Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Bleach - Shinigami Akadémia (Kira-Hisagi)
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Calael
Feltöltve: 2012. 01. 29. 23:03:52
Módosítva: 2012. 02. 05. 13:34:42
Módosította: Calael
Megtekintve: 1914 db
Kritikák: 0 db
Ezt a játékot Podagre-val játszottam még régebben. Az ő részét az ő tiszte lenne feltölteni, de törölte magát az oldalról, így az ő történetszála nincs meg. Azonban akit érdekel, az olvassa nyugodtan.
A történet alapját a 17: "Vezessük fel a kóbor csillagokat..." című extra Bleach fejezet adja.
Forrás: http://www.bleach-anime.gportal.hu/
Röviden a történetről: Arról szól, hogy Hisagi és Kira kapcsolata hogyan mélyül el, hiszen nem egy részben láthattuk, milyen jó és közvetlen viszony van kettejük között. Feltűnnek persze más, ismerős karakterek: Renji, Hinamori és Rukia.

Végre eljött az az idő, amikor átmehetünk az élők világába, és az elméleti tanulást átvihetjük a gyakorlatba. Lélektemetés... Vajon hogy fognak viselkedni a lelkek, mikor megjelenünk előttük, és közöljük velük... vagy csak én közlöm? Végül is, ez csak egy személyes munka. Akkor meg tényleg egyedül közlöm vele, hogy ő most egy másik helyre fog kerülni, ahol biztonságban van, és ahol új életet kezdhet, és majd lesz esélye idővel összefutnia a többi rokonával, ismerősével, barátjával.
Érdekes lesz. Elméletileg felsőbb évesek fognak velünk jönni, de hogy kik, az csak akkor fog kiderülni, ha ott leszünk a kapunál.
- Renji!
Igen, végre megvan az első ismerős arc a tömegben. Na meg hát vele jóban is vagyok. Elmosolyodok, és úgy nézek rá.
- Tudjuk már, hogy kikkel megyünk az emberek világába?
- Fogalmam sincs.
Na igen, Renjit ezért bírom. De hogy minek gondolok erre, mikor ez már két hónapja elfogadott tény, hogy mi barátok vagyunk. Bár a megismerkedésünkön még mindig nem tettem túl magam.
- Először is bemutatkoznék: A nevem Hisagi…,
Mégis honnan jön a hang? Meg egyáltalán mi van? Ja… igen, megvan. Hu.
- …a hatodik évfolyamból. A kicsike mögöttem Kanisawa, és a másik Aoga. Mi hárman leszünk a kísérőitek ma...
Ezt nem is gondoltam volna. Még hogy ő fog velünk jönni? De hát ő nem is illik ide, hogy ő kísérjen el minket. Vagy az osztagánál elvárják, hogy elvállaljon ilyen felelőségteljesebb feladatokat? Biztos, hogy erről lehet szó...
- Ezek a senpai-ok ilyen híresek, vagy mi?
- Ne mondd, hogy nem ismered őt?! Az a középső srác nem egyszerűen híres!
Nem lennék kiakadva, tényleg, de Renji, ez alapvető információ, ezt mindenki tudja! Nem, ezt így nem vághatom az arcába, inkább megpróbálok megnyugodni valamennyire, és csak finomabban válaszolni neki. Mégse lenne jó, ha megsüketíteném.
- Évek óta az első, akit még azelőtt kihelyeztek a 13 őrosztagba, hogy végzett volna az iskolával, és ez azt is jelenti, hogy már egy elég szép pozíció biztosítva is van neki.
Mellékelt információt vajon mondjak-e vagy sem. Attól függ, mit...
- Ohh...
... reagálsz.
- Egyébként... kétszer megbukott a jelentkezési vizsgán. Innen nézve a tudásom sokkal jobb, mivel osztályelső vagyok...
Na igen. Eleget gyakorlok ahhoz, hogy jó legyek, és megteszek mindent, hogy egyszer nem is épp a legjobb harcos legyek, de tudjak annyira jól küzdeni, hogy ne legyen szégyenkezni valóm.
- Most pedig rendeződjetek három fős csoportokba...
Vajon ki a harmadik? És a második? Végül is, lessük meg, mi van Renji lapján. És... igen, ő az egyik társam, huh. Nem ismeretlenekkel kell dolgoznom, ami hát megkönnyíti valamennyire a dolgomat.
- Ö...Örvendek a találkozásnak...
Igen, őt még valamennyire ismerem is már az órákról...
- Ha? Ez Hinamori-san... Szia!
Jó, ez jó csapat lesz. Menni fog minden. Ha meg nem, akkor majd segítek nekik, hogy menjen. Esetleg ők segítenek nekem. Nem, az képtelenség, még hogy Renji valamiben jobb legyen nálam. Talán egyszer a harcban... de másban nem.
- Akkor gyerünk!
Hisagi hangja az egész teret betölti. Vajon ha lesz visszhang, az mikor ér ide?
- Menjünk mi is akkor... - mondom, mikor már jó néhány csapat átlépte a kapu határát.
***
- Na lássunk neki.
Jól van Renji, akkor kezdjél hozzá. De szerintem nem ártana, hogyha előtte keresnénk egy lelket, akit át kell küldeni a másvilágba. Ha elkezded böködni a levegőt a kardod végével, sírva fogok fetrengeni a földön, és nem biztos, hogy a röhögéstől.
- Nézzétek, ott van egy!
- Hol, Hinamori?
- Abban a sikátorban láttam az előbb, de már elment. Utolérjük?
- Akkor kapjuk el!
És elindul a vadászatnak éppen nem nevezhető tevékenység. Elvégre az.
Á, már én is látom. Egy huszonegynéhány éves lány. Mikor meglát minket, egy pillanatra megdermed, utána pedig reszketni kezd.
- Kik vagytok? – A hangja ugyanúgy remeg, ahogy ő maga.
- Ne félj, segíteni jöttünk. Mi nem fogunk bántani, nem úgy, mint a nagy csúnya szörnyek, akikkel találkozhattál.
Renji, ez a magyarázat komolyan engem vág haza. A lány arcán is inkább a döbbenetet látom, mint a megnyugvást. Remélem, nem néz minket teljesen őrültnek.
- Átküldünk téged oda, ahol új életet kezdhetsz, de a régi ismerőseiddel, barátaiddal, és családoddal is összefuthatsz. Megengeded, hogy segítsek neked?
Nem én vezetem a csapatot, általában pedig én szoktam. Ez teljesen új érzéssel párosul. Végül is, ha bekerülünk a tizenhárom őrosztag sorai közé, akkor ott is alárendelt szerepben leszünk. De ezt egyes számban is végig gondolhattam volna.
Hinamori közben átsegítette a lelket a Soul Society-ba, mi meg mehetünk másik lelket keresni.
Vége a mai gyakorlatnak. Kicsit tényleg nehezebbre számítottam, mindegy, mit mond Renji. Könnyűnek akkor sem könnyű. Hinamori volt a legjobb, az ő lelkei törődtek bele a legkönnyebben a sorsukba. Biztos, mert lány, és olyan kis aranyos…
Hö?
- Vissza! Elsőévesek, futás! Fussatok, ahogy csak tudtok! Ameddig csak tudtok! Meg ne álljatok!
Még fel se eszmélek, de két test máris nekivágódik az enyémnek, ahogy biztonságosabb területre menekülnek. Hisagi felé fordulok, és látom a hollowot – hollowok!
Engedelmeskedni kell a felettünk állónak, mert ha nem, abból baj lesz. Így is túl sokáig maradtunk…
- Futás, így szólt a parancs!
Nagyon remélem, hogy a kiáltásom eljut Hinamori és Renji fülébe. Igen, Renji már fordul is, de Hinamori…
- Mi a baj, Hiyori-san?! Ne állj meg!
Akárhogy is felelősek vagyunk egymásért, de évfolyamelsőként felelősségem van az évfolyamom tagjai iránt, és csak kell hallgatniuk valamennyire rám, még ha nem is rang miatt…
- Miért… Miért futunk el?
Az arcán érzelemnek nyoma sincs. Szegény lány azt se tudja, hol van!
- Miről beszélsz?! Mondták, hogy fussunk! Terepgyakorlat alatt a kísérők parancsai a legfőbbek!
- Ne is gondolkodj, hogy mentsd meg! Láttad, hogy azt a két hatodévest is egy pillanat alatt ölte meg!
Remélem Renji magyarázata elegendő meggyőző érvet hordoz, és visszafordulsz most, és elindulsz arra, amerre a többiek.
- … mi nem…
Renji már be se tudja fejezni a következő pontját, és Hinamori már el is indul visszafele.
- Hinamori-kun!
Magam sem tudom, hogy ez a döbbenet mondatta velem, vagy inkább felszólítás, hogy ezt hagyja abba azonnal…
- Fenébe!
Ejtjük ki közösen Renjivel, de amíg az ő hangjából a düh érződik, az enyémből az aggodalom, hogy itt még nagy bajok lesznek. Ennél nagyobbak.
Egyszerre indulunk el Renjivel Hinamori után, és mivel magasabbak vagyunk nála, gyorsan utol is érjük. Közben a kezem, de valószínűleg a többieké is csak automatikusan indul meg a kardjuk felé. Nem hiszem, hogy tiszta aggyal tudnának gondolkodni. Nekem se megy…
- Ne becsülj le… engem!
Hallom Hisagi ordítását. Csak pár méter kell még, hogy odaérjünk! Renji Hisagi jobb oldalára vetődik, én a bal oldalára, Hinamori pedig picit lemaradt, és kétlem, hogy én majd most fogok hátra fordulni megnézni, hol van. Bíznom kell benne, és úgy menni fog minden.
Felemelem a kardom, szinkronban Renjivel, és már hallatszódik a fémnek a rezdülése. A hollow ütése után érzem, ahogy a kard rezonál, és a karom vele együtt. Könnyed zsibbadást érzek, ami az ujjperceimtől a vállamig terjed. Kicsit könnyebbnek képzeltem el, de ez így nagyon…
- Ti?!
- Sajnáljuk, megszegtük az utasítását…
Kezdeném, de amint Renji beleszól, abbahagyom a beszédet. A hollow most húzta vissza a karját, hogy új csapást mérjen le ránk. Hinamori is, mintha mondana valamit. Annyira zavaros ez az egész…
- De a seggét próbáljuk megmenteni,…
- Ó, Uralkodó – a hús és vér álarca, a szél lengetője, te, ki az ember nevét viseled…
- …szóval, bocsájtson meg Senpai!
- …mialatt zavart és meleget perzselsz, terjeszd a déltengeri akadály pajzsát! Harmincegyes pusztító módszer! Shakkahou!
A hangok kavalkádját egy pillanatra megszűnteti a vörös lánggömb, de máris hallatszódik a becsapódás hangja, és önkéntelenül is megszólalok.
- Igen!
- Nem…
Egy pillanatra éreztem azt, hogy van esélyünk a győzelemre, de a senpai halk megjegyzése egyből visszarántott a valóságba, és a valóság azt üzeni, ne álmodozzak.
- Ez így nem jó… ezt… ezt nem hiszem el… de hogy lehet ez… ne… még nem akarok meghalni…
Látom Hinamorin, hogy az összeesés szélén áll, de nem csak ő. Az én lábaim is remegnek, és nem tudom, meddig képesek megtartani a súlyomat.
Hisagi valahogyan mégis megmozdul, és elénk áll. Még csak az kellene, hogy itt hősködjön… felé nyúlok, és el is kapom a ruhájának az ujját. Nem tudom, elérem-e azt, hogy hagyjon fel az ostoba ötletével.
Egy pillanatra fény villan, és a szememmel nem is látok, de lassan kitisztul a kép, és még látom, ahogy egy fénynyaláb belefúródott az első hollowba, aki ránk támadt. Próbálok rájönni, hogy mégis mi ez, de semmi.
- Wáó, elég sok van itt…
Ez a hang, és ez az alak mintha az egyik hadnagyé lenne… de még mindig nem látok elég tisztán ahhoz, és a hangok…
- Sajnálom, hogy megvárakoztattunk titeket. Mi vagyunk az erősítás, amit hívtatok…
Egy másik hang, és ez az előzőnél jobban felismerhető. De nincs az a szerencse, hogy pont Aizen kapitány jelenjen meg itt, és a hadnagya…
- Ez… magam… önök…
Hisagi hangján ugyanazt a döbbenetet érzékelem, mint amit a sajátomon éreznék, ebben biztos vagyok.
- …Az ötödik osztagból Aizen kapitány és Ichimaru hadnagy!
Nem tudom eldönteni, hogy ez nekünk szólt, vagy csak a döbbenet akkora, mint amekkora valójában. Nem… valójában biztos az agyam találja ki őket, hogy mi itt és most meg fogunk menekülni… de akkor a valóságban már lehet, hogy meghaltam? Vagy meghaltunk?
- Szép munka… rémisztő lehetett… de már minden rendben.
Aizen finoman, de leginkább dicsérően megütögeti Hinamori fejét, majd tovább indul a hollowok felé.
- Hagyjátok ránk őket, ti pedig fújjátok ki magatokat…
Ichimaru kapitány hangja most megnyugtató érzést ér el nálam, általában meg csak feláll a szőr a karomon tőle.
Az első pár csapást megnézzük, és látjuk, tényleg biztonságban vagyunk és leszünk ez után. Elindulunk, miközben már Hisagi előttünk jár vagy három méterrel.
- Segíthetünk, senpai?
Hisagi egy apró morgást ereszt meg felénk, ami miatt megkockáztatom, hogy nem fog ellenkezni, ha valamennyire ellátjuk a sebeit.
- Renji, a zsákodban van kötszer…
Öt percen keresztül azon ügyködünk, hogy a lehető legjobban kitisztítsuk Hisagi sebeit, aki mindeközben némán ül, és még csak fel se szisszen, amikor a tisztítást végezzük. Nem csodálom… két barátját vesztette el olyan hirtelen, mint ahogy más ember a rémálmából ébred fel. Csak ő ezzel a sebességgel magába a rémálomba csöppent bele.
- Kész. Kísérjük el a negyedik osztag főhadiszállására?
- Nem.
A válasz igen egyszerű és lényegre törő. Minden benne van: hagyjatok békén, nem vagyok rátok kíváncsi… Vajon fog valaha is valamilyen hálát érezni az irányunkba, hogy segítettünk neki, vagy élete végéig azt fogja sajnálni, hogy nem halt meg ott a barátaival…
Újra elindulunk a kapu felé, ami a Soul Society-ba vezet. Hisagi újra felvette a pár méteres távolságot, mi pedig mögötte beszélgetünk arról, hogy milyen erősek a kapitányok.
Na igen… leszek én valaha is olyan erős, mint egy kapitány vagy egy hadnagy? Ilyen gyorsan fogom-e ölni a hollowokat, akik ártatlanokat támadnak meg? Egyáltalán mi lesz akkor?
- Hé, elsőévesek! Már csak ti maradtatok! Ha nem jöttök, itt hagylak titeket!
Ez már inkább hasonlít arra a Hisagira, akivel elindultunk erre a vesztőhelyre. Nem bírom elfojtani a mosolyomat, egyszerűen jó látni, hogy ha kell, össze bírja szedni magát.
- Igen, uram!
Itt vannak a pokollepkék. Valóban indulhatunk.
***
Egy hét telt el azóta, hogy két hatodéves életét vesztette az elsősök kiképzése közben. Az esetről nem igazán beszélnek már, elvégre nem minden nap fordul elő, hogy egy csoport kimegy az élők világába, aminek megvannak a veszélyei. A veszélyeket pedig pont mi fogtuk ki, pont akkor és ott…
Hisagit gyakran látni az akadémián, de értesüléseim szerint a tanítási órák végeztével egyből elhagyja az épületet. Egyszer-kétszer láttam a folyosón, de mindig rengeteg ember választott el minket, és mire odaértem, eltűnt. Leginkább azt kérdezném meg, hogy érzi magát, de mit válaszolhatna rá? Köszönöm, jól. Ennyi lenne az egész beszélgetés. Úgy se mondana semmit, főleg, hogy elsőéves vagyok. Meg ez úgy se rám tartozik. Na meg azt se tudom elképzelni róla, hogy egy épületben, ahol rengeteg ember járkál, majd leáll a lelki gondjait megvitatni egy ismeretlen emberrel.
Én meg tényleg csak azt akarom, hogy megismerjem őt, és ne legyen egyedül…
Ugyanis Hisagi mindig, mindenhova egyedül jár. Óráról órára, vagy ha éppen étkezés van, vagy kitelepedik az udvarra, és ott eszik, vagy egy asztalnál ül egyedül, egy kicsit félreeső helyen. Legalábbis én ezt látom. De jó lenne többet látni. Nem csak róla, mindenkiről.
Merengésemből Renji alakja ránt vissza a valóságba.
- Na, gyakoroltál otthon? Mert most megküzdünk egymással. Hajtsunk a cél felé, irány a kapitányi poszt! Meg Rukiának is jó lenne mutatni valami jó harci fogást, csak hogy lássa, mire is vagyok képes.
- Rendben, de előtte együnk valamit.
Elindulunk az étkező felé, ahol kisebb embertömeg fogad minket. Igen, dél van, és ebéd. Körbetekintek a teremben, és ott van Hisagi, megint egyedül. Sóhajtok, majd Renji felé fordulok.
- Öt perc alatt megebédelünk, mindegy, sokat vagy keveset, de időben annyit, és utána menjünk gyakorolni, már ha megfelel.
- Rendben van, és akkor irány a kaja!
Hihetetlen sebességgel kezd el cikázni az emberek között, hogy eljusson a tányérokhoz, pálcikákhoz, és egyéb más féle-fajta tálkákhoz. Na meg ott van az az ínycsiklandozó illat is… A nyomába szegődök ugyanazzal a sebességgel, amivel Vöröske megindult. Mert igenis, délután én fogok nyerni!
- Te Renji...
A megszólítást akkor teszem, amikor éppen magunkhoz vesszük az ebédet.
- Ne menjünk oda Hisagi senpaihez? Annyira egyedül van.
- De ugye tényleg fogunk utána küzdeni?
- Persze, maximum megkérjük, hogy jöjjön oda, és ha van egy jobb technikája, mutassa be, vagy elemezze, mik a hibáink. Megfelel?
- Felőlem, csinálj, amit akarsz.
Elindulunk Hisagi felé, aki leginkább csak piszkálja az ételt maga előtt. Azt, hogy odaérünk Renjivel az asztalához, észre se veszi.
- Hisagi senpai, csatlakozhatunk?

