett sok, hogy elaludjak.

* * *

Már bõven reggel van, mikor valami felébreszt. Még egy ideig heverek az ágyon, próbálom összekaparni  saját magam széthullott darabjaimból. Még szerencse, hogy a fájdalom egyben tart. Odakintrõl halk csörömpölés nesze kúszik be. Ki kell használnom az alkalmat! Elõkerül a kötszer és a zacskó megtelik véres testvéreivel. Csak simán átkötözöm a karjaim. Az elhasznált kötszer mellé kerül az átvérzett pizsamafelsõ s az ágyhuzat a lepedõvel. Helyükre másikat hajtogatok, mintha mindent elpakoltam volna útra készen. Aztán felöltöztem, õsz révén nem feltûnõ a hosszú ujjú póló.
Ismét csak halkan lépek ki az ajtón, mint önmagam szelleme. Közömbös bénultságomból látványa térített magamhoz. Naiv és romantikus elképzelés volt, hogy kivágtam magamból mindent, ami fáj. Közel sem. Kérlelhetetlen háta a tûzhely felett feszül, a levegõben terjengõ idegenség ismét fojtogatni kezd. Önkényesen szorítok rá a karomra, de még így is kibukik. - Yuu-san... - hangom elcsuklik. - ne... ne haragudj!... Én...
A szó a torkomon akad, ahogy felém lép, még csak arra sincs idõm, hogy lehunyva a szemem, összébb húzzam magam, már is nekem feszül meleg teste, hogy az a láthatatlan és vastag fal, ami tegnap óta közöttünk feszült, leomoljon. Csak egy dologra volt idõm: “mocskos” kezeim elhúzni a közelébõl, még véletlenül se érjen hozzá.
- Te se haragudj! Kicsit kemény voltam veled, kincsem - fogalmam sincs, mi történt, mi változott meg, csak tehetetlenül, de boldogan dobogó szívvel álltam, hagyva, hogy történjen, aminek történnie kell. Csak könnypatakjaim fakadnak ki újra: - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, csak megijedtem, és rosszul érintett, amit láttam. Bocsáss meg! De azt hittem, hogy nem szeretsz, és nagyon gonosz, ronda, ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez.
- He?! - félt? Azt hitte, nem szeretem? Pedig pont az a baj, hogy túlságosan is szeretem, jobban, mint lehetne és mint biztonságos. Hiszen még Õ él... még nem szerethetem... - Én...én csak... - suttogom rebegve. - féltem, hogy... ismét... ismét az lesz, mint... mint legutóbb - szégyenlõsen temetem mellkasába az arcom, onnan suttogom a szemeibe nézve. - Nem... nem haragszol rám?
- Nem haragszom - törli le a könnyeim, de ez a mozdulat újabb csatornákat nyit meg. - Te sem? - kérdezi, mire azonnal megrázom a fejem. Miért haragudnék? Umi tett rosszat, nem Yuu-san... Inkább éhezõként bújok most már testemmel is közelebb, de még mindig nem merem kezeimmel megérinteni. - Szeretlek... Yuu-san... Nagyon, nagyon... nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek téged, Umi. Mindenkinél jobban szeretlek, Édesem, Drágám, Kedvesem, én egyetlen Kincsem - ujjai állam alá csúsznak, majd megemelik a fejem, elõkészítve az utat az ajkaknak. Szinte azonnal reagálva nyitom szét engedelmesen sajátom, hogy táncba vitessem magam. Simogató, meleg keze hátamra siklik szárnyakat rajzolva a szívemre. Pillekönnyû kedvteléssel veszem a bátorságot a szentségtöréshez, s óvatosan körbeölelem a nyakát. Bármilyen veszélyes is ez a játék, hiányzott.
Mégis megijeszt, hogy eltûnik a talaj a lábam alól. Én nem hiszem, hogy felkészültem volna... Azonban úticélunk csupán az asztal. Szerencsére csak reggelizünk. Az ölébõl azonban nem enged, így óvatosabban csipegetek, nem szeretném, hogy észrevegye, karom minden mozdulata szúró fájdalom.
Reggeli után végleg összepakolunk. Helyére kerül az utolsó koszos evõeszköz, a ruhák maradéka eltûnik, s jelenlétünkre csupán a kupac táska emlékeztet a nappali közepén. Yuu-san már fel is kapott egy adagot, én is célba vettem sajátom, s hátamra emelve még utoljára körbenézek. Ugyan csak négy hónapig, de ez volt az otthonom. Hiányozni fog, s az ismeretlen elolvasztja bizonyosságom és elhatározottságom. Mi lesz velünk ezek után?

* * *

Yuu-san a portán intézkedik, mikor a bejárati ajtón Kajimura-san lép be. Ahogy jókedvû arcára pillantok, önkéntelenül elmosolyodom.
- Hova, hova, Umi? - érdeklõdik táskámra pillantva.
- Továbbindulunk - felelem, mire arca egy árnyalatnyit komorodik. Más nem látná, de én észreveszem. Négy hónap elegendõ volt, hogy megismerjem gesztusait.
- Hát, akkor jó utat! - simítja meg a fejem búbját hatalmas és meleg kezeivel, én pedig hirtelen ötlettõl vezérelve egyszerûen csak megölelem.
- Hiányozni fog, Kajimura-san - nézek rá. - De majd, ha lehet, meglátogatjuk.
- Szavadon foglak! - mosolyog rám. Hümmögök egyet, nyugtáztam a “fenyegetést”, majd Yuu-sanhoz lépek, aki meghajol a férfi felé. Ahogy távozunk még integetek egy sort, de az utcára lépve már csak elõre tekintek. Elõre a jövõ felé.
- Most hová megyünk? - kérdezem.
- Ahová a lábunk visz - feleli Yuu-san. - Vagy inkább a vonat. Hidd el, akárhová megyünk, elõbb vagy utóbb biztosan odaérünk, ahová akarunk.
Csak bólintok. Végül is nekem is teljesen mindegy.

* * *

A vonatállomás pont ugyanolyan forgalmas, mint emlékeztem, s pont ugyanannyi szorongással tölt el, mint korábban. Félreállva vártam meg, míg Yuu-san megveszi a jegyeinket, és hálás voltam, amiért a vonaton is félreesõbb helyet célzunk meg.
- Itt jó lesz. Majd nézelõdhetsz - mutat az egyik székre, és én azonnal le is huppanok. Ahogy befészkeltem magam, már is érdeklõdöm.
- Hová megyünk? Mármint, ahová a jegyet vetted.
- Maebashiba. Ez valami kisváros lehet - tájékoztat. - És még valami. Jobb lenne, ha amíg utazunk, te a kisöcsém lennél. Nem lenne szerencsés, ha esetleg valaki kérdezõsködni kezdene.
- Nem is hasonlítunk - kuncogok fel a gondolatra, bár nem is lenne rossz. Mert akkor valóban nem szakíthatna el tõle senki.
- Mostohatestvér, féltestvér vagy ilyesmi - magyaráz, majd komolyan hozzáteszi: - És ne félj, Umi, bármi történik, én mindig megvédelek téged. Ígérem.
- Tudom - mosolygok titokzatosan, s a kezem a kezére teszem. - Én is téged.
Nem tudom, mi futhatott át az agyán, de mondandómra mosolya mintha lágyult volna. Ha lehet, most szebb volt, mint eddig bármikor. Szeretném minden erõmmel megvédeni ezt a fényt.

* * *

A vonat ringatása hamar álomba merít, hisz az éjszaka sem sokat, sem pihentetõen nem aludtam. Fejem oldalra billen, hogy álmomban is bólogathassak a fáknak.

Egy kis állomás felé tartunk. Négyen ülünk egy kis kabinban., riadt, nyúzott gyerekarcok. Csak úgy feltereltek ide, ahogy több más helyrõl is felszedtünk hozzánk hasonlóakat a hosszú út során. Éhes voltam és fáztam, de nyikkanni sem mertem. A vonat álmosító robogása most a kedélyünk borzolta, s a túlélési ösztön hol az ablakra, hol a folyosóra szegezte szemünk. Semmit sem mondtak. Semmit...

A vonat hangos sikoltással fékez. Az öreg féktárcsák - régi gumiborításuk rég elkopott - meztelenül csikordultak meg a kerekek hideg fémén. Mint a halálsikoly, futott át az agyamon, míg végül a hatalmas jármûóriás egy utolsó rántással meg nem állt.
Az ajtók hatalmas csattanással vágódtak ki, minden csattanásnál rándultam egyet, s a pánik karmai körénk fonódtak. Reszketve, összeszûkült pupillával szálltunk le, engedelmeskedve a hangszórókból felreccsenõ utasításoknak. Aztán felsorakoztunk a jármû mellé, velünk szemben vagy félszáz fegyveres. Ismeretlen alakulat egyenruháit viselõ férfiak merev arccal . A torkom annyira összeszorult, hogy alig kaptam levegõt. Rossz elõérzetem volt, s ha mertem volna, messzire szaladtam volna a helyrõl.
S akkor elõlépett Õ: fiatal volt, de sudár és tekintélyt parancsoló. Ha nem ilyen helyzetben találkozunk, biztosan gyermeki rajongásom tárgyává vált volna. Tökéletes férfi, nincs nála fegyver, mégis... egy pillantása képes a pánikot hisztériás rohammá változtatni. Egyértelmûen Õ a fõnök, a domináns alfahím, olyasvalaki, akit követni tisztesség, egyfajta kiváltság. S a mosolya, akár az ördögé...
- Egyetlen gyermekeim - szólít meg minket álkedvességgel. Meglep, körülöttem hány társam szeme csillan fel, azonnal naiv bizalom költözött a lelkükbe. Mintha nem hallanák a kedvességbe öltöztetett disszonanciát.
- Bizonyára mind nagyon megijedtetek, amikor idegenek ismeretlen helyre hoztak benneteket - a tömeg java része bólint. Most döbbenek csak rá, milyen sokan is vagyunk itt, több száz gyermek. - Ne aggódjatok, ha túlestetek a próbán, beléphettek a Mennyország kapuin - nyeltem egyet, cseppet sem vonzott a lehetõség. Vissza akarok menni, vissza az árvaházba Hitomi és Akiko neechanhoz!
- Felkészültetek a versenyre? - dördül a kérdés, önkéntelen, de bizonytalan bólintás a válasz, mire minden fegyver felénk szegezõdik. - Akkor már csak egy dolog maradt hátra: éljetek túl! - mosolya õrült-gonosz vicsorba torzul, s utolsó szavára, mielõtt feleszmélhetnénk, a katonák tüzet nyitnak ránk. A pokol pillanatok alatt szabadult el...
A hátsó sorban álltam, mégis az arcomba fröccsent a véres agyvelõ. Az elõttem álló srácé volt, fiatalabb, de magasabb volt, mint én. Az élmény sokkolt, lecövekeltem volna, ha a tömeg a keletkezett hisztériában le nem lök a peronról, utánam küldve a tetemet is, amely visszafordíthatatlanul lesodort. Ez mentette meg az életem.
A derekamba nyilalló fájdalom felélesztette az ösztöneim. Legörgetem magamról a testet, az arc egy életre belevésõdött az agyamba, de most nincs idõ gondolkodni. Négykézláb kúszok át a vonat alatt, majd a másik oldalon felegyenesedve rohanni kezdek, ahogy csak bírok. Nem számított, merre, csak messze, minél messzebb. Kami-sama az égben, még nem akarok meghalni! Kérlek, még nem!
Egy golyó csapódik be mellettem a földbe. Nyüszítve kapcsolok nagyobb sebességre, nem bukhatok el pont most, mikor már csak pár lépés az erdõ!
Az elsõ ropogást újabbak követik, süvítenek a golyók a fülem mellett. Felsikoltok, mikor az egyik a vállamba mar, de ugyanakkor végre bevetem magam az erdõ sûrûjébe. Örömteli mosolyom szinte azonnal le is fagy: lábam alól a talaj a másodperc töredéke alatt tûnik el, hogy iszonyatos sebességgel guruljak lefelé a mélybe.

* * *

Nem tudom, hogyan, de túléltem. Sajog mindenem, az egyik lábamra sántítok, mégis élek, véresen és mocskosan, de lélegzem. Már vagy fél perce hallgatóztam csendben, de semmi nesz nem utal arra, hogy követtek volna, így végre kimerészkedem a patakhoz, hogy igyak, és valamelyest lemossam magam, és kitisztítsam a vállamon éktelenkedõ sebet. A golyó csak súrolt, de így is csúnya sérülést okozott.
A motor hangja hirtelen üti meg a fülem, betöltve a békés csendet. Reszketve állok fel, de késõ, ahogy én, úgy õk is láttak, igaz, csak a távolból, de míg én csak rohanni tudok, õk autóval száguldanak utánam. Hirtelen ötlettõl vezérelve ragadok meg pár követ, majd rohanni kezdek, ahogy csak bírja a lábam. A sûrûbb részen nehezebben tudnak majd követni.

* * *

A tervem ugyan valamelyest bejött, de nem nyertem sokat, mert egy kutya is volt velük. Könnyedén követte a szagot, amit nem tüntethettem el. Lihegve pihegek egy fa törzse mögött, de már hallottam a csaholását. Elveszett, minden elveszett. Elkeseredetten szorongatom a két követ, amit felkaptam. A düh és a gyûlölet egyre inkább nõ bennem. Legalább magammal ránthatnám azt a szörnyet!
Csoda volt, véletlen egybeesés, iszonyatos mázli? Mindegy: a bokor mellettem megrezdül, ahogy a kutya felugat a közelben. Egy pillanatra még látom a lány copfját, ahogy eltûnik a rengetegben, s a kutya követi az új zsákmányt...
A lehetõség úgy bukkant fel a semmibõl, mint a szivárvány. Õrült mosoly kúszik az arcomra.

A kõ tekintélyes sebességgel csapódott a fegyveres férfi fejének, olyannyira, hogy le is vágódott a kocsiról. Rajta kívül csak egy sofõr volt, és Õ. Az autó hirtelen fékezett, és pördült meg, de ennyi idõ is elég volt, hogy a földön heverõ férfi mellé pattanva fejbe csapjam a kezemben maradt másik kõvel, és felkapjam a fegyvert. Egyenesen rá céloztam, igaz alig bírtam el a puskát, a kezem is remegett, de a gépfegyvernél ez nem probléma, mert ha meghúzom a ravaszt, nem csak egy golyót fog a férfi felé köpni, azt garantálom.
- Bravó! - mosolyodik el és kezd tapsolni. Egy cseppet sem zavartatja magát. Távolabbról acsarkodást és sikoltozást sodor felénk a szél. Aztán, mintha csak félbevágták volna, minden elcsöndesedik.
- Most mihez kezdesz, kölyök? - néz rám a férfi, s most elõször éreztem át szorult helyzetem: még mindig túl sokan vannak.
- Senki ne mozduljon, különben lelövöm a parancsnokukat! - ordítom, megállítva a sofõrt, és a feltápászkodó másik férfit is. Majd Rá pillantok, és igyekszem minél keményebbnek tûnni. - Jöjjön ide! - ordítom cincogva. Õ csak mosolyog, egyre mosolyog, idegesítõen mosolyog. Viszont engedelmeskedik, katonáit nyugalomra intve. A gyõzelem édes íze terjed szét a számban, élvezettel ízlelgetem nagyot nyelve.
Korai volt.
Minden annyira hirtelen történt, õ közel ért, s a következõ pillanatban már arra eszmélek, hogy lefegyverezve lihegek erõs szorításában. Hiába próbáltam kapálózni, a helyzet menthetetlen volt, minden elveszett egy szemvillanás alatt. Utolsót vergõdve adom meg magam, de ajkaimba harapva elhatározom, nem fogok sírni, nem fogok megtörni elõtte. Ennyi méltóság marad bennem, legalább ez megmarad nekem!
Reszketve tûröm, hogy szabad keze az arcomra tévedjen, hogy megemelje a fejem, kényszerítve, hogy ránézzek. A lélegzetem benn ragad, olyan közel van az arca...
Végigcirógat szórakozva kábultságomon. Kezem elengedi, hogy derekamnál megragadva fordítson és egyben bilincseljen magához, hogy aztán durván rávesse magát az ajkaimra. Zavarodott-félve engedek utat, a könnyem pedig kicsordul. Az érzés ismeretlen, ijesztõ, mintha egész behálózna, magába szívna, s többé nem akarna elengedni. Az ördög megbélyegzett.

* * *

Sötét szobában állok, kezeimen láncok, lábamon nehéz súly, testem pedig tele vágyai nyomával. Ujjai végigszántanak az arcomon, s széles mosollyal tanulmányozzák homályos szememben a megtört fényt.
- Sose felejtsd el, egész az enyém vagy! - suttogja fülembe, majd beleharap az érzékeny cimpába. Megremegek, a gyomrom szambát jár, de egyben ismét eltölt valami az elõbbi melegségbõl.
- A tiéd vagyok, Sensei... - rebegem megadva magam. Vigyora még szélesebbé válik, ahogy ismét belém mar mélyen, morgó dorombolást csalva ki ajkaim közül.
- Hamarosan eljön az idõ, készülj, cicuskám! - hatol át a kéjes ködön szava, öntudatlanul bólintok, bármit megtennék, csak ne hagyja abba, ne hagyjon egyedül a sötétben...
Mégis eltol magától, valahol lámpa gyullad, s megvilágít a falon egy alakot, de egyelõre nem tudom kivenni az arcát, sejtésem sincs, ki lehet. Hideg fém simul a tenyeremhez, amelyre önkéntelenül is rászorítok. Egy Desert Eagle öntöltõ pisztoly...
- Öld meg! - ül le a közeli székre.
Mocsáros agyamban a darabkák lassan állnak össze, így csigaként mozdulok. A madzagokat megrántották, a marionettbábu engedelmeskedik, megemelve a pisztoly csövét. Nem akartam gondolkodni, Õt akartam, olyan mélyen kívántam bûnös érintését, hogy bármire képes lettem volna a kedvéért. Alig egy méterre álltam az alaktól, mikor a kezem megemelte a hideg csövet, s a fejére szegezte. Azt terveztem, hogy elsütöm, de akkor megemelte az arcát, s az addig határozott kar megremegett. Ez az arc...
Képek rohantak át a fejemen, egy másik élet emlékei. De nem hagyta, keze a vállamra nehezedett, és ismét feltette a kérdést, mint akkor régen: - Most mihez kezdesz, kölyök?
Az ujjam görcsösen szorul a ravaszra, hogy a dördülés megöljön bennem is valamit.

Úgy pattannak fel a szemhéjaim, mintha azokat is holmi pisztoly csöve köpte volna a világra. Yuu-san karjai ráznak gyengéden, de ahogy felébredek, magához ölel.
- Semmi baj, akármi is volt, csak egy rossz álom.
- Nem álom volt... Inkább mint valami emlék. Egy vonatállomáson voltam... mindenkit kivégeztek, csak szerencsém volt, mert kiválasztott - üres kagylóhéjként pendülnek belõlem a világra a szavak, ahogy visszaegyenesedve felidézem a történteket. De ahogy az álom értelme egyre inkább elönti elmém, elborzadok, s kezem a hajamba túr. - Kami-sama, én csak úgy egyszerûen meghúztam a ravaszt! - izgatottan pattanok fel, láthatatlan démonjaim karmai elõl menekülve, reszketve lehelve a szót. - Én, hogy Õ szeressen, megöltem ... megöltem Yuu-sant!
Ahogy kibuggyannak a szavak a számon, ajkaim elé kapom a kezem. Nem lett volna szabad kimondanom!
Hirtelen lépek oldalra, hogy kitérhessek tekintete elõl, szívem riadt õz. Menekülnék a folyosón,  de tekitetek függenek rajtam kárörvendõn: Hiába futsz! S akkor csattant az ajtó!
Bennakadt sikollyal pördülök meg, kezem a kilincset tapogatja, miközben farkasszemet nézek vele.
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenõrzésre! - kezd bele, de végül szeme megtapad rajtam. Hatalmasat sikoltok: - Kérem, ne bántson, kérem, ne! - az ajtó végre enged, hogy hátravágódva végre kijussak a kijárathoz. Négykézláb startolok a vagon ajtaja felé, de hiába nyomom a gombot hisztérikusan, az nem nyílik, így körömmel esek neki feszegetve egyre hisztérikusabban, ahogy a léptek közelednek. Túl kell élnem! Nem akarok meghalni! Kami-sama!
Ahogy a kezek megragadnak, ismét éktelen sikoltozásba kezdek, s kapálózom, mint aki az eszét vesztette. Hangok és érzetek keverednek, sikoltozás, acsargás, gépfegyverek kattanása, érthetetlen suttogás a fülembe, s csak a távolból, mintha a szél susogott volna halkan, zengett fel lágyan Yuu-san hangja.
- Sajnálom! - a szúrás összetéveszthetetlen volt, pedig már rég nem volt benne részem, mégsem lehet elfelejteni: nyugtató. A démonok rémisztõ arcain keresztül kapaszkodtam bele a felsõjébe, s hirtelen tisztán érezhetõvé vált az összes vágás minden egyes négyzetcentimétere a karomon.
- A világos határfalak kezdenek leomlani, Yuu - mozogtak ajkaim Ai hangján még utoljára, mielõtt szemhéjaim lezárultak.

Yuu:

Az út hosszú és unalmas, Umi pedig hamarosan bevágja a szundit. Hadd aludjon szegénykém, múlt éjjel nem sokat aludhatott amiatt, ahogy bántam vele. De még mindig van bennem némi bizalmatlanság amiért úgy bánt velem. Fejecskéjét az ölemben nyugtatva szunyókál. Ki van merülve, a mostani izgalmak, és fõleg a múlt éjjel, gondolom eléggé felzaklatták a lelkét. Pedig azt hittem, minden rendben, vagy legalábbis viszonylag rendben. Kinézek az ablakon és a tájat kezdem tanulmányozni. Mindenfelé szántóföldek, gyümölcsösök, néhol rétek és kisebb erdõk terülnek el. Ideális hely lenne Uminak, hogy szabadon rohangálhasson. Még olyan gyerek, hiába viaskodik benne négy, vagy akár több lélek is. Õ még olyan kis fiatal, törékeny teremtés, akinek védelemre és szeretetre van szüksége a túléléshez.

Hirtelen megérzem, hogy rázkódik, forgolódik és motyog álmában. Biztos rosszat álmodik, talán jobb lenne felkeltenem, mielõtt rosszabbra fordul a helyzet. Gyengéden rázni kezdem, hátha felébred, mire szemei hirtelen kipattannak és riadtan néz körbe. Azonnal magamhoz ölelem, õ pedig bújik bele érintésembe, mint valami riadt kis állat. Valami rosszat álmodhatott, ha így fél, és biztos még friss az álom emléke.

- Semmi baj, akármi is volt, csak egy rossz álom - suttogom neki halkan, miközben gyengéden ringatom és simogatom a hátát, hogy lenyugodjon.

- Nem álom volt... Inkább mint valami emlék. Egy vonatállomáson voltam... mindenkit kivégeztek, csak szerencsém volt, mert kiválasztott - meséli idegesen, miközben kezével a hajába túr. Biztos felzaklatta, akármit is álmodott össze. A rémálmokkal már csak így van. - Kami-sama, én csak úgy egyszerûen meghúztam a ravaszt! - felpattan az ölembõl, mintha menekülne, én pedig döbbenten nézem, és hallgatom, ahogy leheli az utolsó szavakat. - Én, hogy Õ szeressen, megöltem ... megöltem Yuu-sant!

Szája elé kapja apró kezeit, szemeiben könnyek csillognak, némelyik elõ is buggyan és lecsorog az arcán. Én csak hallgatom, nem tudok rá mit mondani. Biztosan a múltja miatt álmodik ilyesmiket. Túl sokáig élt elzárva, fájdalmak, kínok, szenvedés között, és ezek talán most törnek elõ benne.

Hirtelen kivágódik az ajtó és a kalauz lép be rajta. Umi ugrik egyet, menekülésre készen rángatná a kilincset és rémült tekintettel bámul a hatalmas, kövér emberre, mintha az minimum fel akarná õt falni.

- Jegyeket, bérleteket kérem ellenõrzésre! - kezdi, de szemei megakadnak Umin, aki félve húzza össze magát.

- Kérem, ne bántson, kérem, ne! - nyöszörgi és az ajtó enged, õ pedig szinte négykézláb rohan a kijárat felé.

Én utánarohanok, mert nem akarom, hogy baja essen. Még a végén kárt tesz magában, vagy másban. Táskámból elõkerül egy adag nyugtató. Régen nem használtam már, de mindig van nálam néhány adag a vészhelyzet esetére. Ez pedig vészhelyzet, akárhogy is nézzük. Az ajtót feszegeti, vagyis próbálja, mint valami megveszekedett õrült. A kalauz és néhány utas minket bámulnak, páran összesúgnak körülöttünk. Végre sikerül elkapnom Umit, aki kapálózik, rúgkapál, szabadulni akar, de biztos kézzel tartom, miközben szabad kezemmel beleszúrom a tût a nyakába.

- Sajnálom! - suttogom halkan. Nem akartam megtenni, régen nem használtam már a gyógyszert. Most muszáj volt, holott megígértem neki, hogy soha többé nem okozok neki fájdalmat, de az õ érdekében meg kellett szegnem az ígéretem.

- A világos határfalak kezdenek leomlani, Yuu - mondja halkan, immár Ai hangján. Megismerem ezt a tónust, és megrémít. Ai jóslatai valahogy mindig baljóslatúak és be is következnek, mégsem értem, mire akar kilyukadni. Aztán lassan elcsendesedik.

Felnyalábolom és gyengéden a karjaimba véve, visszaviszem a fülkébe. A kalauz döbbenten áll. Leteszem Umit, aki  már csendesen alszik, majd elõkotrom a jegyeinket.

- Elnézést, az öcsém rosszat álmodott, kissé ideges természetû és kifakadt! Sajnálom! - hajolok meg, majd elõrenyújtom a jegyeket. - Tessék!

- Se... semmi gond, csak... figyeljen rá jobban - válaszol a fickó. Biztos megijesztette Umi kis magánakciója. - Ezek... ööö... rendben is lennének. Jó... jó utat! - hajol meg, majd olyan gyorsan távozik a fülkébõl, ahogy kövér lábai bírják.

Azt hiszem, most már mindenki ujjal fog mutogatni ránk, de nem haragszom Umira. Elteszem a jegyeket, leülök az ülésre és Umit az ölembe húzom. Meg sem moccan. Jó erõs nyugtatót adtam neki, Maebashiig biztosan nem ébred fel. Hátradõlök, miközben egyik kezemmel Umi selymes haját simogatom, másikkal a fejemet vakarom. Mi jöhet még ezek után? Vajon valóban csak álmodott, vagy ahogy õ mondta, valóság volt? És Ai szavai... nem mennek ki a fejembõl azok a baljóslatú szavak. "A világos határvonalak kezdenek leomlani". Vajon mit jelenthetnek? Hogy újabb nehézségek várnak ránk? Sokszor gondolok rá, ha nem vállalom el az állást, akkor most Tokióban ülhetnék az irodámban és nem is gondolkodnék azon, hogy fogom élve megúszni a következõ napot. Viszont, nem találkoztam volna Umival sem, aki mostanra valószínûleg halott lenne, vagy egy laborban senyvedne, ki tudja milyen körülmények között. Most már legalább kezd ember lenni, kezd gyerekként viselkedni és megismerni a világot. Lassan én is elszundítok.

~*~

Csak akkor ébredek meg, mikor a vonat egy hatalmas rántással megáll. Umi is ébredezik, úgy tûnik, a nyugtató hatása múlóban van. Remélem, nem fog haragudni rám. Az õ érdekében tettem, amit tettem.

- Maebashi! Végállomás! - kiáltja egy hang a peronról. - Kérem szálljanak le! Végállomás!

- Yuu... san... - hallom meg Umi álmos, kómás, kótyagos hangját. - Hol... vagyunk?

- Megérkeztünk Maebashiba - mondom. - Fel tudsz állni? Gyere, segítek!

Felállok, majd Umit is felsegítem, aki belém kapaszkodva várja, hogy a hátára tegyem a hátizsákját. Én a saját táskámat az egyik kezembe véve, a másikkal Umit tartva indulok el a kijárat felé. Umi még nem egészen ébredt fel, de talán a hûs levegõ felfrissíti. Igazam is van, mert amint leszállunk, máris jobb színben van. Már kora délután van, a nagy állomási óra szerint éppen fél kettõ. Sokáig utaztunk, elvégre Maebashi elég messze van. Tétován néz rám. Ez az állomás nagyobb, mint ahol legutóbb jártunk, ahol Umi házát találtuk meg. Az állomáson túl az egyik oldalon játszódik a város, a másik oldalon viszont hatalmas rét terül el, a távolban egy erdõvel.

- Gyere, kincsem! - mondom, mire bólint és fáradtan utánam bandukol. - Elõbb keressünk szállást, jó? Utána majd eldöntjük, mi legyen. Talán egy ideig itt maradhatnánk, nem?

- De - válaszol, és arcán mintha enyhe mosoly futna végig. - Tetszik itt.

- Figyelj, Umi! - állok meg hirtelen. - Ne haragudj, amiért ismét gyógyszert használtam. De a te érdekedben tettem. Sajnálom, de nem akartam, hogy kárt tegyél magadban.

- Tudom - bólint komolyan. - Yuu-san megvédett engem. Nem haragszom - szorítja meg a kezem. - Megyünk? Éhes vagyok.

- Rendben - nevetek halkan. - Veszünk valami ennivalót. Péksütemény jó lesz? Hátha van hamburger is. Azt még úgysem ettél.

- Mi az a hamburger? - kérdi kiváncsian és szemei felcsillannak az étel hallatán.

- Majd meglátod - kacsintok rá. - Szeretni fogod.

Néhány perccel késõbb már a jól megérdemelt hamburgerünket fogyasztjuk egy padon. Ahogy látom, Uminak ízlik. Vettem neki kólát is, tudom, hogy szereti, mert mikor a moziban voltunk, igencsak élvezte a dolgot. Kóla és hamburger. Mintha Amerikában lennénk. Egyszer elviszem oda is. Bejárjuk a világot és mindent megmutatok neki, amit csak tudok. Umi nagyokat harap a finomságból és elégedetten majszolgatja. Mosolyogva figyelem. Talán végre egy kicsit megnyugodott. Emberek mennek el mellettünk, akik közül sokan jó alaposan megnéznem. Gondolom helybeliek lehetnek és ritkán látnak errefelé idegeneket. Hát igen, egy ilyen kisvárosban mindenki ismeri a másikat.

Lassan végzünk az evéssel és felállok, majd kézen fogom Umit és elindulunk befelé a városba. Nem sok néznivaló akad, olyan, mint más kisvárosok. Van egy posta, egy áruház, néhány ruhaüzlet, pár kisebb étkezde, két vegyesbolt, egy mosoda és egy könyvtár. Na meg egy fodrász és egy kis kórház. Igazán csendes, békés helynek tûnik, és ahogy látom, Uminak is tetszik. Ide-oda forgatja a fejét, mintha mindent egyszerre akarna megnézni. Kis aranyos. Muszáj rajta mosolyognom. Én közben kérdezõsködöm és kiderül, a város határában van egy panzió, ami szívesen fogad utasokat. Arrafelé vesszük az irányt.

~*~

A panzióhoz érve nem kell csalódnom. Nem túl nagy, mindössze két emeletes és afféle régies stílusban építették. Umi ámulva nézi az épületet, biztos sosem látott még ilyet, így hagyom, hogy kigyönyörködje magát benne. A bejárathoz vezetõ út mentén fák és virágok díszlenek, a pázsit zöld, az út kikövezett. Végül bemegyünk a tolóajtón és Umi újfent meglepõdik. Hosszú és tágas elõcsarnok elõcsarnok vár minket, egyik végében egy asztallal, mely mögött fiatal, szemüveges lány ül. Jöttünkre felpillant és felállva meghajol.

- Üdvözlöm Önöket az Elíziumban! - mondja. - Miben segíthetek?

- Jó napot! Szobát szeretnék magam és az öcsém részére. Lehetõleg egy szobát - mondom. - Határozatlan idõre bérelnénk.

- Értem - mondja a lány. - Itt legyen szíves kitölteni. Vacsorát parancsolnak majd? A szobaszervízért külön kell fizetni, de garantált minõséget kapnak.

- Még meggondoljuk - válaszolom, miközben a papírokat töltögetem. Nem túl drága panzió, éppen a fáradt, vidéki, kispénzû túristáknak való.

Umi közben, ahogy látom épp körülnéz. Még sosem láthatott hagyományos japán szállodát, így minden lenyûgözi. Mikor végzek, kapok egy szobakulcsot és a recepciós lány segít eltájékozódni is. Igazán kedves. Intek Uminak, aki azonnal odafut hozzám, majd felmegyünk az elsõ emeletre. A szobába érve, Umi megint meglepõdik. Nem csodálom, az ágyak hiánya igencsak megdöbbentõ lehet neki.

- Hol fogunk aludni? - kérdi egybõl. - Nincsenek ágyak.

- Dehogy nincsenek. Ott lenn - mutatok a földön heverõ futonokra. - Ez egy hagyományos japán panzió, itt a földön alszunk a futonokon - magyarázom, mert látom, hogy érti. - Nagyon kényelmes tud lenni és jó meleg a takaró. Enni is a földön fogunk és fogadok, a fürdõ is hagyományos. Talán van nagy medencéjük is, amiben lehet üldögélni. Melegvizes medence - teszem hozzá.

- Régen így éltek az emberek? - kérdi csodálkozva, miközben az egyik falhoz pakolja a cuccait.

- Sokan, fõleg az idõsebbek, még ma is így élnek - magyarázom. - Tudod, aki régen így élt, nem szeret lemondani a régi dolgokról.

Umi bólint, hogy érti, majd a hatalmas tolóajtóhoz megy, ami az erkélyre nyílik. Kinyitja, és már kinn is terem. Nézelõdik. Én eközben kipakolom a ruháinkat a szekrénybe. Umi cuccait nem bántom, azokat majd õ pakolja ki. Úgy látom, érdekesnek találja a szobát, mert visszajön és minden kis rést átvizsgál.

- Este fürödhetünk együtt - ajánlom fel, mire döbbenten néz rám. - Persze, ha nem szeretnéd, nem kötelezõ. Csak arra gondoltam, régen csináltunk bármit is együtt.

- Ööö... rendben - válaszol végül, de úgy, mint aki nem biztos benne.

Nekem furának tûnik. Eddig örült, ha együtt fürdött velem, de nem akarom feszegetni a dolgot. Hagyom, hadd nyugodjon meg, hadd csináljon, amit akar. Nem akarom erõltetni. Úgyis itt maradunk egy ideig. Néha arra gondolok, hagyom az egészet a fenébe és letelepszem. Ez a város pont jó lenne rá. De tudom, hogy dolgunk van. Viszont, most minden olyan békés. Talán túlságosan is.

Unmei:

Hatalmas rántásra és zajokra kezdek ébredezni. A szemhéjaim mintha ólomból lennének, alig bírom õket felnyitni, s mikor sikerül, akkor sem változik sokat a helyzet, mert az ólomsúly átvándorol az agyamra. Rég ébredtem már így, minden olyan ködös és képlékeny, mintha szét akarna hullni millió darabkára. Még mocorogni sincs energiám, csak úgy kallódom álom és ébrenlét között.
- Yuu...san... - erõltetek ki magamból némi életjelet és értelmesnek tûnõ gondolatot. - Hol... vagyunk?
- Megérkeztünk Maebashiba - világosít fel, én meg csak bólintok egy aprót, jelezve, vettem az adást, bár ez hazugság, még nem fogtam fel a szavak jelentését, csak elraktároztam feldolgozásra. - Fel tudsz állni? Gyere felsegítelek! - szólal meg ismét, én meg csak pislogok rá és ösztönösen fogadom el a kinyújtott kezet, hogy felhúzzon ülõ majd álló pozícióba. Csak kapaszkodom, és tûröm, ami történik körülöttem, hogy rám kerül a táska súlya, s hogy  maga után von Yuu-san valamerre.
Ahogy megcsap a friss levegõ, kontúrt kapnak a dolgok, és egy kicsit talán mintha az erõ is visszatért volna a tagjaimba, kezdek  inkább az ébrenlét felé tendálni. Még nem tökéletes, de már kezdem utolérni az információfeldolgozásban a jelent. Ezzel együtt ismét rám talál a szorongás is, de ahogy szétnézek az állomáson, megnyugtat a tudat, ez nem olyan, ez egészen más, nagyobb, és sokkal többen vannak itt. Meg több a ház is, egyedül a zölden rikító erdõ hasonlít, bár itt nem valószínû, hogy van szakadék...
- Gyere, kincsem! - még mindig reflexszerûen megy a bólintás és csak utána kezdek figyelni, de úgy tûnik, ez nem okozott fennakadást a kommunikációban, mert Yuu-san folytatja, mintha minden a legnagyobb rendben és természetességgel folyna.  - Elõbb keressünk szállást, jó? Utána majd eldöntjük, mi legyen. Talán egy ideig maradhatnánk, nem?
- De - felelek elõször tudatában annak, mire is válaszolok tulajdonképp. Nyugodt mosoly úszik az arcomra. Amíg itt vagyunk, addig talán nem lesz semmi baj, ez a környék olyan nyugodt. - Tetszik itt.
- Figyelj, Umi! - áll meg Yuu-san, én pedig érdeklõdve nézek fel rá, visszafordulva, mert kisebb fáziskéséssel tûnt csak fel, hogy Yuu-san behúzta a kéziféket. - Ne haragudj, amiért ismét gyógyszert használtam. De a te érdekedben tettem. Sajnálom, de nem akartam, hogy kárt tegyél magadban.
- Tudom. Yuu-san megvédett engem. Nem haragszom - szorítom meg a kezét. Nem haragszom, mert a gondolatok a fejemben, amelyek annyira megrémítettek, semmivé foszlottak, és most, még mindig kissé betompulva nem zargatnak, s talán tovább tudok lépni. Ha kisebb adagban kapnék, vajon még ébren tudnék maradni úgy, hogy azok a különös hangok eltûnjenek, hogy kiûzhessem az Õ hangját? - Megyünk? - nézek fel szeretett “testõrömre”. - Éhes vagyok.
- Rendben - nevet halkan egy rövidet szókimondásomon és problémaközpontúságomon. - Veszünk valami ennivalót. Péksütemény jó lesz? - kérdezi, majd elgondolkodva folytatja, mielõtt válaszolhatnék bármit is. - Hátha van hamburger is. Azt még úgysem ettél.
Valóban, tényleg nem ettem, sõt, azt sem tudtam volna, hogy az egy étel, olyan fura neve van. Hamburger.
- Mi az a hamburger? - kérdezek rá, hátha el tudom képzelni az alapján, ahogy Yuu-san leírja, de õ csak kacsint.
- Majd meglátod. Szeretni fogod.

