Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Karácsonyi novellapályázat
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

William a vérfarkas és Timo
Korhatár: -
Műfaj: Sötét
Kategória: Befejezett szerepjátékok
Feltöltő: Levi-sama
Feltöltve: 2012. 01. 23. 10:12:01
Módosítva: 2013. 02. 12. 20:03:22
Módosította: Levi-sama
Megtekintve: 5983 db
Kritikák: 10 db
Fantasy - Yaoi 

Egy újabb befejezett játék, ami sokat jelent kicsiny szívemnek. Nagyon élveztem ezt a játékot, és ezért nem szeretném elfelejteni.

Timo-t írta Onichi, a Vérfarkas király pedig az én tollamból öltött testet.

Will képe (képre katt, és előjön a karakterlap)


Timo kép és karakterlap:


___________________________________________________________________________
 


Will-Timo

 

Will

 

Kiszállok a kocsiból, ahogy kinyitják nekem az ajtót. Puha bőrcipős lábammal az aszfaltra lépek, majd teljesen felegyenesedve cirógatom végig az erdő fáit, aranysárgán izzó tekintetemmel. Imádom az erdőket.

Sötét öltönyöm belső zsebéből előhalászom színarany cigarettatárcámat, és az illatos, negyedrész füvet tartalmazó dohányt a számba teszem. Egy kéz kúszik elém égő öngyújtóval. Mélyen magamba szívom a füstöt, majd a sötét égbolt felé fújom. Arcomon gonosz kis mosoly terül szét, ahogy Armandra gondolok. Imádom megváratni őt, szeretem látni ahogy uralkodni próbál arcvonásain. Szeret higgadtnak és méltóságosnak tűnni azaz idióta. Hehe.

Felveszem sötét napszemüvegem, de látásom így is tökéletes. Sötét hajamba túrok szabad kezemmel, és lassan elindulok a tárgyalás megbeszélt helyszíne felé. Embereim néhány kivétellel mind átváltoztak már. Két alfám (mert csak ennyit tűrök meg a hordámban) már ott vannak, és rám várnak.

Laza mosollyal lépek ki a fák közül, és a középen álló ezüstszőke hajú Armandot azonnal kiszúrom. Idáig érzem az erejét, ahogy ő is az enyémet.

A szél meglebbenti fekete öltönyöm gallérját, és besiklik fehér ingem alá. Mmmrrr...

- Armand... - morranok nagyon mély hangomon.

- William - biccent vissza ő. Komolyan mérem őt végig, és lassan leveszem a szemüvegem, nehogy azt higgye, nem merek a szemébe nézni. A direkt szemkontaktus nekünk farkasoknak nagyon fontos. Mindenki mással szemben ezt általában kurvára leszarom, de ő Armand. Az egyetlen farkas, akit velem egyenrangúként ismerek el.

- Hallgatlak - töri meg a kis hatásszünetet. Zsebre vágott kezekkel lépek közelebb hozzá, átlépve a bűvös udvariassági távolságot. Azonnal izgatottan kezdenek mocorogni emberei, de ő csak egyet int, és mintha egy esti mese és egy bögre kakaó után lennének, hirtelen lecsillapodik mindenki. Micsoda kis mutatvány.

- Lenyűgöző - ütöm össze lustán a tenyeremet, megtapsolva a mutatványt. - Mindig is csodáltalak a hidegvéredért. Én sajnos heves természet vagyok. Nagyon is.

Eszembe jut pár kellemes emlék, és megnyalom a számat. Mmmrrr...

- Nem azért találkoztunk ma, hogy a természetedről beszéljünk.

- Oh de türelmetlen valaki... - vigyorodom el, hosszú szemfogaimat megcsillogtatva.

- Térj a tárgyra William! Mit akarsz?

- Mindent - tárom ki kezeimet. - De ki ne vágyna erre? Na jó, nem leszek túl mohó... Elmegyek a városból, ha mindazokat a farkasokat visszaszolgáltatod nekem, akiket elvettél.

- Nem vettem el tőled senkit, maguktól jöttek el hozzám. Szabad akaratukból.

Veheheehheeee!

- Még hogy egy vérfarkas akinek szabad akarata van? Vénségedre szentimentális lettél, Armand? - röhögök a képébe, feldühítve mellette álló egyik alfáját.

- Elég! Ne merészeld sértegetni a királyunkat!

Felforr a levegő, enyéim ereje fellángol mögöttem, felkészülnek a harcra. Lefagy a mosoly arcomról, és abba hagyom a röhögést.

- Nem háborúzunk - mondom komoran, visszaintve farkasaimat a fák közé. Nem tehetem, mert a vámpírurak dühét zúdítanám a klánomra, azt pedig nem kockáztatnám meg. Máshogy is elérem a célomat, én tudom a legjobban.

- De mindaddig portyázni fogok nálad újra és újra, amíg vissza nem adod ami az enyém.

Igen, főleg egy kis farkaskára fájnak a szemfogaim. Már három hónapja hogy elszökött tőlem, és kurvára hiányzik... Még nem volt ilyen szép játékszerem sosem, és kibaszottul pipa voltam amikor megtudtam hogy átállt Armandhoz.

- Nem nevezheted magadénak azt, amit soha nem birtokoltál.

- Majd meglátjuk... ki nevet a végén.

 

Gonosz nevetéssel hagyom faképnél őket. Én szóltam...

 

A fák között még visszapillantok Armandra.

 

Én mindig megkapom amit akarok. Ha kell, megkeresem a gyengepontodat Armand, és felhasználom ellened. Mert tudom hogy van.

 

Mindenkinek van gyengéje...

 

Nekem is.

 

 

***

 

 

Csak telnek és telnek a hetek. Jó néhány exfarkasomat levadászta már a hordám, és bűnhődnek a Handor privát szolgáltatásait „élvezve”. Hehe... Mondanom sem kell, hogy kevesen élik túl. Nem vagyok kíméletes az árulókkal, amúgy sem kenyerem a könyörületesség. Mi a fasz vagyok én?! Üdvhadsereg? Faszomat.

 

Újabb zsákmányt cibálnak be a kastélyom dísztermébe, ahol a trónomon ülve, lusta mosollyal gyönyörködöm a szőnyegen párzó farkasaimban. Tekintetem azonnal odakapom, és amikor meglátom a zsákmányt, csalódottan felmordulva karmolom végig a székem karfáját.

 

- Timo? - kérdezem vicsorogva. Most se hozták őt... Erőm hullámzik körülöttem dühömben. Remegve hajolnak meg előttem, és a nőstényt akit elkaptak a szőnyegre lökik elém. Szép darab, de nem nekem. Én nem szeretem a nőket.