Miközben várom Hisagi válaszát, egy pillanatra eltűnődöm, hogy vajon mennyi idő lesz, mire választ kapunk. Ha öt percet kell rá várnunk, akkor ugrik a harc Renjivel, és nem akarom, hogy morcos legyen rám. Már ha az ő esetében a dühöt morcosságnak lehet nevezni.
- Persze.
A válasz hallatán a lehető leggyorsabban leülünk Renjivel, mert mégis feltűnő, ha egy asztalnál ketten állnak, és nem tesznek semmit. Így mégis egyszerűbb elvegyülni a többiek között.
Egy darabig néma csend van, és még egyikünk sem eszik. Valamivel jó lenne megtörni, aztán pedig jobb esetben minden menni fog a maga módján.
- Hisagi-san, hallottuk mi is, hogy már tagja az egyik őrosztagnak. Így, hogy még nem végezte el az akadémiát, van elég ideje rá?
Amikor Hisagi elkezd válaszolni a kérdésre, gyorsan összenézünk Renjivel. Látom rajta, hogy csakis erre a pillanatra várt – egy aprót biccentek neki, és mindketten eszeveszett tempóban kezdjük el forgatni a pálcikáinkat. Ritka jelenség az ilyen ebben az ebédlőben, mivel mindig van egy teljes óra az étkezésre, meg arra, hogy utána ne túlságosan is tömött hassal menjünk be órára.
- Igazából nem vagyok teljes jogú tagja még az osztagnak, hiszen el kell előtte végeznem az aka...
Egy pillanatra felpillantok, mikor Hisagi abbahagyja a beszédet, majd tömöm tovább magamba az ételt.
- Mi van?
Renji kérdésére újra felkapom a tekintetem. Mikor meglátom a száját, egy pillanatra elmegy az étvágyam. De tényleg csak egy pillanatra.
- .. senpai?
Nem csodálkozom azon, hogy Renji elfelejtette hozzátenni a jelzőt. Elvégre alig pár évvel idősebb nálunk ez a… hm… srác.
- Jaj, ne haragudj, senpai, csak sietünk, mert végre van egy szabad délutánunk, amit szeretnénk minél jobban kihasználni.
Igen, ahogy elnézem Hisagi arcát, már is jobban érti a jelenlegi helyzetet.
- Kihasználni? Mire? – Ahogy rám néz,
- Hogy megküzdjünk egymással végre – szólal meg Renji, miközben bemutatja, hogy a szalvéta már rég kiment a divatból. Na de hogy a hátam is elkezdi veregetni… - Ideje már, hogy a mi kis osztályelsőnknek szétrúgja valaki a seggét.
Szépen lerakom az étkező pálcikákat, majd szépen meglendítem a jobb karomat. Érzem, hogy mikor én találom el Renji hátát, belül a tüdeje elkezd rezonálni.
- Ne bízd el magad, Renji, emlékeim szerint a te támadásaidnak nagyobb a füstje, mint a lángja...
- Hogy mi van?!
Tetszik ez a fejcsattanása Renjinek. Olyan jó érzés néha betalálni a büszkeségébe.
- Mindjárt megmutatom neked milyen lángja…
- Héj, srácok…! Majd szétszeditek egymást, ha ettetek, jó?
Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyunk. Már úgy éreztem, ahogy lendül az ökle felém, én kikerülöm azt, lehajolok, és egy jobb egyenessel a gyomorszájába boxolok, ezzel is lehűtve a lelkesedését. De nem, ezúttal ezt már teszi meg helyettem.
Renji tovább folytatja az evést, és közben látom, ahogy néha utálkozva néz felém. Nem bírom ki, hogy kicsit oldalra fordulva el ne vigyorodjak. Visszaveszem a kezembe a pálcikákat, és újra lapátolni kezdjek. Még a végén evés tekintetében kikapok Renjitől. Elég volt, hogy két hete majdnem fele annyi idő alatt fejezte be az étkezést, mint én.
- És hova mentek edzeni? A gyakorlópályára?
A kérdés ésszerű, és mindketten tudunk rá válaszolni. De Renji úgy néz ki, egy pillanatra se akarja abbahagyni az evést, ezért rám hárul a feladat – és ezzel még jobban lemaradok mögötte az étel elfogyasztásában.
- Nem, ott ilyenkor mindig sokan vannak. Az akadémia melletti erdőbe megyünk, csak kicsit lejjebb, a parttól nem messze. Ott van egy megfelelő hely, de a fák eltakarják, szóval szerintem csak mi járunk oda.
Tovább folytatom a rizs és egyéb nyalánkságok elfogyasztását, közben azon gondolkodom, hogy inni is kellene – de egyszerűen nincs rá idő. Ha most felállnék innen, akkor a vacsoráig ennyi kajával kellene kibírnom, az meg nem elég.
- Értem. Sejtem, merre lehet, de még nem voltam ott.
Egy pillanat alatt abbamarad a beszélgetés. Abbahagyom az evést, és közben már látom magam előtt a nap utolsó óráját, amikor már korogni fog a hasam. Hm… vajon nem jönne el velünk? A legegyszerűbb lenne megkérdezni, ez igaz, de hát na… csak nem erőltethetjük rá a társaságunkat. Bár végül is, ha nem akar jönni, úgy is találhat könnyen magának valami kifogást, hogy ne jöjjön velünk. Ha óvatosan teszem fel a kérdést, akkor talán még igenlő választ is kaphatok. De előtte jó lenne Renjitől valami vélemény is… Felé fordulok, és a fordulás látványára az ő szeme is felém villan. Szemével üzeni, hogy felőle aztán azt kérdezek, amit akarok, tehát akkor egy felől engedélyezve van az indítvány. Én is engedélyezem, az már kettő. Kettő több, mint a maradék egy Hisagi. Mindegy, már megint túl sokat működik az agyam.
- Nem lenne kedve velünk jönni, senpai?
Úgy nézem, fontolóra veszi a dolgot. Most már jobbnak látom az esélyeinket.
- Legalább megtudjuk, hogy van-e valami hibásan rögzült technikánk, vagy valami...
Igen, ez így jó hatást gyakorol. Na, nézzük, mi lesz a válasz… Mondj már valamit…
- Nincs most jobb dolgom, szóval oké, mehetünk.
Siker, küldetés teljesítve.
***

Renji elment Rukiáért, akivel már régóta jóban vannak. Ezzel szemben ritkán találkozok vele, elvégre nekem ő nem közeli barátom. Inkább csak egy ismerős. Na meg nem is egy osztályba járunk.
Egyedül álldogálok az előtérben, majd úgy döntök, nekidőlök a falnak. Így máris kényelmesebb a várakozás. Hisagi elment valamerre ugyancsak… remélem, azért visszajön, minimum elköszönni, ha meggondolta magát. Miért is kellene három elsőévessel mászkálnia.
Lehajtom a fejem, és becsukom a szemem. Odakint kicsit meleg lesz… Miért nem lehet tél? Sokkal egyszerűbb lenne. Inkább fagynék meg, mint hogy a hőségtől ne tudjak koncentrálni.
- Mehetünk.
Felemelem a fejem, és Hisagit látom. Csak bólintok, és közben örülök, hogy velünk tart. Vagyis csak velem. Azért jobb lett volna, ha Renji visszaér, és akkor négyen mehettünk volna.
Kilépünk az ajtón, bele a napsütésbe. Egy pillanatra elvakulok, de ez valami folytán leírhatatlan örömmel tölt el. Talán azért örülök a fénynek, mert gyakorlat közben éjszaka volt, és mégis másabb világosban mászkálni azok után.
A parkon áthaladva Hisaginak jó néhányan odaköszönnek. Oldalra fordulok, és látom a sebhelyet az arcán. Kár, hogy a negyedik osztagnál nem tudták eltűntetni. Ha sikerült volna, akkor talán lehetett volna olyan nap, amikor nem kell szembesülnie az akkor estével…
- És amúgy… hogy vagy?
Remélem, nem bántja, hogy letegezem, de hát na… tényleg nincs meg az a korkülönbség, meg nem is vagyunk hivatalos közegben. Figyelem a reakcióját. Sóhajt, és látom a szemén, hogy elkezd gondolkodni. Van egy olyan érzésem, hogy azon megy a vita, hogy a valóságot mondja, vagy inkább hazudjon, mert az egyszerűbb. Mikor rám néz, és felhúzza a szemöldökét, inkább elfordulok. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy az egyik fát nézem, de ez a mosoly hamar eltűnik. Jelenleg nem vagyok mosolygós hangulatomban.
- Már jobban… Csak… sokat álmodok róla.
Bólintok egy aprót, és egyre több kérdés jut az eszembe. Vigasztalnom kellene, vagy megveregetni a vállát, hogy minden rendben lesz, esetleg kérdezni valamit, hogy hogyan bírja, vagy nem tudnék-e segíteni neki valamiben… de lehet, hogy erőltetettnek venné a dolgot, én meg… igen, én pedig segíteni akarok neki valahogyan. Nem tudom, miért. Talán képes vagyok az együttérzésre? Nem, ezt eddig is tudtam, de általában senkit nem kellett megértenem, mert nem olyanok voltak a barátaim? Inkább az ismerőseim. Ez alól eddig egy kivétel volt: Renji.
- Közel álltatok egymáshoz?
A hangom halk, kissé szomorkás. Nem igazán akartam, hogy a hangulatom rányomódjon a kérdésre, de egyszerűen már csak ilyen vagyok. Legalábbis a hangom. Mindig azt mutatja, amit nem kellene. Vagy talán mindig úgy kell, ahogy hallom?
-Épp eléggé ahhoz, hogy nehéz legyen.
Bólintok, és a lábam elé nézek, miközben haladunk. A fák elkezdenek ritkulni, és egy pici tisztásra érünk. Megérkeztünk.
- Hol a fenében voltatok? Már itt várunk rátok mióta!
Ti ide jöttetek egyből? Ha ezt tudom, gyorsabb tempóban sétálok. Azt hittem, be kell várnom titeket. Ez… kellemetlen.
- Bocs, csak Hisagi-senpainak még volt egy kis dolga! – Kiáltom vissza teljes hangerővel. Remélem nem szakad be a dobhártyája az említett egyénnek itt mellettem.
Odakocogok Renjihez, aki már előhúzott karddal álldogál. Én sem tétlenkedek, előhúzom a sajátomat, és rávigyorgok.
- Szeretnél kezdeni?
- Eh, nem kell ilyen előzékenynek lenni, gyere csak nekem nyugodtan, aztán majd úgy lepattintalak, hogy sírva fogsz fakadni.
Letörlöm a vigyort az arcomról, és mesterkélt aggodalmat erőltetek az arcomra.
- Egek, megálmodtad a tökéletes stratégiát? Juj, azt hiszem jobb lenne visszavonulót fújni, és meghúzódni a fák között. Az egyik kiálló gyökér talán végezni tudna veled…
Elindul végre felém. A lehető legjobb dolog. Nem szeretek kezdeni, mert általában aki kezd, az veszít. A legfontosabb a biztos védelem, és a másik hibáit kihasználva támadni kell. Renji két kézzel fogja meg a kardját, és fentről indítja a támadását. Elég vadállatias. Én csak a jobb kezemmel fogom a kardomat. Mikor Renji lesújt, én balra lépek ki, és a bal lábammal az ő jobbja mellé lépek.
A jobb kezemet közben kissé megemelem a karddal együtt, hogyha megindulna oldalra az ütés, akkor az megvédjen. De nem indul, mivel Renji arra számított, hogy majd felviszem én is a kardom a fejem fölé, nem mozdulok meg, és úgy védekezek. De tévedett, és a tévedésért büntetni kell. Megemelem a jobb lábam, és finoman beleépítem a térdemet a hasába, majd teszek egy fél fordulatot a jobb lábamat mozgató lendületet kihasználva. Mikor földet fog a jobb talpam, behajlítom a térdem, és lentebb kerül a súlypontom. A kardom közben lendítem Renji oldala felé, de csak a fém koccanását hallom. Ez nagyszerű. Renji felé fordulok a testemmel, leviszem a kezem, és várom a következő támadását.
- Most nyeregben érzed magad, mi?
Ezzel a térdeléssel kicsit sikerült felidegesítenem. Ez jót jelent.
- Nem is tudom…
Újra felveszem egy pillanatra az aggódó tekintetemet, aztán elvigyorodok.
A vigyorgásom volt a zöld lámpa, hogy nekem jöjjön. Akkor hát küzdjünk első vágásig…
Fél óra harc után még mindig sértetlenül állunk. Úgy néz ki, nincs elég motivációs erő.
- Renji, mit szólsz ahhoz, hogy amelyikünk veszít, az kihívja Hisagit?
- Amelyikünk győz, annak nagyobb esélye van.
Ezt a párbeszédet még öt perccel ezelőtt folytattuk le, mikor a kardjaink egymásnak feszültek, mi pedig a kardra rádőlve akartuk elősegíteni a helyzet, vagy akár mondhatjuk úgy is, a kardok helyzetének elmozdulását.
- Szerintem a győztest fél perc alatt beveri.
- Nem, az már egy másik fogadás lenne. Na, mit szólsz hozzá? Holnap ebéd után megküzd a nyertes vele.
Szétugrottunk, és azóta küzdünk tovább. Renji elgondolkodó arcot vág azóta, és sejtéseim szerint azon gondolkodik, hogy mekkora hírnévvel járna, ha egy hatodévest tudna legyőzni. Vagy ha nem is terjedne el a híre, akkor is növelné a tekintélyét, legalábbis évfolyamon belül. És ketten tudnánk igazolni… Igen, hallom, ahogy forognak a kerekek Renji agyában.
Újra támadok, ezúttal Renji felkarját célozva. Nem mozdul, de hát miért…? Kicsit csökkentem a kard sebességét, majd tényleg eltalálom a karját.
- Oppá… - mondja Renji vigyorogva.
A szemeim elkerekednek. Na ne…
- Odamehetsz hozzá megkérdezni.
- Ha már nyertem, a vesztes viseljen el annyit, hogy inkább ő kérdezi meg a dolgot…
- Felőlem.
Megrándítja a vállát, és elindul a kicsit távolabb álldogáló Hisagi felé.
- Senpai, fogadtam Izuruval, hogy amelyikünk győz, az kihívja magát. Ő nyert, és szeretné meginvitálni holnapra, ugyanide ebédidőben egy kisebb harcra. Mit szól az ötlethez?
Kisebb remegés fut végig a tagjaimon. Én küzdeni… egy hatodévessel? Renji, amit mondtál fél perc szerintem lesz kőkemény tizenöt másodperc. Mondjuk az attól függ, mennyire vennénk komolyan a küzdelmet. Odasétálok drága egyetlen kérdezős barátom mellé, és közben az villan át az agyamon, hogy a lábam még hogy bír megtartani. Ha küzdenénk és kikapnék, azt nem élném túl. Ha győznék, azt se…
- Vissza is lehet utasítani… - Mondom, mikor odaérek Renji mellé. - … vagy pedig későbbre halasztani, úgy egy héttel. Esetleg többel, ahogy a senpainak megfelel.
A halasztás lenne talán a legjobb. Vagy nem is tudom, neki mi lenne jó. Harcolni jó, mert közelebb hozza egymáshoz az embereket, meg harc közben nem gondol senki arra, hogy mi volt a tegnapi ebéd… csak neki nem a tegnapi ebéd emlékét kellene kitörölni a fejéből.
Megint úgy jár az agyam, hogy alig bírom lelőni. Tényleg nem tudom, mi lenne most a legjobb neki.

