Leo
Csendben ülök a háttérben, ahogy oly sokszor tettem már az elmúlt években. Hallgatom ahogy Yagano beszélget az asztal körül ülő többi klántaggal. Vele szemben, az asztal túloldalán még nem ül senki. Jól beszélem a japánt, hamar megtanultam, így pontosan kiveszem a szófoszlányokból, hogy egy másik jakuza vezért várnak vendégségbe, akinek a szövetségére rendkívül szükség van. Az alvezérek mind egyet értenek. A tradícionális berendezést a kevéske lámpafény épp csak megvilágítja. A sok jakuza ott egyben, úgy festenek sötét öltönyeikben, mint valami hangyaboly. Ha nem tudnám, mennyire halálosak és veszélyesek, akár viccesnek is vélném. Akár. Vagy talán akkor sem.
Két lány is ül mellettem a fal mellett, díszes öltözetük kétséget sem ébreszt bennem az iránt, miért is vannak itt. Az üzlet után jöhet a „buli”. Attól függ, a vendég mit szeret jobban.
Egy szolgáló jelenik meg, kihúzza az ajtót és mély meghajlással jelenti hogy a várt vendégek megérkeztek. Mindenki feláll a kényelmes párnákról, én is. A belépő férfi felé meghajlunk, én mint a szolgálók is, mélyen teszem, a klántagok kevésbé mélyen, Yagano pedig csak egyenrangúként biccent.
- Tousaku-sama, üdvözlöm a családomban.
- Köszönöm a meghívást, Yagano-sama.
Udvarias, semleges társalgás. A vendég belép, alaposan körülnéz. Letaglózó jelenség. Magas, izmos, fekete jukatánban van, bő nadrággal. Ritkán látni hagyományos öltözetet viselő jakuzát mostanában, én csak tudom, hiszen gyakran van hozzájuk „szerencsém”. Mármint Yagano klánja igencsak népes. Az idegen arca akár egy festmény, olyan tökéletes és érzelemmentes. Hosszú barna haja összefogva, de sok hajtincs szabadon borul arca köré. Impozáns látvány, minden mozdulata pontos és árad belőle az energia, az erő. Sötét szemeiben bölcsesség és szigor, ugyanakkor jéghideg érdektelenség árad. Félelmet ébreszt bennem, és nem csak én borzongok meg tőle. Mintha mindenen áthatolna ez a tekintet, semmit sem lehetne előle elrejteni. Szerencsére én távol vagyok a „tűztől”, így nem lát. A sötét sarkak tökéletesek ilyenkor.
A vendég leül a párnára, mellette egy fiatalabb és egy idősebb jakuza ül, ők öltönyben vannak. Hosszas beszélgetés veszi kezdetét. Figyelek, mert megtanultam, hogy figyelni, hallani, aztán nem beszélni róla senkinek egyenlő az életben maradással. Sok információ elhangzik ma itt, amely akár az életemre is hatással lehet.
Hosszas tárgyalás. Amennyire az udvarias formulák és szószövevények ellenére kihallatszik, az igazi probléma nem az egybeolvadás, vagy hogy Yagano és Tousaku dominanciája, hanem a területi viták. Yagano ragaszkodik hozzá, hogy a szövetség részeként Tousaku területeit is használhassa a drogterjesztésre. Tousaku kifejezéstelen arccal egyszerűen megtagadja tőle, hiába a győzködés. Ő van nyerő helyzetben ha jól sejtem, egyértelműen látszik a beszélgetésből. Ő szabja a feltételeket, nyilván a béke az elsődleges szempont, de ő nem zárkózik ez az egyéb opcióktól sem, amire Yagano nem igazán vágyik.
Aláírják a papírokat, vérrel pecsételik meg. Sikerült a szövetség, de Yagano nem éppen nyereségesen került ki belőle. A klán életben maradásáért kénytelen volt erre a lépésre, de látom rajta hogy mennyire nem tetszik neki a dolog. Kifejezéstelen jóképű arcáról nem olvasható le semmi, de mozdulatai elárulják. Ismerem jól, volt már rá néhány évem, hogy megtanuljam minden rezzenésének jelentőségét. Néhány évvel idősebb ennél az idegen jakuzánál, de nem bölcsebb. Nem.
Yagano tapsol kettőt, és a szolgák azonnal feltárják az összes ajtót. Fény borul a szobára, az asztalokra helyezik az italokat és a finomságokat. A mellettem ülő két lány feláll, a rejtett hangszórókból zene áramlik ki, ők pedig táncolni kezdenek. Íme az ünnepség. Én csak ülök csendben, nekem nem osztottak lapot. Tekintetem lesütve várok, hiszen magamtól semmit nem tehetek, és senki más nem parancsolhat nekem csak Yagano. Egyik alvezér a nevemen szólít ugyan, de meg sem rezzenek.
Csak óvatosan, a szemem sarkából figyelem a két táncoslány ügyeskedését, ahogy finom és kecses mozdulataikkal elbűvölik az asztaltársaság... egy részét. Az idegen jakuza csak kifejezéstelen arccal issza a szakét, és elgondolkodva mered maga elé. Hát... ő nem érzi jól magát, de az udvariasság azt diktálja hogy együtt ünnepeljen Yagano klánjával. A mellette ülő fiatal fiú az egyik táncoslányt az ölébe húzza, nyilván elnyerte tetszését, az idős férfi pedig csak szoborként ül.
- Leo.
Azonnal felállok, és gazdámhoz sietek. Int hogy üljek mellé, én pedig alázatosan lehajtott fejjel fogadok szót. Derekamra csúszik a keze, az oldalához szorít. Érzem a belőle áradó szaké és parfüm illatát. Fekete szaténingem anyagát morzsolgatja ujjai között, szabad kezével folytatja az ivást. Magamon érzem a belém szerelmes klán tagok forró pillantásait, de ami igazán hatással van rám, az idegen jakuza tekintetének súlya. Hosszú és sűrű, szénfekete szempilláim alól merem csak óvatosan megnézni őt, mert nem bámulhatok bele az arcába. Sötét szemei egyenesen engem figyelnek. Félelem kúszik a torkomba, mert pontosan tudom mi fog következni. A vendégnek nem jöttek be a táncoslányok...
Yagano megcirógatja az arcomat, majd államnál fogva emeli az idegen felé mustrára. Most már ránézhetek, riadalmamat nem palástolhatom tovább. Elmerül a sötét szempár az enyémben, és az épp ivásra emelt pohár az asztalon koppan. Csak biccent alig láthatóan. Jakizáéknál már csak így megy néma párbeszéd. Yagano elégedetten megpaskolja a fenekem, én pedig felállok és teszem a dolgom. Könnyű, puha léptekkel kerülöm meg az asztalt, ingem felső gombjait karcsú ujjaimmal kigombolom, majd a vendég mellé ülök, az idő közben eltűnt fiatal jakuza helyére. Ő már elvitte a táncoslánykát magával.
- Leo vagyok, köszönöm hogy szolgálatára állhatok - szólalok meg halkan, miközben egy kis szakét töltök a poharába. Csak halkan mordul egyet válaszul, pont ahogy a szigorú hierarchia szabályai szerint kell. Egy jakuza klánvezér nem beszélget nyilvánosan szolgákkal, csak ha utasítja őket. Felhajtja a szakét, majd leteszi a csészét és megfordítja. Nem kér többet.
Karja derekamra fonódik, acélos izmai megfeszülnek körülöttem. Ijedten tartom bent a levegőt pár másodpercig, majd engedelmesen simulok az oldalához. Államat megfogja, meglepően gyengéden, felemeli arcomat és a szemembe néz. Félek tőle... olyan aprónak és sebezhetőnek érzem magam mellette, amilyennek még soha senkivel. Csak isten a megmondhatója, mire számíthatok tőle ma éjjel... ez a jakuza nem fél Yagano-tól, tehát semmi visszatartó ereje sincs. Bármit megtehet velem, bánthat is... meg is ölhet. Jól tudom milyen sok a betegesen perverz férfi...
Hüvelykujja végigsimít alsóajkamon, keze nyakamra siklik. Beleszagol a hajamba... Nyugalom Leo, ne mozdulj. Bármit is tesz, te csak mozdulatlanul tűröd. Akár itt mindenki előtt megerőszakolhatna, nem szólna neki senki semmit.
Felemeli a fejét, ismét a szemembe néz. Igen, vágyik rám. Felizgattam, pedig semmit sem tettem még, elég volt neki a külsőm, pedig isten a tanúm rá, szívesebben táncolnék neki, mint hogy megismerjem milyen az ágyban... azt inkább kihagynám ha lehetne, de sajnos ebben nem én döntök. Ez itt a japán alvilág. Elfogadom hogy használják a testem, vagy kapok egy golyót a fejembe. Lehet választani.
- Megtiszteled házam népét azzal, hogy nálunk töltöd az éjszakát, Tousaku-sama? - kérdezi Yagano. Udvariatlanul sokáig gondolkozik a válaszon, de végül biccent.
- Ez esetben, Leo elkíséri a lakosztályába.
Mindenki illedelmesen feláll, meghajlások, búcsúszavak. Odakint a folyosón elöl megyek, és a legszebb vendéglakosztályba kísérem őt. Volt már alkalmam néhányszor itt tölteni az éjszakát, magas rangú vendégek hálótársaként, ez az éjszaka is ilyen lesz, csak sokkal veszélyesebb. Eddig legfeljebb nyáladzó idősebb főnökök, vagy éppen fiatal és energikus alvezérek karjaiban voltam. Ha bántani is akartak, nem mertek.
Odabent kellemes félhomály és halk zene fogad bennünket. Igazi tradícionális japán hálószoba, csak éppen a földön lévő szokásos matrac helyett egy sokkal nagyobb, fél szobát betöltő van, rajta csillognak a gyertyák fényében a színes selyempárnák és az ágynemű. Nagyon elegáns, dekoratív és ízléses. Letérdelek az ajtó mellé, és kezeimet ölemben pihentetve várom a parancsait. Jól idomított vagyok, mi?
- Készíts fürdőt - szólal meg, szavaiban nyoma sincs az eddigi kemény élnek. Engedelmesen sietek a fürdőhelyiségbe, amely pont ugyanolyan mint a hálószoba, csak az ágy helyén egy süllyesztett medence van. A víz előkészítve, már csak a törülközőket kell kivennem a rejtett szekrényből. Egy székre helyezem, majd a kis üvegtálban lévő friss virágszirmokba markolok és a vízbe hintem. Frissen a legdekoratívabb.
Visszasietek könnyű, rugalmas léptekkel hozzá.
- A fürdője kész, Tosuaku-sama.
Elé lépek, kioldom ruhájának övét, lecsúsztatom róla a ruháit. Elképesztő test szabadul fel a sötét anyag alól. Izmain feszül egy rendkívüli tetoválás. Yaganonak is van, és már nem először látok ilyet, de az övé rendkívüli. Sokkal nagyobb kiterjedésű, finomabban kidolgozott és látványosabb mint eddig bárkié. Szégyenlőség nélkül állja tekintetem, merevedése keményen simul a hasához. Besétál a vízbe, a medence szélén karjaira támaszkodik és felsóhajt. Bizonyára finom meleg a víz. Int nekem, én pedig nagyot nyelve szabadulok meg ruháimtól. Minden mozdulatom finom és erotikus, pont ahogy kell. Hibátlan, teljesen szőrtelen testem tetszetősen nézi meg alaposan, miközben becsusszanok én is a vízbe mellé.
Tekintete találkozik az enyémmel, látom benne a vágyat, és tudom jól, hogy mit kell tennem.
Felé siklok a vízben, majd kezeimmel kemény mellkasát végigcirógatom, hozzásimulok. Hátamra teszi nagy és erős kezét, amitől megrezzenek de nem húzódom el tőle. Félek tőle, és ha ez nem lenne, vonzónak találnám, mert gyönyörű férfi.
- Yagano szeretője vagy? - kérdezi mély hangján, amelybe beleborzongok. Szóval társalogni akar, rendben. Ki kell puhatolnom, mit vár el tőlem, és ez ideális lehetőség.
- Igen.
- Hogyan tett szert rád?
Kényes kérdés. Nyilván őszinteséget vár el, az eddig tapasztaltak alapján.
- Négy évvel ezelőtt, egy partyn ismerkedtem meg vele, Európában. Hostess voltam akkor.
Kezei végigsiklik karomon, nyakamon és arcomon állapodik meg.
- Igen, ilyen szépséggel elhiszem hogy azonnal elcsábítottad. Na és miért váltál a szeretőjévé?
- Nem volt más választásom.
Leengedi a kezét, homlokán egy ránc jelenik meg.
- Értem.
Tudom hogy érti. Nem igazi szerető vagyok, csak egy tulajdon. Az igazi szeretők önként válnak azzá, engem nem kérdezett senki.
- Hány éves vagy?
- Tizenkilenc.
Újabb ránc a homlokán. Tudom mit gondol, kivonta a négy évet a koromból. Hátamon pihenő keze fenekemre siklik és ágyékához szorítja karcsú testem. Engedelmesen dörgölőzöm hozzá, arcomat finoman az övéhez simítom, felkínálva magam teljesen. Kezeim végigcsúsznak nedves felkarjain, az acélkemény izmokon.
- Gyönyörű teste van, Tousaku-sama - lehelem lágyan, csábítóan. A beszélgetésünk nyilvánvalóan véget ér, és ő igazi kemény jakuzaként nem foglalkozik tovább velem, csak a testemmel. Ideje boldoggá tenni őt, és túlélni ezt az éjszakát is.
Combjaim közé csúszik egyik lába, és halk, érzéki nyögéssel vetem hátra a fejem, felkínálva neki a nyakamat.
Kurohyou:
Lassú mozdulatokkal veszem magamra fekete jukatámat, hallgatva a néma szobában, ahogy susog a nehéz anyag. Ujjaimmal közben végigsimítom karomat, hogy vállamra tegyem végül a ruhát, és az övért nyúlva, szorosra húzzam, ezzel végleg elrendezve magamon mindent.
Semmi kedvem ehhez, hisz tudom jól a szándékot, viszont ezt teljesen ki is tudom használni. Szüksége van rám, és ez benne az aduász. Bármit elérhetek, ha kitartok a célom és elhatározásom mellett. Nem fogom magam hagyni egy ilyennek.
Egyik karomat a másikra csúsztatom a ruha ujja alatt, és egy mély sóhaj után kimegyek a szobából, ahol már várnak rám.
- Végre… már azt hittem, elalszom – vakkantja vigyorogva fiam, de csak szúrósan pillantok rá.
- Ne szemtelenkedj – dörren hangom keresztül a levegőbe, és ő is elcsendesül, nem szól többet. Helyes… már kezdi kapizsgálni, mikor fogja be a száját.
Az egyik szolgáló a lábamra adja a papucsot, majd indulhatunk tovább. Mellettem jobb és balkezem, s bár Ők öltönyben vannak, nem szólok semmit. Mindenki maga válogatja meg a viseletét, számomra az a lényeg, hogy megfelelő legyen az alkalomra.
Az autóba én szállok be először, majd követ engem Yuukyo, és Kaisen.
A fiam mellett ő a második, akiben a legjobban bízom, hisz nem egyszer bebizonyította már lojalitását felém úgy, hogy még megvan mindkét kisujjának utolsó perce.
- Amíg a tárgyalás folyik, egy szót sem szóltok. Bármi történik, csak akkor mozduljatok meg, ha fenyegetésre utaló jelet láttok, de nem hinném, hogy ilyen történni fog. Yagano túlságosan is számít a segítségemre, és nem lenne haszna a megölésemben, mivel nem szerezné meg a klánt.
- Akkor mi minek megyünk? – nyúlik el unottan fiam, de rezzenéstelen arccal figyelem, nem válaszolok neki.
- Hehe… látszik még nem voltál ilyenen kölyök – válaszol helyettem Kaisen, de mielőtt az Őt érdeklő dologra térne, inkább átveszem a szót.
- Azért, hogy megtanuld, hogyan is folyik az egész, és hogy megvédj, ha szükség lenne rá. Kétlem… - morgom a végét orrom alatt.
- Na és a tárgyalás utáni buli… - Kaisen… tudtam… főleg hogy ilyen mindet tudó vigyorral közli.
- Buli? Miért nem ezzel kezdted fater? – dörzsöli össze tenyereit, felcsillanó szemekkel.
- Befejeztem. Nem tanulsz semmiből – jelentem ki komoran, és oldalra fordulva, inkább az ablakot figyelem.
~*~
Minden úgy alakul, ahogy sejtettem. Szinte órákig győzköd, de egy bizonyos szinttől nem engedek. Mégsem várhatja el, hogy a semmiért szinte mindent odaadjak, örüljön segítő jobbomnak. Mikor a tárgyalás komor fele lezajlik, jön az, amit általában nem kedvelek, de mivel a tisztelet megkívánja, így elviselem a körülöttem folyó vidám hangnemet.
Unottan kortyolgatom a sakét, szemem sarkából két kísérőmet figyelem, ahogy a nekik táncoló lányok társaságát élvezik. Nem sokáig szemem előtt.
Kaisen még elég jól tartja magát az elején, de jól ismerem már.
- Leo – szólal meg komoran velem szemben Yagano, és egy pillanat alatt terem mellette egy gyönyörű fiú. Azonnal megakad rajta a szemem.
Hollófekete rövid haja néhol arcába hullik, és tökéletes kontrasztot ad hozzá hófehér bőre. Hosszú fekete szempillák keretezik szemeit, mit most még elrejt előlem. Ahogy Yagano magához szorítja, kétség sem fér hozzá, hogy ki ez a fiú, pedig szeretném nem elhinni. Hogyan tett szert erre a szépségre?
Ujjait lassan a hibátlan arcra siklatja, majd megfogva emeli felém, hogy elmerülhessek szemeiben. Gyönyörű… egzotikusan gyönyörű, és erre szebb szót találni sem lehet.
Oldalra sandítok, Yuukyo már nincs a közelben, így bártan tehetem azt, amit csak szeretnék. Rég vágytam már erre, számolni sem merem az éveket. Ez a fiú különleges, mintha csak rá vártam volna.
Biccentek.
Bár a sors szörnyű fintora, hogy más szeretőjeként kell megismernem. Meg akarom szerezni.
A fiú feláll és mellém ül, finom illata orromba kúszik lágyan, auráját azonnal érzem, amint közelebb ér, szívem hevesebb ütemre vált mellkasomban, szítva vágyam.
- Leo vagyok, köszönöm, hogy szolgálatára állhatok – mondja édes hangon, s csak iszom a szavakat. Igen… kétség sem fér ahhoz, hogy miért tartja.
Tölt nekem, amit megiszok, de innentől kezdve már nincs szükségem több bemelegítőre. Már a látványa is elég volt ahhoz, hogy sokkal fényesebbé tegye estémet, mint amire számítottam.
Nem néz rám, pedig látni akarom azt a ragyogó szempárt, amiben előbb félelem csillant. Én váltottam ki belőle, vagy mindig ilyen? Tudni akarom.
Lassan oldalára simítom kezem, magamhoz vonom, érzem enyhe reszketését. Tőlem fél. Valahol megértem, és ez talán nem is baj, ha mások előtt ezt váltom ki belőle elsőre.
Ujjaimmal arcát érintem, hogy magamra tereljem tekintetét, hogy közelebbről is megcsodálhassam a jég színű íriszeket. Reszket a félelemtől, de még így is varázslatos szépségű. Egyre jobban vonzz magához, hívogat a közelsége.
Belebolondultam volna egyetlen pillantással? Lehet csak a sake az oka.
Ez a puha ajak… csak egy finom csókra vár, érzem ujjam alatt.
- Megtiszteled házam népét azzal, hogy nálunk töltöd az éjszakát, Tousaku-sama? – morran halkan Yagano, s először megfontolom a dolgot, de végül bólintok. Nem… nem bírom őt csak így itt hagyni.
Többet akarok.
- Ez esetben, Leo elkíséri a lakosztályába. – A várt választ kapom, és elégedetten biccentek, majd elbúcsúzva a teremben lévőktől elhagyom a színt a szépséggel együtt.
Elvezet egy hangulatos, tágas szobába, halk zene szól, a berendezés kellemes, kedvemre való.
- Készíts fürdőt – morranok rá, mikor látom, hogy az ajtónál térdel. Szavamra azonnal pattan, kisiet, majd amint végez, visszajön hozzám. Aprócska termet hozzám képest, törékeny madárka a markomban, aki bármit megtesz amit mondok… Bármit…
Tudom, hogy ezt mind a félelem váltja ki belőle, de mégis annyira izgató a gondolat.
Bármit…
- A fürdője kész, Tosuaku-sama. – ez a lágy hang, nagy hatással van rám, de egyetlen rezdülésemet sem hagyom, hogy eláruljon. Nem veszíthetek a tartásomból, csodálatom által.
Ellágyulva figyelem, ahogy szó nélkül vetkőztetni kezd, puha kis ujjai épp hogy megérintenek, mégis őrjítő hatással van rám. Legmélyebb vágyaimat kelti fel, olyan érzéseket kelt, amit rég éreztem utoljára. Különleges fiú, az első pillantásból éreztem.
A vízbe lépek, magamhoz intem, és engedelmesen vetkőzni kezd, éhes szemekkel falom látványát, ahogy fokozatosan bukkannak fel a centiméterek, fakó bőre sugárzó ragyogással tölti be látóteremet.
Mellém úszkál, apró, gyengéd kezei végigsimítanak, mintha csak jó kiscica módjára mosdatna meg. Szépséges kicsi kandúrka.
- Yagano szeretője vagy? – kérdezem szemtől szembe. Bár nagyjából mindent tudok, a nyers igazság lesz az, ami végül hagy tisztán látni.
- Igen – válaszol puha hangon.
- Hogyan tett szert rád?
- Négy évvel ezelőtt, egy partyn ismerkedtem meg vele, Európában. Hostess voltam akkor. – „meséjét” hallgatva barangolom be testét víztől síkos kezemmel, a levegőt nehézkesen véve figyelek rá.
- Igen, ilyen szépséggel elhiszem hogy azonnal elcsábítottad. Na és miért váltál a szeretőjévé?
- Nem volt más választásom.
Elkomorulok. Őszinte és nyers, de ez az, amit amúgy is elvártam tőle.
