Első közös játékunk Silvery-vel, egyben nekem az első befejezett is.
Remek kis történet volt, köszönöm Sil így utólag is.
Esgalloth
Aeron
Esgalloth
Az egész falu fellázadt. Egy vadász megint megölte az egyik társunkat. Kegyetlen vadállatok… pedig mi sosem bántottuk őket. Többségük kedvtelésből öl, a gonoszabbak levágják a leölt elf fülét, és azzal dicsekednek. Így nem csoda, hogy annyira próbálunk távol maradni tőlük, amennyire lehet, ami meg még vérlázítóbb, hogy néhány kivétellel mindegyikük halandó. Az ainuk elkorcsosult játékai, akiket részben az elfek képére alkottak, de semmiben sem hasonlítanak ránk. Undorító, gusztustalan, elállatisodott népek ők.
Épp most hozzák haza társunk holttestét. Átvágták a torkát és levágták a bal fülét. Tipikus vadász-munka. Apám, és a többi főnemes üvölt, hiszen hihetetlen, hogy képtelenek vagyunk tenni ellenük.
- Apám, kérlek! Azzal senkinek nem lesz jobb, ha mi is egymás ellen fordulunk - kérem felemelt hangon a családom vezetőjét, de ő, mintha meg sem hallana…
- A vadászokat egytől-egyig el kell pusztítani! Nem hagyhatjuk, hogy több társunk essen áldozatul nekik! - ordítja az összegyűlteknek, mire mindenki ujjongva ad neki igazat.
- Apám, hallgass meg! Ők is élőlények, nem bánthatjuk őket! - Próbálok határozott lenni, de nekem is felfordul a gyomrom még a gondolatától is, hogy a vadászokat védem.
- Esgalloth! Hallgass el, fiam. Mit teszek én, ha te leszel a következő, akit így találunk meg?! - Ahogy most rám pillant, tényleg… tudom, hogy félt és a gondolattól is retteg, hogy egyszer engem hoznak haza átvágott torokkal és levágott füllel. - Nem hagyhatom, hogy veszélyben legyél, és nekünk, főnemes tündéknek nem szabad hagynunk, hogy tovább pusztítsák fajtársainkat. Miért véded ezeket a férgeket, Esgalloth?
- Mert ha az ainuk megteremtették őket, céljaik voltak velük. Ők is olyan gyermekei az isteneknek, mint mi, édesapám! - Amint az utolsó hang is elhagyja ajkaimat, apám közelebb lép, és hatalmas pofon csattan arcomon.
- Soha többé ne merd az elfeket a halandókhoz hasonlítani! Különösképpen ne a vadászokhoz, akik sorba ölik le társainkat! Értetted, Esgalloth?! - Rápillantok. Szemeim szikrákat szórnak a sértettségtől és a megaláztatástól.
- Ahogy parancsolja, uram - szólalok meg gúnyos hangon, és meghajlok, majd elfordulok, és az erdőbe megyek.
- Állj meg, makacs kölyök! - Mintha nem is hallanám. - Figyelj rám, Esgalloth! A vadász még az erdőben lehet. - Ekkor megállok, és hátrafordulok.
- Akkor ne kiabálj, mert a végén tényleg én leszek a következő. - Újra elindulok, már nem érdekel, hogy miket ordít utánam.
Egy magas fa tetején ülök, a folyó mellett. Hallgatom az erdő ősi énekét, a madarak dalát, és figyelem, ahogy a vadállatok békésen isznak a tiszta vízből. Hagyom, hogy a lágy, koraesti szél a hajamba kapjon, és így játsszon tincseimmel, láthatatlan ujjai köré fonva őket, majd elengedve, de újra utánuk kapva. Még a szemeimet is lehunyom, de így sem vagyok képes megnyugodni.
Tudom, hogy apám mindent csak értem és miattam tesz. Tudom, hogy egyetlen és legrettegettebb álma, hogy elveszíti egyetlen fiát, a Rejtett Virágot. Mindent tudok, és értek, de elfogadni képtelen vagyok. Mindenben akadályoznak. Sosem tehetek szabadon semmit, hiszen mindig utánam jönnek, kilesnek, visszavisznek. Szabadulni szeretnék! Csak egy kicsit… Szívből sajnálom halott társaimat, de nem tehetek értük semmit.
Ekkor keserves hang üti meg a fülem. Egy szarvas, nem messze innen kiált segítségért. Az elfeket hívja, érzi, hogy itt vagyok, de már a területünkön túl esett csapdába. De nem érdekel. Gyorsaságomat apámtól örököltem, így pár pillanat múlva már ott is vagyok, és próbálom kihúzni az oldalába fúródott nyílvesszőt. A támadója egy fa mögött bújt meg, tökéletesen érzem a szagát.
- Gyere elő, te utolsó, legmocskosabb teremtménye az ainuknak! - Nem mozdul. - Bújj elő a fa mögül, vagy érted megyek! - Végre előlép. Egy pillanatra megzavar emberfeletti szépsége. Mintha egy társam állna előttem, de teste halandó vértől bűzlik. - Hogy tehettél ilyet, te alávaló szörnyeteg?! - sziszegem felé, mire gúnyos mosoly húzódik ajkaira.
- Egy tünde oktat ki engem arról, hogy milyen a mocskosság? - Felnevet, én pedig épp végzek a szarvas sebének gyógyításával, így hagyom, hadd álljon fel, és szaladjon el ez elől a halandó szörny elől, aki még mindig röhög. Egy pillanat alatt előtte termek, ideje sincs reagálni, mégis, furcsán gyorsak a reflexei.
- Az az elf, aki kioktat téged a mocskosságról, most meg fog ölni! - Egyenesen a szemébe nézek, és végül felismerem. Meglepetten engedem el, majd újra dühös leszek, dühösebb, mint eddig bármikor.
- Benned a fajtársaim vére folyik, halandó! - Megint mosolyog. - Miért ölöd a barátainkat, ha félig a testvérem vagy? - Most, hogy jobban megnézem, túl tökéletes. Nála szebb lényt még nem láttam. Tökéletesen arányos a teste, és, bár elhanyagolt a külseje, mégis gyönyörű.
Aeron
Fáradtan lépek ki a házunk ajtaján, s gyors léptekkel indulok el a patak felé megmosakodni. A városka utcáján a szokásos irigykedő, szúrós tekinteteket érzem a hátamon, de nem törődve jelenlétükkel sétálok tovább.
A víz fölé hajolva pillantok tükörképemre, s a szokásos szépen ívelt szempár tekint vissza rám. Hajam az arcom mellett lehullva simogatja a víz felszínét, elhomályosítva a képet… kezd túl hosszú lenni, lehet, hogy le kéne vágnom.
Épp a vízbe meríteném kezemet, mikor egy óriási kő csobban mellettem a habokba, s csak reflexeimnek köszönhetem, hogy nem leszek csurom víz a kifröccsenő cseppektől. Hátra hőkölve ugrom fel a földről, s szúrós tekintettel nézek a mellettem álló fiúra, aki felhorkanva fordul el.
- Hát persze, mit is vártam egy ilyen korcstól – vigyorogva néz vissza rám, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutassam dühömet. Már hozzászoktam a hasonló megjegyzésekhez. Ha nem élne itt az anyám, már rég elhagytam volna ezt a koszfészket.
- Oden, kímélj meg a megjegyzéseidtől. Nincs jobb dolgod, mint utánam rohangálni? – Mérgesen szorítja össze ökleit, és közelebb lép hozzám, de nem hátrálok. Nincs okom rá, hogy féljek tőle.
- Nem, amíg itt rontod a levegőt, addig nincs jobb dolgom. – kardját előrántva tesz felém még egy lépést, de még mindig nem hátrálok, viszont ujjaim a kardom markolatára csusszannak.
- Tudod, hogy esélyed sincs ellenem. – ajkaim gúnyos vigyorra húzódnak, ahogy lenéző tekintettel nézek rá – még csak meg sem tudsz karcolni a pengével.
- Ne legyél olyan büszke rá, hogy az undorító elfek képességeinek egy részével bírsz. Akkor is csak egy korcs vagy. Milyen érzés, hogy senkihez sem tartozol igazán? Az emberek nem fogadnak el, mert félig elf vagy, az elfek pedig azért, mert félig ember. Mókás, nem igaz? – szavai erősebbet szúrnak szívembe, mint amekkorát pengéje tudott volna, s egy villámgyors mozdulattal lépek hozzá, majd pólóját megragadva emelem fel a földről.
- És az milyen érzés, hogy csak egy korcs vagyok, mégis bármikor legyőzlek? – egy könnyed mozdulattal dobom le a földre, és keserű szájízzel fordulok el tőle… hát ez remek… megint sikeresen elrontották a reggelemet. Felveszem a földről a tisztálkodáshoz szükséges holmiimat, s épp indulni készülök, mikor újra megszólal.
- Bebizonyítom, hogy erősebb vagyok nálad. – gúnyos vigyorral fordulok felé… ja persze. – bebizonyítom azzal, hogy legyőzök egy elfet. – felkacagva pillantok rá, majd válaszra nyitom ajkaim:
- Esélyed sincs egy elf ellen, add fel. – faképnél hagyom, mielőtt válaszolhatna, s sietős léptekkel megyek haza. Minél előbb hazaérek, annál előbb indulhatok az erdőbe.
A fák között lépkedve szívom magamba az erdő frissítő levegőjét, szemeimet lehunyva sétálok, ösztöneimre hagyatkozva kerülöm ki az apróbb akadályokat. Hallom a sarkamban Isis loholását, s fél szemmel mosolyogva sandítok rá. Az egyetlen barátom. Füleimet már messziről megüti a halkan csobogó patakocska hangja, s lábaim automatikusan a hang felé veszik az irányt. A patak egy vízesésben végződve torkollik egy apró tavacskába, s a kövekre ülve nézem fentről, ahogy a zuhanó cseppek hangos csobogással érik el a tó vizét.
A tó távolabbi vége mellett egy gyönyörű alakot pillantok meg… igen, nem kétség. Ez egy elf. A nő óvatos mozdulattal mártja a vízbe ujjait, ajkai mozognak, nyilán dudorászhat vagy énekelhet valamit. Elmosolyodva figyelem, ahogy arcát megmosva hajol a víz fölé… Gyönyörű teremtmények, az egyszer biztos. Kár, hogy hiába szép az alma, ha belül rohadt…
Hirtelen egy sötét ruhás, alacsony férfi jelenik meg mögötte, lassú léptekkel közelít hozzá, s villámgyors mozdulatokkal állok fel a sziklán. A férfi alakja zömök, mozgása merev, biztos, hogy emberről van szó, de miért? Miért nem hallja az elf? Talán a víz miatt? Vagy azért mert énekel? Miért nem veszi észre?
Íjamat előkapva veszem célba az idegent, mikor kezében egy rövid kardot pillantok meg, s bármelyik pillanatban készen állok a lövésre. Nyilam hegye centiméterre pontosan a szívére szegeződik a távolból, s ahogy jobban szemügyre veszem a férfit, elakad a lélegzetem. Oden. Miért csinálja ezt? Amiatt, amit mondtam? Nem… az nem lehet. Kezeim megremegnek, nem vagyok képes elengedni a nyílvesszőt, csak mikor kardja a nő nyaka elé csusszan. A remegéstől célt tévesztek, a nyíl csak a bal vállát találja el, s pár másodperc múlva a tünde holtan fekszik a tó mellett… nem hiszem el… nem voltam képes megölni… Megrökönyödve bújok a fák közé, kezemet szám elé téve fojtom vissza a zavarodott zihálást, s még mindig alig tudom felfogni a látottakat… és… jól láttam, hogy levágta a fülét? Hogy bizonyítsa? Ez mind az én hibám… az egészről én tehetek… ha nem mondom azokat, amit mondtam neki, akkor ez nem történik meg. Ez tényleg megtörtént? El kell tűnnöm innen… ezt… én nem akarom tudni. El akarom felejteni.
Isis hangosan ugatva néz a tó felé, s nyakát átölelve húzom magamhoz.
- Psssszt, nyugodj meg… nyugi. – szavai nem csak neki szólnak, magamat is próbálom megnyugtatni velük, kevés sikerrel.
Sietős léptekkel indulok el, nem figyelem merre megyek, csak minél távolabb akarok kerülni azoktól az emlékektől.
Pár óra múlva szinte teljesen sikerül megszabadulnom a sokk utóhatásaitól, s immár nyugodt léptekkel keresek valamit, amivel elvonhatnám a figyelmemet. Fülemet hirtelen mozgolódás zaja üti meg, s elmosolyodva lépek a hang irányába. Egy szarvas… pont erre van szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat. Hátra pillantok, Isist keresem szemeimmel, de nem látom… mindegy, gyakran elszakadunk egymástól, de a végén mindig megtalál.
Még pár lépés, és megpillantom a zsákmányt, tőlem jó pár méterre a fák között. Előveszek egy nyílvesszőt, s finom, lassú mozdulattal helyezem az íjba. Célba veszem az állat szívét, könyörületesebb egy csapásra megölni őket. Úgy nincs szenvedés. Ahogy a nyíl elhagyja az íjamat, hallom fülemmel, ahogy a levegőt hasítja, s már előre érzem, hogy elrontottam a lövést, s a szarvas fájdalmas üvöltése is ezt bizonyítja. Mellé lőttem. Ez nem az én napom.
Gondterhelt arccal sétálok felé, mikor újabb hangot hallok, s érzem, hogy az érkező emberfeletti sebességgel közelít felénk. Hát ez remek… egy nap alatt két elf? Tényleg nem az én napom. Még pont elég időm van, hogy belépjek a legközelebbi fa mögé, s némán várom a fejleményeket.
- Gyere elő, te utolsó, legmocskosabb teremtménye az ainuknak! – a hang hallatára a szívem gyorsabb dübörgésbe kezd, nyelek egyet, de lábaim nem mozdulnak. - Bújj elő a fa mögül, vagy érted megyek! – Bátorságomat összeszedve varázsolok mosolyt ajkaimra… nem mutathatom ki, hogy félek… szó nélkül lépek ki a fa mögül, s végigmérem szemeimmel. Elakad a lélegzetem, ahogy közelről végignézek a gyönyörű testen… tényleg nagyon szép, de nem hagyhatom, hogy elbűvöljön.
- Hogy tehettél ilyet, te alávaló szörnyeteg?! – tekintetemet a világoszöld szempárba fúrva vigyorodom el… nem, én nem hagyom becsapni magamat. Én nem követem el azt a hibát, amit az anyám… nem hagyom, hogy a külseje rabul ejtsen.
- Egy tünde oktat ki engem arról, hogy milyen a mocskosság? – Az a mocskosság, amit ők csinálnak… Szemeimmel követem minden mozdulatát, s amikor felegyenesedik a szarvas mellől, még jobban szemügyre veszem testét. Egy szempillantás alatt terem előttem, s nekem csak arra van időm, hogy ujjaimmal megragadjam kardom markolatát, s egy fél lépést hátráljak.
- Az az elf, aki kioktat téged a mocskosságról, most meg fog ölni! – egy ideig furcsán néz rám, arcán különböző érzelmek tükröződnek, majd folytatja:
- Benned a fajtársaim vére folyik, halandó! – oh, hát végre rájött… na mivan, így már nem ölsz meg? - Miért ölöd a barátainkat, ha félig a testvérem vagy? – Most rajtam a sor, hogy meglepődjek… „félig a testvérem”… a tekintetét fürkészve pillantok rá… eddig mindenki azt látta bennem, hogy félig ellenség vagyok… ő az első, aki a másik oldalról közelíti meg.
Hátrálok egy lépést, s ő nem mozdul. Mindketten tudjuk, hogy nem tudok előle elmenekülni, s jelenleg nem is tervezem. Nem… nem hagyhatom becsapni magam. Nem bízhatok senkiben, úgyis csak elárulnak. De miért? Miért ver ilyen észveszejtően gyorsan a szívem?
- Nem tartozom neked magyarázattal, hogy mit miért csinálok. – ajkaimat ismét vigyorra húzom. – ne tévessz össze a szánalmas, szarvasokkal barátkozó fajtársaiddal. Legszívesebben mindent eltörölnék, amiben hozzátok hasonlítok. – szinte köpöm a szavakat, hangomban keserűség bujkál, de legbelül tudom, hogy szavaim nem teljesen őszinték.
- Úgy látszik még a mi vérünk sem elég erős, hogy ellensúlyozza a benned uralkodó halandó vért.
Ahogy keze a kardjára siklik, villámgyors mozdulattal rántom elő én is a pengét, s tudom, hogy nincs esélyem gyorsasága ellen, de nem könnyítem meg a dolgát. Hallom, ahogy a fémek egymáson csattannak, s szinte szikrákat szórnak az erős ütésektől. Megérte annyit gyakorolni éveken át, és fejleszteni a képességeimet. Alig pár perc után érzem, ahogy testem kezd lelassulni, s ő mintha csak most lendülne bele igazán… gyakorlás ide vagy oda… egy elfnek nem vagyok ellenfél. Milyen megalázó. Hiába volt az egész… tényleg ez lenne a végzet? Egy elf fog megölni? Milyen ironikus… egész életemben támadások áldozata lettem a tünde vér miatt az ereimben, és egy elf oltja ki az életem.
Hirtelen egy erős ütést érzek a tarkómon, minden elsötétül, érzem, ahogy testemet elhagyja az erő, s a földre rogyva esek össze.
Egy ketrec szerű helyen ébredek, s a tarkómat dörzsölve ülök fel. Hát ez remek… az ellenség fészkében vagyok… Most komolyan ide zártak azért, mert rálőttem egy szarvasra? Szánalmas… még az elfektől is… azt hiszem ezzel túlszárnyalták az elképzeléseimet. Vagy csak indokot keresnek, hogy miért öljenek meg… igen, ez a valószínűbb. Körbenézek, nem látok senkit a közelben, a ketrec a fák között helyezkedik el. Szemeimet lehunyva koncentrálok a hangokra, s a távolból könnyen kivehető a falu zaja… nem lehetnek messze.
Hirtelen loholásra leszek figyelmes a másik irányból, s elmosolyodva szólalok meg.
- Isis, hát megtaláltál. – a ketrechez jön, s kézfejemet kidugom az egyik apró lukon, hogy megsimogassam buksiját. Boldogan nyalogatja meg ujjaimat, majd közelebb hajolok hozzá. – Isis, én nem tudok hazamenni veled. Sajnálom, egyedül kell menned, de tudom, hogy hazatalálsz. Neked haza kell menned, hogy legalább te megmaradj anyának, érted? – okos szemekkel néz rám, mintha minden egyes szavamat értené, s keserűen felnevetek… hát ez remek… kezdek bekattanni…
Halk zörgésre leszek figyelmes, és ahogy tekintetemet a hang irányába fordítom, a szőke tündét pillantom meg, aki idehozott… remek… jött, hogy a pofámba röhögjön?... vajon mennyi ideje áll ott? Nem szólalok meg, csak szemeimmel követem, ahogy Isis a farkát csóválva közelíti meg… hát ez király, már ő is elárul? Hízelegni az ellenségnek? Már meg sem lepődök. Felhorkanva fordulok el, és épp egy csípős beszóláson gondolkodom, mikor három másik elf lép elő a bokrok közül. Mi lesz itt? Kupaktanács?
Szemügyre veszem az újonnan érkezőket… valószínűleg ők az idősebbek. Igaz, arcuk ugyanolyan gyönyörű és finom vonású, de tekintetükben tisztán látszik az évek súlya.
- Oh, remek, úgyis épp kezdtem unatkozni. Szóval eldöntenék végre, hogy mi legyen? – hangom gúnyos és szemtelen, s az egyik idős tünde mély, dörmögő hangon fojtja belém a szót.
- Csend legyen, mocskos vadász. A tünde tanács bűnösnek ítélt egy elf meggyilkolásáért. A büntetésed: halál. – szemeim tágra nyílnak, megszólalni sem tudok a meglepettségtől… a nő… azt hiszik, hogy én öltem meg? Az emlékek megrohamoznak, ahogy a gyönyörű alakja holtan rogy össze Oden karjai között, s kezeimet ismét a szám elé kapom.
Közben a ketrec ajtaját kinyitják, kivezetnek rajta, s én próbálom megállítani, hogy fejemben újra és újra lejátszódjon a jelenet.
- Apám, nincs bizonyítékunk, hogy ő ölte meg. – meglepetten pislogok, ahogy a szőke tünde elém lépve takar el a többi elf elől, mintha testével védelmezne.
- Esgalloth, menj onnan! Épp elég bizonyíték, hogy azon a környéken járt.
- Nem mozdulok, ha megölitek, pont olyanok lesztek, mint maguk a vadászok. Hát ezt akarod? Értelmetlen gyilkolászást? Ráadásul az elfek vére folyik ereiben. – érzem, ahogy kicsit hátrébb lép, háta szinte mellkasomnak simul, ahogy előttem áll, s egész testem libabőrös lesz a közelségétől, pulzusom a kétszeresére nő, s érzem, ahogy arcom kipirul. Miért véd engem?
Látom, ahogy válla fölött rám pillant, s ettől mintha még forróbbnak érezném arcomat… nem… nem dőlhetek be neki. Nem tudom miért véd engem, de semmiképp nem dőlhetek be neki.
- Épp az teszi veszélyessé, hogy a mi vérünkben osztozik. Ezért képes rá, hogy megölje az elfeket, hát nem érted? – Hátrébb lépek, eltávolodva Esgallothtól, s küzdök az elmémet megrohamozó emlékek ellen.
- Nem én öltem meg a nőt… nem az én hibám volt. – a szavakat inkább mondom magamnak, mint nekik, szemeim meredten a földre szegeződnek, ahogy ismét lejátszódik a jelenet fejemben, s lelkiismeretemet győzködöm, hogy ne kínozzon tovább, de még mindig bűntudat mardossa a szívemet.
Esgalloth
Összezavarodott, látom a szemén, de ne értem, hogy mitől. Talán azt várta, hogy ellenségnek tekintem? Nem. Nem azért viszem a falu öregei elé, mert őt vélem a társam gyilkosának, hanem mert szarvast akart ölni. Ez pedig súlyos vétek.
- Nem tartozom neked magyarázattal, hogy mit, miért csinálok! Ne tévessz össze a szánalmas, szarvasokkal barátkozó fajtársaiddal. - Szívemig hatolnak szavai, de érzem, hogy nem gondolja komolyan. A szemeiben határozatlanság csillog, érzem, hogy mennyire nem érti a helyzetét. - Legszívesebben mindent eltörölnék, amiben hozzátok hasonlítok. - Mennyi fájdalom és keserűség. Szegény fiú…
- Úgy látszik, még a mi vérünk sem elég erős, hogy ellensúlyozza a benned uralkodó halandó vért. - Megtámadom, de eszemben sincs megölni. Megsebezni sem szeretném, hiszen annyira szép. Minden egyes heg vétek azon a gyönyörűen hamvas bőrön.
Látom, hogy fárad, így nem kínzom tovább. Egy határozott és gyors mozdulattal mögötte termek, és leütöm, ő pedig összeesik. Karjaimba kapva viszem a falu mellett elhelyezett ketrecbe, és visszamegyek az apámért, és a másik két rangidős elfért. Ők meglepve hallgatják, hogy kit fogtam, és már látatlanban elkönyvelik társunk gyilkosának.
Visszatérve a ketrechez, mosolyogva figyelem, ahogy a kutyájával beszél. Milyen aranyos, hogy fogalma sincs róla, hogy az elfek vére miatt az állatok minden szavát értik. Nem kellene sokat tanulnia, és ő is képes lenne beszélni velük. De sajnos bámészkodásomat megzavarják az öregek.
- Oh, remek, úgyis kezdtem unatkozni! Eldöntöttétek végre, hogy mi legyen? - Magamban elmosolyodom a pimaszságán. Bátor kölyök, hogy így szólítja meg az elfek falujának három vezetőjét.
- Csend legyen, mocskos vadász! A tündetanács bűnösnek ítélt egy elf meggyilkolásáért. A büntetésed: halál. - A fiú összeroskad. Nem, nem engedhetem, hogy bántsák. Mi nem lehetünk olyanok, mint a halandók!
- Apám, nincs bizonyítékunk, hogy ő ölte meg. - Elé ugrok, és testemmel próbálom védeni. Nem bánthatják. Nem engedem. Ez a fiú már olyan sokat szenvedett. Sehol sincs otthona, sehol sem érezheti, hogy szeretik, hiszen félvér, mindenhonnan kitaszították.
- Esgalloth, menj onnan! Épp elég bizonyíték, hogy azon a környéken járt! - Na, ezt nem hiszem el! Az én bölcs apám…
- Nem mozdulok! Ha megölitek, pont olyanok lesztek, mint maguk a vadászok. Hát ezt akarod? Értelmetlen gyilkolászást? Ráadásul az elfek vére folyik ereiben.
- Épp az teszi veszélyessé, hogy a mi vérünkön osztozik! Ezért képes rá, hogy megölje az elfeket, hát nem érted?! - Valahol igaza lehet apámnak, de én hiszek ebben a fiúban. Ő nem ölt meg senkit. Képtelen lenne kiontani egy életet. Az, hogy szarvast öl, a halandó vére miatt képes megtenni, de le merem fogadni, hogy sosem lenne képes kínozni egy élőlényt, megölni pedig végképp nem! Azt nem engedi az elfek vére!
- Nem én öltem meg a nőt… nem az én hibám volt… - hallom meg most először kétségbeesett hangját. Majdnem összeesik a rá nehezedő tehertől. Igen, én tudom, hogy nem te tetted! Biztos vagyok benne, hogy tiszta a szíved. Hátrafordulok, ahogy ő lassan már a földre esik. Minket és önmagát is győzködi, én pedig hiszek neki. Apám felé fordulok.
- Hát nem látod?! Ilyen lenne egy gyilkos?! Így képzeled el azt, aki megölte a társainkat?! - ordítom.
- Esgalloth. Messzire mész. - Közelebb lép, és az arcomra simítja kezeit. - Ennyire megrészegített a halandó szépsége?
- Őrültség minden szavad, apám! - Dühösen rántom el fejem, és hátrálok. - A fiú egyetlen bűne, hogy lelőtt egy szarvast, akit én meggyógyítottam. Ezért nem halállal kell lakolnia!
- Akkor hogy büntessem meg? Mond el, Esgalloth. - Hátrafordulok. Annyira elesett. Látszik a tekintetén, hogy kirekesztett. Az emberek közt sosem lehet helye, és már a tündék közt sem. Nem tehetem ki akkora megaláztatásnak, hogy az egész falu előtt kapja meg a tettéért járó botütéseket.
- Harminc botütés, mint mindenkinek, aki meg akar ölni egy szarvast, de elvéti. - Apám tekintetén látom, hogy gondolkodik. - Nem elég bizonyíték, hogy arra járt. Lehetett egy másik elf is, aki ott ivott a pataknál. Ez magyarázná, hogy miért tudta megölni a fajtársunkat! - Az egyik nemes elf elém lép, és hatalmas pofonnal jutalmaz, mire én elesek a földön.
- A te büntetésed pedig húsz botütés, Esgalloth! Engedetlen voltál és hamisan vádaskodsz! - Tudom, hogy ez az öreg elf mennyire gyűlöl engem. Azt is tudom, hogy mentsem meg a fiút.
- Ha magamra vállalom az ő harminc ütését is, akkor elengeditek? - Mindenki döbbent tekintettel néz rám, a fiú pedig felnyög, és felpattan.
- Erre semmi szükség, én váll…
- Fogd be a szád, halandó! - ordítja le apám. - Esgalloth. Ötven botütés komoly tettért jár. Te nem vétettél ekkorát. Fiam… - Kétségbeesett tekintettel néz a szemembe. Tudom, hogy félt, tudom, hogy mindezt el akarta kerülni. De ez a fiú nem az ellenségünk. Valamiért úgy érzem, ki kell állnom mellette.
- Nem, nincs mit átgondolni. Ha elengeditek, és sértetlenül távozhat, akkor az ő bűnéért is én felelek. - A három öreg egymásra néz, majd bólintanak. Apám is, aki ezt követően a fiúhoz fordul.
- Takarodj a szemem elől, mocskos félvér. Tűnj, és olyan messzire menj, ameddig csak a lábad bírja. A fiam miattad… miattad… - Apám hangja elakad, így mellé lépek, a vállára teszem a kezem, és a fiúhoz szólok.
- Bocsásd meg apám gorombaságát. Kérlek, siess. A határainkon kívül már nem bánthatnak. - Mosolygok, ő pedig értetlenül néz. - Menj, kérlek. - Hátrálni kezd, még utoljára mélyen a szemembe néz, megremeg valamitől, és elrohan.
*
A falu főterén egy farönkre kell hasalnom, hogy megkapjam az ötven ütést. Mindenki tudja, hogy mit tettem, és kit védtem, de nem érdekelnek a gúnyos és haragos tekintetek. Tudom, hogy helyesen cselekedtem, a fiú nem lenne képes ölni. Láttam a szemében. Talán állatot igen. De elfet, vagy embert soha.
Csattan az első ütés. Ez még nem fáj. A percek ólomlábakon járnak, és én tíznél befejezem az számolást. Ekkor tépi fel először a húsomat a bot. Érzem, ahogy vérem serken, és nem gyógyítom magam. Büszkén fogom vállalni, akár egész életemben, hogy mit tettem!
Eszeveszett fájdalmat érzek, de nem ordítok. Férfi vagyok, nem adhatom meg senkinek azt az örömöt, hogy hallja jajveszékelésemet, inkább véresre harapom ajkaimat. Számban érzem saját ízemet, fémes és édes, ahogy minden tünde vére. Lassan véget ér a kínzásom, hóhérom már a negyvenötöt kiáltja. Ekkorra már nem is érzek semmit. Annyira felhasogatta a hátamat a bot, hogy szinte a csontjaimnál érzem, ahogy belém vág, újra és újra. Végül befejezi. Fehér anyagot borít a hátamra, én pedig nehezen tudok csak felállni. Apám és anyám hátat fordítva nekem indulnak a tanácsterem felé, én pedig úgy döntök, a folyóhoz megyek. Egyedül akarok lenni. Nem akarom, hogy a szemembe nézve vádoljanak engem. Nincs szükségem szánalomra.
A csendes kis patak halkan csordogálva fogad. Lelököm a földre a fehér leplet, ami már csurom vér, majd leveszem a szandálomat és a nadrágomat is. Mindenem véres, a lábam szárára lassan rá is szárad. Ahogy belépek a vízbe már érzem, hogy valaki figyel, de most képtelen vagyok koncentrálni. Biztos apám egyik alattvalója.
Hagyom, hogy a víz csobogása lemossa testemről a vörös vért, és szó nélkül viselem el, hogy mennyire csíp. Arcomat is megmosom, hiszen ajkam is csurom vér, majdnem kiharaptam egy darabot belőle fájdalmamban. Végül beállok a kis vízesés alá, hogy hosszú hajamat is kimossam. A szőke tincsek most pirosak, de ahogy éri őket a víz, lassan tisztulni kezdenek. Én pedig meztelenül állva, hátrahajtott fejjel tűröm, ahogy a hideg cseppek megtisztítatnak. Nem fordulok hátra, mikor meghallom, hogy valaki a vízbe gázolva közeledik. Ugyan ki lehetne? Senkitől sem kell félnek, erős vagyok.
Aeron
-Hát nem látod?! Ilyen lenne egy gyilkos?! Így képzeled el azt, aki megölte a társainkat?! – szinte már üvölt, s apjára néz szikrákat szóró szemekkel… miért csinálja ezt? Miért védelmez ilyen kitartóan? Nincs szükségem egy mocskos elf szánalmára…
-Esgalloth. Messzire mész. Ennyire megrészegített a halandó szépsége? – már nem nézek oda, csak hallgatom szavaikat, de arra sem figyelek igazán. Már nincs beleszólásom. Nem hisznek nekem, és én nem fogom győzködni őket. Már úgyis belefáradtam az egészbe.
-Őrültség minden szavad, apám! A fiú egyetlen bűne, hogy lelőtt egy szarvast, akit én meggyógyítottam. Ezért nem halállal kell lakolnia! – meglepetten sandítok ismét Esgallothra, tehát ő csak ezért hozott ide? Egy hülye szarvas miatt? … akkor ő tényleg elhiszi, hogy nem én öltem meg?
-Akkor hogy büntessem meg? Mond el, Esgalloth. – érzem magamon a tekintetüket, szemeimet a földre sütve meredek magam elé, nem nézek feléjük.
-Harminc botütés, mint mindenkinek, aki meg akar ölni egy szarvast, de elvéti. – meglepetten pislogok… az elfeknél tényleg 30 botütés jár azért, mert rálősz egy szarvasra? De hiszen valamit enni kell… ez nem normális. - Nem elég bizonyíték, hogy arra járt. Lehetett egy másik elf is, aki ott ivott a pataknál. Ez magyarázná, hogy miért tudta megölni a fajtársunkat! – folytatja kitartóan, s végre rá emelem a tekintetemet. Hirtelen elé lép az egyik tünde, aki eddig meg sem szólalt, és egy hatalmas pofont kever le neki a kitartó ellenkezés miatt… összerezzenek, ahogy a földre esik az ütéstől, és hirtelen furcsa szúrást érzek a szívemben… azért bántják, mert engem véd… pedig semmi értelme az egésznek, minden felesleges.
-A te büntetésed pedig húsz botütés, Esgalloth! Engedetlen voltál és hamisan vádaskodsz! – mondja a férfi, s meglepetten szedem össze az energiáimat… hogy micsoda? 20 botütés mert vádaskodik? Akkor nekik hármuknak is jár fejenként 20-20, mert pont ugyanazt csinálták… igen, az elfek pont olyanok, amilyeneknek elképzeltem őket.
-Ha magamra vállalom az ő harminc ütését is, akkor elengeditek? – tágra nyílt szemekkel kapom rá a tekintetemet… na azt már nem, most már elég a mártírkodásból.
-Erre semmi szükség, én váll… - ellenkeznék a fiú ajánlatával, de az apja rám üvöltve fojtja belém a szót… úgy látszik tényleg nincs beleszólásom.
-Fogd be a szád, halandó! …Esgalloth. Ötven botütés komoly tettért jár. Te nem vétettél ekkorát. Fiam… - épp újra ellenkezésre nyitnám a számat, mikor a szőke elf makacsul folytatja.
-Nem, nincs mit átgondolni. Ha elengeditek, és sértetlenül távozhat, akkor az ő bűnéért is én felelek. – tekintetemet az öregek és Esgalloth között kapdosom, s még mindig nem hiszem el a hallottakat… miért? Miért megy ilyen messzire azért, hogy megóvjon? Nem értem mit akar ezzel elérni. Biztos van valami hátsó szándéka vele, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Nem mindegy neki, hogy mi történik velem?
-Takarodj a szemem elől, mocskos félvér. Tűnj, és olyan messzire menj, ameddig csak a lábad bírja. A fiam miattad… miattad… - megrökönyödve meredek az idős elfre, majd újra a fiút nézem, ahogy apja mellé sétál. Komolyan elmehetek? Ennyi lenne az egész? Ennyivel megúszom? Ezt úgysem veszem be… hol van elrejtve a csapda? Nem mozdulok, csak nézem, ahogy a szőke tünde az apja mellé sétálva mosolyog rám.
-Bocsásd meg apám gorombaságát. Kérlek, siess. A határainkon kívül már nem bánthatnak. Menj, kérlek. – nem értem… nem értem miért csinálja ezt.
Hátrálok egy lépést, lassan, óvatosan, mintha minden irányból váratlan támadásra vagy csapdára számítanék, de semmi nem jön. Nem értem… tényleg csak így elengednek? Még utoljára Esgallothra nézek, elmerülök a világoszöld tekintetben, s testem megremeg, szívem majd kiugrik a helyéről… miért néz így rám, mikor az én hibámból kap 50 botütést? Miért nem haragszik? Miért nem gyűlöl, mint mindenki más? Nem értem… nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá.
Lassú mozdulatokkal fordítok hátat nekik, se először lassú, majd egyre gyorsabb léptekkel kezdek el futni. Nem figyelem az utat, csak minél távolabb akarok kerülni tőlük… és nem… nem az öreg tündéktől, és a büntetésüktől félek… nem… akitől a legjobban tartok az Esgalloth… miért érzem úgy, hogy őt nem lennék képes gyűlölni? Talán bedőltem a színjátéknak? Talán elkövettem azt a hibát, mint az anyám? Mindegy… soha többé nem kell látnom, soha többé nem szabad látnom. De miért fáj ettől a gondolattól a szívem? Mintha… mintha csak arra vágynék, hogy újra lássam, de az lehetetlen. Erre még csak gondolnom sem szabad.
Ahogy kiérek az elfek területéről, először lelassítok, majd a futásból szépen lassan séta lesz, s így folytatom az utamat. Nem hiszem el, hogy túléltem. Ilyen simán elengedtek… hála neki. Kezemmel a fejemet kezdem csapkodni, hogy kiverjem belőle a hálálkodó gondolatokat, utálok tartozni valakinek… meg amúgy is, nem ő volt az, aki miatt az egész történt? Még szép, hogy neki kell rendbe hozni… lesütött szemekkel megyek tovább, de nem tudok hazudni magamnak… legbelül tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy neki köszönhetem az életemet. Azok hárman már rég megöltek volna, ha ő nincs ott. Vajon már megkapta a büntetését? Vagy talán épp most verik?
A gondolattól is kiráz a hideg, hogy miattam bántják, és én nem tehetek semmit ellene. Dühösen rúgok egy nagyot a mellettem álló fába, majd lenyugodva simítom végig a törzsét:
- Ne haragudj, tudom, hogy nem te tehetsz róla. – megállok a mozdulatban, majd ledermedve emelem az égre a tekintetemet. Mit művelek? Komolyan egy fához beszélek? Elég annyi, hogy van egy elf, akit nem gyűlölök, és máris növényekkel diskurálok? Azt hiszem itt az ideje, hogy lassan haza menjek.
- Isis. – szólok hátra a vállam fölött, s egy rövid vakkantással jelzi, hogy mögöttem van. – Gyere, mindjárt alkonyodik, itt az ideje, hogy hazamenjünk.
Elindulok a város irányába, de megtorpanok, mikor nem hallom magam mögött a megszokott loholást…
- Isis, gyere már. – szólok hátra megint, mire csak hozzám futva kezd el húzni az ellenkező irányba. Megadóan követem, mielőtt még széttépné a nadrágomat, de ahogy az elfek területe felé vonszolna, megtorpanok.
- Oda nem mehetünk… - mondom neki ellentmondást nem tűrően, de kitartóan ráncigál, s követem… ma már úgyis felkészültem lelkileg a vég eljövetelére… bár, ha most elkapnának, akkor Esgalloth feleslegesen áldozta fel magát értem.