- Jóvanna... mindjárt, csak kicsit fogd be a szád...
Ez az első mondat, ami eljut az agyamig. Amióta idejöttünk, csak az jár a fejemben, hogy vajon hogy fogja ezt Hisagi lereagálni. Hiába tudom, hogy erős jellem, akkor is megvan bennem a félsz, hogy egy pillanat alatt összeroppanhat. Azonban ezek, amikre gondolok, egyáltalán nem látszódnak meg az arcán, így próbálok lenyugodni - nem sok sikerrel.
- Menj csak, Abarai - majd rám pillant. - Szerintem ezt a harcot most inkább hagyjuk, majd bepótoljuk valamikor.
Huh... igen, így a legegyszerűbb. Hátha fejlődök idővel annyit, hogy kihúzzam teljes egy percig.
- Akkor mi megyünk, szia, Izuru, viszlát Hisagi-senpai!
Renji is morog valami köszönés-félét, majd hamar eltűnnek a szemünk elől. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem látja, ahogy könnyed mozdulatokkal végeznek velem. Egyszer úgy is látni fogja. De minnél később, annál jobb. Utol fogom érni Hisagit. Példakép nem lesz, de jó ösztönzési alap lesz. Várjunk csak... rendben, hogy eljött velünk, de ezek után a barátjainak fog tekinteni minket? Nem tudom. Egyáltalán mennyi lehet az idő? Mindenképp menni kellene.
- Senpai... Nemsokára tényleg kezdődik az órám, szóval lassan visszamehetnénk...
Egy aprót bólint, amit egyértelmű jelként értelmezek, és elindulunk. Leginkább csak az ösvényt nézem, meg az apró kis fűszálakat, de ennél komolyabb gondolatmenetet egyszerűen nem tudok folytatni, hiába is próbálkozom. 
- Milyen órád lesz? - néz rám Hisagi egy kis érdeklődéssel.
- Kardforgatás.
Ebben csak annyi a vicces, hogyha más óránk lenne is most, akkor is ugyanezt csináltuk volna Renjivel.
- Értem - előre néz, és egy ideig nem is szól semmit. A hallgatást nem nagyon tudom hova eltenni, de biztos van rá oka. Mondjuk ha megszólalna, és mondana valamit, lehet, azt se tudnám... - Igaz is, év végéig meg kell tudnotok a kardotok nevét.
- Hát igen... Sokáig tartott felébreszteni az első alakot, senpai?
Kíváncsian fürkészem Hisagi arcát, és azon gondolkodok, hogy nem tegezem, a múltkor meg meg se említette. Kezdek becsavarodni. Nem kezdek és pont.
- Nem igazán. Én elég hamar meglettem vele, de ezt a többiekről nem mondható el... Szerintem az elhivatottság kérdése az egész. De nem kell izgulnod, ha nem sikerülne év végéig a shi-kai, de minden másban a maximumot nyújtod, nem kell évet ismételni. Ilyenre majd minden évben van példa. Ebben az esetben plusz egy évet kap a delikvens erre a feladatra, bár a tanárok beleegyezése is kell hozzá.
Ezen elgondolkodom egy másodpercre. Lehet, hogy neki nem volt sok idő, de mire én megtalálom a saját lényem értelmét, addig vajon mennyi idő fog eltelni? Na meg a többieknek... vajon a legjobbakból összeállított csoportnál elvárás csak ez, és ha nem jön össze, lehet, hogy átpakolják egy gyengébbe, mint ahova Rukia jár?
- Ilyenről még nem is hallottam!
Szinte reflexszerűen bukik ki belőlem, még bőven aközben, hogy gondolkodom. Lehet, le kellene szokni erről. Renji rámragasztja a hamariságát.
- Hát igen... Ilyesmivel azért nem szoktak dicsekedni. Így volt ezzel Aoga is...
Egy pillanatra megbicsaklik a hangja, de lehet, hogy csak odaképzelem.
- ... Szerencsére, mind a varázslatok, mind a kardforgatás és az elmélet terén nagyon jók voltak az eredményei, úgyhogy átengedték másodévbe. Egész nyáron gyakorolnom kellett vele. Végül persze sikerült, de már kedvem lett volna megfojtani a végére...
Rámosolygok, majd besétálunk a főépületbe. Kicsit sietősebbre fogom a lépteim, és azt veszem észre, hogy Hisagi továbbra is jön velem. Picit meg is lepődöm rajta, de nem fűzök semmilyen kommentárt a dologhoz.
- És amúgy... a te kardodnak milyen az első alakja, senpai?
Kíváncsian nézek rá, és látom, ahogy elvigyorodik. Már így ezen önmagában meglepődök. Talán csak én vagyok olyan, aki beképzeli azt, hogy az emberek előtte nem tettetik magukat? Vagy ő most tényleg így érez?
- A kardomé? Nagyon szép... És borzasztóan veszélyes. Majd egyszer megmutatom.
Elmosolyodok a válaszra. Na igen, az érdekesen nézne ki, ha hirtelen előkapná a kardját, és teljes bemutatót tartana a főépületben. Utána meg rendberakhatná az egészet.
Végre elérjük a gyakorlótermet. Látom, hogy már szinte mindenki itt van, és csak egy vörös hajú egyéniséget nem látok, akinek már rég itt kellene lennie. De lehet, hogy még nincs itt egy ember. Ejnye, hát vannak, akik késnek?
- Jajj, Kira-kun, de jó, hogy megjöttél. Már rég el kellett volna kezdődnie az órának.
- És a sensei? - Kérdezek vissza Hinamori kijelentésére.
- Még nincs itt szerencsére... Abarai-kun hol van? Nem veled volt?
- De, csak volt egy kis dolga. Remélem, nemsokára befut...
Ha meg nem, úgy kell neki. Látom, ahogy Hinamori egy pillanatra megdermed, majd meghajol Hisagi felé, és köszön neki tiszteletteljesen. Ezt egy pillanatra el is felejtettem. Vajon hogy nézhet ki, ha egy hatodéves és egy elsőéves egyszerre jönnek, ráadásul egymás mellett? Évfolyamokat átívelő barátságok nem igazán szoktak kialakulni. Hisagi közben természetesen visszaköszön neki.
Bemegyünk a terembe, és el is helyezkedünk. Hisagi arrébb húzódik, és letelepedik az egyik padra, majd pár pillanattal később befut Renji is kissé kipirulva.
- Olyat sprinteltem a végén, hogy azt hiszem, nemsokára csillagokat fogok látni. Rukia úgy lekötözött, hogy utána alig tudtam kiszabadulni. De morcos vagyok rá...
Elmosolyodom, és közben elképzelem, milyen Renji belső lelkiállapota jelenleg. Szerintem ha két perccel több ideje van, simán fejbecsapja Rukiát, hogy hogyan lehetett ilyen felelőtlen, hogy ennyire erősre kötötte őt.
Közben befut a sensei, és egyből Hisagihoz megy oda, így Renjinek marad még egy kis ideje morogni. Egy pillanatra elgondolkodom, mennyire bevett szokás, hogy egy felsőbb éves bejöjjön órára megfigyelőképpen. Végül is, nem nagy dolog, annyi, hogy eggyel többen nézik, ahogy harcolunk.
Mikor a sensei elénk áll, elkezd rendeződni az osztály, én pedig meglepődve látom, hogy aki velem szokott lenni ilyen alkalmakkor, sehol sincs. Röviden összefoglalva a jelenlegi helyzetet: ilyen nincs.
A sensei odajön mellém, és röviden összefoglalja, hogy a párom nem is fog megjelenni, majd int, hogy menjek vele. Kissé felvonom a szemöldököm, mikor Hisagi felé megyünk, és érzem, hogy itt valami nem stimmel.
- Hisagi-kun - áll meg legújabb ismerősöm előtt a sensei. - Az a helyzet, hogy egy diák gyengélkedik, így páratlanul vannak a srácok. Besegítenél? Így jobban tudom felügyelni a többieket.
- Persze, sensei.
Feláll, és a sensei arca is felderül. Komolyan mondom, egyre jobban érzem, hogy bepánikolok.
- Nagyon jó! Akkor Kirával lesztek párban, rendben?
Ahogy belegondolok, egyáltalán nem jó. Sensei, ez élve feldarabolna, ha nem tudná a nevemet! Jobb lenne, ha lehiggadnék, mert így meg végképp nem fogok tudni koncentrálni.
- Arrébb menjünk egy kicsit?
Hisagi kérdése valószínűleg semmi rejtett szándékot nem takar, ezzel szemben én mégis fenyegetésként élem meg. Mi van velem? Délután még minden olyan békés volt...
- Hé, nyugi, nem fogok ártani neked, csak majd kicsit megkergetlek.
Összeszűkül a szemöldököm, majd a jobb oldalit felvonom, és kérdő tekintettel nézek rá.
- A fogadást ezzel kiegyenlítettnek vehetjük?
Hisagi elmosolyodik, és ahogy nézem, tényleg nem akar ártani nekem.
- Akár. Sőt, Renji is láthatja majd, hogy megküzdünk.
A csoport kivonul a szabadba, majd elhelyezkedik mindenki a számára megfelelő helyen. Mi kissé szélre tartunk, de még így is észreveszem, hogy néhányan kérdő tekintettel néznek felénk.
- Szerinted miért  küdenek meg egymással?
- Hol van Koninobu?
- Miért nem a sensei-jel küzd?
- Talán őt is be akarják venni valamelyik osztagba?
Efféle sugdolózást hallok, ahogy áthaladunk a párok között. Felvesszük a kezdő harci pozíciót, majd várunk a sensei indítására.
- Találatonként megy a pontozás, ne feledjétek, és legközelebb ezek a pontok alapján állnak fel a párok. Ha felkészültetek, akkor kezdhettek.
Két kézzel markolom meg a kardom, míg Hisagi csak a jobb kezével tartja a kardját. Igen, valószínűleg ő egy kézzel is tud akkorát ütni, mint én. Abba bele se merek gondolni, hogy nagyobbat is...
- Három...
Behajlítom a térdeim, és felveszem a köztes állapotot. Ha ő támad, akkor még lejjebb eresztem a súlypontomat, ha nem, akkor nekem kell mennem.
- Kettő...
Ránézek Hisagira, aki vízszintesen rakja ki magával szemben a kardját, majdnem a vállával egy magasságban. Akárhogy is nézem, ez nem támadó állás.
- Egy...
A hatásszünet, amit a sensei ezúttal is belerak a visszaszámlálásába, ezúttal nagyon csúnyán felgyorsítja a szívverésem. Egy átlagos gyakorlásnál nem viselkednék így, de ez most sokminden, csak nem átlagos. Simán el fog páholni, és még az lesz a szerencse, ha nem fog a földre küldeni, és nem szegezi a torkomnak a kardját. Mostmár az is jobb lenne, ha megszólalna a sensei, hogy igen is kezdhetjük, de még mindig nem... Ez nem hosszabb, mint amúgy szokott lenni, de annak élem meg.
- Kezdhetitek!
Látom, hogy Hisagi nem mozdul, majd érzem, ahogy egy másodpercre megremeg a lábam. Szerencsére ez a ruha alatt nem látszódik, de ha nem hagyja abba nagyon gyorsan, a mozgásomon látszódni fog. Megindulok Hisagi felé, és a jobb vállam fölé emelem közvetlenül a pengét, így ha kell, gyorsan le tudom majd húzni a pengét, hogy védhessem magam. Mikor odaérek elé, a jobb vállát veszem célbe, amit könnyedén hárítani fog, de hát valahol el kell kezdeni a harcot. Ahogy sejtettem, tényleg egymásnak csapódik a két penge, de Hisagi egy kicsit meg is ferdíti a pengét, és egy kis erőt is ad bele, amitől a kardom félrepattan, így pedig sebezhetővé válik a jobb oldalam. Hátrébb lépek, kitérve egy lassú lendítés után, de egyből tudom, hogy esélytelen vagyok. Hisagi mozdulatán látszódik, hogy visszafogja a kard sebességét, hogy egyáltalán le tudjam reagálni a mozdulatot.
Egy pillanatra beugrik a hollowos este. Nem is értem, akkor hogy sebesült meg...
Újra támad, és két kézzel fogva a kard markolatát, és úgyhárítom a csapást. A kezem beleremeg, és közben mintha azt látnám átfutni Hisagi arcán, ahogy azt fontolgatja, milyen erővel sújtson le a pengéjével. Nem is nagyon törődök azzal, hogy min gondolkodhat Hisagi, inkább a helyzetet mérem fel. Ő sokkal mozgékonyabb, mivel egy kézzel fogja a kardját, míg én muszáj vagyok két kézzel harcolni. Persze apróbb kitéréseknél elengedhetném, de ki tudja, milyen gyorsan tudna bevágni elém.
Az a legnagyobb baj, hogy még mindig tartok attól, hogy bele fog lendülni. Ráadásul a lehető legnagyobb hibát követem el: nem mozdulok. Szerencsémre Hisagi azonban nem támad.
- Nyugodj le, és gyere! Úgy harcolok majd, hogy fejlődj, de ne sérülj.
Ez aztán megnyugtató. Bár inkább megalázó. Közben hallom a sensei utasításait, ahogy a párok között halad el, és tudom, hogy mutatnom kellene nekem is valamit.
Akkor támadni kell.
Vágásokkal próbálkozok, amiket Hisagi könnyedén hárít, de közben érzem, hogy néha kicsit keményebben fog rá a kardjára. Mikor visszapattintja a kardom, mindig támad, de a kardjának az élezetlen részével suhintja meg a ruhámat, nehogy maradjon valami vágás. A többiek szerencsére nem veszik észre ezeket a kardfordításokat, de a sensei valószínűleg látja.
Gondolkodok, hogy mi lenne, ha egy kézzel megpróbálnék beszúrni Hisagi védelme mögé, de sajnos akkor még könnyebben félreütné a kardomat, és ő szúrna be. Van egy olyan érzésem, ha állatian nagy hibát követnék el, akkor tényleg odasózna a kifent élével a kardnak.
Mégis megpróbálkozok egy beszúrással. A próbálkozásom tetszik neki, de arrébb húzódik, és megvágja a lábamnál a ruhát.
- Egy.
De csak mert jószívű, ha tényleg küzdene, akkor már rég a gyengélkedőn vagy a négyes osztagnál feküdnék, attól függően, mennyire súlyosak a sérüléseim.

Miután eltelik a másfél óra, a sensei befejezettnek tekinti az edzést, és mára az egész napot. Mielőtt elhagynánk a gyakorló helyet, egy lapra felírja mindenkinek az adatát, hogy hány sérülést szenvedett el. Mikor Hisagival odamegyünk hozzá, a sensei egyből a hatodévesre néz.
- Milyen volt? Mennyit írjak neki?
Rámnéz, majd rövidke gondolkodás után odalép a sensei mellé, és azt nézi, hogy ki mennyi sérülést gyűjött be.
- Tizenegyet.
Na igen. Nagyjából annyi vágás van tényleg a ruhámon, de hogy a bőrömön lesz néhány lila csík, az is biztos. Kicsit finomabban is csapkodhatott volna. De még így is jól jártam.
Felpillantok, és látom, hogy a sensei beírja a tizenegyes számot a lapra, majd elbocsát minket.
Miközben sétálunk az étkező felé, meglátom magunk előtt Renjit és Hinamorit.
- Ugye tudod, hogy néhányan azért néha-néha azt nézték, hogyan küzdünk.
Megalázó.
- És kívülről nézve hogy teljesíthettem?
Csak elmosolyodik, és nem mond semmit. Lehajtom a fejem, és úgy megyek tovább teljesen egyenesen.
- Na, milyen volt? - Kérdezi Renji, és beleboxol a vállamba, amit enyhén szólva orv támadásként vehetek. Igaz, erre csak utólag jöttem rá, mikor már felemeltem a fejem, és eljutott a fájdalom az agyamig. Felpillantok, és amikor Renji meglátja az arcomat, látom, ahogy kiül rá a meghökkenés. Nem válaszolok, és szerencsére Hisagi se fűz semmit a kérdéshez, és csak annyit mond, hogy:
- Inkább menjünk enni.
* Aznap este *
Nem bírok elaludni, hiába hallom azt, ahogy a többiek hortyognak. Kivétel Renji, ő leginkább üvöltve horkol. Lekászálódok az ágyamról, és Renjit az oldalára fordítom, mire tényleg elhalkul a srác. Visszamászok az ágyamba, és csak nézek ki nyitott szemmel a sötétségbe. Furcsa volt ez a nap, akárhogy is veszem. De ha elaludnék, akkor meg még furcsább lenne. És mi van akkor, ha valójában ez volt álom? Méghogy Hisagi hatodéves létére velünk beszélgessen, és ráadásul még be is jött hozzánk órára? Egyszerűen nem bírja befogadni az agyam. Felemelem a jobb kezem, behajlítom a könyököm, és elnézem a lila csíkszerű zúzódásokat a felkaromon. A bal kezemmel végigsimítok az egyiken, és érzem, ahogy belenyilal a fájdalom. A lábamon is ilyenek vannak, meg néhány bordámon is oldalt. Legalább hason és háton bírok majd feküdni és aludni. Már ha tudnék aludni, és nem zsongna a fejemben megannyi gondolat a mai nappal kapcsolatban.
Elnehezedik a fejem, és minden hang tompa zümmögéssé válik.

Sötét van, és megint az emberek világában vagyunk. Hisagi ott áll szemtől szemben az egyik hollowval, és én egyedül állok, és nézem, ahogy egyre közelednek felé.
Körbenézek, de csak én vagyok ott. Hinamori és Renji sehol. Újra felé fordulok, és elkezdek rohanni, miközben azt látom, hogy megállít egy újabb csapást. Akárhogy futok, túl lassúnak érzem magam az eseményekhez képest. Végül mégis odaérek Hisagi mellé, és felfogom az első ütést, ami az irányomba érkezik. Egy halk nyögést hallok magam mellett, és mikor oda fordulok, azt látom, hogy a barátom ott fekszik, és alatta vértócsa kezd kialakulni. Letérdelek mellé, és elkezdem mondani a démonmágia egyik legalapvetőbb gyógyítási módszerének a szövegét, de hamar rájövök, hogy ezzel nem menthetem meg. Közben eltűnnek a környezetemből a hollowok, és csak mi ketten vagyunk ott, én pedig tovább próbálkozom a gyógyítással. Nem folyik több vér belőle, de már így is túl sokat veszített el.
- Ne...
Suttogom bele az éjszakába, mire kinyílik Hisagi szeme, és egy idő után kitisztul a tekintete. Kedvesen elmosolyodik, majd látom, ahogy megemeli a kezét. Nem tudom mire vélni a mozdulatot - talán a kardját keresi? De aztán hozzáér a kezemhez, és megfogja.
- Hagyd abba, ne merítsd ki magad...
A hangja teljesen megtört, és borzasztóan szívet tépő. Még mindig nem értem, hogy mi van. Ekkor egy sötét árnyékot látok meg, ami eltűnteti a szemem elől Hisagi testét, majd érzem, ahogy megrázkódik a sajátom.

Ijedten pattan fel a szemhéjam, és egy pillanatig azt se tudom, miért keltem fel. A testem teljesen meg van merevedve, és nem bírom mozdítani a végtagjaimat. Azután bevillan az álom néhány részlete. Pár perc el is tellik, mire teljesen össze tudom rakni.
Biztos a délutáni harc miatt van az egész. De hogy miért éppen ezt álmodtam... te jó ég... én aludni akarok, nem gondolkodni, és nem ilyeneket álmodni.
Lassan egy hét telt el azóta, hogy megküzdöttem Hisagival. Az egész évfolyamon elment a híre, hogy ő volt a társam azon a bizonyos órán... Bevallom őszintén, sok mindenre vágytam, csak erre nem. Az jó, hogy a fogadás ezzel beteljesült, és így még esélyem is volt életben maradni, de a többi...
A kezem még most is remeg néha, ha küzdök Renjivel, és egy-egy nagyobb csapást ejt meg. Eddig nem fordult elő ilyen. Én meg nyelhetem befele a gúnyos megjegyzéseit, hogy milyen puhány vagyok. Ha az ő kardjára csapott volna le néha egy hatodéves, szerintem az ő keze is beleremegett volna.
A remegés miatt egyre jobban a kétkezes harchoz szokok hozzá. Egy kézzel nem merem tartani a kardot, pedig Abarai-jal szemben ez még simán menne. Vele ráadásul tényleg úgy érdemes harcolni - egy kézzel támadni, védeni, és ha kell, a szabadon lévő kézzel egyet-egyet odaütni neki. De ez most kihúzva. Meg kell oldanom, így vagy úgy... szégyenben meg nem maradhatok vele szemben.
- Na, Izuru, hagyjuk abba mára?
Felnézek, és bevillan, hogy én most jelenleg egy párbaj közepén áldogálok Renjivel. Csak valahogy abbahagytam a támadást, és megálltam egy helyben. Azt hiszem, harc közben nem a saját szerencsétlenségemen kellene gondolkodnom.
- Igen, lehetőleg hagyjuk... úgyis mindjárt lemegy a nap, vissza kellene menni a szállásra.