- Értem. – Habár jól ismerem azt a világot, amelyben én is élek, de én ilyenre nem lettem volna soha képes. Úgy érzem… Vagy tévedek? Lehet, hogy ha annyi évvel ezelőtt én találkozom vele ugyan így magamhoz láncoltam volna? Ezt sosem fogom megtudni. Talán jobb is – Hány éves vagy?
- Tizenkilenc – Meglep a válasz, hisz valamivel többet vártam. Így még rosszabb a helyzet.
Talán nem kéne erre gondolnom, hisz nem az én dolgom. Most csak vele akarok foglalkozni, bármi is történt akkor.
Magamhoz rántom lassan, a víztől, engedelmesen dörgölőzik és simogat. Halkan morranok fel magamban. Szörnyen kívánom már, és meg is kapom, amit csak szeretnék. De nem akarom, hogy ennyire egyszerű dolgom legyen, mégis csábít a gondolat.
- Gyönyörű teste van, Tousaku-sama – istenem… megveszek érte. Térdemmel finoman szétfeszítem combját, ráültetem combomra, mire felsóhajtva oldalra billenti fejét. Kapva a felkínált alkalmon lassan magamra terelem, előre dől, így kényelmesen tudok finoman nyakába csókolni.
Ez az íz… sok mindent megadnék érte, hogy az enyém lehessen. Nem sokáig csókolgatom, kissé hátra hajtom fejem, hogy fülébe tudjak dörmögni.
- Kényeztess.
Kis hatásszünet után szólal meg újra: - igen is, Tousaku-sama.
A víz halkan csobban, ahogy megmoccan rajtam, kis kezei vállamról letérnek egész testemre, lágyan simogat, érzékien. Arcomra, nyakamra, mellkasomra puszikat halmoz, halkan dorombolva hagyom neki, hogy szinte bármit tegyen, de csak gyengéden, érzékien és lassan kényeztet. Tenyeremmel két oldalt simítom végig a törékeny testet, fenekébe markolva akadályozom meg, hogy lejjebb csússzon rajtam. Ezt érezve lassan kezd visszatérni nyakamhoz, hátra döntöm fejem, lehunyom szemem, és igyekszem leküzdeni farkam lüktetését. Szörnyen kívánom már.
- Leo… - dörmögöm halkan, érzékien nevét, megáll a mozdulatban, és felhajol. Én is felemelem fejem, hogy a szembe nézhessek. Tekintete remeg, még mindig félhet tőlem, ha ennyire megrettenve figyel, minden egyes rezdülésével felkészülten számítva a legrosszabbra. Valahogy meg kéne nyugtatnom.
Kis kezei mellkasomon támaszkodnak, csípőjénél tartva egyik kezem csúsztatom fel magamon a víz alatt. Szeretem, ha hozzám simul, és érzem finom kis testét, szinte bárhol.
Ártatlan szemekkel figyel, várva a parancsot, nyilván hozzászokott, hogy neve hallatán újabb utasítást kap. Máskor…
Sikamlós kezem arcára simul, csepeg róla a víz, de ez sem zavarja ahogy lassan bőréhez érek. A forró vízben tartott kezemhez képest hideg az arca, de csak pár pillanatig. Közelebb vonom őt arcomhoz, kipirul édes arca, szemeibe egyre több érzelem gyűlik.
- Gyönyörű neved van – suttogom ajkaira, majd pár pillanatig közvetlen közelről figyelem kába szemecskéit, s utána finoman simul szám az övére. Puha csókkal ölelem magamhoz szorosan, hátát, gerince vonalát cirógatom ujjaimmal, tisztán érzem ahogy reszket karjaimban.
Nyelvemmel lassan furakszom húsos ajkai közé, édes ízét kóstolgatva újabb morranás szökik fel torkomból, ezzel kontrollálva saját magamat.
Bármit kóstolok rajta, ugyan ilyen finom lesz, tudom. Mégis azt ordítja minden érzékem, hogy éreznem kell. Újra és újra megízlelni.
Vadabbra váltom a csókot, alig bír velem lépést tartani, valahogy mégis sikerül neki, de én csak élvezem minden pillanatát közelségének.
Egyre többet akarok.
Hirtelen felpattanok fele a karjaimban, fordulok egyet és máris a kövön ül, hátra döntöm a mellkasára téve kezem, majd onnan kiindulva látok hozzá egész testének bekebelezéséhez.
Nyakáról gyorsan lecsúszik ajkam, mellkasára térek, nyelvemmel gyorsan megtalálva apró mellbimbóját, hogy lassú kezelésbe véve kényeztessem addig, míg értem nem ágaskodik.
Hasát simogatom, majd szakad kezembe veszem éledező kis farkát, lassú masszírozásba kezdek, és ugyan ilyen tempóval haladok nyelvemmel is. Egyik kis gyöngyről a másikra térek, és elégedetten hallgatom sóhajait és nyögéseit. Szeretném azt tudni, vagy hinni, hogy nem illendőségből teszi, hanem azért mert valóban élvezi. Jó lenne ezt hinni.
Hasát csókolgatom, szememmel végig arcát keresem, de alig látom. Kezével a medence szélébe kapaszkodik, lábai megadóan terpeszben vannak, olykor meg-megfeszülnek a remegéstől. Elérem végre alhasát és már teljesen izgalomban lévő péniszét, s ezt is csókokkal halmozva folytatom, amit elkezdtem. Nyelvemmel párszor végigjárom hosszát, elengedem, és hagyom hogy formás kis hasához feszüljön fényesen. Lassan haladok egyre lejjebb, kezem térdhajlatába siklik, kicsit felemelem egyik lábát, kezdek felegyenesedni a vízben állva.
Combjának belső felét harapdálom meg óvatosan, térdére, vádlijára is puszikat hintek, majd egy picikét hátra lépve fogom meg bokáját, és végigmérem előttem elterülő testét. Mindent látok… mindent… Másik lábával a medence szélére támaszkodik, így tiszta rálátást nyerek még ánuszára is, rózsaszínen csillog a nedvességtől. Egyik kis kezét a szája elé kapja, öklöcskéjével takarja el, másik karjával kicsit felkönyököl, és teljesen elvörösödve, ködösen csillogó szemekkel néz rám.
- Gyönyörű vagy – morgom rekedtes hangon a vágytól, majd egy apró puszit hintek lábujjára is. Lassan leengedem lábát, bele a vízbe, majd ezredszerre is végigmérve nyújtom felé lazán egyik karomat – Gyere ide.
Szinte azonnal, engedelmesen csusszan vissza, és elém lépve simul testemhez. Pontosan ide illik, hozzám.
Álla alá nyúlok egy ujjal, felterelem magamhoz, miközben másik karommal átölelem.
- Nem akarom elhinni, hogy az övé vagy – újabb csókkal fullasztom el minden hangját, testét újra bejárják mancsaim, lassan minden egyes rejtett zugát feltérképezve. – Fordulj meg – susogom ajkaira, megvárom, míg felnyitja hosszú pilláit.
- Re-rendben, máris… – motyogja édesen, a víz újra csobog, ahogy lábacskáit emelgeti, majd háttal simul mellkasomhoz. Karjait fogva öleli magát, hátulról karolom át, és megfogom finoman csuklóit. Meggörnyedek kicsit, hogy füléhez hajolhassak, finoman irányítani kezdem kezecskéit.
Vállára puszit nyomok, vállgödrébe, majd nyakába is. Hirtelen sikkant egyet, ahogy mindkét keze a medence szélén csattan, Ő előre dől, ahogy én is, kis fenekét azonnal kitolja, mintha máris készen állna.
Nem… ennyire még nem ragadott el a hév.
Érzékien karcolom végig fogaimmal nyakának érzékeny bőrét, csókokkal haladok lefelé hátán, gerince vonalát, a legérzékenyebb pontokat megnyomva.
A vízbe térdelve lassan elérem fenekét, ujjaimmal széthúzom partját, és hosszú pillanatokig csak gyönyörködöm a látványban. Nem tudok rajta olyan helyet találni, ami nem tetszik. Szinte túl tökéletes. Először csak megnyalintom, majd sikongatásait hallgatva kényeztetem egyre jobban, végül lassan, közben már egyik ujjamat is használva készítem fel. Nem akarom felsérteni, semmiképp. Lábai remegnek, de nem csuklik össze, érzem, ahogy néha megráng, de tartja magát.
Amikor úgy érzem, hogy már eléggé készen áll, s már én sem bírom sokáig, elhajolok tőle, ajkaimat körbenyalom. Igen… pontosan ilyen finomnak képzeltem el, sőt talán ez még annál is jobb.
- Térdelj! – adom az újabb utasítást, és azonnal letérdel elém, továbbra is kapaszkodva a kőbe.
Teljesen hozzá simulok, víz alatt lüktető farkamat fenekéhez dörgölöm, megfogom derekát, oldalát sokadszor simítom végig.
Sokáig „játszadozom” bejáratánál, kivárom az alkalmat, míg ő kéri, hogy tegyem meg. Elég egy mozzanat, még szó sem kell ér értem, és ez eljön akkor, mikor édesen nyüszögve egyet nekem tolja fenekét. Ekkor tudom azt, hogy készen áll, és nem erőltetem rá.
Lassan hatolok belé, meg nem állok addig, míg tövig nem érek benne, majd megtorpanok. Nem tudom hányan járhatták át szegény fiút, de érzem nem először, viszont még mindig forró és szűk. Mély törökhangon morranok fel az érzéstől, igyekszem visszafogni magam, és vágyamat, hogy ne zúdítsam rá egyszerre az egészet, ami jó pár éve gyülemlik bennem.
Egyik kezemmel megtámaszkodom övé mellett, másikkal hasát tartva feszítem magamhoz, és lassú mozgásba kezdek.
Hasát, mellkasát simogatom közben, néha kezem érinti nekifeszülő farkát, de nem fogom meg. Még nem… majd ha eljön az ideje.
Néha megmorzsolom apró mellbimbóját, ekkor egy hangosabb nyögés szakad fel belőle, főleg mikor picit meg is húzom.
- Leo… Leo… - dörmögöm egyre mélyebben, vállgödrébe fúrom arcomat, majd újra ott is csókokkal halmozom el, Végül már magam megtartása is egyre nehezebb, mozgásom fokozatosan gyorsul, mindkét kezemmel a kövön támaszkodom. Előre biccenti fejét, úgy nyöszörög és reszket – Leo… - szólítom újra, felkapja fejét, és végre láthatom valamennyire arcát. Kipirult, ajkai résnyire nyitva. Ajkai fényesek, szeme csillog, és a kifejezés az arcán egyszerűen gyönyörű, nincs más szó rá. Elvesztem…
Támaszkodó kezeim rásimulnak az övéire, nyakút csókolgatom megállás nélkül, megkóstolom kis fülét is, cuppanva válok el a kis fülcimpától.
- Leo… - dörmögöm közvetlen fülébe, és minden egyes lökésnél ajkaim fülét érintik. Elkábultan susogok fülébe – kérlek… légy az enyém…
Leo
Halk utasításait követve simogatom és csókolgatom őt. Mielőtt elmerülnék a víz alatt, hogy orálisan folytassam, derekamat megfogva ültet a combjára.
- Leo – suttogja rekedten amikor nyakát végignyalom. Ez a jel, vége az elhúzott előjátéknak. Jön a durvább rész, csak remélhetem hogy nem fog semmi olyat tenni velem ami maradandó károkat okoz... Várok, de nem történik semmi. Nem utasít, nem teper le, csak magához ölel és megcirógatja arcomat nagy és érdes tenyerével.
- Gyönyörű neved van – súgja, szájával lágyan cirógatva az enyémet. Ujjai nyomán bőröm végigborzong egész testemen újra és újra, és mivel láthatóan nem fog bedurvulni, ellazulok és átengedem egész testem erős csáberejének, amelyre már első pillanatban reagáltam. Forró csókja olyan, mint egy nyári zápor, elmossa minden gondolatomat, ellenvetésemet, nem marad semmi más csak a vágy.
Kiültet a medence szélére, és lenyom a földre. Kiszolgáltatott pózben, széles terpeszben heverek előtte, lábaim még a vízben lógnak. Végignyal és csókol mindenhol, olyan helyeken is, ahol nem szokás... és én csak félig lehunyt szempillákkal figyelem őt, remegek és nyöszörgök a kéjtől. Felegyenesedik, szélesebbre tárja lábaimat és hosszan csodál engem azokkal a hihetetlenül sötéten csillogó, komoly szemekkel. Zavartan szorítom kezemet a szám elé, mert ilyen gátlástalanul sosem élveztem a szexet senkivel még...
- Gyönyörű vagy – mondja mély bariton hangján, amelynél finomabb és vonzóbb még nem érte fülemet. Mondták már mások is, ezerszer és ezerféle módon, mégis... tőle hallani mindennél jobban esik. – Gyere ide.
Halk utasítását követem, visszacsusszanok és hozzásimulva kapaszkodom vállaiba.
- Nem akarom elhinni, hogy az övé vagy – dörmögi. Nem válaszolok, felesleges. – Fordulj meg.
Megfordulok, merevedése fenekemhez nyomódik és én elgyengülve hunyom be szemeimet. Csuklóimat megfogja és a medence szélére vezeti. Megkapaszkodva készülök fel a rohamra, hiszen tudom hogy már annyira felizgattam, hogy képtelen lesz visszafogni magát. Mind ilyen.
Nem történik semmi. Hozzám simul, cirógat, majd tágra nyílnak a szemeim amikor megérzem forró nyelvét az ánuszomon körözni. Ó... óh... ez... nnnhh... Nem bírom már sokáig, ha így folytatja én...
- Térdre – utasít mély hangján, ellentmondást nem tűrő hangon. Szót fogadok és a víz, ahogy megmozdulunk, az apró hullámok némelyike ingerli érzékenyen bizsergő herezacskómat, ami csak további gyönyörűséges kínokat okoz. Érzem péniszét a bejáratomnál körözni, hihetetlen de még mindig nem esik nekem, mintha engem várna... és tényleg engem vár. Amikor már nem bírom tovább, hátralendül lágyan a csípőm, ő pedig azonnal szót fogadva a néma könyörgésemnek, belém vezeti magát. Mély morgásától végigszánkázik gerincemen a borzongás...
Magához ölel és lassú, egyenletes ritmust vesz fel. Gyakorlottan ringatózom, csípőmmel köröket lerajzolva ahogy kell. A profizmusom most sem hagy cserben... még akkor sem, amikor behunyt szemekkel, lángolva és nyögve, szinte eszemet vesztve adom át magam a szexnek, annak a gyönyörnek amit nekem nyújt.
- Leo... Leo... – dörmögi fülembe, egyre gyorsabban és keményebb lökésekkel mozog bennem. – Leo.
Az utolsó szó már parancsként hangzik, ezért hátrapillantok rá a vállam felett. Arcán a kéj, a vágy és szemeiben végtelen gyengédség. Néhány másodpercig nézzük egymást... hagyom hogy arcomat nézve jusson el a csúcsra, mert tudom hogy mennyire izgatónak találják a férfiak, ha szex közben láthatják rajtam a vágyat.. vagy a félelmet. Attól függ, kinek mi jön be. Fülemhez hajol, folytatja tovább a mozgást, kezei enyémekre simulnak, ujjaink akaratlanul is összefűződnek.
- Leo... kérlek... légy az enyém...
Fáradtan hunyom be szemeimet és ellazulok. Válla a párnám, és nem panaszkodhatom, mert nagyon kényelmes. Borzasztóan kimerültem, teljesen elcsigázottnak érzem magam. A medence után magáévá tett az ágyban is, majd amikor már eltelt velem, egyszerűen csak csókolgatta és cirógatta zsibongó testemet, így merült álomba. Most is rajtam pihen a másik karja. Fel kellene kelnem mellőle, mert Yagano-sama szigorúan megtiltotta nekem, hogy rajta kívül mással együtt aludjak, de... nincs kedvem. Olyan csodálatos volt ez az éjszaka... senkivel, még Yagano-samával sem élveztem még ennyire a szexet. Ez a férfi érett, tapasztalt szerető, aki odafigyel a partnere gyönyörére. Az ablak felé pillantok, az égbolt kezd szürkülni, hajnalodik.
Leheletkönnyen megcirógatom az arcát búcsúzóul. Remélem találkozunk még... legalább az álmaimban. Tudom... hogy ezentúl őt fogom magam elé képzelni szex közben, és sokat fogok gondolni rá. Nem, nem szerelem ez, abban én nem hiszek... inkább hála. Gyengéd és figyelmes volt velem, pedig szükségtelen. Ez azt jelenti, hogy ő egy rendes ember, belsőjéből fakad a jóság, törődik másokkal.
Óvatosan kihámozom magam a karjaiból és ruháimat összekapkodva, meztelenül lépek ki a folyosóra. Nem vagyok szégyenlős, mellesleg ilyenkor nem mászkál senki kint, csak néhány szolgáló. Ők pedig nem számítanak, ahogy én sem.
***
- Hívattál, Yagano-sama.
Óvatosan emelem fel a fejem, ahogy vele szemben térdelek. Az asztal túloldalán egyedül ül, sőt az egész szobában senki nincs rajtunk kívül. Összeszorul torkom a félelemtől, amikor dühösen és hidegen csillogó szemeit meglátom jóképű arcán pedig a megfeszülő ajkait.
- Hibáztam, Leo.
Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy rám dühös, de ha így történne, nem a fogadó szobába hívatott volna. Csendben várom hogy folytassa, arcvonásaimon uralkodom.
- Az elmúlt néhány napban komoly dolgok történtek. A Oyabuni klán rá akarja tenni kezét a területeimre, csak Tousaku tarthatja vissza ettől, mivel mi erősen legyengültünk a háborúskodásban. Amíg nem erősödünk meg, rászorulunk az ő jóindulatára... átmenetileg. – Lélegzetvisszafojtva hallgatom, ennyire nyíltan sosem beszélt nekem klán-ügyekről, ami azt jelenti hogy nagyon dühös és ideges. Mondhatni kétségbeesett.
Hosszú csend súlya nehezedik ránk, levegőt sem bírok venni. Már értek mindent.
- Elajándékozol engem? – suttogom remegve egész testemben. A rémálmai valósággá válnak...
- Nem! – kiált fel hirtelen, ököllel az asztalra csapva. Összerándulok, az ijedtségtől kicsordulnak könnyeim is. – Kizsaroltak tőlem, önként nem adnálak oda soha senkinek!
Félredobja a súlyos asztalt és hirtelen rajtam terem, hanyatt dönt az ülőpárnákon, szája durván tapad az enyémre, ujjai nyakamra kulcsolódnak szorosan.
- Ez csak átmeneti – zihálja a fülembe. – Vissza foglak szerezni... esküszöm!
Rongybabaként, behunyt szemekkel tűröm el, hogy letépje ruháimat és durván magáévá tegyen. A jövőm homályos, sötét és kilátástalan, már nincs miben reménykednem. Az egyetlen férfi, aki azt állította szeret, számtalanszor kölcsönadott idegeneknek és most elajándékoz... és azt sem tudom kinek. Halvány reménysugár az eltökéltsége, elszánt tekintete és szavai: „Vissza foglak szerezni... esküszöm!” Ha nem lenne rá remény, megölne. Ismerem, tudom milyen. Tudom, hogy megtenné.
***
Badum... badum...
Saját szívem olyan hangosan dübög a fülemben, hogy nem is hallom a kocsi ajtaján túli közlekedés neszezését sem. Visszapillanthatnék a hátsó ablakon, hogy lássam Yagano-samát az épület előtt állni, de nem teszem.
Sokáig utazunk, vagy csak én vesztettem el az időérzékemet, nem tudom. A velem szemben ülő férfit felismerem, és bár nem tájékoztatott senki, már tudom kihez visznek. Izgatottság tölt el, hogy ismét láthatom... az elmúlt hetekben minden éjjel vele álmodtam. Mély hangját még néha most is hallani vélem, nagy és erős kezének érdes simogatását, bőrének illatát képtelen voltam eddig elfelejteni. Vajon az övé leszek?
A következő pillanatban jeges félelem szorítja össze a torkomat. Hiszen alig ismerem... Lehet hogy csak tovább ajándékoz, vagy az egyik kuplerájába kerülök... bármi megtörténhet.
Bekanyarodik az autó egy nagy kovácsoltvas kapun, kanyargó úton halad tovább fákkal és bokrokkal, virágokkal szemgyönyörködtetően teleültetett zöldön keresztül, majd egy nagy épület előtt állunk meg. Más, mint Yaganóé, ez nem olyan modern épület. Tradicionálisabb, pont ahogy attól a jakuzától elvárható, hiszen még a megjelenésében is tradicionális, mi más lenne az otthona, ha nem ilyen?
Kiszállok a kocsiból, és követem kísérőmet az épületbe. Bent egy idős szolgáló meghajol.
- Üdvözlöm fiatalúr, Tousaku-sama már várja önt. Kérem kövessen...
Beljebb kísér, út közben látom a belső kertet, a hagyományos tolóajtós folyosón végighaladva pedig a fényűző és mégis japán tradicionális berendezést. Keresztülvágunk végül a kerten is, a virágzó cseresznyefák alatt elsétálunk, keresztül egy kis ívelt hídon, ami alatt egy kis tó csillog a napfényben, a benne lubickoló színes halak lassan ringanak az árral.
Idegesen simítom végig a hajamat amikor egyedül hagy a szolgáló odakint, hogy bejelentse érkezésemet, és végigpillantok magamon. Egyszerű, elegáns ruhában vagyok. Fekete nadrág, fekete selyeming, drága és csinos ruha, mégsem illik ebbe a környezetbe. Nyakamon még mindig ott piroslanak Yagano ujjnyomai.
A szolga visszasiet és betessékel az ajtón. Odabent egyetlen ember van, egy asztal mellett térdel, testén fekete yukata. Meghajolok és halkan köszönök, mély és fekete szemeiben pedig elveszek teljesen néhány másodpercig. Biccent nekem és int egyet. Engedelmesen megyek oda hozzá, amíg ő mozgásomat, alakomat figyeli én arcát tanulmányozom. Kifejezéstelen, szemei sem árulnak el semmit. Félek. Letérdelek vele szemben az asztalhoz.