* * *

Ez a hamburger valami csodaállatka, mert kívülrõl egy szendvicshez hasonlít, az íze mégis valahogy több egy egyszerû szendvicsnél. Igazán finom, meg lehetne szokni, bár azt hiszem, azért mostanában jobban szeretem, ha mi készítjük az ételt, lehet, hogy hülyén hangzik, mert Yuu-san kedveskedni akar nekem, de jobban szeretem, ha õ fõz nekem, vagy én fõzhetek neki, az olyan személyesebb. Talán mert ebben találtam meg önmagam hasznosságát. Hogy gondoskodhatom róla.
Ahogy kiszürcsölöm a kóla maradékát is a pohárból, Yuu-san megfogja a kezem, és együtt indulunk a város belsejét meghódítani. Különös, de ez a városka egyik képbe sem illik bele. Nem olyan hatalmas, mint Osaka, és nem is olyan kicsi, mint az a városocska, ahol anyával éltünk. Ez úgy a kettõ között mozoghat. Ennek ellenére megnézem az épületeket, és igyekszem minden részletet az eszembe vésni, szerencsére egyik sem hasonlít azokra a felmerülõ képekre, amelyeket Kajimura-sannal készítettünk. Közben, hála egy idegen útba igazításának, aki folyamatosan engem méregetett, ahogy Yuu-san mögé bújok teljesen, a város határa felé vesszük az irányt, hogy ismét legyen hol laknunk.

* * *

A ház, amihez jöttünk, különös, de pompás. Nem tudnám mihez hasonlítani, de volt valami egyszerû bája a nem túl nagy épületnek. És az út, ami az ajtóig vezetett, mintha a mesékbe pottyantam volna. Muszáj volt megszagolnom egy-két virágot, annyira kívánták tõlem ezt az illedelmes gesztust élénk színeikkel, ragyogó mosolyukkal. Az ajtó sem teljesen úgy mûködött, mint eddig, nem volt kilincs, és nem is ki-be nyílt, hanem oldalra, azt mondta Yuu-san, ez a tolóajtó. Mert hogy tolni kell... milyen fura egy jószág!
Beléptünkkor azonnal egy szemüveges nõ fogad bennünket, az asztal mögül meghajolva. Hangja lágy és kedves, olyan dallamos, mint maga a hely.
- Üdvözlöm önöket az Elíziumban! Miben segíthetek?
Míg Yuu-san intézkedett, én a falakat és a plafont bámultam, na meg a felfelé kacskaringózó lépcsõt, és az egyszerû dekorációt. Az egész annyira végtelenül egyszerû, mégis annyira tetszetõs volt.
A csodálkozást akkor hagyom abba, mikor Yuu-san int. A szoba, amit kaptunk, a felsõ emeleten van, de ahogy belépünk, valami egybõl szembeötlik, meg is illetõdöm, és Yuu-sanhoz fordulok tanácstalanul.
- Hol fogunk aludni? Nincsenek ágyak.
- Dehogy nincsenek. Ott lenn - mutat Yuu-san a földre, én meg még mindig nem értem egészen. A földön fogunk aludni? Ezért fizetett annyit? - Ez egy hagyományos japán panzió, itt a földön alszunk futonokon - magyarázza, és azt hiszem, kezdem érteni, bár azért még mindig eléggé furcsállom, hogy ez normális. - Nagyon kényelmes tud lenni és jó meleg a takaró. Enni is a földön fogunk és fogadok, a fürdõ is hagyományos. Talán van nagy medencéjük is, amiben lehet üldögélni. Melegvizes medence.
Nem gyõzök csodálkozni azokon a dolgokon, amikrõl Yuu-san mesél. - Régen is így éltek az emberek? - érdeklõdöm, miközben még mindig kicsit zavartan úgy döntök, az egyik falhoz támasztom a táskám.
- Sokan, fõleg az idõsebbek, még ma is így élnek. Tudod, aki régen így élt, nem szeret lemondani a régi dolgokról.
Bólintok, majd felfedezõ útra indulok. Yuu-san meg pakol. Az elsõ, amit megtaláltam, az erkélyajtó volt, és roppant tetszik, hogy ez is csak olyan tologatós. Sokkal egyszerûbb kinyitni, bár felötlik bennem az is, hogy sokkal könnyebb rajta bejutni... Aztán a szoba részei következnek, minden kis rést fel kell fedezni, hogy kitaláljam, mit hova rejtsek. Hiszen ott van a pénzem, a véres kötszer a zacskóban, na meg a rajzfüzetem, tele azokkal a különös helyekkel.
- Este fürödhetünk együtt - töri meg a nyugodalmas szöszmötölés csendjét Yuu-san, mire enyhén lesápadok s megragadom a karom észrevétlen. - Persze, ha nem szeretnéd, nem kötelezõ. Csak arra gondoltam, régen csináltunk bármit is együtt.
Éreztem a helyzetem faramuciságát, mert  ha visszautasítom, akkor gyanakodni kezd, de ha elfogadom, akkor az egyenlõ azzal, hogy bevallom neki, mit is mûveltem már megint. De annyira várta a választ, hogy muszáj volt kinyögnöm valamit feleletképp.
- Ööö... rendben - nem sikerült magabiztosra, sem örömtelire a válasz, de nem is csoda, hirtelen gondolatok ezrei kezdenek cikázni bennem, hogy hogy is mászhatnék ki mégis valahogy a slamasztikából. De nem teszi szóvá a dolgot, és ez most kifejezett örömmel tölt el. S amikor alkalmam adódik rá, ellógok a szobából.
Hogy miért, mert a terv megszületett. Jobban mondva felötlõdött, és ezt a gondolatot is Kajimura-sannak köszönhetem, õ olvasott nekem egy ilyen témájú könyvet, mikor a szerelem mûvészetérõl kérdezgettem. Ahogy észrevétlen kiszöktem, a fogadópulthoz sietek, nem kell csalódnom a fiatal, szemüveges lány ott ül még mindig, ahogy megpillant, kedvesen mosolyogva szól felém.
- Segíthetek valamiben? - kérdezi, és én azonnal bólintok, majd kiteszem a befõttesüvegnyi pénzem az asztalra.
- Szeretném megkérdezni, hogy ezzel - mutatok az üvegre. - vehetek-e valamilyen finom illatú fürdõsót, vagy valami folyékony fürdõszappant, bármi ilyesmit? Tudja, olyan hagyományokhoz illõ valamit, ha van ilyen.. - próbálom elmagyarázni a kívánságom, de a végére bizonytalanná válok különös pillantására. Mintha sajnálat ülne ki a szemeibe, de nem tudom, miért.
- Természetesen kaphatsz - lép egy szekrénykéhez, és int, hogy menjek közelebb. Mint kiderült, sokféle van, és mind különbözõ illatú. Végül egy rózsaszín üvegeset választok, mert annak olyan megnyugtató és kellemes illata van, a lány szerint jól választottam, és csak egy papírfecnit vesz ki a sok közül, ráadásul közben részletesen elmesélt mindent, mi hogy mûködik a fürdõben, így abszolút sikerült felvérteznem magam. Boldogan haladok vissza szerzeményemmel a szobába, most már nem lesz gond, érzem. Ahogy belépek, azonnal magamra is hívom a figyelmet.
- Yuu-san, nézd mit szereztem! - mutatom fel a kis üvegcsét. - Arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk egy ötletem, amit hallottam Kajimura-sannál, egy könyvbõl olvasta - mondom vidáman.
- Miféle ötleted? - néz fel Yuu-san a teendõjébõl.
Válasz helyett a szekrényhez lépek, és kiveszek egy nyakkendõt belõle, nem a legjobb, de megteszi, majd Yuu-san elé állok.
- Mondd, bízol bennem? - nézek rá nagy tányérnyi szemekkel.
- Persze... ez milyen kérdés? - lepõdik meg.
- Akkor amíg elintézem a vizet, kösd a szemedre, de úgy, hogy ne tudj csalni és ne leshess! - nézek rá nagy komolyan. Aztán vígan, mintha már bele is ment volna - úgy döntöttem, jobb, ha kevésbé engedem választani - kezdem keresni a fürdõt.
- Várj! - szól utánam Yuu-san. - A fürdõ lenn van.
Na jó, lehet, hogy nem fog minden annyira tökéletesen menni...

Kis összekészülõdés után leérünk a helységbe, s ahogy becsukódik utánunk az ajtó, Yuu-san rám pillant.
- Szóval, mit is terveztél?
- Erotikus fürdõzést - jelentem ki a lehetõ legtermészetesebben, érzõdik, nem is igazán értem, mit beszélek, csak ez volt a neve. Yuu-san viszont egy pillanatra elvörösödik, mire végre sikerül kinyögnie a kérdést: - Pontosan hogyan is képzelted?
- Hát... - gondolkodom el, mutatóujjam az ajkaimnak szegezve. - a könyv úgy írta, hogy a lány bekötötte a szerelme szemét. Aztán... - de hirtelen észbe kapok. - Nem árulhatom el, mert akkor nincs meglepetés!
Yuu-san kacarászik egyet, majd a nyakkendõre pillant.
- Hogy miket nem hallottál Kajimura-sannál!... Szóval ezzel kellene bekötnöm a szemem?
Nagy komolyan bólintok. - A többit pedig bízd rám! - mosolygok. Egy ideig elgondolkodik, de végül leteszi a szemüvegét, és felköti a nyakkendõt szorosan a szemeire.
- Látsz? - hadonászok elõtte, hogy ellenõrizzem, nem csal-e.
- Nem, egy cseppet sem - feleli.
- Rendben, akkor most elõször leveszem a ruháid, majd a sajátjaim - mondom, hogy ne ijedjen meg, amikor hozzáérek. Vékony ujjaim elõször az ing gombjait fejtik szét, hogy aztán a vállán végigsimítva hullhasson a ruhadarab a padlóra. Aztán, mivel így volt a könyvben is, az ujjaim lassan vezetem vissza a mellkasán, hogy aztán az övhöz érve azt kezdjem el kioldani. Ujjaim nyomán már is libabõrös lett a bõre.
Gyakorlatlan mozdulataim miatt egy darabig elszenvedek, mire enged a nadrág. Egyszer akart segíteni, de a szavakkal megállítottam. Most mindent én csinálok, neki csak élveznie kell a törõdést. Az alsónadrággal már nincs ennyi gond, az hamar lekerül, a zokni meg, hát az egy különszám volt, de végül az is meglett nagyobb baleset nélkül. Érdekes, hogy ha visszagondolok, mennyire zavarba jöttem elõször meztelenségétõl, most egyáltalán nem zavar, inkább csak furcsa érzéseket kelt, furcsa, de kellemes és meleg érzéseket.
- Most az én ruháim jönnek - közvetítek, majd gyorsan kiugrom a cuccaimból. Most már nem volt gond, hogy a kezeim napvilágra kerülnek, hiszen Yuu-san így nem láthatja õket. Ez is megnyugtatott.
- Most jöhet a meleg vizes, szappanos kezelés - kuncogok. - Ezt választottam, hát nincs jó illata? - tolom a kis üvegcsét Yuu-san orrához.
- Hmm, igazán kellemes - ért egyet.
A víz pillanatok alatt elkészül a kis dézsaszerû vödörben, majd egy rongyot belemártok a kellemesen illatos vízbe. Yuu-sant leültetem egy kis székecskére, majd lassú, de alapos mozdulatokkal kezdem lemosni a testét. Az egész helyzet olyan fojtogatóan izgató, hogy izgatottságomtól szaporázni kezd a lélegzetem. Felülrõl kezdem, a hát, a vállak, a mellkas majd a kezek, aztán a láb, már ez jólesõ remegést és nagyobb sóhajokat csal ki belõle, s én is kipirulok, pedig csak ujjaim érik a bõrét, meg néha-néha, ha figyelmetlen vagyok, egyéb testrészem, de ahogy intimebb részekhez érek, Yuu-san megremeg, s felmorranva ragadja meg a kezem, hogy megfékezzen engem, és talán saját magát.
- Umi... ez így... - susogja meleg levegõt lélegezve ki. Mozdulata villámcsapásként ér. Riadtan próbálom meg kirántani a kezem az övébõl, de azt hiszem, már késõ. Ujjai még erõsebben markolnak, hogy ne menekülhessek, s másik keze megindul a nyakkendõ irányába, hogy megszabadulhasson a zavaró tárgytól. Már ráeszmélt, valami nem stimmel, valamit megpróbáltam elsumákolni, hiszen érzi a sebeken nõtt varokat. Mégsem adhatom fel, így megragadom a kezét.
- Kérlek, ne rontsd el!... - suttogom, bízva benne, hogy ezzel megállíthatom mozdulataiban, s meggyõzhetem, maradjon rajta a nyakkendõ. -  Ne akard a külsõt látni, csak ami belül vagyok, Yuu-san... - mintha az utolsó fûszálba akarnék kapaszkodni, hajolok ajkaira.

Yuu:

- Ööö... rendben – a válasza nem sikerül valami meggyõzõre és nekem egy halvány gyanú merül fel agyam hátsó zugában.

Umi azonban kioldalog a szobából, és mire észrevenném, már nincs is benn. Hiába, Umi néha gyorsan el tud tûnni, de hát még olyan gyerek. Biztos elment felfedezni a hotelt. Én közben kicsomagolom a ruháimat, de Umi cuccaihoz nem nyúlok. Majd õ kipakol, ha szeretne. Egy ideig úgyis itt fogunk maradni. Osaka után pont jó lesz egy kis vidéki nyugalom.  Elrendezkedem és pont azon gondolkodom, hogy megkeresem Umit, amikor belép és egybõl magára vonja minden figyelmemet.

- Yuu-san, nézd mit szereztem! – mutat fel egy kis üvegcsét, amiben valami fura rózsaszín por van. - Arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk egy ötletem, amit hallottam Kajimura-sannál, egy könyvbõl olvasta – mondja vidáman. Nevet és olyan boldog, amitõl én is boldog leszek.

- Miféle ötleted? – nézek fel a teendõmbõl. Ugyanis éppen a cipõimmel szórakozom, mert azokat még ki kell pakolnom, mint késõbb eszembe jut.

- Mondd, bízol bennem? – néz rám hatalmas szemekkel, kezében egy nyakkendõmmel.

- Persze... ez milyen kérdés? – lepõdök meg, mert nem tudom mire vélni Umi kérdését.

- Akkor amíg elintézem a vizet, kösd a szemedre, de úgy, hogy ne tudj csalni és ne leshess! – néz rám, majd elindul az ajtó felé. Gondolom a fürdõbe megy, de az nem itt van.

- Várj! – szólok utána, mielõtt még kimenne. - A fürdõ lenn van.

Látom, hogy kissé bosszúsan sóhajt, majd összekészülõdik és levezetem a fürdõbe. Még mindig nem tudom, hogy mit tervez, és mivel tudom, hogy Umiban több személyiség van, nem szeretném, ha az egyikük megzavarna minket.

- Szóval, mit is terveztél?

- Erotikus fürdõzést – jelenti ki a lehetõ legtermészetesebben, mire elvörösödöm. Erotikus fürdõzés? Egy kérdés bukik ki belõlem, mert nem tudom, hogy õ pontosan tudja-e, mit is jelent ez.

- Pontosan hogyan is képzelted?

- Hát... – mutatóujját elgondolkodva teszi az ajkára - a könyv úgy írta, hogy a lány bekötötte a szerelme szemét. Aztán... – hirtelen észbe kap. - Nem árulhatom el, mert akkor nincs meglepetés!

Kacagok egyet, és a nyakkendõre pillantok. Miket ki nem talál ez a gyerek.

- Hogy miket nem hallottál Kajimurasannál! Szóval ezzel kellene bekötnöm a szemem?

Umi komolyan bólint.

- A többit pedig bízd rám! – mosolyog, én pedig egy kicsit bizonytalanul veszem le a szemüvegem és kötöm a nyakkendõt a szememre.

- Látsz? – kérdi, én azonban nem látok semmit.

- Nem, egy cseppet sem – felelem, mire megkönnyebbült sóhajt hallok.

- Rendben, akkor most elõször leveszem a ruháid, majd a sajátjaim – mondja megnyugtatóan. Vékony ujjait érzem, ahogy leveszi az ingem, utána kutató ujjait végigvezeti a mellkasomon. Nagyon jó érzés, már régen éreztem hasonlót. Vagy inkább még soha. Nem is tudom. Érzem, hogy a bõröm libabõrös lesz. Kezecskéi már az övemnél matatnak, próbálva kibontani azt.

Mozdulatai gyakorlatlanok, én pedig segíteni szeretnék, de megállít, így hagyom. Végül a nadrág és minden más is lekerül rólam, én pedig anyaszült meztelenül állok Umi elõtt. Bevallom, flusztrál kicsit a helyzet, hiszen nem látok semmit, mintha egy sötét szobában állnék egyedül, mialatt valaki vetkõztet, és figyel. Bevallom, ijesztõ dolog, de bízom Umiban, mert tudom, hogy nem fog bántani.

- Most az én ruháim jönnek – közvetít, én pedig csak ruhái suhogását hallom, ahogy kibújik belõlük.  - Most jöhet a meleg vizes, szappanos kezelés - kuncog. - Ezt választottam, hát nincs jó illata? – tol valamit az orrom alá. Kellemes illata van. Igazán jó.

- Hmm, igazán kellemes – adok hangot egyetértésemnek.

Figyelmeztet, mielõtt hozzám ér, leültet egy kis padkára, majd hirtelen finom, illatos, meleg kendõvel kezd mosni. Igazán kellemes.  Felülrõl kezdi, elõbb megmossa a vállamat, hátamat, aztán a mellkasomat, a kezeimet és halad lefelé. Igazán jól csinálja, néhány morgást és hangosabb sóhajt is kicsal belõlem. Umi lélegzése is hangosodik, néha érzem intim részeit, amint hozzám érnek. Hangulatba jött, így elkapom a karját és valami nagyon furát érzek rajta.

-          Umi... ez így... – suttogom sóhajtva.

Érzem, hogy próbálja kirántani a kezét, de nem hagyom. Valami nem stimmel, valamit eltitkol. Érzem hogy valami van a karján, ami erõsen emlékeztet a sebhelyekre. Nem stimmel, ez már bizonyos. Szabad kezem elindul a nyakkendõ irányába, hogy levehessem, de õ nem hagyja. Érzem a rémületét. Ismét átvágott volna, mikor bíztam benne?

-          Kérlek, ne rontsd el! – suttogja kétségbeesetten.  -  Ne akard a külsõt látni, csak ami belül vagyok, Yuu-san... – érzem,hogy ajkai az enyémekhez közelítenek.

-         Hazug – suttogom, de hagyom, hogy megcsókoljon.

Fáj, nagyon fáj, hogy megint titkolózik elõttem. Miért teszi? Nem bízik bennem? Érzem a könnyeit, ahogy lefolynak az arcán. Talán most valóban hagynom kéne. Kezét tartó kezem végül elengedi és magamhoz ölelem. Az ölembe rántva csókolom tovább. Hadd hazudjon most egyszer. Oka lehet rá, nem fogom faggatni, és talán jobb, ha hagyom õ mondja el, ha itt az ideje. Végigsimítok a hátán, mire belenyög a csókba. Már ki lehet éhezve. Elveszem tõle a kendõt és vakon végigcirógatom vele a hátát, vállát, oldalát, mellkasát. Édes nyögéseket, szapora légzést vált ki nála, majd mikor ajkaink elválnak, ajkaimmal gyengéden megcsókolom a nyakát, õ pedig felveti a fejét, hogy jobban hozzáférjek. Jobbnak látom nem levenni a nyakkendõt, így tényleg sokkal izgalmasabb. Umi szívverése szapora, ezt akkor tudom, mikor mellkasát is megcsókolom, végigcirógatom nyelvemmel a mellbimbóit, majd a kulcscsontját és ismét a nyakát.

-          Yuu… san… - nyöszörgi.

-         Élvezed? – kérdem suttogva. – Vagy hagyjam abba?

-         Csi… náld… kérlek… - fészkelõdik közelebb hozzám.

Farkam már félárbócon áll, így egyik kezecskéjét ölembe vezetem, mire engedelmesen kezdi simogatni hímvesszõmet, míg én egyi kezembe veszem az õ farkát és kezdem izgatni, másik kezemmel pedig oldalát simogatom, miközben megcsókolom.

-          Ne… itt… - sóhajt két csók között.

Nagy nehezen feláll, majd kézen fogva vezetni kezd. Óvatosan ültet a medencébe, majd õ nem mászik be, hanem jelzi nekem, hogy a medence szélén ül. Kezeimmel combjai közé furakszom, egyik kezemmel combjait simogatom, miközben számba veszem hímvesszejét és gyengédén megszívom. Õ felnyög és közelebb jön, hogy még jobban belém bújhasson. Érzem, ahogy farka lüktet és bizony én is kezdek már keményedni. Szabad kezemmel hátát simogatom, míg õ hajamba túrja a kezét és fejemet, majd vállaimat simogatja. Combját simogató keze átkerül az ágyékára és heréit kezdem masszírozni, majd mikor kiveszem õt a számból, farkát kezdem simogatni. Nyelvemet végigfutattatom combja belsõ felén, ami jólesõ borzongást vált ki belõle. Mozogni kezd, egyre gyorsabban és érzem, hogy közel van már ahhoz, hogy elmenjen.

-          Yuu… sa…n… - sóhajtja.  – Még… kérlek… csináld… kérlek…

Nekem nem kell tovább mondani, végignyalok merev merevedésén és újra a számba véve kényeztetem, majd néha heréit is nyalom, szopom. Hímvesszõje már olyan kemény, hogy majd szét pukkad, de azt szeretném, hogy neki is jó legyen, így elhúzom még egy kicsit, azonban jó tíz perccel késõbb már könyörög, így gyorsítok a tempón, õ pedig a számba élvez egy hatalmas sóhajtással. Remegve rogy le, én pedig kiveszem számból hímtagját és az ölébe borulok.

Sokáig nem mozdulunk, azonban vagy negyed óra múlva végre felemelem a fejem. Nem tudom, Umi mit csinálhat, de nekem még szükségem van egy kis munkára, mert a szerszámom félig még áll.

-          Umi! – mondom halkan.

-         Igen… Yuu-san… - hallom suttogását.

-         Akarod? – kérdem gyengéden.

Válasz helyett csak lehajol és megcsókol, majd karjait a nyakam köré fonva csusszan be a medencébe. Szavak nélkül is tudom, mit akar.

Unmei:

- Hazug - suttogja még bele a csókba, de nem ellenkezik. Szíven csap, hogy így gondol rám, pedig tudom, annyira igaza van, és azzal is tisztában vagyok, hogy most rombolom le azokat a dolgokat benne, amelyeket eddig felépítettem. Sajnos nem vagyok képes ellene tenni, és talán engem még jobban kínoz, mint õt, mert õ csak elszenvedi, én megszenvedem azt, hogy szánt szándékkal kell ezt tennem vele, azzal a csodás lénnyel, akit még magamnál is jobban szeretek ezen a világon. Fáj, hogy nem magyarázhatom meg, mert én sem értem igazán, mi folyik idebenn a fejemben, a szívemben, a lelkeimben...

Gyenge vagyok, könnyeim megint elárulnak valamit, amit nem kellene, mert csak bonyolítják és érthetetlenebbé teszik az egyébként is zavaros szituációt, s a fejem egyre csak kavarog, ahogy az ölébe ránt, s az elkeseredett, csóknak csak csúfolandó nyelvcsatát, mélyebb, szenvedélyesebb színtérre tereli. Mélységesen elvörösödöm arra a hangra, amelyet produkálok, pedig csak végigsimított a hátamon. A törlõkendõ lágyan zizeg ki a kezeim közül, mint a homok, az idõ homokja, mely zavartalanul pereg tovább, nem törõdve dermedt, szenvedélytõl terhes gondolataimmal. Ujjai, jól ismert ujjai a kendõt használva alibinek, lágyan kényeztetnek végig, benedvesítve fehér bõröm. A szívem megint olyan elviselhetetlenül kalapál, hogy szinte felsikoltanék: szakadjon ki végre, mert már nem bírom elviselni!

Az elnehezült légzés is megszokott tünet - meg lehet ezt szokni? - s csak nehezíti a még mindig rabságban tartó csók. Bár ne szakadt volna meg, már ez is veszélyes játék, de a helyzet egyre inkább komplikálttá vált, és olyan határt készültünk átlépni, amelyet nem akartam, amelyet nem szabad Miatta és Yuu-san miatt! Mégsem tudok nemet mondani nedves és kipirult ajkainak, s biztató-hívogatón hajtom oldalra a fejem, hogy teljesen birtokba vehesse nyakam érzékeny völgyét.

Megfosztottam a látásától, s magam szürke íriszei ragyogó fényétõl, a másik a test mögött lehetne akárki... Ez nem olyan, nem igaz? A gátat, amely él bennem, át lehet verni ennyivel?  Áltathatom magam?...

Kiejtem a kezembõl a gondolat gombolyagfonalát, amely messze gurul a távolba, ahogy ajkai lejjebb vándorolnak, meghódítva mellkasom síkságait, s apró, rózsaszín dombjait, mire befejezi a körutat, ismét a nyakam ívében pihenve meg, a biztosíték kiégett, én pedig elvesztettem józan eszem minden gátját és aggodalmát.

- Yuu... san... - tör ki belõlem az eszeveszett vágyakozás halk nyöszörgéssel.

- Élvezed? - suttogja bele a fülembe, a forró levegõ, mely csiklandoz, kontúrozza közelségét, egész kimelegszem tõle... - Vagy hagyjam abba?

A második lehetõség beindítja az ösztönök szirénáit, immáron gondolkodás nélkül vágom rá egész közel préselve magam hozzá: - Csi...náld... kérlek...

Az arcát nézem, s hagyom, kezem vezesse arra, amerre kedve tartja, mégis, ahogy ujjaim megérzik merevedését, az agyam tízezerszeres sebességgel kezd pörögni, elvesztve a jelent, a pillanatot, messzire süllyedve valaki más múltjában, de közben a test, mintha csak beprogramozták volna, színészkedik tovább, mintha semmi sem történne az égadta egy világon.

Hajamnál fogva ránt fel, a lélegzetem már rég elveszett, testem remeg a félelemtõl, a fájdalomtól és valami kimondhatatlan, érthetetlen vágytól, s dühös zihálása mellett mindent betölt a rezgés, amely abból a kis eszközbõl jött, amit durván erõltetett belém, s amely most szétfeszíteni igyekezett. A szürke falak gúnyos, hûvös nevetéssel nézték végig az egészet, semleges, nemtörõdöm szemtanúi lettek sokadik alkalommal annak, hogyan “nevel” egyetlen uram és parancsolóm.

- Sokkal jobbnak kell lenned! - sziszegi méreggel kevert hangján. - Megtestesült vággyá, magává a szerelemmé kell válnod, hogy te lehess a legjobb! Meg kell értened, azt kell használnod, amid van!

Ujjai elernyednek, s tincseim kicsúsznak közülük. A földre hullok erõtlenül, hogy újabb ujjak ragadjanak meg, s fordítsák gazdájuk felé könnyekben ázó, sírástól és pofonoktól dagadt arcom.

- Tedd, amit tenned kell, ne kelljen benned csalódnom! - hallom az ítéletét, amelyet rám mondott szív nélkül. A kezem remegve mozdult, csak az járt a fejemben, ha engedelmeskedem, kevesebb ideig tart, sokkal kevesebb ideig... Lehunytam hát szemeim, s zúgó fejjel vettem számba az ismeretlenek duzzadó vágyát öklendezve... A falak szürkéi leolvadtak, s alóluk elegáns tapéta penészes maradványai bukkantak elõ, a tér, az idõ folyamatos körforgásba kezdett, az arcok, a kéjes vicsorok, merevedéseik mozgásban voltak, változtak lüktetve, csak én maradtam ugyanaz a térdelõ, könnyezõ alak.

“Magává a szerelemmé kell válnod, a megtestesült vággyá”.

Ai teszi kezeit a szemeimre, eltakarva az emléket, elfedve mindent.

- Szabadulj tõlük! Nincs rájuk szükséged, szaladj vele, messzire, addig, míg el nem felejtesz mindent, s csak õ marad: Yuu!

A jelen hirtelen kapcsol, s kellemesen rándulok össze az érzésre, amelyet gyakorlott ujjai keltenek munkájukkal. De a falak itt is hûvösek, és a rossz érzés, az emlék, amelyet Ai terelt ki a fejembõl kis híján nyomtalanul, visszalopózni igyekszik.

- Ne... itt... - sóhajtom, s mozdulatai elhalnak, ahogy figyel, rám figyel, én mit szeretnék. Ai segít talpra, magamtól nem ment volna, majd gyengéd mosollyal mutat rá, s én csak magamban bólintva fogom meg a kezét, és vezetem, míg õ követ vakon. Bárhova követne, anélkül hogy valóban elvárna bármit is... Csak õt szabad látnom, csak õt... Ai, én csak õt akarom!

Ahogy én Yuu-san kezét, Ai az enyém fogja meg, s míg kivezet a medencéhez, halk tanácsot suttog a fülembe, amely pírt rajzol az arcomra és kételyeket, de õ biztatóan pillant rám, mielõtt semmibe foszlana magunkra hagyva minket. Gyengéden ültetem a medencébe, magam a szélére ülök, s még mindig fogom a kezét. Ai szavai forognak bennem érlelõdve: Ha akarod, akkor ne láss mást, csak õt, ne érdekeljen más, csak õ, és add meg neki mindazt, amire vágyik!

Aprót bólintok, mintegy másik felemnek válaszul, ahogy kezét a lábamra helyezem, s nézem ajkaira halványan kiülõ vágyakozó mosolyt. Saját sóvárgásom sem múlt el, sõt, azt hiszem, csak erõsödött, s a kétség utolsó cseppje is kiszállt belõlem, ahogy puha ajkai körbeölelik legérzékenyebb pontom. A kéj hirtelen lep el, s felszabadultan nyögök fel közelebb helyezkedve, még mélyebbre merülve benne, magamba, az egész világba. Ösztönösen túrok a hajába, aztán lejjebb vezetem kezeim vállaira, hogy felváltva simíthassam végig és kapaszkodhassak meg benne. Nem zavartatja magát, kényeztetése fokozatosan, de rohamtempóban borítja lángba a testem és a lelkem, hogy végigborzonghassak nyelve hûvösen nedves “lépteire”. Alig tudom magam megtartani, minden remegésnek indult, hogy beteljesedhessen, de még játszik velem, s belemegyek, hangosan könyörögve.

- Yuu...sa...n ... Még... kérlek... csináld... kérlek...

Nem kellett kétszer mondanom, boldog lebegésbe süppedve vetettem hátra a fejem, szabad utat engedve a hangomnak, a remegésnek, az érzelmek áradatának, õ pedig gyengéden, de felfal teljesen, miközben a világ virágba borul.

Megizzadva, lélegzetem után kapkodva dõlök hátra a hûvös kövön elterülve kipirulva, megkönnyebbült elégedettséggel, dorombolva. Yuu-san fejét az ölemre hajtja, ami megmosolyogtat, de nincs erõm, hogy beletúrjak a hajába, egyelõre meg kell fékeznem vadul száguldó szívem, így lehunyom a szemem, és megpróbálom kontrollálni a légzésem, miközben élvezem a könnyedséget: hosszú hónapok feszítõ terhétõl szabadultam meg, és nem éreztem õt a fejemben, nem volt itt, nem ért el, nem volt hatalma felettem.

- Umi! - a hang halk, kedves és gyengéd, mégis felriaszt. Zavartan pislogok egy keveset, míg végre válaszolok. Azt hiszem, elbóbiskolhattam...

- Igen... Yuu-san... - suttogom még kicsit kábán a röpke álomtól felülve. Yuu-san még mindig az ölemben fekszik.

- Akarod? - kérdezi tömören, de nem volt szükség magyarázatra. Pontosan tudom, mire céloz. Óvatosan hajolok lejjebb, s válasz helyett könnyed csókot lopok az ajkaira. Akarom, õt akarom, bármi is történt a múltban bárkivel, aki bennem van és nem én vagyok, én, Umi, Yuu-sant akarom, és pont ezért meg kell adnom neki, amit csak tudok, ahogy Ai is mondta. Ahogy a pók hálózza be áldozatát, fonom karjaim a nyaka köré, hogy becsusszanhassak mellé a medencébe. Annyira kellemes, ahogy keveredik az olaj és a teste jellegzetes illata. A mellkasához közel hajolva szagolom végig, tenyeremmel puhán döntve a medence szélének. Bár a víz nem túl mély, mégis eléggé zavaró, hogy derékig ér...

Míg az orrom lefelé élvezte a lehetõséget, kipirult arccal, a korábbi kényeztetések emlékeit visszaidézve, azokat reprodukálva nyelvem veszi át a vezetõ szerepet, és apró körkörös motívumokat rajzolok láthatatlanul finom bõrére. A fülem zúg az izgatottságtól, minden idegszálammal igyekszem befogni minden reakciót, amelyekbõl következtethetek arra, hogy jól csinálom, élvezi. Paszteles mosoly villan pofimon, ahogy gyengéden túr a hajamba, magához vonva egy csókra. Alattomosan térnek ujjaim a lényegre, s belemosolygom a csókba, mikor felmorran. Nem gondoltam volna, hogy ennyire izgató a másik testével játszani, ahogy azt sem, hogy ennyire boldoggá tesz minden apró sikerélmény. Ráadásul roppant türelmetlenné tesz: akarom, minden porcikáját, minden egyes apró négyzetcentiméterét! Most! Azonnal! A kényeztetõ, masszírozó mozdulatokat ideiglenesen felfüggesztem, hogy még mindig vak angyalom magammal vonjam a medence azon részéhez, ahol magasított ülõrészt alakítottak ki. Segítek elhelyezkedni neki, majd az ölébe telepszem ingerlõn, s épp úgy veszem nyakát célba, mint õ nekem, óvatosan, tapogatózva tapasztalva ki gyenge pontjait. Kezem közben kezét kutatja, s ahogy megtalálom, arcomhoz emelem, s egy fél pillanatra beletemetem tüzelõ pofim, s végigcsúsztatva ujjait végül az ajkaimra rajzolok velük apró vonalakat elhagyva nyaka ízletes vidékeit, hogy aztán befogadjam. Elõször csak a mutatóujját, majd a középsõt is, játszogatva velük, egész benyálazva õket. Honnan jött az ötlet? Honnan gondoltam, hogy egyáltalán jó lehet így? Ösztön? Tudatalatti? Átsejlõ emlékek egy más életbõl... kételyek azonban akadnak, mert nem látom, nem olvashatom ki tekintetébõl, mit gondol.

Meleg párát lélegezve ki tépem el magamtól ujjait, lejjebb irányítva õket, közben fejem a vállára döntöm, s feljebb térdelek, szabad utat engedve, csak kilehelem magamból a szót, válaszolva egy talán már el is felejtett kérdésre: - Akarom.

Mintha szükség lett volna erre a vallomásra...

Ajkaim megremegnek, körmeim enyhén végigkaristolják érzékeny bõrét, míg ujjai engedelmesen barangolnak be elõkészítve. Még nem akarom elveszteni az eszem... Határozott mozdulattal tolom el, kénytelen hátrébb dõlni. Türelmem utolsó foszlányai is szanaszét foszlottak.

- Umi?... -  kérdezne.

- Shhh - pisszegem le fészkelõdve. Ajkamba harapva emelkedem fölé, majd kezeimmel tartva merevedését, a fájdalommal mit sem törõdve fogadom magamba. Egyszerre minden tökéletesnek tetszik, a világ visszakerült oda, ahol mindig is volt, ahogy magam is megtaláltam a számomra legtökéletesebb helyet, amit csak teremthetett számomra az ég. Kín és szenvedély keveredik abban a nyögésben, amelyet az érzés csal ki belõlem. Átszellemült megszállottsággal kezdek mozogni, csak remélve, hogy számára is ugyanilyen eszméletlen.

Nem kell sokat várni, meleg tenyerei a csípõmre tapadnak, s még gyorsabb tempót diktálva száguldunk fel az égig, hogy bukott, de boldog angyalokként hulljunk le egymás karjaiba bújva.

Pihegve rakosgattam össze magam darabjaimból rá dõlve. Hatalmas súllyal telepedett rám a bágyadtság. De még akartam egy valamit, mielõtt megadnám magam. Nem kellett sokat keresni, sem sokat bíbelõdni, a csomó hamar engedett, hogy feltárja ezüst kincseit, a csillogó szemeket.

Erõtlen mosolyra futotta csak, aztán fejem visszahanyatlott.

- Maradj velem... - morogtam az orrom alatt, majd elnyomott az álom.

* * *

Puha takaró ölelt körbe, de nem ért fel ahhoz a melegséghez, amely belõle áradt. Óvatosan csusszantam ki, rossz szokás, de sürgõs dolgom akadt a mellékhelységben. Ahogy felálltam, rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Szédelegtem, és gyengének éreztem magam, fáztam, s a fejem olyan nehéz volt, mintha több tonna súly nehezedett volna rá. Ráadásul ütemesen lüktetett.

A falnak támaszkodva próbáltam elõrébb haladni, de csak homályosan láttam, s elkerülte figyelmem a fal mellett heverészõ táskám, amelyben még mindig benn volt az összes cuccom. Természetszerûleg botlottam el benne, hatalmasat vágódva. A táska sem járt sokkal jobban, felborulva okádott ki magából mindent. Ruhákat, kötszert, pénzt, és a telerajzolt papírlapokat.

Yuu:

Hirtelen megérzem puha, finom nyelvét a bõrömön és akaratlanul is sóhaj szakad fel ajkaim közül. Gyengéden hajába túrok, miközben magamhoz húzom egy csókra. Hirtelen abbahagyja a masszírozást, kényeztetést és magával húz egy alacsony kis ülõféleséghez. Segít elhelyezkedni ülõ helyzetben, majd ölembe telepszik és nyakamat veszi célba gyengéden nyalogatva, csókolgatva a bõrömet. Nagyon jólesik, bõröm lúdbõrös lesz az izgalomtól. Kezei a kezemet fogják és megérzem apró, meleg pofiját a tenyeremben. Végül lejjebb húzza és ajkait simogatja gyengéden, óvatosan, majd bekapja ujjaimat. Elóször csak mutatóujjamat, majd a középsõt is és játszik velük. Jólesik, ahogy ott ül az ölemben, érzem, hogy mennyire izgatott, szeretne már bennem lenni, de játszani is akar, ingerelni engem, ahogy én vele teszem. Kényeztet. Jólesik, mert kedves gesztus és ez jelzi, hogy nem fél már tõlem, nem idegenkedik már az érintésemtõl.