Renji elment meglátogatni Rukiát, ameddig még van ideje. Talán ha egy fél órát fog tudni dicsekedni a másiknak... én meg sétálhatok vissza egyedül a szállás felé.
Végül is, jó így egyedül sétálni, csönd van, élvezhetem a levegő illatait, és nézhetem, hogy az emberek hogyan sétálnak vagy beszélgetnek a környezetemben.
Béke van... lassan jó lenne, ha megszokná a kezem a nagyobb csapásokat, és könnyebben tudnék küzdeni a nálam erősebb emberekkel is. Ha ilyen szerencsétlen maradok, semmire sem megyek. Bár az évfolyamhoz képest nem vagyok szerencsétlen. Vajon mire mennék egy másodéves ellen? Az is biztos egy élvezetes küzdelem lenne.
Ahogy a helyi italmérő üzlet mellett elhaladok, ismerős nevetést hallok. A kíváncsiság hihetetlen erővel tör rám, hogy sunnyogjak oda az ablakhoz, és nézzem meg, a nevetés tényleg azé e, mint akire gondolok. De az akaraterőm az elmúlt napokban sokat fejlődött, és nem megyek oda, inkább csak mosolygok az ostoba feltételezésemen, hogy Hisagi odabent éppen úgy a föld alá issza magát, hogy egy héten keresztül nem mászik ki onnan.
*Vasárnap.*
Konyha, vagyis étkező, ki minek hívja. A pontos időt nem tudom megmondani, de valahol délelőtt vagyunk. Renji, mint egy őrült, úgy kajál megint, én meg csak mosolyogva böködöm a kaját, ahogy elképzelem Hisagit énekelve. Hogy is jut ilyen az eszembe? Nem tudom, de tényleg vicces.
- Min mosolyogsz? - Kérdezi Renji kissé szószos szájjal tőlem.
- Csak azon, hogy milyen hülyén eszel. NEm ismered a szalvétát, vagy minimum a kezed? Esetleg ha nem ennél ilyen gyorsan? A végén még megfulladsz.
- Höh, kell a tápérték.
Kissé csodálkozó arckifejezést veszek fel, ahogy meghallom az utolsó szót, majd elvigyorodok. Nem szólok be neki, hanem az eddig böködött kajámmal kezdek el foglalkozni. Husika... nyamm.
Kész, vége, küldetés teljesítve.
- Na, csak megkajáltál?
Renjié a kérdés, nem is meglepő. Ő már vagy negyed órája teletömte a fejét, és azóta az én adagommal szemezgetett. De nem szabad elkényesztetni a blökit, még a végén mindig rászállna az ételemre.
- Vigyük vissza a tálcát, aztán majd lesz valami.
Felállunk, és elindulunk lepakolni a mosatlant, mikor egy újdonsült jövevény tévelyeg be. Az arc enyhén szólva ismerős...
- Kínozzuk meg?
Renji vigyorogva néz a szemembe, és kezével Hisagi felé bök, aki éppen a konyhás nénivel vág le egy ádáz küzdelmet a reggeliért folytatott harcban.
- Nem is tudom, nem úgy néz ki, mint akit zaklatni kéne most...
A magyarázatomat be sem tudom fejezni, Renji már lök is Hisagi felé, aki éppen fordul megfele.
- Jó napot, Hisagi-senpai!
- Hoy, Kira-kun...
A köszönésből egyből lejön, hogy tegnap valószínűleg nem csak képzeltem Hisagi hangját. Ahogy nézem az arcát, arról is azt lehet leolvasni, hogy a képzelődés még mindig távol áll tőlem.
- Csak nem hosszú éjszakája volt, senpai? Másnaposságra azt mondják a kávé a legjobb...
Né' má... Renjinek jó hangulata van. Kíváncsi vagyok, ha le tudnám itatni, másnaposan hogy is nézne ki, és hogy bírná, ha rá ordibálnának.
- Ó, fogd be...
Hisagi elindul az egyik asztal felé, mi pedig követjük őt. Renjinek egyre jobban virul az arca, nem is tudom, miért... De tényleg, vajon miért?
- Nem gond, ha leülünk, senpai?
A kérdést csak azután teszem fel, hogy Renji aljas módon belém bökött. Szerencsére ezt Hisagi nem veszi észre. Nem is baj.
- Dehogy baj, üljetek csak le...
Szép lassan letelepedünk, majd követem Renji pillantását, majd meglepődve tapasztalom, hogy a fekete hajú sütijét nézegeti. Magamban lefejelem az asztalt. Utána azt, hogy beleépítem Renji fejét az asztalba.
- Fáj valamilye, senpai? - Kérdezem, miután bevillan, milyen szerencsétlenül ült le.
- Semmi különös, csak a 11-es osztagból egy félőrült kopasz majdnem eltörte a gerincemet.
Vágok egy fintort, ahogy elképzelem, hogy az én hátamra vágnak egy szép nagyot... Nem kellemes érzés már az elképzelés sem.
- Abarai! - Csattan fel Hisagi, mire felkapom a fejemet az eddigi üres fejjel való nézésemből. Igen, ezt általában bambulásnak hívják...
- Mivan... senpai?
- Nem ebédeltél? Mit csórod itt a krumplim?
- Most meg mit van úgy oda, csak keveset vettem!
Na persze, meg ráadásul nekünk az nem is ebéd volt, hanem reggeli. Dél előtt minden reggelinek számít.
- A sütim nem kéne?
- De!
Apró horkantás, majd új helyet talál a sütistál. Pont előttem? Kicsit meglepődök, és mikor felnézek Hisagira, annak enyhe rettegés fut végig az arcán, majd a lehető legbiztonságosabb helyre rakja a sütijét. Összenézünk Renjivel, és elvigyorodunk.
- Nem tudtam, hogy a senpai ilyen smucig...
- Nem vagyok smucig, csak éhes! Amúgy meg beszélj halkabban, mert szétszakad a fejem...
- Nem hatott a kávé? Igyon egy gyömbéres teát, és a mai éjszakára is lesz programja. Biztos talál jelentkezőt, aki segít kezelni a tüneteket...
- Renji!
Remélném, hogy ezzel le tudom állítani, de Hisagi kicsit komolyabb leállítási módot talált, mire Renji szolidan elnyúl a padlón.
- Hisagi-senpai!
Gyorsan felállok, majd felrántom Renjit a földről, mire az visszatelepedik a helyére. Nem is tudom, talán ezek után inkább le kellett volna lépni. Bár Renjit ismerve azért a sütiért az életét is beáldozná, de az biztos, hogy kiállna érte egy alapos verést.
- Ritka, hogy valaki így elintéz, Renji. Netán még nem sikerült feldolgozni az élményt, ahogy Rukia-san harcképtelenné tesz az 1. számú ártalmatlanító módszerrel?
- Vigyázz, Izuru, mert kapsz. Adok neked két hasonlót - tudod, párosan szép a pofon...
- Persze, Renji. Hozzak neked jeget?
- Nem, kösz.
A válaszra bólintok egy aprót, és visszaülök a helyemre. Ha nem kell neki jég, hát nem kell...
- Mintha kicsit hevesek lennénk ma - vigyorgok rá Hisagira.
- Kuss.
- Szép balegyenes volt amúgy.
- Szerintem is - szól közbe Renji. – Asszem, meglazult egy fogam.
- Sokat csicseregsz még és megérik a következő.
Felsóhajtok, és arra gondolok, milyen jó lesz majd pátyolgatnom Renjit a negyedik osztag épülete felé.
Közben belép a terembe Rukia is, biztos hogy Renjivel elmenjen valahova. Vagy hogy egyen. Soha nem tudok eligazodni ezen a lányon.
- Süti! A tiétek?
A választ meg se várva már fel is kapta. Egy pillanatra az érzékeim kiélesednek, és már fel is készülök arra, hogy Hisagi olyan sebességgel áll fel az asztaltól, hogy azt ránk borítja - és mindezt csak azért a sütiért.
- Az enyém!
- Az övé... - mondjuk közösen Renjivel, miközben a senpai felé bökünk.
- Jóvan, edd meg, ha kéred!
A döbbenet kiül az arcomra, Renjié meg enyhén szólva vörösödni kezd, mikor Rukia megejti az első harapást.
- De ha nem kéri, én miért nem ehettem meg?!
- Mert nem kérted szépen.
- De ő nem is kérte!
- Ó, anyám, nem volt elég a krumplim?
A mai nap folyamán úgy nézem, csak én nem nyúltam kaját Hisagitól. Elismerésre méltó teljesítmény.
- Megyek, hozok még kávét, senpai! - Azzal Rukia Hisagi csészéjével elindul a konyha felé. Igen, benne még megvan a tisztelet másokkal szemben, na meg az, hogyha valaki szivességet tesz neki, azt viszonozza. Erre bevillan valami.
- És hozz egy kis gyömbért is!
- Jaja, úgy érzékelem, van itt elég levezetendő feszültség, szal hadd rágcsáljon el pár gyökeret!
- Vigyázzatok, mert a végén még rajtatok vezetem le...
Ez kicsit rosszul esik. Elvégre én semmi rosszat nem akartam! Különben is, Renji hülye ötlete volt ez az egész kínzásosdi...
- Amúgy akartuk kérdezni, hogy a senpainak nem lenne kedve esetleg megint velünk edzeni...
Enyhén szólva letörten mondom a mondatot, legalábbis az arckifejezésem ezt mutatja. A hangom inkább csak színtelen, de hát na... Nem kell szívózni a kicsivel, főleg ha az nem is tett semmit.
- Dehogynem! - Vágja rá, mire egy kicsit felderülök, aztán rájövök, hogy nincs is miért. - most ketten jöttök ellenem... Vagy hárman.
Ez meg pláne rosszul esik. Vagy... ellene küldöm Renjit meg Rukiát, én meg nézem. Nem sok kedvem van közelharcban első vérig menni Hisagi ellen.
- Na, hallod, Rukia? Van kedved egy hármas öngyilkosságra Hisagi-senpai ellen? - Teszi fel a lehető legvidámabban a kérdést Renji..
- Igen, legalább kipróbálom, hogy valóban csak a kapitányok tudnak kiszabadulni az 1. számú kidouból - mondja, közben lerakja Hisagi elé a tálcát, amin ott van minden, ami kell a kávéhoz, na meg a gyömbér.
*Két és fél hét múlva.*
- Na, nézzük, mit tanultatok az elmúlt két hét alatt. Most egyenként jöttök ellenem.
Az elmúlt két hétben felváltva mentünk Hisagi ellen, bár a felváltvát úgy kell érteni, hogy hol Renji és Rukia ment ellene, hol Renji és én, hol Rukia és én... Na meg kétszer megnéztük, hogyha hárman vagyunk, akkor mit tudunk kezdeni, de inkább csak akadályoztuk egymást. Így egy idő után a hármas harcot abbahagytuk... de azért az szép volt, amikor Rukia démonmágia segítségével betalált Hisaginál, amíg Renjivel közösen lefoglaltuk... Ezt egyszer sikerült megvalósítani. A második alkalommal egyszer. Utána Hisagi azon volt, hogy kiüsse Rukiát.
Közben az akadémián is nehezednek a feladatok. Egyre bonyolultabb varázsokat kell használnunk, bonyolultabb kardmozdulatokkal kell harcolnunk. Na meg bejelentették, hogy kezdjünk el szorosabb kapcsolatot kialakítani a kardjainkkal. Már előre rettegek. Mi lesz, ha Renji megtalálja a kardjának a nevét és valódi alakját, én meg szégyenszemre bukok vissza? Nagyon kínos lenne.
- Húzzunk sorsot, vagy hölgyeké az elsőbbség?
Renji úgy vigyorog, mintha az lenne a legfőbb vágya, hogy elveresse magát Hisagival, de tudom, hogy valójában azt akarja végignézni, ahogy mindketten elbukunk előtte.
- Húzzatok ti ostobák, addig én megküzdök vele.
Azzal Rukia elindul Hisagi felé. Renji egy pillanatig döbbenten néz Rukia után, aztán lehajol, húz két fűszálat, másféle hosszúságúakat. A markába zárja őket, majd felém nyújtja.
- Tessék.
Egykedvűen húzok egy fűszálat, majdmegnézzük a végeredményt: az enyém hosszabb, mint Renjié. Most rajtam a vigyorgás sora.
- Azt hiszem, hamarabb lesz veled feltörölve a padló, mint velem.
- Szegény Izuru, már nem lesz kivel küzdened, mire rajtad lesz a sor.
Azzal leülünk a fűbe, és nézzük, mit alkot Rukia Hisagival szemben. Rukia ötvözi a mágiát a kardcsapásokkal, amivel elég szépen halad, de tíz perces küzdelem után már teljesen ki van merülve.
- Ki a következő?
- Én.
Feláll Renji, és kivont karddal indul meg Hisagi felé. Még pár lépést sétál, utána már futva közeledik, hogy a lendülettől hajtva erősebb támadást tudjon kivitelezni.
Újra tíz perces küzdelem következik, és itt már Hisagi nem fogja annyira vissza magát, mint Rukiával szemben tette. Renjin már van néhány kisebb vágás, míg Hisagin semmilyen sérülés nem látszódik. Legalábbis nem a mi karunk miatt.
- Amatőr - mondja Rukia, mikor Renji odaér hozzánk kissé megszabdalt ruhával. Felállok, és elindulok Hisagi felé, és előhúzom a kardom.
Amíg együttes erővel támadtunk Hisagira, eltűnt a remegés a kezemből, de ahogy lepillantok a jobb kezemre, látom, hogy megint rákezdett. Ez nem igaz, mikor már végre túl lennék rajta, kezdődik minden előlről.
- Na, nem kell úgy félni, csak lazán!
A bátorítást meg sem hallom, csak állok pár másodpercig egy helyben, félig leeresztett karddal. Aztán csak összeszedem magam. Csak meg tudnak gyógyítani, és hátha nem akar majd megölni közben...

Kezdődjön hát.
Túl fogom élni ezt a küzdelmet. Renji is túlélte. Érzem a kard minden rezdülését, és néha mintha azt is érezném, hogy rezonál be Hisagi kardja.
Támadás, védekezés, mikor melyik jön. És mibe kényszerít bele, melyiket kell bemutatnom. A mozgásom kicsit darabos, de nem annyira, hogy feltűnő legyen. Az elején még nehezen ment, de mostmár sokkal könnyebb. Ahogy török előre, néha mintha azt érezném, hogy ezt a küzdelmet akár még meg is nyerhetném, de minimum találatot vihetnék be a hatodévesek gyönygyszemének.
Meg se fordul a fejemben, hogy Rukia és Renji ott vannak. Egy pillanatra talán, mikor úgy "táncolunk", hogy lássam őket. De folytatódik, nincs megállás, így nemsokára megint nem látom őket.
A látóköröm egyre jobban leszűkül, csak azt nézem, hogy mi Hisagi következő mozdulata, de aztán...
A fájdalom el se jut az agyamig, csak annyit érzek, hogy kicsit nehezebb teher nehezedik a jobb kezemre. Lepillantok, és látom, hogy a balom zsibbadtan lóg az oldalamon, és még a közelében sincs a markolatnak.
Baj van.
Érzem, ahogy leáll az agyam működése, hogy a leszűkült világom már nem is biztosít éles látást, csak apró, homályos foltok... egy dolog éles a képben: Hisagi kardja. Ahogy mozdul hátra, majd lendül előre fele, és csak azt látom, milyen lassan emelkedik az én kardom. Talán nem fog odaérni időben?
Félek. Az érzés teljesen másmilyen, mint a hollowok ellen volt. Ott a halál volt körülöttünk, most semmi ilyen nincs. Szép, zöld tisztás, a madarak is biztos csiripelnek, csak én azt nem hallom... de még csak a kardok összecsattanását sem. Suhogást hallok... de azt is inkább csak képzelem, lehetetlen, hogy azt halljam, ahogy a kardok suhognak, és a találkozást meg nem.
Sebek. Egy, kettő... de már érkezik is a következő. Még ha fele arányban tudnék védekezni, de inkább csak kitáncolok a találatok elől.
Itt jön a harmadik; érzem a hasítást, de nem reagál rá a testem. Semmilyen ösztön nem mozdul meg bennem, hogy az életemért küzdjek vele szemben. Tudom, hogy simán fel tudna darabolni.
- Gyerünk, Kira-kun! Hova tűnt a lendületed?!
Nem tudom, mit csinálok, mi történik. Csak megint jön az a kard... de túl gyorsan. Felemelem, és Hisagi a markolat fölött találja el a kardom, de nagyon a tövében. A csuklóm elzsibbad, és azt se tudom, hogy fogja-e a kezem egyáltalán még a kardot, vagy már rég a fűben hever. Kiáltás - talán az enyém?
Meggörnyedek, és felemelem a jobb kezem, majd a ballal próbálom valamelyest maszírozni. Pótcselekvés.
Hogy lehet, hogy ennyire nem bírok koncentrálni vele szemben? Ennyire azért nem ölte ki belőlem a küzdeni akarást. Ha mással harcolok órákon, akkor sincs nagyobb baj, és a mostani küzdelemnél fényévekkel jobb vagyok. Ha egy ismeretlen első évessel kellene harcolnom, simán egy kézzel fognám a kardot, itt meg kettővel. De mégis... ha egyszerűen félek? Magamba kell szállnom... egyedül akarok lenni és gondolkodni ezen, meg hogy mi a fenét művelek. Renji ellen is egy kézzel küzdök, pedig ő se egy normális fazon. Hisagi meg...
Lehajolok, hogy felvegyem a kardom. Alig bírom megfogni a jobb kezemmel, ami erőtlenül akar lehanyatlani folyamatosan. Valahogy mégis találok a markolaton fogást, és bele tudom csúsztatni a kardhüvelybe. Legszívesebben a kezemben húznám magam után, sokkal jobban illene az állaptomhoz, minthogy harci készültséghez hasonlatos módon ott van a helyén.
- Gyere velem.
Hisagi megböki a jobb vállam, vagy tollja, vagy nem tudom, mit csinál, de ez legalább eljut az agyamig. Egy pillanatra felnézek, és tudatosul bennem, hogy Rukia meg Renji már itt sincsenek. De szánalmas... és még látták is, hogyan bénázok. Még Rukia is jobb volt nálam.
Egyre kevésbé vagyok ura a testem mozgatásának, csak megy magától. A gondolataim is kezdenek halkulni, mintha valaki beszéd közben egy nagy párnát próbálna rászorítani a számra, hogy fogjam be, és inkább pusztuljak el.
Akadémia, jobb szárny. Nem tudom, hogyan jutottunk el idáig, de valószínűleg a lábamon. Ha nem így történt volna, nem a föld felé irányulna a vér csorgása a ruhámon na meg alatta. A bal kezemen lévő vágás lehet, hogy kicsit mélyebbre sikerült, mint ahogy gondolom. Mikor egy picit mozdítom, érzem, hogy feszül a bőr. Rászáradt a vérem.
A lábamon is van egy vagy két vágás, meg az oldalamon. A jobb kezem ép. Ép? Nem tudom. Még mindig zsibbad.
Felmegyünk a lépcsőn, és végre újra elkezdek hallani. A lépteink zaja a lépcsőn. Látom, hogy emberek haladnak el mellettünk, de nem állnak meg. Észre se vesznek.
Biztos azt gondolják, összebalhézott Hisagi Shuuhei az egyik kis taknyossal, és ő pedig annak rendje és módja szerint móresre tanította...
Üres szoba. Pár szék, egy kis asztalka, meg egy ágy. Vész esetén többet is be tudnának rakni, de hát akadémia. Tényleg nagy bajnak kell lennie, ha már ezeket a szobákat is elkezdik feltölteni ággyal. A fekvő alkalmatossághoz lépkedek, majd leülök, és fel se nézek egy darabig.
Eltűnik, majd visszatér Hisagi, és az ajtó mögött ügyködik valamin. Nem sokáig nézem - nincs semmi érdekes benne. Semmiben sincs érdekesség, csak annyi, hogy szerencsétlenül viselkedem, ha rázós helyzetben vagyok. De hogy ennyire? Nevetséges, csak én sírni tudnék rajta.
Lerakja az új szerzeményeit mellém, amire ugyancsak egy pillantást vetek - seb kezeléshez való eszközök. Lehajtom a fejem, majd enyhén jobbra fordítom, hogy még véletlenül se kelljen látnom, hogy ki kezel.
- Kira-kun. Mondd meg nekem, mi a baj? Mitől félsz ennyire?
Pár pillanatig élvezem, ahogy a fertőtlenítő belecsíp a sebembe, majd sóhajtok. Nem tudom, válaszoljak-e vagy sem.
- Na jó, haladjunk… vedd le a felsőd, hadd nézzem meg ott is a sebed.
Pár másodperces szünet, amíg az agyam leáll, és leveszem a felső ruhám. Ahogy innen nézem, újat kell venni, ez pedig mehet a kukába.
Annyira kínos ez az egész. Ő a barátait vesztette el, mégis itt van, majdnem teljesen épen. Én meg így szenvedek, pedig semmi sem történt. Csak harcoltunk órán, a többiek előtt, néha megmutatta, hogy tudna erősebbet is ütni. Teljesen beparáztatott. Most is. A végén úgy csapott felém, hogyha a kard nem ért volna oda időben, biztos, hogy a csuklóm feléig bement volna a kardja éle.
Felnézek, és keresem Hisagi pillantását. Egy pillanatra eltűnik a kínlódás, a félelem, és úgy mondom a szemébe.
- Tőled.
Újra lehajtom a fejem, és nagyon halkan nevetni kezdek, majd abbahagyom. Halvány mosollyal az arcomon folytatom, miközben a térdemet nézem.
- Tudom, hogy nem vagyunk egyenlő ellenfelek. Ezen egyszerűen nem tudom túltenni magam. Tényleg nevetséges.
A látásom újra homályosodik, de ez a könnyek miatt van, amik megjelentek a szemem mellett. Csak ne csöppenjenek le... az már tényleg...
- Ha harcolunk, megszűnik minden, csak a kardod létezik, meg a lendülete, és az ereje. Minden találatnál megremeg a kezem...
A szavak olyan könnyedén hagyják el a számat, hogy még gondolkodnom sem kell rajtuk. Nem olyan, mint a vízfolyás - az soha nem remeg meg, hol az igazság miatt, hogy a félelem miatt, hogy pedig az elfojtott nevetés miatt. Most az őrület szélére tudnék kerülni, ha hagynám kirobbanni magamból a nevetést. Elvégre nem tőle félek, hanem tőle, mint harcostól. Ez teljesen normális. Ha talán legelőször nem fogja vissza magát, úgy tekintenék rá, hogy ő a cél, őt kell leküzdenem, és mindegy, hányszor kerülök a földre. De így...
- Ezért fogod két kézzel a kardod?
Bólintok, majd bezárom a szemeim. Várok, amíg teljesen ura leszek testem könnyképző részein, majd kinyitom akkor, mikor már biztos vagyok abban, hogy semmi nem fog lefolyni az arcomon.
- Tudom, borzasztó lehet látni, hogy ilyen szerencsétlenül harcolok, és még vissza is kell fognod magad...
Renji tényleg fejlődik, ha harcol vele, mert ő azt látja, hogy nyerni fog, bármi is történjen. Én meg amint látom, hogy esélyem sincs, feladom. Így nincs esélyem. Nem is lesz. Belém táplálódott, befészkelt szépen, és ott van az agyam rejtett kis zugában. Még akkor is jobban harcoltam ellene, mikor hárman támadtunk egyszerre - pedig ott még akadályoztuk is egymást!
Egy sötét szobát akarok, ahol egyedül lehetek, és nem kell látnom a lesajnáló tekinteteket. Rukiától... Renjitől...
Legszívesebben leinnám magam. Most. Akkor sötét se kell, meg olyan szoba, ahol csak én vagyok.
- Idefigyelj, Izuru.
Felemelem a fejem, majd érzem, ahogy az ágy mindkét oldalamon besüpped – Hisagi letámaszkodott a kezeivel a térdeim mellett. Közelebb kerül a szeme… a fejem nem tudom elfordítani, de hátrébb még húzódhatok tőle. Nagyon remélem, hogy nem piros a szemem…
- Én hatodéves vagyok. És elhiheted, hogy még az évfolyamtársaimtől is jóval több tapasztalatom és gyakorlatom van, ha már tagja vagyok a Gotei 13-nak, nemhogy egy elsőévestől.
Azzal én még nagyon sokra megyek. Az más, ha egy hatodéves nekem esik, de hogy visszafogja magát, és néha-néha csak úgy poénból erősebben üt… Ez nem az én világom.
- Nem akarok valami sznob nemesnek tűnni, de ha annyira béna lennél te, Abarai, vagy akár Rukia, elhiheted, hogy nem foglalkoznék veletek.
Foglalkozás… igen, végül is, tényleg annak indult, hogy segít nekünk fejlődni, elmondja a hibáinkat, próbál kijavítani minket, amit rosszul csinálunk… de ennél a résznél nekünk meg befogadónak kell lenni. Renjinek megy, Rukiának is, én meg állok ott, mint egy kuka, teljesen fölöslegesen. Ennyi erővel kérhetném Hisagit arra, hogy próbálja már meg kiképezni a kertben álló fát arra, hogy támadja meg a lidérceket.
Azt hiszem, kezdek végre felengedni.
- Amúgy meg... Soha nem gondoltam, hogy szerencsétlen lennél. Egy pillanatra se. És bántani sem akartalak.
Bántani nem, de a szerencsétlenkedős kérdésben lehet, mégis a belső hangnak van igaza.
- Igazából azt reméltem, hogy hátha attól, hogy kicsit keményebb vagyok, feléled benned valami túlélési ösztön, vagy nem tudom... És összeszeded magad. Mert Abarai ilyenkor elveszíti a józan eszét és szinte csak vagdalkozik. De te...
A Renjis résznél picit felhorkantok – Renji általában mindig úgy harcol, hogy elszáll az agya, aztán meg majd lesz valami. Azonban mikor a „te” szó elhangzik, megfagy az ereimben a vér.
Igen, én. Én meg állok, mint egy jégszobor, amihez ha egyszer valaki hozzáér, egyből darabjaira törik.
- Nem értettem, hogy az addig mutatott ügyességed és lendületed miért foszlik semmivé, ha bekapsz egy ütést. Azt hittem, valami más problémád van… De mostmár értem, hogy az a gond, hogy félsz...
Egy pillanatig csak ülök, majd szúrós szemekkel nézek bele Hisagi szemeibe. Aztán rájövök, ki vagyok, és lehajtom a fejem.
- Minden ember fél valamitől…
Mondom halkan, és most tényleg ez az a dolog, amitől félek. Idővel lesz más bajom is… más félelmeim… de most ez a legnagyobb baj.
Vajon miért nem reagálok úgy a fenyegetésre úgy, mint Renji? Mert tudom, hogy a ráijesztés még mindig csak visszafogott állapot? Az agyam megmondja, és leküzdi a félelemérzetet, és reálisan látja a dolgokat. Túlzottan is.
- Ha egyszer…
Kezdek bele, de megakadok a mondandómban. Az előbb annyira világos volt, hogy mit akarok mondani, most meg teljesen kitörlődött az agyamból. Fontos volt. Segített volna nekem. Újra belekezdek, hátha menni fog, és majd a tudatalattim mondja, amit most mondania kell.
- Ha egyszer megtalálom a zanpaktou-m, kiállsz ellenem úgy, hogy nem fogod vissza magad?
Egy pillanatnyi döbbent csend van a szobácskában. Nem tudom, melyikünknek esett le jobban az álla az elmúlt fél másodperc alatt.
Ahogy belegondolok, egyre jobb ötletnek tűnik. Idén már tudnom kell, ki a lelkem másik éne, így elméletileg nem fog elodázódni a dolog. Ha mégis, akkor meg soha nem voltam alkalmas arra, hogy kiálljak ellene egyenlő félként, vagy félig egyenlőként.
Addig azonban lehet, nem lenne túl jó ötlet egymás ellen harcolni. A végén még olyanok jutnának eszembe, hogy a zanpaktoummal lesz majd esélyem ellene – de ez nem lesz így. Csak lesz valami plusz erőm, amit bevethetek harc közben.
Neki is van. De ez most nem tud érdekelni.
Azt hiszem, új tűz éledt bennem.