- Üdvözöllek az otthonomban, Leo. – Miért ejti ki ilyen gyengéden a nevemet? Miért nem tud egyszerűen csak rideg lenni és kegyetlen? Miért nem tudom uralni a remegésemet, és légvételeimet? Ég az arcom... úgy érzem elájulok, olyan hatással van rám a közelsége.
- Köszönöm – válaszolom látszólag higgadtan, de nem merek ránézni. Annyira vágyom arra hogy az asztalon pihenő nagy és erős keze megérintsen... mégis félek tőle. Nem feledhetem el egy pillanatra sem, mi is ő.
- Gyere ide – utasít halkan. Vetek arcára egy tétova pillantást, majd szót fogadva állok fel, mellé lépek és letérdelek mellé. Megérinti arcomat, hüvelykujja ugyanúgy simítja végig számat, ahogy akkor este amikor megismerkedtünk. Olyan kevés itt a levegő... és borzasztóan meleg van... szédülök...
Pihegve fogadom forró száját, engedelmesen megnyílva és ő nem teketóriázik, nyelve mohón és durván tör be ajkaim közé. Erős karjain megfeszülnek az acélos izomkötegek ahogy derekam köré fonódnak és szorosan magához présel. Hátam alatt puha párnák, ő pedig rám nehezedik. Csókja olyan bódító, amilyenre emlékeztem... remegő karjaimmal nyakába kapaszkodom... érzem ujjait végigfutni combjaimon, majd mellkasomon.
- Azzal akartam kezdeni, hogy elmondom a szabályaimat és a feladataidat... de ezzel várnunk kell még – dörmögi a nyakamba, majd hirtelen felemeli a fejét és komoran a szemembe néz. Dühös... Összerándulva hunyom be a szemeimet, de csak megcirógatja az arcomat, így lassan felemelem ismét szemhéjaimat. – Ő bántott, igaz? Gyanítottam, hogy nehezen fog belemenni, de nem sejtettem hogy benned is kárt tehet. Azok után amit a nyakadon látok... félek levetkőztetni téged.
Elfordítom az arcomat, szemeimet az ablakon túli világra szegezve tűröm hogy kigombolja ingemet. Nem akarom látni szemeiben a megvetést, vagy undort... amikor meglátja a harapásnyomokat és foltokat. Yagano nem kímélt engem, mindenhol rajtam akarta hagyni a jelét.
- Néhány nap múlva eltűnnek, Tousaku-sama – suttogom.
- Az a szemét...
Gyengéden csókol meg, szinte elolvadok a rám törő forróságtól... Nem bírok ellenállni a késztetésnek és nem is akarok. Engedelmesen simulok karjaiba, sóhajtva és nyöszörögve amikor megérzem széttárt lábaim között az ágyékomhoz nyomódó merevedését. A yukata alatt nem visel semmit... csak az én nadrágom áll közénk, és szenvedélyes csípőlökéseit tekintve ha az nem lenne... ahnn...
Hirtelen felemeli a fejét, mintha vízből emelkedne ki, úgy kapkod levegő után. Keze végigsimítja meztelen mellkasom és elmosolyodik.
- A szabályok... – dörmögi érzékien mély, karcos hangján. – Kezdem a legfontosabbal: csak kimonóban lehetsz, hogy még egyszer ez ne történjen meg.
Reccsen a nadrágom anyaga ahogy szinte már durván lerántja rólam. Visszanehezedik rám, megcsókol újra, majd ujjait számba vezeti finoman. Tudom miért teszi, és engedelmesen szopogatom, nyalogatom.
- Leo – morran halkan, végigmérve engem. – Még így is gyönyörű vagy... Fordulj hasra.
Engedelmeskedem, és már érzem is forró nyelvét a nyakamon, majd lassan végigkúszik nedves csigaként a gerincem mentén. Nyögve kapaszkodom karcsú ujjaimmal a párnákba, zihálva és remegve, arcomon verejtékcseppek gyöngyöznek ahpgy vállam felett hátrapillantok rá. Halk suhogással csusszan le pompás, izmos testéről a fekete selyem.
Kurohyou:
A hajnal egyedül ér, párnám, takaróm, karjaim hidegek, hűvösek, és a hiány elemészt. Örültem volna, ha vele ébredhetek, de valószínűnek tartom, hogy parancsra vonult vissza saját szobájába. Már ha van olyan. Yagano számomra olykor túl kiszámíthatatlan, hiába ismerem.
Oldalra fordulok, mellkasomról lecsúszik a takaró. Nagy tenyeremmel végigsimítok a fényes, szatén anyagon, belemarkolok a lepedőbe, és arcomhoz húzom, mélyet szívok illatából.
Leo… még mindig érzem rajta őt, és a szeretkezés illatát. Ez a fiú teljesen megrészegített, és olyat hozott elő belőlem, amit évek óta senki. Gyönyörű és igazi kincs. Túlságosan nagy ajándék Yagano számára, nem érdemelné meg.
Felnyitom szemem, az összegyűrt lepedő még mindig arcom előtt van, s tekintetem hiába vezetem az ajtóra, hiába szuggerálom, hogy jöjjön vissza hozzám, tudom, hogy reménytelen.
Felsóhajtva ülök fel, s az éjszaka pillanatait felelevenítve magamban indulok a fürdőbe.
~*~
Bokáimon ülve pihentetem ökleimet térdeimre fektetve, lehunyt szemekkel sóhajtok nagyokat. Szívem izgatottan ver, pedig korai még az „öröm”. Messze van ő is, és az áhított nyugalom is. Szemhéjaim alatt csak feketeség terül el, de akár egy vászon úgy peregnek le előttem az emlékképek.
„- Őt akarom… Yagano – mély, karcos hangon jelentettem be követelésemet.
- Nem… bármit kérhetsz tőlem, de Őt nem fogom neked odaadni. – förmedt rám ingerülten.
- A fiút akarom, vagy nincs egyezség. Fontold meg. – Nem tágítottam elhatározásomtól egy fikarcnyit se, csak szigorú, komor tekintettel figyeltem tétovázó reakcióit. Hosszasan gondolkodott, ingadozott, s magába fordult. Jól láttam rajta, hogy a válasz, csak kétségbeesettségét tükrözi. Ez volt a cél. Ezt az egy gyengeséget akartam kiaknázni.
- Pár nap haladékot kapsz, hogy eldöntsd…”
Felnyitom szemeimet, s egy újabb sóhajjal nyugszom meg. Mától… az enyém… Remélem. Szinte el sem hiszem, mégis az érzekését várva ülök egyedül ebben a nyugodt környezetű szobában. Ha minden igaz, lassan megérkezik. Tudom, hogy Yagano hogyan döntött, hisz nem hagytam más választást.
Amikor lassan, halkan csusszan az ajtó, máris bizsereg minden porcikám, de egy pillanat alatt nyomom el az érzést. Itt van… Szolgálóm bejelenti, majd Ő lép be hozzám.
Rá tekintve eláraszt az elégedettség, és büszkeség. Végre úgy áll, úgy ülhet előttem, hogy a magaménak tudhatom. Csak az enyém. Fekete ruha van rajta, arcán látok cseppnyi félelmet. Vajon emlékszik még rám? Nagyon remélem.
- Üdvözöllek az otthonomban, Leo. – nevét lágyan ejtem, szinte örömmel köszöntöm, de a tartásom merev marad. Nem adhatok alább a szokásos megjelenésből. Még…
- Köszönöm – pilláit lesütve biccent felém, nem mer rám nézni. Nem szeretem látni, ha fél.
- Gyere ide – szólítom halkan, habozva, de végül mellém ül, közelsége máris megbabonáz, s sóvár érintéssel simítom végig puha bőrét. Dús ajkait, finom arcát, nyakát. Még mindig gyönyörű, bár ez csak természetes.
Nem bírok magammal, s álla alá nyúlva emelem fel magamhoz kissé arcát, a látvány már nem elég, érinteni, érezni akarom őt mindenhol… magamon. Forró csókot követelve siklom puha ajkaira, ami azonnal megnyílik nekem akár egy virág, nyelvemmel éhesen török közéjük, megízlelve a finom nektárt. Magamhoz ölelem mohón, simítom testének minden porcikáját ahol csak érem, ledöntöm a mögötte terülő párnákra. Igaz is… majdnem elfelejtettem.
- Azzal akartam kezdeni, hogy elmondom a szabályaimat és a feladataidat... de ezzel várnunk kell még – nyakába sóhajtva a szavakat, kis karjai én nyakam köré fonódva reszketnek. Amikor kinyitom szemem, a rózsaszín köd mintha pillanatok alatt szállna tova, s helyette lila foltok jelennek meg szemem előtt a csodás, fehér bőrön.
Felhajolok tőle, s végül teljesen összeáll előttem a kép… Ezek… Ezek jelek. Nem is kevés.
Ahogy újra arcára nézek, látom, hogy összeszorított szemekkel remeg. Nem akartam megfélemlíteni, de nyilvánvalóan túlságosan is látszódott rajtam a düh. Ujjaimat arcocskájára simítom, s megvárom amíg újra rám néz
- Ő bántott, igaz? Gyanítottam, hogy nehezen fog belemenni, de nem sejtettem, hogy benned is kárt tehet. Azok után amit a nyakadon látok... félek levetkőztetni téged.
Gyönyörű kék tekintete lesiklik rólam, s az ablak felé réved, mélyet sóhajtva folytatom ingének kigombolását. Ahogy fokozatosan bukkan fel a szabad bőrfelület, egyre több ilyen folt és nyom tárul szemem elé. Szívem összeszorul, és ha nem lenne nagy önuralmam, mindkét karom remegne a dühtől. Szörnyű… szörnyű, hogy ez az ember ilyenre képes volt. Nem is ember az ilyen, inkább szörnyeteg. De mit is panaszkodom én. Mintha jobb sokkal jobb lennék nála.
- Néhány nap múlva eltűnnek, Tousaku-sama – szavai csak elsiklanak fülem mellet mégis édes fátyolként cirógatják arcomat.
- Az a szemét… - nem is tudok másra gondolni. Most megtehetném, hogy saját jeleim teszem rá, hogy elnyomjam őt, de… az nem én lennék. Még akkor sem tennék Vele ilyet, ha a legelborultabb pillanataimban lennék. Soha…
Finom csókkal birtoklom újra a dús ajkakat, kóstolgatva, ízlelve csókolom kis száját, s ahogy fokozatosan érzem, ahogyan ellazul, széjjel simítom lábait terpeszbe, és közéjük férkőzve egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá. Érezni akarom. Testestül és lelkestül.
Felé hajolok, nagy tenyeremmel bebarangolom mezítelen felsőtestét, apró mosoly szökik arcomra. Itt az ideje…
- A szabályok… Kezdem a legfontosabbal: csak kimonóban lehetsz, hogy még egyszer ez ne történjen meg. – szó szerint letépem róla a nadrágot, visszanehezedem testére, forró bőrét jól érzem a yukatán keresztül is. Ujjaim lassan szája felé közelítenek, becsusszannak ajkai közé, s azonnal tudja, mi a dolga, nyelvével játszadozni kezd az apró testrészeken. Fojtottan nyögök egyet.
- Leo. Még így is gyönyörű vagy... – morgom halkan - Fordulj hasra.
Azonnal eleget tesz kérésemnek, s amint elérem máris újra felé kerekedem, nyelvemmel bebarangolom gyengéden testét, végighaladok hátán, egészen formás kis fenekéig.
Az íze… pont olyan, amilyenre emlékeztem. Pontosan olyan, mint amilyen ízt sokáig éreztem hiányában. De most már az enyém.
Finoman fenekébe markolok, hüvelykujjaimmal széthúzom partjait, hogy nyelvemmel könnyebben hozzáférhessek bejáratához. Jól érezhetően remegni kezd, meginog a tartása, egyre hangosabb és hangosabb nyögések törnek elő torkából. Csodaszép hangja van. Nincs benne olyan, ami számomra ne lenne gyönyörű.
Kicsit lejjebb hajolva, egy nyalintásra elérem még megfeszülő kis zacskóját, majd végre én is teljes valómban, ruházat nélkül térdelhetek fel, bokáimra ülve.
- Leo – mély, karcos a hangom, szinte azonnal érti, miért szólítom, s szembe fordul velem, egyik karomat felemelem, terelgetve magam felé. Térdeimre ül, kisebb terpeszben, de még sincs túl közel. Előrébb dőlök, Ő is így tesz, így karját, vállát, hátát simogatva egyre közelebb hajolok, s egy újabb csókkal merülhetek el benne. Kis kezei bebarangolják felsőtestem, elégedetten dorombolok, akár egy vén kandúr. Tarkójánál ujjaim hajába bújnak, s még közelebb vonva magamhoz mélyítem el a csókot, másik kezemmel végig simítom karját, megfogom kis kezét, és rávezetem forró ujjacskáit merev tagomra. Ahogy azonnal ráfonja kis kezét, mélyről feltörő morranással csókolom szenvedélyesebben. Rögtön masszírozni kezd, persze fogom csuklóját, hogy ne végezze túl jól a dolgát. Ez a fiú… túl tökéletes.
Tarkójánál újra finoman hajába markolok, s oldalra terelve fejecskéjét hajolok el a csókból. Nyakamat puszilgatva folytatja, kényeztet, én pedig lehunyt szemmel élvezem rajtam ténykedő lényét. Fejem kissé hátra döntöm, ahogy már hasamnál jár, s ahogy letér a lényegre, torokhangon felnyögve élvezem forró, nedves nyelvecskéjének ficánkolását. Istenem…
Lángol az egész testem, érzem izmaimat feszülni, ahogy lassú mozdulatokkal simogatom hátát, borzongok, illata kitölti orromat. Szívem hevesen dobog mellkasomban, s az izgatottságtól fűszerezve a vágy vadként szabadul fel lelkem legmélyéről.
- Ahh… Leo… - dörmögöm nevét, oldalát simogatva utalom, hogy hajoljon fel rólam. Ajkacskáit megnyalva egyenesedik ki, apró mosoly szökik szám sarkába, s kezecskéjét megfogva húzom őt vissza ölembe. Derekára simul kezem, kacsóit vállamra teszem, erősen mégis figyelve markolok fenekébe, kissé felemelem, így éppen egy szemmagasságban vagyunk. Orrunk összeér, de most nem csókolom meg. Még nem. Mélyen nézek a gyönyörű, égkék szemeibe, lehelete számat csiklandozza, ahogy izgatottan piheg. Tekintete kába, csillog akár egy drágakő, mint egy zafír.
- A következő szabály… Csak az én parancsomnak engedelmeskedhetsz. Senki másra ne hallgass, csak rám. Csak az én kéréseimet teljesítheted. – halkan búgom a szavakat, türelmesen, az időt húzva, miközben ujjam bejáratánál köröz. Forró mint egy katlan, már égek a vágytól, és nehezen bírok magammal, ha vele vagyok, de gyengéd leszek bármi történjen is. Hisz soha nem ártanék neki.
Nem válaszol csak pihegve bólint, kipirult arcocskája, résnyire nyitott, remegő ajkai… Vállamba mélyedő ujjacskái mind arra utalnak, hogy reszkető teste sóvárgással van tele. Azárt csak én. – Ülj le… - suttogom halkan fülecskéjébe, majd bele is nyalok finoman. Ahogy lassan magába vezet, egyszerre nyögünk fel halkan a gyönyörtől.
Leo
Szófogadóan fordulok meg, alattam a tatami meleg és nem fájdalmasan kemény. Behunyt szemekkel támaszkodom meg kezeimmel, szemeimet behunyom az élvezettől, amikor nyelvével végignyalja hátamat. Ó istenem... hányszor álmodoztam erről a pillanatról azóta az éjszaka óta... Mindig vártam és vártam, hogy újra eljöjjön, és Yagano ismét beküldjön hozzá, de sosem jött el. Most pedig... én jöttem el hozzá.
Nyögéseim az ablakon beszűrődő énekesmadarak hangjával keverednek.
- Leo.
Feltérdelek, tudom mi a dolgom, és soha nem voltam ennyire készséges még. Ölébe ülök, vele szemben. Ajkai forróak, selymesek. Elégedetten morog, amikor végigtapogatom izmait. Csodás teste van, és már ő is oly türelmetlen mint én... kezemet egy határozott mozdulattal vezeti hímtagjára. Amíg é felmordul, én borzongva nyögök szájába, gyakorlott mozdulatokkal kényeztetem. Ezt sem engedi sokáig, pedig mohón folytatnám ameddig csak tudnám... meg is mutatom neki, mennyire készséges vagyok. Nyakát csókolgatom, majd nedves csíkokat rajzolok nyelvemmel a mellkasára, hasának bordáira, végül megérkezem lüktető, kemény péniszéhez. Arcán tiszta élvezettel hunyja be szemeit, s amikor mélyen számba fogadom, hátraejti fejét és mélyen felnyög. Érzékeny makkjával incselkedik nyelvem, szívásaim különböző intenzitásúak, minden nyögésével rám reagál, ahogy én rá.
Ujjai hajamba fúrnak, nem nyom rá engem, csak simogat, majd hátamat is.
- Ahh… Leo…
Gyönyörű hangja van, benne pedig a kérés és a vágy egyértelmű zöngéje bújik meg. Feltérdelek, hagyom hogy ölébe ültessen ismét.
Fenekembe markol, tekintete rabul ejti az enyémet...
- A következő szabály… Csak az én parancsomnak engedelmeskedhetsz. Senki másra ne hallgass, csak rám. Csak az én kéréseimet teljesítheted – mondja halkan, ujjai bejáratom körül játszadoznak. Behunyt szemekkel, reszketeg sóhajjal biccentek, szólni képtelen vagyok már.
- Ülj le... – súgja. Halkan felnyögve vezetem magamba, és a kezdeti fájdalmas feszülés fokozatosan enyhül. Remegő combjaimon érzem kezeinek simítását, mozdulatlanul ülünk, szorosan egymást ölelve. Ha bárki látna minket kívülről, azt hihetné, pihenünk...
Lassú, langymeleg hullámokban árad testemben a kéj, szenvedélyem habos hullámokká válik, és mi ketten, mint egy kis hajó a háborgó tengerben, úgy ringatózunk.
Felmerülünk a habokból... levegőt és egymás száját harapjuk, nedves bőrünkön siklanak ujjaink...
- Leo...
Felnyílnak kába szemeim, zihálva nézek rá, dereka köré fonom lábaimat, és hagyom hogy hátamra döntsön. Átveszi az irányítást gyönyöröm felett, nedves hajamba markolnak ujjai, nyelve éhesen tör a számba. Mindent fokozottabban érzékelek. Az illatát, izzadtságának enyhén csípősségét, hajának samponos esszenciáját... a forró bőröm alatt hűvösnek tűnő tatmi keménységét, az ablakon beillanó szellő sóhaját, madarak lágy fuvoláját, és az ő mély hangját, ahogy nyögéseimre válaszul mordul... a cuppogások, melyek a szeretkezés legszebb hangjai...
- Tousaku-sama... – zihálom, körmeim hátába vájnak, amikor megfeszülök. Egész testemben remegek, már nem bírom tovább visszatartani... – Én... nem... én nem bírom...
Felemeli a fejét a nyakamból, megcsókol.
- Együtt...
Egy utolsó lökés, és szájába nyöszörgöm szépséges gyönyörömet.
- Tou...saku...sama...
- Leo...
***
Hosszan pihenünk, vállán pihen fejem, karom hasát cirógatja. Szívem zakatolása elcsitul, a háborgó tenger felszíne ismét lágyan fodrozódik.
Tousaku-sama felül, körém teríti saját kimonóját, majd hangosan tapsol. Szolgáló csúsztatja félre az egyik ajtót, illedelmesen meghajol, szemeit fel nem emelné a padlóról, ahogy kell.
- Hozz nekem valami ruhát – utasítják, és el is tűnik azonnal.
Néhány perc múlva már az ő bő ruhájában lépkedek mellette. Pompásan fest ebben a fekete jukatanban, én szinte elveszek a selyemruhában. Kezeimmel kénytelen vagyok elöl felemelni, egyik vállamról le is csusszan.
- A szobád az enyém mellett lesz – folytatja a szabályok felsorolását. – természetesen nem kell folyton ott lenned, kapsz egy telefont, hogy bármikor magamhoz hívhassalak. A rezidenciámat csak az engedélyemmel és testőrökkel hagyhatod el. A rendelkezésedre bocsát a titkárom egy hitelkártyát is, azzal mehetsz magadnak vásárolgatni. Szeretem, ha kimonóban vagy, a kéket és a szürkét szívesen látnám rajtad – mosolyog rám kedvesen. Megáll, arcomat megérinti ujjaival. – Mondhatnám, hogy azt viselhetsz amit csak szeretnél, de egy önző jakuza vagyok, és egyszerűen gyönyörű vagy a selyemkimonókban...
Félénk mosollyal nézek fel barna szemeibe.
- Örülök, ha kedvedben járhatok, Tousaku-sama – válaszolom halkan.
Kurohyou:
Lassan mozog, a tűz bennem egyre erősödik, minden egyes érintéssel, csókkal csak szítja. Nem bírok betelni vele, ahogy eddig sem. Soha nem fogom tudni megunni Őt, ezt már előre érzem.
- Leo- dörmögöm halkan, hangom a vágytól rekedtes. Felnyílnak szép szemei, elmerülök a kék tekintetben, s tudja jól, mit akarok, karcsú lábait körém fonva könnyíti meg dolgomat. Hátára fektetem, ujjaimmal tincseibe túrok, finoman markolom meg, s egyre mélyebb, vadabb lökésekkel vezetem a gyönyör felé szépségemet. Hangjai betöltik a szobát, akár egész nap elhallgatnám édes nyögéseit, sóhajait. Gyönyörű az arca akkor is, amikor a gyönyörtől torzul. Kis kezei erősen markolnak, bőrömben érzem apró körmeinek élességét.
- Tousaku-sama… - forró kéjjel tölt el, ahogy nevemet hallom édes ajkaiból. – Én… nem… én nem bírom… - már nem sok kell neki. Nekem sem.
Hirtelen hajolok fel, forró csókkal tapadok ajkaira, mohón falva, harapdálva, ízlelve minden porcikáját.
