|
A most következő történet egy az oldalon játszott szerepjátékom, amelyet Lawliettel játszottam. Egy pszichológus - Kitagawa Yuu -, és egy furcsa, különös, ám nagyon szeretnivaló fiú - Zhia Sen - történetét meséli el. Nekem nagyon szívemhez nőtt ez a játék, és Lawliet engedélyével feltettem ide. Az én karakterem Kitagawa Yuu, Zhia Sen-t pedig Lawliet írta.
Kitagawa Yuu:
Zhia Sen:
Karakter: Zhia Sen
Megjegyzés: ~ Yuunak
Nézem a falat, de nem néz vissza rám, így, gondolván, hogy nem akarja, hogy bámuljam, elfordítom a tekintetem az ajtó irányába. A rácsokon túl is ugyanolyan, mint idebenn, mégis különös. Nem tudom miért... csak az. Összébb húzom magamon a pokrócot, és vacogva dőlök a falnak, ami még inkább lehűti a testem, de nem zavar. A hideg is olyan mint a meleg, csak más. Hangot hallok a hasam irányából, kicsit talán hasonlít ahhoz amikor az őrök kinyitják az ajtót és az csikorog, de engem nem zavar, már egy ideje gyakran előfordul, biztosan így kell lennie. A csendet semmi nem töri meg, én se merem, hiszen olyan hatalmas, nincs jogom megtörni, mert talán engem is könnyedén felemészt. Lehet, hogy anélkül is felemésztene, hogy bántanám, mert ő a csend. Lépteket hallok, és riadtan pillantok a folyosón közeledő árnyalakokra, akik ama felsőbb fajból származnak, és jövetelük mindig fájdalmat rejt magában, de talán ennek is így kell lennie. Én nem érthetem meg amit ők tesznek, és semmit sem érthetek meg amit nem akarják, hogy megértsek, mert ők olyanok mint a csend. Hatalmasak, birtoklók, és megtörhetetlenek.
Kattan az ajtó, ők hangokat hallatnak egymás között, de én nem értem, mert nem mondták, hogy értsem. Rémülten húzódom a sarokba, szinte beleépülök a szürkés, omladozó vakolatba, és reszketek, immáron nem a hideg marcangoló agyaraitól, hanem a félelem kegyetlen vaskarmaitól, de kiút nincs. Mert nincs más, csak a szoba. Ez a világ. Ez a csend mindensége, ahol alattvalóként szolgálok én, és a nyolc lábú kicsik, és Ők itt, a csend fölött állnak, mert összetörik, porrá zúzzák ha úgy tartja kedvük, mert ők ilyenek.
Csak a fájdalomra tudok gondolni, arra ami már megtörtént, és még meg is fog ezerszer, vagy tízezerszer, és a piros látványa, ami belőlem fakad, akár az eső, de még sem olyan. A pirosat csak ők tudják előcsalogatni belőlem, és az fáj, de biztosan így kell lennie.
Az egyik belém rúg, én oldalra dőlök, és nyöszörgök, jelezvén ezzel, hogy szeretnék inkább visszakuporodni a sarokba, és sírdogálni, de nem érdekli őket.
- Állj fel! - hallom a jól ismert parancsszót, és reszkető végtagokkal tápászkodom fel, a falat használva segítőeszköznek. Nem nézek fel, nem mondták.
- Gyere! - hallom most a másik szót, amit eddig ritkán hallottam. Követem az őrt, ő pedig kinyitja az ajtót. Megtorpanok. Kikerekedett, értetlen szemekkel nézek rá, hiszen oda még sosem vittek ki, oda nekem nem szabad kimennem, ott csak a csend és a lények járhatnak, én a szobában élek, az a világom. Lehetséges, hogy több világ is létezik a szobán kívül? - Gyerünk már! - rúg belém hátulról a másik, és én elvágódom a földön, felnyüszítve a fájdalomtól. Hamar összeszedem magam, és nem várva meg az újabb büntetést lassan négykézlábra erőszakolom magam, majd állásba. Arcomhoz érek, és ujjaim hegye piros lesz, lenyalogatom róluk az érdekes ízű levet. Ez vajon olyan piros mint amit ők szoktak előcsalni belőlem?
Nincs időm gondolkozni, a mögöttem lévő őr megragadja a karomat, és húz előrefelé, én pedig bágyadtan követem, szerencsétlenül botladozva. Végig megyünk a folyosón, majd bekanyarodunk egy másikba, én pedig egyre jobban kifáradok, és a sötétség forog körülöttem, azt hiszem fáj a hasam. Valaki belülről bánt.
Az egyik őr kinyit egy ajtót, én pedig felsikoltok ahogy valami bántja a szememet, szúrja és égeti. Azt hiszem ez a fény. Belöknek az ajtón, én pedig összecsuklom, és sírva kuporgok a padlón, kezeimmel eltakarva szemeimet. Annyira félelmetes, annyira fázom. Érzem, hogy valaki közeledik, én pedig zokogva csúszom hátrafelé a padlón, összezavarodva, rémülten. Valaki megragadja a hajam, és felrántja a fejem, én pedig ismét sikítok, ahogy a fény a szemembe mar. Előttem is egy olyan lény áll, de valahogy más. A színek másak, meg ő kicsit magasabb. Még sosem láttam.
Patakokban csorognak a könnyek végig az arcomon, de nem tudom lehajtani a fejemet, erősen tart az a valaki. Mond valamit, a másik is, nem értem. Semmit nem értek. Nyüszítek.
Az előttem lévő beszél, rémülten figyelem, de egy hangot sem ismerek fel.
- Mi a neved? - mondja végül, én pedig felismerem a kérdést. Ezt megtanították!
- Zhia... Sen... 1994.02.28.
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (kicsi Zhiámnak)
- Megértette, Kitagawa-sensei? – kérdi a parancsnok. – Mindenképpen ki kell derítenie, pontosan mi folyik a létesítményben. Meg kell szereznie a kutatási anyagokat, és ha lehet, magát a projectet is, különben nem tudunk lépni. Ön az egyetlen reményünk.
- De ha nem sikerül, abba bele is halhatok, nem? – kérdem. Még mindig nem igen értem, miért pont engem szemeltek ki. Egy mezei kis pszichológus vagyok, semmi több, bár elég híres. Viszont elvállaltam, mert segíteni szeretnék, hogy ne kínozhassanak több embert. – Ha lebukom, nekem végem.
- Ezért lesz ott Sakano-san, aki majd elirányítja. Ő egy őr, aki szintén nekünk dolgozik. Pénzért cserébe csak figyel, és nem tesz semmit. Ő fog magának segíteni. Tanulja meg az adatait – mondja a férfi.
Bólintok, de nagyon félek. Mi lesz, ha nem sikerül? Akkor aztán mindennek vége. Óvatosan kell eljárnom, de rettentően meg vagyok ijedve. Azt mondják, egy gyerek is szerepel ebben az egészben. Többet nem mondtak. Hamarosan már úton is vagyok az új munkahelyem felé. Csak egy címet adtak meg Osakától mintegy negyven kilóméterre. Odáig kell autóznom, így már hajnalban elindulok, és remélem, hogy délutánra már a laborban lehetek. Egy kutatóközpont, ha jól értettem, ráadásul a parancsnok szerint illegális is. Nem is csodálom, az emberkísérletet a törvény súlyosan bünteti. A gyomrom összeszorul. Sosem voltam még ilyen helyzetben, csak egyszerű embereken segítettem. A praxisomat átadtam egy ismerősömnek, hogy most ő vigye tovább. Hiroto jó ember, szívesen segít, é szerencsére nem kérdezősködött, mikor mondtam, hogy meghatározatlan időre elutazom. Azt hiszem arra gondolt, hogy pihenek egyet, amire nagy szükségem lenne. Kemény év áll mögöttem, de nem lazíthatok. Délután felé érkezem meg a kihalt telepre, ahol egyetlen hatalmas épület árválkodik. Piszkosszürke színű, és úgy néz ki, mintha nem is laknának benne. A szögesdróttal ellátott kapu előtt őrök strázsálnak, akik megállítanak. Mikor megmutatom a papírjaimat beengednek, de árgus szemekkel vizslatnak. Nem tetszem nekik, annyi szent. Végül leparkolok az épület előtti parkolóban, ahol alig néhány autó áll. Az egyik egy meglehetősen feltűnő fehér színű mentőautó-szerűség, de én inkább mondanám rabszállítónak. Alig szállok ki, és veszem ki a csomagjaimat a csomagtartóból, máris feltűnik két alak. Egy fehér köpenyes orvosnak tűnő valaki, és egy másik személy, aki sötétkék egyenruhát visel, mint a kapuban őrködő férfiak. A fehér köpenyes felém száguld, én pedig megremegek. A szemei semmi jóindulatot nem sugároznak, kicsik és gonoszak, fekete kefehaja van, és magasabb nálam.
- Asakura-sensei, isten hozta! – mondja, mikor odaér és enyhén meghajol. – De jó, hogy megérkezett. Hongo vagyok, a kutatási project vezetője.
- Jó napot, sensei! – hajolok meg mélyen. Az álnevem Asakura Yuu, elég volt a vezetéknevem megváltoztatni egy híres ember nevére, aki jelenleg kómában van, de senki sem tud róla. Azért a titkosszolgálat is tud valamit. – Örülök, hogy megismerhetem.
- Ugyan, ugyan! – legyint Hongo. – Jöjjön, megmutatom a szobáját, aztán az alanyt is. Érdekes kis állatka, biztosan jól fog vele szórakozni, ha érti, mire gondolok. Buta, mint a sötét éjszaka, de nem is ezért tartjuk. Gondolom kíváncsi az anyagra is.
Bólintok, és próbálom észben tartani a dolgokat. Az őr megvár minket, majd elindulunk. Csak a nevét tudom elolvasni, Sakano. Tehát ő az összekötőm. Észrevétlenül biccent, tehát felismert, és jelentősségteljesen rám néz. Ebből tudom, jobb, ha nem kérdezek semmit. Végigvezet néhány hosszú folyosón, őrök mászkálnak, meghajolnak Hongo előtt, néhány orvost is látok, de semmi különös. Régi épület lehet, a falak kissé nyirkosak, a vakolat pedig mindenhol pereg. Végül elérünk egy viszonylag jobb állapotban levő részhez, gondolom, itt vannak a lakórészek. A folyosókon mindenhol kamerák vannak, nem lesz könnyű észrevétlenül eljutni sehová sem. Aztán Hongo megáll egy ajtó előtt.
- Ez lesz a szobája – nyit be. – Érezze otthon magát. Ahogy tájékoztattak, minden nap három órát tölthet itt az alannyal kettesben, hogy megvizsgálhassa. Nem értem, miért kell ennyi idő egy vizsgálathoz, de ez felsőbb utasítás, nem szólhatok bele.
- Értettem – biccentek és belépek. A szoba nem túl nagy, egy ágy, szekrény, asztal, szék, és egy külön fürdő, ahol ha jól látom, zuhanyzó, vécé és mosdókagyló is van Tiszta luxus, bár így elég egyszerű körülmények. – Köszönöm!
- Sakano, hozzák az alanyt! – utasítja Hongo, mire kísérőm meghajol és távozik. – Nekem vissza kell mennem, addig helyezze kényelembe magát.
Bólintok, majd becsukódik az ajtó. Felkapcsolom a villanyt. Az ablakok kicsik, és amúgyis kezd már sötétedni. Nem venném hasznát a kinti fénynek. Elkezdek kicsomagolni és közben arra gondolok, mibe is keveredtem. Van néhány doboz joghurtom, pár alma, és egy szendvics. Ezeket kipakolom a hűtőbe, mert az is van. Ruháim a szekrényben kapnak helyet, a könyveim az asztalon. Nem tudom, mennyi időre rendezkedek itt be, de remélem, néhány hónapnál nem többre. Ez a hely nyomasztó.
~*~
Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor lépéseket hallok meg a folyosón, majd nyílik az ajtó és egy sikítás kíséretében egy fiút löknek be az ajtón. Azonnal összecsuklik, és a szemei elé kapva a kezét sírva kuporog a földön. Ledöbbenve nézem. A fiú sovány, kiéhezett, a bordái kilátszanak, márványfehérségű bőre tele van sebekkel, friss és már félig gyógyultakkal, kék-zöld foltokkal, hurkákkal, és mintha szavakat is véstek volna bele. Haja búzaszínű, mint az érett kalász. Felállok, hogy közelebb menjek, de rémülten és zokogva csúszik hátrébb, mintha attól félne, bántani akarom. A testét elnézve nem is csoda. Két őr van még benn, az egyik Sakano, a másik egy nála zömökebb, aki belemarkol a fiú hajába és felrántja a fejét. Ő felsikít. Talán nem bírja a szeme a fényt. A könnyei végigfolynak az arcán, és próbál szabadulni.