Az emléke hatására is gyorsabban kezd verni a szívem, s követem Isist, ahogy maga után húz. A távolból halk csobogást hallok, s ahogy kiérünk a fák közül, egy folyót pillantok meg. A habokon tükröződik a lemenő nap rózsaszínes fénye, s a magas vízesés is narancssárgás színben játszik, ahogy a habokon megtörnek a sugarak. Gyönyörű… és ennél a látványnál csak az szebb, amit a hullámok között pillantok meg. A távolból is tisztán ki lehet venni egy gyönyörű testű elf alakját, ahogy a vízben mosakszik, s pár lépéssel közelebb megyek, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Kezemet szám elé kapom, ahogy rájövök, hogy ki áll tőlem alig pár méterre, és ahogy jobban végignézek a csupasz testen, megpillantom a véres sebeket. Istenem… csupa vér… mindenhol… hányingerem támad a gondolattól, hogy minden seb, ami a csodaszép testet csúfítja az én hibám, s düh árasztja el a testem… miért? Miért tette ezt magával miattam… nekem kellett volna kapnom azokat az ütéseket. Nem neki…
Gyors léptekkel sétálok a partra, ledobom magamról a vékony páncélzatot, de a ruháimat nem veszem le… nem lennék képes egy ilyen gyönyörű test mellett felfedni az enyémet… nem szoktam meg, hogy valakihez képest szégyellenem kell a külsőmet… életemben először érzem azt, hogy bárcsak szebb lehetnék. Akkor lehet, hogy felfigyelne rám… lehet, hogy nem csak szánalomból védene meg. Miket gondolok?
Ajkamba harapva sétálok a habok közé, és elámulva figyelem közelről a testét. Háttal van nekem, de minden vonása tökéletes, mintha egy hibátlan műalkotás lenne az egész lénye. Hihetetlen.
Szépsége elbűvöl, csak a hátán díszelgő sebek rontják az összképet, s ez eszembe juttatja, hogy miért jöttem ide. Mögé lépek a habokban, egy ideig némán állok, majd megszólalok.
- Miért csináltad ezt? – hangomban keserűség bujkál, s szavaim hallatára végre megfordul. Egy pillanatra érzem, hogy elvörösödöm, szinte már el is felejtettem, hogy milyen gyönyörű arca van.
- Hogy kerülsz ide? Ez az elfek területe, itt nem vagy biztonságban. – láthatóan kerüli a választ a kérdésemre, s ahogy teljes testével felém fordul, kényszerítem magamat, hogy más irányba nézzek.
- Nehogy azt hidd, hogy hálálkodni fogok vagy valami… senki nem kért, hogy áldozd fel magad értem. – ajkamra harapok… igazából nem ezt akartam mondani… azért jöttem, hogy megköszönjem, de nem vagyok képes kimondani a szavakat. Még soha nem tett értem senki ilyesmit… még soha nem volt szükség rá, hogy hálálkodjak… nem tudom, hogy kell. És nem is csak azért… egyszerűen mintha vonzana magához, úgy éreztem, ide kell jönnöm.
Elmosolyodik szavaim hallatán, nem úgy tűnik, mintha mérges lenne a gyerekes viselkedésem miatt. Miért ilyen kedves?
Végigsimítja arcomat, s érzem, hogy teljesen kipirulok, nem merek rá nézni.
- Ha nem azért jöttél, hogy megköszönd, akkor miért vagy itt? – szinte suttogja a fülembe a szavakat, s érzem, ahogy megremegek az érintésétől. Hogy miért is? Ez egy nagyon jó kérdés. Azt mégsem mondhatom neki, hogy „látni akartam jól vagy e”…
Makacsul fordítom el tekintetemet, s távolabb lépek tőle, kezét lelökve arcomról.
- Én csak… nem szeretek tartozni valakinek. Szóval mond el, hogy mit tehetnék érted, hogy egyenlítsek. – újra felé fordítom tekintetemet, szemeim akaratlanul is bejárják egész testét, s látom, ahogy elmosolyodik.
- Hmm, tehát kérhetek bármit? – elbizonytalanodva fürkészem a titokzatos tekintetet, próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat.
- Igen… mondjuk… bármit. – kicsit elbizonytalanodok, öntudatlanul hátrálok még egy lépést, szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla.
Még mindig mosolyogva rázza meg a fejét, majd visszafordulva áll be a vízesés alá, s nekem hátat fordítva válaszol.
- Nem kérek semmit, nem jutalomért tettem, nem tartozol nekem semmivel. – megrökönyödve meredek magam elé, s testemet furcsa csalódottság járja át… talán mert azt reméltem, hogy egy kicsit több indokom lesz rá, hogy miért legyek vele? Nem tudom, de különös érzés fog el… eddig még soha nem vágytam ennyire valakinek a közelségére.
Mérgesen lépek közelebb, s a vízesés alatt átsétálva kerülök újra szemben Esgallothtal. Körbenézek az apró barlang szerűségben, ami a vízesés mögött helyezkedik el, s elámulok a látványtól. A vízesés cseppjein a napfény megtörve hatol át, szivárványosság varázsolva a barlangban a fényeket. Egy röpke pillanatig elmerülök a látványban, majd újra Esgallothhoz lépek.
- Ez így nem ér… kérned kell valamit, különben örökre úgy fogom érezni, hogy az adósod vagyok. – makacs tekintettel nézek rá, s ő a vízzuhatag alól kilépve jön közelebb hozzám. Meglepetten pislogok rá, de nem hátrálok, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Újra arcomra simítja ujjait, s szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy arcomhoz hajol. Ajkainkat alig pár milliméter választja el, s felnézek a gyönyörű zöld szempárba.
- Rendben, akkor egy csókot kérek jutalmul. – amint ajkaimra leheli a szavakat, a köztünk lévő távolságot nullára csökkenti, ellenkezni sincs időm, csak erőtlenül teszem vállára kezeimet. Ajkaink finoman érnek egymáshoz, s a csók alig pár másodpercig tart. Elhajolva lép távolabb tőlem, s összezavarodottan teszem számra a kezeimet… ezt nem tudom elhinni… megcsókolt. Egy elf, ráadásul férfi… életem első csókja… de miért? Miért volt ilyen jó érzés?
Esgalloth
Amikor közelebb ér, felismerem az illatát. Az őszi erdő legcsodásabb aromáját érezni rajta, még messziről is. Csodálatos.
- Miért csináltad ezt? - von kérdőre, én pedig megfordulok. Kedvesen elpirul, gondolom az zavarta meg, hogy teljesen meztelen vagyok.
- Hogy kerülsz ide? Ez az elfek területe, itt nem vagy biztonságban.
- Nehogy azt hidd, hogy hálálkodni fogok, vagy valami… senki nem kért, hogy áldozd fel magad értem. - Milyen makacs… mosolyt csal arcomra az, ahogyan önmagát is próbálja becsapni. Közelebb lépek, és megérintem. Fantasztikusan selymes a bőre. Sosem éreztem még hasonlót sem.
- Ha nem azért jöttél, hogy megköszönd, akkor miért vagy itt? - kérdezem, miközben közel hajolok hozzá, hogy érezhessem az illatát. Hihetetlen. Tiszta, csodálatos és mégis szomorú, mint maga az ősz.
- Én csak… nem szeretek tartozni senkinek. Szóval mond el, mit tegyek, hogy egyenlítsek? - Hangja remeg, mégis lecsapja arcáról a kezem és hátrál.
- Hm, tehát kérhetek… bármit? - Millió gondolat száguld a fejemben, ahogy itt áll előttem. Csodaszép…
- Igen, mondjuk, hogy bármit - hebegi, majd hátrál. Ő sem gondolta komolyan, ezt biztosan tudom, így megfordulok és folytatom hajam megtisztítását, de válaszolok neki.
- Nem jutalomért tettem, így nem tartozol nekem semmivel. - Gondolom, most elmegy. Ám megint meglep, ahogy dühösen fújtatva elém lép.
- Ez így nem ér! Kérned kell valamit, különben örökre úgy fogom érezni, hogy az adósod vagyok - erősködik tovább, én pedig nem állok tovább ellent a bennem dúló érzéseknek. Közelebb hajolok, és ajkaira suttogom kérésem.
- Rendben, akkor egy csókot kérek jutalmul. - Nem várok válaszra, csak elveszem, ami jár nekem. Finoman érintem össze ajkainkat, mire halkan felsóhajt. Kezei akaratlanul mozdulva járják be testem. Csókja édes, mint a méz, de véget ér, és ő hátrálni kezd.
Azonnal ajkai után kapok, és vadul csókolni kezdem. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám, pedig még a nevét sem tudom. Ahogy ölelem, lassan irányítom a barlang felé, ami a vízesés mögött van. Tökéletesen lakatlan, így senki nem zavarhat meg minket. Ő felnyög, ahogy finoman a földre lököm, és fölé mászva újra megcsókolom. Egyik keze derekamra vándorol, majd felfelé indul, végigkarcolva kecses ujjaival gerincem vonalát, beletúrva a hajamba, majd megállapodva a vállaimon. Elszakad ajkaimtól, és a fülemhez hajolva sóhajt, ahogy egyik kezem ágyékára vezetem. Lassan kezdem masszírozni, finoman és érzékien, semmit sem akarok elsietni. Ő közben füleimet nyalogatja, egyenesen belenyögve adja tudtomra, hogy mennyire élvezi a játékot. Egyik kezét mellkasomra vezetve kényszerít, hogy kicsit felemelkedjek róla, majd ő is ágyékomhoz ér. Beleremegek és hangosan felnyögök, ahogy megérint. Sosem gondoltam, hogy egy férfi ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem. Egyszerűen fantasztikus, ahogy nyög és sóhajtozik minden érintésemtől, ahogy egyre jobban ringatja csípőjét, így okozva magának nagyobb örömöket. Nem bírom tovább… Fordítok magunkon és hagyom, hogy rám feküdjön. Egyik kezemmel finoman siklok végig hátán, kiélvezve a puha bőr minden érintését, majd visszavezetem ujjamat nyakához, és tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz. Hosszasan ízlelgetjük egymás ajkait, majd kissé eltolom magamtól. Ő, mintha értené minden gondolatomat, megfordul, és pucsítva helyezkedik el rajtam. Háta tökéletes ívben domborodik, ahogy törékeny testébe vezetem nyelvemet, így tágítva és felkészítve az együttlétünkre. Magamhoz akarom kötni! Azt akarom, hogy csak az enyém legyen! Nyelvem egyre vadabbul dolgozik benne, néha segítségül hívva egyik ujjamat is, és percek múlva már könyörögve nyög fel; mást, többet akar. Én pedig teljesítem kérését, oldalára simítva jelzem, hogy forduljon meg. Ő a szemembe néz, és rémülten kérdő tekintetétől elmosolyodom, majd bólintok. Felém áll, és lassan vezet magába, ekkor végre…
Izzadtan ülök fel az ágyon. Megint ez az álom! De miért?! Hiszen szó nélkül hagyott ott a vízesésnél! Elrohant, és egy szót sem szólt! Akkor mégis miért…? Hónapok óta kísért annak a fiúnak az arca. Minden éjszaka újra és újra belopja magát gondolataimba, egyenesen az elmémbe férkőzik és eléri, hogy a napjaim többségében csak az a csók járjon a fejemben. Kipillantva meglátom a felkelő nap első sugarait, így eldöntöm, hogy már nem alszom vissza. Felöltözök, és elindulok az erdőbe. A késő őszi táj csodaszép. Imádom, ahogy az avar morog a lábam alatt, ahogy az állatok féltve tanítgatják kicsinyeiket, hogy hogyan védekezzenek a közelgő tél ellen, ahogy a fák és az egész természet meghal, hogy pár hónap múlva csodálatos pompában éledjen újjá.
Egyszer egy ismerős illat csapja mg az orrom. Kamilla és rózsa édes keveréke. Már tudom, hogy ki közelít.
- Nilied, gyere elő. Most nincs kedvem játszani. - Előbukkan egy sötétszőke fejecske az egyik fa mögül, majd lassan kilép egyik legjobb barátom. Csodálatos elf, ha vonzana a női nem, minden bizonnyal őt venném el, hiszen csodálatos nő, megértő barát, és erős elf.
- Esgalloth, már megint korán keltél - jegyzi meg mosolyogva, majd közelebb libben, és lágy csókot lehel arcomra. - Megint azon a félvéren jár az eszed, igaz? - kérdezi mosolyogva, majd leül az avarba.
- Ennyire nyilvánvaló? - kérdezem, majd mellé ülök és vállára hajtom a fejem.
- Számomra te olyan vagy, mint egy nyitott könyv. Ha akarnád, sem tudnád eltitkolni előlem, hogy a büntetésed óta képtelen vagy másra gondolni. - Fejét az enyémre hajtja, majd folytatja. - Láttam őt. - Azonnal megremegek, de ő megnyugtat, kezét a lábamra teszi, és tovább beszél. - A kutyájával volt. A folyóparton ültek. Nem szóltam neki, hogy a mi területünkön van, mert nem volt nála fegyver. - Felemelem fejem.
- Nem először láttad, igaz?
- Nem. Hetente eljön, és akár ez egész napig csak ül és vár. Beszélget a fákkal, de nem érti őket, csak elmeséli, hogy nem is érti, miért jár ennyit az erdőbe. - Megfordul ültében, és komolyan rám pillant. - Téged keres.
- Butaság. Ő szaladt el és hagyott ott… - Felállok és indulok, de még hallom Nilied csilingelő hangját.
- Ne szalaszd el a szerelmet, csak azért, mert nem egy elf képében közeledik feléd, Esgalloth. - Megtorpanok. Én nem vagyok szerelmes, csak… csak… vonz. - Holnap havazni fog, beköszönt a tél. A bölcsek szerint sok hó lesz.
*
Újabb két hónap telt el. Azóta sem láttam. Minden nap kimegyek a folyópartra, de sosem látom. Miért nem jön? Baja esett?
Aztán egyik nap megpillantom. Nem merek közelebb menni, mert nem egyedül van. Egy férfivel veszekszik. Minden szót tisztán értek, a férfi korcsnak nevezi, selejtnek, életre alkalmatlannak. Bennem forr a düh, és mikor az ismeretlen kardot ránt, azonnal közte, és a fiú közt termek.
- Egy mocskos elf! Szóval velük barátkozol, te szánalmas kis féreg! - Árad belőle a gyűlölet, én pedig nem várok tovább, elindulok felé. Ahogy közeledek a halandó hátrál.
- Nem tudom, hogy ki vagy te, de kardot rántottál a tündék területén, halandó. - Mélyen a szemébe nézek, éreztetem vele, hogy ellenem felesleges kiállnia. - Menj el. Rohanj, és vissza se nézz, ember. - Elsápad, a fiúra tekint, majd újra rám.
- Meg foglak ölni titeket, érted?! Mindketten halottak lesztek, mire az utolsó hópehely is elolvad. - Hangja tömény undor és szánalom, harag és sötétség. Kiráz tőle a hideg.
Ahogy figyelem a fák közt távolodó alakját, meghallom a fiú dühös, mégis furcsa hangját.
- Miért avatkoztál bele? - von kérdőre. Rá sem nézek. Nem tudok, és nem akarok.
- Mert fegyvert rántott az elfek földjén. Kötelességem megakadályozni a vérontást. - Ekkor ránézek. Megrémülök, hiszen egy vékony ing és egy nyári nadrág takarja testét, és a tél kifejezetten hideg. Vacog, a szája kék. Alig tudom elkapni, ahogy ájultan esik össze. Hallottam szívveréséből, hogy le van hűlve. Teljesen kihűlt a teste. Intek a kutyájának, hogy kövessen, és a karjaimba kapom a könnyű testet, majd elindulok egyik búvóhelyem felé, egy barlangba. Szerencse, hogy készítettem be tűzrevalót és élelmet, hiszen a büntetés óta gyakran kényszerülök a falun kívül maradni, akár napokig. De ahogy most itt fekszik a karomban ez a tökéletes szépség, egy percet sem bánok.
Aeron
Egy darabig némán meredek rá, majd szó nélkül hátrálok pár lépést, s kezeimet még mindig a számra szorítva hagyom faképnél… jól éreztem? Jól éreztem, hogy az ajkainak vér íze volt? Ez is az én hibám. Kiviharzom a folyó habjai közül, a Nap már nyugovóra tért, csak az utolsó sugarai színezik az eget rózsaszínre, s a parton lelassítva pillantok hátra. Nem követ, meg se mozdul. Ezt nem hiszem el… megcsókolt. De miért? Miért tett ilyet? És miért vágyom többre…
Gyors léptekkel sétálok a fák között, gondolataim kavarognak, teljesen összezavarodtam a történtektől… Esgalloth. Erre a névre örökre emlékezni fogok. Vajon látom még? Nem hiszem.
Másnap reggel, szokásomhoz híven a város melletti folyónál kezdem a napot. A víz fölé hajolva nézek a rám tekintő gyönyörű arcra, s most először nem érzek keserűséget. Hajamat egy gumival összefogva tűzöm hátra, s engedem, hogy arcom teljes szépségében pompázhasson. Vajon így jobban tetszenék neki?
Elkomorulva fordulok meg, s felegyenesedek a folyó mellett… kizárt, hogy akármilyen formában tetszenék neki… hiszen csak félig vagyok elf. Az ő falujában ott van a számtalan tünde, és akármelyiküket választhatja. Kit akarok becsapni? Kizárt, hogy akár egy pillantást is méltatna rám. De miért csókolt meg?
Ismét végigsimítom ajkaimat, s mintha még mindig érezném a csókja ízét, a selymes ajkak tapintását. Egész testem bizseregni kezd már csak a gondolattól is, és az álmodozásból Oden hangja zökkent ki:
- Jobb volt, amíg leengedted a hajad. Akkor legalább nem kellett bámulnunk az undorítóan eldeformálódott füleidet. – dühösen fordítom felé a tekintetemet, de nem szavai miatt. Már szinte meg is feledkeztem a tegnap történtekről, de jelenléte eszembe jutatja a megrázó emlékeket. – Mellesleg, itt a bizonyíték. – ledermedve nézem, ahogy előveszi a tünde fülét, s a hányinger kerülget a gondolattól. – legyőztem egy elfet.
Szemeim szikrákat szórnak, s emberfeletti gyorsasággal termek mellette, egy könnyed mozdulattal emelem fel a földről, majd a mellettünk lévő ház falához vágom teljes erőből. Hallom, ahogy teste a földre zuhan, s rémülten néz fel rám.
- Te undorító mocskos szemétláda. – újra hozzá lépek, felemelem, és a falhoz szorítva húzok be neki egy óriásit, szinte hallom arccsontja reccsenését. A hang visszarángat a valóságba, és hátrálok pár lépést. Nem akarom megölni… nem… nem leszek gyilkos. Nem érdemel annyit, hogy bemocskoljam miatta a kezeimet.
- Nagy dicsőség hátba támadni valakit. – hangom lenéző, közelebb lépek hozzá és kinyújtom a kezemet. – kérem.
Kicsit habozik, de mikor megismétlem a parancsot, a kezembe adja a fület, s borzongva veszem el tőle.
- Ha még egyszer a tündék területére mész, rettentően megbánod. Én magam teszek róla, hogy egy porszem sem maradjon belőled. – hátrálok még pár lépést, minél gyorsabban el akarok tűnni innen. Félek, hogy a következő dührohamomat nem lennék képes leállítani.
- Nem félek tőled. – hallom, ahogy utánam szól, s ez elég érdekesen hangzik az adott helyzetben, ahogy betört orral, csurom véres arccal néz fel rám a földről. Újra mellette termek, és tisztán látom, ahogy összerezzen a félelemtől. Felemelem a földről, a lábaira állítom, majd a füléhez hajolok.
- Pedig jobban tennéd. – villámgyors léptekkel hagyom faképnél, majd a kezemben lévő elf fülre pillantok. Azt hiszem az egyetlen dolog, amit tehetek az, hogy eltemetem. Ennyit megérdemel a tulajdonosa.
Fáradtan lépkedek a fák között, s mélyet lélegzem a hideg, késő őszi levegőből. Nézem, ahogy a fák lassan levetkőzik gyönyörű koronáikat, felkészülve a fagyos télre. Már messziről hallom a csobogást, s ahogy kiérek a fák közül, megpillantom a gyönyörű vízesést. Szánalmas vagyok. Már hónapokkal ezelőtt volt, mégis mindig ide hoznak a lábaim. Hihetetlen.
Leülök a partra, ujjaimat a hűvös vízbe mártom, majd körözni kezdek velük, s nézem, ahogy hullámokat csalnak a felszínre. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért nem tudom elfelejteni azt az arcot? Lehet, hogy ez valami elf mágia?
A vízbe meredve érzem, ahogy egy apró könnycsepp folyik végig arcomon, s magam is meglepődve törlöm le. Miért érzem ezt? El kell mennem innen… hogyha nem járnék ide minden héten, lehet, hogy el tudnám felejteni őt. Így lehetetlennek tűnik a feladat. Ahányszor megpillantom a vízesést, szinte látom alakját a habok között, s szinte érzem csókját ajkaimon. Vajon mi lett volna, ha aznap nem futok el? Vajon másképp alakult volna? Nem hiszem.
Lassú mozdulatokkal állok fel a partról, szívem ide húz, de tudom, hogy csak ártok magamnak, ha ide járok. Viszlát. Ég veled Esgalloth. Minden jót.
Mintha halk távolodó lépteket hallanék a fák közül, elnémulva hallgatózom, szívverésem felgyorsul, ahogy remény járja át testem… nem, már semmit nem hallok… valószínűleg csak a képzeletem játszik velem. Ha így folytatom, tényleg bekattanok. De miért érzem az egyedüllétet magányosabbnak, mint eddig?
Fáradtan lépkedek a patak felé, s nem figyelek a szúrós tekintetekre. Kezeimet testem köré fonva melegítem fel magamat, még nem öltöztem fel, hiszen csak mosakodni megyek.
Az ujjamat óvatosan mártom a fagyos vízbe, és érzem, ahogy egész testemet átjárja a hideg. Lehet, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm. Most már mindegy.
Sietős léptekkel indulok visszafelé, mikor véletlenül meghallok egy ismerős nevet.
- Oden megint az erdőbe ment? – megtorpanok a kérdés hallatán, s egy lépéssel közelebb megyek a beszélgetőkhöz.
- Igen, azt mondta, hogy ha egyszer sikerült neki, akkor még egyszer fog… Hát nem tudom, miért utálja ennyire az elfeket, de az ő dolga. Én nem mocskolnám be velük a kezeimet.
Minden cuccomat eldobva fordulok meg, s gondolkodás nélkül kezdek rohanni az erdő felé. Sarkamban csak Isis loholását hallom, ahogy próbálja tartani a tempót, s csak 10 percnyi eszeveszett futás után lassítok le. Merre? Merre menjek, merre lehet?
Kétségbeesetten koncentrálok, de ötletem sincs, merre kereshetném… olyan nagy ez az erdő. Isis ugatva indul el a fák között, s nekem ennyi kiindulópont elég. Bízom benne.
Őrült tempóban szeljük át az erdőt, s kifulladva állok meg, mikor Isis lelassít. Megdöbbenve nézek körbe… út közben észre sem vettem, hogy erre jövünk… ez a vízesés, ez a folyó. Hónapok óta nem jártam erre… már majdnem sikerült elfelejtenem őt… Esgalloth. Hirtelen szúró fájdalmat érzek a mellkasomban, ahogy ismét megrohamoznak az emlékek, s a partra sétálva nézek a vízesésre.
Hirtelen zörgést hallok a bokorból, s rideg hangom szólalok meg.
- Oden, gyere elő. Tudom, hogy te vagy az, felesleges bujkálni. – semmi válasz, s a bokornak hátat fordítva folytatom. – csak nem megint arra vártál, hogy valaki a folyóhoz sétáljon inni, mit sem sejtve, és ismét lecsaphass? Szánalmas vagy. Otthon pedig előadod, hogy te vagy a nagy elfvadász. És nézd csak, elő sem mersz jönni, pedig itt állok fegyver nélkül.
A bokor ismét zörögni kezd, s nem lepődöm meg, mikor tényleg Oden lép elő a fák közül, élveteg vigyorral.
- Igen, tényleg úgy öltem meg az elfet. És akkor mivan? Már alapból az csalás, hogy ennyivel több erejük van nálunk. Ha ők játszhatnak piszkosan, akkor mi is. – szemforgatva hátrálok egy lépést, ahogy közeledik felém, de nem tartok tőle. Őt még fegyver nélkül is legyőzöm.
- Szánalomra méltó vagy. – hangomból süt a gúny és a lenézés, és ez épp elég ahhoz, hogy kihozzam a sodrából.
- Te beszélsz, szánalmas kis korcs. – nem figyelek szavaira, az efféle szidalmakhoz már rég hozzászoktam. Elmosolyodva ingerlem tovább, kimutatom, hogy szavai legkevésbé sem tudnak már megbántani.
Kardját felemelve ront rám, s épp védekezni készülnék, mikor valaki előttem megállítja. Elkerekedett szemekkel figyelem az előttem álló férfit, s nem tudom elhinni, amit látok… Esgalloth… tényleg ő lenne az? Nem, az nem lehet.
- Egy mocskos elf! Szóval velük barátkozol, te szánalmas kis féreg! – hallom Oden szavait, de látom rajta, hogy jobban fél, mint bármikor.
- Nem tudom, hogy ki vagy te, de kardot rántottál a tündék területén, halandó. Menj el. Rohanj, és vissza se nézz, ember. – még én is összerezzenek a szigorú hangtól, s Oden pár lépést hátrálva válaszol.
- Meg foglak ölni titeket, érted?! Mindketten halottak lesztek, mire az utolsó hópehely is elolvad. – lehunyom szemeimet, örülök, hogy itt van Esgalloth, legszívesebben átölelném őt hátulról, de félek a reakciójától. Érzem, ahogy egész testem megremeg, de már nem tudom, hogy a dermesztő hidegtől van, vagy az ő közelségétől.
Ahogy Oden léptei egyre távolodnak, összeszedem a maradék energiámat, és remegő, mégis számonkérő hangon szólalok meg:
- Miért avatkoztál bele? – talán meg akart védeni? Nem… az lehetetlen.
- Mert fegyvert rántott az elfek földjén. Kötelességem megakadályozni a vérontást – hát persze… gondolhattam volna. Szörnyű lett volna, ha vérem bemocskolja az elfek földjét. Érzem, ahogy egész testem dideregni kezd, s most, hogy elmúlt a veszély, észreveszem, hogy mennyire fázom. Hihetetlen, hogy egészen eddig egy szál ingben voltam… fel sem tűnt.
A földre meredve próbálom összeszedni magamat… nem így képzeltem el a találkozásunkat… én nem így akartam. Érzem, ahogy elhagy az erőm, a világ kezd elsötétülni, s az utolsó dolog, amit érzek, két erős kéz, ami elkapja testemet.
De jó ez a meleg. Hihetetlen, újra érzem a lábaimat. Óvatosan mocorogni kezdek, de szemeimet még nem nyitom ki. Olyan kényelmes. Hol lehetek? Otthon? Nem… az biztos nem. De mi is történt? Nem tudom felidézni…
Lassan kinyitom szemeimet, s körbenézek az apró barlangban. Otthonos hely, velem szemben egy tábortűz lobog, árasztva magából a meleget, s ledermedek, mikor mögöttem mozgolódást érzek. Érzem, ahogy hátulról testemhez simulva ölel át valaki, s lassan kezdek rájönni, hogy hol is lehetek. Félve nézek hátra a vállam felett, és mikor megpillantom a gyönyörű arcot, szívem egy csapásra őrült zihálásba kezd. Esgalltoh… egy paplan alatt fekszem VELE… ez… ez hogy lehet? Én… elájultam volna? Ez azt jelenti, hogy megint megmentett?
Testem megremeg, ahogy érzem a leheletét lecsapódni nyakamon, minden szőrszálam égnek áll a közelségétől, s lassú mozdulatokkal bújok ki az ölelésből. Boldogan tapasztalom, hogy a ruhám teljesen megszáradt, s mikor sikerül feltűnésmentesen kimásznom az öleléséből, a tűz mellé térdelve meredek rá. Alszik. Milyen gyönyörű akkor is mikor alszik. Mintha egy angyal feküdt volna mellettem. Bezzeg én… csapzott a hajam a sok futástól, arcom megviselt… egyáltalán nem illek hozzá.
Óvatos léptekkel osonok ki a barlangból, s körbenézek az éjszakai tájon… hihetetlen, hogy újra láthattam.
Hirtelen egy patak csobogásának hangja üti meg fülemet, s sietős léptekkel megyek oda. Igaz, hogy most jöttem ki a meleg takaró alól, de ilyen hidegben gyorsan át lehet fagyni.
A víz tükrébe pillantva elszörnyedek, s hajamat egy laza mozdulattal tűzöm hátra… még mindig nem tudom, hogy miért erőlködöm… nem mintha lehetne esélyem nála.
Gyors léptekkel megyek vissza a barlangba, s mikor bebújok a kicsiny bejáraton, meglepődve látom, hogy már ő is felébredt, s a tűz mellől pillant rám meglepetten.
- Azt hittem elmentél. – mosolyodik el, s pulzusom kétszeresére nő. A kezeimet egymáshoz dörzsölve bújok vissza a takaró alá, s csak onnan válaszolok neki.
- Ilyen időben öngyilkosság lenne. – alig 1 méterre ülünk egymástól, közelről nézek arcára, s ahogy felém fordul, mosolyából melegség árad.
- Amennyire eddig ismerlek, hajlamos vagy meggondolatlanságokat cselekedni. – válaszra nyitnám a számat, hogy letagadjam, de nem találok jó ellenérvet. Elmosolyodva nevetek fel, majd megadóan válaszolok neki.
- Lehet, hogy igazad van. – meglepetten pislogok, ahogy ujjai arcomra simulnak, s szemeibe nézve érzem, ahogy elvörösödök.
- Gyönyörű a mosolyod. – érzem, ahogy torkom elszorul, s lehunyt szemmel simítom végig ujjaimmal az arcomat simító kezét. Hihetetlen, hogy kettesben lehetek vele. Ugye nem álmodom?
- Köszönöm.. – suttogom halkan, majd szemeimet újra kinyitva helyesbítek. – mármint azt, hogy megmentettél… megint. – szemeimet lesütve fordulok oldalra, s szemem sarkából látom, ahogy elmosolyodik.
- Azt hittem a hálálkodás nem az erősséged. – újra elmosolyodva nézek rá, majd nyelvemet kinyújtva válaszolok neki.
- Fejlődőképes vagyok. – mellé csúszok a takaróval együtt, s kezeimet a tűzhöz tartom, hogy átmelegedjenek ujjaim. – amúgy… - kicsit habozok, majd folytatom – Aeron vagyok… gondoltam, ha én tudom a te nevedet, akkor úgy fair, ha te is tudod az enyémet.
Esgalloth
Beviszem kis kuckómba és meggyújtom a tüzet. Enni nem készítek, nem tudom, hogy szereti-e azokat az ételeket, amiket mi fogyasztunk. Figyelem egy kicsit, majd rájövök, hogy én is fázom kissé, így bebújok az alá a takaró alá, amit itt tartok. Hangosan zihálok, ahogy akaratlanul is hátrébb csúszik kis teste, ezzel egyenesen hozzányomva fenekét félmerevségemhez. Karom automatikusan mozdul előre, így ölelem magamhoz. Olyan kellemes a közelsége. Mintha egy kicsi szelet valóra válna az álmaimból.
Lassan elalszom, de érzem, hogy már nincs mellettem. Szomorúan sóhajtok fel, ahogy eszembe jut, hogy valószínűleg felébredt és elment. Már indulnék keresni, amikor meglátom kirajzolódni vékony alakját a bejáratnál.
- Azt hittem, elmentél - mosolygok rá kedvesen, mire egy pillanatra elpirul, majd visszavackolja magát a takaró alá.
- Ilyen időben öngyilkosság lenne. - Furcsa ettől a pimasz kölyöktől ilyeneket hallani, ezért tovább mosolygok rá.
- Amennyire eddig ismerlek, hajlamos vagy meggondolatlanságot cselekedni. - Rám néz, és mosolyog. Istenem, ilyen szép mosolyt még sosem láttam. Szinte beragyogja a barlang félhomályát.
- Lehet, hogy igazad van. - Nem tudom visszatartani magam. Hozzá kell érnem, hogy tudjam; tényleg itt van. Ilyen szép dolog nem lehet valódi.
- Gyönyörű a mosolyod - mondom, hiszen tényleg földöntúli szépség. Még a tündék közt is ritka az ennyire tökéletes férfi. Ahogy arcához érek, szinte beleremeg, majd ujjait kezemre vezeti, mintha ő sem hinné el, hogy csak mi vagyunk itt.
- Köszönöm - suttogja, majd pirulva helyesbít. - Mármint, hogy megmentettél… megint. - Mosolyogva nézem, tudom, hogy nem azt köszönte meg.
- Azt hittem, a hálálkodás nem az erősséged. - Kicsit eltávolodok tőle, de így is látom, ahogy pimaszul rám nyújtja nyelvét.
- Fejlődőképes vagyok - mondja, majd közelebb csúszik hozzám, én pedig egyre nehezebben bírok magammal. - Aeron vagyok… gondoltam, ha én tudom a nevedet, úgy fair, ha te is tudod az enyémet. - Ránézek, és újra mosolygok.
- Mit jelent a neved, Aeron? - kérdezem. Nem tudom, hogy a halandók nyelvében a neveknek van-e jelentése.
- Harcost jelent. Küzdelmet. Ami az életem. - Kicsit elszomorodik, ezért közelebb húzom magamhoz. Kicsit megszeppen, ezért nem erőltetem tovább.
- Nem illik hozzád a neved, Aeron. - Felé fordulok, és végigsimítok arcán. - Miért néztél a tündékre olyan haraggal teli szemekkel? Mit ártott neked a fajtám?
- Nem szeretnék erről beszélni. - Közelebb húzódik hozzám, és a fejét a vállamra hajtja. - Egyszer elmondom, rendben? Csak ne most, kérlek. - Remeg. Nem tudom, hogy a hidegtől, vagy a fájdalomtól.
- Sajnálom, hogy rossz emlékeket keltettem benned. - Egy könnyed mozdulattal emelem ölembe a takaróval együtt, ő pedig megszeppenve néz rám. - Nem szeretném, ha rossz kedved lenne, amikor velem vagy. - Megsimogatom arcát, és közelebb hajolok. - Nekem kínszenvedés volt ez a fél év. Minden este rólad álmodtam, Aeron. Féltem, hogy a vízesésnél hatalmas hibát követtem el. - Kicsit elhúzódok tőle, de ő ekkor hirtelen közelebb hajol és megcsókol. Olyan finom az íze, ahogy emlékeztem rá. Beletúrok hosszú hajába és a tarkójára vezetem a kezem, így vonva még közelebb magamhoz. Annyira jó érezni őt. Ahogy az ölemben ül, karjaival engem ölel és ajkai csak az enyémek… Nem tudom, mit tett velem, de nem tudok nélküle létezni. Tudat alatt mindenhol őt keresem.
Amikor elválnak ajkaink homlokát a mellkasomnak támasztja, én pedig hátát simogatom.
- Hannon le, Erel - suttogom hajába, mire kicsit megremeg, de nem kezd heves tiltakozásba.
- Mae govannen - válaszolja, mire nekem kipattannak a szemeim és kicsit eltolom magamtól. Ő értetlenül pislog rám. - Mi a baj?
- A mi nyelvünkön szóltál hozzám. - Szemei hatalmasra nyílnak és szeretne távolodni tőlem, de nem engedem. - Ne bánd. Akármennyire utálod, te sem tagadhatod meg a véredet. - Engedelmesen simul a karjaimba. - Én is elf vagyok. Miért nem gyűlölsz engem is?
- Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem gyűlöllek. - Fájnak a szavai, de nem teszem szóvá. - Mit jelentett az Erel?
- Azt jelenti: magányos csillag. - Kicsit eltávolodik, és értetlenül pislog. - Csillag, mert gyönyörű és fenséges, akárcsak te, de magányos, mert sehol sem értik meg igazán. - Elpirul és fejét újra a mellkasomra hajtja.
- Olyan jó hallgatni, ahogy dobog a szíved. Megnyugtat. - Szippant egyet és felsóhajt. Furcsa ez a sóhaj, mintha… - Az illatod annyira bódító… mintha el akarna csábítani. - Keze végigsimít mellkasomon. Nem tudom, mi történt vele, de hihetetlenül izgató. - A tested… - Felemeli a fejét, nekem pedig már remegnek a füleim, annyira kívánom ezt a fiút. - Az arcod túl szép. Nem is vagyok méltó hozzád. - Lassan és finoman dönt hátra a barlang kövén, és felém hajol. - Mégsem tudlak itt hagyni. - Szívem kihagy egy ütemet, annyira tökéletes. Kipirult az arca, a szemei csillognak, a haja arcomat simogatja, ahogy rám pillant.
- Te vagy a leginkább méltó hozzám - suttogom neki, majd megszüntetem azt a kicsi távolságot is, ami köztünk volt.
____
Hannon le: Köszönöm.
Mae govannen: Örülök, hogy találkoztunk.
Aeron
- Mit jelent a neved, Aeron? – meglepődök a kérdésen, rá pillantok, és látom, hogy ő is engem néz. Szemeimet lesütve nézem a tűz lobogását, miközben válaszra nyitom ajkaimat.
- Harcost jelent. Küzdelmet. Ami az életem. – hangomban keserűség bujkál, s mikor közelebb von magához, érzem, ahogy szívem kihagy egy ütemet.
- Nem illik hozzád a neved, Aeron. – ajkamra harapva fordítom felé tekintetemet, s ő arcomat kezdi cirógatni. Istenem, mond, hogy ez nem egy álom… vagy ha mégis, hadd aludjak örökké. - Miért néztél a tündékre olyan haraggal teli szemekkel? Mit ártott neked a fajtám? – arcomat elfordítva kapom el róla tekintetemet, s válaszolnék neki, de nem vagyok képes szavakba önteni gondolataimat.
- Nem szeretnék erről beszélni. – suttogom halkan, de közben közelebb csúszok hozzá, fejemet óvatosan vállára hajtom, és élvezem testének közelségét. - Egyszer elmondom, rendben? Csak ne most, kérlek. – testem megremeg, ahogy hozzá simulok, mellkasom szűknek tűnik szívem zakatolásától.
- Sajnálom, hogy rossz emlékeket keltettem benned. – hónom alá nyúlva emeli meg testem, s mintha pille könnyű lennék, az ölébe ültet. Elvörösödve fordítom oldalra tekintetemet, s ő arcomhoz hajol, szinte érzem minden egyes lélegzetvételét. Közelsége zavarba hoz, mégis úgy érzem, még soha nem voltam ilyen boldog. - Nem szeretném, ha rossz kedved lenne, amikor velem vagy. Nekem kínszenvedés volt ez a fél év. Minden este rólad álmodtam, Aeron. Féltem, hogy a vízesésnél hatalmas hibát követtem el. – tágra nyílt szemekkel hallgatom szavait… minden este rólam álmodott? Vajon hihetek neki? Vajon reménykedhetek, hogy olyan érzéseket táplál irántam, mint én iránta? Nem, az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
Megszeppenten figyelem, ahogy távolabb hajol, s testem mintha magától cselekedne. Közelebb húzódom hozzá, s egy meggondolatlan csókot lehelek a selymes ajkakra. Annyira hiányzott ez az íz, ez az érzés, senki nem tudja pótolni őt.
A hajamba túrva húz még közelebb magához, fejbőröm szinte bizsereg ujjai érintésétől, egész testem beleremeg a szenvedélyes csókba.
Mellkasára dőlve zihálok a hosszú csók után, kezeimet vállán nyugtatom, élvezem, ahogy hátamat cirógatva ölel magához. Hajamba fúrja arcát, hallom, ahogy mélyet szippant az illatából, s testem ismét megremeg.
- Köszönöm, Erel. – halkan suttogja a szavakat, s furcsa érzésem támad, értem, amit mond, mégis mintha máshogy szólalt volna meg, mint eddig… különös.