- Együtt… - zihálom öntudatlanul, majd egy utolsó, erős mély lökéssel élvez el, nevét hörögve követem.
~*~
Nem tudom, meddig pihenhetünk a tatamin fekve. A csendes, nyugtató utójáték a legszebb idillek közé tartozik, szeretem sokáig elhúzni. Ennek ellenére, egyszer mindennek véget kell érnie… Olykor hamarabb, olykor később.
Felsóhajtva ülök fel, ráterítem ruhámat, majd tapssal jelzek a szolgálónak.
Nyílik az ajtó, a padlót nézve hajol meg, az ajtóban térdelve.
- Hozz nekem valami ruhát – biccent, majd egy szó nélkül húzza vissza az ajtót.
~*~
A folyosón haladva gyönyörködöm abban, hogy az én ruhámban milyen könnyen eltűnik karcsú alakja.
- A szobád az enyém mellett lesz, természetesen nem kell folyton ott lenned, kapsz egy telefont, hogy bármikor magamhoz hívhassalak. A rezidenciámat csak az engedélyemmel és testőrökkel hagyhatod el. A rendelkezésedre bocsát a titkárom egy hitelkártyát is, azzal mehetsz magadnak vásárolgatni. Szeretem, ha kimonóban vagy, a kéket és a szürkét szívesen látnám rajtad – képzeletem már előre játszadozik velem, s úgy érzem, újra magaménak akarom tudni. Óvatosan veszem ujjaim közé állát, megsimítom arcát - Mondhatnám, hogy azt viselhetsz, amit csak szeretnél, de egy önző jakuza vagyok, és egyszerűen gyönyörű vagy a selyemkimonókban...
Halvány mosoly, gyönyörű báj. Igen, ezt akarom látni, minden nap.
- Örülök, ha kedvedben járhatok, Tousaku-sama. – kiszélesedik mosolyom.
- Helyes…
~*~
Megmutatom a szobáját, az enyémnek csak az ajtaját látja meg. Majd idővel, azt is megmutatom. Bőven lesz ideje ott tartózkodni, ezt majd garantálom.
Míg elbúcsúzom tőle, a testőrök elfordulnak.
Tenyerem arcára simul, homlokára puha csókot hintek.
- Ez lesz a szobád. Öltözz fel, velük elmehetsz vásárolni. Most dolgom van, vacsora előtt visszaérek.
- Rendben – bólint lassan, elmosolyodva kap egy búcsúcsókot. Hosszú lesz a nap, pedig már elmúlt dél.
Magára hagyom, pedig legszívesebben ma az egész napot vele tölteném, hogy kiélvezzem… végre az enyém. Csak azzal tudom nyugtatni magam, hogy lesz még elég időm. Bőven lesz…
~*~
Fáradtan lépek haza, a szolgálók lesegítik rólam a feles ruhadarabokat, s csak a jukatában, mezítláb lépkedek a folyosókon. Már a vacsoraidő is eltelt, vajon megvárt engem? Vagy lement az étkezőbe? Semmit nem bánnék, számomra most csak az a fontos, hogy érezzem a karjaimban. Jobb pihenést ki sem lehetne találni.
Kényelmesen lépkedek, mégis minden méteren meghúzom a lépést, hogy gyorsabban érjek fel. A testőrök a két ajtó között állnak, s mikor a közelbe érek, tisztelettudóan hajolnak meg, én csak biccentek. Nem szólnak semmit.
Benyitok Leo szobájába, de sötétség van, az ágyban sem látom körvonalát. Lent lenne az étkezőben? Ha nem mert egyedül lemenni a családhoz étkezni, biztosan lent lehet. Átöltözöm, és csatlakozom én is.
Bezárom ajtaját, az enyém felé lépkedek, s amint belépek, meg is torpanok az ajtóban. Az ágy mellett áll, válla fölött pillant rám, halványkék kimono simul testére. Pont olyan gyönyörű, mint a szeme. Tökéletesen illik hozzá. Halvány mosolyt csal arcomra a látvány.
Behúzom magam mögött az ajtót.
- Tadaima– dörmögöm halkan, lassan felé lépve. Nem fordul meg, csak lágy mosollyal, válla fölött figyeli lépteimet.
- Okaeri nasai, Tousaku-sama – mögé lépek, felkarjaira simítom tenyereimet, beleszagolok friss, illatos hajába. Kellemes jázmin illat bódít el, halkan dörmögök, füléhez hajolva.
- Gyönyörű vagy – nyakába csókolok, érzem ahogy megrezzen.
- Örülök, hogy tetszik. – kezem lassan felsimul vállára, erősebben nyomom kezem a ruhára és úgy simítom lefelé. A ruha épp akkora, hogy válláról le tudom csúsztatni, tehát egy számmal nagyobb, mégis tökéletesen áll rajta. Ügyes fiú. Hófehér bőrét megbűvölten figyelem, apró csókokkal halmozom el. Máris úgy érzem, hogy szörnyen hiányzott, s most, hogy itt van a karjaimban, el sem ereszteném reggelig.
- Vacsoráztál? – egy kérdéssel szakítom meg nyaka csókolgatását, tenyerem hasán simul végig, máris érzem, hogy öle éledezik. Kiszélesedik mosolyom. Megcsóválja fejét, rosszalló pillantást vetek rá, de nem tudok haragudni. Tehát megvárt engem. Különös érzés, mégis jól esik. – Akkor majd vacsorázzunk együtt. – duruzsolom fülébe, majd finoman ajkaim közé veszem. Egyre jobban megremeg, halkan sóhajozva simulnak kis kezei, az enyémekre.
Leo:
Magamra hagy. A szobám nagyon szép, a falak, a padló és a bútorok színe mind kék és ezüst színárnyalatú, mintha szándékosan nekem készült volna. Talán így is van, és ez elbizonytalanít. Lehetséges volna, hogy ő is belém szeretett, mint a régi gazdám és még sokan mások? Már a gondolattól is hevesebben kezd verdesni mellkasomban a szívem, arcomat pedig forró pír teríti be. Kezeimmel hűtöm le, majd az ajtó felé fordulok, ahogy meghallom a halk kopogást.
- Tessék.
Egy szolgáló lép be, meghajol.
- Uram, ha óhajtja, étkezhet, vagy mehet vásárolni is, az autó és a testőrök várják az utasításait.
Meglepődve nézek rá, mert még sosem bántak velem ilyen figyelmesen. Ó persze, Yagano őriztetett engem, de nem voltam ennyire hosszú pórázra eresztve.
Néhány órával később már a frissen vásárolt ruháimat figyelem, ahogy a szolgáló bepakolja a szekrénybe.
- Azt ne! – szólok rá halkan. – Ma este szeretném felvenni.
Forró, illatos fürdő, olajok és krémek. A lehető legvonzóbb szeretnék lenni ma este, az új gazdám számára.
Átsétálok Tousaku-sama hálójába, remélem nem lesz dühös miatta. Habár... ő nem tűnik labilis idegzetűnek, nem hinném hogy kifogásolná, elvégre a szeretője vagyok. Végigsimítom kék kimonómat, ujjaim alatt a selyem lágyan pereg.
Körülhordozom tekintetem az Ő hálószobájában, a látvány pedig igazán megnyerő. Csupa földszín. Fa, krém, olajzöld. Meleg és barátságos, a levegő pedig az ő finom pézsmaillatától terhes. Behunyt szemekkel szívom magamba, és izgatottan mellkasomra szorítom tenyeremet. Beleborzongok a boldog várakozásba, és saját magamat egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Amióta évekkel ezelőtt belekeveredtem a japán alvilágba, és amennyi dolgon keresztülmentem... csoda, hogy képes vagyok még egyáltalán más érzelmekre a félelmen kívül. Járhattam volna rosszabbul is, jól tudom, hiszen Yaganonak gondja volt rá, hogy tudjam, lássam, mi minden történhetne velem ha magára haragítanám. A borzalmak láttán jöttem rá, hogy csak akkor élhetem túl, csak akkor maradhatok életben, ha megerősítem a lelkem.
Tudom, hogy a hamis remények táplálása nagy ostobaság, de... ha Tousaku-sama szemeibe nézek, minden félelmem és aggodalmam elszáll. Nem kívánok mást, csak őt. A bőrének érintését, illatát, hajának cirógatását, szavainak becézését.
- Tadaima.
Ez a mély hang, úgy érzem a füleimen keresztül végigborzongatja a gerincemet, és meg sem áll ágyékomig. Vállam felett hátrapillantok, és mivel pontosan tudom, hogy számára a tradíciók milyen fontosak, ezért illően válaszolok, és csak azért nem fordulok felé, mert kimonómon elöl látszik, mennyire kívánom őt. Nem akarom elrontani a hangulatát, ha esetleg nem akar velem játszadozni.
Borzongva hunyom be szemeimet, amikor mögém lép. Kesernyés arcvizének és pézsmaillatának a keveréke orromba kúszik, kezei vállaimra nehezednek. Olyan nagy és erős kezei vannak, még a selymen keresztül is érzem érdes tenyerét, erekcióm megrándul. Hajamba szagol, a mozdulata annyira intim és bensőséges, mély hangjától vérem száguldozni kezd ereimben.
- Gyönyörű vagy.
Két szó, és én elvesztem. Nem tőle hallom először, de most először érzem: sokat jelent nekem, hogy ilyennek lát.
Beleremegek amikor megérzem száját a nyakamon.
- Örülök hogy tetszik – válaszolom behunyt szemekkel, fejemet félrehajtva hagyom hogy lehúzza vállaimról a kimonót, hogy ott is elérjen. Bizserget a lehelete, ahogy nedves ajkaival kis pontokat jelöl rajtam, amelyek kihűlve várják hogy ismét melegítse fel.
- Vacsoráztál?
Keze előrecsúszik, mellkasomon, hasamon, és még lejjebb. Elhal a hangom, képtelen vagyok beszélni, csak fejemmel intek, hogy megvártam őt az étkezéssel.
- Akkor majd vacsorázzunk együtt.
A fülcimpámba harap finoman, és én az ágyékomat finoman cirógató kezére teszem enyémet. A kimonó a kedvenc ruhám nekem is, de most kifejezetten utálom, amiért közém és az ő tenyere között van. Mintha tudná mire vágyom, a kimonó öve alatt, ahol elöl szétnyílik, becsúsztatja a kezét és rámarkol péniszemre. Nyögve ejtem hátra a fejem, kemény és széles mellkasára támasztom. Szédülök... istenem, teljesen elvarázsolt!
- Neh... – nyögöm hirtelen, és ő megtorpan.
- Mi a baj?
Ajkamba harapva hajtom le fejemet, azonnal megérzem száját a tarkóm alatti puha és érzékeny bőrfelületen. Remegve fogom le a kezét, hogy ne tudjon tovább masszírozni odalent.
- Ha folytatod... én el fogok... – suttogom reszketegen.
- Ennyire jól csinálom? – kérdezi, hallom a hangján hogy mosolyog. Bólintok.
- Nagyon... vártalak már... – vallom be, és oldalra fordítom fejem hogy felnézzek rá. Sötét szemeiben örvénylik a vágy, az enyém tükörképe, de van egy óriási különbség kettőnk arcában. Az enyém lángvörös, érzem hogy szinte sistereg, úgy elpirultam. Nedves ajkaim résnyire nyílnak, ahogy a levegőt kapkodom, ő pedig elégedetten nézi a művét.
- Én pedig siettem vissza hozzád – válaszolja komolyan, miközben lehajol a számhoz.
- Köszönöm – lehelem, mielőtt megérzem érzékeny számon az övét. Felé fordulok, övemet kioldom és miközben hozzásimulok, testemet végigsimítja a rólam lehulló selyemkimonó. Borzongva hunyom be szorosabban a szemeimet, nyaka köré font karokkal húzom le magammal az ágyra. Rám nehezedik acélkemény, izmos testével.
- Leo, nézz rám.
Ez a mély hang, úgy érzem, még soha nem hallottam csodálatosabbat. Szót fogadok, és azon a mások számára ijesztően kegyetlen, hideg arcon gyengéd mosolyt látok... és ez nekem szól. Széttárom lábaimat, derekára fonom őket, csípőmet megemelve dörgölőzöm hozzá. Az ő ruhája még érintetlen, alatta pedig érzem hogy mennyire erősen vágyik ő is rám.
Nem kérhetek, követelhetek semmit, ezért ajkamba harapok, hogy megakadályozzam. A fájdalom enyhít kínjaimon, de a vágyakozó nyöszörgéssel nem tehetek semmit.
- Mire vágysz, Leo? Tehetek érted valamit? – kérdezi, mély hangjában a karcos izgalom remeg. Megdermedve, csodálkozva nézek sötét szemeibe. Hosszú másodpercekig csak nézem őt, hagyom hogy fájdalomtól feldagadt számat cirógassa hüvelykujjával.
- Még soha nem kérdezte ezt tőlem senki... – suttogom. – Meg... megismételnéd?
Megteszi.
Összeszorul a torkom, annyira jólesik. Válaszolnom kell, nem tehetem meg, hogy csak a csendet kapja jutalmul.
- Szeretném, ha folytatnád... mert már nagyon kívánlak – válaszolom lesütött szemekkel, mélyvörösen lángoló arccal. Nem is emlékszem, mikor pirultam el utoljára így, ha egyáltalán történt velem ilyen.
- Legyen hát – dörmögi. Feltérdel, vetkőzni kezd és én segítek neki. Akadozó légzéssel figyelem bőre alatt mozgó izomkötegeit, és csodálattal futtatom végig tenyereimet mellkasán, hasának barázdáin, egészen ágyékáig. Már nedvesedik a vége, és azt a néhány cseppet szétkenem a teljes hosszán. Jól láthatóan megborzong, és visszanehezedik rám, lábaim derekára teszem és bejáratomhoz illesztem.
- Még fel kell készítenem téged. Ne légy mohó, Leo... – dörmögi, de szuszogása, mellettem támaszkodó karjainak remegése, testének megfeszülő izmai elárulják, ő sem bír már várni.
- Megtettem, mielőtt átjöttem hozzád – lihegem akadozva, és amikor belém csusszan végre, csodálkozva néz le rám. Teljes hosszában magamba nyelem, szippantom őt, fájdalom- és akadálymenetesen.
- Leo – nyögi, és egy erősebb mozdulattal mélyen belém löki hímtagját. A kéjtől megfeszülök, körmeimet vállaiba mélyesztem, érzékeny számon érzem az övét.
Úgy érzem, egy apró homokszem vagyok, a vadul tajtékzó, háborgó tenger pedig egy hullámcsapással elnyel, magába ránt és felemészt.
Sikoltva hagyom, hosszan hánykolódva a semmiben.
Érzem, tudom hogy ő még bírja, és amikor kitisztul a tudatom, felveszem lökéseinek ritmusát. Ujjai szétkenik hasamon spermámat, félig merev vesszőmre fonódnak, és folytatja tovább édes kínzását, miközben ki- és be siklik fenekemből méretes hímtagja. Cuppogva nyelem újra és újra magamba, miközben időnként látom ahogy nedvesen csillog. Alaposan bekentem magam síkosítóval, ennek a csodás eredményét élvezhetjük most. Izzadt bőrünk egymáshoz csapódik újra és újra és újra... nyögéseim az ő lihegésével kel birokra, és megint ő kerül ki győztesen, hiszen testemet ismét magával söpri a következő gyönyör.
Kábán, remegve és nyöszörögve suttogom a nevét, az ajkaiba, mellkasába, hajába...
- Tousaku-sama... Tou...saku...sa...ma...
Kurohyou:
Ujjaim lassan csúsznak be a finom, puha anyag alá, hogy érzékeny pontjain simíthassam meg, s már éledező kemény kis farkára markolok, hirtelen mintha láva öntene el, úgy forrósodik fel testem, pedig még csak simítom őt.
- Neh… - sóhajtja kábán, s felnyögve ejti vállamra fejét. Arcán gyönyörű örömteli kifejezés nyugszik, édes kábulatának hatására pír fedi csodaszép, sápadt arcát. Megállok minden mozdulatban, halkan lehelek fülébe.
- Mi a baj? – nyakát kezdem csókolgatni, sóhajtozva hajol előre, majd karcsú kis ujjacskáit csuklóm köré fonja.
- Ha folytatod... én el fogok... – akadozva kapkodja a levegőt, miközben válaszol, hangja reszketeg, s szavaitól csak elmosolyodom.
- Ennyire jól csinálom? – ajkaim érzékeny bőrét súrolják.
- Nagyon... vártalak már... – felpillant rám édesen csillogó szemei gyémántként ragyognak ám a félhomályban, s mintha saját szemem tükörképét látnám benne, vágytól izzik tekintete.
- Én pedig siettem vissza hozzád.
- Köszönöm – puha csókkal csábítom el, megadóan nyitja szét nekem dús és nedves ajkait, felém fordul teljes testtel, majd miközben hozzám simul, átölelve nyakam, lecsúszik róla a ruha. Hívogatóan, lassan húz magával, elfekszik az ágyon, én pedig végre felé kerekedek.
- Leo, nézz rám – kérem halkan duruzsolva. Látni akarom azokat a gyönyörű, vággyal teli szemeket. Ami mostantól csak az enyém, senki másé. Csak nekem szólnak, és senki másnak. Egyedül az enyém. Ahogy lassan felnyitja hosszú fekete pilláit, mosolyogva figyelem kipirult arcát. Lábacskáit derekam köré csavarja, kéjesen dörgölőzik tovább, s finoman ajkába harapva kezd nyöszörögni, látványa egyre csak szítja a bennem lévő tüzet.
- Mire vágysz, Leo? Tehetek érted valamit? – teljesen ledermed, meglepetten pislog rám, hüvelykujjammal puha száját simítgatom.
- Még soha nem kérdezte ezt tőlem senki... Meg... megismételnéd? – szinte már könnybe lábadnak szemei, s elérzékenyült tekintettel néz fel rám, de szakadatlanul csak gyönyörködöm benne.
- Mire vágysz, Leo? Tehetek érted valamit? – ajkai megremegnek, felforrósodnak, válaszát ujjaimra sóhajtja.
- Szeretném, ha folytatnád... mert már nagyon kívánlak – a szégyenpír arcát úgy terül szét akár egy erdőtűt, lesütött pilláival is kimutatja mindezt.
- Legyen hát – felegyenesedek felette térdelve, kioldja övemet, én pedig lecsúsztatom magamról a súlyos anyagot. Szemeiben gyönyör teli csodálkozás, kis kezei végigsimulnak testemen, merevedésemen, lágyan érinti amitől megborzong egész testem. Felé görnyedek, s már rögtön úgy fészkelődik, úgy helyezkedik el, hogy férfiasságom bejáratához illessze. hatalmas a kísértés,de… de erősebb vagyok nála. Soha nem okoznák neki fájdalmat akkor sem, ha esze veszettül vágynék rá. Soha…
- Még fel kell készítenem téged. Ne légy mohó, Leo... – halkan, lassan már erőtlenül dörmögöm a szavakat, ez már majdnem a gyengeségem jele. Nem mutathatom ki.
- Megtettem, mielőtt átjöttem hozzád – megdobban szívem, majd őrülten kezd tombolni mellkasomban, s csodálkozva nézek le őszinte arcára. Végképp elvesztettem az eszem… Főleg, ahogy elképzelem, ahogyan magát készíti fel… rám gondolva.
- Leo – hörgöm vágytól rekedten, olyan könnyedén csúszom bele, hogy a forróság egy pillanat alatt emészt el. Szorosan fog körbe, szenvedélyesen csókolom ajkait, s szorosan ölel magához mindenhol. Karjaival… lábaival… formás fenekével. Ujjai vállamba marnak finoman, ahogy egyre mélyebben lököm magam belé, karjaim remegnek felette támaszkodva. Sóhajtozik, nyöszörög és olykor sikolt, hol számba, hol csak a szoba csendjébe, de minden egyes pillanat gyönyörrel tölt el. Mindezt én váltom ki belőle, s olyat adhatok végre neki, mint még soha senki.
Ködös tekintettel figyelem arcát, ahogy először eltátott ajkacskákkal tartja vissza a levegőt, majd gyűrűi lüktetnek merevedésem körül, amikor egy gyönyörű sikoly kíséretében élvez el.
Ujjaimmal hasán kenem szét a gyönyör teli, forró nedvet, izmaim egyre jobban megfeszülnek, ahogy folyamatosan csúszok ki-be. Csípőm mozgásával ellentétesen kezd ringatózni, egyre mélyebbre és mélyebbre érek benne, halkan nyögök fel, ahogy egyre jobban szorít. Testemen ide-oda kapkod kis kezeivel, hol lágyan simít, hogy érzékien karmol testembe, kioldja hajamat, majd abba túrva talál kapaszkodót. Sóhajai fülembe siklanak, édes dallamként éri el szívemet.
Már nem kell sok. de ahogy érzéki, kéjes hangon nyöszörgi nevem, elszakad az utolsó szál is, s mélyen, halkan hörögve nevét élvezek belé hosszan, szorosan magamhoz ölelve testét.
- Leo…
~*~
Kellemes, nyugodt sötétség ölel körbe minket, a szoba csendje a finom takaró. Mellettem fekszik, magamhoz ölelem, s kisimult arcát cirógatom lágy mosollyal figyelve arcát. Vajon elaludt? Az egyenletes szuszogása erről árulkodik, de a következő pillanatban felnyitja szép pilláit.
Szeretem…
Kósza gondolat a fejemben, mely talán csak az előző csodás szeretkezés hatása, és pont ezért nem fogom kimondani. Majd el fog jönni az ideje annak is.
Ujjam köré csavarok egy tincset hajából, majd finoman túrok bele, halkan szusszan fel, és mosolyogva hunyja le egy hosszú pillanatra szemeit. Kis kezei vándorútra térnek, mellkasomon kalandoznak ujjai, és csak csendben figyel, lesütött szemekkel, mintha csak izmaimat bűvölné csillogó tekintetével.
- Éhes vagy? – nem szól, csak bólogat finoman, mintha nem lenne biztos benne. Kicsúsztatom alatta egyik karomat, majd tapsolok kettőt, és kicsusszan az ajtó, ami előtt egy szolgáló térdel. – Hozz nekünk sushit – csak mélyen meghajol, majd némán távozik.