- Fogd be a pofád, te korcs! – sziszegi az őr.
- Engedje el, nem látja, hogy fáj neki? – kérdem rémülten, de az őr csak vigyorog. A hátamon is feláll a szőr tőle.
- Ennek? Ez úgysem tudja mi a fájdalom. Azt sem érti, mit beszélünk. Tisztára hülye, mint egy állat. Igaz, az vagy? – vigyorog rá. – Egy rohadt kis állat, azt csinálja, amit parancsolnak neki!
- Eressze el! – mondom határozottan. A kölyök összezavarodva néz rám, mint aki valóban egy szavunkat sem érti. Végül felteszem azt a kérdést, amit talán megért. - Mi a neved?
- Zhia... Sen... 1994.02.28 – válaszol halk, szaggatott, sírós hangon.
- Zhia – ismétlem. – Szép neved van.
Az őr végül undorodva dobja félre, mint egy koszos rongyot, és kimegy. Még figyelmeztet, hogy nem adhatok neki enni, és hogy három óra múlva visszajön. Bólintok, mire magamra maradok. Aztán lenézek Zhiára, aki teljesen összezavarodva, félve és sírva néz rám. Szemei gyönyörű zöldes árnyalatúak, mint a zöld mező. Remeg, halálra van rémülve és talán fázik is. Gyomra megkordul. Éhes lehet, nem tehetem meg, hogy ne adjak neki pár falatot. Körülnézek. Itt nincsenek kamerák, hála égnek, úgy tűnik, megbíznak bennem ennyire. Közelebb megyek hozzá, amivel csak azt érem el, hogy újra hátrább kúszik, a szemeit fogva. Így a villanykapcsolóhoz megyek, és lejjebb tekerem a fény erősségét, míg végül félhomály nem lesz a helyiségben. Mikor ránézek látom, hogy elveszi a kezét és remegve néz rám. Lassan indulok el felé, de a falhoz kúszik, ott ül remegve. Szegénykém. Mit tehettek vele, hogy ennyire retteg? Ha nem érti, amit mondanak neki, akkor nagyon beszélni sem tudhat. A nevét tudja, és valószínűleg még pár parancsot, amit betaníttattak vele. Remeg, mintha rohamai lennének. A gyomra újra megkordul. A hűtőhöz sétálok és előveszek egy joghurtot. Epres. Sokan buzisnak gondolják, de nem érdekel. Én szeretem. Veszek hozzá egy kanalat, majd kibontom és leülök nem messze Zhiától. Azt hiszem, tudja hogy az étel, mert a szája megremeg és mintha a szemeiben vágyakozva nézne a dobozra.
- Éhes vagy? – kérdem, felé tartva a joghurtot. – Joghurt – mondom. – Jog-hurt. Jog-hurt – ismétlem szótagolva.
- Jo… Jo… - próbál beszélni.
- Jog-hurt – ismétlen lassan és nyugodtan. – Jog-hurt.
- Jo… jog… jog… jog… hurt… - mondja ki.
Bólintok és odanyújtok egy kanállal. Félve, bizonytalanul néz rám, mire bekapom a falatot hogy megmutassam neki, nem kell félnie tőle. Aztán leteszem a dobozt a földre és hátrálok. Majdnem az ágyamnál vagyok, mire végre óvatosan elkezd a dobozka felé mászni. Igyekszem nem rá nézni, hogy ne zavarjam, mert ha megriasztom, nem fog soha többé a közelembe jönni. Gyorsan eszik, szinte fal, mint aki napok óta nem evett, majd a dobozt otthagyva visszakúszik a falhoz. Odamegyek és leülök a földre. Egyből összehúzza magát, de már nem sír, valószínűleg annyira meg van ijedve, hogy sírni sem mer, csak teste remegése árulja el, hogy fél. Teljesen meztelen szegénykém, karjait maga köré fonja. Meg kell tanítanom neki a nevemet.
- Zhia! – szólok hozzá, mire rám néz. Értetlenül néz rám. Rámutatok. – Zhia. Zhi-a. Zhia. Érted? Zhia – mutatok rá.
- Zhi…a… - mutat magára, mire bólintok.
- Yuu – mutatok magamra. – Yuu. Érted? Yuu.
- Yuu – mutat rám. – Yuu. Yuu.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Legalább ezzel megvagyunk.
Karakter: Zhia Sen
Megjegyzés: ~ Yuunak
Ismét mond valamit, a válaszomból mintha egy szó benne lenne, vagy lehet, hogy mindössze nagy a hasonlóság. Aki tart elenged, félredob, én pedig nyikkanás nélkül tűröm a fájdalmat. Ülök, zokogva nézek rá, de nem látok jól ettől a különös világosságtól. Nem akarom, hogy fájjon!
Hasam felől ismét azt a hangot hallom, nem foglalkozok vele. Túlságosan rettegek attól, hogy most mi lesz. Ez... olyan különös. Minden olyan más, felfoghatatlan. Minden olyan rettentően gyors... az előbb még a szobában kuporogtam várva a büntetést amiért létezem, most pedig itt vagyok, nem értem, hogy mi ez a hely, és ki ez az új ember, aki bántani fog. Mindenhol fáj, nagyon nagyon félek. Közelebb lép, én rémülten kúszom hátrébb, egészen a falig, ott reszketek tovább. Szemeimet ismét eltakarom, és így kellemes sötét lesz megint. Majd az ujjaim között lévő réseken látom, hogy lassan kint is szűnik a fény, és ismét elhúzom kezeimet. Reszketve ülök, és várom, hogy ő is bántson, mint az összes többi. Odasétál egy dobozhoz, ami a szobában nincsen, és kivesz belőle egy kisebb dobozt. Leül ő is, a földre... ő miért ül a földre? A földön nekem kell ülnöm. Bár... ő megteheti, mert ő is olyan lény aki erősebb a csendnél. Kinyitja a dobozt, én pedig megérzem az illatot. Csak annak van illata ami ehető, erre már rájöttem az idők során, így vágyakozva nézek rá, de még mindig nagyon félek. Úgy se fog adni, mert ő nem olyan, aki ad. Senki nem ad, mert ők olyan lények.
Megint mond valamit, nem értem csak nézek rá, majd mond egy szót amit többször megismétel. Felém tartja a dobozt.
- Jog-hurt... jog-hurt... - ismételgeti minduntalan, mire bátortlanul ugyan, de megpróbálom én is.
- Jo... jo... - de megakadok, ez nehéz.
- Jog-hurt – ismétli újra, és a hangja... nyugodt. Ilyet nem hallottam még, vagy ha mégis, akkor nem nekem szólt. - Jog-hurt.
- Jo... jog... jog... jog... hurt – mondom ki végül, és azt hiszem elégedett, többet nem ismétli meg. Valamivel belenyúl a dobozba, és felém nyújtja. Értetlenül, félve nézek rá, nem tudom mit szeretne. Bekapja a valamit, amin ez a joghurt nevű dolog volt, majd leteszi a dobozt, elhátrál. Remegve nézek utána, de fájni kezd a hasam így ismét a dobozra terelem minden figyelmemet. Lassan kezdek közeledni felé, négykézláb kúszom a padlón, majd megszagolom a joghurtot. Nagyon finom illata van. Enni kezdem, mint a vizet, nyelvemmel próbálom a számba juttatni, de mikor már túl sok elfogyott belőle ahhoz, hogy elérjem kezemmel kezdem lökdösni, mire kiborul. A padlóról nyalogatom fel a maradékot, közben többször is a lényre pillantva, hogy azonnal menekülhessek, ha bántani akar. Nem néz rám, ez nyugalommal tölt el, habár még mindig félek. Mikor kivégzem a doboz tartalmát visszamászom a sarokba, és onnan figyelek. Közelebb jön, és leül a földre. Összehúzom magam, és szívem hevesen ver, a rémület másodperceken belül lesz rajtam úrrá. Most meg fog büntetni...
Nem sírok, elfogytak a könnyeim, csak reszketek, és őt figyelem. Karjaimat magam köré fonom, hogy legalább a hideget enyhítsem valamelyest, de mást nem teszek, nincs értelme.
- Zhia! - szól hozzám, mire ránézek. Nem értem ez mi, de szerepel abban, amit megtanítottak arra az esetre, ha valaki megkérdezi „mi a neved”. Biztos vagyok benne, hogy ez is abban van, annyira ismerős. Rám mutat, majd megismétli – Zhia. Zhi-a. Érted? Zhia.
- Zhi... a... - mutatok magamra, azzal a mozdulattal amivel ő rám. Ez... tetszik. Ez a játék.
- Yuu – mutat magára. - Yuu. Érted? Yuu.
- Yuu – mutatok rá. - Yuu. Yuu.
Feláll, én ismét összehúzom magam. Most biztosan bántani fog, most már megunt ő is.
Visszamegy a dobozhoz, a tetejéről levesz valami kendőt, és ismét visszaül elém. Remegve nézem, ahogy felém nyújtja a kendőt, és kezeimet rémültem tapasztom a füleimre. Arcomhoz ér, ez nedves, már sikítani sincs energiám, így mikor elhúzza a kendőt egyszerűen oldalra dőlök, zihálok, és rémült tekintettel figyelem mozgását. A dobozt is felveszi, belerakja egy nagyobb dobozba. Itt minden tele van dobozokkal, nem akarok itt lenni.
Kopogás hallatszik az ajtón, talán az eső esik?
Belépnek az őrök, én pedig a falhoz húzódom még inkább. Annyira félek.
- Gyere te kis mocsok! - ezt már sokszor hallottam, de nem akarok. NEM AKAROK! Annyira félek, istenem, annyira rettegek. Megfogja a hajamat az egyik, és felránt, sikítok, a fülemet betapasztom, és ismét zokogni kezdek. Ez fáj! Nagyon fáj...
- Yuu... Yuu... Yuu! - ismételgetem egyre hisztérikusabban, nem tudom miért. Ő csak néz, kezei ökölbe szorulnak, talán meg akar ütni. Az őr kirángat, megbotlom, a hajamnál fogva húz végig a folyosón, és mire újra kimerem nyitni a szemeimet már a szobában vagyok, csendes magányomban. Megkeresem a plédemet, és magam köré csavarom, úgy ülök a sarokban.
- Yuu... Yuu...
Másnap ismét jönnek, elvisznek, akárhogy ellenkezem vagy sírok, és ismét a dobozos helyen találom magam, Yuuval. Megint a sarokba húzódom, most biztosan meg akar ütni, mert tegnap is megakart. Láttam...
- Szia Zhia – mondja, én pedig nyelek egyet.
- Zhi...a – mondom halkan, mire bólint. Elővesz megint egy joghurtot, a remegésem pedig alább hagy. - Jog... hurt... - bűvölöm tekintetemmel a dobozt, mire bólint, közelebb lép és leül elém ismét. Bántani fog... Hátrahúzódom amennyire csak lehet, és úgy figyelem amit csinál. Kibontja, és megint belemártja azt a valamit amit tegnap, majd bekapja. Értetlenül nézem, ez ugyan mire jó? Nem merek megmukkanni sem. Elővesz még egy olyan izét, és belerakja a joghurtba, úgy hagyja ott, majd ismét elhátrál.
- Kanál... ka-nál... kanál – ismételgeti, de nem figyelek rá, nagyon éhes vagyok, így amint az ágyhoz ér közelebb mászom az ételhez. Ujjaim közé csippentem a kanál nevű dolgot, és felemelem. Lenyalogatom róla a joghurtot, de ez így lassú, és nehéz is. Kicsúszik a kezemből, és fémes csilingeléssel ér földet, mire hátrébb ugrom, és rémülten nézem. Majd a kanál mozdulatlanná dermed, én pedig ismét a joghurthoz mászom, és kezemmel kiborítom, hogy aztán a földről egyem meg. Mikor befejezem visszamászom a sarokba, és nézem. Ismét azt csinálja amit tegnap, de most nem jön oda hozzám, hogy azt a nedves valamit az arcomhoz nyomja. Talán... nem akar megütni? Az kizárt. Csak vár a megfelelő pillanatra.
- Gyere Zhia! - hallom, és engedelmesen mászom utána. Egy kisebb helyiségbe érünk, ahol furcsa, fehér színű dolgok vannak. Egy furcsa tálca mellé áll, így lassan én is odakúszom, őrizve a lehető legnagyobb távolságot. Ujjaimmal megérintem a hideg, fehér tálcát, majd látva, hogy nem veszélyes belemászom, hogy ott ismét a sarokba kuporodjak. Kellemes, langyos víz kezd rám záporozni, én pedig lehunyt szemmel fordítom felfelé a fejemet. Kellemes... esik az eső. Tegnap szerzett sebeimbe is becsorog, és ez csíp, így reszketve nézek le, és látom, hogy alattam a víz gyűrűzik. Ez már nem eső... ez víz... mert megáll alattam... az eső hullik. Rémülten kezdek el sikoltozni, és azonnal ki akarok menekülni ebből a borzasztó dologból. Hirtelen eláll az eső, és én kimászom a furcsa dologból, hogy aztán mellékuporodva ismételgessem azt az egy szót, ami rövid, és furcsa, remény szerű dolgokat hordoz magában.