- Sajnálom királyom, őt képtelenség levadászni. Ki sem teszi a lábát A Lykan Klán bázisáról. Be pedig nem törhetünk, mert...

 

Felemelem a kezem, hogy félbeszakítsam. Kurvára tudom én is, hogy nem támadhatjuk szembe direkt a Lykanokat. A vámpír urak pipák lennének.

- Kuss. Ezt vigyétek a többihez. - Egy kis üvegcséből felszippantok némi kokót, és lehunyt szemekkel nyugszom meg. Kibaszottul utálom ha nem kapom meg amit akarok.

Elvigyorodom, és felállok.

- Te, te, te és te - mutatok néhány szép nőstényre és erős alfára. - Öltözzetek ki. Vendégségbe megyünk.

Gonosz mosollyal sétálok a bejárati ajtóhoz, és az előálló limuzinokra pillantok. Nekem átöltözni nem kell, mert mindig drága és mutatós öltönyökben vagyok. Sokat adok a külsőmre...

 

 

***

 

A kapuban már vár ránk a fogadóbizottság. Armand kissé morcosnak tűnik... Hehe.

 

Kiszállok a kocsiból, és biccentek neki. Kölcsönös üdvözlés után bevezet az impozáns épületbe, amely csak kevéssel marad el az enyémtől. Ők nem használnak reflektoros díszkivilágítást, pedig szerintem úgy mutatósabb.

Fekete márványpadlón koppannak lépteink, amikor a hallon keresztülsétálunk, egyenesen egy szép nagy fogadószalonba. Minden kék és ezüst, nagyon ízléses... ezt belátom. Én a klasszikus, régies berendezést nem szeretem. Nálam modern minden. Fekete, barna és króm. Kurva nagy plazmatévék, rejtett hangfalak és süppedős szőnyegek, miegymás.

És a hálószobám... mrrr... matt fekete minden. Egyedül az ágyneműm fényes fekete szatén, amin rohadt jól mutatnak az én kis áldozataim... mellesleg a vér sem látszik. Jó kis szín ez a fekete.

 

- Nem tudom hirtelen miért akarsz tárgyalásokat kezdeni, amikor szinte minden régi farkasodat visszamartad magadhoz - dörmögi Armand, felém nyújtva egy pohár konyakot. A kanapén ülve, lezserül nyújtom érte a kezem. Mmm... finom.

Mielőtt megszólalhatnék, beront egy inas vagy mi az ajtón, és kihívja Armandot. Magunkra hagy minket az alfájával, és az én két alfámmal. Megnyalom a számat és elvigyorodom. A poharat a farkaska kezébe nyomom, és kisétálok az erkélyajtón. Magasan jár fenn a nap, a szél lágyan borzolja a fák lombjait. Kurvára unalmas.

 

- Sétálok – vetem hátra.

Huss, már a füvön kaptatok keresztül, hallom a hátam mögött ahogy farkasaim nekirontanak annak az egynek, hogy feltartóztassák. Gonosz mosollyal szippantok a levegőbe, és tévedhetetlenül ráhibázok. Mindig is imádott a kicsike ilyen időben egy fa alatt üldögélve rajzolgatni meg írogatni egy füzetbe.

 

Hamar megtalálom, és bingó. Egy fa alatt gubbaszt, egy ceruza végét rágcsálva. Babakék szemei álmodozva merülnek el a horizontban, puha, fekete tincseit a szél arcába fújja.

Izgatottan vájom karmaimat a rejtekhelyemül szolgáló fa törzsébe. Hhrrr... olyan kurva szép még mindig... Azok a szemek... Azonnal magukkal ragadtak, amikor először néztem beléjük. Véletlenül vettem észre őt, épp új szubhímeket keresgélve sétálgattam egy parkban, amikor ő ugyanígy álmodozva rágcsálta a ceruzáját egy fa alatt.

Még aznap elhozattam magamhoz farkasaimmal, és megkeféltem kíméletlenül. Gyönyörűen tud sikoltani és sírni. Észveszejtő látvány, amikor hófehér bőrén végigcsordul skarlátvörös vére... A legszebb mégis akkor, amikor elélvez: az orgazmus pillanatában a szemei elsötétülnek teljesen. Csodaszép. Ezért nem engedtem őt ki a karmaimból egyszer sem, és nem hagytam hogy más hozzáérjen. Ő az én játékszerem, csak az enyém. Volt.

Végigszántok dühömben a fakérgen, leforgácsolva belőle nem csekély darabokat.

Felém fúj a szél, így mélyen magamba szívhatom édeskés vanília illatát. Beleborzongok a vágyba, testemben a vérem forrón kezd száguldozni, merevedésem éledezni kezd.

Miután ő elszökött tőlem, hetekig tomboltam, kíméletlenül megtorolva minden szubhímen az ő árulását. Miután lenyugodtam, már nem kellett senki. Ez is az ő hibája! Grrr.... teljesen elcsavarta a fejemet ez a kis dög!

Nesztelenül lopózom mögé, és abban a pillanatban, amikor felsikkantva talpra ugrik, torkát megragadom fél kezemmel és a fatörzshöz vágom. Másik kezemmel kényelmes lassúsággal veszem le napszemüvegem, mélyen a babakék szemekbe merülve. Félelmének íze és illata teljesen eszemet veszti.

- Szia nyuszi - morgom mély, farkas hangomon. Puha ajkai kinyílnak, de csak nyöszörgés tör ki belőle. Elvigyorodom, szemfogaim megcsillannak a napfényben. Nincs teketória, durván csókolom meg, mohón és féktelen szenvedéllyel. Másik kezem ujjai a fatörzsbe mélyednek, olyan elemi erővel tör rám a vad kéjvágy. Fel is mordulok, mi több, belehörgök a szájába.

Lihegve tépem el tőle magam, homlokomat az övéhez támasztva merülök el tekintetében, szemeim sötétek a haragtól.

- Komolyan azt hitted, hogy előlem elmenekülhetsz, nyuszi? - Becenevének említésétől összerándul. Mindig nyusziztam szex előtt és alatt, főleg amikor bevadultam. Emlékszik a kis édes, hogy egyem a szívét. 

 

Timo

Már három hónapja. Három hónapja már csak álmaimban üldöz. Onnan képtelen vagyok kikergetni fénylő szemeit és émelyítő kacaját. Ott még uralhat… de csak ott. Új életet kezdek. Megint. A Lycan klán tagja vagyok, és soha többet nem megyek vissza hozzá. Nem… Itt biztonságban vagyok, megvédenek, becsülnek, már amennyire egy hozzám hasonló… - mi is a szavuk rá? - Szubhímet meg lehet becsülni. Szépen lassan megtanulom új életem, lényem szabályait, és szép lassan elzárom sötét emlékeim. Nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjanak rajtam, talpra kell állnom!
Igaz, még nem merem elhagyni a falka központját, de lehet, hogy soha nem fogom rávenni magam. El kell szakadnom a családomtól, hisz csak veszélyt hoznék rájuk… jobb ez így.