Hirtelen kitépi ujjaimat szájából és érzem, hogy feljebb térdel és szinte leheli az egyetlen szót, mint egy régi kérdésre adott választ.

-          Akarom.

Körmei végigkaristolják a bõröm, míg ujjaim lejjebb nyúlnak, hogy elõkészítsék bejáratát a befogadásomra. Azonban, mielõtt még végezhetnék eltol, és hátrébb döl. Nem értem, miért teszi. Talán mégsem akarja? Hazudott volna? Ismét?

-          Umi?... -  kezdek bele, de lepisszeg.

-          Shhh! – susog halkan, elhallgattatva engem.

Hirtelen ragadja meg farkam, aztán hirtelen érzem, ahogy rám csusszan és felszisszen a fájdalomtól. Nem készítettem elõ, így jóval fájdalmasabb a dolog, de õ nem sír, nem ellenkezik, nem rinyál sé kiabál. Mozogni kezd rajtam, aprókat nyög, mint akinek jólesik ez a fajta fájdalom.

Hamarosan kezeim csípõjére tapadnak és igen, nagyon jólesik, fõleg, mikor gyorsabb vágtába kezd, én pedig magamhoz ölelem, kényeztetem oldalát, hátát, apró csókokat váltok vele, és mikor el-elválunk õ hangosan nyöszörög a gyönyörtõl. Nem kell sok idõ, míg elmegyek benne és õ kielégülten dõl nekem. Azonban még felkel, felemelkedik, és leszedi a nyakkendõt a szememrõl. Erõtlenül mosolyodik el, és visszahajtja a fejét a vállamra.

-          Maradj velem... – mormogja halkan, majd elalszik.

Lassan húzódom ki belõle és tekintetem kezeire esik. Vágásokat látok, sebeket. Tehát tényleg vagdosta magát anélkül, hogy elmondta volna. Talán azután, hogy rajtakaptam. De most már minden rendben.  Óvatosan emelem fel, majd viszem fel a szobába és fektetem le az ágyba, miután megtörölgetem. Olyan édes és kedves. Már nem haragszom rá. Én is lefekszem mellé és hozzábújok. Milyen gyönyörû. Szeretem õt. Mindennél és mindenkinél jobban. Õ az életem. Meg fogom védeni, ha kell, az életem árán is.

~*~

Reggel még békésen alszom, amikor hatalmas robajra ébredek. Azonnal felülök felveszem a szemüvegem. Körbenézek és megpillantom Umit, amint a földön fekszik, mellette egy táska, amibõl pénz, ruhák és még számtalan más dolog szórodott ki. Umi riadtan néz rám, amikor megpillant és igyekszik mindent gyorsan visszasöpörni a táskába. Ám én felkelek és pár hosszabb lépéssel már mellette is termek és felemelek egy véres kötszert. Umi azonnal megdermed, elkerekedett szemekkel vizslat és a falhoz hátrál, mintha arra számítana, agyon fogom verni.

-          Ne… ne haragudj… Yuu-san… - suttogja félve és könnyes szemekkel pislog rám. – Én… el akartam mondani, de… de…

-          Semmi baj – rázom a fejem. – Féltél, igaz? Attól féltél, hogy itthagylak, ha kiderül, megvagdostad magad, ugye? – kérdem, mire egy bólintást kapok válaszul. – Kis butuskám. Sose hagynálak el, mondtam neked.

-          Biz… tos? – kérdi, miközben rám pislog.

-          Biztos – kúszok oda hozzá és törlöm le a könnyeit. – Mellesleg, honnan van a pénz?

-          Dolgoztam érte – hangzik a halk felelet. – Amíg te is dolgozni jártál, én… én is dolgoztam a szomszédban. Kajimura-sannak segítettem mindenfélében és õ adott érte pénzt. Nem akartam eltitkolni, csak… féltem, hogy haragudnál, amiért elhagytam a szobát.

-          Dehogy haragszom – ölelem magamhoz. – Tényleg felnõttél, Umi, ha már pénzt is keresel.

-          Nem haragszol? Egy egészen icipicikét se? – néz rám döbbenten.

-          Egy egészen icipicikét se – nyomok egy puszit a homlokára.

Hozzám bújik. Végre úgy tûnik, minden kezd rendbejönni köztünk. Simogatom a kis hátát, lágy haját, hogy lenyugodjon. Semmiért nem tudnám újra úgy bántani, mint aznap éjjel. Én is megbántam és õ is megbánta. De most, hogy újra együtt vagyunk, remélem, minden oké lesz. Végül kibontakozunk egymás ölelésébõl. Segítek neki összepakolni, majd felöltözünk és telefonon rendelek valami reggelit. Umi ezalatt beágyazna, de megfogom a kezét. Az a szobalány dolga. Õ eleinte érdekesen néz, de aztán hajlandó szót fogadni. A reggeli hamarosan megérkezik, és látom, hogy Uminak igen jó étvágya van. Az étel is remek, nagyon finom, hagyományos japán reggeli. Umi még nemigen evett ilyesmit, így minden új és változatos neki, ennek ellenére nem válogat az ennivalók között, mindent megkóstol és csemegézik.

-          Mi lenne, ha reggeli után szétnéznénk a városban? – vetem fel az ötletet. – Ha már itt vagyunk, akkor legalább ismerkedjünk meg a hellyel.

-          Yuu-san… - emeli fel a fejét, és komolyan néz rám. – Nem maradhatnánk itt? Örökre.

-          Örökre? Tényleg ezt szeretnéd? – kérdem.

-          Tényleg. Itt szép és kellemes. Csendes és nyugodt minden. Én… én szeretnék örökre veled lenni, Yuu-san – elpirul a vallomásra, nekem azonban nagyon jól esik.

-          Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor majd keresünk egy kis házat, én meg dolgozni fogok – mondom, mire felderül az arca. – Körülnézünk, hátha van kiadó ház, amit ki tudnánk bérelni.

-          Köszönöm, Yuu-san – suttogja mosolyogva.

Visszamosolygok rá. Számomra mindennél fontosabb, hogy õ biztonságban legyen, hogy boldog legyen és elégedett. Reggeli után kapjuk magunkat és elindulunk. Kulcsunkat leadjuk a recepción, majd magunk mögött hagyjuk a szállodát és elindulunk. A város valóban gyönyörû és békés. Az utcákon nem sok ember lézeng, csak néhány gyerek siet az iskolába. A járdán futnak végig táskával a hátukon. Umi kiváncsian nézi õket. Talán nem igen látott még iskolásokat az életben, hiszen fiatal lehetett, amikor az intézetbe került, vagy akárhová, ahol kísérleteztek rajta.

Umin látom, hogy boldog. A város határába megyünk, ahol hatalmas napraforgómezõ terül el. Umi csak bámul, majd nevetve futni kezd és pillanatok alatt eltûnik a virágok között.

-          Umi! – kiáltom, majd utána futok. – Umi, hol vagy?

Sehol egy hang. Egy idõ után kezdek félni, hogy valami baja esett, de hirtelen két kar ölel át és valaki felkacag mögöttem. Umi az, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegõt.

-          Itt vagyok, Yuu-san! – nevet fel és rám néz, amikor megfordulok.

-          Kis bolondom. Azt hittem, eltûntél – ölelem magamhoz, ám mikor felnézek, a szar is belém fagy.

Egy túlságosan ismerõs terepjáró hajt végig az egyik utcán. Katonai terepjáró, de én inkább a sofõrt figyelem. Ismerõs orvosi egyenruhát hord, mint amilyet õk is hordtak, akik Umit bántották. Csak Umi ne forduljon meg. Tehát tudják, hogy itt vagyunk, vagy a közelben.

-          Valami baj van? – kérdi Umi. Ugye nem vett észre semmit?

-          Nem, semmi – mosolygok rá. – Gyere, sétáljunk egyet, jó? Itt minden szép. Majd eljövünk ide piknikezni.

Umi nevetve bólint és a kezem fogva kezd el futni velem. Én vele futok, de szívemet mégis rossz érzés szorítja össze. Az az autó… Tudják, hogy itt vagyunk. Umi veszélyben van, és nem tud róla. Meg fogom védeni! Bármi áron!

Unmei:

Fájdalom nyilall a lábamba és a hátsómba is, de ahogy meghallom, Yuu-san mocorog, azonnal négykézláb tornászom magam, és igyekszem mindent elrejteni, nem törõdve a szédelgéssel, visszagyömöszölve a padlóra ömlött cuccokat a táskába. De hiába, Yuu-san felettem terem, s máris egy beszáradt vértõl rozsdás kötszer lóg alá vádlón a kezébõl. Megdermedek, és a falhoz préselem magam, a szavak alig jönnek elõ, az agyam pedig zakatol: megint meg fog utálni, olyan lesz, mint legutóbb, és megint olyan eszeveszettül fog tépni odabenn valami ismeretlen állat, egy ösztön, mely még mélyebb letargiába akar majd taszítani. Nem akarlak elveszteni, kérlek, nem akarlak elveszteni!

- Ne... ne haragudj... Yuu-san... Én... el akartam mondani, de... de... - elerednek a könnyeim és hatalmas gombóc nõ a torkomba, képtelen vagyok elmagyarázni, csak azt érzem, összegömbölyödve zokognék legszívesebben, mint egy kisgyerek, s most vágyom csak igazán a jól ismert porotvapenge élére. Mert Kicsivel így oldjuk meg a problémát, s a régi ösztön újra bennem munkál, vágy a fájdalom után, vágy a vér után, vágy a büntetés után, mert rossz voltam, annyira rossz voltam!...

- Semmi baj - rázza meg a fejét, mire félredöntöm enyhén a fejem. A hangja ugyanolyan lágy, mint volt, nem hangos, nem õrjöngõ, nem jegesen távoli. Nem értem. Merhetem hinni, hogy nem haragszik? De ha most nem haragszik, miért haragudott korábban? Teljesen összezavarodtam, s benn rekedt lélegzettel pislogtam rá, még szipogni sem mertem, vagy hüppögni. - Féltél, igaz? Attól féltél, hogy itt hagylak, ha kiderül, megvagdostad magad, ugye? - kérdezi, mire bizonytalanul bólintok. Már nem merek hazudni... - Kis butuskám - néz rám úgy, mint felnõtt a gyerekre, miután kiderül annak hatalmas téveszméje, amit a felnõttel szemben táplált alaptalanul, rosszul következtetve, épp csak a hajamba túrás hiányzik. - Sose hagynálak el, mondtam neked - jól esnek a szavak, de nem tudom, annyira bizonytalan vagyok. Talán saját egzisztenciám miatt is, hiszen mit adhatok én neki, ami miatt ennyire különleges lennék a számára, van hozzám hasonló ezer másik, aki sokkal kevesebb problémát okozna, aki miatt nem kellene az életét kockáztatnia, aki normálisabban tudná szeretni és gondoskodni róla, mint én, de az is lehet, hogy a múltkori kiborulása miatt vagyok frusztrált, talán ez az egész csak álarc, amit magának is csupán bemagyaráz, s múltkor végre felszínre buktak valódi érzelmei, s valójában elege van belõlem, csak túlságosan jószívû angyal, és nem engedi a lelkiismerete, hogy eltaszítson, még ha csupán egy kolonc vagyok csak a nyakán.

- Biz... tos? - kérdezem tanulmányozva. Nehéz felismerni, melyik a valós, mit érezhet igazán, mert ha elhiteti magával is, akkor nem olvashatom ki a hazugságot a szemeibõl, mert magát is megcsalja.

- Biztos - kúszik közelebb, s puha ujjaival gyengéden törli le könnyeim. Szinte észrevétlenül csusszan ki félig nyitott ajkaim között az apró sóhaj. - Mellesleg, honnan van a pénz? - teszi fel újabb kérdését, mire lehajtom a fejem, s csak halkan merem kibökni a választ.

- Dolgoztam érte. Amíg te dolgozni jártál, én... én is dolgoztam a szomszédban. Kajimura-sannak segítettem mindenfélében és õ adott érte pénzt. Nem akartam eltitkolni, csak ... - apró fintor villant rövid ideig az arcomon. A teljes igazságot nem mondhatom el, nem mondhatom el a terveim Vele kapcsolatosan. Hogy egyedül szándékozom kiirtani a fejembõl, eltüntetni az életembõl, hogy többé ne ijeszthessen rám, hogy többé ne láthassam azokat a kedélyborzoló képeket, ahol bánt, mindig csak bánt, de én élvezem... - féltem, hogy haragudnál, amiért elhagytam a szobát - fejezem be végül a mondatot a kisebb indokkal. Bûntudatom van, de ezt a kis titkot miatta kell magamban tartanom. Remélem, egy nap majd megérti ezt is, de most talán még a kisebb ok is háborút indít majd, vagy lavinát, mely mindent elsöpör. Mert már így is olyan sokat hibáztam, olyan sok parancsot nem tartottam be...

- Dehogy haragszom. Tényleg felnõttél, Umi, ha már pénzt is keresel - ölel meg, ami meglep. Még emiatt sem dühös?

- Nem haragszol? Egy egészen icipicikét se? - fürkészem döbbenten. Valóban jól hallottam? Az az egy alkalom annyi gátat épített bennem, úgy éreztem, elvesztettem, s tegnap végre újból ráakadtam, de féltem, hogy most megint elrontok mindent, hogy ismét elhúzza a kezét, ismét nem néz majd rám, de most megint olyan, mint elõtte mindig. Miért vagy velem ennyire rendes? Kezdtem bánni, hogy a többirõl nem beszéltem. Végre feloldozhatott volna a bûntudatom alól!...

S elrontott volna mindent! Ne légy ostoba, miatta csináljuk, késõbb majd megérti, de azzal ráérsz foglalkozni, ha túléltük.

Tudom, mégis... Mindegy. Csak hozzábújok keserédesen mosolyogva, nyugtató csókja még ott ég a homlokomon, s észrevétlen “dorombolva” élvezem simogatásokban megnyilvánuló szeretetét. Azt hiszem, ha egyszer elvesztem, többé nem akarok majd élni, s végre úgy fogok végezni magammal, hogy ne legyen visszaút.

Csak percek múlva moccanunk ki a harmonikus pózból, hogy összepakolhassunk, és felöltözhessünk. Yuu-san telefonon keresztül rendel valamit, így hasznossá téve magam ragadom meg a takarót, hogy megágyazhassak, de a keze megállít a mozdulatban. Értetlenül nézek fel rá. Ahogy magyaráz, valamelyest azt gondolom, értem, mégis rosszul esik. Azt a keveset is elveszi, amit tehetnék érte, nem akar rosszat, mégis... Beletörõdöm, s térdelve helyet foglalok az asztalka mellett. A reggelit sem én készítem...

Ahogy megérkezik az étel, ennek ellenére eltátom a szám, s igyekszem fesztelenül viselkedni, mert azt hiszem, csak örömet akar szerezni ezzel a sok új dologgal, ami itt elvileg hagyományos, számomra mégis ismeretlen. Fenntartásaim azonban önmaguktól hullanak a porba, ahogy megkóstolom a hozzám legközelebb esõ fura kinézetû valamit. Nem megszokott, de pont ez a különleges pikánsság az, ami annyira ínycsiklandóvá teszi. Azt veszem észre, hogy nem tudok betelni velük, pedig lassan elfogy minden, s valahogy sokkal jobb kedvem van, mint pár perccel ezelõtt és a közérzetem is kezd helyreállni.

-  Mi lenne, ha reggeli után szétnéznénk a városban? - töri meg a nyammogós “csendet”. - Ha már itt vagyunk, akkor legalább ismerkedjünk meg a hellyel.

Ez a hely... lehet ez a hely maga a paradicsom?

- Yuu-san... - pillantok rá komolyan.  - Nem maradhatnánk itt? Örökre.

- Örökre? Tényleg ezt szeretnéd? - megilletõdött, látszik rajta, magam részérõl az evõeszközzel játszadozom szórakozottan.

- Tényleg. Itt szép és kellemes. Csendes és nyugodt minden. Én... én szeretnék örökre veled lenni, Yuu-san - kimelegedek a szavak súlyától. Talán nem is kell eltennünk Õt a képbõl, talán kivonul magától majd, mert kikerülünk a hatókörébõl, hiszen ez a hely maga a paradicsom.

Ne légy naiv, amíg él, nem lesz nyugtod.

Ugyan miért ne lehetne? Nemrég még az is lehetetlennek tûnt, hogy a négy falon kívül bármi mást láthassak, nem hogy valaki szeressen!

- Ha tényleg szeretnéd, akkor majd keresünk egy kis házat, én meg dolgozni fogok. Körülnézünk, hátha van kiadó ház, amit ki tudnánk bérelni.

Annyira de annyira megölelném, vadul szorítanám magamhoz többé el sem engedve, de csak suttogni tudom fülig érõ szájjal: - Köszönöm, Yuu-san.

Kérészéletû boldogság...

* * *

Reggeli után valóban nyakunkba vesszük a várost, amely kedélyesen bájos képét mutatja a lusta, napsütéses délutánon. Csupán néhány gyerek követi példánk termetes táskákkal, csak nézem õket, mint fura szerzeteket, vajon mire való az a nagy valami. Talán kirándulni mennek? Csak kicsit szétszéledtek egymástól eltávolodva? Különösebben azért nem érdekel, inkább az orrom elé figyelek. Meg is éri, ahogy kiérünk a városból, hatalmas napraforgómezõ tölti be a látóterem. A sok fenséges sárga azonnal elvarázsol. Mint a sárga út Óz országában! Elõször csak nézem, majd pajkos nevetéssel eredek futásnak, hogy bevethessem magam a csodák birodalmába.

- Umi! Umi, hol vagy? - kiált utánam Yuu-san, hallom ahogy követ, de sunyin nem válaszolok, helyette csendesen iramodom mélyebbre, hogy megkerülve orvul “rátámadhassak” majd. Tervem beválik, a háta mögött bukkanva fel ölelem át felkacagva. Sikerült becsapni.

- Itt vagyok, Yuu-san! - nézek rá még mindig nevetve, ahogy megfordul. Félmosollyal ölel magához enyhén megdorgálva: - Kis bolondom. Azt hittem, eltûntél.

Kicsattanó jókedvvel válaszolnék, de hirtelen megmerevedik, még össze is rezzen.

- Valami baj van? - nézek a szemeibe, mire mintha álomból ébredne, rázza meg enyhén a fejét, majd ismét mosolyog.

- Nem, semmi. Gyere, sétáljunk egyet, jó? Itt minden szép. Majd eljövünk ide piknikezni.

Úgy tûnik, valóban nincs semmi baj, biztos csak eszébe jutott valami, vagy látott egy darazsat, és megijedt, de szégyelli. Az elképzelt jeleneten kuncogva bólintok, és futni kezdek mellette, élvezve a friss levegõt. Csak Õ érzi mégis, valami roppant mód nem stimmel.

Kérészéletûbb mint hittem... suttogja, de nem akarom meghallani.

* * *

Fáradtan huppanok le elheveredve a fûben, Yuu-san mellém telepedik és én azon nyomban mellé kuporodom, hogy legalább fejemmel hozzábújhassak. A nap már délutáni pályájába kezdett bele jócskán, olyan három óra körül lehetett, s mindent körbelengett a nyugalom. A vidéken járatom a tekintetem, mikor valami végigcsiklandozza az arcom. Csikisen rándulok össze, felkuncogva a hirtelen ingerre, de hamar sikerül lefülelnem, Yuu-san birizgál egy fûszállal. Mormogva-nevetve dörzsölöm végig az arcom, majd ujjaim közül kandikálok ki rá, íriszeim sunyin csillannak meg. Aztán, ahogy kicsit lejjebb hajol, hogy játékosan provokáljon, megragadom a nyakát, majd lejjebb húzom. A mozdulat hevessége után lágy puszit nyomok az orra hegyére, majd ügyes mozdulattal csórom le a rajta ülõ szemüveget.

- Zálogot szereztem, kérem a fizetségem! - nézek rá csintalanul, ügyesen lavírozva, nehogy visszaszerezhesse. Mondatom nyomán fel is adja, helyette végigsimít az arcomon immáron ujjai begyével, majd elidõzik az ajkaimon.

- Milyen fizetségre gondolt a fiatalember? - kérdezi lágy mosollyal, mire csak egy “Yuu-sanra bízom” a válasz, s nem kell csalódnom, lehajolva teljesíti sóvárgó ajkaim kívánságát, játékos csókkal kényeztetve õket, míg ki nem pirulnak teljesen. Ahogy elemelkedik, tekintetünk összeforr, közben kezem felé nyújtom, visszaadva kincsét, amely nélkül nem lát olyan jól. Épp szóra nyílna a szája, mikor hatalmasat kordul a gyomrom, olyannyira, hogy belepirulok, visszhangot vert a tisztás...

Felnevet, olyan harsányan és csilingelõn, hogy késztetést érzek, kövessem a példáját.

- Gyere, együnk valamit! - int, s megkezdjük hazautunk, amibe laza kanyart rajzolunk.

* * *

- Ahh - nyújtózom hatalmasat, miközben Yuu-san kitárja a szoba ajtaját. - Egész elfáradtam - állapítom meg belépve, majd beletehénkedve az elsõ útba esõ ülõpárnába.

- Ne aludj el, elõbb le kell mosni az út porát - túr bele a fürtjeimbe. - Összekészítek mindent, és megyünk is, rendben?

Csak bólintok fáradtan, tökéletes.

- Vihetnénk megint azt a jó illatú fürdõbigyót - motyogom félhangosan. A tegnap éjszaka emlékeire halvány mosoly rajzolódik vonásaimba. Nem vagyok benne biztos, hogy hallotta-e, vagy csak én szunnyadtam be fél pillanatra, elszalasztva a választ, de arra eszmélek, kopogtatnak az ajtón.

- Nyitom! - pattanok fel kíváncsian, ki lehet az?

- Várj, Umi - jelenik meg sietõs léptekkel Yuu-san az elõszobában, de már elkésett, a zár kattant. Az ajtó, mielõtt kinyithattam volna, kivágódik, olyan erõvel nyomva képen, hogy Yuu-sannak esek, és õ is csak nagy nehezen tud megtartani, mielõtt elvágódnánk mindketten.

Állj félre! utasít, és már lök is félre gondolkodás nélkül, szemében düh ég, visszafojtott gyûlölet azok iránt, akikkel szembe kell néznünk. A hazárdjáték elõbb kezdõdött, mint gondoltam, még ne volt idõm felkészülni. Miért pont ma? Miért ma? ...

Nem törõdtem az orromból nekieredõ vérpatakkal, csak az újból kitáruló ajtóra fókuszáltam, és Yuut használva támasztéknak, emeltem rúgásra lábam. A belépõ katona nem számíthatott nagyobb ellenállásra, kezébõl a fegyver a falig repül, ahonnan lepattanva csúszik tovább a földön a hátunk mögé. Nem érdekelt, helyette másik lábam is meglendítettem, pörgõ mozgással rúgva fejbe a katonát, és fordulva egyben Yuu felé, hogy a szemébe nézve tudathassam, nem babra megy a játék.

- Tûnj el! - lököm félre, majd a felkapom a fegyvert, s tétovázás, könyörület vagy bármiféle egyéb érzelem nélkül lövök rá az újabb katonára, nem rajtam múlt, hogy csak a vállán találtam el. Kihasználva, hogy visszahátrált, vágtam be az ajtót.

Yuu még mindig ott állt, ahova az elõbb löktem.

- Mi a jó büdös lófaszra vársz? - ordítok rá, de már is összébb kell húznom magam, ahogy az apró repeszdarabkák szanaszét repülnek az ajtóba fúródó tiszteletreméltó lövedék hatására. Nem tétovázom tovább, a karjánál fogva ragadom meg durván, és magammal rángatom a nappaliba. Alig pár percem van, az az ajtó nem tartja vissza õket sokáig.

Egy viszonylag védett falszakaszhoz vágom, majd a táskámhoz lépve rántok elõ belõle egy másik pisztolyt, ez nem igazi, ez csak nyugtató lövedékek kilövéséhez jó. Felhúzom, majd visszafordulok felé.

- Umi... - suttogja megrémülve, mire enyhén beleharapok az ajkaimba, de rá szegezem a pisztolyom, a másik, éles tölténnyel rendelkezõ fegyver a másik kezemben lóg.

Hé haver, villantok meg az összekuporodott, enyhén sokkot kapott megszólítottra, ha akarsz, még most mondj gyors búcsút! Azzal meghúzom a ravaszt. A könnyed kis “töltény” egyenesen Yuu vállába fúródik, alig pár másodperce van, hogy elérje a tetszhalál állapotát, ahonnan nem is szabadul két órán keresztül. Hogy honnan van a cucc, sok mindent tudok, tudok valahol nagyon mélyen gyökerezõ tudásból, amelyet nem én szereztem, de mégis birtokában vagyok, Kajimura-san lakása pedig tökéletes volt egyes dolgok beszerzésére.

- Yuu-san - használja ki a rövidre szabott idõt, érzem, a szíve szakad meg. - Sajnálom. Ígérem, visszajövök. Kérlek, várj meg, kérlek...

Nem tudom, a címzett hallotta-e a teljes üzenetet, de ahogy a kis vérkapszulával közelebb lépek, már beájult. A kis zacskót a földre teszem,majd kiszúrom, s ráfektetem mellkassal lefelé. Az egész mûvelet alig tartott tovább tíz másodpercnél, az ajtó nem is bírta tovább. Nem számít, már nem látja, már lehet mindent.

Két halott és egy harmadik halottnak látszó test hevert a szobában, mikor belépett. A fal tövében kuporogtam, zokogtam. Még nem akarok menni! A terv olyan labilis, nem akarok úgy meghalni, hogy undorító ujjai érintik puha bõröm! Nem akarok úgy eltávozni ebbõl a világból, hogy nem tudtam elmondani Yuu-sannak, hogy csak miatta tettem, csak az õ érdekében cselekedtem azt, amit cselekednem kellett. Csak õt akarom védeni, ez az egy szempont volt mindig is a legfontosabb, és nem akartam, hogy csalódjon bennem, de nem volt más út, amely elég biztonságosnak bizonyult volna.

- Ejnye pici Unmei - néz rám. Rettegek. Tõle. -, elég nagy felfordulást csináltál, ugye tudod. De majd rendet teszünk a fejedcskédben - nyújtja ki a kezét, amelyben egy dareikoszt forgat, ritka ókori pénz. De honnan tudom mindezt? Az érme különös csengéssel koppan a padlón, s hirtelen minden sötétté válik, mintha leütöttek volna.

- Jó reggelt, Heiki! - köszönt mesterem, mire elmosolyodom.

- Sensei - rebegem örömtelin.

- Hogy érzed magad? - érdeklõdik. Kötelezõnek érzem megnyugtatni: - Készen állok a harmadik fázisra.

- Helyes - húzódik ajka vészesen széles mosolyba, miközben engem megmagyarázhatatlan fáradtság tölt el. Csak úgy felötlenek korábbi szavai akkorról, mikor utoljára találkoztunk. “Amikor legközelebb találkozunk, újrakalibrállak.” Ezek szerint átléphetett a másik egy olyan pontot, amely már veszélyezteti a szent célt...

- Tüntessétek el a nyomokat! - hallom még utasítását, aztán elnyel a sötétség.

Yuu:

Végül leheveredik a fûbe. Fáradt, én pedig azonnal mellé huppanok, hogy hozzám bújhasson. Azt is teszi, és lassan az eget kezdi nézni. Nekem pedig ördögi ötletem támad, és felveszek egy fûszálat, azzal kezdem birizgálni a nóziját. Végül rám néz, összerándul, majd felkuncog, és rám néz. Morogva dörgöli az arcát, én pedig lejjebb hajolok hozzá, mert olyan kis édes, zabálnivaló falatka. Provokálni akarom még egy kicsit, hiszen ki tudja, mennyi idõnk van még így játszani. Átöleli a nyakam, majd megpuszil, és mire észrevenném, a kezében a szemüvegem. Kis tolvaj. De nem tudok rá haragudni, mert olyan édesen néz rám, hogy csak mosolyogni tudok.

- Zálogot szereztem, kérem a fizetségem! – néz rám csalafintán, és nem hagyja magát, amikor vissza akarom szerezni jogos tulajdonom. Végül feladom, és helyette arcát cirógatom végig, és ujjaim megállnak az ajkainál.

- Milyen fizetségre gondolt a fiatalember? – kérdem lágy mosollyal, ám õ rám bízza. Így megcsókolom az ajkait. Tudom, milyen régen várt már erre, így hosszan csókolózunk. Mikor elválunk, a tekintete csillog, és hajlandó visszaadni a szemüvegemet. Már éppen tervezne szerintem még valamit, amikor megkordul a gyomra, mire nevetni kezdek. Õ is velem nevet. A hangja csilingelõ. - Gyere, együnk valamit! – intek, és elindulunk vissza a szállásra. Nem akarom neki mondani, hogy talán már ma menekülnünk kell. Nem akarom, hogy féljen.

~*~

-          Ahh! – Umi nyújtózik, miközben kinyitom a szoba ajtaját. - Egész elfáradtam – lép be, majd birtokba veszi az elsõ útjába esõ párnát, és leül.

-          Ne aludj el, elõbb le kell mosni az út porát – túrok a hajába. - Összekészítek mindent, és megyünk is, rendben? – Umi fáradtan bólint. Félig már alszik.

-          Vihetnénk megint azt a jó illatú fürdõbigyót – motyogja halkan. Bólintok, és már éppen készülõdnék, amikor kopognak. - Nyitom! – pattan fel Umi kíváncsian. Én azonban rosszat sejtek. Nagyon rosszat.

-          Várj, Umi! – rohanok oda, ám még mielõtt Umi ajtót nyithatna, az betörik, így Umi nekem esik. Én el is esek.

- Állj félre! - ordít Umi, de megismerem, ez nem õ. Ez Négyes!

Umi orrából folyik a vér, de õ engem használva támasztéknak kirúgja az elsõ belépõ katona kezébõl a fegyvert, majd a másikat rúgja fejen egy tökéletesen célzott rúgással. Én csak nézek. Tudtam, hogy Négyes nagyon jó harcos, de meglep.

-          Tûnj el! – lök félre, majd az újabb belépõ katonára lõ. Vállon találja. Én azonban nem merek mozdulni, teljesen le vagyok blokkolva. - Mi a jó büdös lófaszra vársz? – ordít, de a kintiek tûzereje megakaszt minket. Négyes magával vonszol a nappaliba.

Egy védett részen vagyunk. Négyes egy újabb pisztolyt vesz elõ, amit rám fog. Megrémülök. Meg fog ölni!

-          Umi... – suttogom rémülten, de õ meghúzza a ravaszt, elõttem pedig elsötétül a világ.

~*~

Nem tudom, mikor térek magamhoz. Lassan kezdem észlelni a körülöttem lévõ dolgokat. Nem haltam volna meg? Ahogy kinyitom a szemem, és fókuszálok látom, hogy Umi nincs sehol. Pár percbe beletelik, hogy fel tudjak ülni, a lövedék minden bizonnyal elkábított és le is merevített. Négyes megmentett volna? De… hol van Umi? Pánikszerûen kelek fel és rohanok az ajtó felé, amibõl csak füstölgõ romok maradtak. Umi és az én táskám is ott van érintetlenül, ahogy hagytuk. A fürdõcuccok szétszórva a földön, Umi és az én pénzem szintén, de semmi sem hiányzik. Ezek szerint csak Umiért jöttek és magukkal is vitték, hiába volt Négyes olyan bátor. Hirtelen valahogy nagyon nehéz a szívem, félek, reszketek, hogy Umi hol lehet, mit csinálhattak vele, vagy mit nem. Utána kell mennem. Már rohannék, amikor rájövök, azt sem tudom kik voltak ezek az emberek, vagy hová mentek, honnan jöttek, mit akartak. Umit akarták, de nem tudom miért. Talán… vissza akarják vinni oda, ahonnan eljött? Ahol megöltek annyi embert? Nem hiszem, hiszen azt a helyet láttam, ott semmi nem volt, csak egy rakás gép, meg kosz. Nem! Valahová máshová vihették. Végül arra jutok, jobb, ha eltûnök a városból, mielõtt az emberek kérdezõsködni kezdenének. Pénzem van elég, ha vonatra ülök, talán reggelre Tokióban leszek. Visszamegyek oda, ahonnan elindultam, hátha sikerül valamit kinyomoznom.

Fogom a cuccainkat, majd leiramodok a lépcsõn. A recepción senkit sem találok, nem is csoda. De minden túl csendes, mintha senki sem lenne itt. Mintha az emberek elmenekültek volna. Sehol egy holttest, vagy rombolás. Az utcára érve sem látok mozgást, így gyorsan a vasútállomás felé veszem utamat.

Ott már látok embereket, akik úgy tûnik, nem nagyon tudnak semmirõl. De mi történt a városban élõkkel? Megölték õket? Hiszen egyetlen holttestet sem láttam. Ez az egész nagyon rémisztõ, és a legrosszabb, hogy hazudtam Uminak. Nem védtem meg õt. Nem tudtam megvédeni, pedig megesküdtem neki, hogy az életem árán is megvédem minden rossztól. Most szenved szegénykém, mert nem vagyok mellette, nem vagyok ott, hogy megöleljem, hogy megvédjem, hogy szeressem.

~*~

Másnap hajnalban érek Tokióba. Hosszú volt az út, én mégsem tudtam aludni, egész végig Umin járt az eszem, és hogy hol rontottuk el. Számbaveszem az összes állomást, ahol jártunk. Tokió, Osaka, Maebashi, az a kisváros, ahol Umi gyerek volt, de nem áll össze a kép. Pedig van valami közös azokban a városokban. Osakában élt Youko-sensei és Osamu-sensei is. Tokió közelében dolgoztam, és Tokióban találták meg az egyik labort is. Az egyiket, mert most már tudom, hogy több van, vagy volt. De Maebashi… hogy jön ide. Umi szülõvárosát meg tudom érteni, hiszen az anyja oda menekült, már ha igazak Umi, vagy Shota emlékei. Nem értem. Talán… valaki elõre kitervelt mindent, és pontosan tudta, mikor hol leszünk? De ez lehetetlen. Akkor az azt jelentené, hogy Umi valami belsõ parancsnak engedelmeskedett, amirõl õ sem tudott. Aztán a hidegrázás jön rám. Az Ötödik, akitõl Ai is félt. Õ lenne? De ki az, akit Senseiként emlegetnek? Ki az, akitõl félnek? Ki kell derítenem. De elõbb meg kell tudnom, mi köze volt Ayoama Kintaronak ahhoz az egészhez, és miért használt álnevet. Talán egy titkos katonai project része az egész, és akkor talán tudom, hogy ki a megfelelõ ember.

Alig érkezem meg az állomásra máris taxit fogok és a Tokiói Katonai Bázisra vitetem magam. Ha bárki tud valamit, akkor az az én jó öreg barátom, a hadnagy. Mikor odaérünk fizetek és a kapuhoz megyek.

-          Kit keres? – kérdi a fiatal katona az õrbódéban.

-          Kitagawa Yuu vagyok, és Asano Keiichi hadnagyot keresem – válaszolom. – Ismer engem, régi barátom.

-          Azonnal beszólok, kérem, itt várakozzon! – utasít a katona, és telefonálni kezd. Pár perc után visszajön. – Fogadja önt. Menjen be, balra a második épület, harmadik emelet vége!

-          Köszönöm! – válaszolom.

Hamar megtalálom Keiichi irodáját. Kopogtatok, majd ajtót nyitok és belépek. Keiichi meleg mosollyal jön felém, majd mikor odaér megölel és betessékel. Kellemes irodája van, én pedig lassan azt sem tudom, milyen egy iroda.

-          Régen láttalak – mosolyog rám. – Mi szél fújt erre? Úgy nézel ki, mint aki menekül – mutat a ruhámra. – Na, ülj le, mesélj!

-          Fontos ügyrõl lenne szó, Keiichi – mondom komolyan, mire rám néz. Tudja, hogy nem szoktam viccelni. – A segítséged kérem.

-          Ha tudok, szívesen segítek. Kérsz inni? – tesz elém egy pohár narancslét. Egy hajtásra megiszom a felét.

-          Keresek valakit – térek a tárgyra. – Mit tudsz valakirõl, akit úgy hívnak, A Sensei?

Látom, hogy Keiichi arca megnyúlik, elsápad, szemei kitágulnak, és levegõ után kapkod. Ezek szerint beletrafáltam valamibe. Sokáig tart, mire Keiichi megszólal, és akkor is nagyon halkan.

-          Mibe ártottad magad, Yuu? –kérdi. – Ha rám hallgatsz, nem nyomozgatsz utána.

-          Van valaki, aki fontos nekem. Õt akarom megmenteni. Ez az ember… elrabolta. Hallottál az E/3425-ös számú alanyról?

-          Yuu! Az istenért, mibe keveredtél? – néz rám rémülten. – Ezek titkos kutatási anyagok! Mégis mit képzeltél? Mibe nyúltál bele?

Kénytelen vagyok elmesélni nekem mindent attól kezdve, hogy állást ajánlottak, egészen a tegnap estéig. Keiichi nem szól közbe, de látom, egyre jobban elsápad, ahogy egyre többet tud meg. De csak benne bízhatok. Végül befejezem a mondókámat.

-          Hát ez történt – sóhajtom. – Én sem tudom, mibe nyúltam bele, de ha ez a Sensei mozgatja a szálakat…

-          Eszedbe ne jusson, Yuu! Menj szépen haza, felejtsd el, ami eddig történt, és élj tovább, ahogy eddig is – mondja. – Ne ártsd bele magad ebbe!

-          Hogy tehetném?! – kérdem dühösen. – Umi veszélyben van! Ha a te fiad lenne ilyen bajban, te sem hagynád!