- Yuu... Yuu...
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Zhiámnak)
Felállok, mire újra összehúzza magát, mintha arra várna, hogy megverem. Nem csodálkozom rajta. Ahogy az az őr bánt vele, kész csoda lenne, ha megbízna bennem. Egy állat,j amelyet egész életében kínoznak, nagyon nehezen vehető rá arra, hogy ne féljen egy embertől. Zhia pedig tényleg olyan, mint egy reszkető kis állat, és tekintve, hogy úgy is tartják, nem csodálkozom a viselkedésén. Sosem szocializálódott, szerintem azt sem tudja, hogy ő emberi lény. Szegénykém. A hűtőhöz megyek, majd leveszek onnan egy törlőkendőt. Nedves. Ismét visszaülök elé, ő pedig remegve nézi, ahogy felényújtom a kendőt, mire rémülten szorítja a kezeit a füleire. Ahogy hozzáérek érzem, mennyire fél, de már sikítani se mer, annyira halálra van rémülve. Mi a fenét tehettek vele, ha egy vizes kendőtől ennyire meg van ijedve. Letakarítom róla a joghurt maradványait, mert mi tagadás, az egész pofija tele van vele, majd mikor elhúzom a kendőt, ő zilálva és rémült tekintettel engem figyelve dől oldalra. A kendőt és a joghurtos dobozt a szemetesbe dobom. Pont ekkor kopognak, és a két őr lép be rajta. Zhia rémülten húzódik a falhoz, és ezúttal nem tudom megállítani az őröket. Az egyik a hajába markol.
- Gyere te kis mocsok! - ordít az egyik, majd belemarkol Zhia hajába. A fiú sikítani kezd, sírni. Sakano-san bocsánatkérően rám néz, tudom, hogy ő nem tehet semmit, nem fedheti fel magát előttük.
- Yuu... Yuu... Yuu! - Zhia hisztérikusan ismételgeti a nevemet, mire a kezeim ökölbe szorulnak.
Azonban nem tehetek semmit, mert azzal ártanék Zhiának, így tehetetlenül kell néznem, mialatt az a vadállat a hajánál fogva vonszolja ki a szobából. Annyira dühös vagyok, hogy legszívesebben kirántanám a gyereket a férfi kezeiből és elrohannék vele. De nem tehetem meg, hacsak nem akarom mindkettőnket megölni. Na és persze a project írásos anyaga is elveszne, mert ha Zhia eltűnne, ezek minden dokumentumot megsemmisítenének. Még sokáig hallom Zhia sírását és ahogy a nevemet kiabálja, még azután is, hogy már rég elvitték. Tudom, hogy nem biztos, hogy érti, hogy a Yuu az én nevem, de mégiscsak hozzám kapcsolta. Engem hívott, mert talán csak az én nevemet ismeri. Dühösen járkálok fel-alá a szobában, de nem tehetek semmit. Minél előbb meg kell szereznem a dokumentumokat, és kilopnom innen Zhiát, mielőtt ezek megölik. Habár azt kétlem, hiszen szükségük van rá, számukra Zhia egy kísérleti alany. Mérgemben belerúgok az ágyba, de csak azt érem el, hogy a lábam megfájdul. Kisvártatva kopogást hallok, mire rendezem az arcizmaimat.
- Tessék! - szólok ki, mire nyílik az ajtó és Hongo lép be rajta.
- Nos, hogy tetszik a mi kis kísérleti alanyunk? - kérdi vigyorogva. - Ugye, hogy milyen kivételes példány?
- Az, nagyon is - mondom, nyugalmat erőltetve magamra. - De nem tartották be a három órát.
- Ne aggódjon, holnaptól betartjuk. Az ön feladata amúgyis az, hogy figyelje őt. Bár ezt megteheti a szoba előtt is, mégis engedélyeztük, hogy kettesben lehessenek. Remélem így jó - válaszol.
- Igen. De ne feledje, hogy amit megtudok, nem adhatom tovább. Nem mintha Zhia tudna beszélni, vagy megértené amit mondok - vonok vállat, mintha az egész nem számítana. - Mégis vannak dolgok, amiket nem adhatok ki. Mindazonáltal, a külsérelmi nyomok ellenére az egészsége úgy tűnik rendben, és nem igen érdeklődik semmi iránt - teszem hozzá.
- Az a jó, ha nem érdeklődik. Még elkezdene gondolkodni - nevet Hongo. - Akkor aztán megnézhetnénk magunkat. Egy állat, amelyik gondolkodik.
Nem akartam az orrára kötni, hogy az állatok is gondolkodnak. Scottynak, a papagájomnak például egészen egyedi megoldásai szoktak lenni, ha problémába ütközik. Ám úgy gondoltam, hogy okosan ezt a felvetést megtartom magamnak. Nem sokkal később Hongo távozik, én pedig lezuttyanok az ágyamra. Egyre csak Zhia jár az eszemben. Szegény kis manó, vajon mit csinálhatnak most vele? Olyan sovány szegénykém, mint akit nem etetnek rendesen. Végül végigheverek az ágyon és belealszom a gondolkodásba.
~*~
Reggel úgy ébredek, mint akit fejbevertek. Nagy nehezen tudom csak kikövetkeztetni, hogy hol is vagyok, és beletelik néhány percbe, mire tudatosodik bennem, hogy a kutatóintézetben vagyok, és éppen álnév alatt ügyködöm egy veszélyes ügyben. Kopogást hallok meg, mire felülök és kiszólök.
- Tessék! - hangomra az ajtó nyílik, és Hongo az, a háta mögött Sakano-sannal. - Jó reggelt, Hongo-sensei! - állok fel, és enyhén biccentek.
- Jó reggelt, Asakawa-sensei! - hajol meg mélyen. - Hogy aludt? Nem éhes? Jöjjön, reggelizzünk, utána azt hiszem, szeretné látni a kutatási anyagot magát is.
- Azt hittem, azt már láttam - mondom, miközben próbálok felébredni és úgy tenni, mintha nem tudnám, miről is beszél.
- Nem arról beszélek, hanem a project írott anyagáról. Biztosan élvezetes olvasmánynak fogja tartani, sensei - vágja rá Hongo, mire bólintok. - Na, jöjjön, egy bögre kávé jót fog tenni.
Jó másfél órával később már egy teremben vagyunk. A kávé valóban jót tett, kissé felfrissültem tőle, de most már nagyon ideges vagyok. Hongo a számítógéphez megy, és valamit beír. Egy kódot. Erősen figyelem és azt hiszem, sikerült megjegyeznem. Végül rám néz.
- Ez itt a kutatási project. Nekem most mennem kell, de Sakano-san itt marad, hogy vigyázzon magára - mondja, majd már indul is. - Ha végzett, az őr visszakíséri a szobájába.
Bólintok, de már csak a becsukódó ajtót látom. Sóhajtok egyet, és a monitor felé fordulva olvasni kezdek. Nagyon hosszú anyag, és nekem jó néhányszor felfordul a gyomrom az olvasottaktól. Videok is vannak, bár ezeket nem tudom megnyitni, talán újabb kódok kellenek hozzájuk. Képek, diagrammok, orvosi szakszövegek, értékelések. Remegek a visszafojtott indulattól, és fel tudnék robbanni. Már ott tartok, szétverek mindent, amikor egy kéz érintését érzem a vállamon. Felkapom a fejem, és Sakano-sannal nézek farkasszemet. Csak most nézem meg tüzetesebben. Markáns arc, sötétbarna szemek, amelyek együttérzően néznek rám. Vállamra tett keze erős és határozott. Másik kezében egy gumibot, oldalán fegyver. Bólint.
- Megértem magát, sensei, de ne csináljon jelenetet. Az egész épület tele van kamerákkal. Ha meglátják, hogy hogy viselkedik, gyanakodni fognak - mondja mély hangon.
- Tudom, de... de ez annyira kegyetlen dolog - suttogom. - Hogy bánhatnak így vele? Ő nem egy tárgy, hanem egy gyerek! - próbálom visszafogni magam.
- Magát hívta - mondja Sakano-san. - Hála égnek mindenki azt hiszi, hogy csak hallotta az ön nevét és azt ismételgeti. Ha tanítani kezdi, azzal bajba sodorhat mindannyiunkat.
- Tudom, de... szeretném elnyerni a bizalmát. Vagy legalább megtanítani neki, hogy én nem bántom - mondom.
- Fél a víztől - mondja Sakano-san, mire döbbenten nézek rá. - De az esőt ismeri. Próbálja megfürdetni. Ha megtanítja neki, hogy a víz nem veszélyes, talán bízni fog önben - mosolyog rám halványan. - De siessen, nem maradhat itt sokáig.
Bólintok. Tökéletesen értem. Minél előbb szerezzük meg a dokumentumokat és lépünk le innen Zhiával együtt, annál jobb.
~*~
A nap további részét a project ismerkedésével töltöm, alig eszek valamit, nem is vagyok éhes. Aztán azon kezdek filózni, hogy vajon hogy fürdessem meg a fiút. Ha ismeri az esőt, akkor talán a zuhannyal el tudom érni, hogy megfürödjön. Bólintok, ez így sikerülhet. Hála égnek van még pár doboz joghurtom, ha azt megismeri, utána talán más étellel, esetleg keksszel, vagy almával is próbálkozhatok. Csak fokozatosan szabad őt bármi újjal megismertetnem, és biztosnak kell lennem benne, hogy megérti, amit mondok neki és meg is jegyzi.
Estefelé a szobámba megyek, de előtte szólok Sakano-sannak, ha egy mód van rá, ne törjenek rám úgy, mint tegnap. Ő megígéri, hogy előtte kopogni fog az ajtón. Tisztában van vele, ha olyasmi tevékenység közben törnének ránk, amely nem tetszene az igazgatóságnak, engem azonnal lelőnének ott helyben. Ezt pedig nem kockáztathatom.
Az ágyamon ülök, amikor sivalkodás és rugdosás közepette bependerítik Zhiát. Az őrök kimennek, Zhia pedig a falhoz hátrálva, rémült tekintettel, remegve néz rám. Szegénykém. De nem várhatom el, hogy egy nap után bízzon bennem. Még jó, hogy a villanyt már lejjebb vettem, így félhomály van a szobában.
- Szia Zhia! - mondom, mire nyel egyet. Gyomra megkordul.
- Zhi...a – mondja halkan, mire bólintok. Okos fiú, hamar megjegyezte a nevét. Előveszek egy joghurtot, mire a remegése mintha alábbhagyna. - Jog... hurt... - mondja halkan, mire bólintok. Tehát már tudja mi ez akkor is, ha nem érti. Leülök elé a földre, mire remegni kezd. Talán attól fél, bántani akarom, holott sosem ütném meg, de ő ezt szemmel láthatóan nem tudja..
Hátrahúzódik, amennyire tud, én pedig kibontom a joghurtot és ismét belemártom a kanalat, majd bekapom. Látom, hogy nem érti, mire való ez. Mint aki sosem látott még kanalat. Nem mukkan meg, csak félve néz, majd mikor előveszek még egy kanalat és beleteszem a joghurtba elhátrálok.
- Kanál... ka-nál... kanál – ismétlem, de nem figyel rám. Feladom és hagyom, hadd másszon a dobozka felé. Nagyon éhes lehet, szegénykém, ha ezúttal nem figyel.
Ujjai közé veszi a kanálkát és felemeli, majd lenyalogatja az epres ízű joghurtot, ám ekkor kiejit a kezéből. A kánál fémes csilingeléssel esik a padlóra, ő remegve nézi, de mikor látja, hogy nem fogja megharapni, kiborítja a doboz tartalmát a földre, és úgy kezdi enni. Undorítónak kéne találnom, de nem tudom. Úgy tűnik, mindig így eszik, de ha elszökök vele, majd megtanítom rendesen étkezni. Van időnk. Mikor végez, visszamászik a sarokba, majd remegve néz rám. Gondolom a nedves kendő emléke még élénken él benne, így miközben a dobozkát a szemetesbe dobom, már az új terv jár a fejemben.
- Gyere Zhia! - mondom halkan, mire engedelmesen mászik utánam. Mint egy kutya. Úgy tűnik, nem engedik neki, hogy rendesen felálljon. Sírni tudnék, de ha megteszem, elveszítem a tekintélyem.