- Örülök, hogy találkoztunk – suttogom én is mellkasába, mire ő meglepetten tol el magától, mintha valami rosszat mondtam volna. – Mi a baj? – tekintetét fürkészem, de nem tudok semmit kiolvasni a szemeiből. Lehet, hogy rájött, hogy mégsem kellek neki? Túl közvetlen voltam? Ne, még nem akarom, hogy vége legyen.
-A mi nyelvünkön szóltál hozzám. – mondja még mindig ledöbbenve, s most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Hogy mi? Én? Nem, az kizárt… azt észrevettem volna…
Óvatosan próbálok hátrébb hajolni, és nem tudom, hihetek e szavainak. Nem… nem akarok egyre jobban az elfekre hasonlítani. Nem akarok olyan lenni, mint ők. Így is túlságosan sok a hasonlóság.
- Ne bánd. Akármennyire utálod, te sem tagadhatod meg a véredet. – újra magához húz, szorosan ölel át, és aggodalmaim szinte rögtön elpárolognak. Azt hiszem véglegesen beleestem a csapdájába, nem tudok ellenállni neki. - Én is elf vagyok. Miért nem gyűlölsz engem is? – Őt? Gyűlölni? Eleinte próbáltam… én tényleg megpróbáltam.
- Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem gyűlöllek. – még magam is meglepődök az őszinte válaszon, és elgondolkozva simítom végig vállát. Nem, szerintem őt nem lennék képes gyűlölni. Ahhoz túl gyenge vagyok…
Nem válaszol semmit, s félek, hogy megbántottam szavaimmal… de ha képes vagyok megbántani, az azt jelenti, hogy fontos vagyok számára, nem?
- Mit jelent az Erei? – kérdezem, hogy megtörjem a csendet, s kíváncsi tekintettel fürkészem arcát.
- Azt jelenti: magányos csillag… Csillag, mert gyönyörű és fenséges, akárcsak te, de magányos, mert sehol sem értik meg igazán. – érzem, ahogy egy óriási gombóc keletkezik a torkomban, szívem összeszorul, s lesütött tekintettel dőlök újra mellkasára. Nem akarom, hogy lássa az arcomat, ahogy fülig elvörösödöm.
Percekig némán hallgatjuk a másik lélegzetvételének ritmusát, Esgalloth szívének dübörgése visszahangzik füleimben, s mintha megbabonázna a hang.
- Olyan jó hallgatni, ahogy dobog a szíved. Megnyugtat. – suttogom, majd mély levegőt véve szívom be a mámoros illatot. - Az illatod annyira bódító… mintha el akarna csábítani… A tested… - végigsimítom mellkasát, ingén keresztül, s akaratlanul is megjelenik fejemben a kép, mikor meztelenül állt velem szemben a vízesés alatt. Fél éve történt, mégis minden apró részletre olyan pontosan emlékszem, mintha tegnap lett volna. Minden egyes porcikájának képe tisztán él emlékeimben, s most felszínre törve kábít el. Tekintetemet arcára emelem, egy ideig némán nézem a tökéletes vonásokat, majd folytatom. - Az arcod túl szép. Nem is vagyok méltó hozzád. – igen, ez így van… egyáltalán nem illünk össze.
Mintha nem is én irányítanám testemet, óvatosan lököm hátra, s mikor hanyatt feküdt a földön, fölé mászva nézek szemeibe. A zöld tekintet mohón barangolja be arcomat, s nézem, ahogy tincseim bőrét cirógatják.
- Mégsem tudlak itt hagyni. – suttogom halkan, egy ideig még arcvonásait fürkészem, majd szemeimet lehunyva hagyom, hogy végigsimítsa arcomat.
- Te vagy a leginkább méltó hozzám. – selymes hangja simogatja füleimet, s a torkomban lévő hatalmas gombóc a kétszeresére nő, mikor magához húzva csókol meg újra. Mintha megszűnne a külvilág, pár másodpercig senki és semmi nem létezik rajtunk kívül, ahogy ajkaink egyesülnek. Testünk egymáshoz simul, szinte teljes súlyommal ránehezedve fekszem rajta, s egész testem bizsereg, ahogy egyik kezével hajamba túrva húz magához, másik kezét gerincem vonalán simítja végig, s ahogy a vékony ing néha-néha felgyűrődik a simogatástól, bőrünk közvetlenül ér egymáshoz, s minden milliméter, ahol hozzám ér, mintha felgyulladni készülne. Szívem ijesztően gyorsan kalimpál mellkasomban, szinte már fájdalmas az őrült ritmus, s zihálva, kipirult arccal hajolok el a csókból, s ismét a tűz mellé kuporodva mászom le testéről.
- Ne… nekem ez még túl sok. – szinte alig hallhatóan suttogom a szavakat, de tisztában vagyok vele, hogy minden hangot tökéletesen hallott… nem bírom… ezek az érzések még túl intenzívek nekem. Még soha nem éreztem ilyet. Mióta az eszemet tudom, nem volt részem pozitív érzésekben… ez túl sok egyszerre.
Kezemet a mellkasomra szorítva próbálom lenyugtatni magam, s szemem sarkából figyelem, ahogy Esgalloth felül, s elmosolyodva lehel egy lágy puszit arcomra.
- Akármennyi idő kell hozzá, hogy elfogadj, én várni fogok rád, Erel. – ajkamra harapva pillantok rá, legszívesebben egy újabb csókot követelnék tőle, de visszatartom magam. Már így is túl izgatott vagyok. Vajon hihetek neki? Ez az egész túl szép, hogy igaz legyen.
- Esgalloth – suttogom halkan a nevét, majd rövid szünetet tartok. Most mondtam ki először hangosan a nevet, amit magamban milliószor elismételtem. – az előbb nem mondtam igazat… téged sosem tudnálak gyűlölni, ebben biztos vagyok. – nem merek ránézni, szemeimet a tűz táncoló lángcsóváira szegezem, úgy folytatom. – pedig megpróbáltam… de egyszerűen nem vagyok képes rá.
Érzem, ahogy mellettem ülve végigsimítja hátamat.
- Akkor ezentúl ne is próbáld. – suttogja közvetlenül fülembe, amitől minden szőrszálam az égnek áll, megszólalni sem tudok, csak némán bólintok.
- És te? Te miért nem gyűlölsz, mint mindenki más? Miért nem zavar, hogy félig ember vagyok, akiket olyannyira gyűlöltök, ti, elfek? – félve sandítok rá, de ő csak elmosolyodik.
- Az embereket sem gyűlölöm mind, csak egyes embereket. Te pedig a legszerethetőbb lény vagy, akit magán hordoz ez a bolygó. – újra végigsimítja arcomat, s szégyenlősen fordítom el tekintetemet. Ilyet még soha senki nem mondott nekem… mivel érdemeltem ki ezeket a szavakat? Egyáltalán megérdemlem, hogy valaki sokra tartson?
- Begyógyultak a sebeid? – kérdezem félénken, s oldalra fordulva pillantok rá, de mikor tekintetünk találkozik, ismét a lángokra kényszerítem szemeimet. Előtörnek fejemből első találkozásunk napjának emlékei, ahogy a vére pirosra festette a folyó vizét, s elszörnyedve kényszerítem vissza magamat a jelenbe.
- Az a nap életem egyik leggyönyörűbb napja volt, hisz megismertelek. – már megint kerüli a választ.
- Nem ezt kérdeztem… - morgom durcásan, s ő elmosolyodva folytatja.
- Ha a hátamon lévő sebekre gondolsz, akkor igen. Ha arra, hogy aznap rabul ejtetted a szívem, akkor nem. – nagyot nyelve fordulok ismét a tűz felé, hajamat remegő kézzel tűröm a fülem mögé, mellkasomat ismét szűknek érzem.
- Lassan haza kéne mennem… - dünnyögöm kelletlenül, bizonytalan hangon… úgy maradnék még, de a Nap már felkelni készül, s mivel télen sosem szoktam az éjszakákat az erdőben tölteni, anyukám már biztos aggódik otthon.
Esgalloth
Érzem, hogy remeg. Mintha félne. Pár pillanat múlva sóhajtva mászik le rólam, és ül vissza a tűz mellé.
- Ne… nekem ez túl sok. - Értem. Nem fogom siettetni, semmiben sem. Felülök, mögé helyezkedem és előre hajolva ajkaimmal érintem selymes bőrét.
- Akármennyi idő kell hozzá, hogy elfogadj, én várni fogok rád, Erel. - Ajkait harapva pillant rám.
- Esgalloth - suttogja nevem, mitől úgy érzem, hogy perccel sem tudok többet várni rá. Akarom… De nem rémíthetem meg. - Az előbb hazudtam. Téged sosem tudnálak gyűlölni. Pedig próbáltam. De egyszerűen képtelen vagyok rá. - Hozzá kell érnem. Meg kell érintenem!
- Akkor ezentúl ne is próbáld. - Beleremeg, ahogy a fülébe suttogok. Néma csönd telepszik ránk pár percig, de aztán megszólal.
- És te? Te miért nem gyűlölsz, mint mindenki más? Hiszen félig ember vagyok, akiket ti, elfek annyira utáltok.
- Az emberek közül sem mindenkit utálok. Te pedig a legszerethetőbb lény vagy, akit magán hordoz ez a bolygó. - Megsimogatom arcát, ő pedig pirulva fordítja el fejét.
- Begyógyultak a sebeid? – kérdezi, miközben szemembe néz. Tekintetén látom, hogy hirtelen zavart lett, így elfordítja fejét, én pedig válaszolok.
- Az a nap életem egyik leggyönyörűbb napja volt, hisz megismertelek. – Segíteni szeretnék neki azzal, hogy kerülöm a választ. Nem kell egyelőre tudnia, hogy minden heg tisztán látszik a hátamon. Megrémülne és önmagát okolná.
- Nem ezt kérdeztem… - A kis morcos még a végén megharagszik, amiért nem válaszolok. Igazat akkor sem mondhatok neki.
- Ha a hátamon lévő sebekre gondolsz, akkor igen. Ha arra, hogy aznap rabul ejtetted a szívem, akkor nem. – Utólag gondolom át, hogy megint hamarabb járt a szám, mint az eszem. Lehet, hogy megijesztettem…?
- Lassan haza kéne mennem… - Ahogy ezt kimondja, már fel is áll és elindul kifelé, én pedig utána kapok és magamhoz rántom.
- Erel, ne haragudj. Sajnálom, ha megrémítettelek. - Megremeg karjaim között, de nem próbál elhúzódni, inkább közelebb bújik.
- Nem erről van szó. Tényleg mennem kell. Az anyám már biztosan aggódik. - Kicsit eltolom magamtól, de csak annyira, hogy megcsókolhassam. Nem tudom elengedni, de muszáj. Haza kell mennie.
- Elkísérlek az erdő határáig - mondom, mire rám pillant. Ajkai vörösek a csóktól, arca kipirult.
- Bajod lehet belőle, ha velem látnak. - Kiszabadul karjaim fogságából, de nem lép messzire.
- Ne érdekeljen. Csak az lát, akinek engedem, hogy lásson. - Mosolygok, és leveszem a kabátom, majd a vállára terítem. - Ezt vidd magaddal. Meg fogsz fázni.
- De… de így te fázol meg! - Látom, mennyire zavarban van, mégis úgy szorongatja a vastag anyagot, mintha az élete függne tőle.
- Ne félts te engem. Nem lesz bajom. - Engedelmesen bújik a kabátomba, közben arcát is beletemeti és mélyet szippant az illatából, majd elmosolyodik.
- Érezlek rajta. Csodálatos… - Hangja olyan, mintha messze járna gondolatban.
- Erel… látlak még? - Magam is félek a választól, és ő is félszegen pillant rám. Szinte hallom az elutasítást.
- Igen. Eljövök még ide. Ígérem. - Közelebb lép, és megsimogatja az arcomat, majd hajamba túr, de nem csókol meg. - Nem merem megint megtenni. Akkor nem mennék el.
- De menned kell, igazam van? - kérdezem mosolyogva és belecsókolok a tenyerébe. - Indulj, én mögötted leszek. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle, ha emberekkel találkozunk.
- Ilyenkor nincsenek emberek az erdőben - mondja, majd kinéz a bejáraton a havas tájra.
- Nincsenek is messze. Érzem a szagukat. - Kicsit megrémül, ezért gyorsan korrigálok. - Nincs köztük az, akivel veszekedtél. - Mosolyog, de felsóhajt.
- Nem félek Odentől. Nem bánthat engem.
- A harag erősebb, mint bármi más. Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket, Erel. Féltelek attól a halandótól. - Arcán mintha átsuhanna a düh, de aztán nevetve néz a szemembe.
- Oden egy senki. Nem kell félned, nem esik bajom. - Pimaszul mellém ugrik és belecsókol a nyakamba, majd kiszalad a barlangból, én pedig mosolyogva nézem távolodó alakját. Tudom, hogy visszatér hozzám.
Pár perc múlva indulok utána, és a fákon haladva követem. Nem akarom, hogy baja legyen abból, hogy velem van. Így is elég nagy gond, ha valaki meglátja rajta egy tünde ruháját. Néha megáll és felpillant arra a fára, ahol vagyok, egyenesen a szemembe és mosolyog. Annyira szép. Különleges. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy szükségem van rá.
Az erdő utolsó fája mellett állok, ő pedig egy közeli, kis ház felé igyekszik. Mielőtt belépne az ajtón megtorpan, megfordul és egyenesen a szemembe néz. Semmit sem kell tennie, mindent látok. Ajkaival halkan suttog, de tisztán hallom így is.
- Még látjuk egymást, Esgalloth. - Aztán belép a házba, én pedig visszamegyek az erdőbe.
Alig lépek néhányat, mikor megpillantom apámat.
- Esgalloth. Miért kísérted haza a halandót? - kérdezi dühösen.
- Semmi közöd hozzá. Ha akkor nem voltam a fiad, amikor az egész falu előtt botoztak meg, akkor most se legyek az. - Ellépnék mellette, de a hajamba tépve visszaránt. - Engedj el - szólítom fel.
- Meg fogom öletni az embert. Nem láthatod többé. - Megrémülök, hiszen tudom, hogy képes rá.
- Ha egy haja szála is meggörbül Erelnek miattad, apám, az elfek vérére és az ainukra esküszöm, hogy én öllek meg téged. - Látom rajta, hogy megrémült. Ekkor Isis szalad oda hozzánk hangosan ugatva. Megrémülök, hogy Erel is követni fogja, ezért megfogom a kutyát és a házhoz rohanok vele, ott leteszem az ajtó elé és benyitok. Nem lépek be, de így is szembetalálom magam egy idősebb nővel. Egy pillanat alatt tűnök el ismét, majd újra apámhoz lépek.
- Jól jegyezd meg. - Arcához hajolok. - Ha egy seb is esik rajta miattad, a véremre esküszöm, hogy megöllek. - Előveszem tőrömet a szíjamból és belevágok a tenyerembe. - Látod? Komolyan gondolom. Most pedig tűnj el.
- Nem tudsz bántani engem - mondja gúnyosan mosolyogva, mire egy pillanat alatt mögötte termek.
- Lehet, hogy valamikor nagy harcos voltál, de öregszel. Erősebb, ügyesebb és gyorsabb vagyok, mint te.
- Ha bajom esik általad, a falu kitagad, vagy kivégeztet.
- Bárkivel szembe fogok szállni Erelért. - Elengedem, és hagyom, hadd menjen. Utána pillantok, majd visszamegyek a barlangba. Szükségem van a takaróra, amin talán még érzem az illatát. Az ősz illata.
Aeron
Lassan állok fel a földről, az apró bejárat felé teszek pár lépést, de Esgalloth a csuklómat megragadva ránt vissza magához, testünk ismét egymáshoz simul.
- Erel, ne haragudj. Sajnálom, ha megrémítettelek. – suttogja a fülembe a szavakat, s testem megremeg, minden porcikám bizseregni kezd, s érzem, ahogy elgyengülök.
- Nem erről van szó. Tényleg mennem kell. Az anyám már biztosan aggódik. – hebegve kezdek el magyarázkodni, s egy forró csókot kapok jutalmul. Bárcsak maradhatnék még. Annyira sóvárgok az érintése után.
- Elkísérlek az erdő határáig. – felpillantok, szemeibe fúrom tekintetemet, s finoman kibújok az öleléséből.
- Bajod lehet belőle, ha velem látnak. – próbálom visszautasítani az ajánlatot, de tudom, hogy felesleges minden szó, s legbelül örülök neki… annyival tovább lehetek a közelében.
- Ne érdekeljen. Csak az lát, akinek engedem, hogy lásson. – elmosolyodom, a régi önmagam az elfek beképzeltségének tudná be szavait, de most nem zavar. Nála nem.
Mosolyogva teríti vállamra kabátját, s én meglepetten nézek hátra.
- Ezt vidd magaddal. Meg fogsz fázni.
- De… de így te fázol meg! – szavaim ellenkeznek, de testem élvezi, ahogy körülölel a vastag anyag, s a tudat, hogy Esgalloth hordta, még kényelmesebbé teszi.
- Ne félts te engem. Nem lesz bajom. – elmosolyodva temetem arcomat a kabát ujjába, s érzem, ahogy orromat megtölti a mámorító illat.
- Érezlek rajta. Csodálatos… - szemeimet lélegzek mélyeket a ruha illatából, s a kábulatból Esgalloth hangja zökkent ki.
- Erel… látlak még? – rá pillantok, lágyan mosolyodom el, ahogy közelebb lépek hozzá. Ha rajtam múlik biztosan. Úgy érzem, ez után a nap után nem tudnék nélküle élni. A régi életem olyan kopárnak, üresnek tűnik. Soha nem zavart, hogy egyedül vagyok, szerettem a magányt, de most a gondolatától is émelygek.
- Igen. Eljövök még ide. Ígérem. – elé lépek, ujjaimmal bizonytalanul simítom végig a hibátlan porcelán bőrt, majd a szőke tincsek közé túrva hajolok arcához, de megállítom a mozdulatot. Ajkainkat alig pár milliméter választja el, de hátrébb lépve távolodok el tőle. Ezt most nem szabad… tudom, hogy nem lennék képes itt hagyni… pedig azok az ajkak… Úgy vágyom a csókjára… ilyet még soha nem éreztem. Ilyen erős vágyat valami iránt… valaki iránt - Nem merem megint megtenni. Akkor nem mennék el.
- De menned kell, igazam van? – elmosolyodva fogja meg kezemet, s ajkaihoz emelve csókol tenyerembe, s érzem, ahogy arcom kipirul. - Indulj, én mögötted leszek. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle, ha emberekkel találkozunk.
- Ilyenkor nincsenek emberek az erdőben. – a bejárathoz sétálva pillantok ki… én az elfek miatt jobban aggódnék. Az emberek sosem jelentettek túl nagy problémát.
- Nincsenek is messze. Érzem a szagukat. – meglepetten pillantok rá, s ugyanakkor meg is rémít. Ilyen nagy ereje lenne? Érzi a szagukat? - Nincs köztük az, akivel veszekedtél. – Még ezt is meg tudja állapítani? Tudtam, hogy a tündékben több rejlik, mint ami látszik… Elmosolyodva fordulok felé, majd felidézem fejemben Oden képét… már majdnem megfeledkeztem róla.
- Nem félek Odentől. Nem bánthat engem. – hangom magabiztos, egy csepp aggodalom nincs bennem. Oden csak egy kis féreg, nem kell vele törődni.
- A harag erősebb, mint bármi más. Ne tégy elhamarkodott kikenetéseket, Erel. Féltelek attól a halandótól. – szemforgatva fordulok meg, de igazából jól esik, hogy aggódik értem. Vajon tényleg ennyire fontos lennék neki? De miért? …Oden csak olyanoknak tud ártani, akik nem ismerik az alattomos módszereit. Nekem a hajam szála sem görbülhet miatta. Keserűen felnevetek, ahogy eszembe jut a tünde nő, majd válaszra nyitom ajkaimat.
- Oden egy senki. Nem kell félned, nem esik bajom. – könnyed léptekkel szökkenek Esgalloth mellé, s egy gyors puszit lehelek nyakára. Olyan érzés, mintha ezer éve ismerném, pedig alig tudunk valamit a másikról.
Gyors léptekkel szaladok ki a barlangból, s hallom, hogy Isis is csatlakozik hozzám. Sietősen haladok a fák között, pedig legszívesebben lassan bandukolnék, hogy átgondoljam a történteket… de minél hamararabb hazaérek, annál hamarabb jut Esgalloth újra meleg helyre. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen… még egyszer.
Fél füllel hallom, ahogy mögöttem jön, és nem csak hallom, érzem is jelenlétét. Csak a tudat, hogy figyel, felmelegíti szívemet, s néha mosolyogva pillantok hátra.
Igen… azt hiszem… menthetetlenül belé szerettem… lehet, hogy ez nálunk családi örökség. Mindig oda húz a szívünk, ahova nem szabadna.
Lassan kezdünk kiérni az erdőből, s egyre jobban félek a pillanattól, amikor el kell válnunk. Mikor a házunk ajtajához lépek, lassú mozdulattal fordulok meg, s a legközelebbi fáról figyelő Esgallothra emelem tekintetemet. Elmosolyodva nézem alakját a lombok között, majd halkan suttogni kezdek:
- Még látjuk egymást, Esgalloth. – az ajtót belökve lépek a házba, majd magam mögött bezárva dőlök neki, és elmosolyodom. Csodálatos érzés a szerelem.
A szobámba sietek ledobni a kabátomat, mielőtt még anyám észrevehetné, s az ajtót becsukva dőlök az ágyamra a kabátot átölelve. Az ő illata árad belőle.
- Aeron, hol voltál egész éjjel? Aggódtam… - hallom anyám hangját az ajtó túl oldaláról, a kabátot a hátam mögé rejtem, nehogy észrevegye, ha véletlenül benyitna.
- Mindjárt kimegyek elmesélni, mi történt… - rövid szünetet tartok, villámgyorsan keresek valami jó indokot – csak átöltözöm, mert mindenem csurom víz. Ne aggódj, jól vagyok.
Felállok az ágyról, egy kevés időt nyertem, de akkor is hazudnom kell neki… nem tudom, mit mondhatnék… nem szeretek hazudni, főleg neki nem.
Mintha a bejárati ajtó csapódását hallanám, s aztán rögtön Isis ugatása üti meg a fülem… oh, szegényke, lehet, hogy kizártam.
Kisétálok az előszobába, s látom, hogy anyám ledöbbenten bámul az ajtóra, földbe gyökerezett lábakkal, miközben Isis hangosan ugatva rohan hozzám.
- Psszt… - hajolok le Isishez, hogy kicsit megnyugtassam, majd anyámra szegezem a tekintetemet.
- Mi a baj?
- Aeron, hol voltál az éjjel? – hangja fagyos, szigorú, s megszeppenve egyenesedem fel.
- Hát, túl messzire barangoltam, ezért behúzódtam éjszakára egy barlangba. – végülis ez még igaz is…
- Egyedül? – tágra nyílt szemekkel, értetlenül pislogok rá, nem tudom, miért ilyen gyanakvó… mi történt. Mikor nem válaszolok, folytatja. – egy szőke tünde… ismered? – ledöbbenve nézek, s némán bólintok. De honnan jött rá? Lehetetlen, hogy innen látta… nem értem. A szigorú arckifejezés megenyhül az őszinteségem láttán, s mellém lépve simítja végig arcomat… Mennyire más érzés volt Esgalloth érintése.
- Aeron, nem akarom, hogy elkövesd azt a hibát, amit én. Nem akarom, hogy velük érintkezz. – fájó szívvel lököm le arcomról a kezét, s szemeimet lehunyva szólalok meg.
- Igazad van. Óriási hibát követtél el apámmal, igaz? Unom már, hogy születésem óta azt hallgatom, hogy a létezésem egy hiba. – a végére szinte már ordítok, s anyám a zokogást visszafojtva pillant rám.
Dühösen fújtatok egyet, majd gondolkodás nélkül viharzok ki az ajtón, s a város belsőbb részei felé indulok. Félek, hogy ha az erdő felé megyek, Esgalloth megérzi a közelségemet, s a jelen pillanatban nem akarom, hogy lásson.
Gyors léptekkel szelem az utcákat… remek… ismét volt annyi eszem, hogy egy szál ingben és nadrágban indultam el otthonról. Megtorpanok, ahogy ismerős nevetést hallok magam mögül, s idegesen fordulok meg.
- Mi van, a magadfajta korcsokra már a hideg sem hat, vagy élvezed a fagyoskodást? – gúnyos vigyorral néz rám Oden, s szemforgatva fordítok hátat neki… nem szabad sokáig vele maradnom, mert most nem lennék képes türtőztetni magam.
- Az erdőben tegnap nem volt ekkora a szád. Inkább fogd be és ülj vissza a bilire. – elindulok, de elém áll egy idegen férfi. Hát ez remek… csatlósokat szerzett magának?
Ismét megállva nézek körül, s Odenen kívül két másik idegen áll mellettem vigyorogva.
- Oh értem… tehát most a többen egy ellent szeretnétek játszani? – elvigyorodva nézek egyenesen Oden szemébe, majd folytatom. – remek, úgy is rossz kedvemben találtatok.
Villámgyorsan mozdulok meg, ahogy hallom, hogy a mögöttem lévő férfi a kardját lendíti, karját elkapva fordítom át hátam fölött, elhajítva testét. Épp készülnék a következő támadás kivédésére, de ketten jönnek egyszerre, s éles fájdalom bizonyítja, hogy csak az egyiküket tudtam megállítani. Hátrébb lépve kapom az arcomhoz a kezemet, s ujjaim vége vörös lesz a sebből ömlő vértől.
- Hmmm, úgy látszik megsebesítettem azt a gyönyörű pofit… milyen kár érte. – élveteg vigyorral rohannak el, s én ledermedve nézem, ahogy a kezemre csöpög a vérem. Tényleg megvágtak? Vajon nagyon látszik?
Nyúzottan ülök fel az ágyamban, magamhoz húzom Esgalloth kabátját, s mélyet szippantok az illatából… kezd kiszállni belőle, már csak halványan érezni az édes illatot. Csalódottan fekszem vissza párnára, s arcomat végigsimítva bámulom a plafont. Ujjaim megakadnak a vékony sebhelyen, s fájó szívvel kezdem el dörzsölni. 10 napja volt… 10 napja láttam utoljára… de nem akarom, hogy így lásson. Nem megyek ki innen, amíg nem gyógyul meg ez a heg.
Természetesen anyámmal egyből kibékültem, amint hazajöttem aznap, s segített ellátni a sebet, de így sem elég. Vajon ha így látna, már nem kellenék neki?
Az ablak mellett ülve bámulom, ahogy óriási pelyhekben esik a hó, s sóvárogva nézem, ahogy fehérré varázsolja a fákat.
- Aeron – hallom anyám hangját, s hátra pillantok a vállam fölött. – eddig nem érdekelt a külsőd, de most nem mozdulsz ki egy seb miatt? Még soha nem voltál itthon 10 napig folyamatosan. – nem válaszolok, csak visszafordítom tekintetemet a táj felé. – kicsim, szerelmes vagy, igaz? – meglepetten fordulok felé, majd hagyom, hogy magához öleljen. – meg akartalak óvni a fájdalomtól, de tévedtem. A magad útját kell járnod… és ha ő is úgy érez irántad, mint te iránta… akkor nem fogja zavarni egy apró sebhely.
Vastag kabátban lépkedek a folyó felé, s anyám szavain töprengve kémlelem a szállingózó hópelyheket… vajon elmenjek hozzá? … de akármit is mond anyám… nem akarom, hogy így lásson. Rajta minden olyan tökéletesen gyönyörű. Még eddig se voltam méltó hozzá, hát még így. Ha őt nem is zavarná, engem igen.
A város határán folydogáló patak fölé hajolva nézek a víztükörbe, s ismét végigsimítom a bőrt. Mikor nevetést hallok magam mögül, szikrát szóró szemekkel fordulok meg.
- Hát, látom, még mindig szép nyoma van a sebnek. Úgy látszik, jó munkát végeztünk… ennyit a hírhedt szépségedről. Remélem, örökre csúfítani fogja az arcodat.
Közelebb lép hozzám, szavai a szívembe szúrnak, mintha tudná, hogy jelen pillanatban mi fájhat a legjobban. Már alig 1 méter választ el minket, mikor Esgalloth lép elém a fák közül, s ledermedve bámulok a hátára, ahogy ismét Odennel szemben állva oltalmaz meg tőle.
- Hagyd őt békén, és tűnj innen. – Oden megszeppenve, szó nélkül lép hátrébb, úgy látszik emlékszik a múltkori találkozásukra. Hallom lépteit, ahogy elrohan, s mielőtt Esgalloth megfordulhatna, lehajtom fejemet, s hagyom, hogy hajam arcomat eltakarva hulljon előre. Ujjai arcomat érintik, és összerezzenek, de szerencsére nem azt az oldalt simítja végig, ahol a heg van.
Lehajol hozzám, érzem, ahogy ajkai homlokomhoz érnek, ahogy halkan suttogni kezd.
- Aggódtam érted. 10 napja nem láttalak. - kezét állam alá csúsztatva kezdi el finoman felfelé terelni arcomat. Szívverésem felgyorsul a közelségétől és a félelemtől, hogy mit fog szólni, ha meglátja a sebet. Könnyfátyolos tekintettel adom meg magam, s hagyom, hogy maga felé terelje arcomat. Óvatos mozdulatokkal simítja ki a hajamat arcomból, s szemeimet lehunyva élvezem a lágy érintést. Hozzám hajolva lehel csókot ajkaimra, s ruhájába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz. Mikor ajkaink szétválnak, könnyű puszit lehel szemhéjamra, majd az arcomon végighúzódó hegre, s ajkamra harapva bújok közelebb hozzá. Istenem… milyen jó érzés… nem is értem, hogy miért aggódtam… jobban bízhattam volna benne.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jöttem. Én csak nem akartam, hogy lásd a heget az arcomon. – lesütöm tekintetemet, s csak szemem sarkából látom, ahogy ajkait csalafinta mosolyra húzva hajol fülemhez.
- Milyen heget? – minden szőrszál feláll a hátamon, ahogy a fülembe suttog, s értetlenül nézek rá. Mivan? Hát nem látja? … arcomhoz nyúlok, végigsimítom a bőrt, s hitetlenkedve nézek rá… a sebhelynek nyoma sincs… de hogyan?
- Ezt… hogy… ez nem lehet, hiszen… ezt hogy csináltad? – értetlenkedve habogok, s látom, hogy mosolya kiszélesedik.
- Erel, valamit jegyezz meg. Az én szemeimben mindig te leszel a leggyönyörűbb teremtés a világon. – újra hozzám hajol egy csókra, s a szőke tincsekbe túrva húzom magamhoz… annyira hiányzott a közelsége. Nem kellett volna ilyen makacsnak lennem, és előbb el kellett volna mennem hozzá.
- Visszahoztam a kabátodat. – elmosolyodva nyújtom át neki, s szó nélkül veszi el a kezemből, majd ujjainkat összekulcsolva fogja meg kezemet, s az erdő felé kezd vezetni.
- Gyere, menjünk. – némán követem, szívem majd kiugrik a helyéről… olyan régóta vártam, hogy újra találkozhassunk. Minden perc, amit nem vele töltök végtelen hosszúnak tűnik.
Esgalloth
Apámmal történt vitámat követően nem szóltunk egymáshoz. Tudtam, hogy mindenki tudja mi történt, hiszen az erdei elfek között tényleg füle van még a falevélnek is. Mégsem említette senki, de mindenki tekintetében láttam a félelmet és a megvetés: ez a fiú megfenyegetett egy bölcset, a saját apját.
Egyik nap Nilied keresett fel a folyónál.
- Esgalloth. Messzire mész. Száműzni fognak a faluból, többen szeretnék. - Hanga aggodalomtól remeg, tudom, hogy ő nem szeretné.
- Sajnálom, de nem engedem senkinek, hogy bántsa Erelt.
- Szerelmes vagy abba a félvérbe? - Ahogy kimondja a félvér szót, annyira… gúnyos és megvető.
- A neve Aeron! Ne nevezd félvérnek! - Meglepetten pislog rám.
- De te sem így hívod. Miért adtál neki tünde nevet? Hiszen az a fiú gyűlöli a fajtánkat. Mi van, ha mégis ő a vadász, és csak azért marad a közeledben, hogy megölhessen?
- Megint butaságokat beszélsz. Ha akarna, sem tudna engem bántani. Túl gyenge hozzá. - Elgondolkodom, majd helyesbítek. - Veled vagy apámmal talán elbír. De te is tudod, hogy én vagyok jelenleg az egyik legerősebb elf. Tisztavérű tündék esélytelenek ellenem, ő pedig félig tünde.
- Akkor mi vonz hozzá? - kérdezi félénken.
- Nem néztél rá, Nilied? Nem láttad őt? - Mosolyog.
- Csodálatos férfi, az biztos. Köztünk is ritka az olyan szépség, mint ő. - Megsimogatja a vállam. - Nagyon szép pár vagytok, Esgalloth. De féltelek.
- Ne félts. Nem esik semmi bajom. - Rámosolygok bátorításnak szánva, de kicsit keserű is vagyok, hiszen…
- Mióta nem láttad? - szegezi nekem a kérdést.
- Tíz napja is megvan már. A nagy hóvihar óta nem járt az erdőben.
- Hallottam egy pletykát, miszerint a félvér embert megtámadták a falujában. - Rémülten pattanok fel. - Ne félj, Esgalloth. Az erdő azt suttogja, hogy csodálatos arcán rút heg éktelenkedik, de életben van. - Gonosz vigyor kúszik ajkaira. - Szerintem fél, hogy nem lenne olyan szép a szemedben, ha egy heggel az arcán látnád. - Mindketten egyszerre kapjuk fel a fejünket. - Ez annak a gonosz halandónak a szaga, érzed te is?
- Érzem. - Felpattanok, de ő is. - Mit csinálsz?
- Veled megyek! Az a halandó veszélyes és gonosz! - Miből gondolhatja ezt? - Ő a vadász.
- A tündék gyilkosa? - kérdezem hatalmasra nyílt szemekkel.
- Még nem vagyok benne teljesen biztos. De a folyó nekem nem hazudik. Az, aki testvérünk vérét ontotta, gonoszságtól bűzlik, nála undorítóbb szagú lénnyel pedig még nem találkoztam. - A távolba réved a tekintete, majd pár pillanat múlva halk hangon megszólal. - Itt van a fiú is. Akkor nem megyek veled. - Hálásan mosolygok rá, majd indulok, de még hallom a hangját. - Ne tégy elhamarkodott lépéseket, Esgalloth!
Ahogy meghallom a halandó gúnyos hangját, ökölbe szorulnak kezeim. Legszívesebben megölném. Ő sebezte meg Erelt!
- Hagyd őt békén és tűnj innen - utasítom a férfit, mikor már túl veszélyesnek látszik a helyzet. Hallgat rám, és el is rohan, én pedig Erelhez fordulok.
- Aggódtam érted. Tíz napja nem láttalak - mondom neki, miközben igyekszem a lehető legközelebb lenni hozzá. Annyira szép, még a sebbel is. Csókunk közben és után görcsösen kapaszkodik belém, én pedig mosolygok. Szóval nem akar elengedni. Ajkaimmal megérintem a heget is, ami erőmtől azonnal semmivé válik, és csak a csodálatosan hamvas bőr marad.
- Ne haragudj, hogy eddig nem jöttem, csak nem akartam, hogy lásd a heget az arcomon - suttogja. Érzem, hogy tényleg ez zavarta, így csak mosolygok. Milyen aranyos.
- Milyen heget? - Meglepődve kezdi tapogatni arcát, majd, mikor megérzi, hogy a sebnek már a helye sincs meg, meglepődve habogni kezd. - Erel, valamit jegyezz meg. Az én szememben mindig te leszel a legcsodálatosabb lény a földön. - Őszinte vagyok hozzá. Már én is tudom, hogy vonzódom hozzá. Nem bírnám nélküle a mindennapokat.
- Visszahoztam a kabátod - nyújtja át nekem, én pedig el is veszem, majd megfogom a kezét, és így haladunk.
- Gyere, menjünk. - Az erdő szíve felé húzom, ott senki sem zavarhat meg minket. Most az sem zavar, ha meglátnak minket.
A folyóparton állunk, mikor újra esni kezd a hó. Én kitartom tenyerem, és hagyom, hadd szálljon bele néhány hópihe, majd Erel felé mutatom.
- Látod? Olyanok, mint te. Tiszták, de annyira mulandóak. - Közelebb húzom magamhoz. - Ugye te nem tűnsz el így? - Megremeg karjaimban, majd még jobban hozzám simul.
- Nem tudnálak elhagyni. Már nem. - Álla alá nyúlva emelem fel a fejét, majd magamhoz húzom. Csókunk most is lassú és finom. Nem tudom elhinni, hogy eddig képes voltam létezni anélkül az íz nélkül, amit rajta érzek. Olyan különleges érzést mutat nekem a csókjaival, amit hosszú életem során mellette érzek először.
- Jó veled - suttogja mellkasomnak, majd újra csókért hajol, én pedig megadom, amit kér.
Hosszú percekig állunk, élvezve a hóesést, amikor túl ismerős érzés kerít hatalmába, majd hallom, ahogy egy nyílvessző szeli a levegőt. Annyi időm van már csak, hogy fordítva magunkon hagyjam, hogy a fegyver a vállamba fúródjon. Azonnal érzem: ez mérgezett nyílvessző volt! Erel rémülten pillant rám.
- Esgalloth… Mi…
- Ne szólj semmit! Bármi történik, te csak fuss el, érted? - kérem, de tudom, hogy nem fogja megtenni, erről pedig biztosít is.
- Még veled sem voltam igazán. Hogy várod, hogy elhagyjalak?! Nem tudnám elviselni, ha bajod esne - suttogja könnyes szemekkel, miközben tekintete a vállamon csordogáló vérre téved.
- Nem tudom gyógyítani magam. Nem átlagos hegye volt, elfek ellen használta… - Kis szünetet tartok, majd hangosan szólalok meg újra. - Apám, ne rejtőzködj tovább. - Gúnyos nevetés rázza meg az erős néma csendjét, majd előbukkan édesapám.
- Pedig szívesen hallgattam volna még. Szépen beszél ez a félvér, ahhoz képest, hogy csak egy mocskos féreg! - Hangjából süt a gyűlölet. Olyan, mint az a gonosz halandó.
- Ne beszélj így róla! - szólítom fel. - Megígértem neked, hogy megöllek, ha bántod. Távozz, apám. - Nem mozdul pár pillanatig, majd elindul felénk. Erel megremeg a karjaimban. - Ne félj - suttogom fülébe, majd magam mögé tolom, hogy ne is lássa apámat.
- Engedj a közelébe, Esgalloth. Halnia kell. Elcsábított egy nemes elfet! Ez halálos vétek! Az életével fizet hibájáért! - Már suhan is, kardját előhúzva, megkerülve engem és egyenesen Erel felé haladva, de én azonnal fordítok maginkon. Már nincs ideje reagálni. Rémült tekintettel szúrja testembe a hideg fémet. Gúnyosan mosolyogva fogom meg a markolaton pihenő kezét, majd remegő hangon szólalok meg.
- Mondtam, hogy az életem árán is megvédem. - Apám ijedten húzza ki testemből kardjának pengéjét, mire Erel elém ugrik és hagyja, hogy a karjaiba dőljek.
- Ne menj a közelébe, tünde! - Apám nem szól, csak engem bámul, majd egy könnycsepp tör utat magának szigorú arcán.