Kezd melegem lenni. Ez a belső tűz már tényleg éget.
Kisebb csend telepedik a szobára. Már a végén azt hiszem, hogy Hisagi nem is fog válaszolni nekem, ráadásul ha válaszol is, akkor sem fog igent mondani. Erre a gondolatra kicsit kezdek lelombozódni, de aztán megszólal.
- Persze.
A szemem rendellenes csillogásba kezd, és a szám is felfelé görbül. A mai nap legjobb pillanata a mostani. Kiáll velem, szemtől szemben, normális erővel... Végül is, tényleg az lesz majd.
- Igen, kiállok. De csak akkor, ha elég időt hagytál arra, hogy felfedezd a kardod, értem?
Kit érdekel, hogy mennyire fogom felfedezni a harc idejére, az a lényeg, hogy megküzdünk értelmesen, nem ezzel a szerencsétlen visszafogottas módon. Éljeeeen!
- Köszönöm, senpai!
Örömöm azonban nagyon gyorsan elmúlik. Annyit látok Hisagi mozdulatsorából, hogy valamit megráz, és már lendül is a keze az oldalamra. Egy pillanatig semmi, de aztán...
- Ááááhhh! Senpai! Ez fáj!
A kezem lendítem, hogy elkapjam a másik csuklóját, hogy tüntesse el az oldalamról azt az izét, még mielőtt a hangszálaim szakadnak szét az ordításomtól. Mikor eltüntetem a kezét, egy pillanatra hűs szellő érinti meg a sebemet, és egy fokkal jobban érzem magam, de tényleg csak annyival.
- Ne nyavalyogj, kölyök, ettől lesz jobb!
Jobb lesz a halált! Vajon te mit szólnál ahhoz, ha felvágnám egy helyen a bőröd, és rálocsolnék több liter fertőtlenítőt?! Mi... mit csinálsz! Engedd el a kezemet, és hagyjál engem békén azzal a pamaccsal, addig, amíg szépen vagyunk!
- Nos, ki a beteg?
Hála az égnek, a legjobbkor! Köszönöm, ó magasságos, megúszom ezt a vadállatot és a fertőtlenítési módszereit! Ahogy felszabadul a kezem, érzem, hogy elindul belé a vér. Vajon én is így szorítottam meg az övét? Nagyon remélem, had szúrjon neki is a zsibbadás...
- Ő - bök felém Hisagi, és kissé szúrós szemekkel néz rám. Nem is értem, mit várt, hogy majd üdvrivalgással fogom köszönteni a támadását? Cöh.
- Szerintem neked se jönne rosszul egy kivizsgálás, senpai - suttogom feléje, célozva arra, hogyan próbálta meg lefejteni a kezemet a sajátjáról. Ráadásul sikertelenül. Rámnéz, mire én az orvos felé fordulok nagy ártatlan szemekkel. Nem is csináltam én semmi rosszat...
Az orvos odajön hozzám, és megnézi a sebeket. Közli, hogy nem fogok belehalni, még akkor se, ha picit mélyebbek lettek volna. Azért nem ajánlja, hogy egy ideig harcoljak - gyógyuljanak csak be szépen a sebek.
Házi feladat: jeget szerezni. Menni fog, maximum a helyi italmérőben fogok kérni.
Együtt hagytuk el az épületet Hisagival, szótlanul. Neki nincs mit mondania egy hisztisnek, nekem meg egy szadistának. Egy intéssel búcsúztam el tőle, és indultam el a szállásom felé. A jobb csuklóm befáslizva, a többi sebem meg apró kötéssel lefedve. Ilyen kézzel se fogok pár napig harcolni.

A fűben fekszem a megszokott helyen. Rukia és Renji épp a különböző támadási módokat és azoknak a hárítását gyakorolják, csak hogy ne unják szét az agyukat addig, amíg nem jön Hisagi. Már fél órája itt kellene lennie, de semmi.
Eltelik újabb öt perc, majd Renji ledobja magát mellém, és Rukia is hozzánk sétál.
- Kupaktanács. Tudja valaki, hol van az a semmirekellő? - Kérdezi Renji kissé ingerülten.
Ez egy nagyon jó kérdés, de egyikünk sem tudja, mi a válasz.
- Azt szeretnéd, hogy megkeressük? Nocsak, Renji, nem is tudtam, hogy így érzel Hisagi-senpai iránt - mondom Renjinek, miközben a felettem lévő faágakat nézegetem. Egy pillanat múlva már azt látom, hogy Renji hajol a fejem fölé, és totál romantikus arckifejezéssel néz rám.
- Azt hitted, hogy elhagynálak egy olyanért, mint ő, drágám?
Rukia felnevet a háttérben, majd Renji is visszatelepedik a hátsójára, és csatlakozik a lány nevetéséhez. Én valahogy nem tudok: még mindig sokkol az az arckifejezés, amit Renji használt. Te jó isten, ilyenre képes?
Nemsokára elcsitul a nevetés, és tanácstalanul nézünk ki a fejünkből. Én egy levelet kezdek nézni a fejem fölött, és azon gondolkodom, hogy vágatni kellene egy keveset a hajamból, mert ha így nő tovább, lassan lemondhatok a jobb szememről és a normális térlátásomról.
- Szerintem meg kellene keresni... - mondom csak úgy a falevélnek. - Biztos, hogy valaki meg tudja mondani, merre találjuk.
- Ha az ágyban van... - kezdi Renji, miközben mindhárman felállunk a földről, és elindulunk az akadémia felé.
Simán sétálunk, nem erőltetjük meg magunkat. Ahogy elhaladunk a fák mellett, a kezemet kezdem vizsgálgatni. Az este folyamán nem fájt, de csak azért, mert nem mozgattam. Mozgatni meg kellene, mert ha elgémberedik, akkor egy időre lemondhatok a kézügyességemről. A sajgást meg majd megszokom.
A szállások környékén Renji és Rukia veszik a kezükbe az irányítást, és kérdezősködnek, hogy merre találhatjuk Hisagit. Senki sem látta a mai nap folyamán, de azt meg tudták mondani, hogy van elszállásolva.
Mikor odaérünk az épület elé, Renji elkezd futni.
- Renji, rá ne törd az ajtót! - Kiáltom utána kissé kétségbeesetten. Még csak az kéne, hogy egy shakkaho kíséretében szupergyors sebességgel repüljön át az utcán. Akkor már két harcképtelen élőlény lenne a csapatban. Az ajtóhoz érve előbb kopogni kezd, majd dörömböléssel folytatja.
- Egy pillanat! - Hallatszik ki Hisagi hangja. - Jöhet!
Ha a dörömbölésből nem jött rá, hogy kik vannak itt, akkor lesz egy szép kis arckifejezése. De a "jöhet"-ből már amúgy is erre lehet következtetni. Renji lép be elsőként, és már támad is.
- Senpai! Nem is tudtam, hogy ennyit szokott lustálkodni.
Közben előbb én, majd Rukia is belép. Látszódik rajta, hogy nem szívesen lép be egy férfi szobájába addig, amíg nem látszódik, hogy tiszta-e a levegő.
- Azért, mert vasárnap van, te bunkó.
Felnevetek halkan, majd vigyorgok tovább. Jókor jött az ébresztőbrigád.
- Mit akartok?
- Mit akarunk? Minden vasárnap ilyenkor szoktunk edzeni, senpai, vagy már nem rémlik? Ott vártuk lent, nem tudtuk, miért nem jön, hát gondoltuk megkeressük. Még jó, hogy annyi rajongója van, senpai. A csajok már csak a nevének említésére elpirultak.
Kicsit meglepődök Renji közvetlenségére. Olyan simán ül le Hisagi ágyára, mintha csak Rukiához ment volna át poénból ébresztőórát játszani.
- Lennél te a helyemben, Abarai...
- Mitől ilyen piros, Hisagi senpai? Csak nem beteg? - kérdezi Rukia, mire én is Hisagira nézek. A kérdés után mintha egy árnyalattal még pirosabb lenne az arca.
- Nem, nem vagyok... áhh, mindegy. Jól van, megyek mindjárt, csak összeszedem magam, jó?!
Renji ennek örömére vidáman beleboxol Hisagi térdébe, majd feláll, és minket maga előtt terelgetve kimegyünk a szobából. Odakint várunk vagy tíz percet, és már azon kezdünk el halkan beszélgetni, hogy mit csinálhat ennyi ideig odabent, és ha tényleg rosszul van, és odabent összeesett, akkor mit kellene tenni.
Pár percig még vitázunk, azután kijön Hisagi. Arckifejezése kissé mogorva, és rájövök, hogy most nem szeretnék Renji helyében lenni. Még jó, hogy nekem "felmentésem" van mára harc alól.
- Kissé ziláltnak látszik, Hisagi-senpai, biztos, hogy jól van? - Kérdezem Hisagit, mire csak morog egyet, és nem néz rám. Mi ez az elidegenedés? Vagy talán tényleg annyira megszorítottam tegnap a csuklóját, hogy azért "sértődött" meg? Mert leginkább így lehet kifejezni a jelenlegi állapotot.

A tisztásra érve Hisagi odahívja magához Renjit és Rukiát, hogy ma velük fog foglalkozni. Én meg letelepedek egy fa tövébe, és onnan nézem, ahogy küzdenek egymással.
Renji támad, Rukia hátul mormol, utána repül is Hisagi, hogy a vörös támadását kivédje, és hogy finoman gyomron rúgja Rukiát. Tényleg finom a mozdulata, csak annyira erős, hogy Rukia fél percen keresztül csöndben maradjon, és kénytelen legyen a kardjával támadni. Így a lány részéről maradtak az egyszerűbb, kevésbé erős varázstámadások, és Renjivel összefogva próbálja meg lezúzni Hisagi karját. Ha azt meg tudná sebesíteni, az már csoda lenne.
Folyamatos támadások, hárítások, félreugrások, én meg elemzem Hisagi mozdulatait. Ahogy lendíti a kezét, ahogy mozdítja a csuklóját, ahogy csúsztatja hátrafele a lábát, amihor hajlítja a térdét, mennyire viszi le a súlypontját... lassan kezd összeállni bennem a mozgáskultúrájának az alapja. Ha azokat a mozdulatokat begyakorolnám, tudnám, hogy az egyes ütésekre hogy reagálna, hol lehetnek gyengepontjai...
Az idő egyre múlik, majd mikor alkonyodni kezd, elindulunk csöndben visszafele. Rukiáék elégéé kifáradtak, mivel most nem tudott egyikük sem pihenni harc közben. Most én voltam a pihenő alkat.
Este a szálláson már mindenki alszik, csak én vagyok talpon. Kisétálok a szálláshoz tartozó kis kertbe a kardommal együtt, és próbálom utánozni Hisagi mozdulatait. Ha ezt bárki is látná, tuti, hogy kiröhögne. Fájó csuklóval kardot fogni, meg úgy mozdítani az egész kezemet, hogy közben a fájdalomtól eltorzul az arcom... tényleg nevetséges lehet. De ilyenekkel nem most kell foglalkozni. Fél órácskát engedek magamnak, majd megyek vissza az ágyba. A tanórák miatt nem áldozhatom be az estémet teljes egészében. Aludni is kell.
*Majd' két hét múlva.*
Újra eljött egy gyönyörű pénteki nap. A kezem nagyjából újra jól van, csak ha megerőltetem, akkor fáj. Végül is: nem nagy cucc. Könnyebb kibírni, mint egy csonttörést. Azért jó lenne, ha a szalagok is egyben maradnának benne. Még csak az kéne, hogy felvagdalják...
A múlt hétvégén már Hisagi újra normálisan beszélt velem. Ez csoda. Egy darabig tényleg azt hittem, hogy valami rosszat tettem - jó, bénán harcoltam, de azt megbeszéltük. A kezét megszorítottam, de hát abban semmi sem volt, ráadásul még ő volt gyökér!
Most pedig itt vagyunk. Ebéd és kis pihenés után a tisztáson. Az esti gyakorlásoknak hátha volt valami kis értelme.
- A mai feladat, először Renji küzd meg Rukiával, utána pedig Renji Kirával.
- De hát hol van ebben az igazság, senpai?
- Túl nagy a pofád, és most egy kis jómodorra tanítalak ezzel.
Rukiával felnevetünk, majd Hisagi is csatlakozik a nevetésünkhöz, mire Renjinek egyre jobban vörösödik a feje.
- Na jól van akkor, gyerünk, Rukia, próbálkozzál csak!
Mindketten előhúzzák a kardjukat, és már egymásnak is esnek. Ahogy elnézem Renji mozdulatait, ő is sokat tanult mostanában, de most, hogy Hisagi felhúzta, megint nem gondolkodik, és csak az a célja, hogy legyőzze az útjában állót. Két perce folyik a harc, amikor Rukia felkiált.
- Első számú kötés, most!
Renji simán elhasal, de mivel Rukia gyengített kötést használt, már most elkezdett mocorogni, és pár másodperc múlva ki is fog oldódni, azonban Rukiának csak ennyi idő kellett.
- Ó Nagyúr... A hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása, Te, ki az Ember nevét hordozod... A végítélet és pusztulás nevében, a tenger a gátat ostromolja, indulj dél felé! Harmincegyedik pusztító módszer, Shakkaho!
Renji próbál elugrani a tűzgömb útjából, de még így is elkapja a lábát és a bal oldalát, majd a jobb oldalára esik, és szinte alig tud tompítani az esésén. Egy darabig nem is mozdul meg. A levegőt éget ruha szaga tölti meg.
- Renji!
Egyszerre hárman indulunk meg felé, hogy az apró kis lángokat eloltsuk rajta. A ruhája a lábán nagyjából a térdéig eltűnt, és rózsaszínes bőrfelület jelent meg rajta. Égési sérülés, de nem súlyos.
- Hallasz? - Kérdezi Rukia aggodalommal teli hangon.
- Az anyját, ez nagyon betalált... - válaszolja Renji elhaló hangon.
- Na jó, ezt valamennyire begyógyítom, aztán Rukia... kísérd el a gyengélkedőre. Meg ne bánkódj. Előfordul az ilyen. Különben is, ő köszönheti magának.
Rukia bólint egyet, majd leül a fűbe Renji mellé, én pedig azt nézem, ahogy felizzik a levegő, és egy kicsit jobb színben kezd kinézni Renji lába.
- Teljesen nem tudom meggyógyítani, főleg belül a sejteket. Csak a bőrfelületet... majd kell rá valami hűsítő krém. De majd úgyis elmondják...
Mikor Hisagi nagyjából elkészül, feláll, és felsegíti a vöröset. Rukia odasétál a pároshoz, és Renji mellé áll.
- Támaszkodj rám nyugodtan...
- Majd mutassátok meg a bal oldali sebeket is, azokhoz nem mertem hozzányúlni.
Felállok, és már készülök is arra, hogy elinduljak a hármassal, de Hisagi rám néz figyelmeztető tekintettel.
- Te itt maradsz. Másfél hete nem harcoltál, nem úszod meg ilyen könnyen.
Enyhén lesápadok, de nem annyira súlyosan, mint a múltkor.
- Nem baj, Izuru, majd találkozunk a gyengélkedőn! - Kiált vissza Renji kissé rekedtes hangon, de érzem, hogy vigyorog. Nem tudom, melyiket élvezném jobban: Rukia shakkaho-ját, vagy Hisagi küzdésmódját.
- Rendben, akkor nem úszom meg - sóhajtom, és előveszem a kardomat.
Nem tudom, mit vár tőlem. Na jó, egyet igen: hogy egy kézzel küzdjek. Megnézem, hogy a fáslim jól megvan-e húzva, és mikor látom, hogy igen, felnézek Hisagira. Várakozó tekintettel néz felém, és a kardja már ott van a kezében. Remélem nem fog megint úgy rávágni a kardomra, mint a múltkor. Még csak az kéne, hogy tényleg hazavágja a kezem és a kézügyességem.
Hogy kellene elkezdenem a támadást? Úgy, ahogy ő szokta? Nem is tudom... legyen meglepetés a harci stílusom átalakítása. Harc közben úgy is fel fog majd tűnni neki, hogy másmilyen mozdulatsorokat viszek végbe, mint eddig. Ha ráismer a saját mozdulataira... mondjuk ez nem olyan biztos, elvégre magát kívülről még soha nem látta harcolni.
- Jösz már? - Kérdezi Hisagi kissé ingerülten, ahogy rám néz.
Elindulok felé, nem rohanva, hanem csak enyhén kocogva. Balról, a vállam fölül indítom a támadást a jobb válla felé. Az eredmény egyszerű csengés, amit a kardok adnak ki magukból. Balról jobbra támadni a legelején nagyjából semmi, maximum érdekesség. De jól néz ki, meg így jobban rá tudok terhelődni a kardra, hogy kicsit erősebb legyen az ütés, és ne tudja visszapattintani. Újabb támadás, ezúttal a lába felé, ami elől könnyedén félrelép. Nagyszerű, megint ugyanott vagyunk, ahol eddig is, csak ezek az ütéseim még a két héttel ezelőttinél is gyengébbek. Mozgékonyság az erőteljes csapásokkal szemben.
Ha legalább egyszer meg tudnám karcolni, vagy egy vágást tudnék ejteni rajta...