A fürdőbe vezetem, ott is a zuhanytálcához. Ő is odakúszik, de őrzi a távolságot. Látom, hogy körülnéz. Fogadok, fürdőszobát sem látott még. A zuhanytálcát is megérinti, majd belemászik és a sarokba kuporodik. Olyan aranyos, és védtelen kis jószág. Halványan elmosolyodom, ahogy megnyitom a vizet, vigyázva, hogy kellemesen meleg legyen neki. Nem szeretném, ha megfázna. Lehunyja a szemét, a fejecskéjét felfelé fordítja és élvezi. Látom rajta, hogy jólesik neki. Csak nézem, nem tudok betelni vele. Ha nem is sikerül megfürdetni, de legalább nem fél már annyira. Vagy inkább most nem. Aztán megremeg, talán a sebei fájnak és lefelé néz. Rémülten kezd el sikoltozni, amikor meglátja az alatta összegyűlt vizet. Elfelejtettem, hogy fél a víztől. Neki talán az eső csak esik, de sosem ér földet. Elállítom az "esőt", ő pedig kimászik, és mellém kuporodik. Rémülten ismételgeti a nevem.
- Yuu... Yuu...
- Semmi baj, Zhia - guggolok le elé, mire hátrál. - Semmi baj, ne félj. Az eső nem bánt.
Értetlenül néz rám. A nevén kívül valószínűleg semmit sem értett meg, de itt nincs túl meleg. A szobámban fűtenek, de a fürdőben nemigen. Reszket, így felállok, és a fogasról leveszek egy puha, sötétzöld törülközőt. Mikor meglátja a kezemben, pánikba esve menekülne, de látom, hogy moccanni sem mer, annyira meg van ijedve. Odalépek hozzá, és lassan leguggolok, majd még lassabban, és lágyan érintem az arcához a puha, bolyhos szövetet. Behunyja a szemét, mintha fájdalmat várna, de csak lassan kezdem el törölgetni róla a vizet. Már a karjánál tartok, amikor kinyitja a szemecskéit, és a törülközőre néz. Szemmel láthatóan meghaladja a gondolkodását, hogy az a fura anyag miért nem fáj neki és kíváncsian tapogatja meg, bár mikor először hozzáér, elrántja a kezét. Halvány mosollyal nézem. Aztán rám néz, majd a törülközőre, mintha tudni akarná a nevét ennek a valaminek.
- Törülköző - mondom. - Tö-rül-kö-ző. Tö-rül-kö-ző - mondom lassan, tagoltan, szótagonként. - Tö-rül-kö-ző - nehéz szó lehet, mert látom, hogy nagyon koncentrál.
- Tö... tö... tö... rül... - összeráncolja a homlokát is a nagy gondolkodásban. - Tö... tö... rül...
- Tö-tül-kö-ző - mondom halkan. Egyáltalán nem vagyok ideges. Tovább törülgetem, és őt annyira lefoglalja a szó, amire tanítom, hogy észre sem veszi, mikor már száraz. - Tö-rül-kö-ző - legalább hússzor ismétlem el a szót, mire sikerül kimondania, de nem baj. Ez neki egy nagyon nehéz szó, de próbálkozik.
- Tö... tö... rül... kö... kö... ző... - mondja ki végül, mire bólintok. Látom, hogy megkönnyebbül, amikor már végre sikerül kimondania, igaz, eléggé szótagolva.
- Ügyes vagy - mosolygok rá, de nem merem megérinteni, pedig szívesen megsimogatnám. - Állj fel, Zhia!
Engedelmesen feláll, majd mikor intek neki, jön utánam. Azt hiszem, két nap után nem is várhatok jobb eredményt. Még mindig halálra van rémülve tőlem, de ezen sem csodálkozom. Azon se lepődnék meg, ha holnapra elfelejtené a ma tanult új szót. Hiszen nagyon nehéz szót tanítottam neki. A szobába visszaérve azon gondolkodom, van még másfél óránk, míg jönnek érte, így azt hiszem, megtanítom egy könnyű szóra is.
- Gyere ide, Zhia! - mondom, majd az ágyhoz lépek. Ő követ, de megáll tőlem tisztes távolban, hogy ne tudjam bántani. - Ágy - mutatok az ágyra. - Ágy, érted? Ágy.
- Á... ágy - mondja ki tisztán. Bólintok. Ez könnyű szó volt, nem csoda ha megjegyezte. - Ágy - édes kis félénk hangja van, de amikor rámosolygok, mintha megnyugodna. Először a kézzel fogható dolgokat kell megtanulnia, csak azután jöhetnek a nehezebbek.
Azon gondolkodom, mit taníthatnék még neki, mert foglalkozni akarok vele. Aztán a fejemhez kapok. Hát persze, hiszen kézenfekvő a dolog. A bőröndömhöz sietek, majd kutatni kezdek benne, és hamarosan meg is találom, amit keresek. Egy csomó papírt és színes ceruzákat. Mikor megfordulok a földre ülök és intek, hogy ő is üljön le, amit meg is tesz, miközben megbűvölten nézi a papírt és a sok színes dolgot. Sosem láthatott túl sok színt az orvosok fehér köpenyén és az őrök fekete egyenruháján kívül. Látom, hogy idejönne, de a belerögzült félelem az esetleges veréstől visszatartja. Azt hiszem, a kedvenc színemmel, a zölddel fogjuk kezdeni. Kiöntöm a ceruzákat a földre, mire megbabonázva néz rám, és a ceruzákra. Szemmel láthatóan izgatja a fantáziáját, hogy mik lehetnek ezek a hosszú, színes, vékony valamik. Elkapom a pillantását és magyarázni kezdek.
- Ceruza - mondom ki a szót, a ceruzákra mutatva. - Ce-ru-za. Ce-ru-za, ce-ru-za.
- Ce... ce... ce... - próbálkozik.
- Ce-ru-za - ismétlem tagoltan, lassan, és nyugodtan. Nem szabad kapkodnom, azzal elijesztem. - Ce-ru-za.
- Ce... ce... ce... ru... ru... ru... za... - mondja ki végül. - Ce... ce... ru... za...
- Ügyes vagy - bólintok mosolyogva. Gyorsan tanul, és nem is buta, csak nem foglalkoztak vele. Aztán a kezembe veszem a zöld ceruzát és a papíron egy részt beszínezek vele. Majd felé tartom és a színre mutatok. - Zöld - mondom. - Zöld, zöld.
Karakter: Zhia Sen
Megjegyzés: ~ Yuuyuunak
Reszketek, ő mond valamit amiben benne van az, hogy Zhia. Semmi mást nem értek ugyan, de valahogy a hang... igen, a hang amivel mindezt kiejti megnyugtató. Már nem reszketek annyira, habár a hideg mindenhonnan ér, s csontomig hatolva késztet remegésre. Feláll, levesz valamit a polcról ami ijesztő és fehér, félelmemben egészen a falhoz lapulok, és felkészülök a fájdalomra. Elém lép és leguggol hozzám, én pedig rémültem hunyom le szemeimet várva a verést és a kínt, de nem jön semmi valami puha, meleg dolgon kívül ami végigsimogatja arcomat, majd átsiklik karomra. Lassan pillantok csak rá az anyagra, de a gondolatok csak kuszán kavarognak a fejemben, semmit nem értek. Miért... nem fáj? Miért? Fájnia kéne... Mi lehet ez ami ilyen nagy és fehér, de puha és nem fáj? Van ilyen, vagy ez mindössze álom?
Ujjaimat elhúzom fölötte majd óvatosan megérintem, de el is rántom a kezem rögtön. Olyan félelmetesen puha! Sosem éreztem még ilyet... Rápillantok Yuuyuura, hiszen ő olyan hatalmas, ő biztosan tudja, hogy mi ez... ő olyan lény aki mindent tud, talán elárulja nekem is micsoda ez a nagy fehérség. Megérti amit szeretnék, hiszen ő mindent tud, és el is árulja de nagyon hosszú hangról van szó, nem olyan könnyű mint a többi.
- Törülköző - mondja. - Tö-rül-kö-ző. Tö-rül-kö-ző – ismételgeti lassan, de annyira nehéznek tűnik. Ő olyan könnyen mondja ki, de én hiába próbálom nem megy, valahogy nem tudom kimondani.
- Tö... tö... tö... rül... - összeráncolom a homlokomat úgy próbálom utánozni amit ő mondott, de mind hiába. - Tö... tö... rül...
- Tö-rül-kö-ző – mondja még egyszer, és még sokszor.
- Tö... tö... rül... kö... kö... ző... - nyögdécselem akadozva, de mikor bólint megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat. Megint mond valamit, amiben ismét benne van, hogy Zhia, de ezúttal nem rémülök meg tőle, a hang megint olyan... nem is tudom... olyan.
- Állj fel, Zhia! - hallom a parancsot, és gyomrom egészen apróra ugrik össze. Most már biztosan megver, vagy csinálja ő is azt ami olyan nagyon fájt nekem. Int, hogy kövessem és megyek utána egészen az előző helyiségig amit már ismerek. - Gyere ide, Zhia! - engedelmesen lépkedek közelebb felkészülve arra, hogyha kell a sarokba kucorodva védhessem a fejem, mert az verés után szokott fájni nagyon, volt olyan, hogy nem is láttam semmit utána. - Ágy – mutat az egyik nagy dologra a szobában, majd elismétli többször.
- Á... ágy – mondom ki én is. Az előző szó után ez igazán könnyű, de fázik a talpam. - Ágy – mondom ki még egyszer, és mikor rápillantok látom, hogy az arca is olyan mint amilyen a hangja volt: olyan. Ez kicsit megnyugtat, de túlságosan is össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy megértsem mi a megnyugtató az olyanban. Elrohan egy kisebb ládához, de nekem nem mondta, hogy menjek így csak figyelem, ahogy furcsánál is furcsább dolgokat csinál. Hirtelen előtűnik a ládából valami... inkább sok, rengeteg valami amiket nem tudok hová tenni magamban. Olyan gyönyörűek, borzasztóan gyönyörűek! Kis pálcika alakú dolgok de olyan a színük amilyeneket még sosem láttam. Az életben soha! Van néhány amiket felismerek, a lények is olyan színű dolgokban szoktak járni, meg van olyan is ami hasonlít Yuuyuu hajához. Int, hogy üljek le én pedig megbűvölve engedelmeskedem egy pillanatra sem véve le a tekintetemet a tárgyakról. Odamennék, úgy odamennék és a kezembe fognám mindegyiket, megosztanám velük a pokrócomat, de annyira félek, hogyha odamegyek biztosan bántani fog, és minden vörös lesz meg csípni fog, hullani mint az eső, gyűlni mint a víz. Kiönti a pálcikákat a földre, azok pedig szétgurulnak elbűvölően gyönyörűvé varázsolva a padlót. Yuuyuura pillantok, ő pedig énrám így tekintetünk egyben marad.
- Ceruza – mondja, majd megismétli. - Ceruza.
- Ce... ce... ce... - próbálkozom, de túl szép ahhoz, hogy kimondjam.
- Ce-ru-za – mondja ismét, majd elismétli párszor mire nekem is sikerül, bár nehezen, és korántsem olyan szépen mint ahogy ő mondta.
- Ügyes vagy – mondja, amit azt hiszem értek. Ezt mindig olyan hangon mondja, ez biztosan valami jót jelent, a verés pedig valami nagyon rosszat. Felemeli az egyik pálcikát, én pedig nem tudok betelni a szín látványával. - Zöld – mondja ki egyszerűen, majd többször megismétli, és a fehér valamin beszínez rajta egy kis részt. Ez... mi volt?
- Zöld – mondom ki én is a tőlem tellhető legszebben, és tényleg sikerült. Boldogan nézek rá, és ő ismét azt a szót mondja „ügyesvagy”. Nem merek közelebb menni, de kíváncsian várom a többi szót is. Felemel egy másikat is, és beszínez azzal is egy kis részt.
- Piros – mutatja felém, majd ezt is elismétli.
- Pi... ros... - mondom bizonytalanul, és sikerül. Felém gurítja én pedig megvárom amíg a pálcika megáll a forgásban, majd hozzá érek. Semmi különös, de akkor miért ilyen kellemes a szememnek? Ismét Yuuyuura pillantok, valamit csinál a fehérségen, az pedig különös formákat ölt amik színesek és olyan furcsák.