- Az egyetlen fiam. Én… az egyetlen fiamat… a Rejtett Virágot… Nem akartam! - Nem vár válaszra, eltűnik a szemünk elől. Nekem még annyi erőm marad, hogy Erelre fordítsam tekintetem, de mielőtt bármit is mondhatnék, vagy tehetnék, a méreg, ami a nyílvesszőből jutott testembe és a frissen szerzett seb magukkal ragadnak és ájultan hunyom le szemeimet.
Aeron
Lassan haladunk a fák között, egész testemet kellemes melegség járja, ahogy ujjai az enyémeket szorítják.
A folyóparthoz érve lelassít, majd megáll, és szembefordul velem. Én is megtorpanva figyelem mozdulatait, ahogy kezét felemelve hagyja, hogy belehulljon pár apró hópihe, majd komoly, merengő hangon szólal meg.
- Látod? Olyanok, mint te. Tiszták, de annyira mulandóak… Ugye te nem tűnsz el így? – szorosan magához húz, egész testem megremeg szavai hallatán, s engedelmesen simulok testéhez. Érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyel a boldogságtól, s igaz, szorosan öleljük egymást, még közelebb akarok kerülni hozzá… ennél is közelebb… olyan közel, mint senki más.
- Nem tudnálak elhagyni. Már nem. – suttogom mellkasába a szavakat, majd hagyom, hogy újra rabul ejtse ajkaimat. Szinte elolvadok a forró csóktól, már nem érzem, ahogy a dermesztően hideg szél a bőrömet csípi, minden porcikámat melegség járja át.
- Jó veled. – arcomat mellkasába fúrva dünnyögöm a szavakat, mélyet szippantok az ismerős illatból, elmosolyodva emelem fel a fejemet, s ajkaihoz hajolva követelek egy újabb csókot. Bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. Minden olyan gyönyörű és tökéletes.
Halk suhogást hallva emelem fel a fejem, de mire ráeszmélek, hogy mi is lehet a hang, Esgalloth engem maga mögé lökve ugrik elém. Füleimben szinte visszhangzik, ahogy a nyílvessző átszakítja bőrét, s tágra nyílt szemekkel pillantok a fájdalmas tekintetre.
- Esgalloth… mi…
- Ne szólj semmit! Bármi történik, te csak fuss el, érted? – a rémület helyét felháborodás veszi át, s a sírás visszafojtásától rekedt hangon szólalok meg:
- Még veled sem voltam igazán. Hogy várod, hogy elhagyjalak?! Nem tudnám elviselni, ha bajod esne. – miért? Miért kell ennek történnie? Ki tesz ilyet? Megrémülök, ahogy látom az egyre növekedő vörös foltot a kabátján… kizárt, hogy így itt hagyom… nem, arra nem lennék képes. Egyszer már magára hagytam… egyszer már megengedtem, hogy magát feláldozva védelmezzen… kizárt, hogy még egyszer megteszem.
- Nem tudom gyógyítani magam. Nem átlagos hegye volt, elfek ellen használta… - suttogja, majd pár pillanatra elhallgat, s csak akkor folytatja: - Apám, ne rejtőzködj tovább. – meglepetten pislogok szavai hallatán, s amikor meghallom a támadó gúnyos kacaját, egész testemet kirázza a hideg… a saját apja? Hogy tehetett ilyet?
- Pedig szívesen hallgattam volna még. Szépen beszél ez a félvér, ahhoz képest, hogy csak egy mocskos féreg! – ajkamra harapva sütöm le tekintetemet… már megszoktam az efféle gúnyolódást, most mégis mintha tőrként szúrnának szívembe szavai.
- Ne beszélj így róla! Megígértem neked, hogy megöllek, ha bántod. Távozz, apám. – könnyes tekintettel remegek meg… megígérte az apjának, hogy megöli, ha… mindezt miattam? Az én hibám, hogy ez történik. – Ne félj. – hallom Esgalloth suttogását, s ahogy a háta mögé fordít, érzem, ahogy a könnycseppek kicsordulnak szememből. Nem akarom. Nem akarom, hogy miattam harcoljanak.
- Engedj a közelébe, Esgalloth. Halnia kell. Elcsábított egy nemes elfet! Ez halálos vétek! Az életével fizet hibájáért! – megremegek a gondolattól, majd szememet lehunyva, szinte érzem, ahogy felém közelít kardja… nem is lenne olyan rossz most meghalni. Esgallothnak köszönhetem, hogy megtudtam milyen a boldogság. Ha a halálom megoldja a viszályukat, úgy szívesen adom az életem.
Minden szinte egy szempillantás alatt történik, érzem, ahogy Esgalloth elém lépve takarja el testem, majd hangja hallatán kinyitom szemeimet.
- Mondtam, hogy az életem árán is megvédem. – nem akarom elhinni, amit látok, kezeimet ajkaim elé téve fojtom magamba sikolyt, majd Esgalloth mellé ugorva kapom el testét, mielőtt a földre zuhanhatna. A könnyek most már záporozva csorognak arcomon, s szinte ordítva nézek az elfre.
- Ne menj a közelébe, tünde! – némán, megrökönyödve figyel minket, s tekintetemet Esgallothra fordítom. Már nem érdekel, mi történik velem, semmi sem érdekel, csak ő.
- Az egyetlen fiam. Én… az egyetlen fiamat… a Rejtett Virágot… Nem akartam! – hallom az idegen szavait, s szemem sarkából látom, ahogy távolodik.
Esgalloth rám pillantva fordítja felém arcát, mintha mondani akarna valamit, s némán csorgó könnyekkel várom, de nem szólal meg. Szemeit lehunyva ájul el karjaimban, s a földön térdelve szorítom magamhoz.
- Ne, Esgalloth… ne hagyj itt. Ne menj el, kérlek. – zokogva hajolok arcára, ajkaira, melyek pár perccel ezelőtt mit sem sejtve csókolták az enyémeket, kezei, melyek engem öleltek, most elernyedve fekszenek a földön, s a szív, mely őrült ritmusban vert, ahogy hozzáértem, most épp hogy csak meg-megdobban.
Nem! Ez nem történhet meg. Miért ilyen kegyetlen a sors? Épphogy megtudom milyen a boldogság, egyből elszakítana tőle. Nem hagyom ilyen könnyen.
Remegő térdekkel állok fel, összeszedem minden energiámat, majd felemelem az elernyedt testet. Ha meg akarom menteni, haza kell vinnem.
Az ajtót berúgva lépek be a házunkba, s anyám egyből elém jön a hang hallatán. Némán kapja ujjait szája elé, ahogy megpillant minket, s figyeli, ahogy a szobába sétálva fektetem az ágyamra. Még mindig csordogálnak a könnyeim, s egy gyors, mégis óvatos mozdulattal rántom ki az íjat vállából.
- Mi történt? – hallom anyám remegő hangját, de nem válaszolok.
- Segíts levetkőztetni, el kell látni a sebeit. – szó nélkül teszi, amit mondtam, s először kabátját, majd ingét levéve fektetjük a hátára. Elszörnyedek az oldalán tátogó óriási nyílástól, s újra előtörnek szememből a könnyek, de kezem nem áll meg.
- Aeron, ez túl nagy seb… nem elég bekötni… össze kéne varrni, hogy ne vérezzen el. – rémülten pislogok rá, majd remegő, szinte könyörgő hangon szólalok meg:
- Meg tudod csinálni?
- Igen. – aggódva figyelem, ahogy anyám átveszi az irányítást, s alig 1 óra múlva sikerül elállítani a vérzést. – most a vállán lévő sebet kéne bekötni. – folytatja, majd rám pillant. – azt te is meg tudod csinálni, igaz? – némán bólintok, majd Esgallothhoz lépve fordítom át hasára, hogy be tudjam kötni vállát. Tágra nyílt szemekkel nézek végig hátán, torkom elszorul a látványtól… a sebek… de azt mondta, hogy begyógyultak. Miért, miért nem gyógyította meg őket magának? …Hiszen az én arcomról könnyedén eltűntette a sebet.
Nyúzott arccal sétálok a szobába, s tekintetemet végigvezetem az eszméletlen testen. Miért nem ébredt még fel? Egy hete alszik… aggodalmasan harapok ajkamra… mondta, hogy a nyíl mérgezett volt, de vajon milyen hatása van a méregnek. Ha halálos lett volna, már nem élne. De akkor mit okoz?
Elkeseredetten sétálok az ablakhoz, s kinézek a havas tájra… megőrülök ettől a tehetetlenségtől.
Szinte futva lépkedek a fák között, szívem dübörögve ver mellkasomban a félelemtől, de tudom, hogy nincs más megoldás. Ahogy egyre közelebb érek a falujukhoz, már érzem magamon tekintetüket, mintha minden irányból figyelné valaki minden mozdulatomat. Hátborzongató.
Tudom, hogy már nincs messze, szinte hangjukat is hallom, s a bokrok mögött apró házakat pillantok meg, de megtorpanok. Rezzenéstelen arccal nézek a feltartóztatóm szemeibe, s látom, ahogy izzik bennük a gyűlölet… igen, Esgalloth apja áll velem szemben, a másik két öreggel az oldalán, de most nem csak ők vannak ott. Látok magam körül másokat, valaki érdeklődő, valaki undorodó tekintettel pillant rám, de nem érdekelnek. Okkal jöttem ide.
- Hogy merészelsz ide jönni? – Esgalloth apja villámgyors léptekkel terem előttem, hajamat tépve feszíti hátra fejemet, s nyakamon érzem a hideg acélpengét.
- Ha most megölsz… a fiad biztos, hogy meghal. – suttogom, s próbálom nem kimutatni félelmemet.
Arcán egy pillanatig a ledöbbentség jelei tükröződnek, majd egy könnyed mozdulattal lök el magától, olyan erővel, hogy hátra zuhanok.
- Esgalloth… él?
- Még él, de ha így folytatja nem sokáig… tudnom kell milyen méreg volt a nyílvesszőn. Kérem… engedje, hogy megmentsem. – nem tudom visszatartani a könnycseppeket, hangom szinte könyörgő, s látom az apján, hogy hezitál.
- Lehetetlen. Annak a méregnek nincs ellenszere, amíg az elf szervezetében van, megakadályozza, hogy regenerálódjanak a sejtjei. És ilyen sebek mellett ez halálos. Csoda, hogy eddig túlélte. – elszorult torokkal hallgatom szavait, nem akarok hinni füleimnek... azt akarják mondani, hogy csak üljek, és nézzem tétlenül, ahogy szépen, lassan meghal?
- Ez jár annak, aki engedetlen. – hangjában keserűség bujkál, mintha magát akarná győzködni, és lassan állok fel a földről. – és most takarodj, tűnj a szemem elől, mielőtt meggondolom magam. – némán, mozdulatlanul állok, a fenyegetései már nincsenek hatással rám. Nélküle úgysem ér semmit az életem.
Egy gyönyörű tünde nő lép ki a tömegből, s a csuklómat megragadva, ránt maga után, s olyan gyorsan vonszol, hogy alig tudom tartani a tempót. Egy barlangba vezet, majd halkan szólal meg.
- Itt talán nem hallanak. – megszeppenve nézek rá, nem tudom, mit akar. – van rá mód, hogy megmentsd őt. Nem nagy az esélye, de lehetséges. – szemeim tágra nyílnak, szívem megdobban az apró reménysugártól. – Igaz, hogy Esgalloth jelenleg nem képes regenerálódni… de meggyógyítani meg lehet. Tudod egyes elfek képesek a gyógyításra… – bólintok, hisz nem egyszer láttam saját szememmel, ahogy Esgalloth begyógyít egy sebet. – Igaz, a gyógyítás alapja a szeretet, s közülünk is csak igen kevesek képesek olyan önzetlenül szeretni, hogy ezt az erőt maguknak tudhassák. Vannak, akik képesek a hozzájuk közel álló személyeket meggyógyítani, vannak akik olyan szoros kapcsolatban állnak a természettel, hogy akárkinek tudnak segíteni. Ha igazán szereted őt… – rövid szünetet tart, rám pillant, s haloványan elmosolyodik. – akkor képes leszel rá. – elbizonytalanodva nézem, ahogy elindul a bejárat felé, s halkan szólalok meg.
- Várj… de… mit kell tennem? Hogy csináljam? Vagy nem tudod te megcsinálni? … te elf vagy… én csak félig vagyok az… - elmosolyodva pillant vissza, majd válaszol.
- Nekem nincs hozzá erőm. Szerintem tudod, mit kell tenned… ha nem tudnád, már rég meghalt volna. Szerinted mi tartotta életben idáig?
Megrökönyödve nézem, ahogy eltűnik a fák között, majd gyors léptekkel indulok haza.
Arcát végigsimítva nézem, ahogy alszik, olyan békésnek, gondtalannak tűnik. Az ágy szélén ülve merengek a történteken, s közben ujjaimmal finom mellkasát simítom végig. Annyira gyönyörű. Vajon képes leszek rá? Vajon meg tudom gyógyítani?
Arcához hajolva lehelek csókot ajkaira, s szememet lehunyva hagyom, hogy egy újabb könnycsepp guruljon végig arcomon. Nem tudom mit vártam… talán, hogy a csókomtól felébred? Szánalmas. Nem tudom, mit tehetnék...
Mellé dőlve ölelem át az alvó testet, s fejemet a vállára hajtva sírom el magam… annyira hiányzik az érintése, a csókjai, a hangja…
- Esgalloth… nem hagyhatsz itt… nem hagyhatsz itt azok után, hogy elérted, hogy beléd szeressek. Kérlek, ne hagyj magamra. – a nevét ismételgetve bújok hozzá. – nem tudok nélküled élni. – suttogom mellkasába, s szemeim kipattannak, ahogy simítást érzek hátamon
- Erel. – suttogja halovány mosollyal, s hitetlenkedve nézek fel. Szemei résnyire nyitva vannak, rám néz, s én szememet törölgetve ülök fel mellette. – ne sírj. – arcomról letörölve a könnycseppeket húz közelebb magához, majd megismétli a mondatot. Ujjait megfogva húzom kezét ajkaimhoz, s csókot lehelek rá.
- Esgalloth. – szemeibe nézve merülök el a zöld íriszekben, s elmosolyodva dőlök vissza vállára. Azt hittem soha többé nem látom ezt a meleg tekintetet. – jól vagy? – kérdezem aggodalmas hangon, s ő csak felsóhajt… az ilyen kérdésekre soha nem válaszol…
- Azt mondtad szeretsz. – hajamba túrva mosolyodik el, s én ajkaimra harapok… hallotta, amit mondtam?
Érzem, hogy elvörösödöm, ahogy magához húz finoman, s ajkaink egymáshoz simulnak. Hosszan, szenvedélyesen csókol meg, s érzem, ahogy végigsimítja gerincem vonalát. A csók egyre vadabb lesz, mindketten többet akarunk, mintha testünk percek alatt akarná bepótolni a hosszú kihagyást, de csalódott sóhajjal hajolok el tőle.
-Esgalloth… óvatosabbnak kéne lennünk… felnyílnak a sebeid. - Az ágy szélére ülve távolodom el tőle, pedig testem minden porcikája sóvárog a folytatás után.
Kezemet mellkasára téve nézek félénken szemeiben, arcom mintha égne, ahogy alig hallhatóan kimondom a szavakat.
-Igen… szeretlek… - haloványan elmosolyodom, majd folytatom. – szeretlek, szóval gyógyulj meg, és újra együtt lehetünk, rendben? Minden olyan lesz, mint volt… kérlek…
Esgalloth
Csak lebegek a semmi közepén. Utolsó emlékem Erel könnyektől áztatott szeme. Annyira fájt, hogy látnom kellett, mennyire szomorú, de nem akartam, hogy meghaljon. Reméltem, hogy képes leszek meggyógyítani magam, de sajnos képtelen vagyok rá. Pedig annyira szerettem volna még vele maradni. Megmutatni neki a rejtett tisztást a hegy mögött, elvinni tavasszal a tiltott fához, amit halandó még nem látott, bemutatni neki Niliedet… hát mindez semmivé vált volna? Szerettem volna még egyszer megérinteni, csókolni és simogatni, az ölembe húzva élvezni a teste melegét és édes illatát.
Olyan rég óta nem történik semmi. A fehér semmi kellős közepén állok, és hiába szólítom Erelt, nem felel. Nem tudom, mi történik velem. Miért nem halok meg? Vagy miért nem ébredek fel, hogy újra vele lehessek? Érzem a jelenlétét. Tudom, hogy mellettem van, de…
Mi ez? Mi történik? A fehérség eloszlik körülöttem. Érzem, hogy rajtam fekszik. Tudom, hogy itt van! Hallom is!
- Esgalloth… nem hagyhatsz itt. Nem hagyhatsz itt azok után, hogy elérted, hogy beléd szeressek! Kérlek, ne hagyj el. - Oh, ainuk… köszönöm ezt a csodálatos ajándékot. Vagy… vagy ez is a képzeletem gonosz játéka lenne? Meg kell érintenem, hogy érezzem…
- Erel - suttogom. Hát tényleg te vagy az… - Ne sírj - törlöm le a könnycseppeket arcáról. Mintha ő sem hinné el, hogy tényleg megtörténik. Ujjamat szájához húzza és megcsókolja… milyen szép!
- Azt mondtad, szeretsz - jegyzem meg, mire ő elvörösödik. Nem bírom… éreznem kell! Közelebb húzva csókolom meg. Minden eddiginél szenvedélyesebb és vadabb, hiszen annyira vágytam már rá! Érzem, lassan már nem elég a csókja. testének minden pontját csókolni akarom! Azt akarom, hogy csak az enyém legyen, hogy hozzám tartozzon!
- Esgalloth, óvatosabbnak kell lennünk… felnyílnak a sebeid - suttogja, de látom, hogy ő is azt érzi, amit én. Viszont igaza van. Egyelőre óvatosnak kell lennünk. - Igen, szeretlek - válaszolja megállapításomra. - Szeretlek, szóval gyógyulj meg, és újra együtt lehetünk. Minden olyan lesz, mint volt… kérlek… - Látom rajta, hogy mennyire kétségbeesett, ezért kezem hátára vezetem, így simogatom.
- Már nem lesz baj. Ne félj, Erel. Veled maradok, és minden olyan lesz, mint régen - mondom neki megnyugtatóan, de érzem, hogy fáradok. - Aludnom kellene… itt maradsz, szerelmem? - Szemei hatalmasra nyílnak és újra sírva borul mellkasomra.
- Annyira boldog vagyok, Esgalloth! Persze, hogy veled maradok. - Már fel is feküdt mellém, nagyon figyelve arra, hogy ne érjen a sebeimhez. - A hátadon nem tűntek el a hegek… miért? - kérdezi.
- Mert olyanok nekem, mintha a neved lenne a bőrömbe vésve, hiszen érted tettem. Téged védtelek és ezeket a sebeket sosem fogom szégyellni. - Ép karommal combjára simítok, mire felsóhajt. Már elvenném a kezem, hiszen félek, hogy zavarja, de újra meghallom édes hangját.
- Esgalloth… annyira szeretnélek még ennél is közelebb érezni magamhoz - suttogja, majd felkel, és fölém támaszkodik. Haja beteríti vállaimat, szemei pedig vágytól ködösek.
- Erel. Ne kísérts… Én is szeretném érezni, ahogy a tested csak nekem remeg… hogy mindened az enyém. - Felnyög, majd vadul ajkaimra mar. Közben csípőjét mozgatja, így ágyékát ez enyémhez nyomja, mire mindketten felnyögünk. Hátára simítok, fenekére teszem kezem, de nem kérem, hogy hagyja abba.
Érzem, hogy egyre nehezebben tudom visszafogni a vágyam, de minden egyes csókja után jobban érzem magam. Ő is egyre hevesebb, egyre többet akar. Fejét a vállamra hajtva piheg, de csípője még mindig mozog.
- Erel… én… szeretlek - nyögöm, miközben egyre élénkebben érzem, hogy mennyire kívánom a testét. - Ezt most be kell fejeznünk, Erel. - Rémült tekintettel mered rám, már ugrana is le rólam, de nem engedem. - Nem, nem ellökni akarlak magamtól. De ha ezt tovább folytatjuk, nem tudom visszafogni magam, és nem szeretnék a szükségesnél több időt fekve tölteni - suttogom neki mosolyogva, majd finoman belecsókolok a nyakába, mire felnyög.
- Neh haragudj, Esgalloth… csak… én annyira… - Tudom, hogy zavarban van. Könnyen elpirul, olyan ártatlan.
- Nem haragszom. Ha felgyógyulok, ezt innen folytatjuk, rendben, Erel? - Válaszra sem várva csókolom meg újra. Minden vágyamat próbálom rázúdítani, hogy ne felejtse el: ezt folytatnunk kell. Ő is vad és szenvedélyes, egyik kezével támaszkodik fejem mellett, a másikkal mellkasomat simogatja.
Elválunk egymástól, és ő pihegve fekszik mellém. Egyik lábát az enyéim közé teszi, fejét ép vállamra hajtja és így szuszog a fülembe.
- Esgalloth… miért kell neked egy olyan félvér, mint én? - kérdezi kicsit megremegve.
- Mert hiába vagy félvér, te vagy a legtisztább és legszebb lény, akit eddigi, hosszú életemben láttam. - Fejem az övére hajtom. - És neked miért kell egy tünde, Erel? - kérdezem mosolyogva.
- Nem tudom… Mindig azt hittem, hogy nem létezik olyan elf, akit képes lennék szeretni. De te… annyira más vagy, mint ők. - Közelebb húzódik, egyik kezével megölel, a másikat kettőnk közt pihenteti. - Illik egy tündétől megkérdezni, hogy mennyi idős? - Hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Nem, de neked elmondhatom, ha valóban érdekel - simítok végig hátán, kezemmel megállapodva fenekén. Nem tiltakozik, szinte belesimul érintésembe. - Egészen pontosan háromszázötvenegy éves vagyok. - Halkan nyög egyet, majd felnevet. - Mi ilyen vicces? - kérdezem mosolyogva, mire rám pillant.
- Sokkal idősebb vagy nálam - suttogja ajkaimra, majd megcsókol. Most gyengéd és finom. - De annyira fiatalnak tűnsz.
- A legöregebb elf egy idős a természettel - simítok ki egy kósza tincset arcából. - Aludjunk, Erel. Biztos te is fáradt vagy - mondom neki, mire vállamra hajtva fejét bújik hozzám újra.
Aeron
- Már nem lesz baj. Ne félj, Erel. Veled maradok, és minden olyan lesz, mint régen. – végigsimítja hátamat, hogy megnyugtasson, s érzem, ahogy szívemet felmelengetik szavait. - Aludnom kellene… itt maradsz, szerelmem? – ledöbbenek a megszólítás hallatán, pulzusom egy szempillantás alatt a duplájára ugrik, s torkomban ismét óriási gombóc keletkezik. Érzem, ahogy a könnycseppek újra potyogni kezdenek szememből, de ezek már örömkönnyek.
- Annyira boldog vagyok, Esgalloth! Persze, hogy veled maradok. – a mellkasára borulva ölelem át, majd óvatosan fekszem mellé, nehogy rossz helyen érjek hozzá.
- A hátadon nem tűntek el a hegek… miért? – suttogom halkan a szavakat, s még egy kicsit közelebb bújok testéhez.
- Mert olyanok nekem, mintha a neved lenne a bőrömbe vésve, hiszen érted tettem. Téged védtelek és ezeket a sebeket sosem fogom szégyellni. – Elvörösödve temetem arcomat vállába, s mélyet szippantok bőrnek illatából… de ez azt jelenti… hogy már akkor tetszettem neki? Ezért kért volna csókot a vízesésnél?
Lágy mozdulattal simítja végig combomat, testem bizseregni kezd, minden porcikám ég a vágytól, hogy még többet érezhessek belőle. Érezni akarom, hogy bőrünk egymáshoz simul, érezni akarom ajkait ajkaimon, akarom még.
- Esgalloth… annyira szeretnélek még ennél is közelebb érezni magamhoz… - suttogom halkan a szavakat, s még magam is meglepődök rajta, hogy ilyen őszinte tudok lenni vele. Mintha egész testem lángolna, nadrágom egyre szűkebbnek tűnik, ahogy fölé mászva hajolok arcához.
- Erel. Ne kísérts… Én is szeretném érezni, ahogy a tested csak nekem remeg… hogy mindened az enyém. – elmém elhomályosul, mintha elveszíteném a fejem, az ajkaihoz hajolva követelek tőle vad csókot, s érzem, ahogy ágyékaink egymáshoz dörgölődnek. Ágyékom egyre vadabbul lüktet minden egyes csókunk után, s ahogy kezei fenekemre vándorolnak halkan sóhajtok fel… Ah, ennél is többet akarok.
- Erel… én… szeretlek. – sóhajtja Esgalloth, s szemeiben látom, hogy ő is többre vágyik. - Ezt most be kell fejeznünk, Erel. – meglepetten pislogok, majd rájövök, hogy így is túl messzire mentünk, s sietve lemásznék róla, de megállít. - Nem, nem ellökni akarlak magamtól. De ha ezt tovább folytatjuk, nem tudom visszafogni magam, és nem szeretnék a szükségesnél több időt fekve tölteni. – elvörösödve bújok hozzá, közelebb húz magához, majd szenvedélyesen csókol nyakamba, s egy halk sóhaj szökik ki ajkaim közül.
- Neh haragudj, Esgalloth… csak… én annyira… - hangom rekedtes a visszafogott vágytól, s érzem, hogy elvörösödöm.
- Nem haragszom. Ha felgyógyulok, ezt innen folytatjuk, rendben, Erel? – egy utolsó, szenvedélyes csókra húz magához, szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy nyelvét ajkaim közé csúsztatva hívja hosszú táncra nyelvemet, a forróság elönti egész testemet, miközben ujjaimmal mellkasát cirógatom.
Csalódottan sóhajtok fel, ahogy ajkaink elválnak, majd óvatosan fekszem vissza mellé az ágyra, s egyik lábammal átölelve csúszok még közelebb hozzá.
- Esgalloth… miért kell neked egy olyan félvér, mint én? – halkan suttogom fülébe a szavakat, de nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a választ.
- Mert hiába vagy félvér, te vagy a legtisztább és legszebb lény, akit eddigi, hosszú életemben láttam. – szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy közelebb húz magához, s érzem, ahogy fejét az enyémre hajtja. - És neked miért kell egy tünde, Erel? – hallom hangján, hogy mosolyog, s engem is mosolygásra késztet.
- Nem tudom… Mindig azt hittem, hogy nem létezik olyan elf, akit képes lennék szeretni. De te… annyira más vagy, mint ők. – átölelem testét, örülök, hogy nincs rajta ing, így közvetlenül a bőrét simíthatom. - Illik egy tündétől megkérdezni, hogy mennyi idős?
- Nem, de neked elmondhatom, ha valóban érdekel – érzem, ahogy végigsimítja hátam, majd fenekemhez érve megáll keze, s testem ismét bizseregni kezd, ajkamra harapva próbálom lenyugtatni magam. - Egészen pontosan háromszázötvenegy éves vagyok. – folytatja, s meglepetten nyikkanok egyet, majd felnevetek… hogy mennyi? - Mi ilyen vicces? – kérdezi, s megint hallom hangján, hogy mosolyog.
- Sokkal idősebb vagy nálam… - vigyorogva mászom ajkaihoz, majd egy lágy, óvatos puszit lehelek rájuk, s azután folytatom. - De annyira fiatalnak tűnsz.
- A legöregebb elf egy idős a természettel – halkan suttogja a szavakat, miközben arcomat végigsimítva tűri hátra az előre hulló hajtincseket, s szemeimet lehunyva élvezem érintését. Köszönöm… köszönöm, hogy újra érezhetem ezt. Azt hittem örökre elveszítettelek. - Aludjunk, Erel. Biztos te is fáradt vagy. – engedelmesen mászom vissza, s fejemet a vállára hajtva hunyom le szemeimet.
- Álmodj szépeket, Szerelmem. – mosolyogva suttogom… vajon neki is olyan jó érzés, mikor így hívom, mint amilyen nekem volt? Remélem.
Érzem, ahogy egy puszit lehel hajamba, majd halkan suttog:
- Te is.
Szemeimet lehunyva hallgatom légzését, s elmosolyodok... Hála neked, én már most szépet álmodok.
Érzem, ahogy az első napsugarak áttörnek a függöny rései között, s szemeim kipattannak, ahogy furcsa dologra leszek figyelmes. Lehet, hogy az egészet álmodtam? Nem… tisztán emlékszem, hogy Esgalloth mellett aludtam el.
Kétségbeesetten ülök fel az ágyamban, körbenézek a szobában, de a lepedőn lévő alvadt vérfolton kívül semmi nyoma nincs, hogy akár valaha itt lett volna. Hova tűnhetett? Lehet, hogy az apja rájött, hogy életben van, és elvitték, mikor aludtam? Ugye nem? … bár úgy legalább biztonságban lenne. Ha együtt vagyunk, mindenki más az ellenségünk… engem nem zavar, én már megszoktam… de ő… az elfek között élt háromszázötvenegy évig… milyen érzés lehet, hogy akire eddig barátként tekintett, most utálják?
Aggodalmas tekintettel sietek a nappaliba, szemeimmel alakja után kutatva, de sehol nem látom… se a ruháinak, se neki nincs nyoma a házunkban.
Hirtelen megpillantom, ahogy lassan nyílik az ajtó, s hatalmas kő gurul le a szívemről, mikor Esgalloth lép be. Megkönnyebbülten ölelem át, ahogy becsukódik az ajtó, majd remegő hangon szólalok meg:
- Hol voltál? Aggódtam érted… - érzem, ahogy körém fonja kezeit, szorosan magához húz, majd a fülembe suttog, amitől egész testem remegni kezd.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Csak kimentem a folyóhoz megmosakodni. – ujjai fagyosak a kinti hidegtől, mégis élvezem, ahogy arcomat végigsimítva túr hajamba. – ne aggódj, vigyáztam, hogy senki ne lásson.
- És a sebeid? – hitetlenkedve nézek rá, nem tudom elhinni, hogy tegnap óta annyit gyógyult volna, mégis boldogság tölt el a gondolattól, hogy itt áll velem szemben, és teljesen egészségesnek tűnik.
- Jól vagyok. – átölelve fordít helyzetünkön, s hátamat a falhoz támasztva hajol ajkaimra. Meglepetten pislogok a hirtelen mozdulattól, majd ujjaimat a szőke tincsek közé siklatva húzom közelebb magamhoz. Egyik lábával lábaim közé lépve simul hozzám, s halkan felsóhajtok, ahogy térde ágyékomat simítja. Lihegve szakítom ki ajkaimat az egyre vadabb csókból, s kicsit távolabb tolom magamtól, míg elég levegőhöz jutok, hogy megszólaljak:
- Fel fogjuk ébreszteni anyukámat… - elmosolyodva hajol fülemhez, majd suttogni kezd:
- Öltözz fel. Elviszlek valahova. – elvörösödve bólintok, majd a szobámba rohanok magamra kapkodni a melegebb ruháimat.
Egymás kezét fogva lépkedünk az erdő fái között, s kicsit félve pillantok körbe… ha Esgallothot észreveszik, lehet, hogy megint bajba kerül. Mintha olvasna a gondolataimban, Esgalloth elmosolyodik, majd kezemet a szájához húzva csókolja meg.
- Ne félj. Nem lesz baj. – bizonytalanul bólintok, majd mikor Esgalloth lelassít, én is megállok.
Egy vízesés előtt állunk, körbenézek, a hely nem ismerős, az erdőnek ezen a részén még nem jártam. Finoman húz tovább, s a köveken lépkedve megyünk be oldalt a vízesés mögé. Körbenézek, egy barlangot látok, s egy apró nyílás vezet tovább egy következő terembe. Bizonytalanul követem, s ahogy belépek, elámulok a látványtól. A terem alapterülete alig nagyobb a szobáménál, viszont sokkal magasabb, fala mintha víztükör lenne, s ahogy belepillantok, végtelen sokszor néz vissza rám a ledöbbent tekintet. Óvatosan végigsimítom a hideg felületet, majd látom, ahogy Esgalloth mögém lépve ölel át hátulról.
- Mi ez? – kérdezem, még mindig a tükröt simítva, s ő hajamat félretűrve csókol nyakamba.
- Gyönyörű, igaz? – némán bólintok, s látom, ahogy arcom elvörösödik a csókjától.
Maga felé fordít, s készségesen hagyom, hogy hátamat a falnak döntve folytassa, amit otthon elkezdtünk. A barlangban meglepően meleg van, hisz a vékony résen nem jön be a hideg szél, s a sarokba apró tűzrakás helyezkedik el.
Ajkaival először homlokomra lehel egy gyengéd csókot, majd szám felé haladva arcomra, s mikor ajkaimhoz ér, szenvedélyesen, vadul ejti rabul őket. Megremegek, ahogy kezével hátamat cirógatja, majd fenekemet végigsimítva tér át combomra, s térdhajlatomba nyúlva húzza fel egyik lábamat, hogy még kényelmesebben simulhasson testemhez. Hangosan nyögök fel, ahogy ágyékaink egymáshoz simulnak, s minden nyögés, sóhaj visszhangzik a magas teremben. Elvörösödve nézem, ahogy Esgalloth elmosolyodik a visszhangok hallatán, s kezemet számra szorítva fojtom magamba a sóhajokat, ahogy a kabátom és a pólóm alá nyúlva simítja végig hasamat. Hogy válthat ki ilyen érzéseket belőlem csupán az érintése?
Kicsit távolabb lép, majd egy csók kíséretében húzza le rólam a kabátot, a földre teríti, és én is ugyan ezt csinálom az övével. Szorosan magához ölelve simítja végig újra a hátamat, s élvezem, hogy most már csak egy réteg választ el minket. Ujjai a fenekemre vándorolnak, majd onnan felcsúsztatva húzza fel pólómat, s szégyenlősen fordítom el tekintetemet, ahogy leveszi rólam… most először lát így.
- Elképesztően gyönyörű vagy. – suttogja halkan a fülembe, majd ismét, most már közvetlenül bőrömet simítja végig, s egész testem beleremeg, elönt a forróság, s érzem, hogy kipirulok.
- Esgallot… - szakítom ki ajkaimat a következő csókból, s szégyenlősen nézek rá. – zavarba ejtő, hogy látom magam… - halkan suttogom a szavakat, s ő csak elmosolyodik.
- Pont az a lényeg. Így egyszerre láthatlak minden oldalról. – szemeimet lehunyva mosolyodom el, s a következő csók kíséretében veszem le róla a pólóját, majd hagyom, hogy lefektessen a kabátokra.
- Nem fázol? – kérdezi aggodalmas tekintettel, s csak elmosolyodom.
- Egy kicsit… - felé nyújtom kezeimet, egy ölelésre hívva, majd csintalan mosollyal folytatom. – melegíts fel. - Fölém mászva hajol hozzám, szenvedélyesen csókol nyakamba, s ismét számtalanszor hallom vissza az ajkamon kiszökő sóhajt. Testünk egymáshoz dörgölőzik, mindenem mintha lángolna a közelségétől. Végre. Itt vagyunk, és semmi nem állhat közénk. Végre érezhetem őt… hihetetlen.
Hasamat végigsimítva tér egyre lejjebbre, s mikor finom mozdulattal végigsimítja ágyékomat, az ajkamra harapva próbálom meg magamba fojtani a nyögéseket. Lábaim automatikusan dereka köré fonódnak, így húzom még közelebb magamhoz, s ahogy végigsimítom a hátán lévő sebeket, szívem hangosan dübörög mellkasomban.
Hajába túrva húzom magamhoz egy csókra, mohón faljuk egymás ajkait, s ujjait óvatosan csúsztatja nadrágom alá…
- Esgalloth. – mindketten ledermedünk, ahogy egy női hangot, hallunk a bejárat elől, s Esgalloth kicsit felemelkedve rólam pillant hátra. – az apád tudja, hogy életben vagy. Téged keresnek, és nemsokára ide is fognak jönni.
Esgalloth
- Álmodj szépeket, szerelmem - suttogja hozzám bújva, én pedig még sosem voltam ilyen boldog. Olyan kellemes a közelsége…
- Te is - válaszolom neki, majd hagyom, hogy magával ragadjon az álomvilág.
Reggel korábban kelek, mint ő, és úgy döntök, kimegyek a tóhoz és megmosakszom. Igaz, hogy Erel letisztogatott valamennyire, de itt-ott még a testemen van a vér illata, ez pedig hihetetlenül zavar. Kicsit bizonytalankodva mozdulok meg, de ahogy mozdítom sebesült vállamat, meg is lepődök, hiszen már kicsit sem fáj. Erelre pillantok, aki békésen szundikál. Ő gyógyított meg. Ki lehet az apja ennek a fiúnak, hogy ilyenekre képes? Mert az édesanyját láttam. Az a nő, az ajtóban halandó volt, tehát az apja kell, hogy tünde legyen. De ha félvérként is ilyen reje van, akkor erős, nagyhatalmú nemes úr lehet.
Már visszafelé haladok, amikor a házból furcsa energiát érzek. Erellel valami történt! Sietek is vissza, de mikor kinyitom az ajtót, rémülten repül karjaimba:
- Hol voltál? Aggódtam érted… - Már a puszta közelsége is felizgatja testem minden porcikáját. Magamhoz ölelem, és a füléhez hajolok.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, csak lementem a folyóhoz megfürdeni. Ne aggódj, vigyáztam, hogy senki se lásson - mondom neki, de már rég nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy mennyire szép. Arcán még meglátszanak a párna halvány lenyomatai, haja kócos, teste árasztja a meleget. Hihetetlen…
- És a sebeid? - hoz vissza a valóságba édesen csengő hangja.
- Jól vagyok - suttogom neki, de nem vagyok képes tovább parancsolni magamnak. A falhoz nyomva veszem birtokba ajkait. A tegnap este emlékei nagyon felizgatnak. Hagyom, hogy a testem és az ösztöneim vezessenek, de hangja újra visszaránt a valóságba.
- Fel fogjuk ébreszteni anyámat - leheli kipirult arccal. Nekem ekkor eszembe jut a tükrös barlang. Ott senki sem fog zavarni minket.
- Öltözz fel, elviszlek valahova - válaszolom, ő bólint, és pár perc múlva indulunk is.
Kéz a kézben szeljük az erdőt. Érzem, hogy fél, ezért egyszer megpróbálom megnyugtatni, ám neki azt nem kell tudni, hogy tudom: a sasok, melyek körülöttünk keringenek, apám hívóállatai. Csak remélni tudom, hogy nem keres, csupán figyeltet. De honnan tudná, ha élek? Ő úgy látta, hogy holtan esek Erel karjaiba.
A barlangba érve Erel elámulva figyeli, hogy mindenhol önmagát látja viszont. A természet érdekes játéka ez, télen megfagy, mégsem hideg annyira, mint a kinti levegő. Mögé lépek, megölelem, és haját félretolva csókolok bele nyakába. Nagyon kívánom már a testét, szinte remeg érte minden porcikám.
- Mi ez? - kérdezi félve és pirulva.
- Gyönyörű, igaz? - Bólint, és mindketten átadjuk magunkat a szenvedélynek. A barlangot szinte perzseli a köztünk izzó vágy, ahogy levesszük egymás ruháit és a földre terítjük őket. Erel hangos nyögései pedig csak olajat öntenek testem forró vágyára.