Visszahajolok Leo-hoz, homlokára finom puszit hintek, és hálás mosollyal néz fel újra rám. Ujjammal állát cirógatom, hosszan figyelem ezt a csodát, ami… vagyis aki a karjaim között pihen. Angyali szemek, csókos ajkak, melyek csak arra várnak, hogy birtokba vegyem őket. Finom vonású arc, melynek puha élén ujjaimat húzom végig lágyan, hogy egy sóhajt csaljak ki belőle.
- Hihetetlenül szép vagy… - súgom halkan, tengermély hangon, és jól érzem, ahogy már ennyibe beleborzong. Arcát megint a gyönyörű pír fedi, most ott simítom végig ujjaimat, hogy érezzem perzselését. Minden mozzanata, sőt még lélegzetvétele is őszinte. Vajon hányan mondták már ezt neki? Inkább nem is gondolok bele.
Mostantól biztonságban van, soha senkinek nem fogom átadni ezt a drága kincset.
- Sokaktól hallottam már – suttogja halkan, s egy pillanatra megáll a kezem cirógatásában. De felnéz rám csillogó gyémánt szemeivel, és úgy folytatja tovább – De eddig csak a te szavaid tettek boldoggá – ellágyul arcom, ujjaim újra fel-le simulnak arcán, és közelebb vonom magamhoz.
- Engem pedig pont ez tesz boldoggá – ajkaira simulok lassan, egy aprócska csókot nyomok rájuk.
Halkan jelez a szolgáló, hogy meghozta az ételt, intek neki, és ott hagyja az ajtónál, amit ez után be is húz, hogy újra magunkra hagyjon minket.
- Idehozom – mondja édesen, ki is csúszik lassan karjaimból, hogy az ágyba hozhassa a tálcát.
Kitakarom magam, s mikor visszajön magam mellé fektetem.
Ujjaim közé veszek egy kicsi maki-t, majd szájához emelem, engedelmesen hagyja, hogy etessem, persze nem is tehetne mást. A negyedik adagnál, incselkedve nyal végig ujjaimon, kiszélesedő mosollyal pillantok le rá, ahogy a vágy tüzes szele lassan újra elér.
Tudja jól, mit csinál.
Még egy kis adaggal etetem meg, újra megnyalja ujjamat, majd fejének rázásával jelzi, hogy nem kér többet.
- Biztos? – csak bólint egyet, majd a falat lenyelése után körbenyalja ajkait, amire újabb csókot hintek. Hihetetlenül vonzó teremtés, mérhetetlen erotikával fűszerezve.
- Akkor most én fogok enni. – Karját simítom meg, hátára döntöm, s mikor felemelem az első kis karikát, szinte már tudja mire készülök, úgy bűvöli tekintetével ujjaimat.
Leteszek egyet-egyet combjaira, egyet a hasára, egyet-egyet mellbimbóira, majd végül a szájára is. Csak mosolyog, majd mikor megeszem az első falatot ajkairól, és lenyelem, egy lassú csókot követelek tőle, végigcirógatva oldalát ujjaimmal. Megrezzen, de nem esnek le róla a dolgok. Szájacskájáról, puszikkal térek le arcán keresztül nyakára, forró csókokat égetek bele, finoman megharapom, s édes sóhajokat csalogatok ki belőle.
Füléhez hajolok, élvezettel nyalok bele, majd halkan suttogok.
- Soha nem volt még ilyen szép tányérom. – hangom mély akár az óceán, nyelvemmel végigsiklom nyakán és kulcscsontján, érzékien reszket alattam.
- Thousaku-samah… - szeretem, ha így mondja a nevem, ettől csak még erősebb lesz bennem a vágy iránta. Leeszem egyik ágaskodó mellbimbójáról az ételt, majd hosszú ideig kezdek közörni az apró rózsaszín gyöngyön, újabb hangokat csalva ki belőle. Eljátszom a másikkal is, közben testét simogatom ahol érem, mocorog, feszeng alattam, de nem mer jobban megmozdulni, nehogy leverje magáról a suhsit. Hasán nyalok végig, s habár már letörölte magáról, még mindig érzem édes spermájának ízét, s a rizzsel együtt terül szét a számban aromája.
Éledező farkacskáját kikerülöm, csak egy futó csókot kap rá, majd szétsimítom combjait, közé fészkelem magam, és onnan is leeszem az utolsó falatokat.
Térdétől indulva csókolom, harapdálom combjának belső felét, édes nyöszörgése szebb zene, mint amit egy shamisen adhat ki magából. Vigyorogva csókolgatom tovább, mikor orrom kis zacskójához ér, lassan áttérem a másik oldalra, végighaladva combjának belső felén, persze lehunyt szemmel. Amíg el nem múlnak, amíg teljesen el nem tűnik róla minden halovány folt, addig csak gyönyörét akarom látni és hallani. Testét bármikor csodálhatom, ahogyan most is.
Vágya felé hajolok, mohón ugyanakkor gyengéden kezdem kényeztetni, s ahogy megfeszül egész teste, ujjai a lepedőbe markolnak.
Nem sokáig kényeztetem, pár mozdulat után kezecskéivel kutatón simítja fejemet, könyörgő szemekkel néz le rám, és kérlelően nyöszörög.
- Kérlek… ne… ne csak én… - kieresztem őt számból, ajkaim körbenyalva mászom lassan felé, majd testéhez simulva hajolok arcához, ujjaimmal simítom, míg mélyen nézek szemeibe.
- Leo… - szólítom halkan, felemeli hosszú pilláit, és rabul ejtem tekintetét. Ujjbegyeim nyakán, majd testén simulnak végig lágyan. – Talán még soha nem láttam szebbet annál, amikor az orgazmus gyönyöre ül ki arcodra – olyan mélyen pirul el, hogy még a fülei is pirosak, csak megmosolygom az édes jelenséget. – Kérlek… engedd, hogy lássam – ujjaim mellbimbóján köröznek, reszketegen sóhajt fel, majd bólint, s nyakamat átkarolva húz magához egy csókra, amit örömmel adok meg neki. Gyors, futó csókokkal hintem újra testét, hogy visszatérhessek a lényeghez, újra ajkaim közé veszem a nedves kis hímtagot, s tovább kényeztetem.
Karcsú lábát a vállamra teszem, ujjaim most már fenekét markolják, majd óvatosan kezdek körözni forró bejárata körül.
Hangjai megtöltik a szobát fülledt erotikával, csak pillanatokra veszem le róla tekintetem, de minden pillanatban csak őt és arcát figyelem. Belé csúsztatom egyik ujjam, felsikkant, és másik lábát felhúzza, hogy még könnyebben elérhessem. Ujjamat követi egy másik, majd lassan, fokozatosan egyre mélyebbre csúsznak benne, másik kezemmel herezacskóját masszírozom, kissé megszívom farkacskáját, és újra felsikkant.
Karjait a feje fölé tereli, marja, tépi a párna anyagát, ami hála erősségének nem szakad el. Fejét ide-oda csapja az ágyon, hajtincsei homlokára tapadnak, arcán végre látom az orgazmus előszelét.
Még hosszú pillanatokig kényeztetem, élvezem látványát, ahogy a kéjes felhők között vergődik, meg-megfeszül teste, ahogy kinyomja hasát, majd ujjaim olyan mélyre csúsznak benne, hogy elérem azt a bizonyos pontot, s hangos sikollyal élvez a számba.
Arcán az a gyöny9rű kifejezés, ami szebb, mint valaha.
Istentelenül gyönyörű ez a fiú… lassan úgy érzem… végleg beleszerettem.
Leo:
Mint egy nádszál, amely a szélben hajladozik. Ilyennek érzem magam. Amíg karjaiban szeretett, nem volt nálam boldogabb nádszál a világon, s most, hogy a vihar elcsitult, a harmatcseppek testünkön pihennek.
Hajamat cirógatja, engem néz.
Fel kéne kelnem, kimennem ahogy egy jó pet-hez illik, de képtelen vagyok rá. Enyhe harag ömlik szét bennem, amiért élvezem érintéseit. Nem lehet, nem szabad kitárnom a lelkem, és sebezhetővé tennem magam. Eddig ebben a komor, vad és kegyetlen világban megfosztottak mindentől, még a saját testemtől is. Mások uralták minden porcikámat, s így nem maradt nekem semmi más, csak a gondolataim. A gondolataim, melyeket már ő ural.
Mellkasán az izmokat cirógatom finoman, fejemet fölé hajtom és szívveréseit hallgatom. Badam... badam...
- Éhes vagy?
Éhes? Enni? Azt hiszem igen... éhes vagyok. Bólintok, és ő összecsapja tenyereit, a szobaszolgát utasítja, aki amikor benyit, nem néz ránk, csak a földre szegezi tekintetét. Ki tudja miket láthatott eddig, szívből kívánom, hogy semmit, de tudom hogy ez nem így van.
Egy puha csók a homlokomon, s az érintés mögött rejlő gyengédség lágy mosolyra késztet.
- Hihetetlenül szép vagy... – súgja nekem az apró, ezerszer hallott kis bókot. Talán neki semmit sem jelent, de számomra a világot. Arcomon rózsás pír virágzik ki, ő is látja mert megérint ott.
- Sokan mondták már ezt – lehelem. – De eddig csak a te szavaid tettek boldoggá.
A kemény vonásait mintha mosoly lágyítaná, s így már nem a félelmetes, erős harcost látom benne, egy klán kemény vezetőjét, hanem a páncél mögül elősejlik a férfi. Az a férfi, aki képes talán törődni is másokkal.
- Engem pedig pont ez tesz boldoggá – dörmögi a számba, de a folytatást megzavarja a szolgáló.
Az ágyba viszem a tálcát. Nem lep meg, hagyományos japán ételeket látok. Ritkán ettem ilyeneket, csak ha ünnep volt.
Mosolyogva, lusta és lassú mozdulatokkal kezd el etetni engem, s én igazi jó kiscicaként fogadom el új gazdám kezéből az ételt. Ezt már ismerem, Yagano nem kevés munkával és pofonnal szoktatott hozzá, mert büszke természetem nem akarta elfogadni hogy kézből etessenek. Az a múlt, most már nem számít semmi. Mélyen elmerülök Tousaku-sama sötéten csillogó szemeiben, elveszem tőle a falatokat, s incselkedve dugom ki pici nyelvem, megnyalom ujjait. Szemeiben felparázslik a vágy, száján mosoly terül szét. Újra adna egy falatot, de megrázom a fejem.
- Biztos? – kérdezi mélyen zengő, erős hangján. Bólintok, és lassan, érzékien megnyalom ajkaimat, látom hogy szemei rám tapadnak. Kíván engem, és én élvezem ezt.
- Akkor most én fogok enni.
Hátamra fektet, s én engedelmesen, izgatottságomat elfojtva figyelem ahogy felpakolja testemre az ételt. – Soha nem volt még ilyen szép tányérom – súgja fülembe.
Reszketek minden érintéstől, és érintésért, úgy érzem lángol az egész testem, s hűvösnek érzem bőrömön az ételt, melyet apránként az ő forró ajkai és nyelve vált fel. Mindenhol magamon érzem, s amikor ágyékomhoz ér, fojtottan felnyögök, remegve, reszketve markolom a lepedőt remegő ujjaimmal. Ó egek.. istenem...
Már nem bírom tovább... Kába könyörgéssel, halk esdekléssel nézek rá:
- Kérlek... ne... ne csak én... – nem szeretném ha elmennék, ha csak én élvezném ezt, ha ő szolgálna ki engem, amikor ez tilos.
Kiejti péniszemet ajkai közül, felemeli fejét és komolyan néz szemembe.
- Leo... Talán még soha nem láttam szebbet annál, amikor az orgazmus gyönyöre ül ki arcodra.
Lángol az arcom, ha belegondolok szavaiba. Ó egek...
– Kérlek… engedd, hogy lássam – folytatja lágyan.
Beleegyezem, hiszen semmit sem tudnék megtagadni tőle, s amikor ismét megérzem szájának forróságát, s ujjainak gyengéd cirógatását bejáratomnál.
Nyögdécselve, zihálva élvezem, teljesen elengedem a testem, már semmi sem számít, képtelen vagyok bármire is figyelni. Úgy érzem mindent érzékelek és semmit sem. A szoba hűvös levegőjében a füstölő édes illatát, izzadtságszagunk keveredésének lágy aromáját, bőrömön a lepedő hidegét, péniszemen forró ajkait, testemen kezeit.
Széttárt lábaim között hever, feje fel és le mozdul, bokáim az ágyba vájnak, testem megfeszül, s nyögve kapaszkodom a párnámba. Verejték csillog rajtam, félig lehunyt szemeimmel tartom vele a szemkontaktust, leplezetlen csodálattal figyel engem, azt mondják a szemei, hogy gyönyörű vagyok, s ezúttal... annak is érzem magam.
Sikollyal tör ki testemből a mindent elsöprő gyönyör.
***
Amikor pihegve magamhoz térek a kábulatból, a felettem térdelő robosztus férfira pillantok. Félresimítja arcomba hulló hajtincseimet, puhán cirógat. Szája nedves, s én felemelkedem hozzá, éhes kiscicaként nyalom le nedveimet. Ölébe mászom, nyakába szuszogva kapaszkodom belé, s ő kényelmesen leül hogy elférjek. Combjaim dereka köré szorulnak, félig ernyedő péniszem az ő merevedéséhez ér. Nem szól semmit, nem parancsol s nem utasít semmire. Engedi nekem, hogy bújjak, szuszogjak és élvezzem a hihetetlen biztonságot, amit erős karjainak melege nyújt. Kezei remegő testemet cirógatják.
Lecsillapodom, s nyakának bőrét cirógatom orrocskámmal. Leheletemtől megborzong, érzem hogy mennyire kíván engem, mégsem támad le, de amikor lágyan bőrébe harapok, halkan felmordul. Mély hangja egészen gyomromig megremegtet belülről, elakad lélegzetem. Fenekem alá csúsztatja kezeit, megemel és lassan visszaültet, lüktető, kemény merevedése lassan és fájdalommentesen csúszik belém. Halkan nyöszörögve fogadom magamba, én még nem vagyok készen, ennyi orgazmus után nem is csoda, mégis engedelmesen fogadom mélyen magamba, s lassan, lágyan mozdulok meg. Lábaim dereka köré fonódnak, rajta csimpaszkodom, miközben csípőmmel olyan ördögi táncot járok, szakértelemmel és ügyesen, hogy csodálatos nyögéseket és hörgéseket kapok jutalmul.
- Leo – nyögi hangosan, és hosszan hörögve temeti arcát nyakamba. Reszket egész testében, bennem lévő pénisze lüktet ahogy kilövell belőle az élvezete.
Felemeli fejét, csókja maga a mennyország, és az a halvány mosoly, amit nekem ajándékoz, a legszebb a világon. És csak az enyém. Csak nekem, és eddig még soha másnak... ugye? Ugye soha nem mosolygott még másra így. Ugye nem?
- Szeretnék örökre így maradni – suttogom.
- Én is.
***
A hetek úgy folynak el, mint a kerti tóban csobogó kis patak szikrázó vize. Sokat változott az életem, és bár itt is ugyanazt a szerepet töltöm be mint a régi helyemen, nem történik velem semmi olyan, amit nem szeretnék.
Kezdetben, az első héten, amikor tárgyalásokra is bevitt magával Tosuaku-sama, rettegve vártam hogy mikor küld valaki ágyába, de nem tette soha. Mögötte üldögéltem, néha maga mellé ültetett, mintha dicsekedne új szerzeményével. Olyankor felszolgálhattam én a szakét, majd lesütött szemekkel hagytam hogy hajamat cirógassa, akár egy szép házimacskáét. Tudtam jól, hogy ennek semmi jelentősége, de akkor is jól esett és élveztem.
***
Mélázva pancsolok a fürdőkádban, tejfehér bőrömet illatos olajakkal kenegetem, és halkan dúdolva, mosolyogva meredek az ablakon túli szépséges tájra.
Csuklómon csillog az aprócska drágakövekkel kirakott karkötő. Szikrázik a késő délutáni napsugarakban. Rubint, zafír és smaragd kövecskék művészien elrendezve. Nagyon drága lehetett, és nem csak ez van. Jó érzékkel válogatja ki nekem az ajándékaimat, pedig sosem kérek tőle semmit. Aminek mégis a legjobban örültem, egy aprócska fehér pamacs kutyus volt, aki épp a szobámban pihen egy párnán.
Kimászom a kádból, megszárítom testem, felveszek egy sötétzöld kimonót, majd mezítláb átsétálok szobámba. Tousaku-sama ma este ismét tárgyalással egybekötött fogadást rendez, a legszebb kimonóim egyikét kell felvennem. Egy fekete darabra esett a választásom, amelyen kék virágok futnak végig elöl. Egyszerű, mégis nagyon elegáns, a szemeimet pedig nagyon jól kiemeli.
Az órára siklik tekintetem. Még van néhány órám addig.
- Pamacs – suttogom mosolyogva. Azonnal felkapja kis fejecskéjét, és amikor az ajtóhoz lépek, már vidáman csaholva siet felém. Felveszem az asztalkán lévő színes labdáját.
A kertben nincs senki, így a szokásos kis labdázásunk nyugodtan telik, majd meglepetten fordulok a felhajtó felé. Egy hosszú, fekete limuzin kanyarodik be. Boldog mosoly terül szét arcomon, s odaszaladok, de pamacs megelőz. A besötétített ablaküvegű ajtó kinyílik, de nem ő száll ki. Lefagyva nézek fel a jól ismert arcra. Elsápadok, ajkaim megrezdülnek a menekülési ösztöntől.
- Yagano-sama...
Rám néz azokkal a félelmetes, sötét szemeivel. Kinyújtja felém a kezét, de mielőtt elérne, valaki közénk teszi a karját, óvón eltakarva engem. Széles vállait látom csupán, s karjáról lelógó jukatan ruháját. Megkönnyebbülten felsóhajtva kapaszkodom ruhájába, akár egy elveszett gyermek. Mikor jött haza? Nem is tudtam róla...
- Üdvözöllek nálam, Yagano – zendül mély hangja. – Menjünk be.
Ezek szerint ő az... akivel ma este tárgyalni fog?
Összeszorul a torkom. Talán visszaadnak neki?
Figyelem ahogy bemennek, Tousaku-sama ruháját elengedem, nehogy megharagítsam, de egész testemben reszketek.
Nem néz vissza rám, nem szól semmit, és én egyedül maradok a lábamnál nyüszögő kutyámmal...
***
Már a tárgyaló szobában vannak, hallom hogy beszélgetnek. Kezemben egy szakés tálcával, a kiválasztott kimonóban lépek az ajtóhoz. Kopogok.
- Igen.
Tousaku-sama szigorú, mély hangjától megborzongok, félrehúzom az ajtót és besétálok. Az asztalra teszem a szakét, de nem töltök, mert nem utasítottak rá. Még nem kötötték meg az üzletet, bármi is legyen az. Egy pillanatra gazdám szemeibe nézek, kifejezéstelen tekintetét látva a bennem remegő félelem rettegésé nő, de aztán lesütöm szemeimet és a poharakat kiteszem az asztalnál ülők elé, ujjaim finoman remegnek, remélem nem feltűnő. Magamon érzem a tekintetek súlyát, sápadtan ülök Tousaku háta mögé a helyemre. Csendben vagyok, ölemben pihennek remegő kezeim. Ökölbe szorítom, hogy ne lássa senki, de most testem remeg.
Nem akarok elmenni... nem akarok visszakerülni Yagano karmai közé. Nem... nem... nem...
Kurohyou:
Utójátékként cirógatással kényeztetem pihegő testét, arcából kisimítom a fekete, letapadt tincseket, hogy semmi ne zavarhassa meg szépségét. Gyönyörű… ha ezerszer mondom el sem elég ahhoz, hogy ezt eléggé kifejezzem. Felnyitja lassan pilláit, felnyújtózva dörgölőzik, mint egy cica, karocskáit nyakam köré fonja, s édes, kéjes csókkal csábít el teljesen. Felegyenesedem, s magammal húzom őt is, elfészkelődik ölembe mászva, s élvezem forró testének közelgését, melyet a verejték hűt. Pontosan ide illik a karjaimba… az enyém… és sosem fogom elereszteni. Soha…
Körbeölel lábaival, hátit cirógatom tovább, forró lehelete nyakamnak csapódik, élvezek minden egyes pillanatot. Orra nyakam bőrén simul végig, megborzongat az édes érintés, s ahogy érzékien húzza végig fogait az érzékeny területen, felmorranva markolom meg fenekét. Kívánom, s ha lehetne reggelig le sem szállnék róla. Megemelem formás fenekét vele együtt, lassan belécsúszom, s ahogy a lágy szorítás egyre csak erősödik mikor mélyebbre és mélyebbre csúszom, elég ahhoz hogy könnyen elveszítsem józan eszem. Nyöszörgése csak fokozza vágyamat, mely sóvárogva lüktet immáron teljesen benne.
Mozogni kezd, gyorsan repít a felhőtlen gyönyör felé, csípőjén pihentetem kezeimet.
- Leo – hörgöm halkan nevét számtalanszor, s az elsöprő orgazmus után szenvedélyes csókkal ajándékozom meg.
- Szeretnék örökre így maradni – suttogja halkan, miközben lágyan mosolygom rá.
- Én is…
~*~
Telnek a hetek, minden olyan nyugodt, mégis mindez nyugtalanít.
Vihar előtti csend.
Sosem szerettem ezt az állapotot, hisz bármennyire is jó, sosem tart örökké és a leg váratlanabb pillanatban csap le a sors keze. A munka időszakosan jön, s annyi időt töltök Leoval amennyit csak tudok. Arca mindig kedves, boldognak látszik, de érzem hogy valami miatt ő is feszült, vagy csak talán képzelem? Rám férne egy kis pihenés.
Dolgozó szobámban ülve tervezgetem milyen szabadnapot csinálhatnék, amikor megszólal a telefon.
- Yagano…
Már érzem előre, hogy nem lesz jó vége a dolognak, mégis az illem úgy kívánja, hogy meghallhassam. Házamba invitálom, hisz a biztonság így sokkal nagyobb ráadásul ha ő akar üzletet kötni, akkor illik neki fáradoznia. Rossz előérzetem kissé sem csillapodik, sőt egyre nő, ahogy közeledik az időpont.