 Elnyúlok hosszú ágyamon, és belefojtok egy ásítást az egyik párnába. Ez a sok gondolkodás lefáraszt, ráadásul nem is aludtam valami jól, olyan rossz előérzetem volt, de nem tudom miért. Vajon ez is a farkas léttel jár? Fogalmam sincs…  
Halkan kopognak az ajtón, és válaszom meg sem várva lép be valaki. Föl sem nézek, hiszen úgyis tudom ki az. Nem sokan szoktak meglátogatni… jobban mondva csak egy valaki,
Ian. Ő gondoskodott rólam mikor idekerültem, jobban mondva ő volt az egyetlen akit eltűrtem… és most sem szeretem ha a többen vannak mellettem. Tudom, hogy egy falkában fontos lenne a többiekkel érintkezni, de… én nem bírom. Még ha Ian próbál hozzám bújni, attól is menekülök… túl sok emléket ébreszt.
Besüpped mellettem az ágy, és egy puha tenyér simul hátamra. Szinte azonnal bevillan egy hideg sárga szempár. Összerezzenve fordulok oldalamra, megszabadulva kezétől. Pont erről beszéltem.
-
Timothy, ki kéne mozdulnod egy kicsit… Legalább sétálj egy keveset a kertben, vagy gyere le közénk. Jót fog tenni meglátod – próbál meggyőzni, de én csak nagyokat pislogok rá. Olyan gyönyörű… már első alkalommal megcsodáltam hosszú barna haját, és megnyugtató, meleg tekintetét. Ráadásul az ereje sem kicsi… azt hiszem, bár az ilyen dolgokhoz még nem nagyon értek.
- Muszáj? – nagy kiskutya szemek, de nem győzik meg. Halkan sóhajtva ülök föl, kipillantva az udvarra nyíló üvegajtón. Talán nem is annyira rossz ötlet, és inkább ez, mint a rengeteg ember… illetve farkas. – Akkor kimegyek, de nem sokáig! – szögezem le a dolgot, mire csak egy mosoly a válasz.
- Addig maradsz, amíg jól esik. Ha meggondolod magad, tudod merre szoktunk lenni – búcsúzóul végigsimít karomon, és szinte hangtalanul hagyja el a szobát.
Lehunyom szemeim, és hagyom, hogy ereje utolsó morzsái simogassák bőröm. Legszívesebben beleburkolnám magam, mint egy puha takaróba, olyan jó érzés. Sokkal másabb, mint William…
Fölpattannak szemeim, s remegve ölelem át magam. Ennyit a pillanat varázsáról. Most már az a csöppnyi kedvem is elment attól a sétától, de hát megígértem.

 Hosszas öngyőzködés után végül magamhoz veszek egy füzetet és egy ceruzát, majd kilépek a kertbe. Lehunyom szemeim és mélyet szippantok a levegőből. A szaglásom sokat fejlődött mióta… szóval… sokat fejlődött. A rengeteg illat, amik eddig rejtve maradtak orrom előtt, most fokozatosan találnak rám, szinte megrészegítve. A rengeteg virág, amiket ha akarok akár külön-külön is meg tudok nevezni, és még a friss föld illata is… kábító.
Teszek pár lépést, még mindig csukott szemekkel. Élvezem, ahogy a fűszálak simogatják talpam, a nap melengeti bőröm, ugyanakkor a lenge szellő lehűt. Egyedül emiatt elviselhető ez az egész farkasosdi… ezért az érzésért megéri.
Az egyik gyümölcsfa alá leheveredve nyitom föl füzetem, keresve egy üres oldalt. Igazából semmi ötletem nincs, így csak firkálgatni kezdek, hallgatva a madarak halk énekét.
Nem volt rossz ötlet kijönni. Régen nagyon sokat ültem a parkban, ott mindig könnyebben ment az írás, de most… Az elmúlt hetekben ki sem mozdultam a szobámból. Ha nem egyedül kuporogtam sötét gondolataimmal, akkor
Ian- t hallgattam. Mindig válaszolt a kérdéseimre, így rengeteget megtudtam a vérfarkasokról. Mindeddig úgy hittem a vérfarkasok állatok, amik el akarják pusztítani az embereket, és át akarják venni az uralmat, de tévedtem. Ugyanolyanok, mint az emberek. Van saját politikájuk, viszályaik, sőt normális életük. Legtöbbjükről senki nem tudja, hogy mik valójában. Furcsa lehet… de lassan nekem is bele kell rázódnom. Még szerencse, hogy itt minden segítséget megkapok.
Sőt, Ian még a vámpírokról is mesélt, igaz nem sokat, de legalább most már tudom, hogy nem úgy kell őket elképzelni, mint a jó öreg Dracula-t. Egyszer szívesen megnéznék egyet közelről is…

 Elmerengve rágcsálom ceruzám végét, mikor villámként cikázik át rajtam az ereje. Nem… lehetetlen… Rémült sikkantással ugrom talpra, de már hasít is hátamba a fájdalom, ahogy a fához vág. Torkomat erős ujjai szorongatják, testem többi részét pedig az elhatalmasodó rettegés. Lassan szembetalálom magam a jól ismert csillogó szempárral. Legszívesebben zokognék, sikítanék… és menekülnék. Nem lehet… ő nem lehet itt, ő ide nem juthatott be. Egy szörnyű képzelgés az egész.
- Szia nyuszi – ez a hang… nem akarom… nem bírom…Tiltakoznék, de tagjaim lebénítja a félelem, torkomon pedig nem jön ki értelmes hang. Ragadozó vigyor, szemfogak, durva csók.
Kétségbeesetten küzdök előtörni készülő könnyeim, és emlékeim ellen. Nem… nem lehet… nem akarom újra átélni. Rémülten remegek meg állatias hörgésétől, és már a rosszullét kerülget. Egy újabb dolog, ami ellen küzdenem kell. Szerencsére elszakad számtól, helyette összeérintve homlokunkat. Ereje marja a bőröm, tekintete pedig… izzik a dühtől. Végem van. Meg fog ölni.
- Komolyan azt hitted, hogy előlem elmenekülhetsz, nyuszi? – összerándulok. Ez a szó… ez zúzza porrá utolsó védőfalaim. A rám zúduló sok emlék és fájdalom szinte összenyom… Valaki… valaki segítsen…

„Nagyon finom vagy nyuszi…”

„Sikíts csak nyuszi…”