- Rajz – mutat rá, én pedig gond nélkül elismétlem, miközben megbabonázva húzódom egészen közel hozzá. Észre se veszem, csak amikor már szinte hozzáér a karom, és rémülten mászom kicsit arrébb, de ezúttal nem távolodom el. A kezemben lévő ceruzával kezdenék el én is olyan furcsát csinálni a papírra, de hijába próbálkozom nem történik semmi, a papír ugyanolyan marad. Elkeseredve nézek Yuuyuura, aki felém nyúl és kiveszi a kezemből majd visszacsúsztatja a ceruzát. Értetlenül döntöm oldalra a fejemet, de utána iismét a fehérségen kezdem húzogatni a színt, ami átveszi a pálcika színét, én pedig egészen elképedek. Lerakom és egy másik színt veszek el, hogy aztán azzal csináljam meg ugyanezt. Yuuyuu közben mondja a színek nevét, én pedig ismételgetem a tőlem telhető legjobban. Az is kiderül időközben, hogy a színessé váló fehérség neve rapír, vagy hasonló nem is tudom pontosan, és hogy rengeteg szín van. Teljesen belefeledkezem a rajzolgatásba amikor kopognak, Yuuyuu pedig hirtelen pattan fel, és az összes ceruzát berúgja az ágy alá, a rapírt pedig óvatosan húzza ki a kezemből, és eltünteti valahova. Ledermedve nézek rá, és lassan homályossá válik látásom majd reszketni kezdek úgy mint még soha. Hová tűntek? Hová? Yuuyuu mond valamit, de nem figyelek rá, majd az ajtóhoz lép és kinyitja. Egészen a falhoz húzódom, reszketek, az arcom nedvessé válik és látom a két lényt belépni.
- Gyere Zhia! - szól az egyik, de meg sem mozdulok csak kitágult pupillákkal bámulok magam elé. - Fene a beledet te dög, ne szórakozzál már! - közeledik felém, mire még inkább reszketni kezdek, zihálok és összefolynak előttem a dolgok, nem látok tisztán, az izmaim sem engedelmeskednek. Érzem a pofont, azt is ahogy a hajamba mar, de olyan távoli mindez, azt hiszem megharaptam és azért rúgott belém, hallom saját csontom reccsenését, ahogy a falnak vágódom, de nem fáj nagyon, csak ott ahol belém rúgott. Hallom Yuuyuu hangját, de olyan halk, minden fekete lesz körülöttem és már nem is érdekel ami történik. Álmomban a színeket látom, egytől egyig ott vannak és engedik, hogy hozzájuk érjek, betakarjam őket...
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (Zhiámnak)
- Zöld – mondja ki halkan, de érthetően. Igazán aranyos, és szépen is mondja, így újra megdícsérem. Szerintem megérti, mert úgy néz rám. Talán jól is esik neki, hogy kedves szavakat hall, nemcsak parancsokat. Azután felveszem a pirosat és azzal is beszínezek egy kis részt.
- Piros – mutatom felé a ceruzát, majd elismétlen a szín nevét még párszor, hogy megtanulja.
- Pi... ros... - mondja bizonytalanul.
Felégurítom a ceruzát, mire mozdulatlanná dermed, és megvárja, míg az megáll. Óvatosan nyúl érte, mint aki attól fél, a ceruza bántani fogja, de végül a kezébe veszi. Milyen édes fiú. Minél hamarabb ki kell innen vinnem, mielőtt még megölnék. Hiszen egy idő után valószínűleg nem lenne rá szükség. Én közben különböző formákat - köröket, négyzeteket és hasonlókat - kezdek rajzolni, és észreveszem, hogy nagyon nézi őket. Érdeklődik irántuk, ami jó jel. Kíváncsi természet, mint minden kisgyerek. Hiszen agyilag nagyon gyerek még, most ismerkedik a dolgokkal, és az én dolgom tanítani őt.
- Rajz – mutatok a formákra, és Zhia gond nélkül ismétli el a szót.
Közben közelebb kúszik, egészen közel, és csak akkor veszi észre magát, amikor a karja hozzám ér. Akkor aztán hátrébb húzódik, de nem távolodik el. Ő is rajzolni akar, de nem megy neki, lévén rossz végén fogja a ceruzát. Elkeseredetten néz rám, mire kiveszem a kezéből a ceruzát, majd visszacsúsztatom, immár a hegyével lefelé. Félredönti a fejét, és ismét a papíron kezdi húzogatni a ceruzát, ezúttal már piros vonalakat hagyva maga után. Látom, hogy teljesen ledöbben, majd újabb színt vesz fel, a kéket, és elkezdi húzogatni a papíron a ceruzát. Én közben mondom a színek nevét, ő pedig ismételgeti. Megtanítom neki, hogy az a fehér dologa papír, és nagyon sok szín van a világon. Sokáig rajzolgatunk, mígnem egyszer csak kopogtatnak. Összerezzenek, és ő is. Egy rúgással berúgom a ceruzákat és a papírt az ágy alá, majd Zhia kezéből is kiveszem a ceruzát, és az ágy alá dobom. Ő könnyes, remegő szemekkel néz rám, nem érti, mi történik.
- Minden rendben, Zhia - mondom halkan, de ezzel nem tudom megnyugtatni. - Majd holnap is rajzolunk, jó?
Sírva kuporog a falnál, mikor én ajtót nyitok és beengedem az őröket. Zhia halálra van rémülve, azt hiszem, azt hiszi, haragszom rá valamiért, és az őröktől is retteg. Nem szeretném, ha baja esne.
- Gyere Zhia! - szól rá a nagyobbik darab őr. Sanada bocsánatkérően néz rám. - Fene a beledet te dög, ne szórakozzál már! - odamegy Zhiához, aki halálra rémülve ül a falnál, meg sem mer moccanni. Vagy talán nem is tud.
Látom, hogy az őr pofonvágja, majd a hajába mar, és a falhoz csapja. Csont reccsen, remélem nem tört el semmilye.
- Hagyja békén! - kiáltom rémülten. - Még megöli!
Az őr rám vigyorog, majd kiráncigálja Zhiát, aki akkor már eszméletlen. Lélegzik, de elájult. Kezeim ökölbe szorulnak, de Sanada figyelmeztetően néz rám, így nem mozdulok. Nem vonhatom magamra a figyelmet. Mikor kimennek, remegek a dühtől, az undortól és a gyűlölettől. Hogy lehet így bánni egy ilyen édes, aranyos, félénk fiúval, mint ő? Hiszen még gyerek!
Később kihúzom a papírt az ágy alól, összeszedem a ceruzákat és elrakom. De a papír sokáig a kezemben van. Zhia girbe-gurba vonalai, színezései ott vannak a papíron az én rajzaim mellett. Sóhajtok egyet, majd a bőröndbe süllyesztem. Holnap is lesz nap, majd holnap is rajzolhat.
~*~
Alig alszom az éjjel, és reggel úgy ébredek, mint akit fejbevertek. Kialvatlan vagyok, a fejem is fáj, és amikor kopognak, hirtelen azt sem tudom, mi van. Aztán ajtót nyitok. Az ajtóban Sakano-san áll, de Hongo ezúttal nincs vele.
- Jó reggelt! - szólal meg. - Bár amint látom, magának sem volt jobb éjszakája, mint a fiúnak.
- Hogy van Zhia? - kérdem idegesen. - Ugye semmi baja? Ugye életben van? Mondja már, mi lett vele! - kapom el a grabancát, de azonnal el is engedem. - Bocsánat, csak... kissé ideges vagyok.
- Megértem - sóhajt Sakano-san. - Ne aggódjon, Zhia csak sokkot kapott, és megütötte a vállát. Nagyon fáj neki, de azt mondják, nem tört el, hála égnek. Viszont a bal karját alig bírja mozdítani és semmilyen orvosi ellátást nem adhatnak neki. Nem mintha bárki is akarna. Azt tesztelik, hogy...
- Milyen sokáig bírja, tudom - legyintek fáradtan. - Ezért keresett fel?
- Nagyjából. Meg meg kéne beszélnünk valamit. Jöjjön! - int, mire nagy fáradtan kitámolygok. Elindulunk a folyosón, közben Sakano folytott hangon beszél. - Jelentést kaptam a központból. Azt mondják, egy héten belül el kell vinni a gyereket, vagy nem tudnak lépni. Ön meg tudja szerezni a kódokat, én pedig majd segítek elszökni. Ne féljen, minden rendben. Egy hetet mondtak, de jobb lenne, ha három napon belül mindent el tudnánk intézni, mert azt hiszem, néhány orvos gyanakszik magára - bólintok, hogy megértettem. - Zhiát nem fogja tudni kivinni, mert ha felébred, üvölteni fog. El kell altatnia.
- Van altató a szekrényben. Esetleg joghurtba csempészem és megetetem vele. Maga foglalkozzon azzal, hogy kijuthassak. Az adatokat is megszerzem. De van egy kérdésem - fordulok az őr felé. - Van Zhiában nyomkövető?
- Nincs - rázza Sakano a fejét, amivel meglep. - Senki sem gondolja, hogy bárkinek lenne bátorsága megszöktetni őt innen. Hiszen ha el is viszik, akkor az adatok megsemmisülnek - magyarázza, mire bólintok.
Még elmondja, hogyan fogunk kijutni, és hogy nagyon fontos, hogy az adatokat ne töröljem a rendszerből, csak mentsem át, mert így talán nem fognak minket üldözni. Azonban így sem vagyok nyugodt, hiszen ha mégsem válik be a tervünk, mindannyiunkat megölnek. A nap további részét az aktákkal töltöm, és futólag megnézem Zhiát is. Szörnyű állapotban van. Úgy állok, hogy ne lásson, de tudom, hogy tudja, ott vagyok, vagy legalábbis, hogy valaki nézi, mert összehúzza magán azt a koszos, rongyos pokrócot, amit takaró gyanánt kiutaltak neki. A szívem fáj, sírni tudnék, ahogy ránézek, és úgy megölelném, megsimogatnám, de nem lehet. Ő megijedne, engem meg azonnal megölnének, ha ilyesmit csinálnék. Alig várom a délutánt, hogy ismét velem legyen azon a pár órán keresztül. Ma nézni fogom az időt, hogy legyen időnk elpakolni. Már tudom is, hogy ma mivel fogom szórakoztatni, mit fogok tanítani neki. Közben a fejemben már körvonalazódik egy terv, hogy fogom ellopni az adatokat innen úgy, hogy ne keltsek gyanút. Csak beváljon a dolog.
~*~
Mikor eljön az idő és kopogás után belépnek az őrök, egyszerűen belökik Zhiát a szobámba, aki nagyot nyekkenve ér földet, és azonnal összehúzza magát, majd a falhoz hátrál. Sakanonak igaza van, Zhia bal karja furán mozog, talán a fájdalom miatt, és mindannyiszor felszisszen, akárhányszor megmozdítja. Lassan rám néz, majd szemei tágra nyílnak a félhomályban. Fél tőlem, még nagyon benne lehet a tegnapi eset, amikor berúgtam a ceruzákat az ágy alá. Kezemben már ott egy pohárka joghurt, de ezúttal nem tettem bele kanalat, nem akarom azzal is terhelni.
- Szia, Zhia! – köszönök rá mosolyogva. Nem szabad, hogy lássa, hogy sajnálom őt. – Hogy érzed magad?
Értetlenül néz rám, és tudom, nem érti a kérdést. Talán ezt nem tanították meg neki. Leteszem a joghurtot a földre, és még el sem távolodom, amikor ő már mászni kezd felé. Azt már ezek szerint megtanulta, hogy a joghurtban nincs olyan, amivel bánthatnám. Megvárom, míg megeszi, majd intek neki, hogy kövessen. A fürdőbe vezetem, ám az ajtóban megtorpan.
- Gyere, Zhia! – mondom határozottan, mire engedelmesen mellém kúszik, de a zuhanytálcába nem mer beszállni. Megnyitom a vizet, kellemesen langyosra állítom, mire hátrálni kezd, de nem nagyon távolodik el. – Zhia! – mondom, mire rám néz. – Figyelj! – majd a kezem a víz alá teszem. – Látod, nem bánt. Ez csak eső, Zhia, rendben? Eső – ismétlem a szót. – Eső.
- Eső – utánozza bizonytalanul.
- Ügyes vagy – mosolygok rá. – Gyere, nem bánt. Gyere ide, Zhia! – a hangom halk és barátságos.
Mellém óvakodik, mire én kihúzom a kezem a víz alól és megtörlöm az arcom. Ezt megismétlem még egyszer, és megint, mire azt hiszem, kezdi felfogni, mit akarok, mert lassan, óvatosan kezd el a zuhanyból folyó víz felé nyúlni. Aztán eléri és kihúzza a kezét, majd letörli az arcát. Mosolygok. Talán ez egyik módja, hogy fürödjön.
- Ügyes vagy, Zhia – dícsérem meg, mire rám néz. Megérti, tudom, hogy ezt a két szót már megérti és azt is, hogy jól csinált valamit. – Nagyon ügyes vagy, Zhia.