-          Umi egy kutatási project, már amennyire mi tudjuk. Elmagyarázom. Ez a kutatás arra szolgál, hogy kifejlesszék a tökéletes embert, a tökéletes katonát, aki nem gondolkodik, okos, gyors, pontos, és nem lehet megállítani – mondja Keiichi. – Két éve volt egy robbanás, amiben sok ember meghalt, egy alany pedig eltûnt. Ez volt a te Umid, ha jól sejtem. Ha ez napvilágra kerül, akkor az egész project megbukik, érted? Szóval, tartsd meg magadnak az értesüléseidet. Én sajnos nem tudok neked segíteni, nincsenek információim, és ha lennének is, akkor sem tehetném. Meg van kötve a kezem – sóhajt.

-          Azért köszönöm! – állok fel. – Sokat segítettél így is. És Aoyama Kentaroról sem tudsz semmit?

-          Õ volt a project egyik vezetõje, amíg át nem helyezték – mondja Keiichi. – De miért?

-          Meghalt. És Osamu is – közlöm, mire Keiichi arca megnyúlik. – Mennem kell, nem akarlak belekeverni még jobban. Ez az én dolgom.

-          Ha rám hallgatsz, elfelejted a fiút. Azóta már átmoshatták az agyát.

-          Akkor is megkeresem – nézek rá határozottan. – Szeretem õt! Szia!

Választ sem várva hagyom el az irodát, majd az egész bázist is. Keiichi azért mégis segített valamit. És ezzel a kis információval már elindulhatok. Úgy tûnik, a Sensei valami nagy fejes lehet, ha ennyire félnek tõle. Újra taxit fogok, és a lakásomhoz vitetem magam. Le kell fürdenem. Ám éppen megérkezem, amikor csörögni kezd a mobilom. Ismeretlen szám, de felveszem.

-          Tessék! – szólok bele.

-          Kitagawa-sensei, örülök hogy ennyire érdeklõdik irántam – szól bele egy mézesmázos hang. – De ne törje magát, engem nem talál meg.

-          Maga szemét! Mit csinált Umival?! – ordítok a telefonba.

-          Itt van velem. Akar vele beszélni? – kérdi, majd meghallok egy vékony hangot.

-          Yuu… san… segíts… kérlek… - hallom meg Umi hangját.

-          Umi! – szólítom meg. – Ne félj kincsem, megyek! Sietek hozzád, csak tarts ki!

-          Próbálok… de… nem vagyok… erõs… - suttogja, majd a vonal megszakad.

Umi! Életben van! Muszáj odamennem, muszáj tennem valamit!

Unmei.

Ismerõs, rideg helyen ébredek, az életem azon részét, amelyre emlékszem, itt töltöttem el Vele. Talán ezért érzem most magam olyan magányosnak. Felhúzom lábaim összekuporodva az ágyon, s fejem rajtuk megpihentetve kémlelem az ajtót. Ha bejön, megint végigkaristolja körmeivel a bõröm

- Sensei...- sóhajtom a félhomályba, s megilletõdöm: hangom olyan végtelenül üresen cseng.

Az ajtó, mintha csak meghallotta volna lelketlen nyöszörgésem, feltárult, arcomra reménykedõ félmosoly ül ki, de ahogy megpillantom jeges tekintetét, a bennem ébredõ gyér öröm is elhal.

- Jó reggelt, kicsi cicuskám - lép közelebb hajamba túrva. Lehunyt szemmel bújok bele az érintésbe, hogy a következõ pillanatban felsikkantsak a fájdalomtól, ahogy hajamba marva hajtja erõszakosan oldalra a fejem, nyakamba harapva.

- Rosszat tettem? - nyögöm, megpróbálva elnyelni a morranást, ami szeretne feltörni.

- Kihez tartozol, Heiki? - súgja fülembe a kérdést. Értetlenül nézek rá. Kihez tartozhatnék rajta kívül? Hatalmas pofon csattan az arcomon, s üvöltésére apróra húzom össze magam.

- Válaszolj! - csattan a szó is durván, mire megremegek, s immáron feltörõ, mégis elnyelt zokogással felelem tömören, hangosan, szinte vinnyogva, megalázottan: megtanultam már rég, gyûlöli a fecsegést és a mulya suttogást...

- A tiéd... - azonban nem ereszt, még közelebb ránt magához, a fájdalom oly nagyra duzzad, félek, kitépi a hajam...

- Felelj, mi vagy?

Korábbi emlékek kattannak, s töretlenül ismétlem a belém égetett szavait: - Szolgád, végrehajtó fegyvered, pajzsod, s ha kell, akár lábtörlõd is én vagyok, csak parancsolj, s kérdés nélkül cselekszem - csak ne bánts... rebegem még magamban hozzáfûzve. Mert érintésére vágyom, de nem így, fájhat, de szemeiben kéjes kegyetlenség égjen, ne ez a jeges gyûlölet és megvetés.

- Okos - húzódik elégedett mosolyra szája, de szemeiben a fény mit sem változik. Remegve nyújtom ki felé kezem, hogy vágyakozón végigsimítsak arcán. - Sensei... - lehelem vágyakozón. Akarom, annyira akarom! Szabad keze mutatóujja végigszalad a számon, mire engedelmesen nyílnak ki vöröslõ ajkaim. De nem veszi birtokba õket. Amennyire lehet, lehajtom a fejem csalódottan. Már nincs rám szüksége, elhajít nyakam szegve, mint a többieket.

- Heiki, készen állsz az utolsó tesztsorozatra, hogy visszanyerd bizalmam, bizonyítva hûséged?

Bólintanék, de újabbat ránt fejemen kényszerítve, hogy a szemébe nézzek: - Nem hallom!

- Igen, bármikor... - szinte ordítom, mire elengedi a hajam, hogy állam ejtse durván fogva.

- Jól jegyezd meg, nem tûrök hibát vagy tétovázást! - hümmögök egyet nyöszörögve, s végre szabadulok, igaz, erõteljesen lök a falnak, csak úgy koppanok, de tekintete végre  enged valamelyest.

- Értettem - emelem homlokomhoz a kezem tisztelegve.

* * *

Meggyötörten lógok alá falhoz “szegezetten”, minden porcikám remeg az eszem béklyóba számûzõ kéjesen vacogó fájdalomtól. Ajkaim közül vérrel keveredett nyál csorog alá, ha lenne erõm, sem tudnék nyelni a pecektõl, amely szétfeszíti szám.  

A kondíciómat megfelelõnek találták, s most megtörni próbálnak, tudom. Szemem elõtt csak a cél lebeg, a szemek elégedett villanása, a ez tartja bennem a lelket. Ez az egy tart vissza attól, hogy összetörve zokogjak fel elveszetten: Elég! Mert ha kibírom, Sensei gyöngyszeme leszek újra, bármit is mûvelt a másik éneim csokra, én majd megváltom általuk elkövetett bûneim, s akkor majd minden rendbe jön, érzem.

Nem akarok meghalni!...

A percek csigalassú rohanással váltanak órákba anélkül, hogy felfoghatnám haladásuk. Ha legalább egy kedves érintése lett volna! Lehunynám a szemem, s arra gondolnék újra meg újra, de nincs semmim, csak a jeges villanás és a durva érintések vicsorognak rám a hagymázas félhomály mélyérõl.

Az erõs fény hirtelen vakít meg, könnyezve zárom össze szemhéjaim védekezõn. Léptek zaja közeledik egyre, de nem láthatom az érkezõt, a fény sötét árnyakká olvasztja õket, így nem is  igyekszem látni. Teljesen felesleges, ahogy minden más is. Bábja vagyok, magának az alvilág urának összetiport szolgája, nincs több jogom az életre, mint hogy teljesítem minden kívánságát. Ha erre képtelenné válok, saját egzisztenciám töröm apró darabokra, s nem leszek méltó arra, hogy továbbra is élõ entitásként létezhessek.

Ismerõs tenyér simít végig az arcomon, kipirult meglepetéssel pillantok fel rá hunyorogva. De nem látom, a fény miatt képtelen vagyok megpillantani íriszeit, csak szemüvege csillan a fényben, még vésztjóslóbbá téve egész alakját.

- Mondd, cicuskám, mire vágysz? - kérdezi simogatóan lágy hangon, válaszolni azonban nem tudok, csak megpróbálom közelebb tolni magam hozzá, megérezni, megtalálni õt magamnak újra.

- Ez kellemes? - morranja, s ujjait végigjáratja oldalamon. Lélegzetem azonnal elnehezül, s boldog elégedettséggel hunyom le szemeim, hogy elképzeljem arcát, a rá kiülõ szenvedélyt. Az azonban nem jön elõ, helyette idegen, szürke szemek pillantanak féltõn vissza. s fülembe mar a méreg: “Szeretlek, Umi!”

Görcsös idegességgel rándulok össze, de nem merem feltárni a szemhéjaim. Így talán nem vette észre, talán nem...

Naiv ábránd, mindent lát, mindent kiolvas belõlem. Olyan erõsen szorítja össze arcom, hogy beleáll a pecek a húsomba, s elerednek a könnyeim.

- Õ jár az eszedben, igaz? Unmei emlékei.

Nem merek hazudni, hümmögök inkább egy hosszút pislantva. nem vagyok benne teljesen biztos, de az a valaki Uminak szólított. Talán a másik felem generált valaki újat, akinek ez lett a neve.

- Kedvedre valóbb? - szorítja még jobban össze az arcom. Rémülten próbálom tagadólag megrázni a fejem. Nem, errõl szó sincs, hiszen azt sem tudom, ki õ. De a bilincsek, kötelek nem engedik, hogy kifejezzem, csak összeroskadni tudok, mikor hirtelen elenged. Nem hisz nekem.

- Bizonyíthatsz, Heiki - hajol olyan közel, hogy érezzem leheletét, tudja, hogy már ezzel teljesen felizgathat, de nem adja meg az oly vágyott érintés élvezetét. - Hozd el nekem!

Felpillantok rá fáradtan, nem tudom, vár-e választ, arcát még mindig árnyékba borítja a reflektor. Nem értem õt, nem tudom, miért van szüksége arra a férfire.

- Megteszed nekem? - hangja egyszeriben bódítóan lágy ismét. Céltudatos bólintással válaszolok, mert másképp képtelen lennék kifejezni, milyen nagyon fontos nekem, s hogy érte bármire képes lennék. Hiszen, azért létezem...

* * *

Két nap telt el “szenvedéseim” óta, ami a felkészítésemmel telt. Elmondott minden érdemleges információt Kitagawa Yuuról, azaz fedõnevén Yuu-sanról, valamint arról is, hogyan tervezte az egész akciót. Sensei már csak ilyen volt, mindenre kész koncepciója volt, és nem tûrt sem hibát, sem felesleges kérdéseket.

Pedig kérdéseim lettek volna, nem is egy.

A szobájában állok, s nézem, ahogy tárcsáz egy számot, majd várakozón dõl az egyik lábára helyezve a testsúlyát a falnak.

- Tessék - a másik oldalon felhangzó hang torzan, halkan, de eljut hozzám is a visszafojtott csendességgel.

- Kitagawa-sensei - a hangsúly, amit Sensei használ, gyilkos, a hideg is végigfut a hátamon, feledtetve minden nyugodalmas érzést, amely a másik hangra eltöltött. -, örülök, hogy ennyire érdeklõdik utánam. De ne törje magát, engem nem talál meg.

Sensei elmondta, hogy az lesz a stratégiája, hogy felzaklassa és provokálja az ismeretlen férfit, hogy amikor majd találkozom vele, megfeledkezzen az óvatosságról, és csak rám koncentráljon, nem törõdve a következményekkel. Mindent tökéletesen értem, csak egyet nem, amit nem is magyarázott meg, még csak fel sem merült benne, kérdezni meg nem mertem: miért lennék ennek a valakinek annyira fontos, hogy meg akarjon találni. Sensei vajon keresne, ha nem tudna rólam, elvesztené ennyire az eszét? Egy pillanatra lehunyom a szemem: bárcsak úgy lenne...

- Maga szemét! Mit csinált Umival?! - az ordítás karakteresen érthetõvé teszi a telefonból kiszûrõdõ hangot. Megint Umi... észrevétlen szorítom ökölbe a kezem, hogy aztán észbe kapva el is engedjem a szorítást. Nem lehetek gyenge, mert vissza kell szereznem a bizalmát!

- Itt van velem. Akar vele beszélni? - vezeti be a következõ lépést mesterem, majd a kezembe nyomja a telefont. Elgondolkodva nézem egy pillanatig. Én még nem vagyok felkészülve... Valami bennem annyira kiszolgáltatottá tesz. De pillantására azonnal a fülemhez emelem, s nekikezdek a szerepemnek, meg is illetõdöm, hangom mennyire elkeseredett és tele van valódi könyörgéssel. egy pillanatra idegennek érzem magam, mintha nem is én lennék, aki vagyok, hanem valaki más, aki a mélybõl kiált fel: - Yuu... san... segíts... kérlek...

- Umi! - puff, mint egy hatalmas pofon, bár nem értem, miért érzem magam csalódottnak. - Ne félj kincsem, megyek! Sietek hozzád, csak tarts ki! - érzelmeim összekavarodnak, csak egy tûnik ki markánsan: féltékeny vagyok. Féltékeny vagyok erre az Umira, mert a férfi hangja... elmondhatatlan szeretet, sõt még annál is mélyebb él benne. Umi fontos Yuu-sannak, én meg csak egy hulladék vagyok, aki egyetlen túlélõként még eredménnyel kecsegtet, s csak azért nem dobták már ki a szemétledobóba. Mert Sensei csalódott, nem bízik bennem, már nem hisz abban, hogy tökéletes kis kedvence vagyok, már nem csillognak elégedetten a szemei, már nem simít gyengéden végig az arcomon, már nem kíván...

- Próbálok... - suttogom. - de … nem vagyok... erõs...

Sensei ujja a telefon gombjára nehezedik, s nem marad más, csak a sípolás, ahogy ismét vonalat ad a készülék. Ez a sípoló hang... teljesen beette magát a fejembe, a szívembe, s elgyengülve engedem el a kagylót, amely hamisan, mûanyag hangon koppan a padlón.

- Umi - szólalok meg síri hangon. - Gyûlölöm Umit! - egyenesen a szemébe nézek, s õ fürkészõn tekint vissza rám, de nem ad megnyugvást, pedig elég lenne egy szó, egy apró gesztus, hisz bennem. Lehajtom a fejem, mert érzem, a könnyek maguktól indulnak útnak.

Összerezzenek a két hatalmas, meleg kézre, mely a vállaimra nehezedik, majd durvábban megrázogat: - Heiki, nem vallhatsz szégyent, megértetted! - parancsol rám, s önkéntelenül is arra gondolok, talán mindig ilyen rideg volt, csak nem akartam észrevenni, mert nem ismertem másfajta “szeretetet”.

- Értettem - felelem seszínû hangon, kibújva a szorításból, s megtéve elsõ saját lépteim felé, átölelve, egész magamhoz szorítva mohón. - Sensei - suttogom, de nem ölel vissza, jutalmam csupán a fagyos tûrés. Felzokogok.

* * *

Újabb két nap telt el. A telefon után nem gondoltam rá újra egészen máig. Hogy gondolhattam volna bármire is, mikor olyan keményen vert el, hogy alig bírtam mozdulni, s csak sírtam a sötét ürességben, egyedül, nem kívánva senkit, nem hívva senkit. Úgysem számít senkinek a sorsom, az egyetlen ember érdeklõdését is elvesztettem... Kiürültem végleg.

A ruha, amit rám adtak, szakadt, helyenként koszos, s engedni láttatja a testem borító zúzódások és komolyabb sérüléseket takaró kötések nagy részét. Szerintem nem volt szükség minderre, túlságosan egyértelmû, hogy nem véletlen ez a fajta kompozíció, de nem szólok. Épp elég az ajkamon gyógyulófélben levõ heg, s bedagadt bal szemem. Nem izgulok, nem érzek sem félelmet, sem örömet, semmit, csak közömbösen bámulom magam a tükörben, amely a szoba szemközti falán lóg, s csak ezért került a látóterembe.

Hívására sem reagálok különösebben, csak megindulok, de már nem akarok a közelében lenni, nem vágyom érintését, az elmúlt napok üzenete egyértelmû volt, s nagy reményeket az akcióhoz sem fûztem, ha teljesítem, talán megdicsér, s visszazár a kalitkába, fontos már nem leszek.

* * *

Már jó ideje csak ülünk, és figyeljük a hotel bejáratát, mikor végre felbukkan. Alaposan megnézem magamnak, míg elég messzire nem kerül, hogy követhessük. Boltba megy, ahogy azt a megfigyelõk jelentése is mondta. Szórakozottnak tûnik, ideges, és zaklatott, sõt, kifejezetten nyúzott és fáradt.

“Sietek hozzád. csak tarts ki!”

- Most rajtad a sor! - taszít ki gondolataim közül a rideg valóságba a kísérõm. Nem méltatom válaszra, robotot megszégyenítõ közömbösséggel lépek a fotocellás ajtóhoz, és lépek be. Csak meg kell keresnem a sorok között...

A pékáruk között találom, egyelõre csak távolról figyelem a konzerves sor mögé bújva. Lehunytam a szemem, s visszaidéztem a hangját, a szavak rezdülését: “Ne félj kincsem, megyek! Sietek hozzád, csak tarts ki! “ Ismét felnyíló szemhéjaim alól felbukkanó kék íriszeim saját kezemre tévednek. Ha kinyújtom felé, elfogadja az enyém is? Keserûen harapok az ajkamba. Ugyan miért elégedne meg velem? Neki Umi kell... Milyen lehet Umi?

Fejem a hûvös polcnak döntöm. Miket gondolok, nekem nincs másom Senseien kívül, mert senki másnak nem kellettem, mindenki csak eldobott, s könnyen lehetnék már én is egy jelöletlen sírgödör rabja... Még mindig érzem a rothadó testek illatát, akikkel több mint egy hetet töltöttem együtt az õrület határára süllyedve.

Tekintetem ismét a gondoktól szórakozott férfire vetem: õ a menekülésem kulcsa, a kezére adom, s akkor visszaszerzem a bizalmát annyira, hogy megszökhessek, mert akkor minden bizonnyal az új zsákmányára koncentrál majd. Önzõ gondolat? Velem sem törõdött soha senki, nincs joga senkinek rám olvasni, nem érdekel, kit keverek bele a slamasztikába saját boldogulásomért!

A konzervdoboz fémes koppanással gurul el a földön míg bele nem ütközik a polcba, s megáll. Én vertem le, szándékosan, hogy most a több tucat szempár közül az õ szürkéit bûvöljem meg fél pillanatra, mielõtt megiramodom. Hallom, ahogy ledob mindent, ami a kezében volt.

- Umi! - kiált, de nem állok meg, csak futok, azonban nekiütközök egy nagyobb darab embernek, aki hirtelen bukkant fel a másik sorból. Olyan könnyedén pattanok vissza, mint a gumilabda, s érkezek a földre a hátsó “lökhárítóimra”. Felszisszenek, mert az még mindig iszonyatosan fáj a nem kívánt szexuális érintkezésektõl. Menekülni azonban már nem tudok, hirtelen tornyosul fölém.

- Nem vagyok Umi! - figyelmeztetem, mert megriadok a hirtelen közelségtõl, a férfi már le is guggolt, s a pánik gombóccá nõtt a gyomromban. Mi ez az érzés?

- Azért küldtek ide, mert tõlem akarnak valamit, igaz? - kérdezi szomorkásan, s lassú mozdulatokkal, mint amikor az ember kóbor állatot találva igyekszik azt megnyugtatva magához édesgetni, illeszti kezét az arcomra, végigsimítva. Beleremegek, s meglepetésemre a testem azonnal reagálva bújik az érintésbe, hogy összezavarodva hajoljak ki belõle.

- Téged akarnak - pontosítok tárgyilagos hangnemben, bár nem értem, miért mondom el, s nem értem, miért érzem hirtelen úgy, hogy nem akarom, hogy hozzáérjenek, hogy nem akarom, hogy bármelyik részén átmenjen annak a sok mindennek, amin én is keresztülmentem. Hirtelen ordítok fel elvesztve maradék önuralmam is, hagyom elõtörni magamból a vadállatot a mély ürességbõl, épp mint azon a napon, mikor kis híján én is ugyanarra a sorsra jutottam, mint egy vonatnyi hülye és naiv kölyök. Az ismét felém nyúló kéznek ugrom, és belemélyesztem fogaim a finom bõrbe, hogy megtelítse szám a fémes íz, miközben torkomból morgásszerûen gurgulázó, õrült nevetés tör fel.

- Ne bántsd! - a vékony, de határozott hang visszhangot ver az elmémben, s összezavarodva szorítom a fejemre a kezem, elengedve õt harapásomból. S ami tesz még egy lapáttal érzelmi instabilitásomra: ahogy szabadul, ahelyett, hogy menekülne, átölel, s bár hangja nehezen tör át az agyamra borult ködön, hangja selymesen nyugtató.

- Idióta barom! - felelem megtörten, pedig semmit sem tett, mégis minden fáj és karistol belülrõl. - Meg fognak ölni...

Yuu:

Visszatértem Tokióba, de nem mentem haza. Azóta egy hotelben élek, van még pénzem, amibõl meg tudok élni. Úgy érzem, ha hazamennék, azzal mindennek vége lenne. Azóta is az a telefonhívás jár a fejemben, fõleg Umi kétségbeesett, sírós hangját, amely azt kérte, mentsem meg. Nem tudom, mit tettek vele, és azt sem, valóban Umi volt-e, vagy valaki más, aki utánozta õt. Ki akarom szabadítani, de nincs elég erõm, nem vagyok angyal, aminek Umi hívott, nincs varázserõm, különben odarepülnék hozzá és kihoznám arról a szörnyû helyrõl. Remélem, nem ölték meg, de van egy olyan érzésem, én is kellek valamihez, különben már rég végeztek volna velem. De vajon mi? És ki ez a sensei, aki annyira félelmetes, hogy még a hadseregnél sem mernek róla beszélni? Kezdek megõrülni, így úgy döntök, lemegyek a boltba, úgyis be kell vásárolnom.

A közért közel van, a sarkon, így néhány perces séta alatt odaérek, de amint belépek, csak állok a sorok között, és fogalmam sincs, mit keresek itt. Minden, amit meglátok egybõl Umit idézi, hogy vajon minek örülne, mit szeret és mit nem. Emlékszem, amikor elõször evett normális ételt, amikor mosodába mentünk, amikor megsérült a szeme, amikor megvágta magát. Az elsõ fürdés, az elsõ vonatozás és az elsõ… az elsõ szeretkezés. Olyan gyönyörû volt akkor, mint egy mesekönyvbõl kilépõ tündér. De azóta sok minden történt.

Közben a kezembe kenyér, felvágott és némi gyümölcs kerül, nem is tudom hogyan. Éppen az egyik üdítõs sorban nézelõdöm, amikor fémes csörömpölést hallok és mikor odakapom a fejem, a földön egy konzervdoboz gurul végig. Aztán felnézek, és eltátom a szám, szemeim kerekre tágulnak. Umi az! Umi, az én Umim! Amint meglát, egybõl elrohan, én pedig mindent eldobva rohanok utána.

-          Umi! – kiáltok utána, de egybõl belém furakszik egy gondolat, hogy õ nem Umi. Az én   Umim sosem futna el elõlem. Végül egy nagydarab férfiba ütközik, és seggre esik, én pedig máris ott vagyok mellette. Felnéz rám, dacosan, kétségbeesetten. Ez valóban nem Umi, õ egy másik személyiség. De melyik? Nem Shota, nem Ai, és nem is Négyeske. Az ötödik lehet, akit még nem láttam.

-          Nem vagyok Umi! – mondja riadtan, talán fél tõlem. Akkor valóban nem ismer. Leguggolok mellé.

-          Azért küldtek ide, mert tõlem akarnak valamit, igaz? – kérdem szomorúan, bár tudom a választ. Felé nyúlok, és óvatosan megsimítom sebes arcát. Sebes, a ruhája szakadt és rongyos, alatta kötések látszanak. Bántották. Belesimul az érintésembe, de aztán zavartan húzódik arrébb.

-          Téged akarnak – hangja tárgyilagos és hideg, mégis fél. Érzem a félelmét.

Aztán hirtelen a kezembe harap. Fáj, rettenetesen fáj, de nem üvöltök fel, mindössze összeszorítom a fogaimat. Hallom, hogy valaki rendõrért kiált, mások mentõt hívnak. Nem szabad, hogy elfogjanak minket, ilyen közel a célhoz. Végül elenged, de úgy, mintha villám csapna bele, és zilálva néz rám. Én pedig magamhoz húzom, és csitító, lágy szavakat suttogok a fülébe.

-          Idióta barom! – hangja megtört és fáradt.   - Meg fognak ölni...

-         Tudom – suttogom halkan. – De nem érdekel, amíg te biztonságban vagy. Most hazamegyünk, eszel valamit, fürdesz és ellátom a sebeidet. Aztán alszol.

Mielõtt még szólhatna, karjaimba kapom és miután gyorsan fizetek, már kinn is vagyunk az utcán. Körbenézek, de semmi különöset nem látok, bár tisztában vagyok vele, hogy figyelnek és hogy Umi nem egyedül jött ide. Elindulok a szállás felé, miközben a fiú a nyakamba kapaszkodik és félénk, ugyanakkor értetlen pillantásokat lövell felém. Az emberek megbámulnak minket, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.

~*~

Hamar visszaérek a szállásra és Umit egybõl az ágyra teszem, majd kipakolom a vásárolt cuccokat. Azután Umihoz fordulok, aki megszeppenve üldögél az ágyon és a berendezést tanulmányozza. Nem egy fényûzõ hely, de nekem megfelel.

-          Hát, nem a Hilton, de azért elég kényelmes – mondom, mire rám figyel. – Tisztában vagyok vele, hogy te nem Umi vagy. Umi sosem futott volna el elõlem. Mi a neved?

-         Heiki – válaszol halkan. – Sensei küldött, hogy vigyelek hozzá, de nem mondta meg miért is.

-         Értem. Nos, akkor Heiki, üdv nálam – mosolygok rá kedvesen. – Most pedig vedd le a ruháidat, meg szeretném nézni a sebeidet.

Látom, amint óvatosan elkezdi kigombolni az ingét, és amikor elém tûnik sebekkel és kötésekkel borított mellkasa, majdnem elhányom magam, és sírni tudnék, hogy mit mûveltek ezzel a szegény fiúval. Hagyom, hadd vetkõzzön le, ami láthatóan nagyon nagy fájdalmába kerül, mert erõsen sziszeg és jajgat hozzá, de nem segítek neki. Nem akarok hozzáérni jobban, mint muszáj. Aztán leveszem róla a kötéseket. Ronda égési sérülések, ostorcsapás és szíj okozta sebek, rúgások és ütések nyomai tarkítják puha, fehér kis testét. Felveszem a karjaimba és a fürdõbe viszem, ahol meleg, illatos fürdõt csinálok neki, még habot is teszek bele, amit ámulva néz. Pont olyan, mint Umi, amikor elõször látott fürdõhabot.

-          Fürödj meg, addig készítek neked enni – mondom lágyan. – Nem kell sietned, maradj, amíg szeretnél.

-         Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdi, és rám néz. – Megharaptalak és…

-         Mert nem a te hibád – rázom a fejem, majd kimegyek.

Visszamegyek a szobába, és turkálni kezdek az egyik táskában. Magammal hoztam Umi pár ruháját is, nem is tudom miért, de örülök neki, hogy így tettem. Most legalább van mibe öltöztetnem Heikit. Heiki… milyen fura név. Megrázom a fejem. Nem törõdhetek most ilyesmikkel. Ez a gyerek fél, retteg mindentõl, még ha nem mutatja akkor is. Kikészítek egy puha szövetnadrágot és egy kék pólót. Azok jók lesznek neki. Tiszták és kényelmesek.

Aztán készítek némi harapnivalót. Apró falatkákat csinálok sajtból, felvágottból és kenyérbõl, mellé vágok némi paradicsomot és paprikát és egy almát is felszeletelek. Teát is fõzök, finom almateát, ami nyugtató és jót fog neki tenni.

Körülbelül fél óra telik el, mire bátortalan, félénk lépteket hallok és mikor odanézek, Heikit pillantom meg egy szál törülközõben. Megáll az ajtóban, nem mer bejönni.

-          Bocsánat… - suttogja. – Sokáig voltam… kérem… ne verjen meg…

-         Gyere ide! – intek, mire remegõ léptekkel indul felém. – Eszemben sincs téged bántani, ne félj, Heiki. Én nem vagyok Sensei.

Az ágyhoz húzom, leültetem rá, és megvizsgálom a sebeit. Nem olyan súlyosak hála égnek, de nagyon csúnyák, így lefertõtlenítem õket, és be is kenem, amit elég jól tûr, de fájdalmasan nyöszörög. Végül felöltöztetem és elérakok egy tányért, rajta minden földi jóval. Értetlenül bámulja, és hol a tányérra, hol rám néz. Láthatóan nem érti, hogy az a tányér az övé, és megeheti az ételt. Vagy még sosem látott ilyen ételt.

-          Mi a baj?  - kérdem gyengéden. – Nem vagy éhes?

-         Ez… ez az enyém? – kérdi csodálkozva.

Bólintok, mire lassú, óvatos mozdulattal felvesz egy falatkát, de végig szemmel tart engem is. Attól félhet, hogy megverem, ha enni mer. Ám amikor látja, hogy nincs mitõl félnie, végül a szájába veszi. Aztán még egyet és még egyet, és a tányér hamar kiürül, én pedig boldogan nézem, ahogy eszik. Amikor végez a teával is, arrébb húzódik. Fél tõlem, retteg, hiszen nem ismer, és fogalmam sincs, hogy az a szörnyeteg mit mesélhetett be neki rólam. Láthatóan annyira függ attól az embertõl, hogy nem mer semmit sem engedély nélkül csinálni. Bizalmatlanul bámul, mintha valami furcsa, egzotikus lény lennék. Neki talán valóban lehetek. Aztán a ruháit nézi, megfogja, bökdösi, simogatja.

-          Ez az övé igaz? – kérdi végül. – Azé az Umié.

-         Igen, Umi ruhája. De mivel egy testen osztozol vele, a tiéd is – bólintok. – Itt nem kell félned, nem lesz verés, sem rúgás, sem kiabálás, ígérem.

-         Nem tudom, bízhatok-e benned – a hangja komoly, és tudom, hogy egész idõ alatt így érzett.

-         Nem is kell – mosolyodom el. – Majd bízol bennem, ha érdemesnek ítélsz. Most azonban aludj egyet. Pihenned kell, elég nyúzottnak nézel ki.

-         Te is – jegyzi meg, és ásít. – Bocsánat…

-         Semmi baj – mosolygok. – Gyere, ideje alukálni.

Ágyba bújtatom, majd betakargatom és megsimogatom az arcát. Azonnal bújik hozzám, így én is befekszem mellé. Ráérünk késõbb is eltakarítani. Magamhoz húzom, õ pedig odabújik a mellkasomhoz. Érzem, mennyire retteg, de nem mozdul. Amikor lágyan megsimogatom a hátát, egy jólesõ sóhaj szakad ki belõle, és lassan elhelyezkedik az ölelésemben. Aztán már csak egyenletes szuszogását hallom, ahogy álomba merül.

Unmei:

- Tudom. De nem érdekel, amíg te biztonságban vagy. Most hazamegyünk, eszel valamit, fürdesz és ellátom a sebeidet. Aztán alszol - csak nézek rá bambán. Míg biztonságban vagyok? Haza? A szavakat csak bizonytalanul forgatom a fejemben. De hisz nem is ismer! Miért? Nem értem! Nem értem! NEM ÉRTEM!

Puha, de ellentmondást nem tûrõ határozottsággal emel karjaiba, s hirtelen olyan gyengének érzem magam, de különös mód most nem kellemetlen, lebegek, csak lebegek kavargó fejjel, és megmagyarázhatatlan izgatottság és nyugodalmas békesség borít be, ahogy nyakába kapaszkodva tartom magam. Ez a különös érzelem olyan idegen, annyira más, mint Sensei... Csak bámulom, fürkészem ezt a különös valakit, s egy rövid idõre egész megfeledkezem mindenrõl, ami vagyok, aminek lennem kellene. Csak csüngöm illegális nyugalommal más helyén, más szeretetébõl nekem hullott morzsákon éhezve, összezavarodottan, tanácstalanul. Ilyen esetekre nem képeztek ki...

* * *

Hamar visszaérünk a kívülrõl már gondosan megfigyelt, és kiismert helyre. Vonakodva hagyom, hogy az ágyra tegyen puhán. Mert ahogy melegsége megszûnik beborítani, a kábultságom is enged jó pár fokot. Azonnal a berendezést és a lakás felépítését kezdem tanulmányozni, s figyelmem semmilyen apróság nem kerüli el.

- Hát nem a Hilton, de azért elég kényelmes - szólal meg, mire rá vetem tekintetem, mert valószínûleg ez a célja vele. Az engedelmesség pedig már belém van kódolva genetikailag.  - Tisztában vagyok vele, hogy te nem Umi vagy -  a név hallatán megfagy bennem valami, s bizalmatlanul vonom összébb a szemöldököm. - Umi sosem futott volna el elõlem. Mi a neved? - kérdezi. Hát persze, az érdeklõdés nem nekem szól, az érdeklõdés annak a másiknak a jussa, akit bennem lát. Nem is értem, miért vagyok csalódott, a tüskéim azonban észrevétlen növesztem vissza, s váltok ismét taktikus viselkedésbe. Most azt hiszi, jóban vagyunk, hát adok neki egy kicsit, had gondolja, megnyerte a bizalmam. Ha jól lavírozok, akkor én kerülök ki nyertesen hármunk ütközetébõl, és akkor majd kiszabadulhatok a többszörös kalitkából: nem kell többé Uminak lennem, sem Heikinek, sem drága kis cicának. Nem fogom hagyni, hogy eldobjanak, nem hagyom, nem leszek értéktelen kacat, amin keresztül lehet gyalogolni!

Engem miért nem szeret senki? Én miért nem kellek senkinek?!

- Heiki - felelem egész halkan, már-már megszeppenten. - Sensei küldött, hogy vigyelek hozzá, de nem mondta meg, miért is.

- Értem - mosolyog rám, amitõl kiráz a hideg. Undorító álmosoly.

Bár valóban nekem szólna...

- Nos, akkor Heiki, üdv nálam. Most pedig vedd le a ruháidat, meg szeretném nézni a sebeidet - utasít. Egy rövid ideig habozok, aztán úgy döntök, jobb, ha engedelmességet mutatok, így lassan gombolkozni kezdek sziszegve, mert némely sebbe, amely nem volt rendesen lekötve, bele-beleragadt a ruhám anyaga, s a tagjaim is sajogtak kissé még, fõleg altájékon. Elborzasztja a látvány, amely belül gúnyos mosolyt rajzol a lelkemre. Nem szokott az ilyenhez szép lelked, igaz? Hát ez a valóság, ez az én valóságom, amelybe zártak, s ahonnan nincs menekvésem. Amit te kínálsz? Hazugság. Kíváncsi leszek, mikor feded fel valódi arcod, mikor veszed el te is a magad jussát durván.

Ahogy végzek, és meztelenül állok elõtte, közelebb lépve tekergeti le rólam a kötéseket is, felfedve testem titkait. Aztán újra ölbe kap. Mi lesz? Te is  megteszed? Vele megtetted?

A fürdõben kötök ki, ahol vizet enged, s különös szereket tesz bele, én csak nézem közömbösen, míg a titokzatos anyag habzani nem kezd. Mert a “szappanbuborék” megbûvöl, annyira varázslatos, s rég elfeledett melegséget idéz fel bennem, két már arctalan nõt, akik mindig olyan kedves dallamokat dúdoltak, miközben mindent beleptek a csodás buborékok...

- Fürödj meg - zökkent ki a hangja. -, addig készítek neked enni. Nem kell sietned, maradj, amíg szeretnél.

Fürkészõn nézek rá, és egyenesen megkérdezem, játszva az ártatlant: - Miért vagy ilyen kedves velem? Megharaptalak és...

- Mert nem a te hibád - feleli, meg sem várva, hogy befejezzem. Majd magamra hagy a fura indokkal. Ki hibája lenne? Hiszen én tettem, és szándékosan. Nem értem senseit, minek kell neki ez a férfi? Mintha a fejére ejtették volna...

* * *

Nagy gonddal tisztálkodom meg s tekerem derekam köré a törölközõt. Bár a büntetéseim nyomait nem tudom eltüntetni, mégis tisztábbnak érzem magam, jó pár bûnnel kevesebbnek... Közben az agyam járatom. Esetlennek kell lennem, úgy tûnik, Umi olyan lehet, mert ez a férfi egyértelmûen protektív. Ha bénácska és védtelen vagyok, engem is védelmezni fog. Akkor pedig felhasználhatom céljaimhoz. Hát ügyelek rá, hogy gondosan az ujjam köré csavarjam. A törölközõ ugyan takar, de sokat sejtet az elõbbi fedetlen valóság immáron kívánatosabbá varázsolt formájából, kacéran hagyva elõvillanni a lágyékom egy részét, arcomra mégis félelmet ültetek. Megszeppent báj, romlatlannak tûnõ tiltott gyümölcs...

Így lépek ki a fürdõbõl, de ott meg is torpanok, hogy növeljem szerencsétlenség-faktorom.  Ahogy megpillant, bizonytalanul lehajtom a fejem: - Bocsánat... - nyökögöm erõtlenül. - Sokáig voltam... kérem... ne verjen meg...

- Gyere ide! - int, mire valódi bizalmatlansággal közeledem reszketõn. Ez a mondat... Senseinél egyenlõ a büntetéssel.  

- Eszemben sincs téged bántani, ne félj, Heiki. Én nem vagyok Sensei - veszi észre élesebb szemmel a valóságot, mint gondoltam, meg is rémiszt akaratlanul. Vajon mennyire képes belém látni? Válasz nélkül hagyom az õ megállapítását, s saját gondolatom is. Szófogadón leülök inkább, s hagyom, tegye, amit tenni szeretne, csak néha-néha szisszenek fel, mikor égetõbben csíp a fertõtlenítõ. Aztán felveszem a ruhákat, amiket elém tesz, majd bámulom kezét, amely egy tányért helyez elém. A nyál azonnal összefut a számban, hiszen alig ettem, és az egész olyan ínycsiklandozóan néz ki. Mégsem nyúlok hozzá, csak zavartan pillantok rá, várva valamire, hogy tudjam, hogy viselkedhetem.

- Mi a baj? Nem vagy éhes? - zeng fel a kérdése.