 „Nyuszi… az enyém vagy…”

 Könnyeim végigfolynak arcomon, államról lehullva pedig szomorú véget érnek a torkomat markoló kézen.
Könnyfátyolon át is látom, ahogy elvigyorodik. Élvezi… undorító… és én is az vagyok…
Ismét ajkaimra tapad, hosszú szemfogaival felsértve érzékeny bőröm. Fájdalmasan nyöszörgök, ahogy még meg is szívja az apró sebet. Egyre halványabban pislog a menekülés fénye. Tévhitbe ringattam magam. Előle nincs menekvés… bárhol utolér… és most magamra haragítottam, ezért meg fog büntetni… senki sem menthet meg tőle…
- William, engedd el! Most! – ez a hang… Armand? Megmenekülök? Nem… a csók még mindig folytatódik. Halkan morognak körülöttünk mikor végre… végre elhajol tőlem és elenged. Erőtlenül csuklok össze a fa tövében. Összegömbölyödve hunyom le szemeim. Vége…
- Ugyan Armand… csak nosztalgiáztam egy kicsit. Nem kell azonnal leharapni a fejem – utálom… utálom ezt a hangot.
- Vigyétek innen a fiút – a királyunk… hullámzó ereje összecsap Williamével… ijesztő mennyire hatalmasok.
Valaki fölemel a földről és elindul velem. Ismerős az illata, de nem akarom kinyitni a szemem. Nem akarom látni… többet nem.
Puha ágyba tesznek, és én összekucorodom a takaró alatt. Ez a saját szobám. Itt már biztonságban vagyok… nem jöhet utánam… megvédenek tőle… nem okozhat több fájdalmat…

 oOoOo

 A napok lassan telnek, szinte csak végigszenvedem őket. Olyan, mint mikor idekerültem. Csak rá tudok gondolni, és azokra a szörnyűségekre, amiket velem tett. Nem merek aludni, hisz ott újra szembe kell néznem vele… Nem tudom megint végigcsinálni…

 Ian minden nap meglátogat, de Williamről nem beszélünk. Nem tudom, hogy mit csináltak vele, de őszintén nem is érdekel. Jól esik nem gondolni rá, még ha csak egy rövid időre is. Viszont ha megint egyedül vagyok, akkor nincs jobb dolgom, mint gondolkodni, és… azt hiszem döntésre jutottam. Ide is bejutott, semmi nem állíthatja meg, és nem is fogja föladni, míg vissza nem megyek hozzá. De talán ha messzebb rejtőzöm el, akkor… nem fog utánam jönni, sőt lehet, hogy meg sem talál. Nem is tudom miért nem jutott ez előbb eszembe… de most már biztos vagyok a dolgomban. Este kiosonok innen a pályaudvarra, és az első vonattal elmegyek. Nem érdekel hova, csak messze legyen. Kockázatos, hiszen lehet, hogy… hogy figyelnek, de meg kell próbálnom… nem bírom tovább. Ez az utolsó elkeseredett próbálkozásom.

 oOoOo

 Levegő után kapkodva rohanok a lámpákkal megvilágított utcákon. Lépteim hangos visszhangot vernek a magas épületek közt. Kis idő múlva lelassítok, és félve pillantok körbe. Képzelődtem volna? Pedig tényleg azt hittem valaki jön utánam… úgy tűnik, túlságosan paranoiás vagyok. Nyugalom Timothy… a pályaudvar már csak kétutcányira van, ha odaértem már rendben lesz minden.
Veszek egy mély levegőt, megigazítom hátizsákom, de az első lépés után ismét megtorpanok. Hátam nekitámasztom az egyik épületnek, és ijedten pásztázom a sötétet. Most tisztán hallottam… Istenem add, hogy egy kóbor állat legyen…
- Kih… ki van… ott?

Will

Már könnyezik is. Gyönyörű.

Mohón csókolom meg újra, kíméletlenül és mégis érzéssel. Sós vérének íze a számban teljesen bevadít. Puha, selymes hajába fúrom ujjaimat, vágytól megborzongva simulok hozzá szorosan. Hónapok óta erre vágytam, erre vártam, ezt akartam. Ezt a farkasomat. Megőrülök érte, ahogy itt remeg és nyöszörög a karjaimban, rettegésének illata minden érzékemet elbódítja... Ahh...

- William! Engedd el! Most! - morran mellettünk egy mély hang, és testemen végigmar az ereje, amely enyémmel egyenlő mértékű. Mmm... ezt még befejezem.

Amikor elengedem, elégedetten nyalva számat figyelem, ahogy Timo lecsusszan a fa mentén a földre és összekuporodik. Felpillantok a minket körülvevőkre. Az enyéim is itt vannak, ugrásra készen. Sajnos nem mehetünk bele a harcba. Francos diplomácia.

- Ugyan Armand... csak nosztalgiáztam egy kicsit. Nem kell azonnal leharapni a fejem.

- Vigyétek innen a fiút - int, és alfája akit jól helyben hagytak az embereim, felnyalábolja a kis édest a földről. Halkan megmorgom amikor elhalad mellettem, szemünk is összevillan. Ő az enyém, és kibaszottul nem tűröm hogy bárki hozzáérjen.

Lassú mozdulattal felveszem napszemüvegem, és gonosz mosollyal nézek Armandra.

- A tárgyalás itt véget is ért - mondom, és dühös képében gyönyörködöm. Imádom felhúzni az agyát.

- Én is így gondolom - biccent. - Timothy pedig a védelmem alatt áll, ne is próbálkozz többet. Tudjuk mit műveltél vele, ezért az egész falka vigyázni fog rá éjjel-nappal.

Felnevetek vidáman és intek farkasaimnak.

- Köszönöm a szíves vendéglátást - biccentek mű udvariassággal. - Még beszélünk...

 

Hazafelé a kocsiban hetek óta most először van igazán jókedvem.

 

 

***

 

 

- Készen álltok?

- Igen.

Mosolyogva állok a sötét utca közepén, hosszú kabátomat az éjszakai szél lengeti testem körül. Napszemüvegem most nincs rajtam. Borostyánszín szemeimmel figyelem a két vitatkozó alakot. Micsoda szerencse. Ma éjjel akartunk betörni a Lycan Klán rezidenciájára, hogy kisebb pusztítás és zsákmányolás során többek között Nyuszit is megkaparintsam. Erre ő csak úgy kisétál a kapun, nyomában egy másikkal akit nem lesz nehéz elintézni. Szavaikat tisztán hallom.

- Timothy hidd el ez nem megoldás! Csak itt vagy igazán biztonságban!