- Ügyes… vagy – ismétli, mire halkan elnevetem magam. Értetlenül néz rám. Bólintok. – Ügyesvagy – ismételgeti.
Később lassan megtörlöm. A tegnapi után már nem fél annyira a törülközőtől, de a szemében látom a tőlem való rettegést. Visszamegyünk a szobába, és előveszem a ceruzákat, és egy új lapot. Értetlenül néz rám, én pedig kiveszem a ceruzákat a dobozból, és eléteszem. Elveszem a zöldet, és rajzolni kezdek. Nemsokára már Zhia is csatlakozik, és észre sem veszi, hogy én közben eltűnök. A bőröndben kotorászok és meg is találom amit kerestem. Egy könyv az, amiben sok színes kép van. Zhia rajzolgat, és az órámra nézve látom, még két óránk van, mielőtt az őrök jönnének. Pár perccel azelőtt mindent össze kell szednünk, mielőtt jönnének. Hála égnek az ajtóm zárva van, bezártam, mikor Zhiát bedobták és az őrök elmentek. Van nekem eszem. De ha Hongo gyanakodni fog rám, akkor bajban leszek. Hirtelen azt veszem észre, hogy Zhia néz engem, majd a könyvet, és ismét engem. Megértem, mit szeretne. Leülök mellé.
- Könyv – mutatok a könyvre. – Könyv, Zhia. Könyv – ismételgetem párszor. – Könyv.
- K… könyv – mondja ki szépen és érthetően.
- Ügyes vagy, Zhia – bólintok és leteszem a könyvet, majd kinyitom. Egy tisztást ábrázol, amin állatok vannak. Zhia megbűvölve nézi. – Kép – mutatok a képre. – Kép.
- Kép – utánoz, de nem is igazán figyel. A képet bámulja, és rámutat. – Zöld – mutat a fűre. – Zöld – néz rám.
- Igen, Zhia, az ott zöld – mosolygok rá. – Ügyes vagy.
Mintha apró örömöt látnék a szemében. Ez az első alkalom, hogy más érzelmet is mutat, mint a félelem és az ámulat.
Karakter: Zhia Sen
Megjegyzés: ~ Yuuyuunak
Lassan térek magamhoz, és borzasztóan fáj a karom, meg a fejem, azt hiszem éhes is vagyok. Lassan nyitom ki a szemeimet, de a fáradt neonfény helyett most csak egybeolvadó sötétséget látok. Tehát nem Yuuyuunál vagyok...
Yuuyuu bántott...
Yuuyuu majdnem megrúgott...
Reszketve kuporodnék össze, de ahogy megmozdulok ismét éles fájdalom nyilal az egyik karomba, én pedig felszisszenek. Ennyire még sose fájt, csak akkor... régen, de már alig emlékszem ilyesmikre. Bágyadtan fordulok az oldalamra, magammal húzva a pókrócot, de a hideg kő teljesen áthűti a testemet. Dideregve érintem az arcomhoz az anyagot, és felidézem annak az anyagnak a puhaságát amit Yuuyuu adott nekem a félelmetes szobában, ahol az esőből víz lesz.
- Röt-ül-zö-kő - próbálok visszaemlékezni arra amit tanultam, de valahogy ez most nem úgy sikerül. Egy darabig próbálkozom, majd feladom és elkeseredetten nyomom a homlokomat a földhöz. - Pi... ros - suttogom, még mielőtt elaludnék. Nagyon fáj, bár ne fájna ilyen nagyon. De ami furcsa, mintha belülről is fájna amikor arra gondolok, hogy Yuuyuu bántani akart.
A lények behajítanak a szobába, én pedig nagyot nyekkenve érek földet, majd nem törődve a karomban lüktető fájdalommal összekuporodom, és a szoba sarkába hátrálok. Kell pár perc mire a szemem megszokja a félhomályt. Ahogy végre felemelem a fejemet megpillantom Yuuyuut és az összes emlék hirtelen tör elő elmém mélyéről, méginkább megrémülök, és tágranyílt szemekkel próbálok a lehető legjobban a falhoz préselődni.
- Szia Zhia - mondja ugyanolyan különös hangon mint általában, utána mond még valamit, amiből egy szót sem értek. Értetlenül nézek rá, de amikor lerakja a joghurtot a földre türelmetlenül kezdek el mászni felé, és szokásos módszeremmel eszem meg az egészet. Int nekem, hogy kövessem, én pedig engedelmesen mászom mögötte, azonban mikor megpillantom a szobának az ajtaját megtorpanok, és rémülten pillantok fel rá.
- Gyere Zhia! - mondja keményen, mire reszketve teszek eleget kérésének. Odavezet ahhoz a fehér tálcához, én pedig csak nézek bele, hozzáérni sem merek. - Zhia! - szólal meg ismét, mire rápillantok. - Figyelj! - nem értem, de látom, hogy kezét az eső alá teszi. - Látod, nem bánt, ez csak eső Zhia, eső - mondja, mire énis utánzom.
- Eső - próbálkozom bizonytalanul.
- Ügyes vagy - hallom azt a két szót, amit csak ő mond. Megnyugszom, kellemes ezt hallani. Olyan belülről meleg, vagy nem is tudom. - Gyere, nem bánt. Gyere ide, Zhia! - közelebb araszolok, és kíváncsian nézem most mit fog tenni. kihúzza a kezét a vízből, és megtörli az arcát, sokszor egymás után. Óvatosan nyúlok én is az eső felé, és a kellemes meleg cseppektől felbátorodva énis megtörlöm az arcom.
- Ügyes vagy Zhia - mondja ismét, és valami ismeretlen érzés terjed szét bennem, olyan jó,, olyan... nem is tudom milyen. Olyan mint a joghurt, de mégsem.
Megszárít a puha anyaggal, de még mindig félek tőle. Azt hiszem bántani fog, ellopja a színeket mint tegnap. Ahogy kiérünk azonnal elő is veszi őket, meg a lap nevezetű fehérséget, és rajzolni kezd. Lassan közelebb húzódom, és én is csatlakozom, bár a karom még mindig fáj. Mindenféle furcsaság lesz a papíron, és egészen bele is feledkezem. Yuuyuu időközben eltűnik mellőlem, így felemelem a fejemet, majd meglepetten látom, hogy valami mást is tart a kezében ami színes. Kérdőn pillantok rá, és a színes valamire.
- Könyv - mutat rá, és megismételi párszor.
- K... könyv - mondom ki én is. A dícséret ezúttal sem marad el, ő pedig kinyitja a könyvet. Megbűvölve bámulom a megannyi formát, színt és érdekes, furcsa dolgot.
- Kép - hallom Yuuyuu hangját, és még elismétli párszor.
- Kép - utánzom én is, de nem rá figyelek igazából. Hirtelen ötlettől vezérelve mutatok a képen egy nagyobb felületre. - Zöld - mondom, és rápillantok. Ismét mond valamit, amit nem értek egészen, majd megdícsér, én pedig ismét érzem azt a joghurt szerű dolgot magamban. Mond sok mindent amit nem értek, de érdeklődve figyelek rá, és utánzom a szavakat amiket többször elismétel. Olyan nyugodt minden, mintha nem is ott lennék ahol valójában vagyok... Mutat még rengeteg mindent a könyvben, a színeket megmondom neki és valahogy most nem annyira félek tőle. Nem rémiszt meg ahogy megmozdul, és ez olyan különös, olyan mintha egyáltalán nem akarna bántani. Elrakja a könyvet, én pedig előtte ülök és nézem mindenféle rémület nélkül.
- Yuuyuu... piros - mutatok a hajára, mire megdícsér, és kezét a fejemre teszi. Összerezzenek, de nem húzódom el, nem érzem úgy, hogy bántani akarna. Inkább közelebb mászom, és egészen a lábához bújok, a melegség amit érzek nem hasonlít a szobához, a hideg kőhöz, még az esőhöz sem. Ez olyan... kellemes, olyan megnyugtató anélkül érezni egy lényt, hogy bántana.
Kopogtatnak és már volt alkalmam megtanulni, hogy ez mit jelent. A falhoz hátrálok otthagyva a Yuuyuuból áradó kellemes melegséget, és rémülten pillantok a lényekre akiket beenged. Miért engeded be őket Yuuyuu? Úgy félek, olyan borzasztóan félek. Megremegek ahogy hallom a hívó szavakat, de ezúttal nem ellenkezem. Felállok, és imbolygó léptekkel indulok meg feléjük. Nem érnek hozzám, most nem bántanak, és hamar ott találom magam a szobában, távol a fénytől, az esőtől és a melegtől. Yuuyuu, nem jó nekem itt... fázom... félek nagyon Yuuyuu.
Sokáig hallgatok az egyhangú csendben, csak várok a pokrócomon ülve, várom, hogy elvigyenek újra. Egy örökkévalóságnak tűnik mire az őrök feltépik az ajtót, a hajamba marnak és kiráncigálnak a folyosóra, majd berúgnak a szobába. Félénken tápászkodom fel négykézlábra, kímélve a karomat ami azóta elég csúnyán belilult, de amikor megpillantom Yuuyuut szinte teljesen el is felejtem. Félénken kúszom közelebb hozzá, miközben ő elővesz megint egy joghurtot. Furcsa a mozgása, kicsit merevebb, mintha ideges lenne. A joghurt ezúttal már ki volt bontva, de mikor lerakja a földre nem zavartatom magam, azonnal odamászom és kiborítom a földre. Yuuyuu mellettem térdel, és ugyan gyanakodva mérem végig, de nem adom jelét semmiféle félelemnek. Enni kezdek, kicsit más az íze mint szokott lenni, de kellemes, finom, és hamar végzek vele. Az esőből víz szobába még mindig fenntartással követem, nem nagyon merek a fehér tálca közelébe menni, csak nagyon lassan és óvatosan, ő pedig megnyitja az esőt. A tegnapihoz hasonlóan kinyújtom a kezem majd végighúzom az arcomon párszor. De hirtelen olyan furcsán kezdem érezni magam. Lassan összefolynak a szemeim előtt a dolgok, olyan különös az egész. Lassan dőlök neki a hideg csempének, és behunyom szemeimet teljesen ellazulva. Yuuyuu, mi ez? Olyan kellemes és nyugodt...
Olyan furcsa minden, lassan térek vissza az álomvilágból, és meglepetten tapasztalom, hogy valami puha anyagon fekszem, borzasztóan puha anyagon. Nem érzek se tisztítószer szagot, se semmi kellmetlent, a levegő olyan kellemes, és nem is túl hideg. Csukott szemmel érintem meg a vállamat, ám kezeim valami furcsa kötést érintenek, nem is értem mi lehet az. Bágyadtan nyitom ki a szemeimet, és erőtlenül ülök fel azon a fehér valamin, de a lélegzetem is elakad ahogy megpillantom a semmire sem emlékeztető helyet. Tele van formákkal és színekkel, olyan az egész mint egy lázálom, tele butaságokkal, kellemes fénnyel és puha dolgokkal. Kitágult szemekkel mászom le arról a magas, puha valamiről, talán ez lehet az ágy amit Yuuyuu tanított. Nem tudom felfogni, egyszerűen nem tudom, hogy hol vagyok, miért vagyok itt és mi ez a sok dolog aminek léteznie sem kéne. Reszkető térdekkel indulok meg a fal mentén, a sarokba halmozott puha figurák felé, és mikor odaérek értetlenül érintem meg az egyiket, majd ijedten hátrálok el. Ilyen puha dolog nem is létezik, nem értem, egyszerűen nem értem...
Mi ez...
Mi ez az egész?! Úgy félek, annyira félek. Pityeregve guggolok le kezeimet az arcom elé húzva, és csak arra kapom fel a fejem amikor valaki belép. Rémülten fordulok meg, de csak Yuuyuu lép be valami finom illatú, füstölgő dologgal a kezében.
- Yuuyuu...- mászom oda hozzá rémülten, és lábaiba kapaszkodva reszketek.
- Nincs semmi baj, Zhia - mondja azokat a szavakat, amiket már hallottam tőle párszor. Nem nyugszom meg egészen, de most, hogy ő itt van nem félek attól, hogy a puha figurák vagy a fehér dolog bántani fognak. Leteszi elém az illatos dolgot, miközben letérdel, én pedig érdeklődve szimatolom meg. Nem engedi el a joghurthoz hasonlító dobozt, így hiába próbálom, nem tudom felborítani.
- Tea - mondja a dologra mutatva. - Tea, mond Zhia, tea - ismételgeti, mire ismét ránézek a kavargó barnaságra.
- Tea - mondom ki lassan, halkan, hogy ne haragítsam magamra a szobában lévő gonosz dolgokat. Felemeli a teát, és ajkaihoz érinti, majd felém tartja. Értetlenül fogom meg a meleg bögrét, és Yuuyuu segítségével én is az ajkaimhoz emelem, majd érzem ahogy a számba csorog a langyos folyadék, ami meg nem a számba az le az államon, végig a nyakamon és a mellkasomon. Finom, édes, de ez más mint a joghurt, egészen más.