- Ez... ez az enyém? - szemeim kitágulnak, tudja, hogy nem bízom benne, talán azt is tudja, hogy csak kihasználom, mégis, kedves. Talán ezzel akarja elültetni a figyelmem, pedig nincs rá szükség, ha a testem akarja, és így vezeti fel, felesleges, értéktelen vacak, ha kell, elé vetem magam, amíg azzal biztosíthatom a túlélést. Mert legyen bármilyen nyomorult is létezésem, nem akarom eldobni magamtól, foggal-körömmel fogok ragaszkodni hozzá, és taktikusan szembe megyek bárkivel, hogy elkerülhessem a halált. Ennek pedig egyetlen módja van: Sensei bizalmát és megbecsülését kell visszaszereznem.

De most elsõdlegesebb az evés, kell az energia... Lassú mozdulattal emelem számhoz az elsõ falatot, majd megízlelve válok egyre mohóbbá. Rá kell döbbennem, iszonyat éhes vagyok, és ez a kaja: finom. Ahogy végzek, távolságtartón húzódom arrébb. Ki akarom használni, ki is fogom használni, mert õ a létezésem kulcsa, mégis, valahogy bûntudatom van már most, pedig még tényleg nem léptem semmit. Sensei emberei pedig nem voltak sehol...

Zavartan kezdem ujjammal a ruháim birizgálni, milyen puha, és tiszta, kellemes az illata, pedig egy ideje nincs vele. Mégis, ez a ruha, mintha mindig visszavárta volna, és felkészült volna, hogy egy nap majd az az Umi betoppan az ajtón. Umi egy kurva nagy mázlista, be kellene törnöm a fejét...

- Ez az övé, igaz? - kérdezem. - Azé az Umié.

- Igen, Umi ruhája. De mivel egy testen osztozol vele, a tiéd is. Itt nem kell félned, nem lesz verés, sem rúgás, sem kiabálás, ígérem - hmm, kényszeredetten mosolyodom el valam itorz fintorszerût öltve magamra. Egy a test, igaz? Ugyan, õ csak azért létezik, hogy Sensei disznóságait tökéletesen rejthessük, én tudok és cselekszem, õ nem tud, és passzívan adja a hülyét. Tökéletes munkamegosztás, és egyetlen hazugságvizsgálón sem bukik meg.

- Nem tudom, bízhatok-e benned - jelentem ki, nem árt, ha pedálozik kicsit.

- Nem is kell - mosolyog rám, tényleg nem teljesen kerek... de tény, realista, meg sem lepõdött a kijelentésemen. - Majd bízol bennem, ha érdemesnek ítélsz. Most azonban aludj egyet. Pihenned kell, elég nyúzottnak nézel ki.

- Te is - hívom fel a figyelmét arra, hogy õ is vacakul néz ki, majd ásítok egyet. Hogy aztán reflexbõl kérjek bocsánatot...

- Semmi baj - idegesít, hogy folyton mosolyog... - Gyere, ideje alukálni.

Betakargat, majd végigsimít az arcomon. Úgy gondolom, talán most lesz majd az, Sensei is kívánja minden nap, akár többször is, biztosan õ is akarni fogja, így hozzá bújom készségesen, s igazam van, be is bújik mellém. Kicsit azért ideges vagyok, mert mégis csak teljesen ismeretlen, na meg még eléggé fáj mindenem, biztosan nem fog jól esni egy újabb menet, de kibírom, mindig kibírom... De nem történik semmi, csupán a hátam kezdi simogatni. A kellemes érzés, a meleg, és a fáradtság egy felelõtlen, mégis jólesõ sóhajt csal elõ belõlem, ahogy álomba zuhanok. Furcsa szerzet ez a Yuu-san...

* * *

Riadtan ébredek, s bár nem mozdulok, szemeim úgy pattannak fel, mintha puskából lõtték volna ki õket. Zavarodottan pillantok a mellettem alvóra, s eltelik egy kis idõ, mire realizálom, ki is õ valójában. Az meg egyenesen rosszul esik, hogy még mindig ölel, mert képtelen vagyok tõle mozdulni, ami pánikszerû bezártságérzettel tölt el. Ajkamba harapva próbálok önfegyelmet erõltetni magamra, majd lassan csusszanok ki a karmai közül, és fellélegzem az ágy szélére húzódva. Visszapillantok alvó arcára, kezei reflexszerûen kutakodni kezdenek, míg rá nem bukkannak a párnára, amelyet helyettem szorít halálra.

- Umi - suttogja álmában, én pedig egyrészt elvörösödöm, másrészt felrobbanok. Újabbat harapok az ajkaimba, s nem törõdöm vele, hogy a vér enyhén kiserken. Csak el innen, el most minél messzebb tõle. Kibolyongok a nappaliszerûségbe, ahol tekintetem az ablakra téved. Hirtelen guggolok le, s csak lassan, négykézláb közelítem meg az üveget. Szívem hirtelen a torkomban leledzik, s végiggondolom a lehetõségeket. Biztosan kinn vannak, megfigyelnek, és csak arra várnak, hogy lecsaphassanak. Ha felbukkanok, ha észrevesznek, minden bizonnyal jelnek veszik...

De ez miért zavar?

Megrázom kicsit a fejem, hogy észhez térítsem magam, majd felegyenesedem, de elõször nem merek kinézni, csak óvatosan emelem fel a fejem, meglepetésemre azonban semmi gyanús nincs odakinn. Az üvegre tapadok, és körbekémlelem a szomszédos épületeket, a járdát, az utcát, mindent, de semmi rendellenes sincs. Nem értem... Azt mondta, vigyem vissza neki... Talán arra vár, hogy én jelentkezzek, hogy valóban én csábítsam oda teljesen egyedül?

A háló felé sandítok, de a csend teljes, semmi gyanús zaj. Szétnézek, s megpillantom, amit kerestem: a telefont. Körülményesen sompolygok oda az asztalkához, ahol hever, majd ismét a szoba felé sandítok, de még mindig semmi. Minden olyan csendes és nyugodalmas, csupán a szívem akar kiszakadni a helyébõl, olyan ideges vagyok. Sóhajtok egyet, majd felkapom a kagylót, a fülemhez emelve hallom is, ahogy vonalat ad, majd sorban nyomogatom le a számokat, de félúton megtorpan a kezem. Nem hívhatom fel, akkor elárulnám a tartózkodási helyét, az is könnyen meglehet, hogy lebuktatnám. Talán arra vár, azért tettei a nyugalmat, hogy elültesse a gyanúm, és elkövessek egy ehhez hasonló baromságot! Ahogy felvettem, úgy most le is teszem a kagylót. Kis híján beugratott. Csak mert kedves...

Apróra kuporodom az asztalka elõtt, körbekulcsolva saját lábam. Le kell nyugodnom, teljesen úgy viselkedek, mint valami amatõr. Pedig profin kiképzett, tökéletes katona vagyok. A paranccsal kell törõdnöm, és õt eljuttatni hozzá úgy, hogy ne gyanakodjon. Nekem kell irányítanom õt, az eseményeket, és rángatni a láthatatlan szálakat, teljesen elbizonytalanítva, nem neki.

Gondolok egyet, s módszeresen kezdek feltúrni mindent, míg végül ráakadok a hálóban. Iszonyat halkan kezdem kipakolni a táskát. Umi táskája lehet, hiszen hasonló méretû ruhák kerülnek elõ belõle, mint amekkorát kaptam.

Magával hozta a táskáját...  Umi táskáját...

A ruhák alól lapok kerülnek elõ, rajzok. Magam elé emelem az egyiket, és eltátom a szám. De hiszen ez a kiképzõterep Kyushu szigetén, Amariban... Újabb lapot emelek magam elé, és még inkább kerekednek a szemeim, hiszen ez a központi épület itt Tokyoban... Kezem a szám elé emelve kezdem pörgetni az agyam. Umi. Neki nem szabadna errõl tudnia... Mégis honnan?

Hirtelen moccan meg, mire összerezzenve nyomom vissza a lapokat a táskába, és felegyenesedve nézek felnyíló, álomtól még zavaros szemeibe.

- Heiki? - mukkan meg, és felül, mire kétségbeesett ötletem támad. Nem akarok leleplezõdni, nem biztos, hogy elõnyömre válna, ha megtudná, kutattam.

- Yuu... san... - nézek a szemeibe, majd egy mozdulattal dobom le magamról a pólóm, hogy az ágyra nehezedjek az egyik térdemmel, s elõrehajolva kínálkozzam fel neki. - Vele csináltad, nem igaz? … - kérdezem óvatosan. - Umival... Ha akarod... lehet... én nem bánom... - nyújtom ki a kezem, s simítok végig az arcán. - Hiszen a testünk közös, ez olyan, mintha vele lennél - vészesen közelítek a szürke szempárhoz, s nem titkolt célom, hogy megcsókoljam. - Yuu-san... - lehelem még utoljára mély érzékiséget csalva a hangomba csábítón, mielõtt ajkaihoz préselném a sajátom.

Yuu:

Reggel félig kómásan ébredek, arra eszmélek, Heiki nincs mellettem. Mikor kinyitom a szemem, és felülök látom, hogy az egyik táska elõtt áll. Mit keres ott? Talán kutatott valami után? De hát nincs ott semmi.

- Heiki? – kérdem kíváncsian, mire fura fény villan a szemében. Mit akar tõlem?

- Yuu... san... – néz a szemembe, majd a pólóját ledobva feltérdel az ágyra, és rám pillog. - Vele csináltad, nem igaz? … - a hangja óvatos és tudakolózó. Mintha puhatolózna. - Umival... Ha akarod... lehet... én nem bánom... – simít végig az arcomon. - Hiszen a testünk közös, ez olyan, mintha vele lennél – vészesen közelít felém, én pedig kezdem érteni, mit akar. De én azt nem akarom. Vele nem. - Yuu-san... – leheli érzéki, csábító hangon, majd az ajkait az enyémekhez préseli.

Megdöbbenek, és mukkanni, mozdulni sem tudok elsõre. Megcsókolt. Tényleg megcsókolt! Heiki követelõzõen nyomja ajkait az enyémeknek, majd az ölembe ülve kulcsolja karjait a nyakam köré, szó szerint nekem passzírozva magát. Ekkor jön meg a jobbik eszem, és azonnal eltolom magamtól. Õ kissé méltatlankodva és bosszúsan, sõt mit több, csalódottan és dühösen néz rám. De hát sejthette, hogy ez lesz. Nem fekszem le senkivel. Az az egy eset Ai-val is azért történt, mert Umi engedte. De én Umit szeretem, nem fekszem le csak azért Heikivel, mert a teste Umié. Nem undorodom tõle, holott a sebei nagyon rondák, habár a pihenés jót tett nekik.

- Sajnálom – sóhajtom. – De képtelen vagyok rá. Te nem Umi vagy.

- És akkor? – kérdi bosszúsan. – Az én testem az övé is. Ugyanúgy nézünk ki, mi bajod van ezzel?

- Umit szeretem – mondom komolyan -, de irántad nem érzek semmit.

- És miért kéne érezned bármit is? Ez csak egy test, amelyik arra vár, hogy megdugd. Nem kell szeretned, hogy megtedd! – érvel, de mikor hozzáérek az arcához, megremeg.

Finoman simítom végig a kezem az arcán egyszer, majd még egyszer és még egyszer. Szinte belebújik az ölelésembe, mintha sosem simogatták volna meg. Talán Sensei sosem volt kedves hozzá, ez a gyerek azt sem tudja, mi a gyengédség, a kedveskedés, a szeretet. Csak használati tárgy volt, semmi más. Olyan, mint Umi volt az elején. Lassan magamhoz húzom és látom, hogy megcsukja a szemeit, mintha élvezné, hogy dédelgetem. Úgy tûnik, ezzel le lehet nyugtatni. A hátát simogatom szabad kezemmel, arcát simogató kezem lassan a hajába túr és megborzolom. Aztán hirtelen mintha ráeszmélne, hogy hol van, próbál szabadulni, de nem engedem.

- Csss! – csititom. – Talán nem jó érzés, ha valaki jól bánik veled?

- Eressz el! – suttogja halkan. – Különben harapok!

- Akkor harapj – mondom lágyan -, ha ennyire akarsz. De nem fogsz. Olyan vagy, mint Umi volt az elején. Tudod, sok közös vonásotok van. Bár õt tovább tartott megfognom. Õ sokáig nem engedte, hogy hozzáérjek, vagy a közelébe menjek.

- Mi történt? – felemeli a fejét, a szemei kíváncsiságot sugallnak. Miért is ne elégítsem ki a kíváncsiságot?

Mesélek neki arról, hogy ismerkedtem meg Umival, hogy próbált távol tartani magától, milyen vad volt, harapós, majd hogyan szelidült meg lassan, hogyan kezdett bízni bennem. Arról is mesélek, hogyan próbálták visszavinni, és hogy majdnem meghalt Osamu keze által. Heiki összehúzza a szemét, õ ismeri Osamut, és szerintem nem tetszik neki, hogy majdnem megölte a testét.

- Az az ostoba! – sziszegi dühtõl elfúló hangon. – De már meghalt, igaz?

- Igen. Õ is és Aoyama Kentaro is. Valaki felrobbantotta a kórházat, ahol dolgoztak – válaszolom. Heiki szemében mintha elégedettséget látnék. – Aoyama azt mondta, vigyázzak Umival, mert bajba kerülhetek. De azt hiszem, õ tudott rólad, ezért nem akart visszavinni. Úgy tudom, valami kutatási projekten dolgozott Osamuval, legalábbis ennyi derül ki abból, amit megtudtam. Az a kutatási project nem te voltál véletlenül? – kérdem mellékesen.

- Miért mondanám el? Hiszen mindent megtudsz, ha elviszlek a Senseihez – von vállat, de érzem, hogy Sensei említésébe beleborzong.

- Tudod, nincs szándékomban még meghalni – mondom komolyan. – És téged sem akarlak kitenni semmiféle veszélynek. Sensei nem bánhat jól veled, ha ennyire félsz tõle.

- Semmit sem tudsz! – csattan fel dühösen, a szemei szikráznak. – Sensei szeret engem, de meg kell büntetnie, mert rossz vagyok! Õ… szeret engem… - a hangja olyan, mintha õ sem hinné el, amit mond. – Gondoskodik rólam, és… megvéd és… ha õ nem lenne én már…

- Te már boldog lennél – fejezem be a mondatot, mire megütközve néz rám. – Hadd kérdezzek valamit. A te Senseied megsimogatott valaha? Vagy átölelt egyszer is, ha féltél, vagy szomorú voltál? Betakart esténként, beszélgetett veled, vagy adott neked puszit, ha fájt valahol? – nem válaszol, a fejét sem rázza, mintha nem is értené, amit mondok. – A szeretet nem arról szól, Heiki, hogy fájdalmat okozunk másoknak. Hanem arról, hogy megvédjük, aki fontos nekünk. Én bármire képes lennék, hogy megvédjem Umit, akár meghalnék érte, de nem hagynám, hogy szenvedjen. Érted, amit mondok?

Rám néz, de olyan szemekkel, hogy nem tudom eldönteni, mire gondol. Nem hiszem, hogy valaha bárki is beszélt neki ilyen dolgokról, mint a szeretet, védelem, béke, nyugalom. Ennek a gyereknek az egész élete szenvedés volt, mióta az a vadállat megkaparintotta. És elõtte? Talán elõtte neki nem volt semmi, vagy volt valaki, aki gondoskodott róla, aki jó volt hozzá. De lehet, hogy nem. Lassan nyúlok felé, és simítom meg a vállát, majd húzom újra magamhoz egy ölelésre. Aztán hirtelen érzem, hogy a kezei mozdulnak, és tétován visszaölel. Nem mozdul, semmi más jelét nem adja annak, hogy tudná, mi folyik itt, de mégis jólesik.

Késõbb muszáj felkelnünk, amit Heiki mintha nehezményezne, de akkor olyasmit ígérek meg neki, ami felkelti az érdeklõdését.

- Reggeli után elmegyünk sétálni. Majd adok rád egy hosszúujjú pólót, a szemedet meg bekötjük. Ha bárki kérdi, verekedtél, rendben? – mondom, mire bólint.

- Követni fognak – jegyzi meg, mintha én nem tudnám.

- Akkor legalább lesz valami dolguk – mosolygok rá. – Tudod a figyelõidnek nem lehet túl kényelmes egész nap egy helyben ülni. Dolgozzanak meg azért, amiért itt vannak.

- Nem tudom, hogy õrült vagy, vagy hülye – sóhajt Heiki, mire csak nevetek, és megpuszilom a homlokát. Erre elvörösödik. Szerintem soha senki nem puszilta meg, és senki sem volt jó hozzá. Mint Umihoz sem. Kérdés, ki az igazi személy.

~*~

Másfél órával késõbb már a közeli parkban sétálunk. Gyönyörû idõ van, sokan járnak kinn, és mindenki megbámulja Heikit. Õ pedig mindenkire rondán néz, mintha az ellensége lenne. Nem sokat lehetett kinn, talán nem is ismeri a kinti világot. Állandóan a fákat, bokrokat pásztázza, mintha arra várna, egy szakasz állig felfegyverzett katona ugrik ki mögûlük. De egy fia felfegyverkezett katona sincs sehol. Ha követnek is minket, ami valószínû, akkor elvegyülnek a tömegben. Engem nem zavar Heiki viselkedése, az emberek bámulása annál jobban, így egy idõ után az egyik fagyiárus felé vesszük az irányt. Heiki értetlenül bámul rám.

-          Sosem ettél még fagyit? – kérdem, mire a fejét rázza. – Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld.

Nem sokkal késõbb már egy padon ülünk, kezünkben egy-egy tölcsér finom mogyoródarabos csokifagylalt. Heiki elõbb körülményesen megvizsgálja, majd csak azután nyal bele. Azt hiszem, ehetõnek titulálja, mert nem dobja el.

- Neki is vettél ilyet? – kérdi összehúzott szemekkel.

- Uminak? Nem, nem volt rá alkalmam – válaszolom, mire mintha némi elégedettséget látnék Heiki arcán. – Sok mindent nem tudtam neki venni, hiszen menekültünk. Pedig szerettem volna.

Unmei:

Csókom nem ütközik ellenállásba, így tovább mozdulok karjaim nyaka köré fonva, ingerlõn bújva ölébe, hogy felébresszem benne a vágyat. Épp, ahogy Senseitõl tanultam.

Ezek után érthetõ, ha váratlanul ér hirtelen fellépõ, durva visszautasítása, s szemrehányó sóhajjal döföm belé tekintetem.

Csalódottság és düh karcol végig legbelül, határozottan bosszant és elkeserít, hogy nem vagyok rá semmilyen hatással.

- Sajnálom - töri meg a csendet. - De képtelen vagyok rá. Te nem Umi vagy.

Umi, megint Umi! Minden miatta van! Gyûlölöm!

- És akkor? - vágok vissza durván. - Az én testem az övé is. Ugyanúgy nézünk ki, mi bajod van ezzel? - én voltam elõbb, én vagyok az igazi! Én miért nem vagyok önmagamban elegendõ?!

- Umit szeretem, de irántad nem érzek semmit.

A mondat keresztülmetszette a levegõt, s megölte azt a részét, melyet próbálok belélegezni, megölve a benn ébredezõt, akármi is volt az. Üresen kongva visszhangzom fennhangon a rég belém itatott “igazságot”.

- És miért kéne érezned bármit is? Ez csak egy test, amelyik arra vár, hogy megdugd. Nem kell szeretned, hogy megtedd!

Érintésére összerezzenek, de arcom merev marad, mint a kõszobroké, csak meredek elõre szemrehányón. Mert most majd elõbújik valódi énje, hogy kihúztam a gyufát, kimutatja majd “éles fogait”.

Fájdalom helyett azonban cirógató érzés önt el, mely másfajta melegséget gyújt bennem a düh foszlányainak helyén. Miért csinálja ezt, ha nem akar? Bûvös hálói kinyúlnak értem, s hagyom lehunyt szemekkel, hogy magához vonjon. De ez nem jelent semmit, csak hagyom, tegyen kedvére, mert akkor szép lassan magamba bolondítom. Semmi többet nem jelent ez az egész!... Mikor közelebb von, lehunyom a szemem, s arra döbbenek rá, hogy kifejezetten jól esik az érintése. Bûnösen jól esik! Szemhéjaim felpattannak, s azonnal tolnám el magamtól, de nem engedi. Miért nem engedi? Hiszen nem akar! Ajkamba harapok egy fél pillanatra, annyira belém nyilall valami. Egyszerre fáj és esik iszonyatosan jól.

- Cssss - próbál megnyugtatni, de csak még idegesebbnek érzem magam, a szívem olyan hevesen ver... - Talán nem jó érzés, ha valaki jól bánik veled? - Olyan fura dolgokat kérdez. Ha egy pillanatra is leeresztem a védelmem, azonnal összezavar! Sensei! Mit vársz tõlem, mit kellene vele csinálnom? Miért nem küldöd ide õket? Miért hagyod, hogy ezt csinálja velem?

- Eressz el! Különben harapok! - suttogom erõtlenül vicsorogva.

- Akkor harapj, ha ennyire akarsz - egyáltalán nem dühös. Játszik velem! Pimaszul csak játszik!... Gyûlölöm! - De nem fogsz - haragosan nézek rá. Honnan vagy ilyen piszkosul magabiztos? Ne merj alábecsülni! - Olyan vagy, mint Umi volt az elején - a névre lefagyok. Nem vagyok olyan... hiszen épp te mondtad, hogy nem vagyok Umi! - Tudod, sok közös vonásotok van. Bár õt tovább tartott megfognom. Õ sokáig nem engedte, hogy hozzáérjek, vagy a közelébe menjek.

Egy pillanatig valami csípõset válaszolnék vissza, de bevillan: ez egy lehetõség! Lehetõség, hogy megtudjam, milyen Umi, hogy milyennek kell lennem, hogy végül az ujjaim köré csavarva irányíthassam. Sensei majd elégedett lesz, minden bizonnyal elégedett lesz, ha sikerül. Mert nehéz eset, azért õt választotta, mert nehéz eset. S még tudja is, mi a cél, ezért még nehezebben hagyja magát, és folyton ellentámadásba kezd. De ha kitanulom, milyennek szeretne, akkor talán sikerülhet, elég, ha annyira, hogy magammal csalogathassam.

- Mi történt? - kérdezem hát tettetve a kíváncsiságot. Igaz, nem esik nehezemre, mert valójában tényleg kíváncsi vagyok, mi mindent mûvelt Umi, amiért Sensei ennyire dühös rám, amiért úgy érzi, elárultam, s csak akkor nyerhetem vissza a bizalmát, ha teljesítem ezt a küldetést. S ha teljesítettem, s már kevésbé tart szemmel, végre elkezdhetem majd a saját életem. Mert nem maradok Senseijel. Még ha vissza is nyerem a bizalmát, már nincs szüksége rám, meghalni viszont én nem akarok. Ki lehet az új üdvöske? Õt hogy hívják?

Gondolataim azonban visszaterelem a szavaira. A történetre, amit mesél, amely elvileg velem is történt, mégis olyan távoli, csak egy helyen ébred fel a figyelmem, amikor egy kórházról kezd mesélni, s megemlíti Osamu nevét.

Tekintetem már ennyitõl megkeményedett volna, de az kifejezetten felbosszant, hogy kis híján veszélyeztette az életem.

- Az az ostoba! - fújok. Sensei biztos tud róla. Tehát ezért kellett robbantanom. - De már meghalt, igaz? - érdeklõdöm.

- Igen. Õ és Aoyama Kentaro is. Valaki felrobbantotta a kórházat, ahol dolgoztak - halványan elmosolyodom. Igaz, azért belül rosszul esik, hogy Sensei eme sikerem ellenére is csalódott bennem. Hiszen az nem én voltam, ezt õ is tudja, mégis engem büntet Umi miatt... - Aoyama azt mondta, vigyázzak Umival, mert bajba kerülhetek. De azt hiszem, õ tudott rólad, ezért nem akart visszavinni. Úgy tudom, valami kutatási projekten dolgozott Osamuval, legalábbis ennyi derül ki abból, amit megtudtam. Az a kutatási project nem te voltál véletlenül? - úgy tesz, mintha nem érdekelné, de valójában igenis kíváncsi.

- Miért mondanám el? - vonom meg a vállam. -  Hiszen mindent megtudsz, ha elviszlek Senseihez - könnyelmûnek tûnhetek, de valójában fogvatart, még a nevét is nehéz kiejteni. S mindennél rosszabb, hogy képtelen vagyok visszaidézni elégedett arcát, ujjai finomságát, csak a fájdalom és a bizalmatlan, mogorva arca lebeg elõttem egyre. Nem akarom, hogy úgy nézzen rám, nem akarom még egyszer látni azt az arcot, érezni a dühét.

- Tudod, nincs szándékomban még meghalni - feleli. Megértem. De õ még nem tudja, amit én igen: nem õ dönt. Hogy még él, számomra is épp olyan meglepetés, mint Sensei látszólag teljes közömbössége a küldetésem iránt. - És téged sem akarlak kitenni semmiféle veszélynek. Sensei nem bánhat jól veled, ha ennyire félsz tõle.

A név hallatán újra elönt a düh: - Semmit sem tudsz! - Milyen jogon ítélkezel? Fogalmad sincs az egészrõl! - Sensei szeret engem, de meg kell büntetnie, mert rossz vagyok! Õ... - hangom elbizonytalanodik. Miért beszélek neki ilyenekrõl? - szeret engem... - de ha most befejezem, olybá tûnhet, igaza van. Pedig nincs. Azért mert azt hiszi, ismer, még nincs joga következtetéseket levonni! - Gondoskodik rólam, és... megvéd és... ha õ nem lenne, én már...

- Te már boldog lennél - vág a szavamba, én pedig csak nézem, mit akar kihozni az egészbõl. Miért lehetnék boldog? Hiszen az egyetlen, akinek kellettem, Sensei volt. Nélküle sehol sem lennék. - Had kérdezzek valamit. A te Senseied megsimogatott valaha? Vagy átölelt egyszer is, ha féltél, vagy ha szomorú voltál? Betakart esténként, beszélgetett veled, vagy adott neked puszit, ha fájt valahol? - nem értem, miért kérdez ilyeneket. Csak bámulok rá értetlenül. - A szeretet nem arról szól, Heiki, hogy fájdalmat okozunk másoknak. Hanem arról, hogy megvédjük, aki fontos nekünk. Én bármire képes lennék, hogy megvédjem Umit, akár meghalnék érte, de nem hagynám, hogy szenvedjen. Érted, amit mondok?

Nem felelek, igazából nem értem, mert amit mond, ellentmond önmagának, azt hiszem. Hiszen ha az a fontos, hogy meg akarjon védeni, akkor Sensei szeret, õ mégis azt állítja, hogy nem szeret, mert bánt, de muszáj bántania, még ha nem is  szeretne, hogy felkészítsen. Mert idekinn mindenki ártalmas, valaki fizikailag, valaki lelkileg akar tönkretenni, és nekem nem szabad hagynom magam. Nekem tökéletesnek kell lennem, és végrehajtanom a feladatot. Végre is fogom, ha lesz rá lehetõségem, és megkapom a jelet. Mert Sensei vár valamire, s amíg várat, addig ki kell tartanom.

Hirtelen döbbenek valamire. Lehet, hogy arra kíváncsi, kit választanék? Hogy megpróbálnék-e megszökni, ha valaki látszólag jobb életet kínál? Neki pedig az a dolga, hogy kecsegtessen. Tehát így játszunk, ha úgy látja, hogy gyõzött, majd eljön velem Senseihez, tehát annál elõbb gyõzök, minél elõbb átejtem azzal, hogy úgy teszek, mintha hagynám magam átverni. Óvatos bizonytalansággal tûröm, hogy ismét átöleljen, s még egy egészen halványkát vissza is ölelek, mintha csak spontán lenne. Mi van, ha rosszul gondolom? Sensei mit fog akkor gondolni, ha félreért? Mindenképp bizonyítanom kell neki, mondjon akármit ez a férfi!

Miért ilyen nyugodt minden idebenn? Sosem éreztem még hasonlót...

Szinte félálomba merülök már, mikor megmozdul, s ezzel jelzi, fel kellene kelni. Valamiért fintor ül ki az arcomra, amit azonnal el is tüntetek, de hiába, azt hiszem, észrevette. Sebaj, hagy higgye magát még inkább nyeregben.

- Reggeli után elmegyünk sétálni. Majd adok rád egy hosszúujjú pólót, a szemedet meg bekötjük. Ha bárki kérdi, verekedtél, rendben? - bólintok, bár stratégiai szempontból kockáztat. Ezért is gyanús, és ez az, ami alátámasztja az elméletem. Mert ha Senseinek kellene, már rég elvitték volna, amikor elõcsalogatom, de nem, Sensei hagyja az egészet. Tuti engem tesztel valójában... Másképp nincs értelme az egésznek!

- Követni fognak - jegyzem azért meg, hogy úgy tûnjön, aggódom, de valójában nem meglepõ, hogy nem törõdik velük, hiszen valójában nem is az a feladatuk, hogy elkapják.

- Akkor legalább lesz valami dolguk - mosolyog rám. Na persze... - Tudod, a figyelõidnek nem lehet túl kényelmes egész nap egy helyben ülni. Dolgozzanak meg azért, amiért itt vannak.

- Nem tudom, hogy õrült vagy-e vagy hülye - sóhajtok fel igyekezve kerülni a színpadiasságot, mert normál esetben, ha nem stimmel mégsem az elméletem, valóban ezt kellene gondolnom róla. De õ csak nevet titokzatosan, s ajkait a homlokomnak nyomja, mire enyhén végigborzongok, s érzem, kimelegszem. Védekezõ mechanizmusként fogom magam, s félrevonulok magamra venni azt a megbeszélt pólót...

* * *

Fogalmam sincs, miért szeretik az emberek a parkot. Még több ember, és mind megbámulja a másikat. Lehet, hogy ez csak engem idegesít? Mindenesetre engem piszkosul, s válaszul mindenkire rondán nézek, szinte vicsorogva. Ráadásul ennyi potenciális búvóhelyet! Vajon Sensei is itt van valamerre? Mit gondolhat? Azt mondta, nem bízik bennem, de valóban nem bízik egy cseppet sem? Hiszen mindig azt mondta, milyen fontos is vagyok a számára...

Yuu egy idõ után valami érdekes autó elé terel, és nem igazán értem, mit szeretne.

- Sosem ettél még fagyit? - kérdezi, és megrázom a fejem. Azt sem tudom, mi az a fagyi. Mennyi év kiképzés, mennyi fejtágítás, mégis abszolút tanácstalan vagyok, az alap dolgok látszólag kimaradtak az életembõl. Talán ezért is tartja Sensei érdekesnek ezt a fajta kísérletet.

- Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld - oldja meg a helyzetet Yuu, és máris kér nekem is valamit. Nézegetem egy darabig a fura állagú dolgot, de  végül veszem a bátorságot, és megkóstolom. A dolog iszonyat hideg, de nem rossz, kellemesen édes.

- Neki is vettél ilyet? - kérdezem csak úgy, fogalmam sincs, miért pont ez jutott eszembe.

- Uminak? Nem, nem volt rá alkalmam - feleli, mire elégedettség tölt el, de nem tart sokáig, hiszen más dolgokat biztos kapott Umi. Láthatatlanul harapok a szám belsejébe. Miért érdekel? Umi nem is létezik, csak a teszt része, egy hazugság. Vagy egy fals személyiség, olyan mindegy. Ha jól értelmeztem, Unmeibõl alakult tovább, Sensei biztosan a következõ célponthoz kezdte igazítani, s mint mindig, most is keresett valami külsõ segítséget, amivel befolyásolhatja a személyiségeim fejlõdését. A lényeg mégis én leszek. Biztos vagyok benne, hiszen én vagyok a legtökéletesebb. Mert én szó nélkül hajtok végre bármit. - Sok mindent nem tudtam neki venni, hiszen menekültünk. Pedig szerettem volna - folytatja, s hangja igazán meggyõzõen fakul el, de belül csak nevetek. Engem nem kell meggyõzni.

Újabb gondolat furakodik az elmémbe. Talán Sensei arra kíváncsi, én, a legtökéletesebb, az igazi én, Heiki, változom-e külsõ hatásokra. Bele kell-e kalkulálnia, hogy egyszer csak elromlom, mint Unmei, aki Umi lett. Az egyre tisztább felismerés kissé felizgat, de meg is nyugtat egyben. Kezdem látni, kézben fogom tudni tartani, minden bizonnyal!

- S most mit szeretnél? - kérdezem pimaszul könnyedén, mintha nem lenne semmi jelentõsége, de õ érezni fogja, hogy igenis van. Szívecském, az álarcod lehullóban, kár erõlködni. Essünk túl ezen a faramuci formaságon. Vissza akarok menni...

- Inkább te mit szeretnél - dobja vissza a labdát, mire felsóhajtok, és az eget kezdem kémlelni. Kék. Árulóan vidám. Épp mint akkor, s azóta mindig. Lehetne szürke, vagy tejfehér, azt jobban szeretem.

- Tudod, mit szeretnék - emelem rá vissza a tekintetem merev mosollyal. -, de oda nem megyünk, mert nem akarsz.

Szeme elárulja, jól érti, fáradt sóhajjal fordul félre, hogy õ is inkább a parkot fedezze fel tekintetével. Magam részérõl szótlan némasággal nyalom tovább a fagylaltom a lábam lóbálva. Nem tudom, mire számított.

Ahogy elfogy a finomság, felállok, mire rám pillant, de én nem nézek rá. Minek, nagyjából sejtem, hogy ismét egy összeszedettebb arc nézne vissza rám. Neki is játszania kell a szerepét. Talán neki is bizonyítania kell Senseinek... Ezen ismét csak fennakadok, s épp emiatt indulatosan vágom hozzá a szavakat.

- Csináljunk valamit vagy menjünk haza! Idegesítenek az emberek! - csak hitetlenkedve sandítok oldalra, rá, eltávolodva. Sensei valóban õrá... Nem, semmiképp sem, ez a fickó elõvigyázatlan, feleslegesen kockáztat folyton és még hülyeségeket is hord össze-vissza. Nem lehet, hogy õ az új kedvenc! Nem, nem és nem! Sensei ujjai nem érinthették az õ bõrét gyengéden, nem mutathatta neki azt az arcát!

Enyhén elvörösödöm a képzetre, ahogy kipirulva piheg... Dühösen szorul ökölbe a kezem, s belevágok a mellettem levõ fa törzsébe. Kire vagyok igazán dühös, és kire féltékeny? Mennyire és hogyan?

Belesimít a hajamba, de erélyesen csapom el a kezét ráordítva: - Ne érj hozzám!

- Heiki... - talán megbékíteni akart, talán csak értetlenül suttogta el a nevem, nem fogom megtudni sosem, mert hangja elhal a meglepetéstõl, ahogy az én szemeim is elkerekednek, ahogy megérzem az arcomon a nedves könnycseppeket. Riadtan kapok az arcomhoz, elmaszatolva az oda nem illõ könnyeket.

Ismét megérzem a kezét a fejemen, ami felbõszít, mint sarokba szorított állatot a ragadozó elégedett mosolya. Elhúzódnék, de nem enged, simogatása átmegy valamiféle kierõszakolt ölelésbe, amely õrjöngésre késztet.

- Eressz el! - üvöltöm, nem törõdve vele, hogy mindenki minket néz, s ahogy hiába tolom el magamtól, nem enged, így vadul csépelni kezdem, ahol érem. De semmi értelme. Jó hogy, mikor képtelen vagyok úgy igazán megütni.

“Semmi értelme menekülni, neki kellenénk, ha el mernénk fogadni”

Beledermedek a fura hangba.

- Hagyd abba! Miért szólsz bele mindenbe! Nem is létezel! Te nem vagy igazából! - ordítok torkom szakadtából a mellkasának támaszkodva, már nem küzdve ölelése ellen, csak kapaszkodom keservesen.

- Miért csinálod ezt velem? - a hirtelen beállt csönd után csak nyöszörgök. Honnan került a hang a fejembe? Õk nem lehetnek, nem is tudunk egymásról! Nem tudhatnak rólam!

Lehet, hogy Senseinek igaza van? Jogos a tesztje, még ha fájdalmas és felkavaró is? Valami elromlott belül, valami megrepedt, aminek nem szabadott volna...

Lassan fejtem le ujjaim a felsõjérõl, amelybe belefúrtam, belekarmoltam, aztán ránézek, egyenesen a szemeibe.

- Kérlek, engedj el! - kérem most a lehetõ legnyugodtabban, igaz könnyeim még mindig folynak, de arcom már nem sugall semmit. - Neked Umi kell, én viszont nem vagyok Umi. Nem kötelességed törõdni velem. Róla pedig jobb, ha lemondasz, Umi nem valóságos, Umi csak egy fedõszemélyiség, semmi több. Csak akkor jön elõ, ha mélyen alszom, kómaszerûen, olyan mély álomban, amelybe csak Sensei képes ringatni. Nekünk semmi dolgunk egymással. S pontosan tudod te is, amint igazán alkalmam lesz rá, kényszeríteni foglak, hogy elmenj hozzá - ajkaim széles mosolyra húzódnak. - De ezt te tudod a legjobban.

- Ahogy azt is tudom, hogy nincs igazad - feleli, de most nem zavar össze. Tudom, hogy ezt kell mondania. Neki ez a küldetése. - Igenis kötelességem veled foglalkozni. Nem miattad, nem mások miatt, magam miatt, mert én szeretnék, érted? S azt is tudom, hogy bár nem vagy Umi, valahol benned él õ is, csak elõ kell csalnom belõled, mert hívhatnak akárhogy, nem ilyen vagy valójában. Csak Sensei miatt lettél ilyen, de én az igazit akarom megismerni - siklatja mutatóujját a mellkasomra, épp a szívemhez. - Azt, aki idebenn van, hívják akárhogy is.

Kinevetem. Sértõn, bántón, de õszintén kinevetem. Ahhoz már túl késõ, hogy keress bármit is odabenn, lelõtték az állomáson a katonák, összetépték az erdõben a kutyák, s ízekre szedték sötét laborok mélyén. Nincs már senki odabenn, csak annyi, amennyi kívülre is látszik, magára maradt marionett bábuk sora.

- Sajnálom - rendezem vissza nyugodalmas közömbösségembe arcvonásaim.  - De azt kell mondjam, valami olyasmit keresel - lépek el tõle most, hogy szabaddá vált az utam. -, amirõl csak te hiszed, hogy létezik.

- Nem hiszem. Tudom. Látom a szemeidben - hajthatatlan.