- Elképesztően gyönyörű vagy - sóhajtom, mikor meztelen felsőtestét látom. Ő egy csoda… Szép és tiszta. Meg kell őriznem és vigyáznom kell rá!
- Esgalloth… zavarna ejtő, hogy látom magam - zihálja, mire én csak mosolygok. Engem ez csak még jobban felizgat.
- Pont az a lényeg, így egyszerre láthatlak minden oldalról - válaszolom neki, majd folytatom, amit a testem követel tőlem, de eszembe jut, hogy mégiscsak tél van. - Nem fázol? - kérdezem tőle.
- Egy kicsit - válaszolja huncut mosollyal, majd magához húz. - Melegíts fel. - Én pedig engedelmeskedem a kérésnek.
Ahogy bőrünk egymáshoz ér, szinte éget a vágy. Itt vagyok, tökéletesen kettesben egy hihetetlen szépséggel, aki szeret engem, akit én is szeretek, és csak egymásért vagyunk. Minden csókja édes és csak növeli a bennem dúló vágyat: meg akarom kapni őt! Azt akarom, hogy a teste csak értem remegjen, hogy kipirult arccal, hangosan nyögve valljon nekem szerelmet, hogy utána a karomban tartva pihenhessük ki a vágy rohamait. Szerelmes vagyok és kívánom őt.
- Esgalloth… - Ledermedek. - Az apád tudja, hogy életben vagy. Téged keresnek, és nemsokára ideérnek. - Nilied hangja úgy hat rám, mint a jéghideg víz.
- Honnan… - Ekkor ismerős energiát érzek. - Megint lesből támadsz ránk, te, aki apámnak hívod magad?! - kiabálom ki, hiszen tudom, hogy ott áll a bejáratnál. Erel megremeg karjaimban, ezért felülök, és az ölembe húzom. Nem tiltakozik, testem ölelve bújik hozzám. Megnyugtatóan belecsókolok hajába, és ekkor látom meg, hogy apám a másik két bölcs, és anyám oldalán érkezett. - Meghiúsult a terved apám, látod, élek! - Hangom süt a gúnytól, de anyám könnyes arca észhez térít. Arca finom, akár a reggeli szellő, haja hosszú és barna, most is egy szép, zöld ruhát visel. Apám komor, mint mindig, szemeiből most is képtelenség lenne kiolvasni bármit, szerencse, hogy én az anyám tekintetét örököltem. Apám a szokásos fehér palástot viseli, ami a rangját hivatott kifejezi. A másik két elf öregebb nála, de még nekik is tiszta és fiatal az arcuk. Nilied haja szinte hófehér, annyira szőke. teste karcsú, arca hihetetlenül szép, szemei most is csillognak. Egy vékony, térdig érő, barna ruhát visel, oldalára csatolva pihen kardja.
- Esgalloth - suttogja anyám és közelebb rohan. Ahogy megáll előttünk, térdre esik, és Erellel együtt ölel magához, aki szinte remeg. Megértem, hogy fél tőlük. Én is tartok attól, hogy ez csak egy csel, és meg akarnak ölni mindkettőnket. - Egyetlen gyermekem! Hihetetlenül aggódtam érted! Azt hittük meghaltál, és én napokig csak zokogtam. De aztán ez a fiú eljött hozzánk. - Itt Erelre pillant, ahogy én is. Kis szerelmem még jobban mellkasomba fúrja fejét, anyám arcára pedig, ezt látva, kedves és megértő mosoly kúszik. - Aggódtam érted, fiam. Gyere haza.
- Hogy kérheted ezt, mikor valaki halálosan megfenyegette a szerelmemet és engem is majdnem megölt? - Hangom halk és rideg, szememből harag árad, ahogy apámra nézek. Ami azonban ekkor történik…
Apám, és a másik két nemes elf térdre borul. Erelre pillantanak, mire én azonnal testemmel kezdem óvni. Nem bízom apámban.
- Ne féltsd őt, fiam. Tudjuk, hogy Aeron nem bántott senkit. Nilied kiderítette, hogy ki ölte meg a társainkat. - Erel mintha megnyugodna… Mindketten felállunk, bár még mindig félig meztelenek vagyunk, így kabátomat azonnal kedvesem vállára terítem, hogy meg ne fázzon, majd hajamba túrva figyelek újra apámra. - Az, amit tettem veled, megbocsáthatatlan. Kérlek fiam. Gyere haza. Gyertek mindketten! - Tekintete az oldalamon húzódó hegre téved. Hiába gyógyított meg Erel, annyi ereje még nincs, hogy eltűnjön a sebhely.
- Felejtsd el. Erel nem megy a közeletekbe - válaszolom, mire kincsem kicsit előre lép.
- Ti, tündék bölcsei. Miért változtattátok meg a véleményeteket, mikor ezelőtt pár nappal még meg akartatok ölni? - Hangja büszke és rideg. Újra belészeretek, ahogy most szemrebbenés nélkül vonja kérdőre a vezetőinket.
- Mert rájöttünk, hogy hiába vagy te félig halandó, hozzánk tartozol. Gondoskodtál a fiamról. Ha te nem vagy, ő már halott lenne - mondja apám, és könnyek szöknek a szemébe. - Bocsássatok meg, mindketten. Nem ígérhetem, hogy az egész falu elfogadja majd Aeront, de mindent meg fogunk tenni, hogy megóvjuk.
- Nem megyek. - Erel rám pillant, majd felkapja a ruháit, az enyémeket a kezembe adja, megragadja a karomat, és a kijárat felé kezd húzni. - Megbeszéljük ezt Esgalloth-tal, de egyelőre nem tudok bízni bennetek, és őt sem szeretném hazaengedni veletek. - Milyen bátor… Amilyen törékeny szépségnek tűnik, annyira erős és makacs.
- Esgalloth… fiam… megint elhagysz minket? - kérdezi anyám sírástól remegő hangon. Megállok, majd rápillantok.
- Amint Erel meg tud bízni bennetek, én is hazatérek. - Már megyünk is, kéz, a kézben haladunk a kis ház felé.
Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor Erel hirtelen egy fa törzséhez nyom, és zokogni kezd. Én rémülten ölelem magamhoz.
- Erel! Szerelmem! Mi a baj? Mi történt?! - faggatom, erre ő rám emeli könnyes tekintetét.
- Olyan nehéz… Annyira szeretném megismerni az elfeket. De még mindig tartok tőlük. És így csak téged is elszakítalak a szüleidtől. Édesanyád könnyes szemei ráébresztettek… - Pár lépést hátrál. - Ha akarsz, menj vissza, Esgalloth. Nem tartalak vissza.
- Ne beszélj butaságokat, Erel! Én veled maradok, melletted a helyem. Már nem kölyök vagyok, tudom, mi a jó nekem. Vissza fogok térni, veled az oldalamon!
- De én sosem élhetek veled, amíg édesanyám él. - Visszalép hozzám, így újra szorosan ölelem magamhoz.
- Nem kell minden órában veled lennem ahhoz, hogy mindketten tudjuk: szeretjük egymást. Nem fogom erőltetni, hogy élj velem. - Ekkor felemeli a fejét, és megcsókol. Könnyeinek íze elszomorít, de boldog vagyok, hogy az enyém. A boldog pillanatot eszeveszett csaholás szakítja meg, mire elválunk egymástól és mindketten a kis szőrpamacsra pillantunk, aki felénk rohan.
- Isis… hát téged elfelejtettelek. Ne haragudj - simogatja meg a kutyát Erel, és még mindig fogalma sincs róla, hogy Isi minden szavát érti, de nem fogom neki elmondani. Egyelőre nem. - Menjünk haza, szerelmem. Anyám már biztosan vár minket - mondja, majd ujjait az enyémek köré fonva haladunk a ház felé. Nekem pedig jelenlegi legkomolyabb feladatom: elfogadtatni Erellel, hogy ő félig elf.
Aeron
- Honnan… Megint lesből támadsz ránk, te, aki apámnak hívod magad?! – Esgalloth hirtelen ül fel, szinte ordítva mered a bejáratra, s magához húz, hogy megnyugtasson. Miért? Miért nem hagynak minket békén? Kinek ártottunk? Átölelem testét, nem engem el magamtól. Nem tudok nélküle élni, ha most megtámadják, vele halok én is. - Meghiúsult a terved apám, látod, élek! – megremegek Esgalloth szavaitól, még soha nem éreztem ennyi keserűséget hangjában. Kicsit eltávolodva tőle pillantok az érkező elfekre, s látom, hogy a három öreg mellett két nő áll. Meglepetten látom, hogy az egyikük, akivel beszéltem Esgalloth gyógyulása előtt, a másikukat még soha nem láttam, de arcvonásai egyértelműen mutatják, hogy rokoni kapcsolatban áll Esgallothtal… az anyja lenne? Arca könnyes, s hangja remeg, ahogy megszólal:
- Esgalloth. – suttogja, majd térdre esve ölel át minket. Nem csak Esgallothot, engem is. Testemen végigfut a hideg az érintésétől, megremegve szorítom ökölbe a kezem, de nem húzódom el. Nem hiszem, hogy csak színjáték lenne az öröme… ha meg akarnának ölni minket, már megtették volna, hiszen öten vannak kettőnk ellen, s velem könnyedén elbánnak. Felesleges lenne cselekhez folyamodni. - Egyetlen gyermekem! Hihetetlenül aggódtam érted! Azt hittük meghaltál, és én napokig csak zokogtam. De aztán ez a fiú eljött hozzánk. – nagyot pislogok, ahogy rám néz, tekintetében felismerem Esgalloth szemeit. Annyira hasonlítanak, mégis teljesen mások. Közelebb bújok szerelmemhez, szemeim tágra nyílnak, ahogy a nő folytatja: - Aggódtam érted, fiam. Gyere haza. – ha Esgalloth hazamegy… az még nem jelenti azt, hogy nem láthatom, igaz? Ugye nem? És vajon biztonságban lesz közöttük? Nem… nem akarom elengedni… nem bízom bennük. Nem érdemlik meg, hogy visszatérjen hozzájuk.
- Hogy kérheted ezt, mikor valaki halálosan megfenyegette a szerelmemet és engem is majdnem megölt? – hangja rideg, engem mégis melegség önt el a boldogságtól… hát engem választ az elfek helyett? Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyire szeretni valakit...
Mindketten ledöbbenünk, ahogy a három öreg elf térdre borulva hajt fejet előttünk, s Esgalloth rögtön gyanakvóan lép elém, hogy védelmezzen testével, de nem jön támadás.
- Ne féltsd őt, fiam. Tudjuk, hogy Aeron nem bántott senkit. Nilied kiderítette, hogy ki ölte meg a társainkat. – szemeim tágra nyílnak, megkönnyebbülés járja át testemet, és nem csak azért, mert nevem tisztázódott… ezek szerint rájöttek, hogy Oden volt? Vajon mit tesznek vele?
Lassan felegyenesedünk, Esgalloth lovagiasan teríti vállamra a kabátját, s megengedek magamnak egy röpke mosolyt, ahogy illata körülölel.
- Az, amit tettem veled, megbocsáthatatlan. Kérlek fiam. Gyere haza. Gyertek mindketten! – kezem remegni kezd apja szavai hallatán, s ijedten bújok még mélyebbre Esgalloth kabátjában… én? Az elfekhez? Mióta az eszemet tudom, gyűlölöm az elfeket… mégis, mintha valami furcsa érzés vonzana közéjük, s ez megrémít… nem, nem bízhatok bennük. És talán nem is akarok bízni bennük. Esgallothon kívül nincs szükségem senkire.
- Felejtsd el. Erel nem megy a közeletekbe. – válaszol Esgalloth gondolkozás nélkül, testével még mindig engem oltalmazva, s elegem van a folytonos hallgatásból, ezért előre lépve adok hangot kétségeimnek.
- Ti, tündék bölcsei. Miért változtattátok meg a véleményeteket, mikor ezelőtt pár nappal még meg akartatok ölni? – nem értem, mi okozta a változást. Nem tudom elhinni, hogy eddig csak azért nem fogadtak el, mert engem gyanúsítottak testvéreik meggyilkolásával… ennél több volt… Bátran lépek elő, s amennyi apró félelem lakozik is szívemben, próbálom nem kimutatni.
- Mert rájöttünk, hogy hiába vagy te félig halandó, hozzánk tartozol. Gondoskodtál a fiamról. Ha te nem vagy, ő már halott lenne. Bocsássatok meg, mindketten. Nem ígérhetem, hogy az egész falu elfogadja majd Aeront, de mindent meg fogunk tenni, hogy megóvjuk. – torkom elszorul, s ajkamra harapva lépek hátrébb. Vajon el kéne fogadni az ajánlatát? Esgalloth kibékülne testvéreivel, s nem lenne több viszály. A tündék között élni… egyszerre tölt el undorral és kíváncsisággal a gondolat… talán meg kéne bíznom bennük? És ha még egyszer el akarják szakítani tőlem Esgallothot? Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.
- Nem megyek. – suttogom rideg hangon, magam elé meredek, majd tekintetem Esgallothra vándorol. Önző vagyok? Önző vagyok, ha visszautasítom? - Megbeszéljük ezt Esgalloth-tal, de egyelőre nem tudok bízni bennetek, és őt sem szeretném hazaengedni veletek. – magam után húzom szerelmemet a bejárat felé, de szívemet bűntudat mardossa… még magamnak sem merem belátni, hogy talán azért nem engedem közéjük, mert csak magamnak akarom őt, nem azért, mert tényleg nem tudok bízni bennük.
- Esgalloth… fiam… megint elhagysz minket? – szívem még jobban elszorul, ahogy meglátom az anyja arcán csillogó könnycseppeket, de némán húzom tovább.
- Amint Erel meg tud bízni bennetek, én is hazatérek. – hallom Esgalloth válaszát, s szavai megnyugtatnak… vajon megérti… vajon megérti az érzéseimet?
Ahogy távolodunk tőlük, a bűntudat egyre nő szívemben, mintha minden lépéssel mélyebbre marna, s mikor már nem bírom tovább, Esgallothot egy fának lökve lépek elé, s az eddig visszafojtott sírás előtör belőlem. Rögtön magához ránt, s mikor megszólal, hallom hangjában a rémületet.
- Erel! Szerelmem! Mi a baj? Mi történt? – tekintetemet lassan emelem fel, s szemeibe nézve próbálok megnyugodni. Nem akarom elveszíteni, de nem tudok önző lenni… én csak azt akarom, hogy boldog legyen. És ha ez azzal jár, hogy kevesebbet láthatom… akkor elfogadom.
- Olyan nehéz… Annyira szeretném megismerni az elfeket. De még mindig tartok tőlük. És így csak téged is elszakítalak a szüleidtől. Édesanyád könnyes szemei ráébresztettek… Ha akarsz, menj vissza, Esgalloth. Nem tartalak vissza. – hangom meg-megremeg, s lassan lépek hátrébb, mutatva, hogy nyugodtan elmehet, nem próbálom megállítani, de titkon remélem, hogy velem marad. Nem akarom, hogy menjen, de az sem lenne jó, ha kényszeríteném, hogy velem maradjon. Lehet, hogy csak sajnálatból nem hagyott el…
- Ne beszélj butaságokat, Erel! Én veled maradok, melletted a helyem. Már nem kölyök vagyok, tudom, mi a jó nekem. Vissza fogok térni, veled az oldalamon! - szavai forró lávaként öntik el szívemet, megnyugtatnak, ajkaim halovány mosolyra húzódnak, s fejemet kicsit lehajtva folytatom.
- De én sosem élhetek veled, amíg édesanyám él. – ismét magához húz, hátamat végigsimítva ölel át, s engedelmesen simulok testéhez… miért ilyen bonyolult minden? Miért nem elég annyi, hogy szeretjük a másikat?
- Nem kell minden órában veled lennem ahhoz, hogy mindketten tudjuk: szeretjük egymást. Nem fogom erőltetni, hogy élj velem. – óvatosan emelem fel arcom, még közelebb bújok hozzá, ujjaimmal remegve kapaszkodom kabátjába, ahogy ajkainkat egymáshoz érintem. Csókunk lassú és mély, s hiába teszik keserűvé a sós könnycseppek, mégis édes melegség árja át minden porcikámat.
Elhajolva pillantok oldalra, ahogy Isis loholását hallom, s elmosolyodva guggolok le hozzá.
- Isis… hát téged elfelejtettelek. Ne haragudj – okos tekintettel csóválja a farkát, mint mindig, s én buksiját megsimogatva állok fel, majd ismét Esgalloth felé fordulok. - Menjünk haza, szerelmem. Anyám már biztosan vár minket. – elmosolyodva simítom ujjaimat kezére, de szívem mélyén még mindig ádáz tusát vívok önmagammal. De miért? Miért érzem úgy, hogy vonz az elfek világa? Én nem tartozom közéjük…
Mikor hazaérünk, anyám az előszobába sietve jön elénk, s elmosolyodik, ahogy Esgallothra pillantva látja, hogy jól van. Biztos ő is aggódott. Vállát átölelve húzom magamhoz… nem hiszem, hogy képes lennék itt hagyni.
Esgalloth is elmosolyodik, majd a szobám felé sétálva szólal meg.
-Azt hiszem, ledőlök aludni, magatokra hagylak titeket. – ismét mintha a gondolataimban olvasna, egy hálás mosollyal viszonzom a megértőségét… igen, van pár dolog, amit meg szeretnék beszélni vele.
-Anya. – kezdem el halkan, de arcomat végigsimítva állít meg.
-Várj, előbb én hadd mondjak valamit. – meglepetten pislogok rá, majd hallgatom, ahogy folytatja. – Aeron, hiba volt beléd nevelnem az elfek iránti gyűlöletemet. Tudod… mikor apád elment, könnyebb megoldás volt a fájdalmamat dühbe fordítani, de most már tudom, hogy nem kellett volna. Nem mindig a könnyebb út a helyes, és ezt meg kell jegyezned. Tudom, hogy lassan kezdesz felnőni, hisz minden gyerek kirepül egyszer… hála a tünde vérnek ereidben, így is hosszabb gyerekkorod volt, mint egy átlagos embernek, ezért egy szavam sem lehet. – halkan felnevet, s én is elmosolyodom… az anyáknak tényleg van egy különleges képességük, hogy megérezzék mi bántja a gyereküket? – tudom, hogy számodra most ő a legfontosabb, és ez így van rendjén… és tudnod kell, hogy akárhogy döntesz, én melletted állok.
A sírást visszafojtva fogom meg kezét az arcomon, s némán bólintok. Köszönöm.
Ahogy a szobámba lépek, látom, hogy Esgalloth az ágyam szélén ül, s szó nélkül az ölébe ülve karolom át nyakát. Mosolyogva húz magához, s én ujjaimat finoman túrom tincsei közé.
- Esgalloth… hogy lehet, hogy téged meg tudtalak gyógyítani, magamat mégsem tudom? – elmosolyodva simítja végig az arcomat, egy lágy puszit lehel ajkaimra, s érzem, ahogy kipirulok.
- Azért, mert nem fogadod el önmagad. Erel, itt az ideje, hogy elfogadd, aki vagy. – elfogadni önmagamat? Ujjait hajam alá csúsztatva simítja tarkómra kezét, úgy húz magához egy csókra, s finoman egyik fülét kezdem cirógatni. Régen nem tetszettek a füleik… de az övé gyönyörű.
- Szeretlek… - sóhajtom, mikor egy lélegzetvételnyi szabadidőt hagy ajkaimnak, s nyakamba csókolva dönt végig az ágyon.
- Én is. Mindenedet szeretem, Erel. A hatalmas szívedet… a bátorságodat… azt, ahogy elpirulsz… a csókjaid ízét… a bőröd illatát. Mindent. – Érzem, hogy elvörösödöm, szívem majd kiugrik a helyéről, s ő pólómat felhúzva lehel puszit mellkasomra, finoman nyal végig mellbimbómon, majd óvatosan szívja meg, s felnyögve túrok a hajába. Eszembe jut minden mozdulat, amit a tükörteremben csináltunk, s szívem hangosan kezd kalimpálni folytatás gondolatától, mikor Esgalloth, gondterhelt arccal mászik le rólam, s az ablak felé indul.
- Egy elf figyeli a házatokat a fák közül… ha jól érzem, nem is akárki – szemeim tágra nyílnak, szégyenlősen húzom vissza a pólómat, mire ő megszólal.
- Aeron, tudom, hogy ha kérném se maradnál itt, de kérlek légy óvatos. Azon kevés elfek közé tartozik, akiket nem biztos, hogy le tudok győzni. – Némán, megszeppenve bólintok, majd követem, ahogy Esgalloth a fák felé siet.
- Hát megéreztél. – hallom az öreg elf hangját, ahogy utolérem Esgallothot, de ő egyből elém állva takar el a bölcs elől.
- Mit keresel itt? – hangja dühös, szemei szinte szikrát szórnak, ahogy ránéz… vajon azért ilyen mérges, mert megzavart? …a hátához simulva figyelem az öreg arcát, de nem látok rajta olyan jeleket, amik az mutatnák, hogy támadni akarna, így kicsit kilépek Esgalloth mögül, de ő még mindig gyanakvóan figyel.
- Ne aggódj, Esgalloth, most nem hozzád jöttem. Most azért jöttem, hogy Aeronnal beszéljek. – mindketten meglepetten hallgatjuk szavait, s ösztönösen hátrébb lépek, mikor közeledni kezd. – Ne félj tőlem, Aeron. Soha nem bántanám a fiamat. – a… fiát? …hogy… micsoda?? Szinte fel sem fogom, amit mond, lábaim földbe gyökereznek, s látom Esgalloth is hasonlóan ledöbbent. – igen, már azóta sejtettem, hogy először megpillantottalak, de most már biztos vagyok benne. – reagálni sincs időm, olyan gyorsan terem előttem, s a nyakláncomat végigsimítva mosolyodik el, de mosolyában fájdalom tükröződik. – nem tudtam, hogy terhes volt. Fogalmam sem volt róla. Az ő érdekében hagytam el, de ha tudom… ha tudom, sosem hagytam volna magára. Egy elfnek és egy embernek nincs jövője. Gyáván óvtam önmagamat attól, hogy látnom kelljen őt meghalni… ha tudtam volna, hogy gyereket vár… - hangja elhal, s némán hallgatom. Tényleg? Tényleg az apán lenne? Elszorult torokkal figyelem, majd óvatosan ölelem át, s láthatóan meglepődik.
- Most már ne emészd magad emiatt. Már megbocsájtott neked. Sikerült tovább lépnie. – remélem, szavaim megnyugtatják, s különös melegség járja át testem, de ez teljesen más érzés, mint amit Esgalloth vált ki belőlem. Az apám… megismertem az apámat.
- Köszönöm.
Távolabb lépek tőle, szemeimet lesütve sétálok Esgalloth mellé, és testéhez simulva ölelem át… egy halandónak és egy halhatatlannak tényleg nincs jövője? Hisz igaz, hogy lassabban, de én is megöregszem. Képes lesz úgyis elfogadni? És ami még fontosabb… képes leszek én elfogadni magamat mellette?
Esgalloth
A házba lépve meglátom az anyját. Ahogy egymásra pillantanak, tudom, hogy most felesleges vagyok, ezért a szobába sietek, kettesben hagyva őket. Biztosan sok dolgot meg akarnak még beszélni, amihez nekem, mint kívülállónak, semmi közöm.
Nem telik el sok idő, és már be is jön. Az ölembe ülve húzom közelebb magamhoz, valahogy nem tudok betelni vele. Minél többet van velem, annál többet akarok.
- Esgalloth, hogy lehet, hogy téged meg tudtalak gyógyítani, magamat pedig mégsem tudom? - kérdezi kipirult arccal.
- Azért, mert nem fogadod el önmagad. Erel, itt az ideje, hogy elfogadd, aki vagy - suttogom neki. Örülök, hogy már vannak kérdései. Megcsókolom, ő pedig fülemet kezdi simogatni. Ezt eddig nem tette… nekem pedig újra minden porcikám bizsereg.
- Szeretlek… - Őszinte vallomását meghálálva, nyakát csókolva döntöm végig az ágyon.
- Én is. Mindenedet szeretem, Erel. A hatalmas szívedet… a bátorságodat… azt, ahogy elpirulsz… a csókjaid ízét… a bőröd illatát. Mindent - suttogom neki, mire megremeg. Feltűrve pólóját, kezdem kényeztetni mellkasát, nyelvemmel simogatva és ajkaimmal megszívva mellbimbóit, mire engedelmesen nyögdécselni kezd és beletúr hajamba. Annyira szeretnék vele lenni… de ekkor…
Leszállok róla és az ablakhoz lépek.
- Egy elf figyeli a házatokat a fák közül. Ha jól érzem, nem is akárki. - Bizony… Ez az egyik bölcs. - Aeron, tudom, hiába is kérném, hogy maradj itt, de légy óvatod. Azon kevesek közé tartozik, akiket nem biztos, hogy képes leszek legyőzni. - De ha harcolnom kell, meg fogom tenni.
- Hát megéreztél… - szólít meg Ganain. Erel ekkor ér mögém, én pedig teljes testemmel takarva védelmezem őt.
- Mit keresel itt? - Hangomból harag sugárzik. Nem értem, miért nem tudnak békén hagyni minket.
- Ne aggódj, Esgalloth, most nem hozzád jöttem. Ezúttal azért jöttem, hogy Aeronnal beszéljek. - Kedvesem szorosabban ölel, érzem, hogy tart tőle. - Ne félj, Aeron, sosem tudnám bántani a fiamat… - Hogy mi!? - Igen, már akkor sejtettem, mikor először megláttalak, de most már biztos vagyok benne. - Erel előtt terem és megsimogatja a zöld köves láncot, amit kedvesem sosem vett még le. - Nem tudtam, hogy terhes volt. Fogalmam sem volt róla. Az ő érdekében hagytam el, de ha tudom… ha tudom, sosem hagytam volna magára. Egy elfnek és egy embernek nincs jövője. Gyáván óvtam önmagamat attól, hogy látnom kelljen őt meghalni… ha tudtam volna, hogy gyereket vár… - Gyanakodva figyelem, de aztán Aeron közelebb lép hozzá, és magához öleli. Hát ennyi idő után és ilyen súlyos bűnért sem tud rá haragudni…?
- Most már ne emészd magad. Már megbocsájtott neked, sikerült továbblépnie - mondja az apjának, én pedig mosolygok, de még mindig nem vagyok biztos semmiben.
- Köszönöm - suttogja Ganain. Erel elengedi, és visszalép hozzám. Magamhoz ölelem, és az öreg bölcsre nézek.
- Ganain… te is tudod, hogy lehet jövője egy elfnek és egy halandónak. - Erel megremeg karjaimban, ahogy rám pillant. - Egy elf eldobhatja a halhatatlanságot.
- De én nem voltam elég bátor. Ha tudtam volna, hogy Clea terhes, és az én gyermekemet hordja a szíve alatt, megtettem volna. De már ehhez is késő. Én már öreg vagyok, és ha eldobom a halhatatlanságot, azonnal semmivé válok, ezt te is tudod. - Erel apjára pillant, de nem látok haragot a szemében.
- Apám… miért tértél vissza ennyi idő után? Miért akartál látni engem? Mit akarsz tőlem? - Teljesen összezavarodott. A szívében annyi érzelem dúl, hogy ő maga sem tudja, mi a helyes. Ezt érzem rajta, szíve minden dobbanása ezt sugallja.
- Mert mikor megláttalak Esgalloth karjaiban, rádöbbentem, hogy te vagy a fiam. Ahogy láttam és éreztem, hogy mennyire szeretitek egymást… ahogy Esgalloth képes lett volna elhagyni a népét érted, tudtam, hogy fel kell fednem magam előtted.
- És most mit vársz tőlem…? - kérdezi kedvesem, még mindig engem ölelve.
- Semmit, fiam. Azt is megértem, ha soha nem akarsz többé látni. Csak azt szeretettem volna, hogy tudd: sajnálom. - Ganain szemében könnyek gyűlnek.
- Apám tud erről? - kérdezem most én. Érdekel, hogy ezt a titkát otthon is felfedte-e.
- Ashorl is tudja. Ő is támogatta, hogy ide jöjjek. Mindenki reméli, hogy ezzel segíthetek dönteni abban, hogy Aeron velünk éljen-e. - Erelre pillantok. Tanácstalan, látom a szemében. Ügy ölel magához, mintha ettől várna választ arra a rengeteg kérdésre, ami most elméjét ostromolja.
- Nem hagyhatom el anyámat. Azt sem akarom, hogy találkozzon veled. Végre továbblépett. Nem akarom, hogy megint magába roskadjon. - Szemében látom, mennyire igaznak gondolja, amit mond, és az is. Ha Clea megint látná Ganaint minden, amit eddig felépített, összeomlana. A fal is, amit a szíve köré húzott. De Ganainnak van már élete és családja az elfek között. Fájna Cleának a felismerés, hogy mindennek vége.
- Apám… kérlek, most menj el - szólal meg újra Erel.
- Látlak még, fiam?
- Igen. De egyelőre undorodom a népedtől. - Mennyire őszinte.
- És Esgalloth? Ő is tünde, mégsem undorodsz tőle. - Harag… miért kell minden beszélgetésnek így végződnie? Mikor köszönt be az az idő, amikor Erel az oldalamon sétálhat a faluban, és senki sem tekint rá kívülállóként?
- Ő teljesen más! Ő sosem hagyna el senkit, csak azért, hogy önmagát mentse! - Megfordul, és a ház felé indul.
- Ganain. Kérlek, ne keressetek minket, amíg mi nem megyünk. Hagyjatok időt Erelnek és nekem is. - Ganain szemei könnyesek, ahogy fia távolodó alakját nézi.
- Bízhatok benned, Esgalloth? Félek, sosem látom többé.
- Késő jó apjának mutatnod magad, mikor elhagytad Cleát. Sosem fog megbocsájtani neked. Esetleg képes lesz idővel elfogadni téged. - Erel után indulok, de még visszafordulok egy percre. - És ha őt nem látjátok többé, akkor engem sem fogtok.
- Képes lennél a halhatatlanságodat is eldobni érte? - kérdezi Ganain, de ezt már Erel is hallja, hiszen megállt és vár engem. Rá pillantok, és mosolygok. Biztos vagyok magamban.
- Bármit megtennék Erelért. Ha eljön az ideje, vele együtt akarok megöregedni és meghalni. - Szerelmem meglepődve pislog rám. - Én nem vagyok olyan gyenge, mint te, Ganain. - Az öreg megremeg, de int és távozik, Erel pedig odarohan hozzám.
- Komolyan mondtad…? - Kicsit bizonytalan. Talán nem hisz nekem.
- Igen. Nem akartam ilyen hamar a tudtodra adni, de éreztem, hogy elbizonytalanodsz. - Megsimogatom arcát. - Ha most dobnám el, olyan öreg lennék, mint édesanyád. Tudom, hogy te úgy is szeretnél, de képtelen lennék olyan arccal melletted maradni, szerelmem. De ha eljön az ideje, ígérem neked, hogy veled együtt halok meg. - Közelebb húzom, és megpecsételve szavaimat, megcsókolom.
*
Lassan beköszönt a tavasz. Az erdő fái új leveleket növesztenek, kibújnak a virágok is a fagyos tél távozására. Sokszor jártunk azóta Erellel az erdőben, de nem találkoztunk a társaimmal. Nem is figyeltek minket, és ez engem örömmel tölt el. Szóval megkaptuk, amit kértem. Erel egyre jobban fejlődik, lassan, de biztosan ébred fel benne a tündék minden ereje.
Most épp a folyó mellett ülünk, Clea megkért minket, hogy menjünk el kicsit otthonról, mert valami meglepetést készít. Erel az ölemben ül, fejét mellkasomnak támasztva. Azóta sem jutottunk tovább a csókoknál és a simogatásnál. Egyikünk sem érzi még elérkezettnek az időt, hogy összekössünk testünket is, ne csak szívünket.
- Szerinted mit tervez? - kérdezi mosolyogva kedvesem.
- Nem tudom. De biztosan valami olyat, amire nem számítunk. Lehet, hogy valami különlegesen finomat főz ma vacsorára. - Tekintete a távolba réved, majd néhány perc után megszólal.
- Ugye elviszel az elfek falujába? - Meglepetten pislogok rá. Ganain látogatása óta erről nem beszéltünk. Időt akartam hagyni neki, de ilyen hirtelen reakcióra nem számítottam.
- Akkor megyünk, amikor szeretnéd. - Megsimogatom az arcát, néhány tincset hátrasimítok, majd folytatom. - Tudod, hogy veled bárhova elmegyek, szerelmem. - Már nem pirul, ha ilyet mondok neki. Szinte természetessé vált, hogy ennyire szeretjük egymást. Clea előtt sem titkoljuk, és neki semmi gondja nincs kettőnkkel. A falusiak nem tudják, hogy náluk laktam télen, hiszen engem az lát, akinek engedem. Voltak szorult helyzetek, de azóta Oden sem jött a közelünkbe. Apámék bizonyára Erel beleegyezésére várnak, hogy megbüntessék a gyilkost.
- A napokban szeretném meglátogatni apámat, és megnézni, hogy hol éltél eddig - suttogja fülembe, majd finoman ledönt a fűre és fölém hajol. - Nagyon szeretlek… - Ajkai finoman, szenvedélyesen és kedvesen játszanak enyémekkel, nyelve táncba hívja az enyémet, kezem pedig fenekére csúszik, mire belenyög a csókba. Teste szinte ösztönösen simul enyémhez, és ahogy megérzem büszkeségét az enyémhez nyomódni, én is felnyögök.
- Szeretlek, Erel… - nyögöm ajkaira. Már borzalmasan akarom a testét, egyre nehezebb, hogy mindkettőnknek vissza kell fogni magát.
Aeron
- Ganain… te is tudod, hogy lehet jövője egy elfnek és egy halandónak. – Esgalloth szavai hallatán megremegek, félve sandítok rá, szinte érzem, hogy mi lesz a folytatás. - Egy elf eldobhatja a halhatatlanságot. – eldobni a halhatatlanságot? Nem… nem akarom, hogy Esgalloth meghaljon miattam.
- De én nem voltam elég bátor. Ha tudtam volna, hogy Clea terhes, és az én gyermekemet hordja a szíve alatt, megtettem volna. De már ehhez is késő. Én már öreg vagyok, és ha eldobom a halhatatlanságot, azonnal semmivé válok, ezt te is tudod. – a tekintetemet apámra emelem, látszik rajta, hogy megbánta, s szívem mélyén sajnálni kezdem őt.
- Apám… miért tértél vissza ennyi idő után? Miért akartál látni engem? Mit akarsz tőlem? – halkan suttogok, hangom bizonytalan, nem értem, hogy miért jött ide. Miért pont most… ha eddig is rájött, hogy a fia vagyok, miért nem védett meg, mikor meg akartak ölni? Vagy talán akkor még nem tudta? Vagy talán nem akarta elfogadni a tényt?
- Mert mikor megláttalak Esgalloth karjaiban, rádöbbentem, hogy te vagy a fiam. Ahogy láttam és éreztem, hogy mennyire szeretitek egymást… ahogy Esgalloth képes lett volna elhagyni a népét érted, tudtam, hogy fel kell fednem magam előtted. – érzem, ahogy elpirulok, arcomat elfordítva sütöm le tekintetemet szavai hallatán, s közelebb bújok szerelmemhez.
- És most mit vársz tőlem…? – vajon miért, miért pont most érezte úgy, hogy eljött az idő, hogy felfedje magát?
- Semmit, fiam. Azt is megértem, ha soha nem akarsz többé látni. Csak azt szeretettem volna, hogy tudd: sajnálom. – látom, ahogy szemei könnybe lábadnak, s szívem elszorul a gondolattól… soha többé ne akarnám látni? Hiszen az apám. Az ő vére folyik ereimben, s most, hogy végre megtaláltam, nem akarom még távolabbra taszítani magamtól… de még túl korai. Hiszem, hogy eljön az idő, mikor képes leszek keserűség nélkül tekinteni rá, de még nem.
- Apám tud erről? – hallom Esgalloth hangját, s engedem, hogy karjait körém fűzve húzzon közelebb magához.
- Ashorl is tudja. Ő is támogatta, hogy ide jöjjek. Mindenki reméli, hogy ezzel segíthetek dönteni abban, hogy Aeron velünk éljen-e. – tehát ezért… azért fedte fel magát most, hogy ezzel is oda csábítson. Lehet, hogy el kéne fogadnom, és oda mennem? Minden sokkal könnyebb lenne… Esgalloth a családjával lehetne, és most már nekem is ott van az apám… mégis émelygek a gondolattól, hogy ott éljek… és mi lenne anyámmal…
- Nem hagyhatom el anyámat. Azt sem akarom, hogy találkozzon veled. Végre továbblépett. Nem akarom, hogy megint magába roskadjon. – hangom rideg, komoly… tudom, hogy ennek így kell lennie. Anya összeomlana, ha találkoznának. Látom apám szemében megcsillanni a fájdalmat, s nehezemre esik folytatni. - Apám… kérlek, most menj el.
- Látlak még, fiam? – torkom összeszorul, s hangom rekedtes, ahogy válaszra nyitom ajkaimat.
- Igen. De egyelőre undorodom a népedtől.
- És Esgalloth? Ő is tünde, mégsem undorodsz tőle. – szemeim tágra nyílnak… igen… ezt a kérdést már én is több milliószor feltettem magamnak, és a válaszban még én sem vagyok teljesen biztos.
-Ő teljesen más! Ő sosem hagyna el senkit, csak azért, hogy önmagát mentse! – hangom elhal a végére, majd hátat fordítva indulok el visszafelé… miért kell mindig kihozni a sodromból? Nem hiszem el…
Egyre távolodom, majd várakozóan torpanok meg, mikor látom, hogy Esgalloth még beszél vele. Kíváncsian lépek közelebb, hogy halljam szavaikat.
- Ha őt nem látjátok többé, akkor engem sem fogtok. – szívem kihagy egy ütemet, ahogy Esgalloth szavait hallgatom, s érzem, szemem könnybe lábad.
- Képes lennél a halhatatlanságodat is eldobni érte? – apám szemében hitetlenséget pillantok meg, s keserűséggel tölt el, hogy nem hisz benne…
- Bármit megtennék Erelért. Ha eljön az ideje, vele együtt akarok megöregedni és meghalni. Én nem vagyok olyan gyenge, mint te, Ganain. – szerelmem… érzem, ahogy a könnycseppek kicsordulnak szememből, majd remegő kézzel törlöm le őket, s mikor látom, hogy apám elment, Esgallothhoz rohanok.
- Komolyan mondtad…? – hangom megremeg, tudom, hogy képes rá… tudom, hogy értem megtenné, de nem vagyok benne biztos, hogy örülök neki… nem akarom… nem akarom, hogy miattam dobja el az örök életet.
- Igen. Nem akartam ilyen hamar a tudtodra adni, de éreztem, hogy elbizonytalanodsz. Ha most dobnám el, olyan öreg lennék, mint édesanyád. Tudom, hogy te úgy is szeretnél, de képtelen lennék olyan arccal melletted maradni, szerelmem. De ha eljön az ideje, ígérem neked, hogy veled együtt halok meg. – szemeim újra könnybe lábadnak, s lehunyom őket, ahogy hozzám hajolva lehel hosszú, lágy csókot ajkaimra… létezik ilyen boldogság? Meg sem érdemlem a szerelmét…
*
A folyóparton ülve dőlök szerelmem mellkasára, tekintetemmel az égen úszó apró bárányfelhőket követem, s mélyet lélegzem a friss, tavaszi levegőből. Az elmúlt hónapok olyanok voltak, mint egy hosszú, édes álom… semmi nem zavarta boldogságunkat, senki nem állt közénk, s mintha csak egymásért léteznénk… hihetetlen.