Karakter: Kitagawa Yuu
Megjegyzés: (kicsi Zhiámnak)
Mutogatom a könyvben a dolgokat, ő pedig szépen mondja utánam a szavakat. A színeket már ő mondja, amire nagyon büszke vagyok. Úgy tűnik, már nem fél tőlem, mert nyugodtan ül, és amikor megmozdulok, és elrakom a könyvet, akkor is nyugodtan ül, nem rezzen össze, nem menekül, nem húzódik el, nem kezd el sírni. Ez jó, mert ez is mutatja, hogy végre bízik bennem, és tudja, nem fogom bántani.
- Yuuyuu... piros – mutat hirtelen a hajamra, mire megdicsérem, és a kezemet lágyan a fejére teszem.
Összerezzen, de nem húzódik el az érintésre, ahogy eddig tette. Inkább közelebb bújik, egészen a lábamhoz, mint egy kiskutya. Olyan aranyos. De sajnos, a jó dolog hamar véget ér, mert kopogtatnak, mire Zhia riadtan húzódik a falhoz. Talán ő is tudja, hogy ha meglátnak minket együtt, az rossz. Az őrök bejönnek, majd Zhia megremeg, amikor szólnak neki, hogy menjen. Remegve áll fel, és elindul feléjük. Nem érnek hozzá, amikor kimegy, én pedig megnyugszom, hogy talán most nem fogják bántani szegényt. Sakano együttérzően néz rám, amikor kimegy, de nem tehet semmit. Holnap kell elvinnem Zhiát, de ezt Sakanoval is meg kell beszélnem.
~*~
Másnap reggel Hongo-sensei Sakano társaságában keres fel reggeli után. Egyikük sem tűnik túl boldognak, és talán azért nem, mert Sakano szerint túl sokáig időzöm itt. Hongo pedig azt hiszem, gyanakszik rám, pedig nem adtam rá okot. Hacsak azzal nem, hogy kettesben vagyok Zhiával, kamerák nélkül. Ez pedig okot adhat a gyanakvásra.
- Asakura-sensei! – szólít meg Hongo. – Gondolom, szeretné tovább tanulmányozni a kísérlet anyagát, mivel a legutóbb nem adtam önnek elég időt.
- Ha nem bánja, Hongo-sensei – mondom udvariasan, hogy ne hallja, mennyire boldog vagyok. – Szívesen átnézném újra, mert igen érdekes a kísérlet, amit folytatnak. Az emberi test teljes kihasználása a végletekig. Igencsak érdekes.
- Ahogy mondja – bólogat Hongo. – Szerencsére igen remek alanyunk van, akit senki sem keres. Hiszen Zhia tulajdonképpen nem is létezik, nincs családja, nincs otthona, sosem létezett – a hangsúlytól, amivel mondja, végigfut a hátamon a hideg. Mintha figyelmeztetne. – Mindazonáltal, a kölyök ránk van utalva. Ha kitennénk az utcára, napok alatt éhen halna, vagy megfagyna. Képtelen magáról gondoskodni, olyan, mint egy kísérleti nyúl. De hát, elvégre az is – nevet fel Hongo.
Hányni tudnék, és elborzaszt, amiket mond, de uralkodom magamon. Ezalatt a másik oldalamon, Sakano észrevétlenül a kezembe nyom valamit. Kicsi és hosszúkás, talán egy pendrive, és ahogy megtapogatom, rájövök, az is. Észrevétlenül rejtem a zsebembe, majd mikor belépünk a computerszobába, Hongo és Sakano magamra hagynak. Persze, csak miután Hongo beírja a jelszót, és figyelmeztet, ha végeztem, szóljak a kinti őrnek.
Körbenézek, és meglátom a kamerákat. Már tudom, hogy helyezkednek el, így próbálok olyan szögben ülni, hogy senkinek ne tűnjön fel, mit csinálok, de azt lássák, hogy az adatokat nézegetem. Előveszem a pendrive-ot, ami egy hagyományos tollnak látszik. Jó nagy, vagy száz gigás. Remélem, ráfér minden, vagy legalább az anyag nagy része. Óvatosan dugom be a gépbe, vigyázva, ne lássa senki, majd elkezdem rámásolni az adatokat, figyelve, hogy a másolás alul fusson. Sakano szerint nem fogják észrevenni, ha nem törlöm, mert a rendszer nem védett másolás ellen. Rámentem a szöveges dolgokat, és még három, jelszóval védett video is ráfér a pendrive-ra, mielőtt megtelne. Aztán egyszerűen kikapcsolom, kihúzom a gépből, és a felső zsebembe tűzöm egy ugyanolyan toll mellé. Jó két órát vesz el a dolog, és mikor szólok ki, Sakano lép be.
- Mondja azt, hogy tőlem kapta a tollat, mert az öné gyengélkedik – mondja halkan. – Délután beadom az altatót, mikor beviszik Zhiát. Ha kérdik, azt fogom mondani, hogy magának lesz, mert nehezen tud aludni.
- Erős altató? – kérdem, mikor elhagyjuk a szobát.
- Egy elefántot is elaltatna, szóval igen – bólint Sakano, majd mikor a cellákhoz érünk, akaratlanul is megállok Zhia cellája előtt.
~*~
Délután egyszerűen belökik, majd Sakano a kezembe adja az altatóporos zacskót. Remek. Ránézek Zhiára, aki a karját kímélve tápászkodik fel négykézlábra. A karja csúnyán belilult, de nem tört el, az látszana. Ahogy rám néz, már kúszik is hozzám, én pedig elkapok egy joghurtot, és belekeverem a port. Ideges vagyok, és szerintem Zhia is észrevette. Hiába nyugtatott engem Sakano, hogy minden rendben lesz, nem vagyok nyugodt. Ha elkapnak minket, akkor mindhárman meghalunk, mert nem fognak kegyelmezni nekünk.
A földre teszem a joghurtot, mire Zhia már mászik is felé, majd kiborítva a földre kezdi enni. Mellé térdelek, és várakozóan nézem. Azt volt ráírva, hogy pár percen belül hat, és a hatása legalább tizenöt órán át tart, ha az egész zacskót elhasználja az ember.
Mikor végez, a fürdőbe megyünk, ahová még mindig félénken követ, de aztán mosakodni kezd. És ekkor veszem észre, hogy kezd elálmosodni, majd lassan a csempének dől. Megtapogatom, megrázogatom, de alszik. Tudom, hogy Sakano kinn vár, így gyorsan megmosom Zhia arcát, majd egy törülközőbe csavarom a fiút, és kisietek vele a szobából. Amikor kinyitom az ajtót, Sakano már vár.
- Siessünk! – suttogja, majd körbenéz. – Nincs sok időnk. Épp őrségváltás van, de az tíz perc alatt lezajlik. Ha mázlink van, nem találkozunk senkivel. Jöjjön!
- És ha mégis? –kérdem idegesen, miközben sietve indulunk el a folyosón.
- Majd én elintézem – fordul felém Sakano. – A kocsi kinn vár az udvaron, egy megbízható emberünk ül a volán mögött. Sajnos nem mondhatom el még magának sem, hogy hová megyünk. Ha elkapnának, és maga kifecsegné, akkor nekünk végünk lenne.
Bólintok. Nem vagyok olyan ostoba, mint sokan hiszik. Gyorsan haladunk, néha a falnak lapulunk, ha lépteket hallunk, vagy bemenekülünk egy-egy üres szobába. De szerencsésen kiérünk anélkül, hogy egy lélekkel találkoznánk. Ideges vagyok, Zhia azonban békésen alszik az karjaimban. Mikor végre kiérünk az udvarra, már alkonyodik, de az eget sötét felhők borítják, így inkább este van, mint nappal. Sakano egy furgon felé irányoz minket, amelynek vezetőülésén egy idősebb férfi ül. Biccent nekünk, majd nyitja a hátsó ajtót, hogy kényelmesen beférjünk. Beülök Zhiával, akit azonnal lefektetek az ott található ágyfélére. Sakano a vezető mellé ül, és már indulunk is. A kapun is átjutunk, az őrök megismerik Sakanot és a másik férfit, akinek, mint megtudom, Takebaya a neve.
Ideges vagyok, mert nem tudom, hová megyünk, de megnyugtatnak, minden rendben, és a fiú szobája is készen fog állni, mire megérkezünk.
Aztán nem tudom mikor, valamikor éjjel érkezünk meg valahová. Mikor megállunk, és kiszállok Zhiával a karomban, akkor látom, hogy egy erdő szélén vagyunk, és előttünk egy nem túl nagy, de azért szép, régi stílusú ház áll. A távolban látok még házakat, talán egy kisvárosban, vagy faluban vagyunk.
- Hol vagyunk? – kérdem kíváncsian.
- Jó messze mindentől – mondja Sakano. – Ezt a falut Mibuchinak hívják, Dél-Japánban vagyunk, körülbelül ötszáz kilométerre Tokiótól. A hely elég ritkán lakott, a lakosság száma alig éri el a hatszáz főt, szóval itt nyugodtan leszünk egy ideig. Én holnap elmegyek Tokióba, leadom az adatokat a főnökömnek.
- Értettem – bólintok, majd elindulunk befelé.
A ház szépen berendezett, minden van benne ami kell. Nappali, egy háló nekem, egy másik Sakanoéknak, konyha, előszoba, fürdő, és egy szoba, ami Zhiának lett berendezve. Mikor belépek, a szám is tátva marad. Mindenhol színek, a takarón is, a földön és a polcokon plüssállatok, könyvek, színezők, ceruzák, filctollak. Sakano kinyitja a szekrényt, ahol ruhák tömkelege várja Zhiát. És egy külön fürdője is van, ahol szépen lemosdatom, megmosom a haját, majd lefertőtlenítem a sebeit, és miután Sakano hoz kötszert, a karját és a vállát is bekötözöm. Békésen alszik, nem is tudja, hogy már jobb helyen van.
Aztán ágyba fektetem, és betakarom a puha, meleg, színes takaróval. A függönyök behúzva, csak az éjjeli lámpa világít, én pedig az ágy mellé ülve megsimogatom Zhia kimerült, de gyönyörű arcát.
- Aludj jól! – suttogom. – Most már biztonságban vagy, Zhia.
Hamarosan felállok, és leoltom a villanyt, majd elhagyom a szobát. Ha felébredt, úgyis tudni fogom. Én is megfürdöm, majd elvágódom az ágyamon, és már alszom is.
~*~
Már világos van, mikor magamhoz térek, és még én is meglepődöm, hogy nem az intézetben vagyok. Sakano már nincs ott, sem Takebaya, de egy üzenet vár, hogy várhatóan két-három napon belül megjönnek, én ne mozduljak a házból, vagy ha muszáj, ne nagyon mászkáljak a faluban, ne keltsek feltűnést. Sóhajtok egyet, majd mivel a gyomrom jelez, a konyhába megyek, hogy összeüssek magamnak egy kis reggelit. Csinálok teát, méghozzá két bögrével, mert Zhiának innia kell. Valami újat is ki kell próbálnia. Miután megreggelizem, beviszem neki a teát, és ahogy sejtettem, már elmúlt az altató hatása, mert fenn van. Nekem háttal ül a földön, és sír, amikor pedig meghallja a lépteimet, riadtan fordul felém. Biztos meg van ijedve az új helytől, mert olyan kétségbeesve néz rám, hogy a szívem is belefájdul. Nem tudja, hogy hol van, miért van itt, mi történt. De majd mindent megtanul.
- Yuuyuu...- rémülten mászik hozzám, és kapaszkodik a lábamba.
- Nincs semmi baj, Zhia – mondom halkan, hogy megnyugtassam, de nem nyugszik meg teljesen, habár már kevésbé remeg, mikor letérdelek mellé. Érdeklődve szimatol bele a bögrébe, de nem eresztem el, így nem tudja kiborítani. Azt hiszem, csalódott. - Tea – mondom a teára mutatva. - Tea, mondd Zhia, tea – ismételgetem, mire végre ránéz az italra.
- Tea – mondja halkan és lassan, mint aki fél.
Ajkaimhoz emelem a bögrét, mire értetlenül néz, de aztán segítek neki inni. Megérti. A teának legalább a fele landol Zhia mellkasán, aztán a szőnyegen, ahogy végigfolyik az állán és a nyakán. De nem baj. Majd megtanul rendesen inni és enni is. Mikor végül kiürül a bögre, előveszek egy törlőkendőt, és letörlöm a tea maradékát Zhiáról. Összerezzen, de szerintem inkább az új élmények miatt, mint, miattam, vagy érintés miatt.