Hiába próbálja leplezni, látom, hogy közelében sincs annak a harcmodornak, amit eddig használt. Ejnye, senpai, ennyire nem kellene lesajnálni. Persze, nem vicces, hogy ennyire gyengék az ütéseim, meg az se, hogy még bénább vagyok, mint eddig, de nem kell úgy bánni velem, mint valami kis porcelánbábbal. Egy pillanatra látom, hogy elkalandoznak a gondolatai, amit nem igazán lehet megengedni harc közben, még akkor sem, ha egy olyan szerencsétlennel küzd, mint én. Lendítem a kardot, és lám!, majdnem el is találtam. Kis meglepődöttség Hisagi arcán, de meg is érdemli.
Folytatódik a harc, és mindegy, hogyan támadok, még a közelében sem járom egy vágásnak. De ez így még rosszabb, mint a múltkor, amikor lezúzta a kezem. Még most is érzem azt a csapást, és fárad is a jobb csuklóm… nem állapot, még egy fásli réteget rá lehetett volna tekerni. Akkor stabilabb lenne a kezem, igaz, kevésbé tudnám mozgatni is.
Nem baj, meg tudom oldani. A mai cél a büntetés, hogy így nem lehet bánni velem. És csodálkozik, ha az ilyen küzdelmek után még lentebb megy az önbecsülésem?!
Bal oldalt jön a következő támadás. Egy próbát megér, elvégre, ha nem figyel, biztos, van valamennyi kis esélyem… Megfogom a markolat végét a bal kezemmel, a jobb lábammal kissé előrébb lépek, és beleállok a kardütésbe, amit Hisagi indított. A kardok összeérnek, de érzem, hogy nem fogja olyan erősen a kardot. A kardok el se válnak egymástól, úgy indul meg Hisagi pengéje visszafelé, az enyém pedig előre. Már várom, hogy ellépjen a kardom elől, de semmi reakciót nem látok az arcán, hogy feltűnt volna neki, hogy veszélyben lenne a karja egészsége.
A fém elbújik a ruha alatt, és megkóstolja a vért. Mintha valami elszakadt volna bennem egy másodpercre. Jól eső érzés, hogy végre eltaláltam, másfelől viszont a körülmények lelomboznak, hogy ilyen béna küzdelemben sikerült csak ezt elérnem. De jó lenne tovább hasítani, csak hogy ne kezeljen úgy, ahogy a mostani harc folyamán eddig a pillanatig…
A kardom visszahúzom, és csodálkozva nézek a rajta lévő piros cseppekre. Vér… jó lenne még többet látni rajta… Mit csinálok? Hogy jutnak ilyenek az eszembe? Biztos a kevés alvás, vagy valami rosszat ettem… Eh.
Felnézek a kardomról Hisagi karjára, és egyre boldogabb leszek. Fájdalom okozása nem volt a tervben, de a megsebesítés igen. És lám, folyik a vére, átitatja a ruhájának az anyagát, és egyre többet hódít meg magának a vörös nedű a ruha szövetéből.
- Na ez szép volt, Izuru – mondja, és mosolyogva fordul felém, és mintha kicsit meg is lenne lepődve.
Persze, meglepődve…
- Váú, senpai, annyira meglepődött, hogy már nem is Kira vagyok? – A kis kérdésemet egy gyönyörű mosollyal toldom meg. Nem vagyok hozzászokva ehhez az Izuruzáshoz tőle. Renji-éktől más, de tőle…
- Na, gyere. Nézzük meg Abarait, akarok kérdezni valamit tőletek.
Beszélgetés nélkül indulunk el a gyengélkedő felé. Kissé le vagyok lombozva, de ezt nem mutatom ki. Maradjon meg csak abban a hitben, hogy ezzel jót tesz nekem, én meg majd megoldom valahogy.
 
- Igen, sikerült betalálnom! Emlékszel, hogy leszólt azért, mert két kézzel harcoltam? Erre most nem úgy találtam be nála? – lelkendezek Renjinek, és próbálok tényleg vidámnak tűnni. Igaz, valóban örülnöm kéne ennek az eredménynek, még akkor is, ahogyan sikerült elérnem. Végül is: ő nézett le annyira, hogy azt hitte, megengedheti ezt magának.
- Ne már! Az első igazi vágás, amit a senpai-on ejtettünk! És én nem láttam!
Vigyorgok Renjire, és még véletlenül se gondolok arra, hogy el kellene mondanom neki a körülményeket. Egye csak meg a fene, hogy ő ezt nem tudta elérni.
- Hát ez van. Ennek örömére lenne kedvetek iszogatni egy kicsit?
Iszogatni? Hogy kocsmába menni? Annak nem lesz jó vége, ezt már most látom.
- Hát… nem is tudom, senpai… Nem lesz belőle gond? – Kérdezi Rukia, és mélységesen egyet értek vele.
- Miért lenne? Szerintetek tiltják az alkoholfogyasztást?
- Hát az Akadémia területén nem is lehet… - Próbálok kifogást találni, de Hisagi első körben leszavaz az érveivel.
- Jóvan, nem is azt mondtam, hogy az igazgató ablaka alatt kell megejteni a dolgot. A szabályzat lényege az, hogy az iskola területén ne. Viszont a kimenőt el tudom intézni nektek, a kollégiumvezető jó ismerősöm.
Megborzongok, és végigfut az agyamban az összes negatív lehetősége az estének. Úgy beseggelünk, hogy haza se tudunk jönni, valahogy arra csöppen egy ismerős az akadémiáról, és beárul minket… Vagy annyira másnaposak leszünk, hogy az enyhén szólva nyilvánvaló lesz a tanároknak.
- Akkor én simán megyek! – vigyorodik el Renji, mire bennem (lassan) kikristályosodik a vérem. A megfagyás még nem állt be, de érzem, ahogy a kis szúrós valamik karcolják belül az érfalakat.
- De téged most begyógyszereztek, nem?
- Igazából csak kenőcsökkel kezeltek, meg a fájdalom ellen adtak gyógyszert, viszont nem fáj úgy, hogy be is vegyem. Ha meg mégis, legalább nem a koliban töltöm a péntek estét…
- Hát… Végülis…
- Így van, Rukia! Ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni! Na és te, Izuru?
Ha Rukia igent mondott, égő lenne nem belemenni. De ha ő is jön, rá is kellene vigyázni, a végén még mindenki rá fog mászni, az meg nem kellene…
- Öhm… - Rövid kis szünetet hagyok, és tényleg megfontolom, hogy azt mondjam: nem, az istenekre mondom, de nem megyek, inkább húzom meg magam! De beletörődök a halálos ítéletbe. – Felőlem oké.
- Oké, akkor este olyan hétre gyertek az Akadémia elé. Remélhetőleg még előtte elintézem a kimenőtöket, ha nem, akkor azt még gyorsan lezavarjuk és megyünk.
Már indul kifele, és hagyom, hogy az agyam elterítse a káosz sötét felhője, amikor az ajtóban nagy vidáman megáll, és visszafordul.
- Ja, és még valami. Tekintve, hogy semmilyen órabért nem számolok fel az edzésekért, azt hiszem, igazán elvárhatom, hogy pár körre meghívjatok az este, igaz?
Az még belefér, lévén, hogy honnan származok… ezzel sem kellene felvágni. De legalább nem fognak be dolgozni minket, hogy legyen miből megadnunk a tartozásunkat.
- Naná, senpai, ez csak természetes azért, mert már névről ismernek itt az orvosok.
Rövid mosolyszünet következik, és kezdem megfontolni, hogy csak úgy teszek, mintha fogyasztanék is valamennyit a piából.
- El is vártam. Vacsorázzatok be rendesen!
Hogy legyen mit kihányni? Heh, inkább egy kis rizs vagy pár szem keksz, és békésen meglesz a gyomrom.
Hisagi elment, és már csak hárman maradtunk a szobában.
- Én most visszamegyek a szállásba, lefürdök, meg átöltözök. Este nem hiszem, hogy részegen beállnék a zuhany alá, a végén még ott esnék össze. Renji, mikorra érsz fel?
- Még vagy fél óráig tuti, itt fogok egy helyben élvezkedni, utána már csak elengednek.
- Annyi előny elég is lesz. Akkor majd hatkor megyünk vacsizni, utána meg… - újra megborzongok, és nem bírom befejezni a mondatot. Ez égő lesz, főleg, ha nem fogom bírni a piát. Kínos.
Felállok, meghajlok Rukia irányába, Renjinek meg egy intéssel köszönök, és elindulok a kollégium felé.
 
A gőzölgő zuhanyzóból egy szál törölközőben lépek ki. Számításaim szerint még van időm Renji hazaérkeztéig, addig meg enyémnek tudhatom a szobánkat.
- Ki van itt! – ordít fel valaki, miközben csapódik kifele a szoba ajtaja, és belép nagy életvidáman Renji.
- Az anyádat! – Szalad ki a számon, ami az átlagos higgadt viselkedésem ellenére eléggé meglepő. Renji szemei el is kerekednek, miközben én mindkét kezemmel azt a rohadt törölközőt fogom a derekamon. – Tűnjél lefürdeni!
- Na, Izuru, csak nem mást vártál, hogy így kicsípted magad?
Legszívesebben hozzávágnám az első kezem ügyébe eső tárgyat, de mivel ez a törölközőm, nem teszem meg, csak a szemeim villannak meg kéken, mire Renji megvonja a vállát, és besétál a zuhanyzó részlegbe, ahonnan enyhe párafelhő kúszik be az ágyak fölé. Két ajtó is záródik, az egyik a fürdőé, a másik a szobánk ajtaja.
- Hagytál egyáltalán meleg vizet? – Hallatszódik át Renji hangja az ajtón át. Hozzávágom az ajtóhoz a törölközőmet, és dühös léptekkel kezdek el ruhadarabokat előkotorni a szekrényemből. Miután felöltöztem, felveszem a földről a törölközőm, és kiterítem az egyik székre. Na igen, kultúráltan berendezett kolink van: emeletes ágy, egy pici asztal, két szék, meg ruhásszekrény. Meg egy kis zuhanyzó. De legalább az adott körülményekhez képest jó. Persze otthon minden más, jobb, kényelmesebb, de nem lehet panaszkodni. Renjinek is előszedek pár ruhadarabot, hogy ne kelljen ugyanazt megélnie, amit nekem. Nyitnám ki a fürdőszoba ajtaját, hogy berakjam neki a ruháját, de az ajtó újra eltűnik, és nagy vidáman lép ki a célszemély.
- Ezt nézd! – Mondja nagy vidáman, és az oldala felé bök, aztán mikor tudatosul benne, hogy az ajtó előtt álltam, szélesen elvigyorodik.
- Na, úgy látom, mutogatnom sem kell, láttad már eleget.
A számára előkészített ruhadarabokat a kezébe nyomom, és hátat fordítok neki. Eddig még nem volt elegem belőle a mai napra, de lassan eléri a határokat.
- Öltözz, aztán menjünk enni. Ha késünk, és velünk akarja kifizettetni az emiatt pluszban megivandó szakéit, te fogod kifizetni.
- Mintha neked nem telne rá.
Egy percig annyit lehet hallani, ahogy Renji szöszmötöl a háttérben, majd szól, hogy kész van, mire egy kis pénzt veszünk magunkhoz, hogy ne kelljen külön felrohanni érte.
Az épület előtt találkozunk Hinamorival. Vele is milyen rég beszélgettünk már huzamosabb ideig! Megkérdeztem, merre tart, és a válasza az volt, hogy vacsorázni. Gyorsan rávettük Renjivel, hogy jöjjön csak velünk, ne legyen egyedül a mai este folyamán. Legalábbis vacsoránál. Valahogy nem fűlik a fogam ahhoz, hogy velünk jöjjön a kocsmába. Nem egy Rukia.
Amikor megvagyunk mind a négyen, elindulunk az étkező felé. Röviden megkajálunk, közben érdeklődünk Hinamori hogy léte felől, és mikor befejezzük az étkezést, elindulunk, hogy találkozzunk Hisagival. Hinamori azonban hamarabb elválik tőlünk; azt mondja, meg kell látogatnia valakit.
- Rendben, Hinamori-san, vigyázz magara!
 
- Ne bánkódj, Renji.
- …
- Lesz még elég alkalmad arra, hogy leidd magad.
- …
- A lányok amúgy se bírják a részeg udvarlókat.
- Nem a csajozás volt a célom.
- Hanem a pasizás…? – Kérdez közbe Hisagi, mire mindhármunknak elkerekedik a szeme. – Csak viccelek.  – Vigyorodik el, majd úgy hátba veregeti Renjit, hogy én hallom a tüdője rezonálását.
- Nahát, senpai, nem is hittem, hogy van ilyen oldala is. Valahogy edzésen ez nem tűnt fel. – Kezdek bele a szívózásba, amit Renji szépen folytat is.
- De ne izguljon, mi elfogadjuk így is…
- Most hagyd abba, Abarai, mert erővel itatok veled valami kurvaerős szakét.
- Jól van, na, nem kell itt pánikolni.
- Hörrr… - Fűzi hozzá kreatív véleményét Hisagi, amin elvigyorodok.
Rövid séta után megérkezünk a kocsmához. Odabentről nevetgélés, néha felhangzó énekszó, és egy-egy ordítás hallatszódik ki. Sandítva nézek rá Renjire és Rukiára, akiken nem látom azokat a tüneteket, amiket magamon érzek. Jó, származásukból adandóan ők az ilyen helyekhez jobban hozzá vannak szokva, mint én…
Hisagi lép be elsőként, és miután nagyjából tisztának ítélte meg a terepet, int nekünk, hogy lehetünk elég bátrak, és bemehetünk.
Odabent az orrom megcsapja a tömény alkohol párája, és már most elkezd forogni a gyomrom. Egy idővel el fog múlni, mert az ember orra nagyon fáradékony, de most még erősen kell küzdenem, hogy ne piálás előtt adjam ki magamból a vacsorát.
A sarok felé haladunk, ami a lehető legszimpatikusabb ezen a helyen. Maximum két irányból tudnak részegek arra vetődni, nem pedig négyből, ahogy mondjuk a terem közepében lenne rá esélyünk. A sarokban három idősebb férfi ül, az egyik kopasz, a másik fekete hajú, és eléggé ki van gyúrva, a harmadikat meg ahogy meglátom, leesik az állam. Eddig úgy hittem, nincsenek melegek a mi világunkban, de ő… Lassacskán odaérünk, mivel nehezítő tényezőket is kerülgetni kell: asztal, szék, földön fetrengő emberek… De nem sok, legalábbis lesz még több is, amihez képest ez még kevés.
- Hoy.
- Hát helló Shuuuuheeeei!!! Igyál! – ordít a kopasz, miközben már egy poharat nyom Hisagi kezébe, aki a pohárral együtt letelepszik az asztalhoz. Már azt hinném, hogy csöndben mi is leülhetnénk, de ekkor a kopasz vág egy hátraarcot, és újra „megszólal”.
- Ti vagytok Shuuhei tanítványai? Jaaaajjj, egyem meg…!
Az asztalnál ülők röhögésben törnek ki, én meg önkéntelenül is hátrébb lépek egy lépést. Gyorsan felmérem a csoportunk állapotát: Rukia amióta belépett a helyiségbe, azóta néz ki egyre rosszabbul, és most látom rajta, hogy tényleg nem igazán tudja, hogy is került ide, míg Renji viselkedése szerencsére megnyugtatóbb: ő még ember a talpán.
A következő pillanatban csak annyit látok, hogy mozog a „szépség” szája, de egy hangot se hallok belőle. Aztán egy mondat csak eljut a fülemig.
- Gyertek ti is nyugodtan, 11-ig nem veszélyes mellé ülni.
- Onnantól meg fusson, ki merre lát… - szól közbe a kopasz, mire újfent feltámad a röhögés az asztalnál.
Az asztalnál a hosszabb, fekete hajú fazon mellé kerülök, aki röviden elmondja nekünk, hogy ki kicsoda az asztalnál.
- Az én nevem Yumichika, a kopasz az Ikkaku, ő meg Iba – a két megnevezett személynél az ujjával bök feléjük. – Hány szakét kértek így első körben?
- Ők ketten isznak, én meg nem. Rohadt gyógyszerek. – Renji arca kissé dühödt arckifejezést vesz fel, mire Ikkaku rákérdez, hogy mi a jó égért vett be gyógyszert, ha tudta, hogy ide fog jönni. Ezután beindult a beszélgetés és az ivászat.
A legszembetűnőbb Rukia viselkedése volt. Olyan módon beszélt, ahogy még soha, és ezen meglepődtem még az alkohol hatalma alatt is. Nem ismertem azelőtt, hogy ide került volna, úgy, mint Renjit sem, de a vörös mesélt arról, hogy milyen is volt régen Rukia. Hát, most előjött belőle az igazi énje, és eléggé furcsa.
Egy ideig még ott voltak, aztán eltűntek. Most meglepődve nézem, hova tűnt Renji, meg Rukia, hiszen az előbb még mindketten itt voltak…
- Eltűntek…
- Kik tűntek el?
- Ők… a többiek… érteeed? – Kérdezem Yumichika felé, mire mindenki nevetni kezd, és én is. Egy másodperc alatt elfelejtem, hogy Rukiáék egyáltalán velünk voltak az éjszaka folyamán. A képek töredezettebbé válnak, és az alkohol se marja úgy a torkom, mint a legelején, amikor legszívesebben kiköptem volna az egészet.
Valami hang kitör a torkomon, azután csak annyit hallok hol hangosabban, hol halkabban, hogy azt mondom:
- Szédülök…
Elég furcsa egy szón belül hallani a halkabb-hangosabb kapcsolást, de ehhez hozzátartozik a környezet hangereje is. Próbálok stabilitást találni az óriási magasságokba törő párnán – az a kemény öt centi magasság, még annyi se -, és a jobb kezemmel belemarkolok a szövetbe.
- Majd a következőtől elmúlik! – Kiált fel vidáman Ikkaku, és már vágja is le elém a következő szakés poharat. A bal kezemmel nyúlok felé, de ekkor Hisagi hangját hallom meg a távolból.
- Jól van, kölyök, gyere… elég lesz az így elsőre – azzal megfogja a vállamnál a ruhámat, és próbál felrántani. A kezem egy ideig még fogja a párnát, majd mikor rájövök, az már nem ad stabilitást, a legközelebb eső élőlénybe kapaszkodom, hogy két lábon maradjak, és ne forogjon annyira durván a világ. Az agyamban átvillan, hogy annyira ki fogom nyújtani Hisagi ruháját, hogy azt is kifizetteti velem, mint a piát.
- Máris mentek?! Hiszen fiatal még az este!
- Én asszem, elértem a határaimat, aztán csak segítek már Kirának hazajutni…
Érzem, ahogy Hisagi átkarol, és úgy próbál kitámogatni az akadálypályáról a friss levegőre. Amikor kiérünk, nagy levegőt veszek, majd mikor kifújom, megremeg a testem.
- Friss… hideg… Hideg! Menjünk vissza! – Fordulok szembe Hisagival, mire komoran néz a szemembe, és azt mondja, nem.
- De hát miért? Csak a melegért!
- Akkor sem.
Csöndben indulunk el az instabil világban, és néha előfordul, hogy valamelyikünk megbotlik. Azt hiszem, többször botlok meg.
- Csillagok… csillagok… csillagokat látok…
Érzem, ahogy a két lábam összecsuklik, majd Hisagi felránt a földről, és megyünk tovább olyan szédítő sebességgel, mintha a pillanatfelvételben szeretnénk meglátni a mozgást.
 