Hazaérkezem, s nem sokkal később látom is, hogy megjött Yagano, így kisietek a ház elé. Meglátom ahogy Leo kint van apró kutyájával, s mielőtt rátehetné karmait, elé lépek megvédelmezve legdrágább kincsemet.
- Üdvözöllek nálam, Yagano. Menjünk be – most már biztosan tudom, hogy érte jött…
~*~
Végig nyugodtan ülök vele szemben, a szokásos bemelegítő beszélgetés alatt is már eléggé puskaporossá vált a levegő, de fagyos álcámból nem engedek.
Bekopog Leo, belép egy sake-s tálcával, leteszi az asztalra, majd leül mellém. Végig Yagano vonásait figyelem, s árgus szemeivel szinte felfalja a fiút, ki már hozzám tartozik. Átkarolm, fejét simítom, irigyen szorulnak ökölbe ujjai, alig bírja remegését visszafogni. Hihetetlen, hogy ennyire felhúzza a látvány, hogy egykori tulajdonát most más birtokolja. De vajon… ennyire rabjává vált volna Leonak? Akkor miért bántalmazta folyamatosan? Ha szerelmes egy szív, nem lehet olyannyira könyörtelen, hogy ráadásul mások ágyába is küldje. Ez nem szerelem… nyers, puszta, ösztöni vágy, melytől állatiasabb aligha létezik az emberek között… undorító.
Amikor Leo kiteszi az asztalra a poharakat, látom hogy cseppet remegnek ujjai, de jól fedi.
Fél… érzem minden egyes mozzanatán és lélegzetvételén. Ne félj kedvesem, megvédelek tőle… soha nem eresztelek el.
Magam mögé terelem, hogy minél távolabb tartsam ettől a dühöngő fenevadtól.
Már szinte mindent megbeszéltünk, s tudom a szándékát. Leot akarja visszakapni pont, ahogy sejtettem. Rengeteg mindent ajánlott fel, csak hogy visszakaphassa, de a válaszomra várnia kell. Rengeteg jó ajánlat, kecsegtető és egyszerre feleslegesek is. Még jobban kibővíteni a területem amúgy is veszélyes lenne egyelőre addig, míg meg nem erősödik a család újabb tagokkal. Feszülten figyel, de nem szól semmit, legalább ilyenkor tudja, hogy hol a helye.
- A válaszom nem – halkan, határozottan válaszolok, látom szemében a dühöt felszikrázni, majd ingerülten csap akkorát az asztalra, hogy az majdnem kettétörik. Csak semleges arccal figyelem rohamát.
- Hogy vagy képes erre nemet mondani? Ennél nagyobb lehetőséget soha nem adtam még senkinek – kétségbeesetten kiáltana, s csak nehezen tudja visszafogni hangját, fél szemmel hátra sandítok, s látom a riadt Leot összekuporodni egyre kisebbre. Nem is akarok belegondolni mi mindent művelt vele, ha ilyen reakciókat vált ki belőle.
- Fegyelmezd magad Yagano, még mindig az én házamban vagy – figyelmeztetem halkan - Habár üzleti álcával jöttél hozzám tárgyalni… az ügyed személyes. Jól gondolom? – kérdem halkan, de mivel úgysem válaszol semmit, így folytatom – A válaszom is személyes… és ezen nem fogok változtatni. – ujjai az asztallapba marnak, elfehérednek majd lilulnak ujjai, az erőlködéstől.
- Jól van… ha ezt választod, legyen… Tousaku. De figyelmeztetlek, hogy nem fogom annyiban hagyni – újra dühösen csap az asztalra, és arra támaszkodva áll fel. Sértetten, durván köszön el, majd távozik embereivel. Halkan sóhajtok egyet.
- Tousaku-sama – hallom Leo remegő hangját, felé fordulok, és látom mennyire sápadt.
Intek embereimnek hogy menjenek ki a teremről, majd karomat felé nyújtom.
- Gyere ide, Leo… - dörmögöm halkan, remegő tagokkal felém jön, de mielőtt mellém ülne az ölembe húzom, s átölelem, hogy csillapítsam remegését.
- Tousaku-sama… mit… mit akart Yagano-sama? – kérdezi félénken, s kicsire kuporodik össze. Különös reakció, s ebből is csak egy dolgot tudok leszűrni.
Arcára simítom tenyeremet, felnyitja hosszú pilláit, majd kétségbeesett tekintettel néz fel rám.
- Téged – válaszolom halkan, őszintén, mire jól érzem, hogy újra összerezzen karjaimban, arca teljesen fehérré válik. Ajkai megremegnek, s szólni sem képes. Szörnyű ez a félelemérzet, s még én is nehezen tudom eloszlatni – De ne aggódj… soha nem adlak vissza a karmai közé… soha többé – szorosabban ölelem magamhoz, fülébe suttogom a nyugtató szavakat, hátát simogatom, de folyamatosan reszket vállgödrömbe fúrva arcát.
- Ő… kegyetlen… valóban képes bármire. Tudom – hangja sírós, összeszorul a szívem a hang hallatán, de csak tovább nyugtatom apró simításokkal.
- Megvédelek… nem hagyom, hogy egy ujjal is újra hozzád érjen. Higgy nekem… - lassan felemeli fejét, álla alá csúsztatom két ujjam, lágyan mosolygok le rá, majd puha csókkal itatom fel könnyeit. Szeretlek… Szeretlek Leo…
- A válaszom nem.
Tousaku-sama hangja komoly és mély.
Bamm!
Rémülten összerándulva nézem Yagano dühtől eltorzult arcát. Rácsapott az asztalra! Mekkora merészség, hiszen vendég egy jakuza házában!
- Hogy vagy képes erre nemet mondani? Ennél nagyobb lehetőséget soha nem adtam még senkinek.
Dühös... dühös... ilyenkor olyan félelmetes... Szeretnék kicsike lenni, apró egérke méretű, hogy elbújhassak.
- Fegyelmezd magad Yagano, még mindig az én házamban vagy. Habár üzleti álcával jöttél hozzám tárgyalni… az ügyed személyes. Jól gondolom? A válaszom is személyes… és ezen nem fogok változtatni.
- Jól van… ha ezt választod, legyen… Tousaku. De figyelmeztetlek, hogy nem fogom annyiban hagyni.
Kiviharzik az ajtón, de előtte még rám villant egy olyan tekintetet, amelyet jól ismerek. Ó istenem...
Bevágódik az ajtó.
- Tousaku-sama – suttogom. Ő int a testőröknek és a többi jakuzának. Kettesben maradunk. Felém fordul, kinyújtja a kezét, a jól ismert mozdulattal.
- Gyere ide, Leo…
Meg sem állok egészen addig, amíg az ölében nem ülhetek.
- Tousaku-sama… mit… mit akart Yagano-sama?
Arcomat cirógatja nagy és erős kezével. Bőrének meleg érdessége megnyugtat és felkorbácsolja érzékeimet.
- Téged.
Sápadtan remegek meg. Ő egy jakuza, ha kedvező ajánlattal tér vissza hozzá Yagano, oda fog dobni, ahogy Yagano is megtette velem számtalanszor.
- De ne aggódj… soha nem adlak vissza a karmai közé… soha többé.
Magához ölel, belőlem pedig kibuggyannak a megkönnyebbülés könnyei. De még ha így is gondolja, nem ismeri milyen mocskos eszközei vannak Yaganonak!
- Ő… kegyetlen… valóban képes bármire. Tudom – nyöszörgöm.
- Megvédelek… nem hagyom, hogy egy ujjal is újra hozzád érjen. Higgy nekem…
Felemeli fejemet. Mosolyog... olyan ritkán teszi, és csak nekem mutatja ezt az arcát, ezért boldog vagyok. Kemény szájával meglepő gyengédséggel adja a puha puszikat, ölel magához amíg le nem csillapodik remegésem.
- A ma esti fogadás elmarad, ha jól sejtem...
- Igen, de ne bánd, így több időt tölthetünk kettesben.
Mosolyogva fúrom nyakába arcomat.
- Pedig tánccal is készültem...
- Valóban? – kérdezi meglepetten. – Mifélével?
- Hagyományos legyezős táncot tanultam be, mert tudom hogy te kedveled, Tousaku-sama.
- Akkor... táncolj nekem. – Rekedt a hangja, sötét szemei szinte égetik sápadt bőröm. Biccentek, és kimászom öleléséből. Előveszem a két nagy legyezőt egy kosárból, bekapcsolom a zenét.
http://www.youtube.com/watch?v=VEEKYCiA4E4
Megrezzennek a legyezők, a kimonó lecsúszik vállaimról. Kecses, lassú mozdulatokkal rajzolom levegőbe a hagyományos mintákat, a puha legyezővel végigsimítom sápadt mellkasomat. Csiklandoz a kelme... Csábító pillantással nézem őt. Látom, hogy tetszik neki. Oldalra lépek, lábaimat csúsztatva rajzolom le a nyolcast, testem mint a szélben hajladozó nád...
Tousaku-sama tekintete a legtökéletesebb jutalom. Lesütöm hosszú szempilláimat, csuklóimat egymásra fektetve alkotok legyezőimből pillangó szárnyakat, s édes rebbenésekkel emelem fel. A legnehezebb mozdulat a táncban, mert meg kell tartani a kecses bájt, s a legyezőt mégis erősen kell tartanom.
Lassan lépek közelebb hozzá, megperdülök, hosszú lábam felvillan egy pillanatra, s ahogy egyre közelebb jutok hozzá, látom hogy nehezen szedi a levegőt.
Hátravetem a fejem, behunyt szemekkel simítom végig testem a legyezőkkel, s egy vad mozdulattal ismét megperdülök. A kimonóból előcsúsztatom egyik meztelen combomat, s az asztalra támasztom kecsesen. A legyezők izgatóan rebbennek, elrejtik szeme elől lábamat, s ismét perdülök egyet, amíg mögé nem kerülök. Vállain látom gyors légvételeit, s a gondolat, hogy ilyen hatással vagyok rá, mérhetetlenül boldoggá tesz. Szárnyal a lelkem, s ahogy egyik legyezőmmel megcirógatom arcát, már tudom mi ez az érzés. Nem csak hála és imádat, ennél sokkal több.
Visszalibbenek a szoba közepére, befejezem az utolsó tánclépéseket, majd ahogy a zene véget ér, kecses mozdulattal hajítom fel legyezőimet és sikerül elkapnom! Mennyit gyakoroltam...
Még néhány lassú táncmozdulat a zene végéig.
Mosolyogva teszem legyezőimet a földre, s finoman meghajolok előtte. Megtapsol.
Odasietek hozzá, boldog mosollyal vetődöm kitárt karjaiba.
- Jobb, hogy csak én láttam ezt a műsort – dörmögi mély hangján. – Még egy szentet is képes lennél elcsábítani, kicsi Leo.
Mélyen elpirulva nézek fel rá, érzem merevedését a ruháinkon keresztül. Elködösül tekintetem a vágytól.
- Csak téged akarlak elcsábítani, Tousaku-sama. Ha tudnék varázsolni, elbájolnálak egy életre... – lehelem forró szerelemmel.
- Tudsz varázsolni, nekem elhiheted.
Vágyakozva érint meg, ujjai olyan érzéseket keltenek bennem, amelytől ég a mellkasom, s könnyeim ki akarnak törni belőlem. Olyan erős érzések ezek...
- Mi a baj, kicsi Leo?
- Szeretlek, Tousaku-sama...
Kurohyou:
Lassan lecsillapodik végre, s nyugodtabban emeli fel rám szép, kék szemeit.
- A ma esti fogadás elmarad, ha jól sejtem... – suttogja édesen.
- Igen, de ne bánd, így több időt tölthetünk kettesben. – válaszolom gyengéden. Igen… talán jobb is így, mert százszor szívesebben töltöm vele az időmet, mint bárki mással, nem beszélve Yaganoról. Apró mosollyal törleszkedik közelebb.
- Pedig tánccal is készültem... – meglepetten pinnatok rá, viszont lassan kezd felemészteni a kíváncsiság.
- Valóban? Mifélével?
- Hagyományos legyezős táncot tanultam be, mert tudom hogy te kedveled, Tousaku-sama. – hát ennyire utánanézett a dolgoknak. Valahol ez igazán boldoggá tesz.
- Akkor... táncolj nekem. – elengedem, bekapcsolja a zenét, s ami ez után szemem elé tárul szebb mint az a látvány, amit el tudtam képzelni. Körülöttem is lejt kecsesen és finoman, ráadásul izgatóan, s nagy erő kell ahhoz, hogy türtőztessem magam. Még, látni akarom még.
Lassan befejeződik a gyönyörű tánc, elhalkul a zene, meghajol, s tapssal jutalmazom szépségét és ügyességét. Arcán a boldog mosoly felüdülés és öröm számomra. Végre most látom igazán, őszintén mosolyogni. Karjaimba zárom, ahogy hozzám simul.
- Jobb, hogy csak én láttam ezt a műsort – el sem tudom mi lett volna, ha több ember előtt adja ezt elő… szerintem mind árboccal nézték volna végig. - Még egy szentet is képes lennél elcsábítani, kicsi Leo. – dicsérem halkan duruzsolva, simítva testét.
- Csak téged akarlak elcsábítani, Tousaku-sama. Ha tudnék varázsolni, elbájolnálak egy életre...
- Tudsz varázsolni, nekem elhiheted. – már rabul ejtett minden porcikájával, de nem csak a testével.
Arcát gyengéden simítom végig, majd lassan nyakát, alig érintve puha, illatos bőrét. Ahogy felnéz, könnyek csillognak égkék szemei sarkában.
- Mi a baj, kicsi Leo? – nem szeretem látni, ha könnyen az arca, ha szomorú a szeme, ha valami bántja, de ezek nem olyan könnyek, én látom.
- Szeretlek, Tousaku-sama... – rebegi halkan, forrón suttogva a szavakat, s szívem megdobban, elönti egész testem a fullasztó szenvedély szavai hallatán.
- Leo – búgom vágytól rekedten ajkaira, dereka köré fonom karomat, s felrántom, hogy az ölembe ültessem, rendesen. Nyakam köré fonja karjait, simítva kezdem el vetkőztetni, s ujjaim nyomán csókokat hintek felvillanó fehér bőrére. – Kívánlak – suttogom perzselő lehelettel, fogaimmal érzékien simítom meg vállát.
Ha ez igaz, boldogabb nem is lehetnék. Az enyém, soha nem eresztem el, szeret, s én is így érzem. De elmém olyan bizonytalan, megrészegít a szerelem mámora, elsötétül bennem lassan a kétely, s minden más, ahogyan Őt érintem.
- Tousaku-samah – sóhajtja halkan, kéjesen ahogy nyakába mohón csókolok, lejjebb vezetem tekintetem, és látom már hogy a ruhája alatt éledezik vágya, kisebb sátrat építve. Édes és megkapó, gyönyörű és csak az enyém. Ha más hozzáér puszta kézzel ölöm meg.
Fogaimmal húzom le tovább róla a ruhát, közben egyik kezemmel a szétnyílt kimono alá nyúlok lábai között, s masszírozni kezdem vetkőztetése közben. Kitakarom mellkasát, éhes vadként vetem rá magam rózsaszín meredező mellbimbóira, remegni kezd, de erősen kapaszkodik nyakamba, majd vállaimba. Nyögései töltik be a szobát, vágyam egyre keményebben lüktet, s már legszívesebben rég kibújt volna a ruha alól.
Egyik kis kezét leemeli rólam, látom, hogy magam mögé tereli, mozog a ruha, s karja úgy ringatózik, hangosabb nyöszörgése mellett, hogy tisztán látom magam előtt, ahogy hátulról izgatja magát. Eddig bírtam.
Felmorranva döntöm le a párnák közé, két kézzel, s ajkaimmal tovább hámozom ki a finom anyagú ruha alól, testét kényeztetve. Térdeit felhúzva, lábait terpeszbe téve tárul fel előttem az a látvány, ami előbb csak a képzeletemben kelt életre. Szemei kábán csillognak, ujjai cuppognak ahogy ki be mozgatja őket, s az a tekintet amit rám szegez könyörgő és buja. Fél kézzel támaszkodom felé, éhesen falom a látványt, szabad kezével segít levenni rólam a ruhát, halkan suhog ahogy kicsúsztatom az övet, ledobom magamról a felesleges anyagot.
Most kék szemeivel tapogat végig, résnyire nyílt ajkakkal kapkodja a levegőt, szabad kezével most mellkasomat simítja végig édesen , hagyom hogy játszadozzon, de amint felcsillanó szemekkel ér ágaskodó vágyamhoz, újabb mély morajlással kerekedek fölé.
Könyökömön támaszkodom, ujjaim hajába bújnak, kisimítom arcából az odatapadt tincseket, lüktető farkammal combjának belső felét simítom ingerlően. Kihúzza magából ujját, maga felé vezeti, érzem ahogy végtelenül forrón, nedvesen várja, hogy magába fogadhasson.
Nem… várok még, hagyom hogy a feszültség az utolsó húron táncoljon, s amikor egy mohó csók után könyörögve nyögi nevemet ajkaimba, lassan mégis határozottan merülök el benne. Felemészt, elolvadok tüzes szorításától, ívbe feszül teste mikor tövig érek benne, ujjaim még mindig hajába bújva tartják meg, s lassan visszaterelem magamhoz, vad csókkal fojtom el erotikus hangját, mert ha így folytatja nem fogom sokáig bírni, akár mekkora az akaraterőm.
- Túl szexis vagy, Leo – dörmögöm halkan, rekedten, szinte csak magamnak, ahogy a ringatózásból fokozatosan heves mozdulatok alakulnak. Nyöszörög és velem együtt mozog, teljesen magába szippant, simít miközben felette mozgok, minden érintése egyre jobban feltüzel, s zihálva jutalmazom csókokkal. Egyik kezemmel oldalár, combját simítom közben, egyszer megállapodok csípőjén, hogy egy erősebb lökéssel merüljek el, majd tovább, hasára terelem ujjaimat, közöttünk ring és dörzsölődik farkacskája. Lábacskáit derekam köré csavarja.
- Szeretlek, Leo… magadba bolondítottál egy életre – mélyen szemébe nézve dörmögöm halkan, nyögve a szavakat, sóhajai bőrömet cirógatják, szemei könnyessé válnak, legurulnak arcán, de lecsókolom róla mindet.
- Tousaku-sama – remegő hangon nyöszörgi nevemet, erősebben magához szorít lábaival és karjaival egyaránt, forró lökésekkel perzselem tovább a szenvedélyt, csókokkal halmozom el, míg ki nem robbannak a gyönyör eget rengető hullámai, s nagyobbat élvezek vele, mint eddig bármikor. Ez csak egy hosszú, végtelennek tűnő pillanat, de én már rég a mennyben járok.
Leo:
Mély hangján dörmögi a nevemet, s ettől forró borzongás cikázik végig lábaimon, lábujjaim is belebizseregnek.
- Kívánlak – súgja nyakamba.
- Tousaku-sama...
Behunyt szemekkel olvadok el karjaiban, mindenhol magamon érzem bőrének melegségét, férfias illata burokba vonja elmémet. Nincs sok időm, saját ujjaimmal tágítom ki magam gyorsan, hogy megkönnyítsem a vad rohamot, amire számítok. Túlságosan felizgultam, és magammal rántottam őt is... Olyan boldog vagyok!
Ahogy vad morgással maga alá gyűr, felnyílnak szemhéjaim, hogy lássam őt. Fenséges látvány, ahogy vad oroszlánként tornyosul fölém, sötét szemei csillognak, s ahogy a vágy uralkodik rajta, még fogai is elővillannak. Fenségesen szép, halálos fenevad. Gyönyörű. Leveti magáról a jukatánt, izmos testét szinte teljesen beborítják a színpompás tetoválások, együtt lüktetnek, mozognak izmaival a sárkányok, mintha élnének, és ők is engem akarnának felfalni. Elakadó zihálással tárom szélesebbre lábaimat, s ahogy tettre készen fölém borul, kihúzom ujjaimat magamból, és felemelem csípőmet.
Nem... még mindig nem hatolt belém, a testem annyira éhezik rá, hogy remegve suttogom nevét, könyörgőre fogva...
- Tousaku-sama kérlek... kérlek... – száját harapdálom, csábítgatom, ölelem őt amivel csak bírom.
Végre... érzem kemény és meleg hímtagját, puha forróságommal szívom magamba, ölelem körbe őt, az enyhe fájdalom csak fokozza az édes kínt. Ahh istenem! Bennem van! Bennem van! Hangos nyögéssel ejtem hátra a fejem, szemhéjaim reszketve csapódnak le, s nem látok mást, csak ezüst és kék szikrákat, ahogy szétárad bennem a legszebb orgazmus előszele.
- Túl szexis vagy, Leo.
Kiszámíthatatlan, ütemtelen mozdulatokkal párzunk, olyan hevesen és élvezettel, hogy az öntudatlanság határában vonaglunk szinte. Felnézek rá. Kemény, erős férfi, ijesztő és félelmetes, mégis nekem ő a legszebb a világon. Szeretem.
- Szeretlek, Leo… magadba bolondítottál egy életre. – Szavaitól összeszorul a torkom, forró könnyek tolulnak szemeimbe.
- Tousaku-sama – nyöszörgöm boldogan, és néhány másodperccel később zokogva fogadom magamba a világ legtökéletesebb gyönyörét.
Nincsen szó... Nincs szó arra, amit érzek.
*
A hajnal első napsugarai a párnákon találnak ránk. A hálószoba hangulatos, földbarna berendezései között a színes kimonóm - amely a földön hever -, mint egy színes virág, színt és életet lehel az egyszerű környezetbe.
Oldalamon fekszem, ő a hátamhoz simulva pihen, lábaink összefonódva, karja derekamon pihen, alul lévő karján pedig az én fejem pihen. Kiskifliként kucorgok karjaiban, és nincs nálam boldogabb.