Elmosolyodva szívom magamba a napfényt, majd azon jár az eszem, hogy vajon miért küldött el minket anya… nem mintha bánnám, most, hogy eljött a jó idő, szívesen töltöm a napot a szavad levegőn, s az elfek, ígéretükhöz híven, a közelünkbe sem jöttek azóta.
- Szerinted mit tervez? – még mindig mosolygok, szemeimet a napfényben csillogó habokra szegezem.
- Nem tudom. De biztosan valami olyat, amire nem számítunk. Lehet, hogy valami különlegesen finomat főz ma vacsorára. – elmerengek, finoman végigsimítom mellkasát, s mocorogni kezdek az ölében… annyira kényelmes.
Szemeimet lehunyva hallgatom a fák suhogását, ahogy a levelek egymásnak dörgölőznek, s hangjuk szinte olyan, mintha nekünk énekelnének. Az utóbbi időben érzem, ahogy lassan, de változik a testem, reflexeim jobban felgyorsultak, s mintha látásom, hallásom is javult volna… nem értem miért… talán azért hasonlítok egyre jobban az elfekre, mert eddig emberek között éltem, most pedig egy tünde van mellettem? Nem tudom, de élvezem a változást.
- Ugye elviszel az elfek falujába? – látom, ahogy meglepődik a kérdésen, egy pillanatra szemei tágra nyílnak, úgy pislog rám, majd ajkait mosolyra húzza.
- Akkor megyünk, amikor szeretnéd. Tudod, hogy veled bárhova elmegyek, szerelmem. – végigsimítja arcomat, szememet lehunyva élvezem az érintését, s egész testem bizseregni kezd… nem tudom megunni.
-A napokban szeretném meglátogatni apámat, és megnézni, hogy hol éltél eddig. – a szavakat lágyan ejtem, fülébe suttogva, s tudom, hogy ezzel milyen hatást váltok ki belőle. - Nagyon szeretlek… - óvatosan döntöm a fűbe, fölé mászom, s úgy suttogom halkan a szavakat, majd érzékien harapok ajkába, s ő mohón húz közelebb magához egy szenvedélyes csókra, miközben kezei fenekemre simulva húznak magához, s ahogy vágyam ágyékához dörgölőzik, egyszerre nyögünk fel.
- Szeretlek, Erel. – sóhajtja ajkaimra, magához ölel, s érzem, mennyire vágyik rám. Az elmúlt hónapokban nem jutottunk túl ezen a szinten, s úgy érzem, hogy ennek én vagyok az oka. Tudom, hogy Esgalloth megvárja, amíg készen állok, s soha nem erőltetné… de félek… nem tudom, hogy kész vagyok e, hogy ennyire megnyíljak előtte, s félek, hogy megunja közelségemet… ugye soha nem hagysz el? Ugye nem engeded, hogy véget érjen ez az álom?
Szemeimet lesütve mászom le róla, s mellé fekve ölelem át. Annyira szeretném folytatni, de félek, hogy megváltozna tőle a kapcsolatunk… de nem lehet, hogy még ennél is jobb lenne? Lehet egyáltalán ennél szorosabb kötődés közöttünk?
Lassú mozdulatokkal kelek fel, s a folyóhoz sétálva térdelek a vízhez.
- Ez a kedvenc helyem az erdőben. – elmosolyodva gondolok vissza a régi emlékekre, ahogy a vízesésre szegezem a tekintetemet, majd elmerengve folytatom. – itt csókoltál meg először. – óvatosan dugom az ujjam hegyét a vízbe, meglepően meleg, ahhoz képest, hogy még csak tavasz van. Lehet, hogy a szerelem fűt belülről? Hehh.
Egyik szempillantásról a másikra terem mellettem Esgalloth, s fejemet végigsimítva lehel egy csókot hajamba, s én felnevetek.
- Tudod… érzem, hogy gyorsabb lettem… de még mindig előfordul, hogy nem tudom követni a mozdulataidat. – felállok, s hozzá bújva ölelem át, látom, hogy ő is mosolyog.
- Erel, én az elfek között is gyorsnak számítok. – a szavakat a fülembe suttogja, s akármennyire is hozzászoktam a közelségéhez, testem még mindig bizseregni kezd, ahogy fülembe lehel. - Én is szeretem ezt a helyet. – folytatja, s az öleléséből kiszabadítva magam veszem le a pólómat.
- Menjünk be. – nézek rá kérlelő tekintettel, s elmosolyodva adja meg magát.
A vízbe lépve sétálok a sekély részen a habokban, s élvezem, ahogy a térdig érő, langyos víz lehűti testemet. Meglepődöm, ahogy hirtelen hátulról átölel Esgalloth, már rajta sincs ing, s mellkasomat végigsimítva suttog a fülembe.
- Erel, ha nem veszed le, a nadrágod is vizes lesz. És annyira még nincs meleg, hogy elég gyorsan megszáradjon. – elvörösödve pillantok hátra, ahol mellkasomat végigsimítja, érintése forró bizsergést hagy maga után. Nadrágomat levéve dobom a partra, s egy szál alsóban megyek beljebb, szemem sarkából látom, hogy Esgallothon semmi nincs. Sosem volt valami szégyenlős fajta… Nagyot nyelve követem, s ahogy elérjük a vízesést, magához húzva ölel át. Érzem, hogy elpirulok, ahogy testünk egymásnak simul, bőrünket immár semmi nem választja el egymástól, s szívem mintha a torkomban dobogna… lehet, hogy a saját síromat ástam ezzel az ötlettel… de annyira… annyira hihetetlenül kívánom.
Egymás ajkát falva állunk be a zuhatag alá, érzem, ahogy a víz végigfolyik testemen, ujjaimmal Esgalloth arcából söpröm ki a tincseket, melyeket a víz oda sodort, s ő is ugyanezt teszi. A langyos cseppek lehűtik testem, míg a csóktól minden porcikám felforrni készül, s szinte émelygek az élvezettől.
Kezei fenekemre csúsznak, óvatosan markol bele, s ahogy az élvezet kezdi elbódítani elmémet, testem szinte magától mozog, s egy ugrással emelkedem el a talajról, lábaimat dereka közé kulcsolva tartom meg magam, s ő fenekem alá nyúlva húz közelebb magához. Ujjaim még mindig hajába túrva húzzák közelebb magamhoz, csókunk egyre vadabb és szenvedélyesebb, s érzem, innen már nincs megállás. Vágyam vadul lüktet a kielégülésért, s a hónapokig elfojtott szenvedély eluralkodik testemen.
Ölében velem sétál ki Esgalloth a vízesés alól, egyenesen a barlangba, ahol először találkoztak ajkaink, s óvatosan fektet végig a földön, majd fölém hajol. Lábaim még mindig dereka köré fonódnak, ajkai egész testemet bevándorolva kényeztetnek, s mikor egy-egy érzékenyebb ponthoz ér, hangos nyögések hagyják el számat.
Óvatosan szabadít meg az utolsó ruhadarabomtól, s szégyenlősen takarom el arcom, ahogy először néz végig meztelen testemen. Mikor hozzám simul, érzem egymásnak dörgölőzni merevedésünket, egész testem megremeg, s együtt sóhajtjuk a másik nevét.
- Ahnnyira… szheretlek, Esgalloth – hangom el-elakad a sóhajoktól, mikor finoman végigsimítja vágyamat, s egy forró csókkal jutalmazza szavaimat. – Szerelmem, a tied akarok lenni. Mindenemet neked akarom adni.
- Szeretlek, Erel. - egy újabb hosszú, szenvedélyes csókot kapok, szívem szinte elolvad a forróságtól, egész testem remeg, s szemeim könnybe lábadnak az élvezettől.
Esgalloth
Ezt a fejezetet szeretném Nayorinak ajánlani. Mindent köszönök neki.
_________
Lehajtja fejét és mellém fekszik. Nem tudom, mi lehet a baj. Talán fél?
- Ez a kedvenc helyem - szólal meg, mikor már a parton ül. - Itt csókoltál meg először - suttogja. Igen… én is tisztán emlékszem arra a napra. Csodálatos volt.
- Tudod, érzem, hogy gyorsabb lettem, de néha még mindig előfordul, hogy nem tudom követni a mozdulataidat. - Megleptem, hogy mögé léptem, de muszáj a közelében lennem. Egyszerűen képtelen vagyok megunni…
- Erel, én az elfek között is gyorsnak számítok - mondom neki mosolyogva, magamhoz ölelve. - Én is szeretem ezt a helyet. - Kiszabadul ölelésemből. Na, csak nem menekül előlem…?
- Menjünk be - célozgat a folyóra, én pedig bólintok.
Már meztelen vagyok, amikor látom, hogy csak a pólóját vette le. Majdnem felnevetek azon, hogy mennyire próbál távol maradni tőlem, de mögé lépve suttogok fülébe.
- Erel, ha nem veszed le a nadrágodat, vizes lesz. Még nincs annyira meleg, hogy gyorsan megszáradjon. - Engedelmesen vetkőzik le, de az alsóját nem veszi le, viszont nem erőltetem tovább.
Ahogy a vízesés alatt állva csókolózunk, vágyam már kielégületlenül lüktet, de érzem, hogy lassan ő is elveszti a józan eszét. Lábait derekam köré fonja, én pedig fenekénél tartom, így sétálok be vele a barlangba, ahol a földre fektetem, leveszem alsóját és simogatni kezdem. Hihetetlen, hogy végre láthatom meztelenül. Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lehet, ahogy ruha nélkül, kipirult arccal fekszik alattam… és most minden megvalósul.
- Annyira szeretlek, Esgalloth… - suttogja, nyögi elakadó hangon. Nem tudok megszólalni. Teljesen elvarázsolt a szépsége és a tökéletessége. Megcsókolom, amit viszonoz is. Amíg meg nem hallom újra hangját, azt hittem, nem lehet szebb ez a pillanat. - Szerelmem, a tiéd akarok lenni! Mindenemet neked akarom adni - sóhajtja, mire remegni kezdek a boldogságtól. Tudom, hogy most senki sem zavarhat minket, és a gondolattól, hogy az enyém lehet, minden más törlődik a fejemből; már csak őt látom, csak őt érzem, és csak rá figyelek.
- Szeretlek, Erel… - Csak ennyit tudok mondani. Megcsókolom, hiszen érezni akarom. Minden pillanattal csak hevesebb lesz a vágyam, minden érintése olaj a tűzre; már mindketten képtelenek lennénk visszafordulni.
A barlang néma csöndjét hangos sóhajtok törik meg, ahogy ölébe hajtom fejem. Annyi csók és simogatás után végre láthatom, ahogy egyik kezével támasztja testét, a másikkal hajamba túrva simogatja füleimet, nyakamat, és hátravetett fejjel nyög ajkaim minden érintésére. Arca kipirult, szemei azóta könnyeiben úsznak, mióta a barlang hideg kövén fekve csókoltam meg, alig pár perce. Tudom, örömében sír. Az én szívem is majd’ szétszakad a boldogságtól. Ajkaimmal kényeztetem, fejemet lassan mozgatva ölelem büszkeségét, majd kiengedve számból, nyelvemmel és ujjaimmal érintem. Egész testében remeg, arca kipirult, arca könnyeitől nedves. Hihetetlen látvány.
- Esgalloth… elégh… - nyögi, én pedig felhajolok hozzá, és szenvedélyesen megcsókolom. Érezni akarom őt! Kell nekem minden érintése, amit adhat.
Feltérdelek, így ölelem magamhoz. Nem érdekel, ha a barlang kövei nyomot hagynak térdemen. Most csak ő számít. Ő is követ, így folytatjuk egymás ajkának kényeztetését. Keze vágyamra siklik, így kezdi masszírozni, kényeztetni, én pedig nyögve hajtom fejem vállára. Oldalra fordulva csókolgatja füleimet, mire egész testem remegni kezd. Kezemet fenekére vezetem, és egyik ujjammal simogatni kezdem bejáratát, mire összerezzen. Nyakába csókolva nyugtatom meg. Szavakra nincs szükség, most a testünk vall szerelmet.
Mögötte térdelve, nyelvemmel és ujjaimmal kényeztetem, tágítom, ő pedig remeg, nyög, sóhajtozik. Testemet szinte szétszakítja a vágy, képtelen vagyok tovább várakozni. A hátára fektetem, majd rápillantok.
- Erel… Mindennél jobban szeretlek. Nem létezik olyan boldogság, amit akkor érzek, ha veled vagyok. - Lassan hatolok törékeny testébe, mire szemébe könnyek szöknek. Előre hajolva, nyelvemmel tüntetem el őket, majd, miközben egyre mélyebben elmerülök benne, ajkaira hajolva csókolom. Karjait testem köré fonja, nyakamat öleli, hátamba mélyeszti ujjait a fájdalomtól és a gyönyörtől, fenekemre simítva kérlel, hogy még erősebben tegyem magamévá. Bennem a szerelem olyan erősen lángol, mint még soha életemben. Ez a férfi, aki most csak értem nyög, csak miattam remeg… végre mindene az enyém. Csak az enyém! És én is csak hozzá tartozhatom ezután. Nincs nélküle helyem a világban, ezt biztosan tudom.
Mindketten remegünk. Sóhajok és nyögések ölelik meztelen testünket, forr körülöttünk a levegő, ahogy minden lökéssel mélyen szerelmembe hatolok. Már nyoma sincs arcán a fájdalomnak, csodás vonásain a mérhetetlen öröm tükröződik, szeme vágytól és szerelemtől csillog, mikor rám pillant. Teste édes vallomása viszonzásra lel minden érintésemben, amivel hamvas bőrét illetem. Egyik kezem mohán kúszik ágyékára, mikor érzem, hogy közel a gyönyör kapuja.
Arca elé kapva kezét kezd remegni, de elhúzom karját.
- Ne rejtsdh el, szerelmemh… látni szeretnélek - nyögöm erőtlenül, majd szinte magamba szívom a látványt. A retinámba ég, ahogyan teste megfeszül, szemeit lehunyva, ajkait sóhajra nyitva éri utol a beteljesülés. Nevem nyögi, mikor vágya kielégülésre talál, én pedig az övét, amikor remegve ürítem élvezetem magját testébe. Szemeimet résnyire nyitva látom, hogy arcomat figyeli, kezei mellkasomon pihennek, hangosan nyögve tűri, ahogy megremegek testében.
Fáradtan húzódok ki belőle, majd mellé fekve élvezem a kövek hűsítő érintését.
- Szeretlek, Erel… a szívem, a testem és a lelkem már örökre hozzád tartozik - suttogom fülébe őszinte szavaimat, hiszen már tényleg csak ő létezik nekem.
Aeron
Mellkasomat végigcsókolva nyal végig vágyamon, hangos nyögés tör ki belőlem, ahogy forró ajkai közé veszi merevedésemet, érzem, ahogy nyelvét mozgatja bőrömön, s minden rezzenése, minden apró mozdulat újabb nyögéseket, sóhajokat csal elő belőlem. Fejemet hátravetve szorítom a barlang kövére, gerincem ívbe feszül az élvezettől, s szabad kezem ujjait óvatosan túrom az aranyszőke tincsekbe. Testem meg-megremeg, ahogy felváltva kényeztet ajkaival, nyelvével és ujjaival, s szemem könnybe lábad a vágytól.
- Esgalloth… elégh… - sóhajtom halkan, ahogy érzem, testem megfeszül, egyre közelebb jutok a kielégüléshez, de vele együtt szeretnék átlépni a gyönyör világába. Kezemet arcára simítom, ahogy újra fölém mászik, s szenvedélyesen, telhetetlenül ejti rabul ajkaimat. Egész testem bizsereg, s ahogy egy pillanatra lehunyom szemeimet, a boldogság könnycseppjei gördülnek végig arcomon.
Feltérdel, s engem is magához húz egy újabb csókra, hátamat cirógatva kényezteti ajkaimat, s ujjaimat félénken simítom vágyára. Már csupán érintésemre felnyög, egész testemet melegség árasztja el, s lassan kezdem el masszírozni forró merevségét. Fejét vállamra hajtja, s én hozzá bújva lehelek puszit fülére, s hallom, ahogy felsóhajt… hihetetlen, hogy ezeket az érzéseket én váltom ki belőle… még többet akarok.
Összerezzenek, ahogy kezét fenekemre simítja, s lassan kezdi bejáratomat masszírozni… érintése kellemes, különös vágy járja át testem, ajkaimat hajába fúrva dőlök fejére, s ő nyakamba csókolva húz közelebb magához. Ujjai gyengéden hatolnak egyre mélyebbre bennem, de érzem, hogy mozdulatai óvatosak, vigyáz rám. Mögém térdel, s ahogy nyelvével kezd kényeztetni, előre dőlve tapasztom ajkaimra kezem, hogy magamba fojtsam a kitörő nyögéseket. Érintése szinte éget, testem megremeg minden egyes mozdulattól, s ahogy ujjai egyre merészebben hatolnak belém, tudom, hogy már nincs messze az egyesülés pillanata… Igen, végre egyek lehetünk. Annyi idő után érezhetem őt magamban. Semmire nem vágyom ennél jobban.
Óvatosan fordít a hátamra, látom, hogy ő is remeg a vágytól, s lábaimat szétnyitva hívom magamhoz.
- Erel… Mindennél jobban szeretlek. Nem létezik olyan boldogság, mint amit akkor érzek, ha veled vagyok. – szemem könnybe lábad szavai hallatán, testem még mindig remeg, s ahogy érzem merevségét fenekemhez simulni, összerezzenve pillantok szerelmem arcára. Nem, nem szabad félnem, tudom, hogy soha nem bántana… annyira szeretem őt.
Lassan, óvatosan hatol belém, testem engedelmesen nyílik meg neki, s ajkamra harapva markolok a földbe. A fájdalmat elnyomja az öröm, alig érzem, szemeim mégis újra könnybe lábadnak. Ahogy pár kósza csepp kiszabadul, Esgalloth arcomhoz hajolva nyalja le őket, majd egy csók kíséretében hatol még mélyebbre testemben. Kezeimmel szorosan ölelem magamhoz, s ahogy lassan mozogni kezd bennem, érzem, ahogy ujjaim néha akaratlanul bőrébe mélyednek. Ahogy végigsimítom hátát, érzem sebeinek a tapintását, s ez tovább fokozza vágyam. Minden mozdulata, minden lökése növeli a testemben dúló szenvedélyt, a fájdalom lassacskán elpárolog, s csak a gyönyör marad helyén… a gyönyör és a vágy, hogy még többet kaphassak belőle. Mozdulataink egyre vadabbak, testem remeg az élvezettől, zihálva kapkodok levegőért, s érzem, ahogy elmém kezd elhomályosulni, gondolataim kavarognak, s minden érzékem kiéleződik rá. Ha kinyitom, szemeimet csak őt látom, ha hallgatok nem hallok mást, csak ziháló lélegzetvételét, s orromat betölti a rajta keletkező verejtékcseppek mámoros illata… bárcsak örökké tartana ez a pillanat… ez az érzés.
Kezdem teljesen elveszíteni a fejem, s ahogy ismét vágyamat kezdi masszírozni, hangos nyögés hagyja el ajkaimat, fejem hátra csuklik, érzem, ahogy testem ívbe feszül, s hátam felemelkedik a hideg kőről. Mintha minden érintésére bomba robbanna bennem, kezeimet szám elég kapva takarom el kipirult arcomat, de ő elhúzza kezem.
- Ne rejtsdh el, szerelmemh… látni szeretnélek. – sóhajtja halkan, s már nincs erőm ellenkezni. Kezeimet a földre feszítve nyögök fel hangosan, majd ajkamra harapva próbálom meg visszafojtani sóhajaimat, s nevét suttogva érzem, ahogy a gyönyör kapujába lépve élvezek el, s az ő teste is megremeg, hangos sóhajjal követ, s érzem, ahogy magja belülről önt el forrósággal. Arcvonásain látszanak a gyönyör jelei, s melegség árasztja el még mindig reszkető testemet… azt hittem, hogy annál nagyobb boldogság nem létezik, mint amit eddig éreztem… Tévedtem.
- Szeretlek, Erel… a szívem, a testem és a lelkem már örökre hozzád tartozik – óvatosan húzódik ki belőlem, majd mellém fekve suttogja fülembe a szavakat… s érzem, ahogy a túlfűtött érzelmek áradata miatt, arcomon csorogni kezdenek a könnycseppek.
A földről felkelve mászom fölé, fáradt testünk ismét egymásnak simul, ahogy megcsókolom, s ajkaira lehelem a szavakat.
- És az én szívem, lelkem és testem mindörökké a tiéd és csakis a tiéd, Esgalloth. – hangom rekedtes, torkom elszorul a meghatódottságtól, s érzelmek tömkelege árasztja el testem. Szívem mintha nem tudna lépést tartani a rám törő boldogsággal, mellkasomat szűknek érzem, s elmosolyodva nézek szerelmem szemeibe. Vizes hajam vállam felett lehullva simítja bőrét, s ujjaimmal óvatosan kiseprem arcából a tincseket, hogy egy újabb csókot lehelhessek a selymes ajkakra. Kezei körém fonódnak, finoman cirógatja végig hátamat gerincem vonalán, gyengéden simítja végig fenekemet, s érzem, ahogy vágyam ismét éledezni kezd… bőröm még az eddiginél is érzékenyebb lett érintésére.
Ajkamra harapva fojtok magamba egy sóhajt, és szégyenlősen, elvörösödve szakítom meg a csókot, óvatosan mászok le róla, majd lassú léptekkel sétálok a vízesés alá, s hagyom, hogy a cseppek megtisztítsák testem.
Érzem magamon tekintetét, s mikor ő is a zuhatag alá sétálva ölel át, hagyom, hogy ujjaival testemet simítva segítsen megtisztítani minden apró bőrfelületet. A tűző Nap sugarai megtörnek a habzó cseppeken, mintha minden csillogna körülöttünk, tökéletesen kifejezve a boldogságot, amit érzek.
Egymás kezét fogva lépünk ki a fák közül, s a késő délutáni, hűvös szellő egy-egy tincsemet felkapva játszadozik hajammal. Elmosolyodva nézek az apró házra, s mikor odaérünk, lassú mozdulattal nyitom ki az ajtót, s orrunkat egyből finom illatok csapják meg. Úgy látszik Esgalloth megérzése helyes volt. Ahogy bemegyünk, anyám már minket vár a nappaliban, majd hozzám lépve ölel át.
- Boldog születésnapot, kisfiam. – elvigyorodva húzom magamhoz, s halkan suttogva köszönöm meg. Tudtam, hogy emiatt csinálta a meglepetést, de nem akartam nagydobra verni az ünnepet… a szülinap számomra nem egy boldog ünnep mostantól.
Pár órával később, a közös vacsora és ünneplés után Esgalloth a szobánkba lépve húz magához, s arcomat végigsimítva suttog fülembe.
- Erel, miért nem mondtad el? – tekintetemet felé fordítom, majd arcomat elfordítva, szomorúan sütöm le a földre.
- Mert ez is azt jelenti, hogy öregebb lettem egy évvel. – állam alá nyúlva fordítja maga felé tekintetemet, érzem, ahogy kipirulok komoly szemei láttán.
- Erel, emiatt ne aggódj. – lágy puszit lehel a homlokomra, s én ujjaimat arcára siklatva húzom le magamhoz.
- Esgalloth, így is te adtad nekem életem legcsodálatosabb születésnapi ajándékát. – megenyhült tekintettel simítja ajkait az enyémekre, s szememet lehunyva viszonzom a hosszú, forró csókot, de nehéz elfelednem a kétségeimet. Akármilyen messze is van még az az idő, Esgalloth miattam fog meghalni. A világ kevesebb lesz nélküle, s én leszek az aki elszakítja őt az erdő fáitól, a vadaktól, a folyók habjaitól, s ezt nem tudom, és nem is akarom elfogadni, de az elválásunk gondolatától is elviselhetetlen fájdalom hasít szívembe. Már nem tudom, mit tehetnék.
Másnap reggel, a felkelő Nap első sugarainak kíséretében lépünk ki az ajtón kedvesemmel, s ő lágyan vezeti ujjait tincseim közé.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Ha gondolod, még várhatunk, nem kell erőltetned magad. – elmosolyodva pillantok rá, s séta közben derekát oldalról átkarolva válaszolok.
- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Ők a rokonaid… - magabiztosan meredek magam elé… igen, épp eleget bujkáltam, itt az idő, hogy szembenézzek a tündékkel.
-A mi rokonaink. – hajamba puszit lehelve helyesbít szavaimon. – te is elf vagy félig. – nagyot nyelve bólintok, s ajkaimra halovány mosolyt kényszerítve folytatom.
- Úgy érzem muszáj jobban megismernem őket… úgy gondolom, hogy ha a fajtársaid, akkor biztos van legalább egy apró hasonlóság köztük és közted… és tudom, hogy ha egy kicsit is hasonlítanak rád, képes leszek elfogadni őket. – félénk mosolyra húzom ajkaimat, s ő vállamat átkarolva húz magához.
Ahogy egyre beljebb érünk az erdőben, tudom, érzem, hogy közelítünk a falujukhoz, s ismét hatalmába kerít az érzés, amit oly rég nem éreztem… mintha figyelnének minket.
Esgalloth
- És az én szívem, lelkem és testem mindörökké a tiéd és csakis a tiéd, Esgalloth – feleli könnyes szemekkel, majd újra simogatni kezd, ahogy én is őt. Érzem, hogy teste milyen hevesen reagál érintésemre, halkan felnyög, majd pirulva sétál a vízesés alá, hogy megtisztítsa testét. Mohón falom tekintetemmel testének kecses mozgását, majd felsóhajtva követem. A víz lágy érintései közepette simogatjuk, csókolgatjuk egymást, minden kis pontot alaposan végigsimítva, ezzel is segítve, hogy a víz lemossa rólunk első szeretkezésünk édes nyomait, és a barlang mocskát.
Kézen fogva sétálunk hazafelé, majd a ház közelébe érve finom illatok csapják meg orrunkat. Mosolyogva lépünk be, hiszen tudjuk: finom vacsora vár ránk.
- Boldog születésnapot, kisfiam – köszönti egyetlen fiát Clea, majd az asztalhoz invitálva minket, kezdjük el tömni magunkba a sok finomságot. Nekem közben persze végig rossz érzésem volt: nem tudtam, hogy születésnapja van. Mi nem ünnepeljük, de Nilied mesélt nekem arról, hogy az emberek között ez különösen kedves hagyomány.
Alig két óra múlva már a szobájában vagyunk. Először csak végignézek gyönyörű testén, majd magamhoz húzva suttogok fülébe, közben megérintve ajkaimmal nyakának édes bőrét.
- Erel, miért nem mondtad el? – Nem számonkérek, csak érdekel, ő mégis szomorúan hajtja le fejét.
- Mert ez is azt jelenti, hogy öregebb lettem egy évvel – mondja, én pedig egyre dühösebb vagyok. Ennyire tart az öregedéstől mellettem?! De hisz’ én akkor is szeretni fogom, ha az arca már ráncos lesz, és a kezei remegnek majd.
- Erel, emiatt ne aggódj. – Hangommal próbálom megnyugtatni, de tudom, hogy nem sikerül, ám úgy érzem, ezt a gondolatot sosem tudom elfeledtetni vele.
- Esgalloth, így is te adtad nekem életem legcsodálatosabb születésnapi ajándékát. – Szavai hallatán nagyot dobban a szívem, és gyengéd csókot lehelek ajkaira. Igen. Neki adtam mindent, amit adni tudtam, és ő viszonozta.
A következő nap reggelén Erel megismétli kérését: szeretne ellátogatni apjához. Nem vagyok biztos a döntés helyességében, de nem tiltakozom, szívem nagyon vágyik már anyám után. Jó lesz végre látni, és Nilied is hiányzik.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Ha gondolod, még várhatunk, nem kell erőltetned magad. – Már az erdőben vagyunk, mikor megkérdezem. Kicsit tartok ettől.
- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Ők a rokonaid… - Szemeiben újra az a fény csillan, ami akkor a barlangban. Magabiztos és erős. Csodálatos.
-A mi rokonaink – javítom ki, majd mosolyogva folytatom. – Te is elf vagy félig. – Igen, ez az igazság. Ő is a testvérünk.
- Úgy érzem, muszáj jobban megismernem őket… úgy gondolom, hogy ha a fajtársaid, akkor biztos van legalább egy apró hasonlóság köztük és közted… és tudom, hogy ha egy kicsit is hasonlítanak rád, képes leszek elfogadni őket – mondja bizonytalanul mosolyogva. Nem tudom, hogy a gondolattól, vagy a ténytől, hogy figyelnek minket, de érzem rajta, hogy most fél.
Pár pillanat múlva kirajtolódnak a kis dombok, a magas fák, rajtuk pedig a vastag, öreg törzsekbe faragott házak. Mi így élünk. Napjaink nagyobb részét az erdőben töltjük, így nincs szükség színpompás házakra. A falu határában több tünde is várakozik. Ahogy meglátnak minket, engem mosolyogva fogadnak, Erelt pedig gyanakodva mérik végig.
Szinte azonnal előttünk terem Nilied, mosolyogva ölel meg mindkettőket, majd kedvesemhez fordul.
- Megváltozott a tekinteted a barlangban történtek óta - mondja huncutul mosolyogva. - Beteljesedett a szerelmetek, jól sejtem? - Erel fülig pirulva bújik hozzám, mire a körülöttünk állók kedvesen nevetni kezdenek.
- Nilied. Kérlek, ne mondj ilyeneket - szólalok meg most én.
- Felesleges tagadni vagy ellenkezni. Aeronban erősebb a tünde vér, mint valaha. Itt lenne az ideje, hogy tanítgasd - jegyzi meg, majd újra elmosolyodik. - Annyira rég láttunk titeket, Esgalloth… Anyád már nagyon várt titeket.
- Hol van most? - kérdezem.
- A nagy fánál. Tökéletes alkalom, hogy megmutasd Aeronnak a helyet. - Kedvesem tekintetében kíváncsi fény csillan, majd kezemet szorongatva indul meg mellettem.
Út közben mutogatom neki, amit gondolok, hogy érdekelheti, a nagy fához érve azonban teljesen elámul. Hatalmas, ősöreg fa, az első elf ültette. Magasabb, mint minden más az erdőben, virágai a szivárvány minden színében pompáznak. Falunk büszkesége a fa, mindig sok tünde ül alatta. Ahogy most is. A tömegben kirajzolódik anyám karcsú alakja, ahogy felpattanva a földről szalad felénk, először engem ölelve, aztán kedvesemet.
- Örülök nektek, gyermekeim - suttogja könnyes szemekkel, Erel pedig beleremeg a megszólításba. - Ne légy zavarban, Aeron. Apád is nagyon várt már rád - intézi szavait anyám most Erel felé, aki Ganain említésére felkapja a fejét.
Pár percig hármasban beszélgetünk a fa tövébe ülve. Minden más elf tisztelettudóan elment most, így anyám nyugodt szívvel faggat minket a télről, az ételekről, amiket Clea főz nekünk, elmeséli Erelnek, hogy bizony ő is ismerte édesanyját. nem sokkal később azonban befut Ganain és apám, mire megfagy a levegő körülöttünk. Ganain egyből fiához lépve öleli magához, aki engedelmesen bújik apjához, de én csak állok Ashorl előtt, és gyűlölködve nézek rá. Nem tudok neki megbocsájtani.
- Esgalloth… egyetlen gyermekem - kezdené mézesmázos hangon, de hátrálva térek ki előle.
- Ne szólíts fiadnak, Ashorl. Én sem tekintelek apámnak. - Szemei könnybe lábadnak, anyám a szája elé kapja a kezét, Erel pedig elém lépve ölel át, mintha valamitől védeni szeretne.
- Miért, Esgalloth…? - kérdezi apám.
- Te nem vagy az, aki régen voltál. Mára csak egy vagy a falu vezető közül, aki orvul megtámadott engem, és a kedvesemet. Nem láttad bennem a fiadat akkor sem, mikor a főtéren, mindenki előtt botoztak meg, és akkor sem, amikor vállon lőttél egy mérgezett nyílvesszővel, majd kardodat az oldalamba szúrtad, és eltűntél - sziszegem felé szavaimat, majd megérzem, hogy Erel kezei közé fogja arcomat, és így irányítja magára a tekintetemet.
- Esgalloth, szerelmem. Hagyd ezt abba, kérlek. Az a múlt. Már mögöttünk van. Bocsáss meg neki, hiszen ha ő nincs, te sem vagy. - Szemei szomorúan csillannak. - És ha te nem lennél, és meghalnék nélküled. - Felsóhajtva ölelem magamhoz kedvesem testét. Belül tudom, hogy igaza van, de képtelen vagyok nem gyűlölni ezt az elfet. Majdnem elvette tőlem Erelt.
- Ashorl. Menj el - kérem meg apámat, aki bólint, majd eltűnik a szemünk elől. Anyámra pillantok, aki kedvesen mosolyog.
- Én a te pártodon állok, fiam. Apáddal azóta nem beszéltünk, mióta megtudtam a teljes igazságot a sérüléseidről. - Kedvesem felé fordul. - Aeron, neked pedig köszönöm, hogy ilyen őszinte szerelemmel szereted az én Esgallothomat. - Hirtelen valaki a vállamhoz ér, meg sem kell fordulnom, hogy tudjam: Ganain az.
- Esgalloth. Apád nem rossz elf. Csak mindentől óvna téged, ha tehetné. Te is tudod, hogy mennyire feszült a helyzet az emberek és a tündék között. - Ekkor eszembe jut Oden.
- A gyilkossal mi történt? - kérdezem.
- A ti beleegyezésetekre vártunk. Amint Aeron is rábólint, azonnal elfogják és idehozzák, hogy megbüntethessük. - Tekintete keserű fényben csillog. - Azóta három másik társunkat is megölte. - Nagyot nyelek, és idegesen szorítom ökölbe kezem, de tudom, nem dönthetek egyedül, ezért kedvesem felé fordulok.
- Erel… te hogy döntesz? Megbüntethetjük Odent? - kérdezem, mélyen a szemébe nézve, és még mindig derekát ölelve.
Aeron
Alig pár perc múlva elérjük a falu határát, s először tárul szemem elé a tündék faluja. Ahogy egyre közelebb megyünk, körülöttünk ismeretlen elfeket pillantok meg, legtöbben mosolyognak, de jópár gyanakvó, rosszalló tekintetet is érzek hátamon. Óvatosan szorítom meg Esgalloth kezét, próbálok megnyugodni. Én voltam az, aki ide akart jönni.
Haloványan mosolyodom el, mikor megpillantom az egyetlen ismerőst a tömegben, a nőt, akivel már kétszer is volt szerencsém találkozni. Az elmúlt hónapokban Esgalloth sokat mesélt róla, már tudom, hogy Niliednek hívják, s Esgalloth legjobb barátja. Ahogy hozzánk lép, s átölel minket, alaposabban szemügyre veszem. Arca gyönyörű, mosolya életvidám, szinte ragyog tekintete… sokkal jobban illene Esgallothhoz, mint én.
Villámgyorsan próbálom kiverni fejemből a gondolatot, s szavait hallgatom, mikor hozzám fordul.
- Megváltozott a tekinteted a barlangban történtek óta – értetlenül pislogok rá, s látom, ahogy elmosolyodik… vajon mire gondol? - Beteljesedett a szerelmetek, jól sejtem? – szívem kihagy egy ütemet, érzem, ahogy elvörösödöm, s szégyenlősen bújok közelebb Esgallothhoz… erre… honnan jött rá? És miért kell ennyi elf előtt kimondani? Hallom, ahogy egyesek felnevetnek, de kacajukban nincs gúny.
- Nilied. Kérlek, ne mondj ilyeneket – hallom szerelmem hangján, hogy mosolyog, s én is akaratlanul elmosolyodom az ölelésében… végülis… nem mintha szégyellenénk, amit tettünk.
- Felesleges tagadni vagy ellenkezni. Aeronban erősebb a tünde vér, mint valaha. Itt lenne az ideje, hogy tanítgasd. – meglepetten pislogok… tanítás? Mégis mire? - Annyira rég láttunk titeket, Esgalloth… Anyád már nagyon várt titeket. – folytatja Nilied, s elmosolyodva nézek kedvesemre, biztos hiányzott neki az anyja… érzem, hogy mennyire szereti.
- Hol van most? – kérdezi rögtön.
- A nagy fánál. Tökéletes alkalom, hogy megmutasd Aeronnak a helyet. – kíváncsian pillantok Esgallothra. Sokat mesélt már a nagy fáról, s régóta érdekel, hogy milyen lehet. Végre láthatom. Még mindig kezemet fogva indul el, s én mintha az életem múlna rajta, kapaszkodom ujjaiba.
Egyre beljebb megyünk a faluban, gyönyörködve figyelem a fákba faragott házacskákat, az egész falu ámulatba ejtően illik a természetbe, mintha csak az erdő szerves részét képezné minden ház, utca, s még a lakosok is. Figyelmesen, érdeklődve hallgatom szerelmem szavait, élvezem, hogy amikről eddig csak történeteket hallottam, most itt vannak előttem, megérinthetem őket.
Amikor Esgalloth lelassít, majd megáll a hatalmas, öreg fa előtt, a lélegzetem is eláll a látványtól. Szinte az égig nyúlik a hatalmas növény, s minden szomszédos fa parányinak tűnik mellette. Virágai sok színben tündökölnek, szinte magukra kényszerítik tekintetemet a fenséges pompájukkal. Csak akkor veszem észre Esgalloth édesanyját, mikor felénk rohanva szorítja magához fiát, s én is elmosolyodom boldogsága láttán… igen, előbb el kellett volna jönnünk. Túl sok ideig tartottam szétszakítva egy családot. Ahogy elereszti Esgallothot, felém fordul, s ugyanolyan melegséggel ölel át, szinte érzem a szeretetét, s most nem irtózom az érintésétől. Félénken viszonzom az ölelést, majd ahogy felegyenesedik újra Esgallothhoz bújok.
- Örülök nektek, gyermekeim – szemei könnyesek a boldogságtól, s én enyhén megremegek… „gyermekeim”… igen… el kéne fogadnom, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire közéjük tartozom. - Ne légy zavarban, Aeron. Apád is nagyon várt már rád – szemeim tágra nyílnak, nagyot nyelve nézek fel… nem tudom, hogy örüljek e a találkozásnak, bár a kíváncsiság, a vágy, hogy jobban megismerjem felbátorítja szívemet.
A fűbe ülve beszélgetünk tovább átlagos, egyszerű dolgokról, olyan természetesen, mintha mindennapos elfoglaltság lenne, s élvezem a társaságukat. Kezdem egyre jobban megkedvelni Esgalloth anyukáját, igen kedves nő, megértem, hogy mennyire kötődik hozzá szerelmem.
Mindnyájan elkomorulunk, mikor Esgalloth apja megérkezik, apámmal az oldalán, s én engedem, hogy magához húzzon, viszonzom ölelését, s kellemesebb érzést nyújt, mint amire számítottam.
- Esgalloth… egyetlen gyermekem – hallom szerelmem apját, s nem tudom az okát, de még mindig kiráz tőle a hideg.
-Ne szólíts fiadnak, Ashorl. Én sem tekintelek apámnak. – ajkamra harapok, Esgalloth hangjából süt a rideg keserűség, s egyből elé lépve bújok hozzá, hogy kicsit megnyugtassam, hogy tudja, én mindig vele vagyok.