- Te ezt nem értheted, Ian... - válaszolja édes hangján, és én elmosolyodva hajtom le fejemet ahogy hallgatom. - Ide is bejutott! Semmi nem állíthatja meg, és nem is fogja föladni, míg vissza nem megyek hozzá... Csak veszélyt hozok rátok, inkább elmegyek, és elbújok valahol messze innen.

- Ne... nem menj el kérlek... Majd én vigyázok rád, ígérem! El sem mozdulok mellőled ha kell, de nem engedem hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjenek. A királyunk is szavát adta hogy megóv téged!

 

Az idegen farkas magához öleli, és itt unom meg a műsort.

 

Mély hangomon felnevetek, és lassan eléjük sétálok az utca közepéig. Hosszú kabátom meglebben lépteimre, cipőm koppanásait kísértetiesen visszhangozzák a házfalak. A lámpa sárgás, halvány fénye rám vetődik, szemeim szinte foszforeszkálnak a sötétben. Lassú, lusta tapsolással jutalmazom a megrettenve engem figyelő két farkas előadását.

- Bravó - vigyorodom el. - Egész meghatódtam.

Timo gyönyörű, mint mindig, szemei csodás könnyektől csillognak, sápadt arcán félelemmel kapaszkodik a másikba. A másik. Közelebb lépek lassan hozzájuk és alaposan végigmérem őt. Erős alfahím. Szép. Hosszú haja és sötéten csillogó szemei vannak, jóképű arcát dühös vicsor torzítja el. Háta mögé tereli Nyuszit, és felkészül a harcra.

Mögöttem kilépnek a falak takarásából átalakult farkasaim, morogva, acsarogva vesznek körbe minket. Mosolyom letörölhetetlen arcomról.

- Gyere ide Timo - nyújtom elegánsan a kezem feléjük -, és megkímélem az életét.

- Nem megy sehova! - vicsorog vissza rám az Ian nevű. Leejtem a kezem, és megvonom a vállam.

- Nem gond, akkor elveszem erővel.

- A hordáddal hátad mögött nagy a pofád mi?

Felröhögök, kivillantva fogaimat.

- Te nagyon meg akarsz halni. Hát legyen.

Előtte termek, és egy erős jobb horoggal jutalmazom hogy hozzá mert érni Timo-hoz. Ütésem erejétől a levegőbe emelkedik és tompa puffanással csapódik a házfalhoz, ami mélyen behorpad, tégladarabok hullnak az aszfaltra. Azonnal felpattan, és alakváltása közben vetődik felém. Én nem váltok alakot, hisz még így is piszok erős vagyok. Megragadom a torkát, arcom előtt csattannak fogai. Vigyorogva hajítom el, egy másik házfalhoz kenve őt.

- Ian! - sikoltja Timo. Nem figyelek rá, leköt az ellenfelem. Imádok harcolni, habár ez itt méltatlan hozzám, de ettől függetlenül élvezettel fogom kicsinálni, mert hozzá mert érni ahhoz ami az enyém. Ha csak belegondolok, hogy talán mást is tett vele, elönti agyamat a szar. Amíg Ian a fejét rázva talpra áll, levetem hosszú kabátom és azt félrehajítva kezdem ingem ujját felhajtogatni.

- Ne vedd személyeskedésnek Ian – folytatom a fesztelen csevelyt. - Azért fogsz meghalni ma este, mert nem kellenek tanúk. Mellesleg nem tetszik az sem, ahogy néztél az én kis farkaskámra.

Befejezem az ingujjam felhajtását, és széttárom karjaimat lezserül.

- Na mire vársz?

Nekem ront azonnal, és én könnyedén, egyetlen ütéssel verem bele a betonba. Fájdalmas vonyítása hosszan visszhangzik az utcában.

Torkát megragadva emelem fel a levegőbe ernyedt testét. Kedvenc módszerem. Ilyenkor egy gyors mozdulattal töröm ki a nyakukat. Timo felsikolt mögöttem, és én hátrapillantok a vállam felett rá.

- Ne! Könyörgöm ne öld meg! Kérlek...! - zokogja a földön térdelve, remegő kezét kinyújtva felém. Komoran figyelem szép arcát. Kurvára nem tetszik hogy ennyire fontos neki, de végül is még hasznomra válhat. Fél kézzel tartom csak a farkast, így másik kezem felé nyújtom.

- Gyere ide.

Négykézláb kúszik mellém, ahogy egy szubhímnek tennie kell. Elégedett morgással figyelem, pláne amikor fejét tenyerem alá simítja alázata jeléül. Hajába markolva kényszerítem hogy a szemembe nézzen, ekkor nyöszörögni kezd Ian a karmaim között:

- Timothy... menekülj...

 

Timothy:

 
- Nyugalom, csak én vagyok – szólal meg a jól ismert megnyugtató hang, és rögtön utána a magas alak is előlép a sötétből. Megnyugodva fújom ki a levegőt.
Ian… de jó, hogy ő az.
- Mit keresel itt? – kérdem halkan, idegesen pislogva párat. Nem kellett volna utánam jönnie.
- Ezt inkább én kérdezhetném. Mégis miért jöttél ki a biztonságos épületből? Veszélyes egyedül bóklásznod! – olyan szigorú a hangja… nem ezt szoktam meg tőle… nagyon mérges lehet, de nem értheti. Addig nem, míg nem éli át.
- Azért, mert… elmegyek… - motyogom lehajtott fejjel. Sajnálom. – Nem maradhatok… Inkább felejtsd el, hogy utánam jöttél… mindenki jól jár ezzel. Te is, én is, és az egész falka is.
Egy pillanatra csend telepszik ránk. Biztosan most jön rá, hogy igazam van, és hagy elmenni. Olyan rossz érzés, de már nem gondolom meg magam. Elhatároztam, és így is fog maradni.
-
Timothy hidd el ez nem megoldás! Csak itt vagy igazán biztonságban! – fakad ki hirtelen, de én csak megrázom fejem.
- Te ezt nem értheted,
Ian… Ide is bejutott! Semmi nem állíthatja meg, és nem is fogja föladni, míg vissza nem megyek hozzá… Csak veszélyt hozok rátok, inkább elmegyek, és elbújok valahol messze innen – sorakoztatom föl érveimet. Muszáj elengednie… nem bírok itt maradni.
- Ne… ne menj el kérlek... Majd én vigyázok rád, ígérem! El sem mozdulok mellőled, ha kell, de nem engedem, hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjenek. A királyunk is szavát adta, hogy megóv téged! – könnyektől homályos tekintettel nézek föl rá. Ennyire fontos lenne, hogy maradjak? Ennyire fontos lennék neki? Én… nem tudom itt hagyni… olyan csalódott az arca… nem szeretek megbántani senkit.
Hagyom, hogy magához öleljen, most nem húzódom el. Ereje finoman cirógatja a bőröm, akár csak egy apró tavaszi szellő. Órákig képes lennék így maradni. Szinte teljesen megszűnik a félelem érzése, olyan mintha itt nem érhetne baj, és nem is fog. Ha azt mondta megvéd, akkor úgy is lesz. Neki elhiszem.