Ha józanul mérlegelem a történteket, tárgyként adtak kézről kézre, s mint egy buta kis színes papagáj, annak csipogtam és tettem a szépet, aki éppen kézből etetett. Az ő kezeiben azonban minden megváltozott, soha többé nem akarok senki mást, csak őt. Vele akarok lenni, szeretem és ő is engem... Vajon milyen életünk lesz ezután? Sokat fogok szenvedni, amikor majd odavet másoknak? Ha nem is most teszi, előbb utóbb meg fog történni. Szeret? Yagano-sama is szeret... mégis mások ágyába küldött engem, és ha nem fogadtam szót, megbüntetett. Vajon Tousaku-sama kezet fog rám emelni majd?
Mennyi szenvedés vár még rám?
Olyan törékeny a boldogság. Olvastam már ezt a mondatot sok regényben, de most értettem meg igazán, hogy mit is jelent. Az örökös kételyek, az önzés és az aggódás, hogy vajon ugyanannyira szeret, nem-e kevésbé...
- Jó reggelt – dünnyögi egy álmos hang, és önkéntelenül mosoly terül szét arcomon, oldalra fordítom fejemet hogy megpuszilhassa a számat.
- Jó reggelt, Tousaku-sama.
Mutatóujjával végigsimítja pucér karomat, libabőrössé válik bőröm, és megállapodik a homlokomon.
- Miért ráncolod a homlokodat? Min töröd a kis fejed, kicsim, hm?
Hanyatt fordulok, és egyik kezére könyökölve mosolyog le rám. Felnézek rá, hosszú hajába túrok ujjaimmal.
- Túl boldog vagyok...
- És ez baj?
- Nem, dehogy! Én csak... félek, hogy egyszer véget ér. Mi lesz akkor? Bele fogok halni...
Megremegő ajkaimra szorítja száját, érzem ahogy mosolyog.
- Már megint túl sokat gondolkozol, kicsi Leo. Ezt is szeretem benned.
Elmosolyodom, széles vállára, mellkasára simítom tenyerem.
- És még mit szeretsz bennem?
Igazi, önfeledt mosolyt kapok, és szívem szaporán kezd kalimpálni mellkasomban. Még soha nem láttam így mosolyogni, senkire sem! Ez az enyém! Az én mosolyom, amit csak én kaphatok, senki más! Kipirulva nézek rá, megborzongok amikor lustán cirógatni kezd.
- Szeretem ahogy rám nézel, ahogy beszélsz hozzám, és megérintesz. Szeretem a mosolyodat, és a kis halk kacagásodat, amiért keményen meg kellett küzdenem.
- Miről beszélsz? – pislogok rá értetlenül.
Megérinti a számat ujjaival, lassan végigsimítja, tekintete elborul, valahol máshol jár gondolatban.
- Amikor hozzám kerültél, egy sebzett kismadár voltál. Mindentől féltél, tőlem is. Folyton attól rettegtem, hogy összetörlek szeretkezés közben. Soha nem mosolyogtál, nem nevettél, azt hittem örökre így marad már.
- És aztán...
- Aztán elértem, hogy mosolyogj. Elértem, hogy nevess, és most megkaptam a szíved, amire nem is számítottam.
- Tousaku-sama...
Megpuszilja a számat, ujjai belebújnak hajtincseimbe.
- Mondd megint, hogy szeretsz.
- Szeretlek – válaszolom azonnal, gondolkodás nélkül. Elmosolyodik, pont úgy, ahogy az előbb.
- Újra.
- Szeretlek.
- Megint – dörmögi, hátára fordul és magára húz.
- Szeretlek... – fölé hengeredem, csípőjére ülve simítom végig bordázott hasfalát, mellkasát, ujjaim a tetovált sárkányokat cirógatják. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek...
Felnyúl hozzám, lehúz magához egy csókra, s amikor lélegzethez jutunk, számba morog.
- Mondd megint!
- Szeretlek – zihálom. Merevedése enyémhez ér, felnyögve hunyom be szemeimet.
- Folytasd! Gyerünk, hallani akarom még!
Az idő repül, és én újra és újra elmondom neki. Sóhajtom, nyögöm, kiáltom, bármit megtennék érte, de ő csak ezt kéri, s amikor már kábán zihálva heverünk egymás mellett, a sok szeretkezéstől kikészülve, ő magához szorít, és fülembe súgja ugyanezt a szót. Csak egyszer, de ez többet ér mindennél, és boldogabbá nem is tehetne vele.
***
A hetek múlnak egymás után. A várt csalódás nem érkezett meg. Mindig törődik velem, kedves hozzám, bármit kérhetek tőle. Csodásak az éjszakáink és a nappalaink. Sok időt töltünk együtt, már szinte mindenhová magával visz, tárgyalásokra, jakuza gyűlésekre, vagy éppen a bankba. Még az edzésein is ott lehetek, ami a házában, az otthonunk alagsorában egy tornateremben van, hetente kétszer. Nagyon jól bánik a karddal, és iszonyúan erős és gyors, mert sokat gyakorol. Egyszer a kezembe vehettem egy kardját, és nagyon nehéz volt, de ő könnyedén megtartotta akár fél kézzel is...
Amikor én a medencében úszkálok, ő a parton üldögél a napozóágyban és olvas. Együtt eszünk, alszunk, minden percet együtt töltjük, de csak akkor engedi el magát teljesen, ha kettesben maradunk. Mások előtt nem mutatja ki az érzéseit, és ez így van jól. Egy jakuzának az életébe kerülhet, ha kiszolgáltatja magát, ha hagyja, hogy mások belelássanak a szívébe. Nem akarhatom, hogy puszta önzésem miatt veszélybe kerüljön.
***
Napról napra komorabb.
Bizonyos gyűlésekre nem visz magával, csak megcsókolja a homlokomat és arra kér, hogy várjak rá. Megteszem. Bármit megtennék neki, de a boldogság rózsaszín ködén át is látom, hogy egyre több testőr vesz engem körül, ő pedig minden nappal komorabb és szótlanabb.
Egy finom vacsora után, a hálószobájában pihenünk, a vállaiból masszírozom ki a feszültséget. Megint szótlan, csak halk hümmögésekkel reagál a csacsogásomra.
- Tousaku-sama – szólítom át halkan, félbeszakítva a szóáradatot.
- Hm?
Vállára fektetem fejemet, hátához simulva ölelem körül nagy és erős testét. Felém fordítja arcát, hízelgő mosolygásom láttán fellazulnak feszült arcvonásai.
- Gyere ide – dörmögi. Felvidulva mászom az ölébe, nyaka köré fonom karjaimat és orrommal megcirógatom az övét. Édesen felmosolygok rá. – Soha nem kérdezel, semmit, nem faggatsz és melletted igazán lazíthatok, mindig. El sem hiszed, milyen jó ez nekem.
Hajamat cirógatja, miközben elgondolkodva pillant az ablakon túli sötét éjszakába. Finoman megharapdálom az állának hegyét, és azonnal visszaterelődnek gondolatai felém, s ahogy csípőmmel finoman körzöm egyet, érzem ahogy keményedik.
Lassan a hátamra dönt, és széttárt lábaim közé befészkelődik. A sötétkék kimonó alatt semmi nincs rajtam, és miközben ő a vacsora előtt megfürdött, én beolajoztam és felkészítettem magam, ahogy mindig. Most is, könnyedén csúszik belém, és ahogy tövig elmerül, hangosan, hosszan és mélyen felnyög.
- Igen... ezt nem lehet megunni... olyan csodálatos érzés... – zihálja a nyakamba. Behunyt szemekkel temeti oda az arcát, és hangos morgásokkal, nyögésekkel gyorsan mozogni kezd. Vad, nyers, türelmetlen mozdulatokkal, keményen szeretkezik ma velem, de tudom hogy erre van most szüksége, hát megadom neki amire vágyik. Halk nyöszörgéssel, apróbb sikkantásokkal karmolom hátát, és ő imádja. Borong és remeg, ahogy újra és újra kis vörös árkokat karistolok hátára.
- Leo... Leo... – hörgi, miközben összerándulva élvez. Zihálva, fújtatva nehezedik rám.
Hosszú percek múlva emeli fel a fejét, mélybarna szemeiben szomorúság. Összeszorul a torkom. Mi a baj? Mi a baj? Csak tekintetemmel merem kérdezni, arcát cirógatom lágyan. Miért ilyen kétségbeesett még szeretkezés közben is?
Felemelkedik rólam, a karjaiba vesz és az ágyba borulunk együtt. Felvesszük szokásos kifli pózunkat, és lustán cirógatjuk egymást. Én nem élveztem el, még merevedésem van, amit lustán és lágyan simogat ujjaival.
- Veszélyben vagy.
Mintha egy bombát dobott volna le, olyan nagyot szól. Oldalra fordítom a fejem, hogy szemeibe nézhessek. Komolyan beszél, de nem lep meg, hiszen ő mindig komoly.
- Tudom, Tousaku-sama. Rengeteg testőrt adtál mellém, nem volt nehéz rájönnöm erre. Yagano miatt, ugye?
- Igen. Szövetségre lépett egy komoly ellenségemmel, aki emiatt még komolyabbá vált. A területeimen randalíroznak, komoly károkat okoznak, és a klánom tagjaira vadásznak. A halálomat akarják, hogy rátehessék kezüket a területemre és üzleteimre. A fiamat Európába küldtem, senki nem tudja melyik országba és városba. Amíg el nem rendezem ezt az egészet, mindenki veszélyben van...
Felülök, hajam arcomba hullik ahogy lenézek rá. Ijedten kapkodom a levegőt.
- Engem is el akarsz küldeni?
Felemeli a kezét, megsimogatja arcomat, gyengéd mosolyt kapok.
- Nem. Tudom, hogy te úgysem mennél.
- Pontosan – biccentek, és visszafészkelem magam a karjaiba. Csendben pihenünk. - Annyira tehetetlennek érzem magam... – suttogom.
- Miért?
- Mert... ha kiképeztem volna magam, ha tudnék verekedni vagy lőni, akkor segíthetnék neked.
Nagyot sóhajtva csókol a nyakamba.
- Sosem engednélek fegyver közelébe, sem bárhová, ahol veszélybe kerülhetsz.
- Tudom, de én vagyok az egyetlen, aki Yagano közelébe férkőzhetne, és...
- Ezt verd ki a fejedből! – mordul fel. – Te nem vagy képes bántani senkit! Hogyan gondolhatsz ilyen butaságokat?!
- De érted megtenném... Én gyűlölöm őt... és szeretlek téged. Ez megkönnyítené nekem, és képes lennék a szívébe szúrni egy...
Számra szorítja a kezét.
- Css... ne folytasd. Hallani sem bírom, hogy az én édes kis szelíd szerelmem ilyen borzalmakról beszéljen. Ne aggódj, én mindent elrendezek. Te pedig maradj nyugton, és viseld még el egy darabig a sok testőrt. Ígérd meg, hogy nem teszel semmit. Ígérd meg!
Elengedi a számat, így kénytelen vagyok megígérni, pedig néhány pillanattal ezelőtt úgy érzetem, képes lennék megtenni. Képes lennék megölni Yagano-samát, aki miatt olyan gondterhelt Tousaku-sama.
- Megígérem.
- Jól van – sóhajtja, és szorosabban magához ölel.
Éjjel még kétszer szeretkezünk, ezúttal lassan és türelmesen. Az éjszaka csendjét csak az én kéjjel teli, gyönyörű orgazmusom hangja tölti meg.
Kurohyou:
Arra kelek, hogy édesen kucorog a karjaimban, a napsugarak mézesen cirógatják bőrét.
- Jó reggelt – hangom még a fáradtságtól rekedt, de igyekszem hamar összeszedni magam.
- Jó reggelt, Tousaku-sama. – jön az édes válasz egy futó csókocska után. Karját futtatom végig ujjam. Imádom a puhaságát és a gyönyörű fehérségét. Látom az arcán, a szemén, hogy felvan egy ideje, megrágcsált ajkacskái arra utalnak, nagyon gondolkodhatott valamin.
- Miért ráncolod a homlokodat? Min töröd a kis fejed, kicsim, hm? - hátára fordul, én felkönyökölök, hogy jobb rálátást nyerhessek testére.
- Túl boldog vagyok... – meglep válasza.
- És ez baj?
- Nem, dehogy! Én csak... félek, hogy egyszer véget ér. Mi lesz akkor? Bele fogok halni... – mosolyogva csitítom le aggódását, egy szájra nyomott puszival.
- Már megint túl sokat gondolkozol, kicsi Leo. Ezt is szeretem benned. – kis mosollyal vállamra simul puha kis keze.
- És még mit szeretsz bennem? – kérdez vissza édesen provokatív tekintettel. Kiszélesedő mosollyal válaszolok, ujjaim a szabad bőrfelületét kezdik cirógatni.
- Szeretem ahogy rám nézel, ahogy beszélsz hozzám, és megérintesz. Szeretem a mosolyodat, és a kis halk kacagásodat, amiért keményen meg kellett küzdenem.
- Miről beszélsz? – ujjamat szájára tapasztom, kissé felé hajolok, és végigmérem kívánatos alakját.
- Amikor hozzám kerültél, egy sebzett kismadár voltál. Mindentől féltél, tőlem is. Folyton attól rettegtem, hogy összetörlek szeretkezés közben. Soha nem mosolyogtál, nem nevettél, azt hittem örökre így marad már.
- És aztán...
- Aztán elértem, hogy mosolyogj. Elértem, hogy nevess, és most megkaptam a szíved, amire nem is számítottam.
- Tousaku-sama... – sóhajtja halkan, s ezért jutalmul egy újabb kis csókot kap, megcirógatom fejét is.
- Mondd megint, hogy szeretsz.
- Szeretlek.
- Újra.
- Szeretlek.
- Megint. – hátamra fekszem de magamra rántom.
- Szeretlek... – felül a csípőmre, kis ujjaival végigsimít - Szeretlek, szeretlek, szeretlek...
Tarkójára csúsztatom kezem, lehúzom magamhoz, hogy újabb csókot lopjak.
- Mondd megint!
- Szeretlek.
- Folytasd! Gyerünk, hallani akarom még! – hozzám dörgölőzik, ösztönösen teljesen felizgat, s még vagy ezerszer mondatom ki vele.
A hosszú, heves aktus után kimerülve húzom magamhoz, ahogy ébredtünk, úgy gömbölyödik karimba, s utoljára nyakára csókolva lehelem a szót én is.
- Szeretlek.
~*~
Úgy érzem magam, mintha most élném életem igazi mézes heteit. Minden percet, amennyit csak lehet vele töltök, s nem eresztem még akkor sem, ha éppen edzek.
Édes és bájos, pontosan tudja, hogy mikor hogyan kell viselkednie, pedig soha nem kértem, hogy mások előtt visszafogottabb.
Szeretem.
Viszont bármennyire is boldog vagyok vele, a sötét fellegek, melyek az életemet kísérik, újra kezdenek felém gyűlni. Próbálom elhessegetni… korai még. Talán csak a folytonos fenyegetés az, ami miatt ennyire borúsan kezdem látni a helyzetet. Bárcsak így lenne… azt kívánom csak átmeneti legyen az egész.
Próbálom Leo előtt elfedni aggódásom, de mikor már több testőrt kell mellé rendelnem, nem rejtegethetem sokáig.
Vállamat masszírozza egy vacsora után.
- Tousaku-sama
- Hm? – először nem szól semmit, csak hátulról átölel, ahogy bír.
- Gyere ide – hívom mosolyogva. Jobban oda kell figyelnem rá. Nem hagyhatom, hogy az aggodalmam kihasson az együttlétünkre. Nem tehetem meg. Ölembe mászik, nyakamba karol és édesen bújik - Soha nem kérdezel, semmit, nem faggatsz és melletted igazán lazíthatok, mindig. El sem hiszed, milyen jó ez nekem.
Ujjaim tincseibe bújnak, az ablakra terelődik tekintetem, de ahogy apránként ingerelni kezd, azonnal övé minden figyelmem.
Hátára simítom tenyeremet, óvatosan döntöm a hátára, megadóan tára szét karcsú lábait, hogy közé férhessek.
Mindig… mindig tudja, mi az amire vágyom. A ruha alatt nincs rajta semmi más, ahogy rajtam sem, csak félre kell simítani az anyagot, s lassan, könnyedén hatolhatok belé, elmerülve forróságában.
- Igen... ezt nem lehet megunni... olyan csodálatos érzés... – vad, nyers vággyal teszem magamévá, agyam kikapcsol, csak a gyönyörre hajtok, s nyögései, karmolásai csak fokozzák bennem a vadállatot.
- Leo… Leo… - soha nem szerettem még senkit úgy, mint téged.
Hosszan, mély hörgéssel élvezek belé, elégedettségtől zihálva nehezedek kissé rá, de nem akarom összenyomni, így tartom magam.
Nem… már ez sem tudja velem elfeledtetni az egészet. Óvatosan cirógatom, de arcomat már nem tudom előtte közömbössé tenni.
Karjaimba veszem, az ágyba fektetem, és magamhoz húzom, még merev farkacskáját cirógatom tovább. Én hülye… nem is foglalkoztam vele.
- Veszélyben vagy – bököm ki végül. Kicsit megfordul, hogy arcomat nézhesse.
- Tudom, Tousaku-sama. – okos fiú, már biztosan rég észrevette – Rengeteg testőrt adtál mellém, nem volt nehéz rájönnöm erre. Yagano miatt, ugye?
- Igen. Szövetségre lépett egy komoly ellenségemmel, aki emiatt még komolyabbá vált. A területeimen randalíroznak, komoly károkat okoznak, és a klánom tagjaira vadásznak. A halálomat akarják, hogy rátehessék kezüket a területemre és üzleteimre. A fiamat Európába küldtem, senki nem tudja melyik országba és városba. Amíg el nem rendezem ezt az egészet, mindenki veszélyben van...
Hirtelen felül, és ijedten néz rám.
- Engem is el akarsz küldeni? – gondoltam már rá… de tudom, hogy ez lehetetlen. Megcirógatom arcát.
- Nem. Tudom, hogy te úgysem mennél. – épp ezért adtam mellé annyi testőrt, amennyit csak lehet.
- Pontosan. – visszakucorodik - Annyira tehetetlennek érzem magam...
- Miért?
- Mert… ha kiképeztem volna magam, ha tudnék verekedni vagy lőni, akkor segíthetnék neked. – karcsú nyakhajlatába csókot hintek. Mindig… mindig csak rám gondol.
- Sosem engednélek fegyver közelébe, sem bárhová, ahol veszélybe kerülhetsz.
- Tudom, de én vagyok az egyetlen, aki Yagano közelébe férkőzhetne, és...
- Ezt verd ki a fejedből! Te nem vagy képes bántani senkit! Hogyan gondolhatsz ilyen butaságokat?!
- De érted megtenném... Én gyűlölöm őt... és szeretlek téged. Ez megkönnyítené nekem, és képes lennék a szívébe szúrni egy... – tenyeremmel azonnal betapasztom a száját.
- Css... ne folytasd. Hallani sem bírom, hogy az én édes kis szelíd szerelmem ilyen borzalmakról beszéljen. Ne aggódj, én mindent elrendezek. Te pedig maradj nyugton, és viseld még el egy darabig a sok testőrt. Ígérd meg, hogy nem teszel semmit. Ígérd meg! – hevesen zakatol a szívem ha csak arra gondolok, hogy egy pillanatra is veszélybe kerülhet… megsérülhet… bármi baja eshet. Belehalnék…
Lassan eleresztem, könnyítek szorításomon, hagyom szóhoz jutni.
- Megígérem.
- Jól van – ha szívével dacol is, legalább az irántam érzett szeretete és talán tisztelete ráveszi arra, hogy betartsa a nekem tett ígéretét.
~*~
A ház már lassan majdnem teljesen üresnek mondható. Yuukyoval is elküldtem jó pár embert, van, akiknek a családtagját küldtem haza, hogy biztonságban legyenek. Elég védelem van a ház körül kettőnk számára, de úgy érzem lassan már mi sem vagyunk itt biztonságban.
Kaisen elment helyettem egy tárgyalásra, amit pár várossal arrébb kívántak lefolytatni. Nem… most már egy pillanatra sem tűnök el kedvesem mellől. Egy pillanatra sem hagyom, hogy elszakítson minket bárki. Kényszerpihenőre lesz szükségem.
A házon belül van egy nagy medence, tele illóolajos, forró fürdővízzel, füstölők és gyertyák fokozzák a hangulatát. Oldalt ülök, teljesen meztelenül, Leo az ölemben, velem szemben a térdeimen ül, és pajkosan játszadozik a vízzel. Fel-felcsorgat rám egy keveset, bűvölten figyeli, ahogy mellkasomon végiggurulnak, s bőrömön, ujjaival játszadozni kezd a cseppekkel. Én csal oldalát locsolom meg olykor, fenekét, combját simítom. Egyre éledező vágyunk a vízben lebeg, egymáshoz simulva ringatóznak, néha letéved kezecskéje és megérint, de nem rezzenek csak élvezem minden pillanatát az együtt töltött időnek.
Kiemelem kezem a vízből, halkan csepegni kezd, végigsimítom karját, gömbölyű vállát, nyakát. Annyira szép… annyira hihetetlenül gyönyörű és csak az enyém. A teste, a lelke, a szíve, az édes mosolya, amit felém küld. Minden… minden egyes porcikáját szeretem.
Vizes ujjaim hajába túrnak, így már tincsei sem menekülhetnek a nedvesség elől.
Rám pillant hihetetlenül kék szemeivel, telve szeretettel és izgalommal.
- Emlékszel még az első szeretkezésünkre? – kérdezem halkan duruzsolva, mire mosolygó arccal törleszkedik tenyerembe, megfogja kezem és végigsimítja ujjait karomon, kitapogatva minden izmot.
- Igen… az is egy medencénél volt… pont olyannál, mint ez. – Arcára kellemes pír szökik, bár a párás, forró környezet hatása is lehet, de mindenképp jól áll neki. Ezt is szeretem benne.
- Akkor még nem voltál az enyém. – egy pillanatra eltűnik a jókedv az arcomról, mikor visszaemlékezem a tudatra, hogy kié is volt akkor… hogy mit művelhetett vele.
Vizes kezecskéivel párhuzamosan végigsimítja mellkasomat, hogy visszacsalogassa figyelmemet rá, cirógatva megszámolja hasamon a kockákat.