- Miért, Esgalloth…? – az apja szinte könyörög, látszik, hogy kétségbeesett, s szívem összeszorul a látványtól.
- Te nem vagy az, aki régen voltál. Mára csak egy vagy a falu vezetői közül, aki orvul megtámadott engem, és a kedvesemet. Nem láttad bennem a fiadat akkor sem, mikor a főtéren, mindenki előtt botoztak meg, és akkor sem, amikor vállon lőttél egy mérgezett nyílvesszővel, majd kardodat az oldalamba szúrtad, és eltűntél. – szorosabban húzom magamhoz, ahogy szavait hallgatom, még soha nem láttam ennyire kikelni magából. Kicsit eltávolodva csúsztatom ujjaimat arcára, s magam felé fordítom tekintetét.
- Esgalloth, szerelmem. Hagyd ezt abba, kérlek. Az a múlt. Már mögöttünk van. Bocsáss meg neki, hiszen ha ő nincs, te sem vagy. És ha te nem lennél, én meghalnék nélküled. – nem számít, mi történik, a vér nem válik vízzé. Mindig egy család lesznek, és nem szabad haraggal a szívükben élniük, tudni kell megbocsájtani, tovább lépni, akármilyen súlyos a bűn, amit a másik elkövetett.
Szorosan ölel magához, érzem, hogy szavaim kicsit megnyugtatták, de tudom, hogy ennyi nem lesz elég neki ahhoz, hogy megbocsájtson apjának.
- Ashorl. Menj el. – hangja most nyugodtabb, hidegvérrel szólal meg, az apja szó nélkül távozik, anya félénk mosollyal lép hozzánk.
- Én a te pártodon állok, fiam. Apáddal azóta nem beszéltünk, mióta megtudtam a teljes igazságot a sérüléseidről. – elszomorodok az emlék felidézésétől… igen… az én hibám, hogy szétesett a családjuk. - Aeron, neked pedig köszönöm, hogy ilyen őszinte szerelemmel szereted az én Esgallothomat. – elvörösödve bújok még közelebb kedvesemhez, legszívesebben soha nem ereszteném el… inkább nekem kéne megköszönnöm, hogy szerethetem őt.
- Esgalloth. Apád nem rossz elf. Csak mindentől óvna téged, ha tehetné. Te is tudod, hogy mennyire feszült a helyzet az emberek és a tündék között. – apám hanga zökkent ki az ábrándozásból, s Esgalloth kérdésére felemelem a fejem.
-A gyilkossal mi történt?
-A ti beleegyezésetekre vártunk. Amint Aeron is rábólint, azonnal elfogják és idehozzák, hogy megbüntethessük… Azóta három másik társunkat is megölte. – szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől… Oden… ilyet tett volna? Nem mintha nem nézném ki belőle, de hogyan? Hogyan képes erre?
Érzem, ahogy Esgalloth teste megfeszül, kicsit eltávolodom tőle, hogy arcomat felemelve szemeibe nézhessek, s látom tekintetében a dühöt.
- Erel… te hogy döntesz? Megbüntethetjük Odent? – meglepődök a kérdés hallatán, s hosszan hallgatok, majd elfordítom tekintetemet. Szívből gyűlölöm azt az embert, amióta az eszemet tudom megkeserítette az életemet, s engem is nem egyszer próbált megölni… akkor miért? Miért nem vagyok képes kimondani a szavakat? Vajon tényleg halállal kell lakolnia?
- Én… - hangom elakad, az eget kémlelve, elmerengve folytatom. – nem hiszem, hogy jogomban áll ezt a döntést meghozni, s ha még úgy is lenne… szívem nem bírja el a terhet, hogy egy ember sorsát megpecsételjem. A gyilkos az elfek ellensége, ezért úgy hiszem, nektek kell dönteni, olyan büntetést szabjatok ki rá, amit jónak láttok.
Esgalloth arcomat végigsimítva lehel csókot ajkaimra, s elpirulok a váratlan érintéstől. Hiába csókolt már milliószor, még mindig ugyanazt a heves reakciót váltja ki belőlem ajkaink egyesülése.
- Ő volt az, aki téged is megsebzett, szerelmem. – suttogja fülembe, s megremegek leheletének érzésétől arcomon.
- Tudom, de akkor sem vagyok képes a halálát kívánni, rátok bízom a döntést. – látom, ahogy apám, és Esgalloth összenéznek, majd apám szó nélkül távozik közülünk.
- Tudtam, hogy Esgalloth választottja csak nemesszívű elf lehet. – lép hozzám Esgalloth anyja, arcomat végigsimítja, kedves mosolyából árad a melegség, s érzem, ahogy Esgalloth még szorosabban ölel magához, mikor megremegek… ”nemesszívű elfˇ” – Most megyek, magatokra hagylak titeket. Remélem, ezentúl gyakrabban láthatunk titeket errefelé. – még mindig mosolyogva lép hozzánk, átölel minket, majd eltűnik a fák között.
Lassan kezd beesteledni, a Nap már majdnem nyugovóra tért, s én még mindig szerelmem ölében ülök, élvezve a kellemes, tavaszias időjárást. Közben a tündék is visszatértek, s mi is csak egyek vagyunk az öreg fa alatt ücsörgők között, pont, mintha a falu lakosai lennénk. Órák óta ülünk itt, hallgatom Esgalloth történeteit, s néha egy-egy elf kedvesen közelít meg minket, páran kíváncsiságból, páran, hogy újra üdvözöljék Esgallothot köreikben. Tekintetükben már nem látok gyanakvást, mintha máris befogadtak volna, s ez boldogsággal tölt el. Különös a tündék világa, mintha minden lassabb, nyugodtabb lenne, mint az emberek között. Minden mozdulatuk elegáns, s átgondoltabb, mint az embereké… hát persze, hiszen nekik nincs hova sietniük. Nem fenyegeti őket az öregedés, az egyre csak közeledő halál gondolata.
- Lassan sötétedik. Szeretnél hazamenni, szerelmem? – hallom Esgalloth halk suttogását fülemben, s kicsit meglepődve pillantok oldalra.
- Azt hittem, itt maradunk pár napig. – most rajta a sor, hogy meglepődjön, gondolom nem számított rá, hogy már az első látogatást több naposra tervezem… őszintén szólva, én sem voltam benne biztos, de magával ragadott a csodás világuk.
- Anyukád nem fog aggódni?
- Nem, megmondtam neki, hogy lehet, hogy itt töltünk pár napot. – ujjait hajam alá csúsztatva simítja végig nyakamat, s testem bizseregni kezd az érintésétől. Az öreg fa szivárványszínű virágai szinte világítva tündökölnek, s a szürkületi félhomály nagylelkűen rejti el forró csókunkat a körülöttünk lévők elől. Nyakát átkarolva túrok hajába, közelsége hatására teljesen megfeledkezem a külvilágról. Ismét csak mi létezünk, senki más. Csak Erel és Esgalloth.
- Gyere, megmutatom a házamat. – suttogja ajkaimra, ahogy lélegzetvételnyi szünetet tartunk, majd óvatosan húz fel a földről, s elindulunk a tündék között. Látom, ahogy lassan a többi elf is visszavonul az apró viskójába, hisz már javában esteledik, s a tündék a Nappal együtt hajtják álomra fejüket, mint az erdő többi lakója, s szépen lassan, békésen csendesül el a falu.
Belépek a fából készül ajtón, s egy apró szobácskát pillantok meg. A sarokban elhelyezkedő ágyon kívül szinte semmit nem látok, de nem lepődöm meg. Tudom, hogy a tündék a nappalokat kint töltik, éjszaka pedig egy ágynál többre nincs szükségük. Az ágyon egy gyönyörű világoskék ing fekszik, mintája az Esgalloth ingén lévőhöz hasonlít, s mellette egy fekete nadrágot pillantok meg. Mikor Esgalloth észreveszi, hogy azt figyelem, elmosolyodik, majd magához húz.
- Neked hozattam. Tünde ruha. – elvörösödve pislogok rá, majd újra az ingre pillantok… egyszerűen gyönyörű… tényleg? … ez tényleg az enyém lenne?
Két kezével arcomat megfogva fordítja maga felé tekintetemet, s szemeimbe nézve mosolyodik el, majd egy gyengéd, könnyed csók után a fülembe suttog.
- Pont ahogy gondoltam, a világoskék gyönyörűen illik a szemed színéhez. – szívem majd kiugrik a helyéről, s én is elmosolyodom, majd magamhoz húzom egy újabb csókra.
- Köszönöm. – ez a csók hosszabb, mélyebb, mint az előző, testemet magához húzza, s hátamat végigsimítva veszi le ingemet. Elvörösödve várom a folytatást, testem vágyik érintésére, minden porcikám kívánja, hogy ismét az övé lehessek, s meglepetten pislogok, mikor a folytatás helyett a tünde inget rám adva mosolyodik el.
- Tökéletes. – suttogja, s végigsimítom magamon a könnyű anyagot, mintha csak rám szabták volna. Anyaga selymes, puha, s lágyan öleli körbe testemet, s tekintetemet elfordítva nézek körbe még egyszer a szobában.
- Esgalloth… mikor Nilied azt mondta, hogy tanítanod kéne… mire gondolt? – ismét szerelmem szemeibe nézek, s derekát átölelve bújok közelebb hozzá, ujjaimmal finoman söprök ki pár kósza hajtincset arcából.
Esgalloth
- Én… nem hiszem, hogy jogomban áll ezt a döntést meghozni, s ha még úgy is lenne… szívem nem bírja el a terhet, hogy egy ember sorsát megpecsételjem. A gyilkos az elfek ellensége, ezért úgy hiszem, nektek kell dönteni, olyan büntetést szabjatok ki rá, amit jónak láttok. - Szorosan magamhoz ölelem. Amilyen szép, annyira okos és tiszta. Néha nem érzem magam méltónak arra, hogy a társának nevezzem magam. Lágy csókkal illetem ajkait, most semmi sem érdekel. Tudom, hogy anyámat és Ganaint sem zavarja.
- Ő volt az, aki megsebzett, szerelmem - suttogom a fülébe, és összeszorul a torkom. Amiatt a féreg miatt nem láttam napokig. Annyi bajt okozott már nekünk.
- Tudom, de akkor sem vagyok képes a halálát kívánni, rátok bízom a döntést. – Szavai hallatára Ganainra nézek. Tudja, mit kell tennie.
- Tudtam, hogy Esgalloth választottja csak nemes szívű elf lehet – mondja anyám, közelebb lépve hozzánk, majd megöleli kedvesemet. – Most megyek, magatokra hagylak titeket. Remélem, ezentúl gyakrabban láthatunk titeket errefelé. - Válaszra sem várva tűnik el a fák között.
A nagy fa alatt ülve beszélgetünk. Mesélek neki, körülöttünk pedig újra társaim ülnek. Néhányuk odajön köszönni, üdvözölni minket, az idősebbek egy-egy történettel egészítenek ki. Tudom, hogy elfogadták Erelt, hiszen érzik rajta az erőmet. Ő a társam, és nekik kötelességük elfogadni, így egy sincs köztük, aki ellenszenvvel viseltetne iránta. Tudják, ha rossz lélek lenne, én sem lennék mellette. Már esteledik, és tudom, hogy lassan indulnunk kellene.
- Lassan sötétedik. Szeretnél hazamenni, szerelmem? – kérdezem tőle, fülébe suttogva.
- Azt hittem, itt maradunk pár napig. – Maradni? Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan megbarátkozik a falummal, de nagyon jól esik.
- Anyukád nem fog aggódni?
- Nem, megmondtam neki, hogy lehet, hogy itt töltünk pár napot. – Mosolyogva hallgatom, majd újabb heves csókban forrunk össze. Mióta szeretkeztünk, minden érintésünk vadabb lett, mintha mindig a tiszta vágy égne bennünk. Ami így is van, bármelyik pillanatban kész lennék arra, hogy a testemmel is szeressem őt.
- Gyere, megmutatom a házamat – invitálom, ő pedig engedelmesen követ.
A kis házba érve elámul, majd meglátja a ruhákat, amiket anyámmal hozattam ide, és meglepődik. Értetlenül pislog.
- Neked hozattam. Tünde ruha. - Magam felé fordítva nézek bele csodálatos íriszeibe. - Pont, ahogy gondoltam. A világoskék tökéletesen illik a szemed színéhez. - Egy csók után halk köszönömöt rebeg, majd felöltözik, nekem pedig kihagy a szívem pár dobbanást, ahogy meglátom rajta népünk viseletét, ugyanazzal a mintával ruháján, mint az enyém. Fenséges és leírhatatlanul szép látvány.
- Tökéletes - suttogom, majd újra megcsókolom. Szavakkal kimondhatatlanul szeretem ezt a férfit…
- Esgalloth… mikor Nilied azt mondta, hogy tanítanod kéne… mire gondolt? - Derekamat ölelve bújik hozzám, én pedig mosolygok kíváncsiságán. Mennyi minden történt ma, neki mégis Nilied egyik elejtett félmondata foglalkoztatja a leginkább gondolatait.
- Niliednek sokat jár a szája - jegyzem meg mosolyogva. - Tudod, mikor egy elf testileg is összeköti magát egy másik lénnyel, az minden szempontból különleges. Ha az a valaki egy teljesen más faj képviselője, vámpír, angyal vagy démon, akkor is észrevehető a fajok keveredése a két személyen. De ha ember, akkor a látása kiélesedik, a hallása is jobb lesz; átveszi a tündék néhány tulajdonságát, de ez mulandó ajándék. Ha azonban félvér, mint például te, akkor az első, tisztavérű elffel történő együttlét után már a tünde vér sokkal erősebben pulzál benne. - Végigsimítok arcán. - Észrevetted, hogy nem voltak veled ellenségesek a tündék? - Bólint. - Ha hasonlítani kell, akkor olyan ez, mint az állatvilágban. Érzik rajtad, hogy az enyém vagy. Hogy elf vagy. - Magamhoz húzva csókolom meg újra, ő pedig engedelmesen simul karjaimba, ám meglep, mikor félénken megharapja alsóajkamat. Nagyot nyögök a hirtelen jött érzésre, és szorosabban húzom magamhoz. Tudom, hogy mire vágyik, de nem akarom, hogy elsiessük. Nem fogom minden nap magamévá tenni. - Kedvesem… - sóhajtom.
- Ne haragudj - feleli pirulva. - Csak magával ragadtak az érzelmek… folytasd, kérlek. - A szemébe nézek, majd tovább beszélek.
- Te, Erel, most olyan vagy, mint egy gyermek. Fiatal és tudatlan, ha a tündék világáról esik szó. Meg kell tanulnod, hogy hogyan beszélhetsz a fákkal, az állatokkal, a folyóval. - Értetlenül pislog. - Isis már minden szavadat érti. Mióta velem találkoztál, neki olyan, mintha a kutyák nyelvén beszélnél hozzá. - Szemei kikerekednek. - Megengeded, hogy megtanítsam neked, amit én tudom, szerelmem? - Félénken bólint, de látom, hogy bántja valami. - Mi a baj, Erel?
- Semmi, csak… csak ezentúl sokat leszek távol édesanyámtól, igaz? - kérdezi suttogva.
- Minden a te döntésed. Ha nem akarod, akkor nem tanítalak meg semmire, de tudnom kell, hogy te hogy látod. Szeretnéd? - Kicsit megremeg, aztán elenged és az ágyra ülve mered maga elé.
- Nem, nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak tudod, eddig azt hittem, hogy tiszta szívből gyűlölöm a fajtádat. Aztán jöttél te, és mindent megváltoztattál. Ma reggelig úgy gondoltam, hogy te vagy néped egyetlen tagja, akire tiszta szerelemmel és nem gyűlölettel tudok nézni. Aztán találkoztam édesanyáddal, apámmal, megismertem a falut, a többi tündét, és… kötődöm ehhez a világhoz. Szívem szerint haza sem térnék, soha többet. De édesanyám vár rám. - Felemeli a fejét és rám pillant. - Ránk.
- Erel… Édesanyád haladó. Te viszont félig elf vagy. Ha nem is élsz örökké, az életed kétszer, háromszor olyan hosszú lesz, mint egy emberé. Egyszer el fog jönni a pillanat, amikor nem lesz már melletted. - Az ágy elé térdelve simogatom lábait, hagyom, hogy így öleljen magához. Tudom, mennyire fáj neki a gondolat, hogy egyszer elveszti az anyját. Érzem, hogy sír, teste remeg, könnyei vállamat áztatják. - Szerelmem… én már örökké melletted fogok maradni.
- Esküszöl? Esküszöl, hogy soha nem hagysz el? Akkor sem, ha öreg leszek? Hogy soha nem nézel másra, csak rám? - Hatalmasra nyílnak szemeim. Mi történt vele?
- Erel… megijesztesz.
- Ne haragudj, kérlek. Csak… itt annyi csodálatos lény van. És én nem értem, hogy miért én kellek neked. Nilied sokkal szebb nálam. De mégsem tudnálak soha elengedni. Önző vagyok… Szeretném, ha örökké szeretnél engem. - Fülembe suttog, miközben elenged, és az ágyra fekszik, én pedig követem. Ha semmi nem történhet, ma meg kell értetnem vele, hogy szeretem, de nem a testemet használva.
- Erel, figyelj rám. - Arcára simítok, közben mélyen a szemébe nézek. - Egy tünde sem ér fel azzal, ami te vagy számomra. Nekem te vagy a legszebb lény. A napnál is tisztábban ragyogsz nekem, érted? Soha nem lennék képes távol maradni tőled, vagy mást szeretni helyetted. - Szemeibe könnyek szöknek, és hozzám bújik. - Akkor is veled leszek, ha boldog leszel, és akkor is, ha bánat ér. Megértettél engem, Erel? - Felemeli a fejét, és bólint. Csak remélni merem, hogy tényleg hisz nekem.
Reggel a nap első sugarai ébresztenek. Kedvesem is ekkor kel fel, édes csókot lehelve ajkaimra, amit viszonzok is.
- Jó reggelt, szerelmem - suttogja még állomtól rekedtes hangon, és pedig mosolyogva köszöntöm.
- Neked is, kincsem. - Felkelek és kipillantok az ablakon. Néhányan már kint vannak. - Öltözzünk, és menjünk. Keresünk ennivalót, utána megbeszéljük, hogy mivel kezdjük a tanulást, rendben? - kérdezem, mire ő huncut mosollyal visszanyom az ágyra, és ágyékomra ül.
- Előtte nem csinálhatnánk valami mást is? - kérdezi, szemeiben csillan a vágy. Istenem, mennyire szép… és kívánatos!
Aeron
- Niliednek sokat jár a szája... Tudod, mikor egy elf testileg is összeköti magát egy másik lénnyel, az minden szempontból különleges. Ha az a valaki egy teljesen más faj képviselője, vámpír, angyal vagy démon, akkor is észrevehető a fajok keveredése a két személyen. De ha ember, akkor a látása kiélesedik, a hallása is jobb lesz; átveszi a tündék néhány tulajdonságát, de ez mulandó ajándék. Ha azonban félvér, mint például te, akkor az első, tisztavérű elffel történő együttlét után már a tünde vér sokkal erősebben pulzál benne. – figyelmesen hallgatom szavait, szívem hevesen ver, ahogy egymáshoz simulunk, s mikor arcomat végigsimítva folytatja, tekintetemet felemelve kémlelem arcvonásait. - Észrevetted, hogy nem voltak veled ellenségesek a tündék? – nem szólalok meg, csak igenlően bólintok. - Ha hasonlítani kell, akkor olyan ez, mint az állatvilágban. Érzik rajtad, hogy az enyém vagy. Hogy elf vagy. – …„Érzik rajtad, hogy az enyém vagy”… szavai visszhangoznak fülemben, s érzem, hogy kivörösödöm. Igen, az övé vagyok, hozzá tartozom, s soha nem választhat el semmi minket. …Ugye tényleg soha nem választhat el semmi minket?
Magához húz, forrón viszonzom csókját, s élvezem, ahogy testünk szorosan egymásnak feszül, szívem vadul dübörög, s a csók hevében finoman, lágyan harapok ajkába. Felnyögve szorít még jobban testéhez, majd szinte ugyanabban a pillanatban, mintha eltaszítana magától. – Kedvesem… - suttogja szinte bocsánatkérően, s akkor eszmélek rá, hogy mit művelek.
- Ne haragudj. Csak magával ragadtak az érzelmek… folytasd, kérlek. – arcom szinte ég, ahogy tekintetemet szégyenlősen a földre sütöm, majd ahogy folytatja, ismét a gyönyörű smaragdzöld szempárba nézek.
- Te, Erel, most olyan vagy, mint egy gyermek. Fiatal és tudatlan, ha a tündék világáról esik szó. Meg kell tanulnod, hogy hogyan beszélhetsz a fákkal, az állatokkal, a folyóval. Isis már minden szavadat érti. Mióta velem találkoztál, neki olyan, mintha a kutyák nyelvén beszélnél hozzá. – meglepetten nyílnak tágra szemeim… Isis… érti a szavaimat? Nem értem, miért lepődök meg ennyire, szívem legmélyén éreztem, ahogy a tekintetében egy ideje különös fény csillog, mégis most, hogy kiderül a valóság, hihetetlennek hangzik. - Megengeded, hogy megtanítsam neked, amit én tudok, szerelmem? – Közelebb bújok hozzá, beleegyezően bólintok, de szívem mélyén nem tudok teljes szívből örülni az ajánlatnak. Furcsa örömmel tölt el, hogy közeledhetek a tündék felé, itt olyan meleg fogadtatást kaptam, amit az emberektől soha. Különös számomra az érzés, hogy végre úgy érzem, tartozok valahova, hogy elfogadtak, de előre tudom, mennyire fognak hiányozni az édesanyámmal töltött napok.
Mintha csak szívembe látna, Esgalloth gyengéden simítja végig arcomat, s közelebb hajolva suttog füleimbe:
- Mi a baj, Erel?
- Semmi, csak… csak ezentúl sokat leszek távol édesanyámtól, igaz? – hangom rekedtes, szinte alig hallható, Esgalloth arca komoly, de megértő.
- Minden a te döntésed. Ha nem akarod, akkor nem tanítalak meg semmire, de tudnom kell, hogy te hogy látod. Szeretnéd? – érzem, ahogy megborzongok a döntésképtelenségtől, az ágyra ülve próbálom lenyugtatni magamat. Szívem most már ide húz, s ez megrémiszt, úgy érzem muszáj elmondanom neki aggályaimat.
- Nem, nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak tudod, eddig azt hittem, hogy tiszta szívből gyűlölöm a fajtádat. Aztán jöttél te, és mindent megváltoztattál. Ma reggelig úgy gondoltam, hogy te vagy néped egyetlen tagja, akire tiszta szerelemmel és nem gyűlölettel tudok nézni. Aztán találkoztam édesanyáddal, apámmal, megismertem a falut, a többi tündét, és… kötődöm ehhez a világhoz. Szívem szerint haza sem térnék, soha többet. De édesanyám vár rám… ránk… - mikor befejezem, szerelmem szemeibe fúrom tekintetemet, mintha tőle remélnék megoldást gyötrelmeimre, s hozzám lépve térdel le elém a földre.
- Erel… Édesanyád haladó. Te viszont félig elf vagy. Ha nem is élsz örökké, az életed kétszer, háromszor olyan hosszú lesz, mint egy emberé. Egyszer el fog jönni a pillanat, amikor nem lesz már melletted. – magamhoz húzom, fejemet vállára hajtom, s érzem, hogy előtörnek belőlem az érzelmek. A belső gyötrődés apró könnycseppek formájában záporozik szemeimből, s görcsösen kapaszkodom az egyetlen biztos pontba életemben: Esgallothba. - Szerelmem… én már örökké melletted fogok maradni. – hallom hangját, s még szorosabban ölelem magamhoz. Nélküle elvesznék, ő az, aki mindig tudja, mivel nyugtasson meg, érzi, hogy mely szavak békítik meg leginkább szívemet… de vajon elhihetem? Vajon elhihetem, hogy soha nem lesz vége az álomnak?
- Esküszöl? Esküszöl, hogy soha nem hagysz el? Akkor sem, ha öreg leszek? Hogy soha nem nézel másra, csak rám? – érzem, ahogy kicsit megremeg ölelésemben. – az itt élő tündék pár évtized múlva még fényesebben fognak ragyogni, míg az én arcom öreg lesz, testem fáradt, szellemem kimerült.
- Erel… megijesztesz. – suttogja, hangjában az aggodalom jelei tükröződnek, s még több könnycseppet csal szemeimbe.
- Ne haragudj, kérlek. Csak… itt annyi csodálatos lény van. És én nem értem, hogy miért én kellek neked. Nilied sokkal szebb nálam. De mégsem tudnálak soha elengedni. Önző vagyok… Szeretném, ha örökké szeretnél engem. – hangom elhalkul, szinte elhal a végére, s ahogy távolabb hajolok, még mindig könnyfátyolos tekintettel pillantok rá, majd óvatosan fekszem fel az ágyra, s ő mellém bújva követ.
- Erel, figyelj rám. – ahogy arcomat simítja, szemeimbe néz. Mélyen, hosszan álljuk a másik tekintetét, szemeiben őszinte érzelmek csillognak. - Egy tünde sem ér fel azzal, ami te vagy számomra. Nekem te vagy a legszebb lény. A napnál is tisztábban ragyogsz nekem, érted? Soha nem lennék képes távol maradni tőled, vagy mást szeretni helyetted. – újra megrohamoznak a túlfűtött érzelmek, könnyes szemmel bólintok, s közelebb bújok hozzá, hagyom, hogy szorosan magához húzzon. - Akkor is veled leszek, ha boldog leszel, és akkor is, ha bánat ér. megértettél engem, Erel? – fejemmel ismét biccentek, szemeibe nézve simítom végig mellkasát, s érzem, ahogy szépen-lassan elnyom az álom karjaiban.
Halovány fény ragad ki az álomvilágból, hunyorogva nyitom ki szemeimet, de egyből le is hunyom őket. Folytatni akarom, az álmodást… az álmodást, melyben újra éltem első egyesülésünket, minden pillanat élénken él emlékezetemben, s vágyakozással tölti el testem minden porcikáját.
Érzem, ahogy szerelmem mocorogni kezd, s ez kizökkent az ábrándozásból. Miért álmodozom róla, mikor itt van előttem? Miért menekülök a képzelet világába, mikor mindez valóság?
Elmosolyodva, felbátorodva nyitom ki szemeimet, s halkan szólalok meg.
- Jó reggelt, szerelmem. – közelebb bújok hozzá, végigsimítom mellkasát.
- Neked is, kincsem. – sóhajtja lágy hangon, s minden szőrszálam égnek áll, ahogy testem beleborzong a vágyba. Csalódottan követem szememmel, ahogy felül, s folytatja: - Öltözzünk, és menjünk. Keresünk ennivalót, utána megbeszéljük, hogy mivel kezdjük a tanulást, rendben? – tetszik a terv, de a legfontosabb rész kifelejtette. Elmosolyodva húzom vissza, majd fölé mászva hajolok arcához.
- Előtte nem csinálhatnánk valami mást is? – mohón falja meztelen mellkasom látványát, s érzem, tudom, hogy most nem fog eltolni magától.
Szájához hajolva lehelek hosszú, gyengéd csókot ajkaira, s forró ujjai leomló tincseimbe túrva húzzák közelebb arcomat magához. Ágyékomat finoman dörzsölöm az övéhez, hogy felizgassam, s egyszerre nyögünk vágyakozva a tüzes csókba. Lágy mozdulattal cirógatja hátamat, s én finoman simítom végig mellkasán vékony ujjaimat, együtt sóhajtunk fel a másik érintésének hatására. Most ő húzza ajkaimat az övéhez, s a hosszú, sóvár csóktól szinte szédülni kezdek. Tekintetem elhomályosul, ahogy nyelvével először finoman érint, majd egyre vadabbul, s ajkaim közé merülve fedezi fel szám legapróbb rejtett zugait. Érzem, kipirulok, tekintetem elködösödik, s mikor feleszmélek a végtelen hosszú csókból, már meztelenül fekszem teste alatt.
Visszafojtottan nyögök fel, ahogy ujjaival mellbimbómat morzsolva kényeztet, ajkamra harapok, majd remegő hangon szólalok meg a sóhajok között.
- Szehrelmem… nem foghnak kint meghallani? – csak elmosolyodik, majd fölém mászik, egy rövid csókot lehel ajkaimra, mielőtt válaszolna.
- Ezen már késő aggódni. – tudom, hogy igaza, van, s ahogy végigsimítja lüktető merevedésemet, ismét a sok csóktól felduzzadt ajkamra harapok, hogy elfojtsam a nyögést. Remegő kézzel vezetem én is vágyára ujjaimat, körbefogom a forró hímtagot, s óvatos mozdulatokkal kezdem masszírozni. Hallom, ahogy ő is felnyög, ez felbátorít, s egyre vadabb tempóra ösztönöz, de tudom, ennyi nem elég. Érezni akarom őt magamban. Látom, ahogy szemeiben örvénylik a mohó vágy, s ajkaim után kapva hívja újabb, és újabb táncra nyelvemet.
Mintha gondolataimat hallaná, hátrébb csúszik, begörnyedve nyal végig ágaskodó merevedésemen, s testem megrándul a kellemes érintéstől. Combjaimat gyengéden simítja végig, majd finoman a húsba markolva tárja szét lábaimat, hogy kényelmesebben férkőzhessen bejáratomhoz. Összerezzenek, ahogy óvatosan masszírozni kezdi, érzem, egész testem megremeg ujjai érintésétől. Lejjebb hajol, szenvedélyes folytatja nyelvével, s ekkor már nem tudom visszatartani a nyögéseket, testem irtózatos reszketésbe kezd, ujjaim hajába vándorolnak, s csípőm automatikusan mozog a kényeztetés ritmusában. Minden porcikám rá vágyik, érzem, ahogy elborul elmém, s még akkor is remegek, mikor újra fölém mászik, hogy csókot lopjon a szétrágcsált ajkaktól.
Végigsimítom a bársonyos bőrt, vállánál fogva szorítom magamhoz a csók közben, s vágyaink lüktetve dörzsölődnek egymáshoz, mikor lábaimat dereka köré fonom. A csók egyre vadabb, az érzelmek hevében fordítok helyzetünkön, s csípőjére ülve hagyom, hogy merevedése fenekemhez simuljon, mindkettőnket kábulatba ejtve az érintéstől. Szemeivel szinte felfalja testemet, s érzem, hogy elvörösödöm, ahogy mosolyogva méri fel pozíciónkat. Magához húz, a csók közben ujjai ismét gyengéden belém hatolnak, s én is együtt mozgok velük. A ritmus egyre vadabb, szenvedélyünk egyre magasabb fokra hág, s mikor érezzük, már egyikünk sem bírja tovább, óvatosan illeszkedik vágyával bejáratomhoz. Kezeimmel mellkasán támaszkodom, testem összerezzen, remegni kezdek, ahogy lassan, mélyen merül el bennem. Csodálatos érzés, a fájdalomnak most nyoma sincs, csakis az élvezet és a gyönyör árasztja el testem. Kezei csípőmre siklanak, érintése még feljebb kovácsolja a bennem dúló szenvedélyt, s óvatosan emeli meg testem, hogy segítsen a mozgásban. Először lassan mozgok rajta, ahányszor újra elmélyed bennem, megremegek, majd mikor finoman előre húz, és ajkához csábít, a tempó egyre csak felgyorsul, s mikor testünk közé nyúlva kezdi el masszírozni vágyamat, felnyögve harapok ajkába… minden egyes érintésre óriási hatással van rám, a világ mintha csakis kettőnk körül forogna, s szívem majd kiugrik a helyéről. Ez az alkalom teljesen más, mint az első szeretkezésünk: ott szerelmünket bizonyítottuk, visszafogottan, gyengéden, most szerelmünk hevét bizonyítjuk az őrült tempóban… varázslatos érzés.
Hajamba túr, s hirtelen ül fel az ágyon, én felsóhajtok a váratlan mozdulat hatására, s egy könnyed mozdulattal fordít maga alá, átvéve az irányítást, egyre gyorsabb, kiéhezett tempót diktálva. Szenvedélyesen csókol nyakamba, s én hajába túrva lehelek puszit fülére, majd belenyögve húzom ismét ajkaimhoz.
Ahogy egyre közeledünk a kielégüléshez, ismét végigsimítja merevedésemet, ujjaimat óvatosan mélyesztem vállaiba, s ahogy testem megfeszül, körmeim piros csíkokat hagynak maguk után a hófehér porcelánbőrön. Érzem, ahogy fejem hátra csuklik, s a párnába szorítva érzem gerincemet ívbe feszülni, ahogy magamhoz szorítom Esgalloth remegő testét. Együtt lépünk át a gyönyör világába, a csókba nyögve élvezek el, s hallom, ahogy ő is felsóhajt, mikor belém ereszti forró magját. Lihegésünk összefonódik, s még mindig egymást öleljük, soha nem akarom elengedni karjaim közül.
Mellém fekszik, de még mindig átölel, s hihetetlen gyengédséggel veszi arcomat kezei közé. Egy utolsó, lágy csókot lehel ajkaimra, torkom összeszorul, mellkasom szűknek tűnik, s ismét könnybe lábad a szemem, ahogy nevét suttogom halkan. Szeretem ezt a férfit. Szívem minden szeretetével szeretem őt. Némán meredünk a másikra, felesleges lenne szavakba önteni érzéseinket, hisz már számtalanszor megtettük, és még számtalanszor fogjuk. Nem, ebben a pillanatban csak szótlanul meredünk a másikra, azon merengve, hogy mivel érdemeltük ki, hogy ilyen tiszta és boldog szerelemmel ajándékozott meg minket a sors… ő az egyetlen számomra… ez mindigis így volt, és örökre így marad.
Magához húz, testünk újra egymáshoz simul, de nekem furcsa kérdés költözik gondolataimba, ezért megtöröm a hosszú, békés csendet.
- Esgalloth, - hangom bizonytalan, s csak akkor folytatom, mikor kérdő tekintettel néz rám. – életed során… hány elffel voltál előttem? – magam is zavarba esek a kérdés után, bizonytalanul fordítom el kipirul arcomat.
Esgalloth
Csókja most is édes, de követel. Akar engem, érzem rajta, és én is csak rá vágyom. Simogatjuk, csókolgatjuk egymást, a szobát már most halk sóhajok töltik be. Mikor ujjaim közé fogom egyik mellbimbóját, hangosabban felnyög, majd akadozó, vágytól rekedtes hangon figyelmeztet, hogy meghallhatnak. Mosolyogva válaszolok neki, már teljesen mindegy, ha mindenki hall minket, én akkor is érezni szeretném őt. Újra látni a kipirult, szenvedélytől ködös tekintetét, hallani, ahogy a nevemet nyögi… semmi másra nem vágyom ebben a pillanatban, csak rá.
Lábai közé helyezkedve tágítom ujjaimmal, miközben nyelvemmel és ajkaimmal büszkeségét kényeztetem. Felhajolok hozzá, és tovább fajuk egymást, majd egy váratlan pillanatban már azon kapom magam, hogy rajtam ül. Finoman tágítom tovább, majd, mikor már elérkezettnek látom az időt. Lassan engedem, hogy ráüljön vágyamra. Hangosan felnyög, ahogy egyre mélyebben hatolok testébe. Most szeretném hagyni, hogy ő diktálja a tempót. Ahogy teljesen elmerülök benne, előrehajolva csókolózunk tovább, és egyre vadabb iramban lovagol rajtam. Fantasztikus érzés benne lenni! Képtelen vagyok megszokni, hogy egy ilyen isteni teremtmény, mint ő, csak az enyém!
Amikor úgy érzem, hogy nem elég gyors, nem elég hever, felülök, majd a hátára fektetem és így merülök el újra testében. Amikor fülembe nyög, elönt valami állatias ösztön, hogy még jobban érezni akarom! Még mindig nem elég! Egyre őrültebben mozgok benne, ő pedig egyre hangosabban nyög fel, teste már remeg, mikor újra ujjaim közé fogom merevedését. Nem telik bele sok idő, és egyszerre ér utol mindkettőnket a kielégülés.
Fáradtan fekszem mellé, majd magamhoz húzva nézek mélyen a szemébe. Tekintete úgy csillog az őszinte szerelemtől, mint az enyém. Igen. Csak rá van szükségem. Csak ő kell nekem, hiszen ilyen forró és heves érzelmeket még soha, senki nem váltott ki belőlem. Egy váratlan pillanatban végül megtöri a körénk települt csendet, és félénken, szinte pirulva szólal meg.
- Esgalloth… - suttogja nevem. - Életed során… hány elffel voltál előttem? - kérdezi, majd mélyen a szemembe nézve várj az őszinte választ, ám meglep kíváncsisága. Hatalmas szemekkel pillantok rá. Ez most, vajon hogy jutott eszébe:
- Egyel. Előtted egy elf volt, akit szerettem. - A távolba réved tekintetem, ahogy eszembe jut az arca. - Több, mint száz éve már. - Felsóhajt karjaimban, és felállna, de visszarántom. - Öltözz, elviszlek hozzá. - Szemében dühös fény csillan, és felemeli hangját.
- Nem akarom látni a volt szerelmedet! - kiált rám, én pedig erősebben szorítom meg a karját.
- Öltözz fel, Aeron. - Szemében egy pillanatra félelem csillan, ahogy meglátja az ingerültséget arcomon, és meghallja hangomat. Lemászik rólam, egy rongydarabbal megtörli magát és felkapja a ruhákat, amiket este hozattam neki.
Fél óra séta után megpillantom az első fejfát. Mosolyogva fordulok Erel felé, aki még mindig dühösen fújtatva sétál mellettem.
- Akkor sem akarom látni, hogy kiv… - Belefagy a szó, ahogy megállok egy fejfa mellett. A domború sírt most is nefelejcsek veszik körbe, mint mindig, a fára gyönyörű rúnákkal felvésve egy név: Lunael. - Ez… kinek… - Felé fordulok, és mosolyogva intek a sírdomb felé.
- Lunael, ő itt a kedvesem, Erel. Erel, ő volt életem első szerelme, Lunael. - Erel hatalmas szemekkel bámul hol rám, hol a sírboltra. - Százhét éve ölték meg. - Nagy levegőt veszek, ahogy felelevenednek bennem a borzalmas napok emlékképei, majd a sír mellé ülve, a virágok közül folytatom. - Lunael volt a falu harmadik bölcsének, Anarilnak a gyermeke. Elrabolták a halandók. Nem akarták megölni, de egy gazdag úr rabszolgát akart belőle csinálni. Ám mikor visszatért hozzánk, tudtuk, hogy nem sok ideje van hátra, a testén megszámlálhatatlan számú heg volt és akárhányszor próbáltam megérinteni, ordított. Pedig előtte szerettük egymást. Halála után elégettük a testét, hiszen veszélyes volt mindenkire. Rengeteg betegséget hurcolt közénk, sokan követték a halálba még úgy is, hogy csak két napig élt visszatérte után. - Ahogy mesélek, magam előtt látom a meleg, hatalmas, barna szemeket, a szinte hófehéren szőke hajat, a törékeny testet, majd eszembe jut, ahogy a máglyán fekszik, mielőtt elégettük volna. Szemeimből aláhull az első könnycsepp, majd kevesemre pillantok. - Ő a múlt. Nekem te vagy a jelenem és a jövőm, Erel. Értsd meg, kérlek - suttogom elhaló hangon, majd lehajtom a fejem. Pár pillanatig csak áll, érzem, hogy engem bámul, majd térdre esik, és zokogva ölel ál.