 Halk léptek, mély kacaj, és tenyerek összeütődése. Mind a ketten döbbenten kapjuk a hangok irányába fejünk, szinte azonnal le is dermedünk. Testem átjárja a jeges félelem, ujjaim görcsösen markolják Ian ruháját. Ezt… ez nem lehet. Megint megtalált. Innen nincs menekvés, mindennek vége.
Remegve figyelem ahogy megáll előttünk. Hosszú fekete kabátjában, baljósan csillogó szemekkel… akár maga a halál is lehetne… minden adottsága meg van hozzá.
- Bravó. Egész meghatódtam – hangja végigkarcolja hátam, és a tekintet amivel
Ian-t méri végig… semmi jót nem ígér. Én már csak tudom. Ám a kilátást hamarosan eltakarja előlem egy széles hát. Megszeppenve pislogok párat. Ilyenkor örülök igazán annak, hogy kicsi vagyok… remekül el tudok rajtőzni, így nem kell látnom semmit. Sajnos a sötétből előlépő farkasokat még így is észreveszem. Egyre jobban pánikba esek. Iannek semmi esélye, túlerőben vannak.
- Gyere ide Timo, és megkímélem az életét – őt magát nem látom, de a hangja így is eljut hozzám. Megkíméli? Tényleg megtenné? Ez lenne az egyetlen esélye Iannek a túlélésre… és nekem mindennél fontosabb, hogy kijusson innen… élve.
- Nem megy sehova! – ne… gondold át
Ian, kérlek, gondold át.
- Nem gond, akkor elveszem erővel – ettől tartottam. Aprót rántok ruháján, de nem figyel rám. Nem történhet ez.
- A hordáddal hátad mögött nagy a pofád mi? – egy állatias röhögés a válasz, amitől összeszorul torkom. Idióta, miért hergeled? Nem érted, hogy így is megöl?
- Te nagyon meg akarsz halni. Hát legyen.
Következőnek már csak azt látom, hogy
Ian nekicsapódik az egyik házfalnak, jókora lyukat törve benne. Földbe gyökereznek a lábaim. Kétségbe esve figyelem, ahogy már félig farkas alakban újra egy ház falához vágódik.
-
Ian! – kiáltom rémülten, de mint aki nem is hallja. Föláll, megrázza hatalmas fejét, most már smaragdzöld szemeit le sem veszi Williamről, aki időközben levette kabátját. Most… most kéne elrohannom, de… képtelen vagyok itt hagyni. Miért kellett utánam jönnie? Miért?! Mindkettőnket bajba kevert ezzel.
- Ne vedd személyeskedésnek
Ian. Azért fogsz meghalni ma este, mert nem kellenek tanúk. Mellesleg nem tetszik az sem, ahogy néztél az én kis farkaskámra.
Tenyerembe temetem arcom, és egészen a falig hátrálok. Miattam… miattam van ebben a helyzetben. Nem bírom nézni, ha bántanak valakit, főleg ha én vagyok az oka. A bűntudat szorongatja torkom… legszívesebben elsüllyednék… vagy meghalnék. Akkor elengedné
Ian-t… akkor minden rendben lenne.
Fájdalmas vonyítás hasítja át a csendet, kísértetiesen visszaverődve a magas épületekről. Nem bírom tovább. Kicsorduló könnyekkel borulok térdre, szinte észre sem véve hogy sikoltok. Ne… csak
Ian-t ne… nem lehet. Sírástól rázkódva nyújtom feléjük kezem, mintha csak megragadhatnám Ian-t, hogy utána elmeneküljek vele… de… ez lehetetlen.
- Ne! Könyörgöm, ne öld meg! Kérlek…! – nem érdekel mi lesz. Nem érdekel mi lesz velem, csak ő maradjon életben. Nem akarom, hogy rajtam száradjon a halála… nem bírnám ki.
- Gyere ide – nyújtja felém kezét, akár csak régen. Összeszedve minden bátorságom mászok felé, ahogy azt megkövetelik. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, ne nem törődök velük. Hagyom, hogy az egyszerű, zsibbasztó üresség járjon át. Nem akarok emlékeket… nem akarom elképzelni hogy mi lesz… csak
Ian-t akarom szabadnak látni. Arcom hideg tenyerébe dörzsölöm. Szinte elkap a rosszullét. Hát újra ide jutottam.
Halk morgással, hajamba markolva rántja föl fejem, és tekintetünk találkozik. Most nagyon elégedett magával… undorító féreg.
-
Timothy… menekülj… - ijedten fölnyögök, ahogy az ujjak még jobban megszorulnak Ian torkán, ezzel meggátolva a további beszédben. Meg fogja fojtani… Muszáj csinálnom valamit.
Könnyezve rázom meg fejem, és tekintetem újra Williamre emelem.
- Engedd el kérlek… királyom… - suttogom halkan, próbálva a legalázatosabb hangot megütni. Ha ez nem sikerül… Iannek vége. Látom, ahogy megrándul válaszomra, de megszólalni nem bír. Nem baj, jobb ez így.
Végül rövid, feszült csend után végre elengedi őt… bár az elengedés finom kifejezés, inkább csak fél kézzel falhoz vágja. Rémülten pislogok a mozdulatlan alakra. Gyerünk… kérlek… mozdulj meg… nem hallhattál meg… kérlek… Ujjaim ökölbe szorulnak, és újra könnyek szöknek a szemembe. Elkéstem volna? Az nem lehet…
Ian nem hallhat meg… nem…
Mielőtt végleg összezuhannék, meghallom halk köhögését. Él! Életben van! Belsőmet átjárja a boldogság, ám ez sem tart sokáig. Királyom hajamnál fogva ránt föl magához, majd szorosan átölelve hajol fülemhez.
- Mondtam, hogy előlem nem menekülhetsz nyuszi. Bárhol megtalállak – morogja fülembe, és durván bele is harap. Halkan fölszisszenek a fájdalomra, legszívesebben ellökném magamtól, de nem lehet. Inkább félve tűröm, hogy magához préseljen. Újra az övé vagyok… az ő kis játékszere… ebbe bele kell törődnöm. A menekülési esélyeim? Újra a nullán állnak. Többet nem lesz olyan alkalmam, mint legutóbb… zsákutcába kerültem.