- Ohh, és ha jól sejtem, te meg tudnád mutatni, csak nagyon-nagyon sok idõ kellene hozzá - gúnyolódom. - Na meg az, hogy messzire menjünk, s csak annyit kell tennem, hogy itt hagyom Senseit.  Nem, ennyire nem vagyok naiv. Míg Sensei él, akármi történjék is, az övé vagyok, rendelkezik felettem, s kihasználja, hogy bármeddig elér a keze. Jobb életet akarsz magadnak és Uminak? Öld meg Senseit. Még mindig útban leszek! Vagy elvárnád, hogy én csak úgy önként és dalolva lemondjak önmagamról, s eltemessem magam ebbe a testbe?  Nincs megoldás, mert mind zsákutca.

Csönd telepedik közénk, de tekintete hajlíthatatlan, épp mint az enyém.

- Rendben - adom meg magam látszólag. - , tehát én mondjam meg, mit csináljunk - valami olyasmi kell, ahol legalább jól is érzem magam. - Menjünk lõtérre. Persze, csak ha mersz.

* * *

Ez az én világom. Fegyverek, zaj, acélos tekintetek, melyekben egy cél feszül: a célkereszt közepébe találni kíméletlenül. De ismét csak meg kell állapítanom, valóban felelõtlen, minden nagyobb vagy hangosabb akadékoskodás nélkül adja a kezembe a fegyvert. Simán lelõhetném, bár azt hiszem, ezekbe nem tesznek éles lõszert, ennek ellenére a vaktöltény is töltény, és ha ezzel puffantom le, annak is van jelképes jelentõsége.

Ahogy a kezemben tudhatom a fegyvert, s a fülemen a kis “fejhallgató” a zaj ellen, máris meghúzom a ravaszt, pedig a célra csak egy fél pillantást vetettem. Megnyugtat, ahogy a kezemben minden egyes kis erõkifejtés után hatalmasat rúg a pisztoly. S mikor a cél közelebb siklik, s mindegyik golyó a fejbe fúródva hagyott nyomot, jelentõségteljesen pillantok rá. Jó vagyok, jobb, mint gondolja, bármikor tehetek vele hasonlót szinte bármivel. Kiképeztek rá, és jobb vagyok sokkal, mint az átlag. Érted már, Yuu, megszabadítasz, talán megkegyelmezek, de ha nem, nem menekülök veled sehova, nem vagyok Umi, feladlak és kész. Idegenek vagyunk egymásnak, épp annyira vagyok én is neked, mint te nekem, hiába akarsz mást hinni.

Yuu:

- S most mit szeretnél? - kérdi, miközben eszik. Az persze nem kerüli a figyelmem, hogy Heiki tekintete ide-oda jár az embereket figyelve, ám amikor szólok hozzá, bosszúsan és bizalmatlanul méreget.

- Inkább te mit szeretnél - mondom, és csak bámul azokkal a kék szemeivel. Aztán az eget kezdi kémlelni. Szép kék, egyetlen felhõ sincs rajta, és látom, ez sem tetszik neki. Túl sokáig volt bezárva, nem ismeri a normális életet.

- Tudod, mit szeretnék - a mosolya merev, a tekintete õszinte és szilárd, mint egy szilka -, de oda nem megyünk, mert nem akarsz.

Fáradtan elmosolyodom. Sokkal nehezebb eset, mint Umi, még Négyesnél is nehezebb, holott õ sem volt piskóta. Már értem, miért félt tõle annyira Ai. Heiki valóban tökéletes, félelmetes és remek színész, habár néha a páncél és az álac mögött átsejlik valami, ami akár az igazi Heiki is lehet. Némán fagyizik tovább, én pedig a parkot kezdem pásztázni. Kettõnk közül csak õ játszik szerepet, de talán azt hiszi, engem is felbéreltek. Ha így lenne sem hagynám magára, nem kényszeríteném bele valamibe, ami neki rossz.

- Csináljunk valamit vagy menjünk haza! Idegesítenek az emberek! - oldalra sandít, hitetlenkedve bámul.

Feláll, látom, hogy ingerült, talán miattam, talán fél, hogy bántani fogják, ha nem visz vissza engem. A legközelebbi fához lép, és belecsapja az öklét. Azonnal felpattanok és mögé lépek, de nem rántom félre, nem ölelem át, mindössze az ujjaimat simítom a hajába, mire dühösen morran fel.

- Ne érj hozzám!

- Heiki... - mondom békítõen, de ekkor meghallom, hogy sír. Mi lehet a baja? Miért sír, mi az, ami ennyire felzaklatta? Én? Sensei? Ez az egész, amibe belecsöppent. Elmaszatolja a könnyeket, tudom, hogy elõttem próbál erõsnek látszani, de ez talán már neki is sok. Túl sok inger éri ebben az új, számára idegen környezetben. Újra megsimítom a fejét, majd gyengéden magamhoz ölelem. Érzem az õrjöngését, a dühét.

- Eressz el! - üvölt, mindenki minket néz, de nem érdekel. Tolna el, de erõsen fogom, biztonságosan, mire ütni kezd, ahol ér, de úgy igazából nem tud megütni. - Hagyd abba! Miért szólsz bele mindenbe! Nem is létezel! Te nem vagy igazából! - ordít, és már nem erõlködik, kapaszkodik belém, miközben gyengéden ölelem. Bár segíthetnék rajta, bár tehetnék valamit érte. De nem tudok, csak várni, míg megnyugszik. - Miért csinálod ezt velem? - nyöszörög, és nem tudom, kihez beszél. Hozzám? Talán valaki máshoz? Valakihez, aki ott van benn?

Végül lassan nyugszik meg, és lefejti ujjaimat magáról, kibontakozik ölelésembõl. Még zaklatott, én pedig nyugodtan várom, most milyen dührohammal próbálkozik, ám nem történik semmi. Inkább kétségbeesett, zavart, ahogy rám néz, majd szinte könyörögve szólal meg.

- Kérlek, engedj el! - a hangja könyörgõ, de arca nem mutat semmit, csak nyugalmat. Hát persze, visszavette a maszkot. - Neked Umi kell, én viszont nem vagyok Umi. Nem kötelességed törõdni velem. Róla pedig jobb, ha lemondasz, Umi nem valóságos, Umi csak egy fedõszemélyiség, semmi több. Csak akkor jön elõ, ha mélyen alszom, kómaszerûen, olyan mély álomban, amelybe csak Sensei képes ringatni. Nekünk semmi dolgunk egymással. S pontosan tudod te is, amint igazán alkalmam lesz rá, kényszeríteni foglak, hogy elmenj hozzá - ajkai széles mosolyra húzódnak. - De ezt te tudod a legjobban.

- Ahogy azt is tudom, hogy nincs igazad - mondom, de õ a fejét rázza. Tudom, hogy nem hisz nekem, de ha nem gyõzöm meg, ha nem tudom megszelidíteni, mindketten meghalunk. - Igenis kötelességem veled foglalkozni. Nem miattad, nem mások miatt, magam miatt, mert én szeretnék, érted? S azt is tudom, hogy bár nem vagy Umi, valahol benned él õ is, csak elõ kell csalnom belõled, mert hívhatnak akárhogy, nem ilyen vagy valójában. Csak Sensei miatt lettél ilyen, de én az igazit akarom megismerni - a szívre mutatok. - Azt, aki idebenn van, hívják akárhogy is.

Nevet. Nevet rajtam, nekem pedig a szívem is belefájdul. Nevetése gúnyos, fájó, kinevet engem, mert hiszek valamiben. Ennyire átmosták az agyát, ennyire sikeres lett volna a kísérlet, amelybe belerángatták?

- Sajnálom - rendezi az arcvonásait szinte pillanatok alatt. Azt hiszem, nagyon fáj valami ott benn. - De azt kell mondjam, valami olyasmit keresel - ellép tõlem -, amirõl csak te hiszed, hogy létezik.

- Nem hiszem. Tudom. Látom a szemeidben - mondom hajthatatlanul. Nem hiszem el, hogy csak úgy egyszerûen minden törölve lett.

- Ohh, és ha jól sejtem, te meg tudnád mutatni, csak nagyon-nagyon sok idõ kellene hozzá - hangja gúnyos és metszõ. - Na meg az, hogy messzire menjünk, s csak annyit kell tennem, hogy itt hagyom Senseit. Nem, ennyire nem vagyok naiv. Míg Sensei él, akármi történjék is, az övé vagyok, rendelkezik felettem, s kihasználja, hogy bármeddig elér a keze. Jobb életet akarsz magadnak és Uminak? Öld meg Senseit. Még mindig útban leszek! Vagy elvárnád, hogy én csak úgy önként és dalolva lemondjak önmagamról, s eltemessem magam ebbe a testbe? Nincs megoldás, mert mind zsákutca.

Csend telepedik közénk, de tekintetem hajthatatlan, mint az övé is. Õ is jól tudja, én is jól tudom, ennek még nincs vége. Heiki pedig meg fog törni, akár most, akár késõbb, de addig nem megyek el ahhoz az emberhez, amíg Heiki az õ oldalán áll. Hosszú és keserves út lesz, de meg fogja érni a fáradtságot.

- Rendben - mondja végül, de tudom, hogy nem adta meg még magát. Ahhoz sok idõ kell - , tehát én mondjam meg, mit csináljunk - bólintok. - Menjünk lõtérre! Persze, csak ha mersz.

~*~

Nem akadékoskodom. Elvégre én is tanultam lõni, mivel apám mára már nyugalmazott rendõrfelügyelõ. Heiki kezébe adom a fegyvert. Ha éleslõszer lenne is ezt tenném annak biztos tudatában, hogy képes lenne lelõni engem. Pontosan lõ, egyszer sem talál mellé és fölényesen, magabiztosan tekint rám, mintha azt adná a tudtomra, úgysem tudom õt legyõzni, nem tudom megváltoztatni az álláspontját. Majd meglátjuk.

Én is felveszem a fejhallgatót, majd betárazom a pisztolyt, és lövök. Minden lövésem célba talál, habár már régen nem gyakoroltam, de apám kiképzéseinek hála, a képességeim nem gyengültek. Heiki mintha kissé meg lenne lepve, és a szemében némi tiszteletet, vagy inkább elismerést vélek felfedezni.

- Nem is tudtam, hogy tudsz lõni - mondja, és a hangjában van némi gúnyos felhang. - Azt hittem, a magadfajta orvosok csak beszélni tudnak.

- Apám annak idején nyomozó volt a gyilkosságiaknál - válaszolom. - Rendszeresen kivitt a lõtérre és megtanított lõni. Azt mondta, egyszer talán még hasznát veszem.

- Értem - bólint. - Tehát apádnak köszönheted.

- Gondolom, te sem magadtól tanultál meg lõni, nem igaz? - biccentem félre a fejem, de nem válaszol, csak morog egyet. Én pedig halványan elmosolyodom. Nem rossz gyerek ez, csak érteni kell a nyelvét.

Késõ este vergõdünk vissza a szállóba. Ahogy végignézek Heikin, mintha sápadtabb lenne, mint volt. Remélem, nem lesz beteg szegénykém. Elküldöm fürdeni, és nem kerüli el a figyelmem, hogy fázósan összerázkódik, ahogy a fürdõbe araszolgat. De nem teszem szóvá, nem szeretnék még egy vitát a mai nap. Inkább nekilátok vacsorát csinálni. Zöldséges rizst, mellé halat csinálok. Más nem is nagyon van itthon, tehát holnap megint el kell mennem bevásárolni. Remélem, a mai nap kellõen kimerítette Heikit ahhoz, hogy ne tegyen fel megint keresztkérdéseket. Nem lenne kedvem megint egy szócsatához, vagy ellenkezéshez.

Mikor kijön a fürdõbõl, még mindig sápadt. Aggódva nézek rá, de amikor elkapja a pillantásom, elfordítja a fejét, mintha jelezné, ne törõdjek vele, nem érdemes.

- Jól vagy? - teszem fel a kérdést. - Kissé sápadtnak tûnsz.

- Semmi bajom, csak fáradt vagyok - vág vissza. - Meg éhes.

- Akkor egyél és pihenj. Nem kéne lebetegedned. Gyógyszerre most nem nagyon fog telni - azt persze nem kötöm az orrára, hogy van még pénzem, és Umi pénze is nálam van, bár azt nem akarom elkölteni. - Csináltam rizst és halat, más nem volt itthon.

Bólint, hogy jó lesz. Hamar megvacsorázunk, majd mire végzek a mosogatással, õ már alszik. Elnézem ahogy szuszog. Ilyenkor olyan bájos, mint Umi szokott lenni. De õ nem Umi, õ Heiki és ezt már tisztáztam magamban. Umi azonban valahol ott benn van mélyen ebben a fiúban. Bebújok mellé, nem túl közel és betakarom mindkettõnket. Olyan gyönyörû, és fogalmam sincs, miket mûvelt vele az a vadállat, amiért Heiki ennyire ragaszkodik hozzá, amiért visszamenne hozzá, és vállalná a veréseket, a szenvedést. Mocorog egy kicsit, de nem ébred fel, és hamarosan én is elalszom.

~*~

Éjjel fura hangokra és mocorgásra ébredek. Mikor kinyitom a szemem, Heikit látom meg az ágyon. Ül, és a szájára tapasztja a kezét, miközben a másik keze a gyomrán van. Kétségtelenül rosszul van, homloka verejtékezik, és már nem sápadt, de falfehér. Azonnal felkelek és felkapom, majd a fürdõbe viszem.

- Minden rendben - suttogom, mialatt hallom, hogy kiadja a kaját, amit este evett. - Semmi baj, itt vagyok.

Érzem, hogy remeg a teste, talán már este is rosszul érezte magát, de nem szólt nekem, mert úgy gondolta, nem láthatom gyengének. Egyik kezemmel gyengéden átölelem, a másikkal a hátát simogatom lágyan. Hálóruhája átázott, õ azonban reszket, a fogai összekoccannak, mintha egyszerre melege is lenne és fázna is. Mikor végez kiöblítem a száját és a kezemet a homlokára teszem. Tûzforró. Rám néz, a szemei rémültek, mintha valami bûntetten értem volna, és most várná a büntetést.

- Itt vagyok - suttogom, mialatt újból a karjaimba kapom. Remegve kapaszkodik belém. - Csss! Ne félj, vigyázok rád, rendben? Itt vagyok, Heiki, ne félj! Minden rendben lesz, ígérem. Nem megyek sehová.

Nem válaszol, csak bújik hozzám, fogai összekoccannak, apró teste reszket, de a teste lángol. Leteszem az ágyra és alaposan betakarom, majd öntök egy pohár vizet és elõkaparok pár lázcsillapítót. Óvatosan adom be neki, és megitatom, majd mellé fekszem és magamhoz húzom. Bújik hozzám, kezecskéivel megmarkolja a pólómat, fejét szinte a mellkasomba fúrja. Azt hiszem, pontosan tudja, hogy én vagyok az, és talán szégyelli is magát, amiért beteg és gyenge, de nincs annyi ereje, hogy ezt szóvá tegye. Lágyan simítok végig a hátán, miközben nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Aztán egyszer csak rám néz, szemei láztól csillognak, és a szavakat is úgy kell kipréselnie magából.

- Mi... mi... ért... - suttogja alig hallhatóan.

- Mondtam, hogy nem hagylak cserben - suttogom. - Most próbálj aludni egy kicsit, hogy a szervezeted megtehesse, amit meg kell tennie. Aludj, Heiki! - apró puszit nyomok a feje búbjára. Sóhajt egyet, de nem válaszol. - Én itt maradok veled, nem megyek sehová. Ígérem.

A szemében nyoma sincs vádnak, gúnynak, dühnek, vagy megadásnak. Inkább félelmet, fájdalmat és elesettséget látok benne. Halkan énekelni kezdek neki egy régi altatót, amit anyukám énekelt nekem kiskoromban. Hallom, hogy a lélegzése lassan egyenletessé válik. Azt hiszem, tudja, hogy biztonságban van mellettem. De nem tudom, mi okozhatta a lázat. Talán megerõltette magát, vagy én tettem valamit.

- Meleg... - suttogja halkan, de mire válaszolhatnék, már alszik is.

~*~

Reggel már korán felkelek. Gyümölcsöt és pirítóst készítek Heikinek, meg egy bögre meleg citromos teát. Jót fog neki tenni akkor is, ha csak csipeget belõle. Mikor bemegyek a szobába, Heiki akkor kezd ébredezni. Még mindig sápadt, és ahogy rám néz, a láz még csillog a szemében. Próbál felülni, de visszahanyatlik és a fejét fogja. Biztos fáj neki.

- Hogy érzed magad? - kérdem, és egyértelmûvé teszem, ha azt mondja jól, úgysem hiszem el.

- Pocsékul... - suttogja halkan. - Fáj... szédülök... meleg van.

- Lázad van - mondom. - Éjjel hánytál és olyan voltál, mint aki majdnem megfagy.

- Tudom - néz rám. - Miért nem... használtad... ki... Gyenge voltam.

- Kihasználhattam volna, de nem lett volna értelme - mondom. - Már mondtam, én nem vagyok sensei, és nem is vagyok az õ embere - teszem le a tálcát. - Ami a lázadat illeti, azt hiszem, az idegeid mondták fel a szolgálatot. Hirtelen kerülték ki a laborból, túl sok idegen inger ért nagyon rövid idõ alatt. Legalábbis ez az én véleményem. Sokkot kaptál.

- Ez nem igaz! - tiltakozik, és felpattanna, de visszahanyatlik a párnára.

- Ne ugrálj! - intem. - Inkább pihenj, ha vissza akarod nyerni az erõdet. Pár napig itt maradunk még, de utána haza kell költöznöm a lakásomba. A pénzem fogytán és mivel ketten vagyunk, kétszer annyi kell mindenbõl.

Bólint, de látom a szemében a félelmet, a rettegést. Ugyanakkor ott a gúny, a határozott vonás, amit nem sikerül kiölni belõle. Gyógyulj meg, Heiki, csak így maradhatsz életben.

- Ha... ha nem vagy sensei embere, honnan tudsz róla? - kérdi hirtelen.

- Valakitõl, aki benned lakik. És egy barátom is mesélt róla. De sosem láttam õt személyesen, egészen pár hónappal ezelõttig nem is tudtam róla, hogy létezik - magyarázom. Heiki összehúzza a szemét.

- Akkor, honnan... - kezdené, de leintem.

- Ígérem, mindenre válaszolni fogok, ha már jobban leszel, rendben? - nézek rá, mire bólint. - Most egy dolgod van, pihenni, amíg meggyógyulsz.

Unmei:

Õ következik. Fülére húzza a fülvédõt, s nekikészülõdik. Ahogy közelebb kúszik a tábla, meglepve tapasztalom, hogy jobbára szintén középre ment minden lövése, csupán kicsit nagyobb a szórás, mit az én lövéseimnél. Összevonom gondolatban a szemöldököm. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy voltaképp õ is Sensei játékszere, és tesztel, vagy mindkettõnket, vagy csak engem. Az kizárt, hogy õt tesztelné, mert nekem nem szólt egy szót sem semmirõl.

- Nem is tudtam, hogy tudsz lõni - jegyzem meg kissé gúnyosan.  Egy valamit legalább már pontosan tudok, jobb lesz jobban figyelni rá.  - Azt hittem, a magadfajta orvosok csak beszélni tudnak.

- Apám annak idején nyomozó volt a gyilkosságiaknál. Rendszeresen kivitt a lõtérre és megtanított lõni. Azt mondta, egyszer talán még hasznát vehetem - mesél, szemrebbenés nélkül hazudva a szavakat.  Ugyan mire használhatná egy jónevû orvos a fegyvert? Nevetséges hazugság...

- Értem - bólintok. - Tehát apádnak köszönheted.

- Gondolom, te sem magadtól tanultál meg lõni, nem igaz? - nem felelek, csak mormogni kezdek az orrom alatt. Idegesít a stílusa, meg az, hogy milyen nyilvánvalóan és pofátlanul néz hülyének.

* * *

Mire visszaérkezünk hozzá, hulla fáradtnak érzem magam, de nem mutatom. Nem szabad észrevennie, hogy gyenge, és sebezhetõ vagyok.  Inkább elfogadom a tanácsát, s bevonulok a fürdõbe, nem törõdve a testem egyértelmû jelzéseivel, s nem fogadva el, hogy valami nincs rendben. Jobban leszek majd, csak aludnom kell egy keveset...

Mire kiérek a fürdõbõl, már eléggé furcsán érzem magam, kissé mintha szédülnék.

- Jól vagy? Kissé sápadtnak tûnsz - kérdezi, de azonnal megkeményítem a vonásaim. Nem látszódhat rajtam!

- Semmi bajom, csak fáradt vagyok. meg éhes - jelentem ki ellenségesen. Nem bízom benne egy percre sem!

- Akkor egyél és pihenj. Nem kéne lebetegedned. Gyógyszerre most nem nagyon fog telni - állapítja meg úgy, mintha hajlandó lennék, sõt várnám, hogy bármit is tegyen az érdekemben. Nevetséges. - Csináltam rizst és halat, más nem volt itthon.

Bólintok. Érdekel is engem? Ahogy ettem, már bújok is az ágyba, s pillanatok alatt elnyom az álom.

* * *

Az éjszaka közepén ébredek. A szám íze jellegzetesen kellemetlen, s immáron elviselhetetlenül fáj minden porcikám, s hirtelen tör rám az öklendezés. Kimásznék az ágyból, de olyan gyenge vagyok, alig haladok, csak összegömbölyödöm a végében, mert érzem, baj lesz. Lélegzetem szapora, s a könnyek csillognak a szemem sarkában. Nem akarok rosszul lenni! Nem lehetek gyenge! Nem szabad…

Hirtelen ölel át, egész megrémisztve, majd eltûnik az ágy, s a következõ percben már magamból adhatom ki azt, ami bennem maradt egy keveset a wc fölé hajolva.

- Minden rendben. Semmi baj, itt vagyok – suttogja, s ha lenne erõm, beverném a képét…

Remegve omlok össze, a gyomorgörcsöm enyhült kissé. Segít rendbe tenni magam, majd a homlokomra teszi a  kezem. Felnézek rá, s tudom, most megteszi majd, bármit megtehet, képtelen vagyok ellenkezni… Annyi kegyetlen teszt és tûrés után ilyen gyalázatosan elbukni, szégyen.

- Itt vagyok – suttog megint badarságot a karjaiba emelve. Belémarok, utolsó erõim mozgósítva, ne vonhasson le rossz következtetést. Mert bár gyenge vagyok, könnyen nem fogom hagyni magam! Azt nem! – Csss! Ne félj, vigyázok rád, rendben? Itt vagyok, Heiki, ne félj! Minden rendben lesz, ígérem. Nem megyek sehová.

Olyan kiismerhetetlen, még mindig nem tudom eldönteni, ilyen idióta, vagy ennyire jól játssza a szerepét.. Mégis ösztönösen bújok hozzá, míg az ágyra nem fektet ismét. Betakar, nem nehéz észrevenni, hogy konkrétan megfagyom, miközben belülrõl felemészt a forróság, majd fehér bogyókat hoz. Nem akarom bevenni, de azt súgja odabenn valaki, muszáj, így végül lenyelem õket.

Hamarosan besüpped mellettem az ágy. Arra készet az a benti valaki, testem felett is átvéve az uralmat, hogy hozzábújjak, s ismét meg kell állapítanom, hogy valamiért ez az érzés annyira jó… Bûnösen jó…

Miért tiltakozol a nyilvánvaló ellen? Szeret minket.

De ez a szeretet nem igazi. Nem lehet igazi.

Miért nem?

Nem fáj eléggé… Nincs benne semmi üzleti, semmi, ami járna cserébe érte, semmi értelme…

- Mi… mi… ért?... – annyira érteni szeretném!

- Mondtam, hogy nem hagylak cserben – súgja, s csalódottan ejtem le a fejem. Nem mondja meg az igazat soha! Soha nem fogja!

S ha ez az igazság? Olyan hihetetlen?

Az!!!

- Most próbálj meg aludni egy kicsit, hogy a szervezeted megtehesse, amit meg kell tennie. Aludj, Heiki! – ajkait érzem a homlokomon, s nagyon messzirõl feldereng egy régi alak lázas félálomban, aki fekete ruhát hordot, de mindig jóindulatúan mosolyogva pillantott rám, még akkor is, mikor a mellkasából dõlni kezdett a vér… Angyalok éneke fog körbe, s még utoljára körbepillantok, mielõtt lehunynám a szemem. Istenem, kérhet egy hozzám hasonló tárgy olyat, hogy bár összetörnék, hogy többé ne akarjon senki használni, s végre nyugodtan pihenhessek tekintetedtõl távol?

Mellette nem kellene küzdened.

Hazudsz! Az élet: gyötrelmes küzdelem. Mellette vagy Sensei vagy bárki más mellett pedig élni kell. Cipelni kell. Nyögni kell. S közben a múlt, a jelen s az eljövendõ minden fájdalma, megaláztatása és kényszerûsége nyom, szorít, fojtogat. Elég! Az élet felesleges, mégis szánalmasan ragaszkodom hozzá, mert félek meghalni. Sensei azt mondta, a hozzám hasonlók a pokolra jutnak. Nem akarok a pokolba jutni! Nem akarom ugyanott folytatni, mint ahol kezdtem. Legalább egy kicsit, egy egészen rövid idõt hagy tölthessek valahol máshol!...

Akkor lélegezz!

- Meleg… - felelem átcsusszanva az álom világának határán.

* * *

Nyomottan ébredek, még mindig olyan, mintha legalább hárman keresztülmentek volna rajtam... Megpróbálok felülni, de csak annyit érek el, hogy a fejem még jobban kezd hasogatni, így inkább visszafekszem szorongatva, nehogy szétesik.

- Hogy érzed magad? - hallom meg Yuu hangját. Most mondjam azt, hogy remekül?

- Pocsékul... Fáj... szédülök... meleg van - csak halkan suttogom a szavakat, mert még a hang is fájdalmas, ha túl hangos.

- Lázad van - azta... Ezért nem kell öt évet gebedni az orvosin, nagyokos...  - Éjjel hánytál és olyan voltál, mint aki majdnem megfagy.

- Tudom - hogyne tudnám. Még érzem az ízének emlékét. Gyûlölök hányni. - Miért nem... használtad... ki... gyenge voltam - addig kérdezem, míg ki nem bukik belõle az igazság. Hagy higgye, érdekel, hogy megtörök, hogy számít bármit is a tengernyi hazugság, amelyekkel szédíti folyton a fejem. Még akkor is, ha tényleg az az igazság, akkor sem hihetem el. Nem bízhatok benned, Yuu, sajnálom!

- Kihasználhattam volna, de nem lett volna értelme. Már mondtam, én nem vagyok sensei, és nem is vagyok az õ embere - tálca koppan csendesen, mégis érdes hangja bántja a fülem, még inkább a fejem.  - Ami a lázadat illeti, azt hiszem, az idegeid mondták fel a szolgálatot - hogy megbolondultam volna? Nem! - Hirtelen kerültél ki a laborból, túl sok idegen inger ért nagyon rövid idõ alatt. Legalábbis ez az én véleményem. Sokkot kaptál.

- Ez nem igaz!  -tiltakozom vehemensen, de még mindig nincs bennem kellõ erõ. Ugyan. Sokk? Nem, a sokk nem a külvilágnak szólna, a sokk annak szólna, ami odabenn történt. Mióta kinn vagyok, senki nem edzett a fájdalom elviselésére. El fogok puhulni, ez az elsõ jel... Máskor is voltam lázas és gyenge, rideg falhoz láncolt, ernyedt test. Magamnak kell rendbe jönnöm ismét, ahogy annyiszor már. Másképp nem élhetek túl egy percnyi mennyországért!

- Ne ugrálj! Inkább pihenj, ha vissza akarod nyerni az erõdet - neked nem mindegy? - Pár napig itt maradunk még, de utána haza kell költöznöm a lakásomba. A pénzem fogytán és mivel ketten vagyunk, kétszer annyi kell mindenbõl.

Kissé megütközve bólintok. Ez eszembe sem jutott eddig, lényegében mindent állt, mindenbõl adott, amire szükségem lehetett.

- Ha... ha nem vagy Sensei embere, honnan tudsz róla? - kérdezem.

- Valakitõl, aki benned lakik. És egy barátom is mesélt róla. De sosem láttam õt személyesen, egészen pár hónappal ezelõttig nem is tudtam róla, hogy létezik.

- Akkor honnan... - kérdeznék még, de leint.

- Ígérem, mindenre válaszolni fogok, ha már jobban leszel, rendben? - bágyadtan beleegyezek, ha nem teszem, is úgy lesz, ahogy mindig szokott, nem igaz? Az én véleményem sosem számít, s soha nem is fog igazán, maximum azért kérdezik, hogy teszteljenek vele. - Most egy dolgod van, pihenni, amíg meggyógyulsz.

Hát legyen, fel sem kelek, csak magamba tömök valamennyit mutatóba a kajából, majd visszaalszom.

* * *

Mikor újra felébredek, már estefelé jár, s egész jól érzem magam, fõleg az éjszakához képest, de a reggeli állapotomhoz képest is mérföldekkel jobban vagyok. De azért most sokkal óvatosabban próbálok felülni, s lám, nem is hasít már olyan éles fájdalom, csupán enyhén lüktetõ, a fejembe.

- Jobban vagy? - tolakodik be a látóterembe. Bólintok.

- Éhes vagyok - teszem még hozzá, kikelve az ágyból. Segítene, de elhúzom a kezem. Megy egyedül is. A fürdõben kissé megmosakszom, s elintézem az ébredés utáni kötelezõ egyéb teendõket. Mire végzem, az asztalon már egyszerû, mégis finom dolgok sorakoznak. A dolog csak még feszültebbé tesz, de nem foglalkozva vele kezdek enni. Negyedét sem sikerül elfogyasztanom a kikészített ételnek, mikor feladom, s eltolom a tányért.

- Sétálni szeretnék - nem vagyok követelõzõ, inkább amolyan tárgyilagos.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne - feleli.

- Akkor is szeretnék. Itt nem érzem magam jól - pillantok az ablak felé. Itt nem vagyunk “magunk”.

Sóhajt egyet. - Öltözz fel akkor - adja be a derekát, s bólintva állok fel.

Bekísér a szobába, hogy adhasson Umi ruháiból, mert nekem továbbra is csak az a szakadt van, amelyben érkeztem. Ha belegondolok, mostanra az akkori sérüléseim is egész tûrhetõvé szelídültek hála annak, hogy akkor ellátta õket. Gond és felmerülõ szégyen legkisebbike nélkül dobom le magamról a ruháim, majd veszem el a kapott ruhadarabokat. Utolsóként kapom a felsõt, s ekkor egy gondolatnak engedelmeskedve a ruha helyett a kezét ragadom meg. Kérdõn néz rám, ahogy közelebb lépve szagolom meg a kezet, s egyre feljebb haladok, nem érintve, csupán orrom vezetve pár milliméterre a kézfeje finom bõrétõl, majd  felsõje anyagától.

- Heiki - rántaná ki kezét a kezembõl, de nem engedem, szorítom erõsen. - Nincs szükség arra, hogy “köszönetet” mondj - folytatja.

- Nem köszönetbõl teszem, csak érezni akarom, emlékezni az illatra - felelem közömbösen. Vajon valóban ez a szabadság illata? Azt mondta, bármit megtenne értem, talán, ha feltételezem, hogy hajlandó vagyok neki hinni, kiszabadítana a pokolból, amelyben élek?

- Megölelnél? - kérdezem pusztán kíváncsian. - Nem érek hozzád, ígérem, csak annyira, amennyire te szeretnéd - nézek rá, s mintha ki akarna olvasni valamiféle értelmet a szemembõl, néz vissza rám, majd mozdul. Ölelése nem durva, gyengéd, nem csontropogtató, de melegségével beborít teljesen... Szabaddá vált nyakához hajolok, beszívva az illatát, amely talán itt a legerõsebb.

- Köszönöm, elég lesz - érintem meg most elõször, tenyerem a mellkasára tapasztva, s eltolva magamtól. Elfordulva veszem magamra a ruhákat, majd háttal, míg a felsõm veszem magamra, megjegyzem: - Umi szerencsés.

* * *

Ráérõsen sétál mellettem, csak én érzem magam idegesnek. Túl sokan vannak körülöttünk, de itt legalább nem árthatnak.

Hittem én. A tömegbõl hirtelen bukkan elõ, ismerem, hogyne ismerném, sokkal közelebbrõl is ismerem a férfit, mint valaha is szerettem volna. Kezében, a kabátja ujjának takarásából elõvillan a pisztoly. Riadtan karolok bele Yuuba, majd a tömeg felé kezdem vonni.

- Heiki, mi a baj? - lepõdik meg talán kissé, de nem érek rá magyarázni. De ismét csak meg kell torpannom, mert újabb ismerõs bukkan elõ a tömegbõl. A rémülettõl összeszûkülnek a pupilláim. Ösztönösen körbepillantok, s azonnal felismerem a formációt, s felpillantok. Nem kell tévednem, az egyik épület tetején áll, s már célba is vett minket.

- Yuu, fuss! - lököm arrébb, mikor lök rajtam valami egy nagyobbat. Elvesztve az egyensúlyom, borulok hátra, vállamból egy kábítólövedék jól ismert alakja mered az ég felé.

- Heiki! - hajol fölém. Barom! Arrébb tolva kelek fel, majd kézen ragadva kezdek a mellékutcák felé rohannni, bár kezd hatni a szer, mert egyre bizonytalanabb körvonalakká szelídül a világ.

- El akarnak kapni. Sensei nem vár tovább, el akar kapni! - ordítom, hogy értse meg végre, és ne nekem kelljen vonszolni végre. Követnek minket, s a rendõrök szirénái is felhangzanak, mikor bevágódunk az egyik mellékutcából nyíló sikátorba.

- Rejtõzz el, hallod, el kell rejtõznöd! - lököm az egyik kuka mögé, bele a szemétbe, s már halmozom is rá idegesen, majd tovább rohanok, hogy a felbukkanó katonák engem kövessenek, de nem jutok messzire, újabb lövedék talál el, s orra bukva kezdek szédelegni, s hamarosan megérzem a karomra fonódni a zsíros ujjakat rejtõ fekete bõrkesztyûket... Yuu, fuss, mentsd a bõröd!... Csak élve lehetsz hasznos, csak élve...

* * *

Fázom. Körbeölel a sötét, s a nyakamon s végtagjaimon lánc. Otthon vagyok... Félek, pedig csak most kezdek eszmélni. Yuu! Vajon sikerült legalább neki? Mit akarhat tõle Sensei?

A fényszóró, amely az arcomba világítva villan fel, s marad égve, teljesen megvakítva.

- Csalódtam benned - összerándulok egész apróra. Sensei hangja metszõen hideg és szigorú. - Azt hittem, másnapra már itt leszel.

- Nem tudtam, hova - felelem halkan, remegõ hangon, a sírás küszöbén. Meg fog büntetni! Iszonyatosan meg fog büntetni!

- Ugyan, Heiki. Te is pontosan tudod, ha nincs helyszín, akkor a fõhadiszállásra kell jönni.

- De az azt jelenti...

- Mióta érdekel? - elhallgatok.

- Sajnálom, vétkeztem - hunyászkodok meg.

- S mi jön ilyenkor? - kérdezi felsõbbrendû leereszkedéssel.

- Büntetés - hangom már csak egy leheletnyi szellõ, alig hallani.

Férfiak jelennek meg mellettem, nem látok belõlük semmit, csupán farkakat.

- Sensei... - könyörgésem felesleges, mégis kiszökik belõlem, de nincs menekvés. Fáj, széttép, iszonyatosan mar, ahogy kíméletlenül teszik, amihez kedvük van.

Élettelen, könnyezõ porcelánbabaként fekszem a földön. Bemocskoltan. Bûneim súlyát, tévedésem minden következményét magamon viselve. Nem tudom, hányan voltak, mennyiszer és hogyan csinálták, csak azt tudom, nem érzem magam. S még mindig nem lehet vége, mert még mindig nem láthatom az arcát...

Kutyák morgása üti meg a fülem, s bár minden mozdulat ezernyi késszúrás, riadtan pattanok fel, a lehetõ legmesszebb húzódva a hang forrása felõl.

- Kérlek, azt ne, kérlek! - sikoltok fel eszelõs rémülettel.

- Mit tennél meg, hogy elkerüld? - érdeklõdik, s érzem, kaján vigyor ülhet az arcán. Sensei...

- Bármit - gondolkodás nélkül vágom rá, minden jobb, mint hagyni, hogy... azt még egyszer nem lennék képes elviselni! A lámpa lassan tompul, s körül a teremben mindenhol fények gyûlnak, s ahogy szemem hozzászokik, lassan kirajzolódik a szoba. A szívem elborzad, mikor a szemközti falon, egyenesen velem szemben megpillantom Yuut, a falhoz kötözve, szája betömve. Arcom mélybíbor színt ölt. Mindent látott.

Sensei lép mellém, vállamra téve a kezét. Megremegek, s minden izmom kínzó görcsbe rándul, s a könnyeim ismét megerednek néma rettegéssel. Egy pisztolyt nyom a kezembe.

- Ha nem akarod, öld meg. Lõdd egyenesen fejbe Yuu-senseit!

Riadt-hitetlen tekintettel meredek rá, a férfira, majd Yuura, de ahogy ismét felcsaholnak a kutyák, remegve emelem rá a fegyvert. Mocorogni kezd, talán morog is valamit, de nem értem, elmosódik minden, csak a kezem remeg iszonyatosan. Lehunyom a szemem egy pillanatra, s riadtan nézek vissza önmagamra.

Nem lõheted le, kérlek!

Nem tehetek mást! Nem bírom ki, nem akarom soha többé AZT!

Õ az egyetlen, aki szeret. Nem végezhetsz vele!

Õ nem szeret, õ Umit szereti, Umi pedig nem én vagyok! Nem Umit kényszerítik majd ARRA, hanem engem, nem Uminak kell élnie a szégyennel, nem Uminak kell megint mindig AZZAL álmodnia. Nem Umi lesz, aki ismét összerezzen majd, ha kutyát lát, és elfogja a hányinger!

Heiki, Umi én vagyok. Umi te vagy. Umi mi vagyunk. Umi maga az, amire vágysz. Mennyország a pokol után.

Kinyitom a szemem. Zavart vagyok, a fejem olyannyira tele van mindennel, hogy pont olyan, mintha üres lenne, semmire sem tudok koncentrálni.

- Heiki? - dörren mellettem Sensei hangja.