- Sajnálom, Esgalloth! Én azt hittem… nem tudtam, hogy ő… sajnálom! Szeretlek… - Megsimogatom hátát, majd belecsókolok hajába.
- Sosem tudnék hazudni neked, kérlek, ezt bocsásd meg. Te kérdeztél, én válaszoltam. Nem fogom hazug szavakkal szennyezni szerelmünket - mondom neki, majd engedem, hogy még közelebb bújjon. - Gyere, van a közelben egy patak. Ott megfürödhetünk. - Felállok, és magam után húzom.
Még a vízben sem szól semmit, csak mered maga elé, aztán, amikor visszafelé elhaladunk Lunael sírja mellett, rám pillant, megáll, magához húz és megcsókol. Értetlenül nézek rá.
- Hajdan hozzá tartoztál, de már az enyém vagy, igaz? - kérdezi. Én nem válaszolok, csak bólintok, majd újra megcsókolom. - Mit terveztél mára? - Mosolyog, ahogy visszafelé haladunk.
- Szeretném neked bemutatni a védenceimet. - Meglepett tekintettel mered rám. - De előtte együnk valamit.
A reggeli után az erdőbe vezetem. Előhúzok zsebemből egy kis sípot és megfújom. Pár pillanat múlva szarvasok gyűlnek körénk. Erel rémülten bújik hozzám.
- Ne félj kedvesem, nem fognak bántani, amíg velem vagy. - Félve néz végig az állatokon, majd rám pillant. - Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor megsebeztél egyet közülük, én pedig meggyógyítottam. Azért voltam képes rá, mert ők a lelkem megtestesülései. - Értetlenül pislog még mindig. - Az erős elfek uralnak egy állatfajt. Apám a sast, Ganain a vaddisznókat, Nilied a halakat, anyám pedig a lepkéket. - Megsimogatom arcát. - Ha kiteljesedik az erőd, kiderül, hogy neked van-e ilyen állat.
- De… azt mondtad, hogy ez az erős elfeknek van. Akkor nekem nem lesz, nem igaz? - kérdezi.
- De te Ganain fia vagy, akkor is, ha az anyám halandó. Biztos vagyok benne, hogy neked is van hívóállatod.
- Így nevezik?
- Csak mi, egymás közt hívjuk így. A lelkünk megtestesülése megnevezés kicsit mesterkélt, nem gondolod? - kérdezem, mire felnevet, majd elenged, és az egyik szarvashoz sétál.
- Megsimogathatom? - Csillogó szemekkel néz a hatalmas szarvasra. Ő a legerősebb a társai közül, nem csodálom, hogy Erelnek ő a legszimpatikusabb.
- Nyugodtan - felelem, majd mosolyogva figyelem, ahogy először félénken, de utána felbátorodva simogatja a hatalmas állatot.
Aeron
Láthatóan ledöbben a merész, kíváncsiskodó kérdéstől, s épp kezdem megbánni, hogy szavakba öntöttem tolakodó gondolataimat, mikor válaszra nyitja ajkait.
- Eggyel. Előtted egy elf volt, akit szerettem. – látom, ahogy elmereng, visszagondol azokra az időkre, úgy folytatja. - Több, mint száz éve már. – testemet furcsa, kissé kellemetlen érzés önti el, pedig tudom, hogy ehhez nincs jogom, s okom sincs rá. Hogy elvonjam a figyelmemet, épp kimásznék karjai közül, mikor visszahúz. - Öltözz, elviszlek hozzá. – a kellemetlen érzés gyötrő szúrássá változik mellkasomban szavai hallatán, s a tervezettnél gorombábban próbálom meg visszautasítani az ajánlatát.
- Nem akarom látni a volt szerelmedet! – semmi kedvem azt látni, hogy mennyivel jobban illik Esgallothhoz mint én… hiba volt megkérdeznem, már tudom.
- Öltözz fel, Aeron. – hangja rideg, utasító, s összerezzenek, ahogy szájából ilyen stílusban hallom nevem. Mióta elkeresztelt Erel-nek, soha nem szólított még így, ajkait mindig kedvesen, hihetetlen gyengédséggel hagyja el a becenév.
Némán követem a parancsot, szó nélkül húzom magamra az új ruháimat, de szívem még mindig haragosan lázong a gondolat ellen, hogy találkozzam azzal a tündével.
Végtelen hosszúnak tűnő percekig követem síri csendben, s csak akkor adok hangod ellenérzéseimnek, mikor látom, hogy lelassít.
- Akkor sem akarom látni, hogy kiv… - elharapom a mondat végét, mikor megpillantom, hogy hol is vagyunk. Egy temetőben. Kezemet arcom elé kapom, hogy leplezzem megdöbbentségemet, s magamban különböző szitkokkal illetem eddigi viselkedésemet. Végignézek a nefelejcsekkel borított síron, s torkom elszorul a látványtól. – Ez… kinek… - meghökkentségem láttán szomorúan mosolyodik el, majd megszólal.
- Lunael, ő itt a kedvesem, Erel. Erel, ő volt életem első szerelme, Lunael… Százhét éve ölték meg. – tekintetemmel ledermedve követem, ahogy leül a fűbe, majd belekezd a mesélésbe. - Lunael volt a falu harmadik bölcsének, Anarilnak a gyermeke. Elrabolták a halandók. Nem akarták megölni, de egy gazdag úr rabszolgát akart belőle csinálni. Ám mikor visszatért hozzánk, tudtuk, hogy nem sok ideje van hátra, a testén megszámlálhatatlan számú heg volt és akárhányszor próbáltam megérinteni, ordított. Pedig előtte szerettük egymást. Halála után elégettük a testét, hiszen veszélyes volt mindenkire. Rengeteg betegséget hurcolt közénk, sokan követték a halálba még úgy is, hogy csak két napig élt visszatérte után. – megrökönyödve hallgatom szavait, úgy érzem, szívem majd megszakad, ahogy kínzó gyász csillan szemeiben, s mikor egy könnycsepp végigfolyik arcán, vállam akaratlanul is remegni kezd a visszafojtott zokogástól… nem kellett volna… nem kellett volna eszébe juttatnom. Az én hibám, hogy felidéztem benne a szörnyű emlékeket. - Ő a múlt. Nekem te vagy a jelenem és a jövőm, Erel. Értsd meg, kérlek. – szavai hallatán nem sokáig tudom tovább türtőztetni a feldúlt érzelmeket, s kitör belőlem a zokogás, ahogy szinte mellé rogyva ölelem át.
- Sajnálom, Esgalloth! Én azt hittem… nem tudtam, hogy ő… sajnálom! Szeretlek… - hihetetlen melegség árasztja el rázkódó testemet, ahogy nyakamba csókol, magához ölel, s szinte ő az, aki engem vigasztal türelmesen.
- Sosem tudnék hazudni neked, kérlek, ezt bocsásd meg. Te kérdeztél, én válaszoltam. Nem fogom hazug szavakkal szennyezni szerelmünket. – nem mondok semmit, félek, hogy ha próbálnék is megszólalni, egy hang sem jönne ki a torkomból, ezért még szorosabban ölelem, azt remélve, ezzel érzéseim elérik szívét. - Gyere, van a közelben egy patak. Ott megfürödhetünk. – suttogja kedvesen fülembe, megadóan bólintok, s engedem, hogy felhúzzon a földről. Jót fog tenni, ha a patak hűvös vize lecsillapítja kavargó gondolataimat.
A folyótól visszafelé menet megtorpanok, ahogy megpillantom a sírt. Szomorúan nézek felé, majd szemeimet lehunyva húzom magamhoz Esgallothot egy csókra. Igen, tudom, hogy Lunael örülne, ha látna minket. Örülne, hogy Esgalloth boldog, és továbblépett. Ebben biztos vagyok.
- Hajdan hozzá tartoztál, de már az enyém vagy, igaz? – kérdezem halovány mosollyal, s ő meglepetten pislogva csókol meg, s tudom, hogy itt az ideje megfeledkezni a történtekről és folytatni a megszokott életünket. – Mit terveztél mára? – kérdezem kíváncsian, enyhe izgatottsággal hangomban, s próbálok minél természetesebb derűt varázsolni arcvonásaimra…
- Szeretném neked bemutatni a védenceimet. – hallom válaszát, s meglepetten pislogok, azt sem tudom, miről beszél, de bólintok. - De előtte együnk valamit. – folytatja ő is mosolyogva, s korgó gyomrom felettébb örül az ötletnek.
Evés után rögtön az erdőbe megyünk, s érdeklődve figyelem, ahogy egy sípba fúj, majd várunk. Alig pár másodperc telik el, patadobogás zaja vesz körbe minket, s szépen lassan egy csapat szarvas gyűlik körénk. Akaratlanul közelebb húzódom Esgallothoz a népes csorda láttán, de ő csak elmosolyodik.
- Ne félj kedvesem, nem fognak bántani, amíg velem vagy… Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor megsebeztél egyet közülük, én pedig meggyógyítottam. Azért voltam képes rá, mert ők a lelkem megtestesülései. – a lelke megtestesülései? Még mindig értetlenül nézek rá, így tovább folytatja a magyarázkodást… azt hiszem, nem fogok jó tanulónak bizonyulni. - Az erős elfek uralnak egy állatfajt. Apám a sast, Ganain a vaddisznókat, Nilied a halakat, anyám pedig a lepkéket. – hozzám lép, végigsimítja arcomat, s átható tekintetet villant felém. - Ha kiteljesedik az erőd, kiderül, hogy neked van-e ilyen állat. – újra értetlenkedve pislogok rám. Nekem? Kizárt…
- De… azt mondtad, hogy ez az erős elfeknek van. Akkor nekem nem lesz, nem igaz? – helyeslést várok, de megrázza a fejét.
- De te Ganain fia vagy, akkor is, ha az anyád halandó. Biztos vagyok benne, hogy neked is van hívóállatod.
- Így nevezik? – kíváncsian mosolyodom el, s akaratlanul azon kezd el járni az agyam, hogy ha tényleg úgy van, ahogy Esgalloth mondja, akkor vajon mi lehet a hívóállatom.
- Csak mi, egymás közt hívjuk így. A lelkünk megtestesülése megnevezés kicsit mesterkélt, nem gondolod? – szavai hallatán őszinte, gondtalan kacaj hagyja el ajkaimat, s mosolyogva lépek a legnagyobb jószághoz.
- Megsimogathatom? – elámulva figyelem a hatalmas állatot, minden mozdulatából sugárzik a tekintély, s csak akkor merek hozzáérni, mikor Esgalloth bátorít. Elmosolyodva simítom végig, s ő szelíden nyalja meg a kezem. Újra felnevetek, majd szerelmemre nézek elmerengve, de egyik kezem még mindig az állat izmos nyakát simítja.
- Tudod… illenek hozzád. Főleg ő. – fejemmel a mellettem álló szarvasra biccentek, majd szinte magamnak mondva a szavakat, folytatom. – szelíd, mégis vad, s minden mozdulatából sugárzik az elegancia és a felsőbbrendűség. – rövid szünetet tartok, majd mielőtt megszólalhatna, folytatom. – Aznap, mikor találkoztunk és meggyógyítottad a szarvast. – elmosolyodom, ahogy felidézem a régmúlt emléket, s mosolyom kiszélesedik, ahogy folytatom. – tényleg azt hittem, hogy meg fogsz ölni. – mire befejezem a mondatot, arcom elkomorul, úgy pillantok rá, s látom, hogy ő sem mosolyog.
- Erel, tudod, hogy soha nem bántanálak. – hangja komoly, egy puszit lehel homlokomra, hogy csillapítsa hangja komolyságának súlyát, s én lehunyom a szemeimet. Igen, most már tudom. Arcomon pihenő ujjait kezeim közé veszem, s ajkamhoz húzva puszilom meg tenyerét, majd rendületlenül folytatom.
- Aznap tényleg elvetted az életem… - átölelem, mellkasához bújok, s érzem a testéből áradó melegséget. – és egy újat adtál nekem... Köszönöm.
Szorosan vonja körém karjait, testünk szinte egybeolvad az ölelésben.
- Erel, drágám… én vagyok az, akinek köszönetet kellene mondania. – ajkaink egybeforrnak, hosszan csókolózunk, s mikor szétválunk, elmosolyodva szólalok meg.
- Esgalloth, kérhetek valamit? – tekintetemet kiszakítom az övéből, s a földre meredek.
- Bármit. – meglepetten suttogja fülembe a szavakat, s felbátorodva folytatom.
- Kérlek… ne hívj többet Aeronnak. – Az "Erel" név számomra egy becses ajándék, amit tőle kaptam, ami csak a mi kettőnké. Elmosolyodik, arcán mintha a megkönnyebbültség jelei villannának át, tekintete megenyhül.
- Amíg így kívánod, szerelmem, nem veszem számra ezt a nevet. – hálásan bólintok, majd eszembe jut, hogy tanulni jöttünk ide, így öleléséből kibújva lépek hátrébb.
- És ha a lelked kötődik ezekhez az állatokhoz… miért kell sípot használni, hogy ide hívd őket? – érdeklődésem láttán elmosolyodik, majd komoly tekintettel kezd magyarázni.
- A síp csak amolyan figyelemfelkeltés céljából kell. A szarvasok érzik a jelenlétemet, de magamhoz hívni nem tudom őket ezzel a kapcsolattal. – leülök a fűbe, s szinte gyermeki rajongással nézek fel, ahogy folytatom a kérdezősködést.
- Tehát… ha belefújok a sípba… elképzelhető, hogy körém gyűlnek az állatok, akiket én uralok? – sejtelmes mosolyra húzza ajkait, majd mellém ül a fűbe, és a kezembe adja a sípot.
- Nem lehetetlen, de igen kicsi rá az esély. Ha fel lennél készülve rá, hogy magadhoz hívd őket, akkor éreznéd a jelenlétüket. Amíg te nem érzed őket, addig ők sem fognak téged. Utána sem biztos, hogy azonnal rájönnek miféle kötődés van köztetek, sokszor ez hosszú évekbe telik. – elkomorodva forgatom a kezemben az apró fasípot… hosszú évek… a tündék könnyedén mondják ki ezeket a szavakat. Próbálom nem kimutatni a csalódottságomat, mikor újra kedvesem arcába nézek... kíváncsi lennék, hogy mi a hívóállatom, melyik állatfaj tartozik hozzám, bár szívem mélyén nem teljesen hiszek Esgallothnak, miszerint biztos, hogy uralok egy fajt. Akármilyen erős az apám, akkor is csak félig folyik elf vér az ereimben… és akármilyen erős Esgalloth is, nem hiszem, hogy ehhez eléggé felszínre tudja hozni a bennem lakozó tündét. Lehet, hogy napról napra jobban hasonlítok rájuk… de még mindig egy szakadék választ el egymástól.
Az ölébe húz, mintha érezné aggályaimat, s én óvatosan kezdek a vállára omló szőke tincsekkel játszadozni.
- Ne aggódj szerelmem, mindennek megvan a maga ideje, és érzem, hogy nem kell sok idő hozzá, hogy készen állj.
Esgalloth
- Tudod… illenek hozzád. Főleg ő – mondja mosolyogva, majd szinte suttogva folytatja. – Szelíd, mégis vad, s minden mozdulatából sugárzik az elegancia és a felsőbbrendűség. – Mosolyogva hallgatom bókjait. Kifejezetten jól esnek tőle az ilyen szavak. – Aznap, mikor találkoztunk és meggyógyítottad a szarvast, tényleg azt hittem, hogy meg fogsz ölni. – Elkomorodok. Tényleg azt hitte, hogy képes lennék bántani bárkit is? Az ő bűne nem volt halálos vétek, nem öltem volna meg.
- Erel, tudod, hogy soha nem bántanálak. – Magam sem értem, de mélyen elszomorít a gondolat, hogy akár rosszul is végződhetett volna minden. Mégis… hálás vagyok az ainuknak, hogy találkozhattam vele.
- Aznap tényleg elvetted az életem… és egy újat adtál nekem... Köszönöm. - Elérzékenyülve hallgatom, arcomra újra mosoly kúszik és szorosan fonom köré karjaimat.
- Erel, drágám… én vagyok az, akinek köszönetet kellene mondania. – Csókkal pecsételem meg szavaimat. Szeretem. Mindennél jobban, és bármit megtennék érte.
- Esgalloth, kérhetek valamit? – Nem tudom, mi lehet az, de furcsa, hogy azonnal a föld felé fordítja tekintetét.
- Bármit – suttogom, még mindig testét ölelve.
- Kérlek… ne hívj többet Aeronnak. – Egy pillanatra nagyon meglep, de elmosolyodva veszem tudomásul, hogy kezdi elfogadni, mi is ő valójában. Az, hogy ő kéri, hogy tünde nevén szólítsam, nekem hatalmas ajándék.
- Amíg így kívánod, szerelmem, nem veszem számra ezt a nevet. - Mosolyog, majd hátrál és újra a szarvasokra figyel.
- És ha a lelked kötődik ezekhez az állatokhoz… miért kell sípot használni, hogy ide hívd őket? – Vannak kérdései... tehát érdekli. Ennek kifejezetten örülök.
- A síp csak amolyan figyelemfelkeltés céljából kell. A szarvasok érzik a jelenlétemet, de magamhoz hívni nem tudom őket ezzel a kapcsolattal – mondom, mire leül, és olyan szemekkel néz rám, mintha a világ minden titkáról mesélnék neki.
- Tehát… ha belefújok a sípba… elképzelhető, hogy körém gyűlnek az állatok, akiket én uralok? – Erre már én is gondoltam.
- Nem lehetetlen, de igen kicsi rá az esély. Ha fel lennél készülve rá, hogy magadhoz hívd őket, akkor éreznéd a jelenlétüket. Amíg te nem érzed őket, addig ők sem fognak téged. Utána sem biztos, hogy azonnal rájönnek miféle kötődés van köztetek, sokszor ez hosszú évekbe telik. – Arca elkomorul, így mereng pár percig. Nem szólok hozzá. Tudom, hogy mikre gondol: ő csak félig tünde, így nem bízik magában. Na, meg hosszú évek… nekem ezek nem jelentenek semmit, sosem jelentettek. Hiszen számunkra megáll az idő. Külsőnk ugyan változik, de az is nagyon lassan, és szervezetünkre az öregek nyavalyái nincsenek hatással.
- Ne aggódj szerelmem, mindennek megvan a maga ideje, és érzem, hogy nem kell sok idő hozzá, hogy készen állj. - Szavaim őszintén csengenek, ahogy az ölembe húzom és megcsókolom. Egy kisebb szarvas lép közelebb hozzánk. Érzem, hogy mire gondol. Valamiért azt szeretné, hogy Erel belefújjon a sípba. - Kincsem… nem érzed, hogy állatok lehetnek a közelben? Bármilyen állat? - Meglepve pislog, majd kissé elmereng, mintha magában gondolkodna. Pár pillanat múlva elsápad, és majdnem felkiált.
- Esgalloth! Küld el a szarvasokat! Farkasok vannak a közelben. - Hangja rémült. Valószínűleg fogalma sincs, hogy ez mekkora előrelépés. Mosolyogva nézek rá, majd, hogy megnyugtassam, arcára simítom egyik kezem.
- Ne félj, szerelmem! Fújj bele a sípba - kérem halkan, mire remegő kézzel emeli szájához, és megszólaltatja. Pár pillanat múlva egy nőstény farkas áll meg az egyik fa mellett, és mélyen Erel szemébe néz. Én mosolyogva figyelem a jelenetet, majd megszólalok.
- A farkas a hívóállatod, Erel. - Rám kapja tekintetét, majd vissza a farkasra. - Magányos, de erős, és hihetetlenül gyönyörű - suttogom halkan, majd megcsókolom.
Az idilli pillanatot Ganain megjelenése zavarja meg. Halkan köhint egyet, jelezve, hogy már itt áll mögöttünk, mire kedvesem mosolyogva fordul felé, de apja szomorú és komor arcát látva kissé elsápad. Én is megrémülök… mi történhetett?
- Ganain… mi a baj? Furcsa az arcod. - A bölcs magára erőltet egy mosolyt, majd fiára pillant.
- Oden a falu főterén várja, hogy kivégezzék. - Erel megremeg karjaimban, majd felpattan, és elrohan. Időben érem utol, majd egy fa törzsének szorítva próbálom megnyugtatni.
- Erel. Odennek halnia kell. Több társunkat megölte. Kérlek, érts meg minket. - Egy könnycsepp folyik le arcán és szorosan hozzám bújik.
- Nincs más út, ugye? - kérdezi remegő hangon.
- Te nagyon jó szívű lény vagy, Erel. De nem tehetünk mást. Ha életben hagyjuk, újra gyilkolni fog. Lehet, hogy legközelebb gyereket, vagy az anyámat. Érted? Nem hagyhatjuk, hogy tovább forrjon benne a gyűlölet. - Bólint, majd megfogja a kezem, és visszafelé indulunk.
A hóhér, amint meglát minket, lesújt a gyilkosra. Erel egy pillanatig nézi, majd remegve bújik hozzám. Próbálom megnyugtatni, de sajnos sejtem, mire gondolhat.
- Kincsem… az elfek sem tiszta lények. Mi is ölünk, ha kell. El tudsz így is fogadni? - kérdezem tőle.
- Az egész népedet elfogadtam, szerelmem. Már megbékéltem magammal és veletek is… csak adj egy kis időt, hogy teljesen biztos legyek abban, amire a szívem vágyik - suttogja, majd közelebb hajolva csókol meg.
Aeron
- Kincsem… nem érzed, hogy állatok lehetnek a közelben? Bármilyen állat? – elgondolkodva pislogok arcába, majd szemeimet lehunyva próbálom kiélesíteni többi érzékemet, s ahogy gondolataimba merülök, hirtelen különös érzés járja át testemet. Lehunyt szemeim előtt, szinte látom, ahogy egy farkas közelít felénk, szinte érzem jelenlétét. Rémülten rezzenek össze szerelmem ölébe, majd szemeimet kinyitva szólalok meg ijedten.
- Esgalloth! Küld el a szarvasokat! Farkasok vannak a közelben. – tudom, hogy gyorsan kell figyelmeztetnem, hiszen egyre erősödik a farkas közelségének érzése, s mintha több egyed jelenlétét is észlelném, valamelyiket erősebben, valamelyiket kevésbé erősen.
Szavaim hallatán csak elmosolyodik, s arcomat végigsimítva hajol közelebb hozzám… nem értem… miért nem küldi el őket?
- Ne félj, szerelmem! Fújj bele a sípba. – hanga nyugodt, s nyugalma átragad rám, érzem, ahogy félelmem alábbhagy, mikor a számhoz emelem az apró fasípot.
Alig pár másodperc múlva egy hatalmas farkas áll meg velünk szemben, s egyenesen rám néz. Visszanézek rá, s tudom, hogy én hívtam ide, érzem, hogy furcsa kötődés van köztünk… ez lenne az? Lehetséges?
- A farkas a hívóállatod, Erel. – támasztja alá Esgalloth gondolataimat, s egy pillanatra felé kapom a tekintetemet, majd vissza a szürke állatra. - Magányos, de erős, és hihetetlenül gyönyörű – suttogja halkan fülembe, s én elpirulva fordítom felé tekintetemet, s viszonzom a lassú, mély csókot.
Szinte összerezzenek, ahogy egy halk krákogást hallok magunk mögött, s elvörösödve kapok oda tekintetemet. Ahogy apám arcán gyászos, vészjósló tekintetet pillantok meg, egy másodpercre megfagy a vér az ereimben. Mi lehet a baj? Miért néz ilyen szomorúan? Épp kérdésre nyitnám ajkaimat, de kedvesem megelőz.
- Ganain… mi a baj? Furcsa az arcod. – halovány mosolyra húzza ajkait, de szeméből nem tűnik el a szomorúság.
- Oden a falu főterén várja, hogy kivégezzék. – szemeim tágra nyílnak, s érzem, ahogy összerezzenek, majd minden porcikám reszketni kezd… nem… nem akarom, hogy kivégezzék. Az én hibám, nem kellett volna rájuk bíznom a döntést. Nem akarom, hogy kioltsanak egy életet. Nem akarom, hogy bepiszkítsák magukat.
Villámgyors mozdulattal ugrom ki Esgalloth öléből, és rohanni kezdek a falu felé. Meg kell őket állítanom… le kell állítanom a kivégzést.
Érzem, ahogy Esgalloth elkapja a kezemet, visszarántva állít meg, és óvatosan szorít egy fának a törzséhez. Teste hozzám simul, az érintése megnyugtat, de érzem, ahogy szemem megtelik könnyel.
- Erel. Odennek halnia kell. Több társunkat megölte. Kérlek, érts meg minket. – nem bírom tovább, érzem, ahogy a könnycseppek végigfolynak arcomon, s még szorosabban ölelem szerelmemet. Tudom… tudom, hogy igazuk van, és megértem őket. Mégsem tudom elfogadni, hogy kivégzik… hogy meggyilkolják.
- Nincs más út, ugye? – hangom meg-megremeg… nem akarom, hogy ez történjen…
- Te nagyon jó szívű lény vagy, Erel. De nem tehetünk mást. Ha életben hagyjuk, újra gyilkolni fog. Lehet, hogy legközelebb gyereket, vagy az anyámat. Érted? Nem hagyhatjuk, hogy tovább forrjon benne a gyűlölet. – derekát átölelve fúrom arcomat mellkasába, szorosan hozzábújok, s úgy bólintok… igen, tudom, hogy igaza van.
Kézen fogva indulunk visszafelé, s már előre félek a pillanattól, mikor meg kell őt pillantanom… nem akarom látni az arcát, a gyűlölködést a szemében…
Odaérünk, s tudjuk, hogy csak erre vártak, egy másodperc múlva Oden már halott. Megremegek, ahogy nézem az élettelen testet, torkom összeszorul, lábaimból mintha kiszállna minden erő, mégis furcsa megkönnyebbülést érzek… vége… Odennek vége… soha többé nem fog követni, soha többé nem keseríti meg az életemet, és a tündéknek is nyugtuk lesz tőle… talán így van ez jól. Talán ahhoz, hogy a két nép békében élhessen, szükség volt erre.
- Kincsem… az elfek sem tiszta lények. Mi is ölünk, ha kell. El tudsz így is fogadni? – hozzá bújok, szemeimet lehunyva élvezem közelségét. Elfogadni? Hát persze… Esgalloth… a szívem már a tiéd, és csakis a tiéd. Akármit teszel, én melletted leszek mindörökké. Érzem, hogy újra könnyezni kezdenek szemeim, s úgy suttogom szerelmem nyakába a szavakat.
- Az egész népedet elfogadtam, szerelmem. Már megbékéltem magammal és veletek is… csak adj egy kis időt, hogy teljesen biztos legyek abban, amire a szívem vágyik. – arcomat felé fordítva nézek a gyönyörű zöld szempárba, majd halovány mosollyal lehelek egy gyengéd csókot ajkaira… igen… már tudom, hogy itt akarok maradni. Mellette és a népe mellett a helyem. Már nem lennék képes nélküle élni, és nem is akarom megpróbálni. Végre megtaláltam hova tartozom, és ezt csak neki köszönhetem.
Kezét megfogom, s óvatosan húzom ajkaimhoz, tenyerébe csókolok, majd arcomat kezébe temetem, s lehunyt szemmel kezdek suttogni.
- Esgalloth, szerelmem… nincs olyan tett, amit ha elkövetnél, nem tudnálak elfogadni. Szívem örökre a tiéd marad. – átölelem, fejemet a vállára hajtom, majd halkan, elvékonyodott hangon suttogok a fülébe: - amíg a halál el nem választ.
Egy hosszú csókra hívja ajkaimat, szinte percekig élvezzük a másik ajkainak lágy érintését, majd távolabb hajolva suttog hajamba.
- Tévedsz. Hisz nem csak testem, szívem és lelkem is hozzád tartozik, szerelmem. A halál csak egy újabb állomás, egy újabb szakasz lesz szerelmünkben. Lelkünk már összetartozik, s az idők végezetéig veled leszek. – még szorosabban ölel magához, s vállam rázkódik a zokogástól. Nem tudtam, hogy létezik ilyen boldogság.
***
Szemeimet lehunyva, lehajtott fejjel állok a földből kidomborodó sír mellett, s átadom magamat a gyásznak. Már jó pár perce állok némán, s most a gyönyörű betűkkel a fejfába vésett nevet figyelem. ’Clea’ Érzem, ahogy Esgalloth közelít felém, jelenlétét testem minden porcikája érzékeli, lépteit már messziről hallom, s orromat megtölti a belőle áradó, csodálatos illat.
Mikor kezét vállamra teszi, ajkaimra halovány mosoly költözik, majd szememet lehunyva fordulok meg, és finoman ölelem át.
- Hihetetlen, hogy több, mint száz éve elment… még mindig olyan élénken él bennem az emléke. – lassú mozdulattal simítja végig arcomat, s állam alá nyúlva emeli magára tekintetemet.
- És ez így is lesz örökké, Erel. Akit igazán szerettünk, annak az emléke soha nem homályosul el. – tünde nyelven kiejtett szavai lágyan csilingelnek fülemben, s elmosolyodom, mikor egy csókot lehel ajkaimra.
- Szerelmem, már dél felé jár az idő, menned kéne a bölcsek tanácsára. – igaz, az évek során megtanultam használni a nyelvüket, most mégis az emberek nyelvén szólok hozzá. Az utóbbi években csak anyám sírja mellett használtam ezeket a szavakat, s már nehezen jön ajkaimra a durva hangzású halandó nyelv.
Esgalloth elmosolyodik, magához húz, s mintha nem is hallaná szavaimat, tovább csókol, s lassú, szenvedélyes mozdulattal tér át nyakamra, de mosolyogva szakadok ki az öleléséből.
- Esgalloth, Nilied megint engem is le fog szidni, ha elkésel. – kicsit távolabb lépek, majd felágaskodva lehelek egy puszit ajkaira, pár lépést teszek a folyó irányába, s hátranézve mosolygok rá elpirulva. – Szóval menj, és siess vissza. A szokott helyen várlak.
Ruha nélkül állok a térdig érő vízben, kicsit lehajolva nézek a víztükörbe, hosszú hajtincseim a víz felszínét súrolják. Elmosolyodva figyelem a fiatal, lágy vonású arcot, majd elindulok a vízesés felé… igen… Már lassan százharminc éve élek az elfek között, de mintha egy percet sem öregedtem volna. Arcvonásaim kicsit érettebbek, tekintetem bölcsebb lett, de az öregedés jelei nem mutatkoznak testemen… lehet… lehet, hogy elég erős bennem az elf vér? Lehet, hogy nem kell magammal rántanom Esgallothot a halálba?
A víz zuhatag alá állva hagyom, hogy megtisztítsák testemet a cseppek, s szemeimet lehunyva szívom magamba a Napfényt. Egy másodpercre összerezzenek, ahogy hátulról egy kéz siklik derekam köré, és magához húz, de a meglepettség egy pillanat alatt mosollyá változik, mikor megérzem szerelmem közelségét.
- Tényleg gyors voltál. – suttogom mosolyogva, majd megfordulva simulok hozzá, testünk mintha egybeforrna az ölelkezésben…
Ezen a helyen, ahol minden kezdődött… A kövek, a vízcseppek, a fák, mind szemtanúi szerelmünknek… ahol az első csókomat lopta el, ahol először lettünk egyek, s ahol azóta számtalanszor simult egymásnak testünk... Igen… ez az apró barlang örökké a soha véget nem érő szerelmünk színtere lesz.
Esgalloth
Mindenkinek köszönjük, aki olvasott minket. Ez a történet mindkettőnknek nagyon kedves volt, és hihetetlenül nehéz megválni Ereltől és Esgalloth-tól. Az utolsó bejegyzés egy olyan levél, amit Nayoritól kaptunk. Úgy érezzük mindketten, hogy ez a kis írás tökéletes zárása lesz a történetünknek, és reméljük, Nayori sem haragszik, hogy nem kértük az engedélyét, hogy feltehessük.
Nayori... mindent köszönünk neked. A sok bíztatást és kedves szót. :) Íme, olvassátok Nayori alkotását. :)
_______________
Egy kellemes őszi napon sétálsz egy erdőben. Egy kitaposott ösvényen haladsz, a máskor poros út most színpompás levelekkel borított. Barna, vörös, arany levelek ropognak a talpad alatt, csak néhol emelkedik ki egy-egy fa erős gyökere. Az erdő nem túl sűrű, de a magas fák még nem hullatták le koronájukat, s a késő délutáni napfény dacosan tör át a lombok között. Felnézel... a nap csintalan sugarai egy pillanatra elvakítanak, de ez csak fokozza azt a furcsa békességet, amit érzel. Mosolyogva lépkedsz tovább, amikor egy erdei énekesmadár dala zendül. Úgy érzed, egyenesen a szívednek énekel, és hangja az ereidben áramlik tovább, hogy minden sejtedbe bevésse magát. Lágy szellő fújdogál, olykor gyengéden arrébb sodorva a táplálék után kutató apróbb rovarokat és pillangókat.
Egy ideig csak az úton haladsz, de hirtelen valami azt súgja, most más felé kell menned.
Átfut az agyadon, hogy talán ostobaság, de az a valami egyre csak magához hív, ezért az ösvényt magad mögött hagyva jobbra indulsz, s beveted magad a fák közé. Gyors léptekkel haladsz előre, bár a növényzet egyre sűrűbb. A szél kissé feltámad, komor felhőkkel takarja el a napsugarakat. Pár másodpercre megállsz, hezitálsz, hogy tovább menj-e, hisz azt sem tudod, merre mész, de az az erő egyre csak csalogat... Így hát kissé nyugtalanul, de határozott léptekkel indulsz tovább. Percek óta csak előre tartasz, bár ez egyre nehezebb, a fák és bokrok ágai egyre gyakrabban tépnek bele itt is-ott is ruhádba, válladat megkarcolja egy csipkebogyóbokor ága.
Ekkor azonban kissé távolabb megpillantasz egy fehér sziklát, aminek oldalát már sűrűn benőtte a borostyán. Szaporán közelebb mész, és meglepődve látod, hogy a szikla oldala egy furcsa, rejtettebb mélyedésnél feketén bújik meg a borostyán mögött. Ahogy közelebb lépsz, látszik, hogy nem a szikla fekete, hanem egy barlang bejárata rejtőzik a növényfüggöny mögött. Innen már nincs vissza út. A borostyánindákat óvatosan félrehúzva lépsz be a barlangba. Falai nyirkosak, de maga a barlang nem nagy. Teteje nem sokkal fejed fölött borul ívesen az üregre, ami pár lépés után elkanyarodik, hogy sötét alagúttá szűkülve folytatódjon tovább. A kezdeti szűrt fény már nem is érzékelhető, pár lépésig a sötétben tapogatózol, de egy újabb kanyar után megpillantod az alagút végét. Körülbelül 30 lépésnyire van tőled, gyér fény szűrődik be a túloldali bejárat felől. Miközben furcsa morajlásra leszel figyelmes, a csúszós talajon óvatosan lépkedve indulsz el, hogy el ne csússz, majd a barlang kijáratához érve kilépsz a sötétből.
Pár pillanatig elvakít a hirtelen jött erős fény, s miközben felegyenesedsz, kezeddel takarod el a szemed. Aztán lassan kitisztul a kép, és ami látsz, elképeszt.
Egy nagyobbacska tó van előtted. Ahogy tágra nyitod szemeid, hogy jobban megfigyeld, kissé feltámad a szél, s fellibbenő hajtincseid halvány függönyén át is megbabonázva nézed, ahogy a szél arrébb sodorja a felhőket, s a komor tó egyszerre kitisztul: sötét mélyét átjárják a nap sugarai, kristálytiszta vize enyhén fodrozódik, s hullámai megannyi szépséges gyémántként szórják szét ezerfelé a rajtuk megtörő fénysugarakat. Ekkor veszed csak észre, hogy a tőled jobbra egy csodaszép vízesés morajlik, s vagy tíz méter magasból zúdul alá a tavat tápláló víz, hogy aztán zubogva egyesüljön a tó rá váró cseppjeivel, s együtt ontsák magukból a lágy ködként felcsapó halvány fehér vízpárát.
Ezt a hullámzó-morajló csodát félkörívben veszi körül a fehér szikla - a tó másik oldalán zsenge fűvel borított kis domb óvja a kíváncsi szemektől a tisztást, mögötte pedig hősies őrzőkként magasodnak terebélyes lombú, magas fák sűrű csapatai.
A természet a maga pajzsával védi saját varázsát. Mintha minden azért létezne, hogy a tavat és a vízesést, e két féktelen szerelmest elrejtse a kíváncsi tekintetek elől, hogy szabadon és féktelenül egyesülhessenek a végtelen gyönyörben.
Az itt-ott felröppenő madarak, színpompás lepkék, a könnyű szellő, a ragyogó nap, a fű és a fák kellemes zöldje, a partot borító simára kopott kavicsok, a sima víztükröt önfeledt fickándozásukkal néha megtörő halak mind-mind ennek a lélegzetelállító látványnak a részei, s mindegyikük ugyanolyan fontos:
Együtt alkotják ezt a hihetetlen képet, amire talán nincs is jó szó... de talán megközelíthető: ez maga az érintetlen tökéletesség.
Szinte extázisba esve állsz percekig. Olyan gyönyör és béke tölti meg a tested és a lelked, hogy legszívesebben örökre itt maradnál. A nyugalom és a boldogság, amit érzel, örömkönnyeket csal a szemedbe, amelyek lassan folynak végig arcodon.
De ekkor elmédbe hasít a felismerés: te is egy vagy a kíváncsiskodók közül, akiktől a természet védeni akarja ezt a szépséget!
Mint aki a tilosban járva egy szenvedélyesen csókolózó párocskát látott, halkan, nesztelenül indulsz el arra, amerről jöttél, hogy a szerelmeseket meg ne riaszd. Nem akarod megtörni ezt az örökké tartó, gyönyörű pillanatot.
Csöndesen osonsz végig a barlangon, majd lélekszakadva rohansz hazafelé.
Hála az égnek, nem vettek észre, nem zavartál meg semmit!
De amit láttál, az már örökre a tiéd. Az idők végezetéig az emlékeidbe és szívedbe írta minden pillanatát. Tiéd a legnagyobb ajándék, amit a természet adhatott.
Már az erdő szélénél jársz, amikor hangokat hallasz. Körbenézel, nem tudod honnan jön, csak egyre élesebben hallatszó susogást érzékelsz. Aztán hirtelen a susogás szavakká formálódik, és maga az erdő szól hozzád sejtelmes, lágy hangján:
Hajdan e fák között élt két szerelmes,
Kiket az ég is egymásnak adott,
Emléküket őrzi a sziklán túli tisztás:
A tó neve Erel, a vízesés Esgalloth.
Szellemük akarta, hogy a helyre rálelj,
S érzéseik megtisztítsák gondterhelt lelkedet,
Szívük vágyát örökre megőrzöm, de kérlek,
Soha ne hívj ide más embereket.
Megértő mosolyra húzódnak ajkaid, s bár nem tudod, kinek, de bólintasz. Igaza van. Nem engedheted, hogy az emberek belerondítsanak a tökéletességbe. Szívedre teszed a kezed, és magadban megesküszöl: soha nem szólsz a tisztásról senkinek.
________________________
Köszönjük.:)
|