Egy autó parkol le mellettünk, és én máris a hátsó ülésén találom magam.
- Van még egy kis dolgom. Pár perc és utánad megyek. Meg se próbálj elszökni nyuszi! – hangja olyan fenyegető… gyorsan bólintok, és rémülten húzom magam össze az ülésen.
Az ajtó csapódik, a kocsi indul. Torkomban szorító félelemmel meredek ki az ablakon, szorosan ölelve térdeim. Ugyan így ültem akkor este is. Ugyan így féltem, és kétségbe voltam esve. Az egyetlen különbség, hogy most tudom mi vár rám, és így sokkal rosszabb.
Térdemre hajtom fejem, és újra utat engedek a könnyeknek. Azt hittem sosem kell újra látnom. Azt hittem örökre megszabadultam tőle, és biztonságban élhetek tovább. Ostoba álmok voltak… ő olyan, mint a halál. Nem lehet elrejtőzni előle, hiába próbálkozol. Megtalál, és magával visz. Nincs többé életed, nincs semmid. Csak az a sötétség, ami mellette vár…

 oOoOo

 - Kifelé! – dörren rám egy mély hang, és én először csak kábán pislogok rá. Elaludtam volna? Föl sem tűnt…
Elgémberedett tagokkal mászok ki a kocsiból, rémülten összehúzva magam a hatalmas épületre pillantva. Sötét és rideg, akárcsak a gazdája. Újra itt. Újra ezek közt a felek között, ahol… ahol… Nyelek egy nagyot, és remegő léptekkel elindulok a bejárat felé. Az apró kavicsok csikorognak talpam alatt, érzem ahogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a börtönömhöz. A keserű érzés szépen lassan végigmar egész testemen, az szörnyű emlékképek pedig egy horrorfilm módjára vetülnek le fejemben.
Mély levegőt véve lököm be a nagy ajtót, és szinte azonnal megcsap a rengeteg energia. Egy pillanatra meg is tántorodok, de hátulról löknek rajtam egyet, így átbukdácsolok a küszöbön. A falka nagy része itt van, és nekem annyira szokatlan még ez a sok különböző erő… nem tudok mit kezdeni velük…
Botorkáló léptekkel indulok el. Nem szükséges mondaniuk, tudom hol a helyem. A királyunk szobájában. Már csukott szemmel is meg tudnám tenni ezt a szörnyűséges utat. Lassú menetelésem közben hallom a halk morgást. Tudom… a falka nem tűri az árulókat. Ha tehetnék, most azonnal nekem ugranának és… De nem teszik. Nem, mert félnek királyunk bosszújától… amitől én is rettegek. Mindennél jobban. A büntetésem… pokoli lesz, talán túl sem élem… de, ez csak jó nem? Valószínűleg…
Már csak egy ajtó, és… bent is vagyok a leggyűlöltebb helyen. Tekintetem azonnal a fekete ágyra tapad, és megremegek. Nem akarom még egyszer.

 „Innentől az enyém vagy. Közénk tartozol, hozzám vagy kötve. Ha valaha meg akarsz szabadulni tőlünk, nem fog sikerülni. A falka tagja lettél, de csak én nyúlhatok hozzád, ezt ne feledd… nyuszi…”

 Kifújom a levegőt, és próbálom lecsillapítani remegésem. Elő kell készülnöm… bármelyik percben megjöhet.
Idegesen, ügyetlenül szabadulok meg ruháimtól, egyedül a nadrágot hagyva magamon, majd összeszorított szemekkel ülök le az ágy szélére. Nem szereti, ha túl sok ruha van rajtam… ahogy észrevettem, a farkasokban semmi zavar sincs. Mintha csak a félmeztelenül mászkálás természetes lenne… olyan zavarba ejtő.
Vajon mi lehet Iannel? Remélem nem bántották… és nem lettek súlyos sérülései. Ha visszajut a többiekhez, már biztonságban lesz. Elmondhatja nekik, hogy ne keressenek. Remélem nem jönnek utánam… nem akarom őket veszélybe sodorni… többet nem akarom, hogy miattam bántsanak valakit. Fázósan ölelem át mellkasom, de szemeim azonnal kipattannak, ahogy kicsapódik az ajtó. Megérkezett a vég…


Will

Szeretem ha könyörögnek nekem. Azt pedig kifejezetten csípem, ha ő teszi ezt. Mmmrrr...

Mindezt csak azért, mert ez a sehonnai kis farkas épp kinyiffanni készül az ujjaim között. Ehh.

Lazán félrehajítom, és az én kis nyuszimat magamhoz szorítom, arcomat puha hajához simítom és nagyot szippantok illatából. Az enyém. Mindig is az volt, abban a pillanatban eldöntöttem amikor megláttam. Ezért fertőztem meg, és ezért fogadtam a falkába. Igen...

 

Nyuszi.

 

Felkapom a fejem, amikor meghallom egyik emberem jelzését. Pont ahogy sejtettem. Bevágom Timo-t az egyik kocsi hátsó ülésére, és rámorranok két farkasomra.

- Vigyétek innen, és vigyázzatok rá.

 

Amikor kihajt a tömegből a járgány, tekintetem a Lycan Klán rezidenciájának fényűző bejáratára fordítom. Özönlenek ki a farkasok. Észrevettek minket.

 

Megropogtatom az ökleimet, és fejemet oldalra hajtva lazítom ki a nyakizmaimat.

 

- Kezdődjön a buli.

 

 

*

 

 

Kellemesen elfáradtam azt hiszem. Nem rendeztünk nagy pusztítást, csak a ránk támadó őrséget intéztük el, aztán elsöpörtünk mielőtt még Armand is kijön, és igazi háborúvá növi ki magát a történet. A Vámpír Úr nem lenne boldog, és csúnyán megbüntetne minket. Nem kockáztathatok.

 

Kinyitják nekem a kocsi ajtaját, és lassú, jóllakott, kényelmes mozdulatokkal kimászom a hátsó ülésről. Épp ideje volt, már nagyon szűk volt. Megrázom bundámat, hogy a vér nagyja ami bemocskolt, lejöjjön rólam. Rávicsorgok egyik farkasomra, és beügetek a főépületbe. Imádok farkas alakban bóklászni. Ilyenkor legszívesebben az erdőben vadászgatok, de most jóllaktam, ráadásul vár rám az én kis ábrándos-szemű nyuszim is. Várja a leckét.

Belököm hatalmas mancsommal a hálószobám ajtaját, és mielőtt belépnék, a levegőbe szippantok. Ó igen, félelem és nyuszi illat. Mmmrrr...

 

Lassan lépek be az ajtón, teljes valómban kihúzva magamat. A horda leghatalmasabb farkasa vagyok, és imádom ezt. Bundám fekete akár az ékszaka, agyaraim vakító fehérek, szemeim pedig szinte sárgán foszforeszkálnak. Vad vagyok és félelmetes. Imádom magam, hehe.