A kezem megfeszül a ravaszon. Le kell lõnöm! Csak akkor van esélyem! Csak fejbelövöm és kész. Ránézek, s fél szemem lehunyom, hogy célozzak. De ahogy az arcára pillantok, elönt a melegség emléke. Leengedem a fegyvert megtörten.

- Sajnálom - hangom színtelen, megtört. Képtelen vagyok megtenni. Az ököl akkorát csattan az arcomon, hogy megroppan az állkapcsom, s a földre esem, a pisztoly a falba ütközve koppan hatalmasat.

- Szánalmas selejt lettél, pedig tökéletes voltál! - ordít rám Sensei.

- Sajnálom - nyöszörgöm. Annyira sajnálom!

Egy fegyver kakasa kattan. Megdöbbenve nézek a férfire, aki a világot jelentette nekem, akinek kezébe helyeztem mindenem, s aki most egyenesen a fejemnek szegezi a pisztolyt, épp úgy, ahogy mindenkinek. Meg fog ölni.

- Szerettelek, felemeltelek, tettelek valakivé! - rúg belém.

- Sajnálom - sikoltom. De a fegyver eldörren, s a falnak csapódva terülök el a földön, a vállam megszûnik létezni, s minden egymerõ vér és lüktetõ, õrjítõ fájdalom. Meglõtt! Meghalok? Félek! Élni akarok, Umi, én élni akarok!

Fölém hajol. Épp olyan érzelemmentes az arca, mint akkor volt, mikor elõször láttam, a vonatállomáson, mikor ismertette a sorsunk, mikor kiadta a tûzparancsot, s mikor végignézte, hogyan mészárolnak le egy halom menekülõ gyereket. A fegyver ismét emelkedik, s farkasszemet nézhetek a csövével.

- Viszlát - mondja rám a halálos ítéletet, mikor hirtelen egy kéz furakodik a látótérbe, s egy golyó fúródik a fejem mellett a falba. A féloldalasan felettem lógó, fél kezét kiszabadító Yuura nézek. A keze vérzik, biztosan kitépte magát a kötelékek fogságából. Az arca dühtõl eltorzult.

Megmentett.

Sensei dühösen áll fel, vért törölve le az ajkáról.

- Doktor, kissé messzire merészkedett! - húzza össze kegyetlenül szemöldökét. Nem hagyhatom. Nem hagyhatjuk!

Gondolkodás nélkül emelem fel a pisztolyt, s Senseire emelem.

- Ne bántsd! - ordítok rá. Érdekes, kezem most nem remeg annyira, csupán a fájdalom az, ami megingatja. Az elõbb más volt...

- Ne nevettess! - néz rám megvetõen. Nem vesz komolyan. Kibiztosítja a fegyvert.

A durranás mindent betölt. Megdermedve nézem, ahogy az arca, az agyveleje beteríti a másikat, majd elõre dõlve terül el a földön.

A fejem fogva kuporodok össze sikoltva és zokogva. Én megöltem. Megöltem! Bár a démonom volt, bár tönkretett, bár rettegtem tõle, mégis... Érzem, szinte fizikálisan érzem, hogy hullok apró darabokra, teljesen szétesve. Nem bírom, ezt már nem bírom józan ésszel! Fázom! Félek!

Értelmetlenül nyöszörgöm és sírok, zokogok a halottra meredve. Megõrülök! Megõrülök! Megöltem az egyetlen biztos pontot az életemben...

* * *

Érzéketlen szótlansággal meredek magam elé, egyedül azt tûröm, hogy átöleljen. Körülöttünk piros-kék lámpák villognak, egyenruhás emberek nyüzsögnek. Mentõ, rendõr, helyszínelõk, mindenki. Szörnyszülöttként méregetnek. El fognak tõle választani. Nem menekülhetek, hiába öltem meg, keze még a halála után is elér, s új, de ugyanolyan borzalmas cellába zár majd. Meg akarok halni. Örökre meg akarok semmisülni, hogy a lelkem se maradjon meg. Ne maradjon belõlem semmi, semmi az égadta egy világon!

Yuu:

Már estefelé jár az idõ, mikor Heiki újra felébred, én pedig azonnal ott termek. Már jobban néz ki, de sosem lehet tudni.

- Jobban vagy? – kérdem aggódva, mire bólint.

- Éhes vagyok – mondja, majd kikel az ágyból, én pedig, míg fürdik, és rendbe teszi magát, egyszerû, de finom ételt készítek neki. Mikor bejön a szobába, nem szól semmit, csak enni kezd. Mikor végez, rám néz. Valamit akar, ezt tudom jól, és remélem, nem kezd megint faggatózni, mert úgysem tudok neki mondani semmit. Itt inkább õ szorulna magyarázatra. - Sétálni szeretnék – jelenti ki.  A hangja nem követelõzõ, inkább tárgyilagos. De nem tudom, mit forralhat megint És kinn katonák járhatnak, akik õt keresik.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – felelem egyszerûen. Nem, nem jó ötlet, még nem gyógyult meg teljesen.

- Akkor is szeretnék. Itt nem érzem magam jól – pillant az ablak felé. Sóhajtok egyet.

- Öltözz fel akkor! – adom be a derekam, õ pedig csak bólint.

Bekísérem a szobába, hogy adjak neki Umi ruháiból. Hiába tudom, hogy õ Umi, mégis, most õ nem Umi. Õ Heiki. Felveszi a nadrágot, zoknit, majd a felsõ marad már csak, ám õ megragadja a kezem, mire kérdõn nézek rá.  Megszagolja a kezem, mintha most akarna „köszönetet” mondani. De ezt nem kell. Nem ér hozzám, csak mint a kiskutya, szimatol végig.

- Heiki – rántanám ki a kezem az övébõl, de nem engedi.  - Nincs szükség arra, hogy “köszönetet” mondj.

- Nem köszönetbõl teszem, csak érezni akarom, emlékezni az illatra – feleli közömbösen. Nem értek semmit. - Megölelnél? – kérdi, hangjában kíváncsisággal.  - Nem érek hozzád, ígérem, csak annyira, amennyire te szeretnéd – néz rám, mire gyengéden magamhoz ölelem. Nem tudom, mit akar ezzel elérni, de azt hiszem, jólesik neki. Percekig maradunk így, míg õ végül máshogy nem dönt. - Köszönöm, elég lesz – érint meg, talán elõször, mióta ismerem. Tenyerét a mellkasomra téve tol el magától, majd háttal állva nekem veszi fel a felsõjét. A sebei már szépen gyógyulnak, hála a pihenésnek. - Umi szerencsés.

~*~

Ráérõsen sétálok Heiki mellett, de rajta látszik, hogy ideges. Mintha minden bokorban fegyveres katonákat, vagy veszélyes embereket látna. Nekem semmi sem tûnik fel, bár igaz, sosem voltam a hadseregben, vagy a rendõrségnél, de apám beszélt néha az eseteirõl. Aztán Heiki megragadja a kezem. Érzem, hogy mennyire feszült.

- Heiki, mi a baj? – kérdem meglepõdve, de nem válaszol, csak a tömeget fürkészi, mintha látna valamit. Talán üldöznek minket?

- Yuu, fuss! – lök arrébb, õ pedig elesik. A vállából kiáll valami.

- Heiki! – hajolok fölé. Felkel, de szédeleg. Meglõtték, és én sem vagyok annyira hülye, hogy ne tudnám, üldöznek minket. Heiki rohanni kezd velem, de látom, hogy szédül. A kábító kezd hatni.

- El akarnak kapni. Sensei nem vár tovább, el akar kapni! – ordítja, miközben rohanunk. Szirénák hangzanak fel, több pár láb dobogása hallatszik, ahogy egy mellékutcába ugrunk. - Rejtõzz el, hallod, el kell rejtõznöd! – lök az egyik kuka mögé, majd szemetet halmoz rám. Aztán hallom, hogy elfut.

Nem tudom, mennyi ideig vagyok ott, de elhalnak a léptek. Remélem, nem kapták el. Óvatosan kászálódom ki, de ekkor egy árnyék vetül rám, és mire feleszmélhetnék, valami csattan a fejemen, én pedig elveszítem az eszméletemet.

~*~

Mikor magamhoz térek, nem bírok mozdulni, mintha valami fogva tartana. Félhomály van, valahol pedig reflektorok égnek. Nem értem, mi folyik itt. Aztán oldalra nézek. Bilincsek! A falra vagyok bilincselve. De… hol vagyok?! Próbálom eltépni a láncokat, de nem megy. Aztán beszélgetés hangja üti meg a fülemet. Odakapom a fejem. A reflektoroknál két embert pillantok meg. Az egyik Heiki, aki térden állva néz valahová. A másik egy férfi. Hideg, számító szemû, kegyetlen arcú valaki. Orvosi köpenyt visel. Õ lenne a Sensei?

- Csalódtam benned – szólal meg a Sensei, mire Heiki összerándul. A férfi hangja metszõen hideg és durva. - Azt hittem, másnapra már itt leszel.

- Nem tudtam, hova – Heiki hangja halk, a sírás küszöbén áll.

- Ugyan, Heiki. Te is pontosan tudod, ha nincs helyszín, akkor a fõhadiszállásra kell jönni.

- De az azt jelenti...

- Mióta érdekel? – szól rá a férfi.

- Sajnálom, vétkeztem – Heiki hangja olyan, mint a meghunyászkodó állaté. Minden ízében remeg, és sír.

- S mi jön ilyenkor? - kérdezi felsõbbrendû leereszkedéssel.

A választ nem hallom, de férfiakat látok. Meztelen férfiakat, vagy tizet. A következõ jelenetet látni is alig bírom, ahogy megerõszakolják Heikit, ahogy mindenféle mocskos, kegyetlen dolgot tesznek vele. Õ pedig sikít, sír, remeg, de hagyja magát. Kiabálnék, de a szám be van tömve, esélyem sincs, hogy megszólaljak, vagy hangot adjak.

Mikor végre elengedik, Heiki élettelenül fekszik a földön. De ekkor kutyák kezdenek morogni, mire õ riadtan pattan fel. Mire képes még ez az ember? Miféle szörnyûségre?! Látom, hogy Heiki a falig hátrál és a rémülettõl nem tud megszólalni egy ideig. De aztán felsikít, és a hangja beleég a dobhártyámba. Az a félelemtõl remegõ sikoly, mintha a halálát várná.

- Kérlek, azt ne, kérlek! – sikít fel, a hangjában érzem az eszelõs félelmet.

- Mit tennél meg, hogy elkerüld? – érdeklõdik a Sensei kaján vigyorral.

- Bármit – Heiki gondolkodás nélkül vágja rá a szót, nem is csodálom.

Ekkor azonban a reflektor fénye enyhül, és Heiki meglát engem. Elvörösödik, most jön rá, hogy mindent láttam, és már nem vagyok biztonságban. Én erõsen tartom magam, pedig ha szabad lennék, az a dög már nem élne. Sensei Heiki mögé lép, és a vállára a teszi a kezét, mire õ megremeg. Megint sír, amikor a férfi egy pisztolyt nyom a kezébe.

- Ha nem akarod, öld meg! Lõdd egyenesen fejbe Yuu-senseit!

Riadtan mered a férfira, majd rám, de amikor a kutyák felcsaholnak, rám emeli a fegyvert. Próbálom figyelmeztetni, de a hangom nem több valami morgásfélénél. De aztán Heiki nem mozdul. A keze remeg, de mintha beszélgetne valakivel. De kivel?

- Heiki? - dörren Sensei hangja.

Heiki keze megfeszül a ravaszon, készen rá, hogy lelõjön. Már felkészültem. Nem számít semmi, bár tudom, hogy egyikünk sem lesz szabad. Aztán leengedi a fegyvert. Ez meglep. Ellenszegült a parancsnak. De miért?

- Sajnálom – mondja Heiki színtelen hangon, mire Sensei belerúg egyet, és Heiki elesik, a pisztoly a falnak csapódik.

- Szánalmas selejt lettél, pedig tökéletes voltál! - ordít Sensei.

- Sajnálom – nyöszörög.

Sensei Heiki fejének szegezi a fegyvert. Tennem kell valamit! Most! Addig erõlködöm, míg végül a fél kezem már majdnem szabad.

- Szerettelek, felemeltelek, tettelek valakivé! – rúg bele Heikibe a férfi.

- Sajnálom – sikít Heiki.

A fegyver eldörren, de elvéti a fiút. Ám sensei már emeli fel a fegyvert, én pedig épp ekkor szabadítom ki az egyik kezem.

- Viszlát! – szólal meg a férfi, de mikor lõne, arrébb lököm õt. A sensei rám néz, szemeim dühtõl vöröslenek. Nem engedem, hogy megölje Heikit! Õ nem egy tárgy! Õ egy emberi lény! - Doktor, kissé messzire merészkedett! – húzza össze sensei a szemöldökét.

- Ne bántsd! – ordít rá Heiki. A pisztoly nála van a csöve a férfira irányul.

- Ne nevettess! – néz rá megvetõen a sensei.

Aztán jön a durranás, és a sensei teste élettelenül zuhan a földre. Heiki sírni kezd, valaki mentõért telefonál.

~*~

Rendõrök törnek be, leszednek, én pedig a síró Heikit ölelem át. A rendõrök méregetik, mialatt mindent átkutatnak. De nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy elvegyék tõlem. Még én is reszketek, az átélt izgalmak hatása nem múlt még el. Aztán valaki leguggol hozzánk. Felnézek, és meglepetten látom, hogy egykori osztálytársam az az alsó-gimnáziumból.

- Satoshi? – kérdem döbbenten. – Te meg mit keresel itt?

- Ez én is kérdezhetném tõled – mondja. – Igazából, már egy ideje figyeltünk egy embert, és volt egy beépített emberünk is itt. Õ ki? Õ az aki…

- Õ Heiki – mondom. – És nem létezik, ha volt itt emberetek, tudhatnád. Nem csukathatjátok le. Ez a fiú nem tett semmi rosszat, csak eszköz volt valaki kezében, aki szörnyeteget akart belõle csinálni.

- Tudom – bólint Satoshi. – Õ nem létezik, tehát el sem vihetjük. De vidd el innen õt Yuu. Most! A többiek el vannak foglalva a helyszíneléssel és az itteniekkel. Vidd innen! Vidd anyádékhoz – bólintok, és Heikivel együtt felállok. – És még valami! – néz rám jelentõségteljesen. – Itt sosem történt semmi. Te nem tudsz semmirõl, sosem jártál sehol, sosem tettél semmit, és sosem jártál itt.

Bólintok. Tökéletesen értem, mire akar kilyukadni. Hiszen az õ állása és az én életem is veszélyben lehet, ha bármi napvilágra kerül. Heiki remegve bújik hozzám, ahogy kérek egy köpenyt, és beleburkolom. Megsimogatom az arcát, majd mikor némileg ellátnak minket, kapunk egy kocsit is. Az egyik rendõr vezeti, õt is ismerem, Akirának hívják. Nem kérdez semmit, csak vezet. Heiki az ölemben fekszik, és látom, hogy mennyire fél. Túl sok volt ez neki.

- Minden rendben lesz – suttogom halkan, ahogy végigsimítok az arcán. – Már vége van, Heiki. Már mindennek vége. Most már senki sem fog téged bántani.

- Tévedsz – rázza a fejét. – Sosem lesz vége, én tudom. Soha!

- Aludj! – szorítom magamhoz. – Pihenj! Most biztonságos helyre megyünk, ahol többé senki sem fog téged bántani. Jó emberek közé megyünk.

A szemében ott a kétely, de nem kérdez. Azt hiszem, rám bízza magát. Lassan elalszik, rettentõen kimerülhetett, de minduntalan felnyög álmában. Nem is hibáztatom. Szegénykém.

~*~

Estefelé érkezünk meg anyámékhoz. Gondolom felhívhatták õket, mert anyám már kinn áll a kapuban, amikor a kocsi begördül az utcába. Alig szállok ki az alvó Heikivel, máris megölel, és betessékel a házba. Nem szól egy szót sem, nem kérdez, csak az én régi szobám felé vesszük az irányt. Mikor benyitok, minden olyan, mint mikor elmentem, de az ágynemû friss, tiszta. Elõször is a fürdõbe megyek, lefürdetem Heikit, majd egy köntöst adok rá, és az ágyba teszem. Meg sem rezdül, biztos nagyon mélyen alszik. Megsimogatom az arcát, mire morran egyet, én pedig elmosolyodom. Majd halkan kisurranok. Hagyom aludni.

Anyáék már lenn várnak a nappaliban. Apám gondterheltnek tûnik, csodálkoznék, ha nem tudna bármit is az esetrõl, mint volt rendõrnyomozó. Anyám teát hoz, és némi harapnivalót, de nem vagyok éhes. A teát is alig bírom magamba erõltetni. Végül apám szólal meg.

- Jó nagy kalamajkába keveredtél? De miért nem szóltál idejében? – kérdi, bár szerintem tudja a választ.

- Nem lehetett – mondom halkan. – Megölte volna Heikit. Vagy mindkettõnket. Hónapokig menekültünk, ezért nem írtam, nem telefonáltam. Nem mertem. Nem akartam, hogy ti is veszélybe kerüljetek.

- Tudom, fiam. És most hogyan tovább? – kérdi apám.

- Õszintén? Nem tudom – rázom a fejem. – Segíteni akarok neki, hogy boldog, és kiegyensúlyozott ember legyen. Bár azt, amiken átment, sosem fogja kiheverni. Én sem. Egy ideig itt maradunk, ha nem baj.

- Addig maradtok, amíg akartok – mondja anyám. – Az a fiú is családtag. És majd lesz valahogy. Majd megint dolgozol, új praxist nyitsz, és minden meg fog oldódni, nem?

- De – mosolyodom el. – Fáradt vagyok, elmegyek aludni, ha nem baj. Jó éjt!

Megölelem õket, majd felmegyek a vendégszobába. Most Heikinek nyugalom kell. Nem akarom zavarni. Gyorsan lefürdöm, majd már le is fekszem. De nehezen tudok elaludni.

~*~

Reggel sikításra ébredek, és már ki is pattanok az ágyból, és rohanok át a másik szobába. Heiki az, az ágyban ül és sikít, sír, szerintem nem tudja hol van. Vagy rosszat álmodott. Azonnal odasietek hozzá, és megölelem, próbálom megnyugtatni, ami nehezen megy. Csitítgatom, simogatom, és lassan azért kezd megnyugodni.

- Semmi baj, Heiki – suttogom lágyan, miközben a karjaimban ringatom. – Semmi baj. Rosszat álmodtál. Semmi baj, kicsim. Semmi baj.

- Yuu… - a hangja remeg, és könnyes szemekkel bújik még jobban hozzám. – Yuu… mi… mi történt? Hol vagyok? Én… félek…

- Nem kell félned – suttogom halkan. – A szüleimnél vagyunk, és az én gyerekkori ágyamban fekszel. Ez az én régi szobám. Semmi baj nincs, nem kell félned. Itt senki sem árthat neked. Nyugodj meg – ringatom tovább. – Minden rendben van, Heiki. Minden rendben van.

- Yuu… - nyöszörög halkan. – Ne hagyj itt… kérlek… Nem akarom… hogy megint… megint…

- Az sosem fog többé megtörténni – puszilom meg az arcát.

- Ígéred? – néz rám, mint egy kisgyerek. – Ígérd meg, Yuu! Kérlek… ígérd meg!

- Megígérem – bólintok.

Ez némileg megnyugtatja, és késõbb arra is hajlandó, hogy körülnézzen a szobában, persze csak az én ölembõl. Még túlságosan fél, nem tudja, hogy mire számíthat. Nem is hibáztatom érte. Még minden új neki, össze van zavarodva, retteg. De segítek neki, hogy rendbe jöjjön.

Unmei:

Csak állok, a lövés hangja még a fülemben visszhangzik megsüketítve, érzem, az arcom ragacsos az agyvelejétõl és vérétõl, ami szanaszét fröccsent, s képtelen vagyok mozdulni. Mintha mocsaras láppá változott volna az agyam, s a gondolataim nem kergették egymást, hanem egyszerûen lefagytak, mozdulatlanná dermedve. Sokkot kaptam.

Arcom kifejezéstelen rémületbe merevedett, szemeim kikerekedtek, a torkom kiszáradt, s talán nyelnem kellene, de fel sem merül bennem, csak a holttestet nézem, a kezet, amelyhez ragaszkodtam, amely bár folyton büntetett, mert rossz voltam, de mégis az enyém volt, engem simogatott, engem szeretett.

Valóban szeretett?

Szeretnie kellett! Valakinek engem is szeretnie kell! De én megöltem!

Yuu-san szeret minket. A Senseied szeretett igazán valaha is?

Yuu egyedül téged szeret, senki mást!

Yuu-san mindannyiunkkal törõdik, mert õ érti, mindannyian mi vagyunk, nem én, nem te, nem õközülük valaki, mi mind mi vagyunk.

Ez nem igaz! Õ visszautasított, mert téged szeret!

De te sem szeretetbõl akartad felajánlani magunk!

Mi lesz velem Sensei nélkül? A létezésem értelmetlenné vált. Hogy az õ szemébõl kihunyt a fény, az én létem is megszûnt. Eltûnök, nem vagyok semmi...

Könnyek szöknek a szemembe, s hiába akarna vigasztalni odabenn, csak rázom a fejem, nem, nem és nem, nincs értelem, elfogyott minden, gazdátlan árnyékká váltam, egy élõ holttá, aki nem is létezik, sosem létezett igazán.

Egyenruhás alakok törnek ránk, kezükben fegyver, de nem érdekel, üres közömbösség, zsibbadt semmittevés hatalmasodik el rajtam. Mint aki a folyóba zuhant, s elfogyott az ereje, hogy küzdjön a habok sodrása ellen, s feladva hagyja, tegyenek vele a habok, amit csak szeretnének.

Lassan leeresztem a kezem, s ahogy erejét vesztik megfeszült izmaim, kiesik a kezembõl a fegyver, s fémesen csattan, számomra fülsértõen fémesen a hangzavar ellenére, a földön.

Meleg karok fognak körbe, s kissé, alig észrevehetõen összerezzenve pillantok rá. Yuu... A könnyeim megállíthatatlan patakká duzzadnak védelmezõ ölelésére, s ordít a szívem a vágytól, bár engem ölelne így, bár ne Umit látná bennem! De én nem vagyok semmi. Már nem is létezem. Már nem vagyok senki, akit szeretni lehetne, elnyeltek a sötét habok, Yuu, elnyelt a világ, betemetve magába örökre! Hiába tartasz, hiába szorítasz, foszló árnyékká olvadok, s a halál a lelkembe marva emészt fel hamarosan. Érzem, érzem minden zsigeremben. Mert megöltem. Mert saját kezemmel végeztem azzal, akitõl függtem, aki értelemmel töltötte meg létezésem, aki célt adott, aki miatt még akkor is túléltem volna, ha a szívem legmélyebb bugyrából gyûlölöm. Pedig nem tudom, képtelen vagyok gyûlölni. Rettegni, félni, sírni igen, de gyûlölni nem. Mert egyedül õ biztosította számomra a melegséget, õ vigyázott rám, õ volt számomra a minden.

Hogy voltam képes megölni? Miért érted, Yuu?!

Gondolataim tengerét közeledõ alak zavarja meg, s kényszeredett távolságtartással bújok még jobban Yuuhoz. Ismerik egymást, ennyi számomra is átszüremlik, pedig képtelen vagyok a beszélgetésre koncentrálni. Hiába zajlik minden a szemem elõtt, a fejem fölött olyannyira összecsaptak a hullámok, hogy semmi, de semmi erõm nincs foglalkozni semmivel, ami körülöttem zajlik. Azok a hullámok, amelyek most elragadtak, oda vetnek, arra rángatnak, amerre kedvük tartja, már nincs erõm ellenkezni, csapdosni, küzdeni az életemért, csupán sodródom üres tekintettel bámulva az eget, amely gúnyosan nevet le rám, jelentéktelen porszemre.

Köpeny kerül rám, s Yuu végigsimít az arcomon. Csak nézem egy rövid ideig, hogy összerezzenjek, mikor újabb alakok jelennek meg, s nem is igazán hagyom, hogy hozzám érjenek, Yuu tõlük kapott eszközökkel ápolja le azokat a sérüléseket, amelyeket lehet. Aztán gyengéden megfogja a kezem, s egy kocsihoz vezet. Nem kérdezek, fáradt vagyok, és nem érdekel semmi sem többé, eldobott rongybabaként fekszem csak ölében.

- Minden rendben lesz - hallom suttogását, ahogy ismét megérint, mire megrázom a fejem, most elõször mozdulva kábult dermedtségembõl.

- Tévedsz. Sosem lesz vége, én tudom. Soha! - ez az érzés marcangolni fog most már örökké! Sosem szabadulhatok meg...  

- Aludj! Pihenj! Most biztonságos helyre megyünk, ahol többé senki nem fog téged bántani. Jó emberek közé megyünk - csitít? Nyugtat? Ártalmatlanít? Mélyebb levegõt véve hunyom le a szemem. Mindegy. Minden mindegy.

* * *

Felülve sikoltok fel még nem fogva fel: az álom karmaiból már szabadultam, s annak köze sincs a valósághoz. Honnan tudhatnám, mi a valóság és mi nem, mikor minden úgy összekavarodott, hogy az már elviselhetetlen.

Meglep, hogy szinte azonnal felbukkan, s nyugtatólag ölel körbe, össze is rezzenek még jobban, azt gondolva, talán ez is csak álom, csak sokkal valósabb, mint minden más.

- Semmi baj, Heiki. Semmi baj, Rosszat álmodtál. Semmi baj, kicsim. Semmi baj.

Elsírom magam. Kicsimnek szólított, pedig tudja, hogy Heiki vagyok... Mégis...

- Yuu... - szorosan bújok hozzá, hálás vagyok, mégis félek, hogy ez mégsem valóság, csupán az õ megszokása, amely voltaképp mégis csak Uminak szól. - Yuu.. mi.. mi történt? Hol vagyok? Én... félek... - csak mondom, nem gondolkodom, nem akarok gondolkodni, szeretném hinni, csak egy egészen kicsit, hogy talán tényleg minden jó lehet így, ahogy van, nem hallgatva a saját szívemre, a saját eszemre, semmire.

- Nem kell félned. A szüleimnél vagyunk, és az én gyerekkori ágyamban fekszel. Ez az én régi szobám. Semmi baj nincs, nem kell félned. Itt senki sem árthat neked. Nyugodj meg. Minden rendben van, Heiki. Minden rendben van - ringat, szavaival nyugtatni akar, de voltaképp csak még inkább záporoznak a könnyeim. - Yuu... Ne hagyj itt.. kérlek... Nem akarom... hogy megint... megint... - valami másra ébredjek, amit valóságnak kell hinnem ehelyett.

- Az sosem fog többé megtörténni - ígéri annak ellenére, nem tudja, mit ígért meg ajkait a bõrömhöz érintve. Felnézek rá, s szeretnék hinni neki, benne.

- Ígéred? Ígérd meg Yuu! Kérlek...ígérd meg!

- Megígérem - bólint komolyan.

* * *

Egy ideig még kapaszkodom belé, de ahogy az álom múlik, kissé körbekémlelek. Azt mondta, ez a szobája... Minden olyan rendezett és olyan sok dolog van itt. Sosem láttam még olyan szobát, ahol ennyi minden lenne bezsúfolva, mégsem lenne tömött. Igazából nem nagyon gondoltam bele eddig, hogy egy szobában egy ágyon kívül lehet sokkal több, ami mind azé, aki lakik benne. Azért mindent tüzetesen szemügyre veszek, hogy tudjam, ha valami eltûnik, vagy helyet változtat. Mert veszélyben vagyunk ugyanúgy, mi változott volna?

Sensei halott...

Ez nem változtat a tényen, hogy a nyomomban lehetnek. Sensei annyira akarta Yuut... Talán õ is hasonló Senseihez, csak õ sokkal erõsebb, mert legyõzte Senseit...

Badarság...

Egyik kezem a szememnek nyomom, hogy végre maradjon már csendben, végre fogja be a száját! Valamibe muszáj kapaszkodnom, valamit muszáj találnom, hogy legyen értelme az egésznek!

Csak élj! Normálisan, mint õk...

Hogy én? Az ötlet hatására elhúzódom tõle, s saját lábam fogva közre, térdemre támasztom az állam. Kissé összébb vonja a szemöldökét, úgy fürkész kutatólag, de egy ideig még eltart, mire megszólalok, szándékosan kitérve minden közeledési szándéka elõl.

- Mit kell tennem? - töröm meg a csendet a fejem nem, csak a szemem fordítva felé. Ez az egész világ számomra ismeretlen. Eddig is megmondták, mit kell tennem, számomra ez ad biztonságot.

- Mit szeretnél? - néz rám, de megrázom a fejem hevesen.

- Mondd meg, mit tegyek! - követelem, szinte üvöltöm remegve.

Egy ideig csak néz, aztán kinyújtja felém a kezét: - Gyere velem! - mosolyog rám, s bizonytalanul, de kinyújtom a kezem, végtére is, ez is egy fajtája az utasításnak. Ahogy megfogom a kezét, feláll, s erre késztet engem is, majd kilépünk a szobából. A szívem hevesen kezd verni, s tekintetem körbejárja az új életterem feltáruló részleteit. Egy nagyobb helyiségbe vezet, s ott megáll, én pedig még mindig a kezét szorongatva állok mellette összevont szemöldökkel, barátságtalan tekintettel. A szobában két másik ember, mindkettõ idõsebb, egy nõ és egy férfi.

- Heiki, õk itt a szüleim - világosít fel Yuu, de csak egy bólintással felelek, engem nem igazán érdekel, ki kicsoda. Inkább Yuura vetem éles tekintetem, s megismétlem: - Mit kell csinálnom? -  a kérdés türelmetlen és követelõzõ. Kell valami, kell valami kapaszkodó, értsd meg. Mintha nem igazán értené, mit akarok ezzel folyton, így hozzáteszem: - Yuu most Sensei. Mit kell tennem, hogy hasznos legyek?

A szüleire néz, akik kissé értetlenül, de türelmesen várakozva figyelik az eseményeket, majd végül sóhajtva küld feléjük bocsánatkérõ mosolyt, majd lehajolva kerül feje egy magasságba az enyémmel.

- Mi lenne, ha elsõnek megpróbálnál beilleszkedni?

- Beszivárogni és megfigyelni õket? - bökök fejemmel a két személy felé, csak suttogva a választ. Nem igazán értem, ha ilyesmit ad feladatnak, azt nem titokban kellene, hogy a személyek ne tudjanak róla, hogy megfigyelés alatt vannak? Yuu azonban csak nagy, meglepõdött szemeket mereszt rám, majd nevetni kezd. Elvörösödve harapok az alsóajkamba. Fogalmam sincs, mi olyan vicces...

- Nem, nem kell beszivárogni és megfigyelni õket, csak megismerni. Beszélgetni, segíteni, amiben tudsz, tanulni tõlük. Kezdhetnéd mondjuk egy bemutatkozással, mit szólsz?

- Rendben - válok robotikussá a két személy felé fordulva. Nem értem tisztán, de végül is akkor együtt kell velük mûködni a sikeres akciók érdekében. - Heiki - merítem ki a bemutatkozás fogalmát a sarkam összezárva és tisztelegve. A másik kettõ jót derül a dolgon, ami nem tetszik, össze is vonom a szemöldököm még inkább, durcás ábrázatot véve fel az ellenséges mellé. Nem csoda, hogy amikor a nõ közelebb lép, hátrálok egy lépést, védekezõ alapállásba helyezve a kezem, hogy felkészüljek, ha bármit is akarna, amit én nem.

- Semmi baj, Heiki, csak köszönteni akar - fogja meg a két vállam hátulról Yuu. Összébb szorítom az ajkaim, amitõl szigorúbb képem lesz, de tûröm, hogy a nõ közelebb lépjen, és kinyújtsa a kezét. - Szia, Yuu mamája vagyok, de szólíts nyugodtan Minaminak - mosolyog. Felsandítok Yuura, aki megfogja a kezem, s a nõ kinyújtott tenyerébe csúsztatja, majd elenged. Megfeszült izmokkal várom, mi történik, mire a nõ csak kedvesen megrázogatja a kezem, majd hozzáfûzi: - Az emberek idekinn így üdvözlik egymást, hogy kezet ráznak.

Bólintok, aztán a nõ hátrébb lép, és a férfi cselekszik most hasonlóan: - Én pedig Yuu papája vagyok, de tökéletesen meg fog felelni a Takeru - az õ kinyújtott kezét már gépiesen ismételve az elõzõ mozdulatsort, fogadom el, de ugyanolyan feszült vagyok most is.

- Érezd magad itthon, és nyugodtan használhatod, amire szükséged van - mosolyog még mindig a nõ, de ettõl nekem nem lett szimpatikusabb. Furák az emberek. Csak úgy mosolyognak mindenkire.

- Szeretnél velem ebédet készíteni?  - nincs sok kedvem, de azért bólintok, ha nekem tõlük tanulnom kell, akkor õk a feletteseim, így engedelmességgel tartozom ezek szerint nekik is. Azért felnézek jóváhagyásért Yuura, aki szintén kifejezi egyetértését. Hát akkor legyen.

A nõ után osonok a konyhába.

* * *

Egy jó ideje csendben elvagyunk. Minami névre hallgató nõ hamar feladta a kérdezgetésem, és a kommunikáció kezdeményezését. Nem mintha nem válaszoltam volna engedelmesen, épp csak nem váltam bõbeszédûvé. Sõt, kérdéseitõl inkább csak feszültebbé váltam, mert idegesített a válaszaim során a tekintetén átfutó árnyék. Furcsának tart, megmondom én azonnal, és azt hiszem, sok minden nem is tetszett neki. Nem különösebben hat meg. Yuu valahol a férfival csinálhat épp valamit, mert egyikük sem bukkant fel. Én meg csak pucolom a krumplit, meg darabolom. Nem vagyok ugyan ehhez szokva, de nem sokban különbözik mások felnégyelésétõl. Ha azt képzelem, hogy valakit meg kell skalpolni, és utána cafatokra vágni a húst, mielõtt eltüntetve megetetném a kutyákkal, akkor egész jól megy a dolog.

- Végeztem - jelentem be.

- Rendben, akkor én ezt felrakom fõni, te pedig dobd a kést a mosogatóba - utasít, s valóban elviszi a tálat, amibe a krumplit farigcsáltam. Tekintetemmel megkeresem a mosogatónak nevezett bútordarabot, majd felemelve a jobb kezem, benne pedig a kést, egy erõs, de határozott mozdulattal elhajítom a kést, amely épp a visszaforduló Minami orra elõtt húzva el, áll bele a mosogató fájába. A nõ felsikolt riadalmában.

- Anya, mi történt?

- Édesem, mi a baj? - bukkan elõ szinkronban Yuu és Takeru, s mindketten elõször Minamira, majd a késre, végül rám pillantanak. Magam részérõl halál ártatlan képpel, és ugyanígy is érezve magam, kissé értetlenül ücsörgöm halál nyugodtan a helyemen. Takeru Minamihoz lép, Yuu pedig hozzám. Észrevettem ám, hogy ez amolyan összepillantásos közös megegyezés alapján történt.

- Heiki, mit csináltál? - kérdezi Yuu, én pedig tömören válaszolok: - A mosogatóba dobtam a kést.

* * *

Rosszat csináltam. Akár hogy is, valami nem volt tökéletes. Talán nem találtam el a legjobb szögben a mosogatót, vagyis hát, ahogy Yuu szavaiból kivettem, nem a fába kellett volna állítanom, hanem a tálkaszerû részébe betalálni. Egy dolog azonban sosem változik: rosszul teljesítettem, hát a szobámként kijelölt helyen kell maradjak. Yuu azt mondta, minden rendben lesz. Valahogy nem tudok benne hinni... Két kezemmel két oldalról beletúrok a hajamba, s az ajkamba harapva dõlök a falnak. Nem ültem fel az ágyra, inkább az ablak alatt, a falnál kuporgom.

Nem érzem magam jól. Nagyon nem.

* * *

- Heiki, gyere, kész a vacsora - lép be a szobába Yuu, s amikor meglát összekuporodva, kissé elszomorodva guggol le mellém, a fejem simogatva. - Hé, semmi baj, nem tudhattad, hogy nem úgy gondolta. Ne aggódj, nem haragszik, tényleg.

Nem szólok, csak a felsõjébe markolva bújok hozzá.

- Semmi baj, minden rendben lesz, nem kell félned - súgja, majd felemelve visz ki magával.

* * *

Próbál úgy viselkedni velem, mint elõtte, de Minami fél tõlem. Egyértelmû. Elég csak rá néznem, hogy félrefordítsa a fejét, s valamibe belekezdjen, hogy álcázza azt, voltaképp üres kék szemeim ijesztették meg. Azóta nem is maradt velem kettesben. A tény nem zavar, csak az, láthatólag Yuut is bántja a dolog. Nem akartam neki problémát okozni...

- Kész a fürdõ - mondja, s hangja megremeg.

- Értettem - felelem, mert már megtanultam ez alatt a pár nap alatt, ez azt jelenti, hogy menjek fürdeni. Takeru ugyan nem olyan, mint Minami, de õ is fürkész, szemmel tart, folyamatosan érzem a tekintetét a hátamon még olyankor is, ha látszólag nem figyel. Yuu azt mesélte, valamikor rendõr volt, s valóban, láttam is az egyik fiókban a dolgozószobájában  - Yuu mondta, hogy így hívják azt a helyiséget - egy revolvert. Nekem nem szabad hozzá nyúlnom, ezt Yuu határozottan kijelentette, amit én el is fogadtam. Majd kapok fegyvert úgyis, ha olyasmit kell csinánom. Bár, ha nagyon akarom, megoldom a kezem ügyébe kerülõ eszközökkel is. Sensei sok idõt töltött azzal, hogy képes legyek akár a saját benyálazott ruhámmal fojtani meg mást.

Mélyet sóhajtva veszem le a ruháim, s a kosárba teszem õket. Az egész nem lenne baj, tényleg nem számítana az érzés, amely egyre inkább elhatalmasodik rajtam - nem vagyok idevaló - ha rajta valóban érezném azt, fontos vagyok neki. De valójában nem. Heikiként beszél rólam, tudom, de mégis, azt hiszem, Umiként bánik velem. Umira vágyik, nem rám. Én pedig nem vagyok képes Umi lenni. Azt sem tudom, milyen Umi.

Umi is te vagy.

A tükörbe nézve figyelem magam. A hangot, amely folyamatosan beleszól a gondolataimba.

- Fejezd be! - vágok indulatosan a tükörre. A tükörképem lassan végigsimítja a saját arcát, mintha csak az enyémmel tenné ugyanezt.