- Innentől hazajutsz?
- Igen. – Amint érzem, hogy Hisagi elenged, megfordulok, és a kocsma irányába indulok.
- Ez mégse fog menni.
Újra magamon érzem Hisagi érintését, és elindulunk megint a kollégium felé. Ne már, miért nem mehetünk vissza inni? Az sokkal jobb volt!
- Melyik a te szobád, Izuru?
- A szobám? Hát az nem csak az én szobám… Renji is ott lakik… - nyögöm ki nagy nehezen azt, ami először eszembe jut.
- És mi a szobaszáma a ti szobátoknak?
Egy pillanatra olyan sötét lesz, hogy azt hiszem, megvakultam, de aztán egy kis fény mégis eljut a szemembe, így a pillanatnyi kétségbeesés után megpróbálok válaszolni.
- Hát… kettő…
A teljes mondatot azonban nem tudom összerakni, hogy a kettő az az emeleté…
- Kettő? Érdekes, régen az valamelyik alkalmazott szobája volt…
A közeli ajtóhoz lépkedünk, és látom, ahogy lenyomja a mellettem lévő a kilincset, és az agyamat valami pokolian erős fájdalomérzet keríti hatalmába.
Ez nem jó hely… Ne nyisd ki!
Azonban a gondolataimat nem hallja meg, és dörömbölni kezd az ajtón, és beordít.
- Abarai! Kinyitnád?
- De ez nem az én szobám… - nyögöm ki nagy nehezen, és próbálok eszméletnél maradni. Egy szakéval biztosan több ideig egyben maradtam volna…
- Mi?! – Fakad ki Hisagi, és próbál a szemembe nézni, ami fizikai képtelenség, mivel túl közel vagyok hozzá, hogy ezt meg tudná tenni.
- Én a hatvankilencesben lakom… - teszem hozzá minden erőmet felhasználva a mondat érthetősége érdekében.
- Mi a kurva anyátok van már megint?! Elmúlt éjfél, ti kis köcsögök!!! – hallatszódik az ajtó mögül a bizalomgerjesztő hang.
Eltűnik a föld a lábam alól, és valami kellemetlen rázkódást érzek minden porcikámban. Ez leginkább a gyomrom tájékán válik bosszantóvá. Egyre gyorsabb a rázkódássorozat, majd megint talajt fogok – nem éppen kellemes módon, mindkét térdem megrogy, és ha nem lenne ott a fal, már rég a földön csücsülnék. Lezárom a szemem, a számon át próbálok lélegezni, hogy kitisztuljon valamennyire a fejem, de az esélyem annyi rá, mint egy gyufa lángjának szakadó esőben.
A fejem…
- Na, gyere Aranyom… Még ne aludj el… - Újra érzem az érintését, és hogy próbál arrébb ráncigálni. Elegem van ebből a ráncigálásból, nem csak egy test vagyok!
- Nem alszok… be… - motyogom halkan, és érzem, hogy állunk, és stabil a világ. Ilyet is de rég éreztem már. Akkor mégse vinne a szobám felé? Kezemmel megkapaszkodom Hisagiban, mivel a falat nem érzem eléggé biztonságosnak, és most már minden erőmet arra fordítom, hogy ne boruljak el.
Egy gyengéd simítást érzek a nyakamon, de nem tudok sok mindent tulajdonítani neki. Éreztem én már ilyen a mai este folyamán, nem is egyszer, hogy éreztem, de mégse…
Aztán a csók, meleg és édes, alkohol illatú, és érződik a kinti friss levegő is a légtérben. Elfelejtem, ki is vagyok, hol vagyok, és mit akarok kezdeni magammal a világban. Eddig még volt valami cél, eljutni a szobába, aludni, de mostanra már az sem. Nem húzódom el, inkább megölelem a másikat, és kezeimmel erősebben kapaszkodok meg benne, mint eddig valaha is…
Megszűnik a csók, és csukott szemeimet nem bírom kinyitni, csak hajtom a fejemet abba az irányba, amerre Hisagit sejtem, majd újra összeérnek a szájaink. Ő is közelebb húz magához, és az eddigi részeg-álmos állapotot átveszi a részeg-pörgő állapot.
Nem tudom, gondolok-e valamire, csak azt veszem észre, hogy húzom Hisagit a lépcső irányába. Mi van a lépcső tetején? Az ösztön hajt felfele, nem az agyam… A fokokat meglepően ügyesem veszem, miközben a jobb karom valahol mögöttem, és fogja Hisagi ruháját. Csak ne hagyjon egyedül, legyen mellettem úgy, ahogy még soha senki.
Egy ajtó elé érünk, amit először csak úgy értelmezek, egy ajtó. Utána, hogy Hisagi próbálja kinyitni, már tudom, hogy az ajtóról van szó. A háta mögé állok, úgy ölelem át a nyakánál, és ott kezdem csókolgatni, hátha attól lenyugszik, és könnyebben tud koncentrálni a feladatára. Mikor az ajtó kinyílik, beránt a szobába, és egyből nem tudom, mi a fent és a lent, és mi a különbség a vízszintes és a függőleges között. Érzem, ahogy Hisagi újra a számhoz ér, mire én hagyom szétnyílni…
Csókolva vezet át a szobán, majd finoman az ágyra dönt, ami kis ideig rugózik alattunk, amitől újra enyhe émelygés fut át a gyomromon, de nem törődök vele. Egy pillanatra megszűnik a nyomás, és ujjaim fürge táncba kezdenek a ruhámon, hogy minél gyorsabban megszabadulhassak tőlük…
Két test feszül egymásnak, az egyik vékony, de akaratos, a másik erősebb, és azt sem tudja, mit kezd valójában. Csókok, simítások, a halk nevetésem, ahogy megtöltik a környezetet az illatok, a fény megtörése az ajtó kilincsén… mindenből egy-egy kis apró darabka marad meg a fejemben…
Egy pillanatra megfeszül a testem, amikor hozzá ér. Egy apró sóhaj hagyja el a számat, mire fentebb csalom Hisagit, hogy adjon egy újabb csókot, mert megérdemli…
Felnyögök, amikor máshova nyúl… Tűnj onnan – mondanám legszívesebben, de nem jön ki hang a torkomon. A nyakam kiszolgáltatva, és amikor hozzáér, egyből elfeledkezem arról, mit csinál odalent, és hogy utána mit akar majd csinálni… Ellazulok a csókok özönében, és erre még rátesz az alkohol hatása is… Mi lesz, ha múlni kezd? Nem érdekel…
Belém hatolt… a szemem üresen néz a mennyezet felé, a testem úgy megfeszül, hogy még levegőt se bírok venni, és mikor elkezd mozogni – bennem! -, az ujjaim karmokká görbülnek, és végigszántják a hátát. Lehet, a bőrt teljes mértékben lemartam róla, de ez fáj! Próbálnék arrébb húzódni, de amikor meg szeretne csókolni, nem törődök a lenti fájdalommal, a fenti élvezetre próbálok figyelni. Átkarolom a nyakát, majd lábammal a csípőjét, hogy még jobban élvezhesse a helyzetet… annyira már nem is fontos, hogy mi fáj, és mi nem…  Egy idő után még jól is esik, és élvezni kezdem a dolgot.
Megundorodok magamtól, de ez nem tart sokáig. Ahogy néha ajkaink elhagyják egymást, Hisagi arcát nézem, és azt, mennyire nyugodt, és hogy ennyire felhőtlennek még sose láttam az arcát.
Amikor először elmegy bennem, megnyugszok. Legalább erre jó vagyok, ha másra nem is…
Kezdődik az újabb menet, aztán a következő, és az utáni… Elmerülünk az élvezetben, abban, hogy nem számít, mi a jó és a rossz, minek számít az, hogy együtt vagyunk, és milyen nemű a másik…
A harmadik menet előtt megijedek, mert Hisagi eltávolodik a számtól. Azt hiszem, hogy el akar küldeni, hogy tűnjek a szobámba, és emiatt felülök az ágyon. Mikor a tekintetünk találkozik, nem látom benne azt a haragot, amire számítottam volna. Lehajol, hogy a szájába vegye a farkam. Melegség önti el a testem, amikor mozogni kezd rajta, majd nyalogatva folytatja az izgatásomat. A kezemmel a hajába túrok, ami nedves az izzadságtól, és az enyém is valami ilyesmi állapotban lehet…
Telnek az órák, és egyre több és több örömteli pillanatban lesz részünk. Azonban jön a hajnal, és a fáradtság úrrá lesz rajtunk és a testünkön, és egymáshoz bújva elalszunk…
 
Vizet.
Nem bírom ki, vizet.
Ahogy felkelek az ágyból, azt érzem, hogy zúgnak a harangok, közvetlenül a fejem mellett. Vibrálás, elképzelhetetlen hangzavar és fájdalom. Mitől van ez?
Szinte nem is látok a fényben, annyira élesen világít, hogy nem bírom ki. Vagy csak a szemem szokott el tőle? Megyek arra, amerre a zuhanyzónak kellene lennie, meg a csapnak, hogy ott tudjak inni egy kis falat, de amikor kutató ujjakkal pásztázom a falat a kilincs után, és nem találom, összeszedem az erőmet, és jobban kinyitom a szemem, hogy jobban lássak.
Előttem tényleg a fal van, és az ablak is annyira furcsa helyen van… a mi szobánkban nem ott van…
Egyáltalán hogy jöttem haza?
Hisagi kísért, de, utána semmi…
Az ágyra nézek, amin ott fekszik Hisagi teljesen meztelenül. Szerencsére a hasán…
Hogy kerültem én az ő szobájába?!
Odamegyek az ágyhoz, de inkább szétnézek a szobában. Két ajtót látok: az egyikben kulcs pihen, a másik résnyire nyitva. Az ajtón belesve a fürdőszobát találom, és a csaphoz sétálok, majd iszok, annyit, amennyi belém fér. Megmosom az arcom, élvezem a víz simogatását, majd amennyire tudom, a kezemmel letörlöm.
Hisagi ágyához sétálok, majd leguggolok az ágy mellé, és onnan bököm meg.
- Keljél fel… Ébredj fel, csak egy rövid időre… térj már magadhoz!
A hangom először halk, majd kicsit ráerősítek, de még akkor sem éri el a normális hangerőmet. Tovább bökdösöm a hason fekvőt, majd a kitartó munkám elnyeri sikerét: résnyire nyitja a szemeit, majd érdekes hang kiadása kíséretében a szeme elé rakja a kezeit.
- Fáj…
Valami ilyen reakciót vártam.
- Hogy kerültem ide, Hisagi-senpai?
Semmi reakció, csak kicsit mocorog az ágyon, hogy kevésbé fájjon…
- Hogy kerültem ide, Shuuhei?
A hangomban van egy kis lágyság, hogy ne hasogassa úgy a fülét, és ennek hatására tényleg felém fordítja a fejét.
- Megint velem vagy?
Nem értem a szavait, biztos még félálomban van.
- Nem, most vagyok itt, és hogy kerültem ide?
Hisagi felül, mire elém tárul a farka, és egy emlékkép villan be valahonnan az elmém mélyéről. Ül törökülésben, hátát a falnak vetve, én pedig a mellkasát csókolgatom, míg odalent a kezemmel izgatom. Fázni kezdek, pedig a szobában eléggé meleg van.
- Újra jöttél, hogy fájdalmat okozzál nekem, amikor a valóságban vagyok? – kérdezi suttogva, és álmodozó szemekkel néz bele az enyéimbe.
A mondat azonban túl bonyolult, nem bírja feldolgozni az agyam.
- Ha már álom, bújj mellém… - Hallatja újra hangját Hisagi.
Mikor nem mászok be mellé az ágyba, előbb meglepődik, majd zavarodottság jelenik meg az arckifejezésében.
- Mi van…?
- Azt én is szeretném tudni – súgom felé, és mikor látom kikerekedni Hisagi szemeit, először fel se fogom, hogy miért. Utána végignézek magamon, és ráeszmélek, hogy nincs rajtam ruha. Elpirulok, majd próbálom leküzdeni az ájulásra való vágyakozásomat. Nem kellene pedig tenni érte, csak az érzésre kellene gondolnom, és már a padlón hevernék, és guggoló helyzetből még nagyot se koppannék.
- Mi történt este? – nyögi Hisagi, és újra végignéz a testemen, mire én meg egyre jobban zavarba jövök.
- Fogalmam sincs… - és tényleg nem tudom, de az a kép annyira ott van a fejemben, és tudom, az a megoldás ahhoz, hogy kerültem ide.
Eltelik egy perc, majd még egy, és az estéből egyre több pillanat ugrik be, de egyik sem deríti fel a szívemet. A másnaposságomat nem is érzem már , a fény se bántja a szememet, és olyan képek peregnek le a szemem előtt, amiket el se hiszek egyből, de lassanként beletörődök, és szánakozok magamon, hogy hogyan lehettem ilyen szerencsétlen, hogy még nemet sem bírtam mondani.
- Azt hiszem, felráncigáltál a szobámba, utána pedig… köhm… - mondja Hisagi.
Tekintetem úgy fordítom Hisagi felé, mintha magával a halállal néznék szembe. Amikor látom Hisaginak a karját, ahogy a takaró felé nyúl, hogy magára húzza, még közelebb húzódok az ágyhoz, hogy még véletlenül se kerüljön a szeme elé, majd araszolva indulok meg a tegnapi ruhámhoz, ami még mindig bűzlik a szakétól. A nadrágomat nagy nehezen felveszem, és Hisagi arcát nézem, aki kővé váltan néz le a testét fedő takaróra.
- Vissza kell mennem a szobába – mondom automatikusan, felállok, majd lehajolok, hogy a ruhám felső részét is felvegyem.
- Ha most kimész, mindenki látni fog. Hétvége van, nyüzsgés.
A kissé szomorkás hangot nem tudom mire vélni. Sokféleképpen hallottam már beszélni, de így még soha. A másnaposságot, és a viszolygásomat legyűri a kíváncsiság, hogy miért ilyen a hangja, ahelyett, hogy kiátkozna a szobájából.
- Ülj le, nem mászok rád.
Nem merek ellent mondani neki, így végül leülök az ágy azon végébe, amelyik Hisagi-mentes. Csöndben ülünk, majd az órára sandítva azt látom, hogy még csak nyolc óra van. Általában tizenegy körül ürül ki teljesen a kollégium, és majd kettő körül tér vissza mindenki. Addig még van három óra…
- Mi lesz, ha Renji keresni kezd, és feljön ide? – Töröm meg a csendet pár perc némaság után.
- Akkor feljön, és kit érdekel. Nem volt semmi. Csak nem tudtad elmondani, melyik a te szobád, és ide jöttél aludni.
Bólintok, majd felhúzom a térdeim, és átkarolom őket. Ahogy az adrenalin szintem kezd lejjebb menni, úgy tűnik fel a semmiből a másnaposság második hulláma, erősebb fejfájással, mint amilyen nemrég volt.
Vagy negyed órája ülünk, amikor Hisagi közelebb húzódik hozzám az ágyon, továbbra is a takarója alatt. Mintha megint elaludt volna pár percre, és újra félálomban támadna felém.
- Ha már itt vagy újra, mi lenne, ha még egyszer…
Felsóhajtok, és tudom, nem sok választási lehetőség van. Az emlékeim azt mondják, élveztem este, és ha most is élvezném…
De hiszen ő a senpai-om!
De az kit érdekel…
A takaró kezd kijönni alólam, ahogy Hisagi teljesen mellém ért. Karjaival átkarol a nyakamnál, mire egy fáradt sóhajtást akarok. Bárcsak bennem lenne még az alkohol hatása!
Mivel nem öltöztem fel teljesen normálisan, könnyedén le tud öltöztetni Hisagi, majd a nyakamat kezdi csókolni. Elnyúlok hason az ágyon, és remélem, a másnaposság marad meg ebből a napból negatív élményként, és nem más…
 
Háromnegyed tizenegy, és kopognak az ajtón. Újra ruhában díszelgek, nagyjából öt perc óta, és minden vágyam, hogy a szobámban lezuhanyozzak. Újra kopogás.
- Hisagi-senpai! – Hallatszódik be Renji hangja.
Lefekszek a földre, mire Hisagi megy ajtót nyitni. A fejemet fogom, amikor bejön a vörös.
- Izu… Áh, Izuru! Mit keresel te a földön?
- Hagyj békén, fáj a fejem…
- Nem tudtam, mi a szobátok száma, Kira meg nem tudta elmondani. Miután majdnem benyitottam a kettes szobába, inkább úgy döntöttem, nem játszunk ilyet, és inkább aludjon itt.
- De a földön?
- Mit hittél, beengedem az ágyamba? Aki ennyit iszik, vessen magára.
Pont, mint amit nagyjából megbeszéltünk. Renji sóhajt egyet, majd segít felállni két talpra, és egy köszönet kíséretében kisétálunk a folyosóra. Bírnék egyedül is menni, de akkor az túlságosan feltűnő lenne. Pár órája ébren vagyok, és még nem mentem le…
- Meddig maradtatok még a kocsmában, miután leléptünk Rukiával?
- Fogalmam sincs, de ittam helyetted is… - Enyhén elvigyorodok, de hamar eltűnik a számról. Ez a lépcsőzés kikészíti a fejem.
A szobánkba érve előkészítek egy adag tiszta ruhát, majd bemegyek a fürdőbe, hogy lemossam magamról mindazt, amit az este folyamán összeszedtem.
A vízcseppek játszadozva gurulnak le a testemen, és változtatják meg a hajam kinézetét. Teljesen elázik, majd sampon és tusfürdő kíséretében teljesen megtisztulok. Testileg.
Nem igazán kérettem magam az este folyamán, semmire sem. De ott voltam, szólhattam volna, hogy nem akarom. Gyenge lennék? Ennyire? Hogy harcolni nem tudok, még rendben van, de hogy még magamért se tudjam megtenni? Ha azt mondom a legelején, hogy kérlek, ne, biztos megtette volna.
A szomorú hanglejtése a szobában. A sebek a hátán, amiket láttam reggel… Én okoztam őket, valóban?
Annyira zavaros minden… Nem bírok gondolkodni…
Elzárom a csapot, megtörölközök, és belebújok a tisztákba.
- Menjünk ebédelni? Esetleg gyömbért hozzá?
Renji ugratására fel se figyelek nagyon, csak egyet rándul fáradtan a testem.
- Menjünk, de ne siessünk…
Az étkezőben találkozunk Rukiával, aki nagyjából úgy néz ki, mint én. Borzalmasan. Ő még többet is aludt, mint én, és nem hiszem, hogy olyan óriási izomláza lenne, mint nekem.
- Lesz ma edzés vagy valami? – Kérdezi Rukia, mire megszédül a fejem, és minden gondolat kiúszik belőle.
- Nem hiszem, a senpai se nézett ki valami fényesen. Majd holnap biztos lesz valami.
- Ja, berúgunk megint, csak hogy vicces legyen a hétfő…
 
Egész éjszaka forgolódtam, és mostanra se jutottam előrébb. Ha ilyen történik, el kell gondolkodni azon, hogy mi okom volt erre, és egyáltalán volt-e okom rá. Csak az élvezet, az új dolgok kipróbálása, vagy valami érzés hajtott előre az éjszaka folyamán. Valamennyi érzelem volt, csak már elfelejtettem. Amikor visszajöttünk a küldetésről, annyira szomorú volt a barátai miatt, ezért is csapódtunk mellé, hátha fel tudjuk vidítani. Tegnap délelőtt ugyanolyan volt a hangja, mint az eset után… ugyanolyan szomorkás, összezavarodott… Nem tudta, mihez kezdjen ezek után.
Én se tudom, mihez kezdjek ezek után. Idősebb nálam, de ha azt vesszünk, ne rengeteggel, de hát ugyanúgy pasi, mint én! Ha lenne barátságon túlmenő kapcsolatunk, az sem lehetne éppen valami nyilvános.
Azért bénázott, mert bejövök neki?
A felismerés elemi erővel hat rám, és felülök az ágyamban. Odakint még éppen, hogy feljött a nap, de már arra gondolok, mi lesz, ha elmegyünk a tisztásra négyesben. Ott lesznek a többiek, de ezek után elborítékolhatom, hogy semmiképpen sem fog ellenem normálisan harcolni? Ez nem lesz így jól, nagyon nem…
Vissza kellene feküdnöm, hogy aludjak, de az agyam nem bír leállni. Arra gondolok, hogy egyedül van fent a szobájában, és ha most lelépnék, és még a közelébe se mennék, az egy újabb – barát? – elvesztését jelentené. Egyáltalán annak tart? Hiszen szinte semmit sem tudunk a másikról, hogy melyikünk honnan jön…
Talán nem is fontos annyira, csak az, hogy összetartozunk? Milyen összetartozásról beszélünk? Mert ez minden, csak nem… szerelem. Vonzódás a másik iránt, mert valamiért az kell. Lépni a szabályok ellen, élvezni, amit mások elképzelni sem tudnak. De melyik az igazság?
 