- Minden rendben, Zhia – mosolygok rá, mire rám néz. – Semmi baj. Már nem kell félned, itt biztonságban vagy. Többé senki sem fog bántani, érted? – nézek rá, és óvatosan kinyúlva, lágyan megérintem a fejét. – Semmi baj, Zhia. Semmi baj. Minden rendben, kicsim – suttogom, ő pedig a lábamhoz húzódik. – Többé nem lesz fájdalom, csak jó dolgok. Színes dolgok, rendben?
- Szín – suttog. – Szín – mutat körbe.
- Igen, Zhia. Sok-sok szín – simogatom meg a buksiját, mire jobban bújik hozzám. – Sok-sok szín.
Sokáig ülünk, és a lábam már kezd elgémberedni, mire végre Zhia megmozdul. Érdeklődve nézelődött eddig is, de talán, mert itt vagyok, most bátrabb. Rámutat egy macira, egy puha, fehér macira, ami a sarokban ül, és elég nagy. A kezembe veszem a macit, és odanyújtom neki, de hátrálni kezd. Mintha félne tőle, és bizalmatlanul szemléli.
- Nem kell félned – mondom halkan. – Nem bánt, látod? Csak egy játék. Játék – mutatok a macira. – Játékmaci, érted? Já-ték-ma-ci – tagolom neki a szót. – Já-ték-ma-ci. Já-ték-ma-ci.
- Já… já… - próbálkozik.
- Já-ték-ma-ci – szótagolom ismét, majd ismét, ameddig képes kimondani.
- Já… játék… játék… ma… ci… - ismétli. – Játék… maci… - ötödjére sikerül kimondania a szót. – Játékmaci.
- Ügyes vagy, Zhia – mosolygok rá.
- Fehér – mutat a macira. – Fehér játékmaci.
- Nagyon ügyes vagy – bólintok. – Igen, fehér játékmaci.
Mintha boldogabb lenne. És nagyon jó boldognak látni. Még sok szót kérdez, a könyvekből, a játékokról, a tárgyakról. Sokat mondok neki, és őt a többségét jól is mondja ki. Sokra emlékszik, főleg a színekre, és már ügyesen kapcsolja őket össze a tárgyakkal, amire büszke vagyok, ő pedig boldog, és egészen nyugodt. Miután megmutatom neki, hogy azok a félelmetes játékállatok nem bántanak, már hajlandó hozzájuk nyúlni, de csak akkor, ha én is ott vagyok. De nem haragszom rá, hiszen még nagyon fél, sok rosszban volt része, és nem is fogom kényszeríteni, hogy elhagyja a szobát, vagy olyasmit tegyen, amit nem akar. A szobában meleg van, és így ő sem fázik, pedig pucér, ahogy a világra jött. Kíváncsian nézi a kötést, ami a vállán van, és rá mutogat, hogy az vajon mi lehet.
- Kötés – mondom türelmesen. – Kö-tés. Kötés, Zhia mondd, kötés.
- Kö… kö…tés. Kötés – mondja halkan, mire megdicsérem.
- Hamar bele fogsz jönni mindenbe, Zhia – mondom, mire értetlenül néz rám. – Nem érted, igaz? Nem baj, majd idővel nagyon nagyon sok szót fogsz megérteni, és akkor majd tudunk beszélgetni is, rendben? – fogom két kezem közé finoman az arcát, mire megremeg. – Ne félj, sosem foglak bántani – hajolok közel hozzá. – Soha, érted? De tudom, hogy érzed, hogy nem bántalak, ha nem is érted, amit mondok neked. Te belül érzed – simogatom meg az arcát finoman. – Biztonságban vagy, azok az emberek már nem tudnak téged bántani, ígérem. Soha többé nem lesz rossz dolog, fájdalmas dolog, nem kell többé félned senkitől, jó? – hajolok közelebb, és egy apró puszit nyomok a homlokára.
Érzem, hogy ledermed, mint aki nem tudja, hogy most mi történt. Valóban nem tudhatja, hiszen nem hiszem, hogy valaha is kapott volna egy puszit, egy ölelést, bármit. De most majd sok ilyesmit fog kapni. Riadtan néz rám, de amikor rájön, hogy nem rossz dolog történt, már nyugodtabb, ám a teste még mindig feszült. Aztán a gyomra megkordul, mire halálra váltan néz rám.
- Éhes vagy, igaz? – nézek rá gyengéden, és elengedem. – Hozok neked valami finomat enni, jó?
- Yuuyuu… - suttog halkan, mikor felállok.
- Nincs semmi baj, Zhia – mondom. – Mindjárt jövök, jó? Várj meg!
Kimegyek a konyhába, és egy tányérkára csokis kekszet teszek, majd főzök még egy bögre teát neki. Nem tart sokáig, de mire visszatérek, Zhiát könnyek között találom, és mikor meglát, már iramodik is hozzám. Kis butus, azt hitte, hogy itt fogom hagyni? Biztosan azt. Leülök a földre, és leteszem elé a tányért. Könnyes szemekkel néz rám, majd a tányérra, és a kezemben tartott bögrére.
- Tea – mutat a bögrére, mikor már kissé megnyugodott, és rájött, nem fogok elmenni.
- Igen, Zhia – bólintok. – Tea – óvatosan megitatom, majd a a tányérra mutatok. – Keksz. Mondd, Zhia, keksz. Keksz.
- Keksz – utánozza, mire bólintok, majd egy szemet elveszek, és beleharapok.
Érdeklődve nézi, majd óvatosan vesz el ő is egyet, és beleharap. Aztán már eszegeti is. Úgy tűnik, ízlik neki, de hát kinek ne ízlene a csokiskeksz? Alig pár szem van a tányéron, hiszen nem erőltethetem túl a gyomrát. Az adagot fokozatosan kell emelni, és először a finomabb dolgokkal kell megismertetnem, amit minden gyerek szívesen eszik. Csak ülök mellette, és nézem, ahogy csemegézik. Azt hiszem, elégedett, mert nem látom, hogy félne, vagy nem ízlene neki a kekszecske. Én meg azon kapom magam, hogy már azon filózok, vajon mi lesz vele, ha mindent megtanul tőlem. Vajon, meddig maradhat velem, mielőtt elveszik tőlem. Mert el fogják, ez biztos.
Karakter: Zhia Sen
Megjegyzés: ~ Yuuyuunak (Vége)
Hát elérkeztünk ide, bár sokkal később terveztük a befejezést, de az élet kegyetlen. Te pontosan tudod, mennyire szerettem ezt a játékot, kár lenne erről ódákat zengeni. Íme az utolsó bejegyzés, csak neked, csak most, és remélem sokáig emlékezni fogunk rá, nekem gyönyörű perceket szerzett ez a felfelé épüli játékocska, és mindenbizonnyal nem volt mindennapi ötlet és felállás. Köszönöm a játékot, minden percéért hálás vagyok! (:
Minden rendben, Zhia.
A szavak, amik nélkül talán már nem is tudnék létezni. Minden sokkal szebb, sokkal kevésbé fáj mióta ezek a szavak körülölelnek, megvédenek attól ami fáj, ami piros, ami sötét és kegyetlen. És beszél, sokat, sok szó, amit én nem ismerhetek, sok hang ami megnyugtatja háborgó tudatomat, és hirtelen a világ nem sok félelmetes dologból áll, csak belőle, és belőlem.
- Szín... - suttogom, majd körbemutatok és megismétlem. Hozzámér, de nem tudok távolabb húzódni, valami fogvatart, odahúz hozzá, testének melegéhez, érintéseihez, szavaihoz, minden mozdulatához, mintha a testem szerves része lenne ő is, és az én létezésem csak tőle függene. Az én létezésem, ami mintha más értelmet nyert volna abban a pillanatban, hogy tükörképét láttam magam előtt a kiköhögött véres tócsákban, reszketve bújtam a falhoz, sírtam, zokogtam, fáztam és fáradt voltam, de nem miatta. Ő meleget adott, a gyomromat mardosó állandó érzést enyhítette, nevet adott a körülöttem lévő tárgyaknak, fényt csempészett a sötétségbe, esőt teremtett és messzire űzte a fojtogató vizeket, és mikor úgy fájt, olyan nagyon fájt, meggyógyította, és valami mintha ébredezni kezdett volna bennem, amire mindenki azt hitte, hogy már meghalt. Azt hiszem rájöttem valamire, amit eddig próbált minden mozdulatával és cselekedetével megértetni velem; én is isten vagyok. Én is ember vagyok. Nem értem miért, és hogyan, nem értem mikor váltam azzá, mint akik ők, vagy mint aki Ő, nem értem azt a rengeteg kínt, fájdalmat, ami az otthonommá tette azt a helyet, nem értem ez a hely miért más, csak azt tudom, hogy különbözik, és én sem vagyok már az a szánnivaló rongy, és látom, hogy a világ egyre nő körülöttem. És hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzik a múlt. A sötét szoba, a vízcseppek, a hideg, az agyonhasznált pokróc, a hideg, nedves padló, a tálka amiben kaptam az ételt, a rettegés, a piros, az istenek csízmáinak ütemes koppanásai a sötétben, a kulcs és a láncok zörgése... de mégis, ha arra a helyre gondolok, az otthonomra, Yuuyuu jut eszembe először, s csak mindezek után a többi dolog. Yuuyuu az én otthonom, és ahol ő van, ott én is otthon vagyok, legyen az akár az apró, fehér szoba, vagy ez a rémisztő színkavalkád, valamit mintha minden egyes vele töltött perccel egyre inkább visszakapnék, minden egyes tanult szóval egyre többnek érzem magam. És tanít, most is tanít, hagyja, hogy érintsem, hogy részesüljek teste melegéből, és én úgy érzem most ebben a pillanatban semmi más nem számít. S mindent megakarok tenni azért, hogy őt is lássam olyan furcsán, olyan boldognak.
- Fehér játékmaci - mondom magabiztosan, eddigi ismereteim alapján raktam össze teljesen egyedül, és nem maradhat el a szokásos dícséret.
Talán azért vagyok itt, hogy őt boldoggá tegyem, és ez boldoggá tesz engem is.
Kekszet rágcsálva ülök mellette, ő pedig hirtelen felpattan, és mosolyogva lép oda egy fekete dobozhoz.
- Mutatok valamit, Zhia! - mondja, én pedig kíváncsian húzódom közelebb. Megnyom valamit, és hirtelen rengeteg szín és kép tárul a szemeim elé, szétnyílnak ajkaim, és teljesen ledöbbenve meredek a dobozban mozgó istenekre. - TV - ül vissza mellém Yuuyuu.
- Tévé - ismételem, de teljesen leköti a figyelmemet a sok szín és fény. Kicsit bántja a szememet, de pont nem annyira, hogy az fájjon. Egy hosszúhajú és egy rövidhajú isten állnak egymás mellett, különös törülköző és takaró szerű dolgokba csavarva. Beszélnek, nem úgy mint Yuuyuu, valahogy ez teljesen más.
- “Te különleges vagy nekem. Nagyon különleges!” - hallatszik, én pedig közelebb kúszom. Megérinteném az egyiket, de üvegnek ütközöm ami kicsit megcsíp, így inkább lerakom a kezemet és Yuuyuu felé fordulok.
- Ku... kulonléges - próbálom utánozni, mire Yuuyuu elmosolyodik.
- Különleges.
- Kulonléges? - kérdőn pillantok rá. Sóhajt egyet, majd a fejemre teszi a kezét, én pedig dorombolva bújok hozzá.
- Különleges. Zhia különleges - mondja, és ajkait a homlokomhoz érinti. Ingébe kapaszkodom,és arcához hajolok.
- Yuuyuu külonléges - óvatosan símítom arcát orrommal, és mosolyogva nézek bele szemeibe. Az egyetlen isten, aki istenné tett engem is, az egyetlen, aki valaha ilyen közel lesz hozzám, az egyetlen, aki nyugalmat, és nem félelmet hoz magával. Yuuyuu az egyetlen...
- Ügyes vagy, Zhia! - ölelése nyugtató, és az álom most először úgy száll rám, hogy tudom, akármeddig alszom, mellette fogok ébredni, és ő sosem fogja hagyni, hogy újra fájjon.
Nagyobb lett a világ,
Hát nagyobb lettem én is!
Melletted élni tudok, és egyre nagyobbá válok,
De amíg itt vagy a közelemben a világ is egyre nő.
Nincs vér, nincs fájdalom,
Megnőtt a hatalmam,
Örökké a te szolgád és csodálód maradok,
És talán sosem lesz neve annak az érzésnek, ami az egyre terjedő világossággal a lelkembe fészkeli magát,
De talán nem is kell neki név, mert így válik valóban teljessé, és így lesz az Enyém.
Vége.
|