Yuu-san mellett minden rendben lesz.

Dühösen rántom el a fejem. - Semmi sincs rendben!

Miért nem próbálod szeretni, miért nem próbálsz felé megnyílni, beszélni vele?

Még a gondolat is rémült hátrálásra késztet. - A felesleges beszéd rossz - mindig is rossz volt, rengeteg fájdalmas emlék kapcsolódik hozzá.

Nem igaz. Ha beszélsz, megoldhatod a problémákat, amelyek zavarnak, míg ha csendben vagy, senki nem fogja érteni, mit miért teszel. Heiki, képes vagy változni, csak akarnod kell. Lehetsz én. Lehetsz Umi.

Felmegy bennem a pumpa, s ordítva esek neki a tükörnek a saját öklömmel, nem törõdve semmivel, de minél több darabra hullik, annál többen van, annál többen szólal meg a fejemben, hajtogatva badarságait. Elég! Hagyj békén! Tûnj el a fejembõl, csak tûnj el!

- Heiki?! - lép be Yuu, s hiába ragad meg, hiába próbál megállítani, indulatosan csapkodom és rúgdosódom tovább, fújtatva, mint a felbõszült bika, s dühöm csak akkor hagy alább, amikor ahogy vagyok, kivisz a fürdõbõl, s végre elnémul a hangja. A szülei is megjelennek hamar, s borzadva nézik a kezem, s lábam, mely csupa vér, s az arcom, amely szintén vérfoltos, s még megtalálható rajta az indulat minden nyoma.

- Anya, feltakarítanál a fürdõben? - kéri szépen Yuu tõle, én pedig ismét a szobában kötök ki, s hiába kérdez róla, mi történt, egyszerûen nem vagyok hajlandó válaszolni. Nem fogom neki elárulni, hogy Umi a fejemben van, nem fogom elárulni, hogy létezik és él bennem valahol. Nem akarok veszteni Umi ellen!...

* * *

A napok múlása azonban nem jön segítségemre, kívülállóságom, megtûrtség-érzetem nemhogy csökkenne, egyre inkább nõ. Csak az kapcsol ki, mikor Yuu összekap, és sétálunk egy nagyot. Ez az elmúlt két napban lett program, és kifejezetten jól esik, mert sosem zsúfolt helyre megyünk, ráadásul már nem figyelnek, s ez már csak azért is megnyugtató, mert kezdem elengedni Sensei gondolatát, az állandó kontrollt, a figyelõ tekintetek okozta feszült érzést, s a gyomromba gyûlõ gombócokat. A tagjaim sem fájnak már annyira, s az izmok, de még a bõröm is majdhogynem regenerálódott. Persze bizonyos nyomok sosem tûnnek el, de a durvábbak immáron csak kék zúzódások.

Épp csak a lélek nem heged egyáltalán...

- Mit szólnál ahhoz, ha mikor visszamentünk, játszanánk valamit anyáékkal? - kérdezi, s ösztönösen megmerevedek. Õk nekem furák, nem tudok velük mit kezdeni.

- Jó - egyezem bele mégis. Már nem mondom, hogy rendben, mert megharagszik, mert õ nem akar parancsolni, azt szeretné, ha jól érezném magam. De eleve nem érzem magam jól, ha nem parancsol...

- Tetszeni fog - lesz jókedvû, én meg csak bólogatok. Ha elhiszem, akkor talán tényleg jó lesz.

Még sétálunk egy ideig, míg hazafelé vesszük az irányt. Folyamatosan próbál szóval tartani, bár nem vagyok túl jó társaság, nem szoktam ahhoz, hogy meg kellene fogalmaznom a gondolataim, így jobbára hallgatom, mit mesél, s néha-néha közbeböffentek egy aham jellegû megjegyzést, hogy figyelek. Bár ez sem igaz, mert a gondolataim folyton elkalandoznak: vajon ha nem lennék Umihoz hasonló, akkor is foglalkozna velem?

Umi. Úgy tornyosul a fejem felett, mint valami rossz ómen, amely a végzetem hirdeti.

* * *

Reakciók nélküli, közömbösen nyugodt arccal húzom le a cipõt.

- Heiki, lehozod akkor a kártyát? - kérdezi, mert úgy határozott út közben, hogy valami kártyajátékot játszunk. Bólintok, s megindulok az emelet felé. Közben õ gondolom beszél a szüleivel, hogy tûrjenek meg, és tegyék a szépet továbbra is. Ám félútig sem jutok, pisztolylövés furakodik a fülembe, s a szemeim rémülten kerekednek el, ahogy összeszûkül a pupillám. A lövést újabb követi, én pedig ösztönbõl cselekszem, belépek Takeru szobájába, elõrántom a revolvert, amit a fiókban tart, majd a nappaliba sietek, s váratlanul befordulva adok le gondolkodás nélkül egy sorozatot a lövések irányába.

Sikoltás, sercegés és kattogás tölti be a nappalit, meg a saját szívem dobolása és zilált lélegzetvételem a fülem. Hogy kissé megnyugszom, mert elintéztem a támadót, a fegyvert értetlenül leengedve figyelem a fekete, szikrázó dobozt. Még sosem láttam hasonló fegyvert... Összeszûkült szemekkel kémlelem körbe a nappalit, ismét készenlétbe emelve a pisztolyt, de a támadónak nyoma sincs, csak Minami kapaszkodik görcsösen Takeruba, miközben sikoltozik rémületében, Yuu pedig megindul felém. Az arcától megrémülök.

* * *

Az asztalnál ültem a nadrágom markolászva, miközben tisztán hallottam, hogy a másik helyiségben vita alakul ki.  Nem maradhatok a lakásban többé, mert veszélyes vagyok.

Pedig én csak meg akartam védeni õket. Hiszen valaki lõtt, valaki határozottan lõtt! Yuu persze azt mondja, az csak a tv volt, de nem hiszem, szerintem csak nem akarja, hogy ismét rettegjek Senseitõl. Mert õ kellett, hogy legyen. Az a doboz, annyira fura, az õ mûve kell, hogy legyen, hiszen mindig is volt egy halom kütyüje, amelyekkel könnyedén képes volt megölni vagy megkínozni bárkit.

Ha nem lennék, akkor Yuunak nem kellene elmennie. Õt itt szeretik, õ ide tartozik, csak én nem férek bele a képbe. Túlságosan is hinni akartam a hangnak, hogy vele jó lehet, de ugyan, még csak nem is bízom benne, hogy lehetne ez így bármilyen mértékben is jó? Még csak hasznára sem vagyok, hogy úgy érezzem, szüksége van rám, csak hátráltatom mindenben. Sokkal egyszerûbb lenne, ha Heiki nem lenne. Neki úgyis Umira van szüksége...

Csak egy cetlit hagyok magam után az asztalon: Visszaadom Umit.

* * *

Csak mentem az ösztöneimtõl vezérelve, út közben végiggondolva minden lehetõséget. Nem tudom, Sensei hogyan váltott a két részem között, a két énem között, vagy hogy hogyan is néz ez ki a fejemben voltaképp, amit “beletett”. Csak azt tudom, hogy van egy másik, akinek nem szabadna tudnia rólam, s vannak vele sokan, hogy meg se érezze, kell lennem valahol. Õ az alibim, a tökéletes fedõsztorim, egy õrült személyiség, aki magával sincs tisztában.

Valójában nem is különbözik tõlem olyan nagyon, mert én sem vagyok magammal tisztában. Egyszerûen csak szeretnék Umi lenni, mert Umi boldog, és Umival Yuu is boldog, rám Heikire voltaképp már nincs szükség, megöltem saját magam egzisztenciáját is azzal, hogy Senseire fogtam a fegyvert, azzal pedig végképp, hogy el is sütöttem. Akár magam is fejbe lõhettem volna, az eredmény nem változna egy csöppet sem. Csupán árnyék lettem, egy olyan személyiség árnyéka, akit akarnak, aki szükséges, míg én csak egy jelentéktelen helyettes vagyok, valaki, aki pótol, ha már az eredeti nincs. Ócska, értéktelen másolat. Nem fog hiányozni senkinek, ha eltûnök. Senseinek, mint mindig, ebben is tökéletesen igaza volt, mikor azt mondta, egyedül az övé vagyok, egyedül õt érdekli, mi van velem, s egyedül addig vagyok értékes, míg õ annak tart, ha ez megszûnik, ha ezt elvesztem, mert nem igyekszem kellõképp, nem leszek több, csak egy rakás szemét.

S ahogy most állok, s nézem a nagy, világító, piros keresztet, “fejfám”, most érzem csak igazán, mennyire értéktelen is vagyok. De akkor is, a szavam legalább még ér valamicskét, s nem csak leírtam meggondolatlanul, de valóban megfogadtam, visszaadom valahogy Umit, így nem fordulhatok vissza, nem dönthetek másképp.

Sensei, hamarosan ismét veled leszek. Kérlek, könyörgöm neked, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg mindenért! Én csak azt szerettem volna, ha szeretsz, ha akkor is szeretsz, ha nem vagyok jó fiú, ha nem vagyok tökéletes, ha nem vagyok abszolút és egyetlen sikeres kísérleted. Sajnálom, hogy elvakított ez az érzés, és hagytam magam összezavarni és szeretni valaki más helyett. Sajnálom, hogy  ridegséged után olyan jól esett valaki másnak szánt melegsége, mosolya érintései. Ha egyszer, csak egy kicsit kaphattam volna Sensei, tõled hasonlót, nem inogtam volna meg, ebben biztos vagyok. Nem vagyok tökéletes, mégis kérlek, ölelj kebledre visszatérve értem, és vigyél magaddal, hogy további kemény munkával olyanná válhassak mégis, mint amilyennek szeretnél látni!...

A konyhából hozott kés pengéjén nem csillan meg semmilyen fény a csillagtalan, borús éjszakában, feketéje mégis éhesen kóstol bele csuklómba. Nincs más mód: el kell tûnnöm végleg, hogy Uminak legyen esélye. Mert ha elég erõs, Umi élni fog. Ha akar, élni fog. Tudom.

* * *

Mintha vízbe zuhantam volna, húznak le a habok, s körülöttem utolsó lélegzetem végsõ cseppjei szállingóznak felfelé apró buborékok formájában a felszín felé. Mégis olyan könnyûnek érzem magam, teljesen ellazulok.

Hát nem jött értem...

Utána ugrom. Nem halhat meg! Nem akarom elveszíteni, még ha nem is érti, amit mi már elfogadtunk. Szeretném, ha megértené, ha nem lenne ilyen átkozottul magányos, mint amilyenek mi is voltunk Yuu-san elõtt.

- Heiki! - kiáltom a nevét, de jószerével csak buborékok hagyják el ajkaim. Mégis utána úszom, kinyújtva felé a kezem. El akarom érni, elõbb akarom elérni, mint a sötét karok, melyek a mélybõl nyúlnak ki érte.

Felnézek a közeledõ foltra. Valóban hasonlít. Szóval te vagy Umi, igaz. Ne küzdj értem, küzdj inkább magadért. Idióta!

Hiába kapom el a karját, nem reagál, tekintetével inkább a mély felé fordul, megpróbálva kitépni kezét szorításomból. Sikoltani tudnék, hogy ne tegye, de a levegõm így is fogytán. Aztán mégis csak visszafordul, arcomra azonnal reménykedõ mosoly suhan, de le is fagy szavaira.

- Ments magad, bolond, Yuunak szüksége van rád!

Szorításom gyengül, s kihasználva a pillanatot, szabadul, hiába kapnék utána újra, már elkéstem.

Fekete karok fonódnak körém, de nem félek, mert a homlokomra fonódó kéz ismerõs, épp olyan rideg, s még annál is hidegebb, mint mindig. Könnyek szöknek a szemembe, ahogy görcsös boldogsággal elmosolyodom. Sensei...

Rémülten igyekszem tenni valamit, mielõtt végleg elnyelné a mély, de fekete karok kulcsolódnak a lábamra, s elönt a rettegés. Sikoltok csapkodva, de képtelen vagyok szabadulni. Lélegzetem utolsó foszlányai hagyják el az ajkam, s kétségbeesetten fut át az agyamon, becsapom Yuu-sant, mert nem fogom tudni teljesíteni, amit ígértem, s nem fogok tudni visszatérni hozzá soha többé!

Valami azonban megragad, s a következõ percben már a megszokott feketeségben kapkodok kétségbeesetten levegõért, miközben hatalmas öklöst kapok a fejemre.

- Szerencsétlen idióta! ha meg akarsz halni, azt csináld egyedül, de engem hagyj ki belõle!

* * *

Nehéz a fejem és iszonyatosan gyengének érzem magam. Fájt elveszíteni, vele együtt - úgy érzem - a lelkierõm javarésze is odaveszett. Annyira magányos volt, szerettem volna, ha szeretjük, közösen Yuu-sannal.

Erõtlen fáradtsággal és fásultsággal nyitom fel szemeim. Az elsõ dolog, amit meglátok, az Yuu-san. A szemem azonnal könnybe lábad.

- Yuu-san... - sírom el magam egész zaklatottá válva, de nincs elég erõm, hogy hozzá bújva magamhoz szorítsam. - Heiki elhagyott, Heiki örökre elhagyott! - s nem hagyott bennem semmit magából, csak az ûrt, amelyet nem tölt ki semmi most már.

Yuu:

Egy ideig még kapaszkodik belém, miközben lassan körbekémlel a szobámban. Nem tudom, mit gondol, de látom, hogy közben mintha önmagával vívna küzdelmet. Végül elhúzódik tõlem, térdeire támasztja a fejét, átfogja a lábait, miközben én fürkészve nézem. Remélem, nem lesz semmi baja szegénynek. Aztán végül megszólal, a hangja kimért, és szándékosan tér ki a közeledésem elõl.  

- Mit kell tennem? – töri meg a csendet. Csak a szeme fordul felém. Nem értem a kérdést. Mintha utasítást várna.

- Mit szeretnél? – nézek rá türelmesen, mire hevesen megrázza a fejét.

- Mondd meg, mit tegyek! – a hangja üvölt, õ pedig szinte remeg.

Egy ideig csak nézem õt. Végül megértem, mit akar. Felállok, és felé nyújtom a kezem.

- Gyere velem! – mosolygok rá, mire bizonytalanul rám néz, és megfogja a kezem. Kimegyünk a szobából, õ pedig nézelõdik, ahogy a nappaliba vezetem. Szüleim már várnak rank. - Heiki, õk itt a szüleim – világosítom fel, mire õ türelmetlenül rám néz.

- Mit kell csinálnom? -  a kérdése követelõzõ. Utasítást vár, de én nem vagyok Sensei. Én nem akarok vele úgy bánni, mint az a szörnyeteg. - Yuu most Sensei. Mit kell tennem, hogy hasznos legyek?

A szüleimre nézek, akik tanácstalanul bámulnak rank. Végül felsóhajtok, és lehajolok Heikihez, hogy a szemeink egy magasságban legyenek.

- Mi lenne, ha elsõnek megpróbálnál beilleszkedni?

- Beszivárogni és megfigyelni õket? – bök a fejével a szüleim felé, és csak suttogja a választ.

Elõször meglepetten nézek rá, majd hangosan nevetni kezdek. Végre értem, mit akar.

- Nem, nem kell beszivárogni és megfigyelni õket, csak megismerni. Beszélgetni, segíteni, amiben tudsz, tanulni tõlük. Kezdhetnéd mondjuk egy bemutatkozással, mit szólsz?

- Rendben – bólint, majd a szüleim felé fordul. Vannak kétségeim, valóban megértette-e, mit is akarok pontosan. - Heiki – mondja, majd sarkait összezárja és tiszteleg, amin a szüleim nagyot derülnek. Heikinek viszont ez nem tetszik, és durcás arcot vág. Majd mikor anyám közelebb jön, és kezet nyújt, Heiki hátrálni kezd.

- Semmi baj, Heiki, csak köszönteni akar – fogom meg  a vállát, mialatt anya kezet nyújt neki. - Szia, Yuu mamája vagyok, de szólíts nyugodtan Minaminak – mosolyog. Heiki bizonytalanul sandít fel rám, majd megfogja anya kezét, és megrázza. Anya még hozzáteszi: - Az emberek idekinn így üdvözlik egymást, hogy kezet ráznak – Heiki bólint, mire apám is odalép.

- Én pedig Yuu papája vagyok, de tökéletesen meg fog felelni a Takeru – vele is kezet fog, de érzem, hogy mennyire feszült.

- Érezd magad itthon, és nyugodtan használhatod, amire szükséged van – mosolyog anya, de érzem, hogy Heiki nem igazán nyugodt. - Szeretnél velem ebédet készíteni?  - kérdi anya, mire Heiki rám néz, én pedig bólintok. Így anyám után indul a konyhába.

Mi addig apámmal megterítünk az ebédlõben és beszélgetünk. Apám sok mindenrõl kifaggat, és úgy látom, õ is bizonytalan Heikivel szemben. De megmondom neki, Heiki eddig nemigen élt normálisan, emberek között, és hosszú idõre van szüksége, míg végre be tud illeszkedni. Apám csak bólogat. Terítés után leülünk a nappaliban, és tovább beszélgetünk. Apámnak is rengeteg mondanivalója van. A beszélgetést hangos sikítás szakítja félbe, mire mindketten a konyhába rohanunk.

- Anya, mi történt? – kérdem riadtan.

- Édesem, mi a baj? – kérdi apám, majd mindketten elõbb anyámra, majd Heikire és a végül a késre nézünk, ami a mosogató falából áll ki. Én azonnal Heikihez sietek, aki halál nyugodtan ül a helyén. Apám anyámat öleli át.

- Heiki, mit csináltál? – kérdem, mire jön a tömör válasz.

- A mosogatóba dobtam a kést.

A szobájába küldöm Heikit, vagyis az én szobámba. Közben elmagyarázom neki, hogy anyám nem úgy gondolta, hogy dobja a kést a mosogatóba, hanem hogy tegye bele. De nem hiszem, hogy érti, csak összezavarodva áll a falnál. Mégcsak le sem ül. Magára hagyom, és a konyhába megyek. Anyám némileg megnyugodott, és a vacsorát is befejezzük. De ha így megy tovább, a fiúnak mennie kell. Elmagyarázom anyámnak, hogy Heiki szó szerint értette az utasítást, hiszen erre képezték ki. Végül felmegyek Heikiért a szobába.

- Heiki, gyere, kész a vacsora – lépek be a szobába, majd mikor meglátom összekuporodva a falnál, odalépek, és megsimogatom a fejét. Olyan szerencsétlen szegény, hogy nem tudok rá haragudni. Nem tudhatta. - Hé, semmi baj, nem tudhattad, hogy nem úgy gondolta. Ne aggódj, nem haragszik, tényleg.

Nem szól, csak a felsõmet markolva bújik hozzám.  

- Semmi baj, minden rendben lesz, nem kell félned – suttogom, majd felemelem, és kiviszem magammal.

~*~

Napok telnek el. Én úgy viselkedem Heikivel, ahogy eddig, de anyám fél tõle. Meg apám is. Errõl senki sem tehet, pedig Heiki igyekszik, mégsem tud beilleszkedni, bárhogy is próbál. Pedig szerintem próbálkozik, de õ is fél. Pedig mostanában Heikinek nincsenek dührohamai. Bár tudom, hogy azok bármikor rátörhetnek. Még azt is tudja, hogy apámnak van fegyvere, és hogy ahhoz nem nyúlhat. Szolgálati fegyver, megtarthatta, amikor nyugdíjazták.

Egyik este éppen a fürdõ felé megyek, amikor hangos ordítázást, üvegcsörömpölést hallok. Heiki ordít, mintha veszekedne valakivel, pedig senki mast nem hallok. Talán valakivel a fejében veszekszik. Azonnal odasietek.

- Heiki?! – lépek be, és mikor meglátom a tükör maradványait, és hogy Heiki tiszta vér, azonnal lefogom, bár kevés vagyok én is hozzá. Üt, rúg, karmol, ahol ér, közben ordít torka szakadtából. Anyámék is megjelennek, az arcuk falfehér.  Végül sikerül felkapnom a véres, rúgkapáló Heikit. - Anya, feltakarítanál a fürdõben? – kérem tõle, én pedig Heikit a szobába viszem.

Ám hiába kérdem, mi volt ez az egész, nem válaszol, dacosan hallgat. Nem értem az okát, de úgy tûnik, még mindig nem bízik meg bennem. Ez valami olyan lehet, amit nem akar nekem elmondani. Nagyon nagy dolog lehet, ha ennyire titkolja, de látom rajta, hogy legfeljebb akkor vallaná be, ha megkínoznám. Azt pedig nem akarom.

~*~

Az utóbbi két napban az lett a szokásos program, hogy kirándulunk a parkban. Sosem nyüzsgõ helyre megyünk, és ahogy látom, Heiki is élvezi a dolgot. Tetszik neki, és kezd megnyugodni egy kicsit. A fürdõs eset óta anyámék ha lehet, még jobban félnek tõle, így igyekszem kevés idõre velük hagyni. Hamarosan azonban nekem is dolgoznom kell majd, ha meg akarunk élni. El akarom vinni innen Heikit, nem akarom, hogy anyáék féljenek tõle. De néha kénytelen vagyok. Heiki nyugodtan sétál mellettem, szinte már túl nyugodtan, de örülök, hogy legalább ilyenkor boldog. Még ha nem is mondja, azt hiszem boldog, ha kihozom a parkba.

- Mit szólnál ahhoz, ha mikor visszamentünk, játszanánk valamit anyáékkal? – kérdem, mire ledermed.

- Jó -  egyezik bele, mint valami parancsba. Pedig nem parancs volt, hanem inkább javaslat.

- Tetszeni fog – mosolygok rá, mire bólint.  

Még sétálunk egy kicsit, aztán hazafelé vesszük az irányt. Közben folyamatosan próbálom szóval tartani, mindenfélét mesélek neki, de legtöbbször csak egy aham, vagy jó választ kapok. Semmi mast. Tudom, hogy anyámék jelenléte feszélyezi, de ezellen nemigen tudok tenni. Félnek tõle, õ fél tõlük, és egyikük sem tudja, hogy viszonyuljon a másikhoz.

~*~

Mikor hazaérünk, Heiki némán veti le a cipõjét.

- Heiki, lehozod akkor a kártyát? – kérdem, mire bólint, és elindul az emelet felé. Régen pókereztünk már.

Anyáék a nappaliban ülnek, valami kalandfilmet néznek. Nem igazán vannak oda az ötlettõl, hogy Heikivel együtt játszanak, de végül meggyõzöm õket és leülök, velük együtt nézve a filmet. Valami western, ha jól nézem, sok lövöldözéssel.

Aztán hirtelen loves hangja dördül, és a tévének fuccs. Az ajtóra kapom a fejem, ahogy a szüleim is, akik egymásba kapaszkodnak. Heiki apám fegyverével áll az ajtóban, és  a pisztolyt a tévére szegezi. Szétlõtte a tévét, talán azt hitte, hogy valakik bántanak minket. Felállok, és elindulok felé.

Leültetem a konyhaasztalhoz, és elmagyarázom neki, csak a tévé volt, nem lõtt senki. Csak egy filmet néztünk. De nem hiszem, hogy felfogja. Érzem a félelmét, meg kell nyugtatnom, ha anyámék megnyugodtak. De õk sem nyugszanak meg. Apám áthív a nappaliba. Nem akarja, hogy Heiki itt maradjon, azt mondja, veszélyes ránk nézve, hogy bármikor begolyózhat, és minket is megölhet.

- Ez nem igaz! – mondom hevesen. – Heiki sosem tenne ilyet. De sosem látott még tévét, azt hitte, veszélyben vagyunk. Csak meg akart védeni minket, nem értitek? Nincs hozzászokva a külvilághoz, neki itt

minden idegen, félelmetes. Idõ kell neki.

- De mi nem bírjuk tovább, Yuu, értsd meg! – néz rám anyám könyörögve, mire sóhajtok. – El kell vinned innen. Ez a fiú meg is ölhetett volna minket, Yuu!

- Akkor én is megyek – döntök azonnal. – Õ nem képes egyedül boldogulni, és csak rám számíthat. Rám van utalva – mondom, majd a konyhába megyek. – Heiki indulunk! Heiki? – senki sincs a konyhában, csak egy papír az asztalon. – Heiki! – kiáltom, mikor elolvasom a levélkét.

- Mi a baj? – jön ki apám. – Hol a kölyök?

- Elment – mondom halkan és megmutatom a levelet. – Hála nektek, úgy érezte, nem maradhat tovább. És amilyen kis oktondi, kart tesz magában – rohanok ki.

Cipõt, kabátot veszek, és elrohanok. Oda sem figyelek apám kiabálására, miszerint így a legjobb. Dehogy így a legjobb. Heiki egyedül van, feleslegesnek érzi magát, magányos. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá. Nem Umi, sosem lesz az, és nem értem, hogy mit jelent az, hogy visszaadja Umit. De muszáj megtalálnom, mielõtt baja esik.

Kirohanok a ház elé, végigrohanok az utcán a nevét kiabálva, de sehol semmi. Nem látom sehol, pedig még a járókelõket is megkérdezem, de senki sem látta. Már erõsen esteledik, amikor rájövök, egy helyen nem néztem még. A park! Hát persze, imádja a természetet, és a nem túl zsúfolt helyeket. Akkor ott lesz. Talán pont oda ment, ahol sétálni szoktunk. Így arrafelé veszem az irányt, remélve, megtalálhatom Heikit. Rohanok, mintha az életem múlna rajta, és talán valóban egy élet múlik most

minden pillanaton. Az övé, nem az enyém. Fontos nekem, akkor is, ha sosem látom többé Umit, ha õ Heiki. Törõdni akarok vele, megmutatni neki a világ szépségeit, a jó dolgokat.

A parkba érek, végigfutok az ismerõs ösvényeken, mígnem hirtelen valami a szemem elé tárul. Egy test az, amint a fûben fekszik. Szinte eszeveszetten rohanok oda, és mikor meglátom, hogy ki az, belém fagy a szusz. Heiki fekszik ott, csuklói felvágva egy konyhakéssel, amely Mellette fekszik. Letérdelek mellé.

- Heiki! – szólongatom halkan és megrázom. – Heiki! Ébredj! Könyörgöm, ébredj! – rázom meg erõsebben, majd mikor ez nem használ, a karjaimba kapom, és rohanni kezdek vele. Kórházba kell vinnem minél elõbb. Talán még nem késõ, talán még túlélheti. – Élj! – suttogom halkan, magamhoz szorítva a testét. – Élj, Heiki! Élj! Ne a halált válaszd!  

~*~

Szerencsésen beérek a kórházba, ahol azonnal meglátok egy nõvért. Õ pedig, mikor meglátja a fiút a karjaimban, kérdés nélkül hív egy orvost, majd a mûtõbe viszik. Én pedig kinn állok, nem is merek leülni, míg nem csinálnak valamit, míg nem mondják, hogy hogy van a gyerek. Aggódom érte. Nagyon is aggódom, és nem érdekel anyám, vagy apám, el fogom õt vinni Tokióból. El innen, messzire, ahol senki sem bánthatja többé.

Végül az orvosok végeznek. És hála égnek, Heiki túl fogja élni, semmi baja, bár a sebeit összevarrták, mert elég rondák voltak.

- Ha kissé mélyebbre megy a penge, akár meg is halhatott volna – mondja az orvos, mire felsóhajtok. – Ha magához tért, még legalább egy hétig benn tartjuk. Van esetleg a fiúnak családja, rokonai?

- Nincsenek – mondom õszintén. – De én vagyok a gondviselõje, habár nem vagyok családtag. Csak egy aggódó barát, aki vigyáz rá. De ma úgy tûnik, én is csõdöt mondtam.

- Értem – bólint az orvos. – Akkor magának kell kitöltenie a papírokat.

Fáradtan bólintok. Kitöltöm a papírokat, majd amikor Heikit az egyik szobába viszik, én is vele megyek. Egyedül lesz a szobában, a doki szerint így jobb lesz neki. Én is egyetértek. Mások jelenléte feszélyezné. Leülök egy székre, és megfogom a kezét. Csak jöjjön rendbe nekem.

~*~

Sokáig ülök ott, nem is tudom meddig, de már másnap délutánra járhat az idõ, amikor Heiki végre kinyitja a szemét. Idegesen figyelem, ahogy végignéz a szobán, majd rám néz, amikor észrevesz. A szemei könnyesek. És azonnal tudom, õ nem Heiki. Õ… Umi…

- Yuu-san... – sírja el magát, majd bújik hozzám, magához szorítva. Nagyon el van keseredve. - Heiki elhagyott, Heiki örökre elhagyott! – sírja.

- Umi… - suttogom, és lágyan megölelem, megsimogatom a hátát. – Umi… Én kicsi Umim – suttogom halkan, mire még jobban bújik. – Csss… Semmi baj, semmi baj, kicsim – ringatom óvatosan. – Itt vagyok, semmi baj. Most már minden rendben.

- De… Heiki… már nincs… - szipogja. – Õ már… nincs…

- De igen – mondom, mire könnyes szemmel, hitetlenkedve néz rám. – Mindig veled lesz, akkor is, ha soha többé nem látod. Õ mindig veled marad, amíg emlékszel rá. Ne sírj, kicsim, minden rendben. Már mindennek vége.

- Yuu-san… - bújik vissza hozzám. – Annyira… hiányoztál…

- Te is nekem – fúrom arcom lágy, finom illatú tincsei közé. Még mindig alig tudom elhinni, hogy õ az, és nem Heiki, vagy nem Shota, nem Ai, vagy Négyeske. Hanem az én Umim. – El sem tudod képzelni, mennyire. Szeretlek, kincsem, mindenkinél és mindennél fontosabb vagy nekem.

- Én is szeretlek, Yuu-san – suttogja édesen. Mennyit vártam erre, istenem de mennyit, hogy újra halljam ezt az egy szót tõle. - De most mi lesz? – kérdi halkan. – Nem mehetünk vissza, igaz? A szüleid... nem akarnának engem. Én... Heiki... veszélyes volt.

- Nem megyünk vissza – ígérem meg. – Már van egy ötletem, hová mehetnénk – mondom, mire kérdõn néz rám. – De most pihenj, jó, Umi? – csókolom meg lágyan az ajkait. Istenem, mióta nem ízlelhettem õket. Érzem, ahogy óvatosan visszacsókol. Mennyire hiányzott már ez. – Pihenj, édesem! Még gyenge vagy. És ne félj, itt maradok melletted, nem megyek el.

Bólint, majd hagyja, hogy lefektessem és elrendezzem a takarót rajta, a párnát a feje alatt. Én pedig csak ülök mellette, fogom a kezét az egyik kezemmel, a másikkal homlokát, arcát simogatom. Közben halkan beszélgetünk, míg el nem alszik ismét.

Lassan telik el az egy hét, mire Umit kiengedik a kórházból. Én azalatt mindent elintézek, hogy ne kelljen hazamennünk. A lakásomat sikerül eladnom egy elég komoly összegért, amibõl már el tudunk utazni oda, ahol Umi jól fogja érezni magát. De persze nem árulok el neki semmit, hadd legyen meglepetés. A ruháit is elhoztam anyáméktól, ahol az utólsó egy hétben laktam, amikor éppen hazaugrottam. Anyáék nagyon szomorúak, de megértik, hogy Umit választottam, nem õket. És hogy messze fogok élni, nem fogok hazajönni talán soha többé. Szeretem õket, és talán egy nap õk is megtanulják elfogadni Umit. Bár ebben erõsen kételkedem.

Végre eljön a nap, amikor Umi kiszabadul. Még mindig kissé sápadt, és tudom, hogy hiányzik neki Heiki, hiszen nagyon sokáig együtt voltak, egy testbe zárva, de majd megszokja. Azt az ûrt én sosem tudom betölteni, de talán jobb is. Mikor belépek a szobába, Umi már csomagolja a ruhákat, amiket elõzõ nap hoztam neki. Vettem pár újat is, kell a változatosság.

- Miért nem mondod meg, hová megyünk? – lép hozzám, és megcsókol. – Olyan titkolózó vagy, Yuu-san.

- Mert szeretnék neked kellemes meglepetést okozni – borzolok a hajába. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik, tartja a mondás. Bírd ki még egy pár órát. Délutánra már ott is leszünk az új házunkban, jó?

- Jól van – bújik hozzám, majd visszamegy pakolni. – De nem kellett volna miattam ezt csinálnod. Anyukádék szomorúak lesznek – mondja.

- Meg fogják érteni – mondom komolyan. – És azért majd néha, évente kétszer meglátogatjuk õket. És fel is hívhatnak, van telefon, vagy akár msnen is beszélhetek velük – nyugtatom meg. – Most az a legfontosabb, hogy te teljesen meggyógyulj, rendben, kedvesem?

- Rendben – mosolyog rám. – Kész vagyok, Yuu-san, mehetünk – emeli meg a táskát, de az túl nehéz.

El is veszem tõle, majd kézen fogva az én kicsi drága Umimat, elhagyjuk a szobát. Elõször a recepción aláírjuk a papírokat, majd kilépünk a kórházból. Látom, hogy Umi megkönnyebbül, amint kívül vagyunk az épületen. Én is hasonlóképpen érzem magam. Örülök, hogy végre mehetünk. Még autót is béreltem, ami a kórház parkolójában vár ránk. Beteszem a táskát a csomagtartóba, majd beülök a vezetõülésre. Umi mellettem foglal helyet az anyósülésen.

- Mehetünk? – kérdem vidáman, mire nevetve bólint. – Akkor indulás! – mondom, és beindítom az autót.

~*~

Sokáig autózunk, közben beszélgetünk, eszegetünk, zenét hallgatunk. Umi mindent tudni akar, bár a nagy részét tudja a dolgoknak, azt hiszem. Tud Senseirõl, tud arról, hogy mi történt utána, habár a részleteket nem. És nem is akarom elmondani neki. De már nyugodtabban fogadja a tényeket, mint vártam. Talán, mert lehiggadt közben. Hogy felnõtt, rá sem ismerek. Már nem a kicsi, védtelen Umi, akit magára hagytam, akit elvittek, hanem egy felnõttebb fiú ül mellettem a kocsiban.

- Felnõttél – mondom komolyan.

- Muszáj volt – válaszolja bólintva egyet. – Heiki megtanított felnõni.

- Jó fiú volt – mondom csendesen. – Nem õ tehetett arról, amivé tették. Nem az õ hibája volt, hogy nem volt képes megszabadulni a béklyóktól, amikbe verték, hogy nem tudott önálló lenni. Ne gyûlöld õt ezért, Umi.

- Nem gyûlölöm, inkább sajnálom – suttogja. – Mert õ sosem tudta megérteni, hogy szeretni nem azt jelenti, hogy bántani valakit. Õ sosem lett volna képes önálló lenni, egyedül boldogulni, vagy elfogadni a jó dolgokat, amelyeket te adtál neki. Sosem gyûlöltem Heikit, én… szeretettem õt.

- Én is – bólintok. – Bár nem úgy, mint téged, de úgy, mint a többieket benned.

- Azt hiszem, Heiki a szíve mélyén hálás volt neked – hajtja Umi a fejét az ölembe. – Ezért adott vissza neked. Mert tudta, hogy neked rám van szükséged. És azt hiszem, felt, hogy a végén nem lenne rá szükséged. Õ olyan más volt, mint mi. Mi elfogadtunk téged, a világot, de õ erre képtelen volt – suttogja halkan. Érzem, hogy rázkódnak a vállai.

- Ne sírj, Umi! – mondom csendesen, vezetés közben egyik kezemmel gyengéden megsimogatva az arcát. – Õ büszke katona volt, erõs egyéniség, de belül gyenge és felt. Ne gyalázd meg õt azzal, hogy sírsz. Õ sem akarná.

- Tudom, de… nehéz… - vallja be. – Sose fogom megszokni, hogy nincs ott, hogy van egy üreg bennem, amit semmi sem tölt ki. Emiatt ne haragudj rám, Yuu-san!

- Sose tenném, ez nem a te hibád. Természetes, hogy hiányzik, és mindig is hiányozni fog neked. Õ egy részed volt – mondom halkan. – Nemsokára megérkezünk, azt hiszem, ezt érdemes lenne látnod.

Felül, megtörli a szemét, és amikor körbenéz, a szeme-szája tátva marad. Mellettünk húzódik el a tenger, mi pedig éppen a tengerparton kocsikázunk. Tudtam, hogy jó helyre hoztam, alig négy órányira Tokiótól. Majd lassan lefordulunk egy útra, ami ténylegesen a tengerhez visz. Egy kisváros, ahol kibéreltem egy házat, hozzátartozó rendelõvel. Végül megállunk egy fehérre festett falú ház elõtt. Még tornáca is van, és elõtte van egy stég, ami a tengerbe nyúlik. A part homokos, tele kagylókkal, kavicsokkal, és ott a hatalmas kék víztömeg is.

Mikor kiszállunk, Umi alig akar hinni a szemének, csak forgatja a fejét jobbra-balra, majd hitetlenkedve néz rám.

- Ez… ez lenne az? – kérdi elkerekedett szemekkel. – Ide jöttünk?

- Igen – bólintok mosolyogva. – Emlékszel, amikor elõször vittelek a tengerhez? – kérdem, mire bólint. – És emlékszel, megígértem, hogy vissza fogunk jönni – emlékeztetem. – Én betartom az ígéreteimet. Üdvözöllek új otthonunkban, Umi.

- Ez… ez tényleg a miénk? – kérdi a házra mutatva. – A ház is? Minden?

- Minden – lépek oda hozzá, és magamhoz ölelem. – Minden, Umi. Minden amit itt látsz, a miénk.

- Yuu-san... – néz rám, a szemeiben öröm, szemei úgy csillognak, mint éjszaka a csillagok az égen. – Istenem... Yuu-san... – ölel meg. – Köszönöm! Köszönöm... Yuu-san... köszönöm!

- Örökre itt maradunk, Umi – suttogom. – Akarod?

- Akarom – áll lábujjhegyre és csókol meg lágyan. – Akarom, Yuu-san. Annyira szeretlek!

- Én is szeretlek, kicsim – suttogom lágyan, és visszacsókolok.

Soha többé nem fogom hagyni, hogy féljen, hogy bármi baja essen. Mindig itt leszek mellette, míg meg nem halok. Életem végéig vigyázni fogok rád, Umi, ezt megígérem. Boldogan csókolózunk a parton, és mindketten tudjuk, most már minden jóra fordult. Most már örökké együtt leszünk, míg világ a világ.

Vége