- De most már csak a tiéd vagyok, Tousaku-sama – sóhajtja tele érzelemmel, s mosolyogva húzom le magamhoz egy finom, lassú csókra.
Hátát, gerincét simítom végig, sóhajtva feszül ívbe teste, fenekébe markolok, és felemelkedve, pördülve egyet óvatosan felfektetem a medence szélére. Először csak ül.
- Valahogy így… - vadmacska vadászó vigyorával mérem végig, ahogy főként alteste csillog a víztől.
- Majdnem… - válaszol élvezettel, majd hátra dől, elnyúl kissé, kinyújtja lábait kis terpeszbe, könyökére támaszkodva figyel engem – Inkább így.
Végig simítom combját, térdhajlata alá nyúlok, oldalra húzom még jobban egyik lábát.
- Ó igen… - vádlijára egy apró csókot nyomok. Markom bokájára siklik, érzékien beleharapok talpacskájába, miközben arcát nézem. Csak mosolyogva kuncog, ficereg mintha csiklandoznám. Következő harapásomba belemosolygok, néha hosszabb pillanatokra hunyom le a szemem, csókolom és falom bőrét lassan haladva ágyéka felé, a belső combjának vonalán. A kuncogásból lassan kéjes sóhajok lesznek, lábacskáját vállamra helyezem, és végre elérem feléledt farkincáját.
Végigcsókolom hosszát, majd kezemmel simítom, visszafelé végignyalom ívét, keresztül gömbölyű kis zacskóján, s előre görnyedve elérem gyönyörű, rózsaszín ánuszát.
Felnyög, megvonaglik, lába lecsúszik rólam, de továbbra is csak megtámaszkodik, és hagyja hogy kényeztessem. Kezemmel merevedését cirógatom, nyelvemmel őrjítő csapásokat mérek fenekére, míg nevemet könyörögve nem kezdi nyögni.
Felemelkedem, vigyorogva nyalom körbe a szám, és felé hajolok lábait rögtön körém fonja, hogy még gyorsabban magához húzzon, de tartom magam. Csak szépen lassan.
Végigcsókolom hasát, nyomokat hagyva rajta, mellkasát, ágaskodó kis mellbimbóit, s mire nyakához érek, makkom bejáratát súrolja. Ajkára hajolva siklom belé, de csak farkam végét húzom ki és be, kínozva, ingerelve vele.
- Toh… Tousaku-sama… - Hajamba túr, hátamon, oldalamon s most már az ő testén is vizesen tapad, nedves függönyként terít be mindkettőnket. Előre tolja magát, de hátrébb húzódom, ajkaiba marok, s ekkor hirtelen teljesen elmerülök benne. Szinte felkiált a gyönyörtől, hevesebben viszonozza csókomat.
Szívem dübörög mellkasomban, lassan felveszem szapora ritmusát, s nem létezik más csak mi ketten, ahogy egybeforrva, beleadva minden szeretetet és szerelmet, csak egymásnak létezünk.
Mélyen a szemébe nézek, viszonozza tekintetem, szinte belefulladok gyönyörű kékségébe.
- Szeretlek, Leo… - hörgöm halkan, ajkaiba minden hangot.
- Én is szeretlek Tousaku-sama.
~*~
Medencében és azon kívül, elölről, hátulról, mindenhogyan magamévá teszem annyiszor, míg testem bírja.
Sajnos annyi erőt még hagynom kell legalább magamnak, hogy egy kis pihenés után útnak indulhassunk.
Összebújva a fekhelyünkön én ülök, hátam mögött párnák, s kis fejét az ölemben pihenteti, hajába bújnak ujjaim, és játszadoznak a tincsekkel. Cirógatom, becézgetem néha vállát, és karját is.
- Elkészültél? – kérdem suttogva, kicsit bólogat, néha takarón keresztül simogatja combomat.
- Igen, még reggel.
- Akkor lassan öltözzünk fel, és indulhatunk. – először Ő kel fel rólam, én követem, s somolyogva figyelem fehéren ringó, kerek fenekét. Újra beleharapnék.
~*~
A repülőtér egyik hátsó váróterme teljesen üres, hisz csak a magánrepülőmre szállunk fel, másnak itt nincs helye rajtam, Leon és a testőreimen kívül.
Egymás mellett lépdelünk, a testőrök félkörbe fognak minket.
- Alig várom, hogy odaérjünk! – lelkesen csillogó szemekkel néz fel rám, ujjaimat arcára simítom, homlokára csókot nyomok. Legszívesebben úgy mosolyognék rá mint soha, boldog vagyok az arcán látható lelkesedéstől. De most nem… amíg többen vesznek körül, csak egy apró, mosolynak alig mondható vonás, de tekintetemmel mindent sugárzok felé, amit senki más nem lát.
- Ibizára mentek, és engem meg sem hívtatok? – egy mély hang dörren keresztül az apró várótermen, de még így is visszhangzik a falakról minden egyes szó.
Leo úgy elsápad, ahogy rég nem láttam, és reméltem soha többé nem fogom. Azonnal magam mögé terelem, és hátra fordulok a szólító felé.
Yagano…
Egy emberem elárult… sejtettem, hogy így lesz, de ez… ezt alig mondtam el pár embernek. Ki tehette?
- Ki engedett ide? Szigorúan lezárattam.
- Gondolod ez engem megállít abban, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém? – mögötte megjelenik pár gorillája, szigorúan napszemüvegben. Az enyéim védekező-támadó pozícióba feszülnek. Nem lesz ennek jó vége.
- Menj fel a repülőre – súgom hátra Leonak, aki görcsösen markol a ruhámba.
- Nem… nem… - hallom a hangján hogy a sírás kerülgeti, nem ereszt, fejét rázza, hátamba dörgöli.
- Könyörgök… nem akarom, hogy bajod essen. Leo, menekülj el… Nem lesz semmi bajom ígérem.
- Add vissza a drága kincsemet – szinte már hisztérikusan kiált, amikor látja hogy neki suttogok.
- Már rég nem a te tulajdonod, mondtam, hogy felejtsd el, Yagano.
- Én pedig azt mondtam, hogy bármi áron visszaszerzem. Nem állíthatsz meg ebben – hátra nyúlok hogy eltaszigálhassam kedvesem, de csak nem moccan. – Add vissza – teljesen megőrült. Gyorsan ki kell találnom valamit.
Leo:
A virágszirmok ringatóznak a víz felszínén, illatuk elvegyül a vízgőzzel.
- Emlékszel még az első szeretkezésünkre? – dörmögi halkan Tousaku-sama, keze arcomon pihen. Kiscicaként dörgölőzöm meleg tenyerébe, karján siklanak végig ujjaim, elkenem a vízcseppeket barna bőrén, keményen hullámzó izmain.
- Igen… az is egy medencénél volt… pont olyannál, mint ez.
- Akkor még nem voltál az enyém.
Mosolygó arcán sötét felhő fut át, gondolatai ismét komor irányba fordulnak, de puha cirógatásokkal terelem vissza figyelmét.
- De most már csak a tiéd vagyok, Tousaku-sama.
Mosolyog ismét, könnyed mozdulattal emel a magasba, felültet a medence szélére. Készségesen tárom szét neki lábaimat, hagyom hogy legeltesse szemeit rajtam.
- Valahogy így…
- Majdnem… - súgom, és hátradőlök, kezeimen megtámaszkodva tárulkozok fel előtte teljesen. Mindenemet láthatja, meztelen testem porcikáit, lelkem teljes valóját.
- Ó igen…
Apró puszit hint bokámra, fogait talpamba mélyeszti, de nem fájdalmasan. Végigcsókolja lábam, combomnál már nem kuncogok, csak sóhajtozni van erőm, és ajkamba harapok izgalmamban. Nyelve meleg, szája puha és erős, s ahogy körbeöleli péniszem, apró csillagok robbannak szét fejemben, szédülve támaszkodom a nedves márványpadlón. Szája elereszt, nyelve felkutatja kis nyílásomat, s amikor megérzem ott, hirtelen mindent fokozottabban érzékelek. A nedves bőrömön lecsorgő vízcseppeket, leheletének meleg cirógatását bőrömön, nyelvének nedves forróságát, ujjaim alatt a durva és kemény követ... Istenem... közel járok.
Saját nyögéseimet visszhangozzák a falak, Tousaku-sama mozdulataitól a víz a medence oldalához csapódik újra és újra. Felemelkedik, megkapom amiért hangtalanul könyörgöm, de csak ingerkedve becsúsztatja és kihúzza ismét. Kínoz... hn...
- Toh… Tousaku-sama… - zihálom követelőzve. Számba mélyednek fogai, és hirtelen mélyen belém löki hatalmas hímtagját. Kitölt, feszít, és én a szájába kiáltom, mennyire jó is ez.
Hosszú perceken át a világon semmi és senki nem létezik rajtunk kívül. Az éltető levegőt egymás szájából szívjuk, a csók a tápláléka szerelmünknek, s ahogy ütemesen pumpál bennem, a szikrázó gyönyör feldagad bennem, s áttörve minden gátat szétárad teljes valómban.
- Szeretlek, Leo…
- Én is szeretlek Tousaku-sama.
***
Elérkezik hosszú idő után az a pillanat is, amikor mi sem maradhatunk többé az otthonunkban. Már kevesen vannak velünk, csak a közeli testőrség. Tousaku-sama nem mond semmit erről, de biztos vagyok benne, hogy vesztésre áll a területi harcokban, amelyek az utóbbi időszakban sötét felhőket vontak fölénk.
Beletörődve veszem tudomásul a sorsunkat, nem számít semmi, csak együtt maradhassunk.
A hálószobában pihenünk, fejemet az ölében pihentetem, ujjai lassan cirógatják fejem. Szívesebben aludnék most, összegömbölyödve az ő nagy és erős testével, de nem tehetjük. Tegnap elmesélte, hogy Ibizára utazunk egy időre, napfény és pálmafák, tenger... Talán vissza sem jövünk többé, és nem bánnám azt sem.
Megtöri Tousaku-sama hangja a csöndet:
- Elkészültél?
- Igen, még reggel.
- Akkor lassan öltözzünk fel, és indulhatunk.
Odalent vár minket a három limuzin. A középsőben utazunk mi. A repülőtérre gurul a konvojunk, majd egy üres várótermen keresztülsietünk. A magángépet már látom az üvegfalon keresztül. Szeretnék már rajta lenni, olyan jó lenne magunk mögött tudni minden rosszat... Ibiza... Biztos nagyon szép hely.
- Alig várom, hogy odaérjünk! – csacsogom lelkesen, mosolygós homlok puszit kapok. A jakuzái előtt soha nem követ el ilyet, és ezért ez most különlegesen jólesik tőle. Szemei melegen csillognak, kemény arcvonásai ellenére jóképű arcán nem látok mosolyt, de a szemeiben igen. Olyan boldog vagyok... Egy új és közös jövő vár ránk, lehetek még ennél is boldogabb?
- Ibizára mentek, és engem meg sem hívtatok?
Megfagy egész testem a mélyen dörrenő hangtól. A testőrök gyűrűjében nem látok semmit, Tousaku-sama erős keze megragadja csuklómat és maga mögé tol. Remegve simulok hátához.
- Jaj ne... jaj ne... jaj ne...! Ez Yagano! Hogy talált ránk? – nyöszörgöm halkan.
- Ki engedett ide? Szigorúan lezárattam – dörren Tousaku-sama mély hangja.
- Gondolod ez engem megállít abban, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém?
Nyöszörögve fúrom arcomat Tousaku-sama hátába.
- Menj fel a repülőre – súgja nekem. Hevesen megrázom fejemet, ujjaim ruhájába kapaszkodnak.
- Nem… nem… - vadul rázom a fejem. Nem és nem... nem hagyom őt el. Soha, soha, soha!
- Könyörgök… nem akarom, hogy bajod essen. Leo, menekülj el… Nem lesz semmi bajom ígérem.
- Add vissza a drága kincsemet! – ordít közbe Yagano, megrándulok.
- Már rég nem a te tulajdonod, mondtam, hogy felejtsd el, Yagano.
- Én pedig azt mondtam, hogy bármi áron visszaszerzem. Nem állíthatsz meg ebben. Add vissza! Leo! Gyere ide, most azonnal!
Rémülten kapaszkodom Tousaku-sama ruhájába, reszketek egész testemben. Nem látok semmit a testőröktől és az ő széles hátától.
- Yan, Noang! Vigyétek Leo-t a gépre, most azonnal!
- Ne! Ne!
Kétségbeesetten hadakozom az engem megragadó erős kezek ellen, és kétségbeesetten nézem Tousaku-samát. Előhúzza szamuráj kardját, harci állásba helyezkedik Yaganóval szemben. Jaj ne... istenem ne!
- Ne! Ne! – sikítom kétségbeesetten. Yagano is jól bánik a kardjával... Jaj ne... ne... ne... - Tousaku-sama! Tousaku-sama!
Yan erősebben húz magával, orra alatt bosszúsan mormolja a szavakat.
- Gyere Leo, a főnök azt a parancsot adta, hogy...
- Kérlek várjatok még! Kérlek! Megyek én magamtól is, csak neki segítsetek! Neki!
A két jakuza klán emberei már egymással harcolnak, verekednek vagy éppen lövöldöznek egymásra. A váróterem közepén pedig egymással szemben lassan körözve sétál Yagano és Tousaku-sama. Testtartásuk, arckifejezésük, ahogy a kardokat tartják, erős fegyelem és koncentráció tükröződik arcukon.
Yan és Noang összenéznek.
- Menjetek már! – kiáltom könnyes arccal. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodom krémszínű kimonómba, amelyen apró kis kék lepkék boldogan táncolják körbe a nyíló virágokat. Kézzel festett különleges darab, Tousaku-sama kedvence. A két jakuza elrohan, beszállnak a közdelembe. Yagano támadásba lendül, kardok villannak, pengék sikolya csattan a levegőben. Tousaku-sama... Tousaku-sama...
Újra és újra villannak a pengék, szerelmem fájdalmas nyögését a zűrzavaron keresztül is hallom. Kardja a földön koppan, felkarján véres csík.
- Ne...! – sikoltom, amikor egy aljasul betalált rúgással a földre terítik, lábaim maguktól szaladnak, repülök feléjük. Látom, ahogy Yagano felemeli kardját, hogy lesújtson. Sötét szemei gyűlölettel merednek a földön heverőre, fekete öltönyében olyan, mint maga a halál. Tousaku-sama hirtelen felugrik, hátralép, így Yagano követni kénytelen. Döfésre lendíti fegyverét...
Csak érjek oda... könyörgöm Istenem, csak érjek oda...
A fém csókja hideg és fájdalmas, belemar gyomromba.
Kétségbeesett ordítást hallok, először Tousaku-sama szájából.
- Leo! Neeeem...!
Elnehezedik a testem, Yagano fájdalmas ordítása hangos és érdes.
- Leo! Leo...! Nem, ez nem lehet! Leo!
Erős és gyengéd karok fogják fel zuhanásom, a fölém hajoló imádott arcot látva megnyugszom.
Időben érkeztem.
Remegő ujjaim végigcirógatják az ismerős és szeretett arcvonásokat. Szeretnék bocsánatot kérni tőle, szeretném ha tudná milyen fontos nekem, de nem tudok beszélni. Nem megy...
Kurohyou:
- Yan, Noang! Vigyétek Leo-t a gépre, most azonnal! – utasítom testőreimet, akik parancsomra rögtön karon ragadják és eltépik tőlem kedvesem. Hideg szél csapja meg testem, minden izmom megfeszül, amikor már nem ér hozzám.
- Ne! Ne! – éles késként hasít fülembe kétségbeesett hangja. Nem… nem remeghet meg a kezem. Most kell a legbiztosabbnak lennem.
Kardom markolatára fonom ujjaimat, halk, csikorgó hangot hallat a fém, ahogy a pengét előhúzom hüvelyéből, még a levegőt is hasítja ahogy magam elé emelem.
Válaszként már az ő fegyvere is a markában feszül.
- Ne! Ne! Tousaku-sama! Tousaku-sama! – egyre tompábban hallom a hangját. A testőrök biztonságba vitték, remek.
Embereim az ellenféllel harcolni kezdenek, az eddig nyugodt váróterem véres, dörrenő csatatérré változik, tele ordítással, kiáltással, hörgésekkel. Golyó süvítése, fém csikordulása. Ereimben forr a vér.
- Sejtettem, hogy harc nélkül nem adod vissza.
- Ugye tudod, hogy jól bánok a karddal? – kérdezek vissza, figyelmen kívül hagyva előző kijelentését.
- Ahogyan én is – épp hogy kiejti a mondatot, a vége már erőteljesre sikerül, s azonnal felém támad nagy lendülettel. Szinte szikráznak a kardok ahogy egymásnak feszülve felcsendülnek, ellökve őt végighúzom az egyik penge élét a másikon. Hátratántorodik de ebből csak egy újabb lendületet nyer támadásához, szerencsére újra kivédem. Egyre őröltebben támad rám, lassan nem is jut másra időm csak védekezésre, s csak egy pillanatra nem figyelek oda, amikor szemem sarkában a két testőrt látom meg a harcolók közé rohanni. Leo… Hol van Leo?
Egy vágás a karomba nem fáj azonnal. Először csak a forróvá vált penge, majd jeges fájdalom követi, s végül éget, egy rúgással pedig leterít a földre.
Mielőtt lecsapna arrébb gurulok, leengedi fegyverét, hogy most alulról lendítve vegyen lendületet, amikor kardja megakad.
Leo.
Leo…
LEO!
- NEEEEEEEE! – kiáltom teli torokból, felé nyúlva, gyönyörű ruháján azonnal szétterül a vörös folt, amely a sebből áramlik ki. Gondolkodás nélkül felpattanok a földről, hogy elkapjam a zuhanó testet.
- Leo! Leo...! Nem, ez nem lehet! Leo! – Yagano is hatalmas tekintettel mered rá. Nem volt szándékos… nem tudta, hogy ott van. Mégis… leszúrta.
Arcvonásai mosolyra próbálnak formálódni, ajkai résnyire nyílva mozognak, de hang nem hagyja el őket. Tekintete talán mosolyog de egyre üresebb, remegő kezével megérinti arcom, aprót simít rajta, majd elernyedve ölébe zuhan. Megrázkódik egész testem, lecsúszik az ölemből, szemeimben érzem a forró könnyeket.
Egy hangos, mindet bezengő ordítással támadom le felpattanva a földről. Nem érzek fájdalmat sem a karomban vagy lábamban, egyedül a szívem ordít velem együtt. Karom lendül, pengém hasít, vér fröccsen, elborult elmém csak azt érzékeli, mikor kiontotta az ellenfél életét. Minden erőm elszáll és összeesek, pár hangos dörrenés, és az utolsó ellenfélnek is vége. A súlyosan sebesülteket azonnal kiviszik, ahogyan szokás a testőrök között.
Térdre esem, csak most veszem észre, hogy elejtettem a kardomat, hátrább csúszott az élettelen kis testhez.
Leo…
Felé kúszok lassan, végül mindenki elcsendesül, az ellenfél teljesen ártalmatlanná téve.
- Leo… - súgom rekedtesen, elérek hozzá, és mereven figyelem. A teste mozdulatlan, bőre fehér akár a fal. Nem tiszta sápadtság. – Leo… Leo… - vállát érintem, alá nyúlok. Súlyos a teste, nem mozdul, nem reagál. – Leo… Leo… - vértócsában fekszik, bőre hideg ahol hozzáérek. A testőrök közelebb állnak.
Ülőhelyzetbe támasztom magam, ölembe vonom Őt, beburkolom egy sötét ruhadarabba, talán zakóba, belsőmet fájdalom égeti.
- Leo… Leo… - súgom egyre halkabban, reményvesztetten.
- Ojabun… - hallom a háttérben, nem fordulok a testőrök felé.
- Menjetek haza, és várjátok a fiamat – parancsolom határozott mégis halk hangon. Nem hallom cipőjük kopogását, így vállam felett nézek rájuk. – Tűnés! – végre elindul egy, majd a következő, s míg el nem hagyja az utolsó is a vérszagú termet, addig figyelem őket.
Leo…
Visszafordulok kedvesemhez, megfogom hideg kezét és ajkamhoz emelem. Élettelen ujjaira forró csókot nyomok. Szemem ég, torkom fojtogat. Soha… soha életemben nem sírtam még… gyerekként sem… s most mégis arcomat marják oly erővel a sós könnyek, mintha a sokévnyi fájdalom törne ki.
Előre hajolok, homlokát, szemét, arcát, ajkát sós csókkal hintem.
Szerelmem… egyetlen, akit valaha életemben igazán szívből szerettem. Összeszorítom szememet, fáj a mellkasom, fáj mindenem, sosem fájt még ennyire.
Magamhoz szorítom a nehézzé vált gyönyörű testet, nyakhajlatán, ruháiba temetem könnyeimet. Nehéz tartanom, visszafektetem az ölembe.
Szép… még így is gyönyörűen szép, pedig nem látom égszínű, boldog tekintetét. Véres ujjam orcáján simít végig, szemöldökének karcsú ívén.
- Leo… Leo… - sóhajtom szakadatlanul, mintha ez felélesztené. Mély, reszketeg sóhajt veszek.
Én gyönyörű, drága kincsem. Úgy tűnik, mintha csak aludnál.
Kardomat magamhoz veszem, fémesen csikordul a járólapon, amíg erőtlenül fel nem emelem.
Egy utolsó csókot nyomok hideg ajkaira.
- Szeretlek… - súgom rá, mintha választ várnék, majd felegyenesedek. A kard hegyét magam felé irányítom.
Ahogy az életben ígértem… ezután sem hagylak magadra. Aludjunk együtt, egyetlen szerelmem.
Élesen hasít belém a penge, mardosó forróság fut végig rángva egész testemen, vért köhögök fel, mely összemosódik keserű könnyeimmel. Kihúzom és elvetem a kardot, kezemre forró vér csordul, a tócsa egyre csak növekszik.
Lefektetem magam mellé a földre, ujjainkat utolsó erőmmel összefonom, magamhoz ölelem, s addig-addig nézem arcát utolsó erőmmel, akkor is, ha fakul a kép, míg lassan a halál sötét, hideg fátyla be nem terít mindkettőnket.
*~Vége~*