- Ma nem megyünk harcolni.
- De hát senpai, ezt nem teheti velünk! – tör ki Renji az eddigi nyugodt hangulatából.
- Ha belebökök az oldaladba, ordítasz. Kirának ha jobban megütöm a kardját, újra tropára megy a karja. Rukiát pedig nem akarom lezúzni.
- Azért ennyire nem vagyok szerencsétlen! – fakad ki Rukia, és nagyon is egyet értek vele. Megint más, hogy a támadásai lassúak, amikor pedig nem használ teljes kötéseket, akkor nem sokra megy egy hatodévessel szemben.
- Inkább pihenjétek ki magatokat ezen a hétvégén, jövő pénteken meg majd úgy jöttök ellenem, ahogy akartok. Nincs vita!
- De hát miért? – kérdezi Rukia kissé lehiggadva.
- Csak. – Hangzik a mindent megoldó válasz.
Még csak felém se néz, én pedig, meg se tudok szólalni. Ha felém nézne, mi lenne a tekintetében? Nem is akarom tudni…
Csöndben állunk, és nem pörög az agyam. Valamiért leállt. Amint Hisagi feláll, megcsap az illata, és a hasam görcsbe rándul. Ilyet nem kellene csinálnia. Vagy ha ezt teszi, az azt jelentené?
- Gyógyuljatok meg, gyakoroljatok most egy kicsit a társaitokkal, hogy miben lettetek jobbak, min kell még javítani, és pénteken megbeszéljük, mi a helyzet, oké?
- Oké.
Renjin látszódik, hogy nem igazán érti, mi is van valójában. Nem is baj.
- Nem igaz, hogy leszek én így él tanuló?!
- Te? Sehogy, ha még nem is vettek fel a legjobbak osztályába, azaz hozzánk.
Renji vigyorog, Rukia meg csapkodja a kezével.
- Na, ha már itt vagyunk, akkor együnk.
- Éhenkórász – húzza el a száját Rukia, de látszódik rajta, hogy ő is benne van a dologban.
- Én, ha nem haragudtok, ezt most kihagynám, és visszamennék a koliba. A hasam nem hiszem, hogy be bírná fogadni a kaját.
Megfordulok, és elindulok a kijárat felé. Visszaintek, de már nem is izgatnak. Gondolják csak azt, hogy az alkohol egy időre elvette mindennemű élelmiszertől a hangulatomat. Nem érdekel. Más érdekel. Az, hogy lezavarjam azt az apró kis vitát a fejemben, pont azt…
A koli épületének a lépcsőjén megszédülök. Hol máshol, mint éppen a második emeleten. Felnyögök, de amilyen gyorsan csak tudom, folytatom az utamat. A szobánkhoz érve előkotorom a zsebemből a kulcsot, és kinyitom. Az ajtót óvatosan bezárom, és ráfordítom a zárat. Legalább legyen egy kis időm összeszedni magam, mielőtt Renji beront a szobába.
Leveszem a cipőm, majd lefekszek az ágyra. Becsukom a szemem, és máris hallom a hangokat.
Próbálok elvonatkoztatni a péntektől, de nem megy…
A szüleim mit gondolnának? Nem, ők nincsenek itt, és nem is lesznek itt, innentől kezdve mindegy a feltételes mód. Az a lényeg, hogy én mit szeretnék, és miért.
Jó lenne vele együtt lenni, mert végre lenne valaki, aki közel áll hozzám, és nem lennék teljesen árva. Tényleg, ő honnan származik? Soha nem hallottam volna, hogy a családja hírneve miatt került volna előrébb. Lehet, hogy ő is árva? Amekkora szerencséje van…
Nézzük, milyen érdekből lehetnék vele. Egy nagyon jó barát az osztagoknál (legalábbis a többiek ezt látnák), akinek számít a szava. Az előrejutás úgymond elintézve. Csak én erre nem vágyom. Más haszon, ami miatt érdekem lenne? Azt hiszem, nincs, és ezek kihúzva.
Csak az az érzés, ami az étkezőben megcsapott. Az nyugtalanít… De miért? Még csak nem is a kellemetlen részeket elevenítette fel az agyamban!
Az arca, amikor velem volt…
De biztos, hogy rám vágyik, hogy nem csak valami szórakozás volt? Igaz, a szemei nem ezt mondták, és a reggeli viselkedése sem ezt sugallta, de ki tudja? Ismerem én annyira, hogy tudjam, ez nem csak valami kitaláció volt, vagy egy fogadás része?
Kell nekem a hülyeségekre gondolnom, mikor nyilvánvaló, hogy szeret.
De mit szeret bennem? Biztos a lidérctámadás, amiatt ment el az esze. Mikor fejbe kapta az egyik, engem látott volna meg először? Mint valami szerelmi bájital, mikor erről szó sincs. Nem, akkor még azt se tudta, hogy kik vagyunk. Csak elsősök voltunk a szemében, na meg feladat. Aztán a támadásunk, ami az én ötletem volt legjobb emlékeim szerint… annyira nem tiszta. Mert ha tényleg én találtam ki ezt a gyakorlásos dolgot, végül is én sugallhattam neki bizonyos érzéseket.
Csak azt akartam, hogy ne legyen egyedül…
Egy test csapódik az ajtónknak, majd jön a testhez tartozó hang is.
- Miért zártad be ezt a rohadt ajtót?
És meg a kérdés közben csak annyit gondolok: Basszus, miért pont most?
A percek egyre csak peregnek, órákat alkotnak, majd végül napok formájában elmúlnak. Továbbra se tudom, mi is legyen. Kettőn áll a vásár, nemde?
Csütörtökön az elsőévesek úgy viselkednek, mint akik megkergültek. Egyedül én vagyok az, aki még csak el sem mosolyodik azon, hogy házi verseny lesz. Csak egy újabb értelmetlen feladat. A győzelmi esélyek a magasban, ahogy Renjinél is. Rukiából sem nézem ki, hogy egyből össze fog esni harc közben.
Nézzük, kinek mi az előnye és a hibája. Az előnyöm, hogy jó a démonmágiám. A rossz, hogy nem használom. Renji jól harcol, és most ráadásul ez a lényeg, mivel nem lehet egy lánglabdát sem belelőni a másikba. Rukia átlagosan teljesít, de mindenképp jobban, mint azok, akikkel egy osztályba jár. Vajon nem lehetne átpakolni hozzánk? Nem, ahhoz fejesnek kellene lenni egy rokonának az akadémián. De hát rokonai sincsenek, és egy ismerőse volt, mikor idejött: Renji.
Nézegetem a többieket, ezt már úgyis régen tettem. Nem harcolok velük, órákon is inkább azt elevenítem fel magamban, hogyan küzdtünk a tisztáson egymással…
Ekkor vált át az agyam a képzeletbeli Hisagiról a valóságosra. A teremben van. Vajon miiről beszél a sensei-jel?
Nem… lenne szabad… rá figyelnem… és vonzz… a tekintete… a szemébe… akarok… nézni…
Miért nincs egy kicsi hang a fejemben, ami azt mondaná, hogy te idióta?! De ideje a harcra figyelni. Az első ellenfelem az osztály egyik legrosszabb tanulója. Legyőzöm, ez nem is kétséges.
Az ott tényleg egy vágás tőle?
Gyorsan összeszedem magam, és beviszek egy találatot. Én jutottam tovább az első körben.
Utána meg ment szépen minden addig, amíg már végképp nem tudtam figyelmen kívül hagyni Hisagit, és kaptam a karomra egy igen szép vágást. Megadóan felemelem a kezeimet, és feladom a küzdelmet. Néhányan döbbenten néznek rám, és közéjük tartozik Renji is. Csak megrázom a fejem, felemelem a hüvelykujjam, és sok sikert kívánok neki. Leülök szépen, és Hisagi felé nézek, közben meg néha Renji felé pislogok. Most épp ő küzd az első helyért, de hát úgyis nyerni fog, utána meg majd verni fogja a mellét, hogy milyen nagymenő ő… Én is az lennék, könyörgöm, de most valahogy mindez olyan nehéz feladatnak tűnik. Az eredményhirdetés után felállok, és elindulok Hisagi felé. Mintha riadalom futott volna át az arcán, utána felpattant, és lelépett. Én meg azt se tudom, mit is akartam mondani neki. Talán semmit, csak odamenni hozzá, és megcsókolni? Nem, biztos nem ennyire ostoba a tudatalattim. Mégis hogy történt meg az egyáltalán, hogy elindultam feléje?
Aztán jött az egész csütörtök este, most meg értetlenül állok Hisagi ajtójában már vagy tíz perce. Egész este azon a meginduláson gondolkodtam, meg azon, hogy mit is érzek iránta. De sajnos tudom, és azért is vagyok most itt…
Bekopogok, és várok. Néhány másodperc múlva nyílik is az ajtó, és Hisagi néz a szemembe.
- Hoy… Kira.
Csak nézek a szemébe, és nem tudok mit mondani, egyszerűen csak bólintok a köszönésre, majd nagy nehezen kiköhögöm neki:
- Bemehetek?
Hisagi bólintott rá, kicsit hátrébb állt, hogy beférhessek a szobájába, és miután beléptem, bezárta az ajtaját. A kulcs nem fordult el a zárban, vagy ha igen, én azt nem hallottam. Első pillanatban ránéztem az ágyra, majd nagy erőfeszítések árán sikerült leülnöm rá. A hajam a szemembe lógott, és nem emeltem fel vagy egy percen keresztül a fejemet, és nem néztem rá. Nem hallottam, hogy megmozdult volna – talán kővé meredt, annyira meglepődött, hogy itt talál? Végül nagy nehezen rászánom magam, hogy felemeljem a fejem, és belenézzek Hisagi szemébe. Ő várakozóan néz rám, én meg nem tudom, mit is mondjak.
Amúgy is, azzal kezdődött az egész, hogy idejövök, és majd lesz valami. Ha akar tőlem valamit, úgyis a szemembe mondja, legalábbis így ismertem meg. Most azonban csöndben van, és csak néz rám a szemével. Nem tudom, mégis mit mondhatnék neki, talán azt, hogy szeretem?
- Hisagi… mit gondolsz…?
Tudom, ez a kérdés önmagában nem is számít kérdésnek, de jelen pillanatban mást nem tudtam mondani. Látom rajta, hogy ő se nagyon érti, mire gondolok, emiatt gyorsan felteszem másképp.
- Mire gondolsz? Mármint… ami a múltkor volt. Az egyszeri, vagy…
A szavaim elcsuklottak, majd nagy nehezen kinyögtem a mondat végét.
- … vagy többszöri.
A kezét karba fonta a kérdés hallatán, és nekidőlt a szekrénynek. Szemöldökét kicsit összehúzta, majd úgy válaszolt az előző mondatomra.
- Tudod, Kira, ez nem csak rajtam múlik… és én soha nem fogok olyat erőltetni, amit nem akarsz.
A hangja nem volt haragos, de nem is volt olyan határozott, mint amilyennek megszoktam. Inkább csak kijelentő, és az egészben azt éreztem, hogy rám hagyja, úgy, ahogy van a dolgot. Azonban egy probléma van: én soha nem szoktam meg, hogy valamiben én döntsek, mégpedig egyedül. És mégis ezt várja el tőlem. Nem ismer, ennyire nem ismer… Mégsem tudom felvetni ellene. Elvégre én sem ismerem őt egészen. Valami tévképzet volt az egész, hogy ki tudom őt ismerni. Nem, ez nem így van, és erre csak most döbbenek rá.
- Értem.
Nem épp a legjobb válasz, meg ha nem is mondom, úgyis tudja, hogy felfogtam, amit mond, de ezzel is nyertem egy kis időt magamnak, hogy tudjak gondolkozni. Mennyivel egyszerűbb lenne megint részegen hemperegni, és azt se tudni, hogy hol vagyok.
- Van valami tömény italod?
A lehető leggyávább húzás tőlem, mivel még az is egyszerűbb lett volna, ha fogom magam, és kisétálok az ajtón.
- Akarsz valamit, Kira? Inni, aztán öntudatlannak lenni, hogy aztán megint mentegetőzhess, mikor megint mellettem ébredsz? Ha tudatosul, hogy már megint olyat tettél, amit mások nem tolerálnak?
Rám néz, de egy szót se bírok szólni, majd már folytatja is.
- Ha kérdezni akarsz, kérdezz. Ha mondani akarsz valamit, mondd. De légy szíves, most az egyszer állj ki magadért.
Lehajtottam a fejemet, mint egy diák, amikor a tanítója leszidja. Nagyjából tényleg ez volt a valós helyzet, és semmi más. Most talán el kellett volna mennem, de nem akartam. Azt tudom, mit nem akarok, de azt nem, hogy mit igen… Nem akarom elveszíteni, ez világos. Mégis, ez esetben mit mondjak? Sajnos csak egy kétértelmű válaszom van rá, amit valójában ki akarok mondani, az valószínűleg nem menne.
- Szeretnék itt maradni, ebben a szobában.
Engem figyel, hogy akarok-e még valamit mondani. De én nem tudom, ennél többet mit lehetne mondani. Nem érzek elég bátorságot magamban ahhoz, hogy odamenjek, és megcsókoljam, pedig az lenne a legegyszerűbb. Nem kellenének szavak, hogy kifejezzem magam, csak egyszerű tettek. Ha elkezdenék levetkőzni, csak egy ribancnak nézne, még ha nem is nőinek, de az tényleg azt sugallná. Csak a testi vágy, de én nem testit érzek. Azt soha nem is éreztem. De minden más, ami benne van…
A tenyerembe temettem az arcom, és éreztem, ahogy megindul pár könnycsepp a szemem sarkából, és belefolyik a tenyerembe. Az egész annyira érzelgősnek tűnik, de ha úgy le tudnám őket törölni, hogy nem veszi észre, elvégre még nem sírok, még nem rázkódik a hátam, és nem mutatja meg, mennyire arra vágyom, hogy valaki átöleljen. Megpróbálom a hajam fedezékében a kézfejemmel letörölni a könnyeimet, amiket nem is tudom, miért ejtettem pontosan, majd újra ránézek. Azonban már nem is volt a szobában, a konyhába ment ki. Addig szerencsére össze tudtam szedni magam, legalábbis nagyjából. Két pohárral tér vissza, majd a kezembe nyomja őket. Tűnődve nézem őket, de valahogy most már semmi kedvem nincsen használni őket. Miközben a két poharat nézem, Hisagi letérdel mellém az ágyra, és az afölött lévő polcon keres valamit. A két poharat a lehető legnagyobb tisztelettel helyeztem a földre, és úgy várakoztam. Hogy mire? Az isteni csodára vagy közbeavatkozásra, vagy mit tudom én…
- Hát ez kissé erősebb, mint amit legutoljára ittunk, de én szeretem.
- Mi van benne?
- Egy gyógynövényes keverék az emberek világából. Nyugtatóan hat az idegekre.
Majdnem megkérdeztem, hogy van-e benne alkohol, de ha azt mondja, hogy erősebb, mint amit a múltkor ittunk, akkor valószínűleg van.
Felemelte a földről a két poharat, és elém tartotta, én pedig óvatosan kibontottam az üveget, és töltöttem. Az illata egészen kellemes, de ez valamiért nyugtalanítóan hatott rám. Én kértem italt, de ha ilyen lenézően reagált arra, hogy egyből azt kértem, akkor mégis mit vár? Hogy ezután majd iszok? Visszacsavartam a kupakot, és átvettem Hisagitól a felém nyújtott poharat.
- Egészségedre.
Hisagi egyből lehúzta, én meg még mindig némán meredtem a sajátomra. Aztán nagy levegőt vettem, és én is lehajtottam. Az íze jobb, mint a szákénak, az biztos, és az alkoholt is érzem, ahogy végigmarja a nyelőcsövem. Az biztos, hogy nem vagyok hozzászokva.
Jó, ennyi elégnek kell lennie, ittam is, meg nem is. Egy pohár önmagában még nem ártott meg soha senkinek semmiből, kivétel, ha színtiszta alkoholról van szó, de esetünkben ez nem így van.
- Hisagi, nekem fogalmam sincs, hogy ki is vagyok pontosan. Az önismeretem a nullával egyenlő, és én is.
Rövid csend után Hisagi szólal meg.
- Miért érzed magad ilyen szerencsétlennek?
Mert az vagyok – de aztán ezt nem vágom rá, mert neki vannak rosszabb élményei is, mint nekem. Vagy legalábbis az övéi frissebbek, mint az enyémek. Van különbség a hetek és az évek között.
- Soha nem volt olyan problémám, amit valahogy ne tudtam volna megoldani, és most nem tudom, mégis hogyan fogjak hozzá. Ne vedd sértésnek a probléma szót, tényleg. Csak…
Felsóhajtok, mint ezalatt a rövidke idő alatt már oly sokszor megtettem, és csak meredten nézek magam elé. De végül is, van, aki jobban kezelné nálam ezt a helyzetet? Biztosan, csak én lehetek ilyen béna. Felemelem az üveget, hogy újratöltsem a poharakat.
- Tudod, én egész héten azt vártam, hogy most itt legyél…
Ebben a pillanatban görcsbe rándult a gyomrom, és mintha az ereimben lévő vér jéggé hűlt volna. Az üvegből csak folyt az ital, és alig tudtam átemelni a másik pohár fölé, hogy ne a földre csurogjon a színültig megtelt pohárból a többi ital.
- Mert ez annak is a bizonyítéka, hogy nem tettem olyat, amitől undorodnál…
Egy furcsa kis fintor jelent meg az arcomon, de szerintem ezt még ő sem tudja beazonosítani, hogy minek szól.
- Hogy nem gyűlölsz mindazért…
Ugyan, miért gyűlöltem volna? Erős késztetést éreztem rá, hogy átöleljem a vállát, de valamiért mégse tettem meg. Fogalmam sincs, ilyen szavak után hogy kell viselkedni, soha nem voltam még senkivel.
- Nincs okom gyűlölni érte, hiszen a legjobb emlékeim szerint én húztalak újra a lépcső felé, hogy menjünk a te szobádba.
A hangom teljesen színtelen, amíg ezt elmondom, utána meg felsóhajtok. Ennyi sóhajtozás egy kupacban, hogy miért nem bírok értelmesen viselkedni. Legyél kemény belül, viselkedj értelmesen. Ne úgy, mint aki most akar idegileg összeroppanni. Csak kibírom valahogy azt is, ha elküld a fenébe. Mennyivel egyszerűbb lenne mindkettőnknek… De most nem az egyszerűség miatt vagyok itt. Ha azért lennék itt, akkor el se jöttem volna ide, hanem meghúzom magam, vagy felküldöm Renjit, hogy mondja meg Hisaginak, nem megyek többet az edzésekre.
Oldalra sandítottam, és csak azt láttam, hogy Hisagi néz maga elé, majd felemeli a teljesen tele lévő poharat. A másik csak a feléig lett töltve, és úgy néz ki, az lesz az enyém. Nem is baj…
- Igen… annak… az volt a legjobb.
A szavaiból ítélve csak arra tudok gondolni, hogy ez az érzés nála már régebb óta tart. Nálam meg… fogalmam sincs.
- Szeretnéd most is…? Ne aggódj, nem mentegetőznék utána. Akkor… nem tudtam még, akarok-e bármit is…
Kissé meggondolatlan lépésnek tűnik így belegondolva, ennek örömére lehajolok a poharamért, és elkezdem a benne lévő italt úgy mozgatni, hogy körbe-körbe forogjon. A figyelmem csak eköré épül, és nem is igazán gondolkodok máson, csak hogy ne menjen ki belőle az ital egy rossz mozdulatnál.
- És most…? Te… te szeretnéd…?
Most miért kellett visszakérdezni?
- Hümm… - azzal fogom magam, az ég felé emelem a poharam, és lehúzom a tartalmát. Remélem, egyértelműnek veszi, hogy magunkra iszok. – Csak ne fájjon.
Halványan elmosolyodom, és várom, mit lép. Lépni persze nem lép, ugyanúgy ül az ágyon, ahogy eddig. Az itala maradékát megissza, majd óvatosan lerakja a földre a poharat.
Nem tudom, mennyi kedve van hozzá. Lehet, hogy el fog taszítani magától, hiába vágyik rá, mivel azért ez így mégis milyen. Feljövök, megbeszéljük a dolgokat, és máris ágynak is esünk. És ha most nem fog menni egyikünknek se? Vagy csak megjön majd hozzá a kedve? Egyáltalán én miért vágyok arra, hogy alatta legyek? Nem akarok lent lenni!
De biztosan élvezné, csak el kell engednem magam, meg figyelnem kell arra, mit hogyan csinálok. Mit is tennék, hogy én élvezzem, de vajon neki is az lenne jó, mint ami nekem?
Nem kéne az időt húzni, a végén még tényleg elküld a fenébe.
A háta mögé mászok az ágyon, és a nyakánál átkarolom, majd megpróbálom széthúzni a ruháját. Ha segít, ha nem, megszabadítom tőle. A kérdés egyedül a lenti masni, hogy szétoldódik-e magától, ő oldja ki, vagy nekem kell a nyakába ugranom hátulról, de nem hiszem, hogy azt értékelné. Vajon mennyire cselekvőképes?
Ha akarja, úgy is megteszi… Igen, és már látom is, ahogy megindul a keze, hogy kioldozza az anyagot, és hogy tovább vetkőztethessem. Hideg ujjaim óvatosan érnek a bőréhez a mellkasán, hagyom, hogy ingerelje, én pedig próbálok az ösztöneimre hallgatni. Megcsókolom a nyakát, és reménykedem, hogy úgy éli meg, mintha tüzes vasat nyomtak volna rá – hogy ott maradjon az emléke, és mindig érezze…



© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).