 

Hátsó lábam egyik laza mozdulatával becsapom az ajtót, és véres pofámat elégedetten végignyalom, majd halkan morogni kezdek, szemeimet sápadt arcára szegezem.

Remegve csusszan le az ágyamról, és a padlóra térdelve sunyja le a fejét, tisztelettel adózva királyának. Szemeit szorosan behunyja, moccanni sem mer. Oda sétálok hozzá, és megszagolom a haját, arcát és nyakát. Elégedett szusszanással konstatálom, hogy csak az én szagom van rajta. Régi szokásunk ez, ismeri jól. Nagy, busa mancsomat a hátára teszem, körmeim kissé megkarcolják bőrét, pofámat füléhez dugom, nagy fogaim alig néhány milliméternyire csattognak bőrétől miközben beszélek hozzá, még nyálam is ráfolyik. Kissé nehezen érthetőek a szavaim, de hát a farkasok szájszerve nem épp kommunikációra van teremtve.

 

- Elszöktél tőlem, ezért büntetést érdemelsz - morgom, olyan tengermély hangon, ami szinte hörgésnek tűnik már. - Nem tisztelsz engem, nem tiszteled a falkát. Haragom mérhetetlen, ahogy a többieké is, amiért a rivális klánhoz menekültél.

 

Nem válaszol, csak hevesebb remegésbe kezd, szaggatott légvételei egyszerűen észbontóak. Teljesen bezsongat, merevedésem már egyértelműen himbál lábaim között. Megérdemelné hogy így basszam meg.

- Mi legyen a büntetésed? - nyalom végig lassan az arcát, majd a hátát. Bőrének finom sós ízétől összefut a nyál a számban. Falkám legfinomabb falatja. Hhhrr...

Pofámon gonosz vicsorral dominánsan fölé magasodom, és fenekéhez nyomom a hozzá képest óriási hímtagomat.

- Hm? - morranok kérdően. Imádom ezt a játékot, és ő már teszi is azt, amit kell. Fenekét hozzám dörgöli, és halkan nyöszörögni kezd édes hangján.

- Ne bánts... kérlek... ne bánts... - könnyei is kicsordulnak összeszorított szemhéja alól. Lenyalom a sós cseppeket, és halk morgással nyomom le testem súlyával a földre, de nem nehezedek rá teljesen, mert amilyen hatalmas vagyok, kinyiffanna.

Színtiszta rettegéssel pillant fel rám a vállai felett, és ha tudnék most elmosolyodnék. Olyan gyönyörű így... annyira szép, és nekem úgy de úgy hiányzott.

 

Kissé megemelkedem, és ő hanyatt fordul, remegő kezeivel megsimogatja a pofámat, amitől kéjesen hunyom be szemeimet. Imádom amikor simogat, de szinte soha nem teszi. Mindig csak sír meg menekül előlem, hadakozik és karmol. Mondjuk nem is csoda, elvégre minden alkalommal úgy esek neki mint egy állat, de hát amikor olyan szép, és különben is, én egy állat vagyok; a durva szexet ismerem csak, és kurvára szeretem is.

Oldalán végigszántok egyik mancsommal, és ahogy éles karmaimmal felsértem bőrét, miközben a nadrágját is cafatokra szaggatom, felsikolt alattam. Borzongva nyalom végig arcát, és nyálamat mellkasának selymes bőrére csorgatva szagolom végig, egészen ágyékáig. Megnyalom egyik combját és arcára pillantok. Retteg. Érzem mennyire fél tőlem. Azt gondolja, így fogom megdugni.

Felröhögök állati hangomon, kéjes gyönyörűséggel. Talán meg is kéne tennem, elvégre néhány hét alatt felépülne belőle. Hmm... de addig be kéne érnem másokkal, pedig én őt akarom, mert képtelen vagyok betelni vele.

Remegő kezeivel felém nyúl, bundámba kapaszkodva ölel magához. Döbbenetemben teljesen ledermedek, ahogy nyakamba fúrja könnyes arcát.

- Sa... sajnálom... bocsáss meg... nem akartalak megbántani... Egyszerűen féltem... félek... tőled... William... - sírja.

 

Erre a reakcióra soha nem számítottam volna. A fenébe is. Azt hittem sírni fog, sikoltozni és menekülni próbál majd, könyörögve hogy ne bántsam. De ez...

 

A rám néz azokkal a gyönyörű szemekkel.

 

Sóhajtva hajolok reszkető ajkaihoz, és mire elérem számmal, már visszahúzódik a testem mélyére szörnyetegem, és emberi alakomban nehezedek rá. Csókom durva és mohó. Rengeteg bepótolnivalóm van, elvégre hosszú-hosszú ideje nem láttam. Kibaszottul hiányzott.

Merevedésemet ágyékához szorítva morranok fel. Ó igen... A következő pillanatban már talpon vagyok, és őt a csuklójánál fogva rántom fel a földről és az ágyra hajítom akár egy kis rongybabát.

- A büntetésed nem marad el, nyuszi... - vigyorgok rá, miközben lassan fölé mászom, és végignyalom kisebesedett oldalát - ...de úgy döntöttem, csak én fogom megtorolni rajtad az árulást. Elvégre soha nem hagytam hogy bárki is hozzád érjen, nem igaz?

Felröhögök, és hajába markolva rántom fel a fejét egy csókra. Szinte a torkáig ledugom a nyelvem, vadul. Kezei mellkasomra szorulnak ahogy próbál eltolni magától. Folyton ellenkezik, már megszoktam.

Nyakára szorulnak ujjaim, de nem szorítom meg, csak tartom őt, amíg arcába hajolok, és elkomoruló arccal nézek keményen a szemeibe.

- De mielőtt bármit is teszek veled, tudnom kell valamit. Ki volt neked az a farkas, akinek az életéért könyörögtél, hm? Meg se próbálj hazudni, mert akkor... - hagyom nyitva jelentőségteljesen a mondatot. 

 

Nem válaszol, csak tágra nyílnak a szemei. Vicsorogva morranok fel.

 

- Ha megcsaltál, kibaszott pipa leszek. Nyuszi.

 

Timothy:

A földre kushadva várom hogy közelebb jöjjön. Minden tagom remeg, szörnyen nehéz megtartanom magam. Lehunyom szemeim, de így is csak véres pofáját látom magam előtt. Szinte hallom a halálsikolyokat és a csontok reccsenéseit. Hogy teremthetett bárki ilyen lényt? Egy kegyetlen gyilkost?
Ahogy közelebb ér, már émelyítő illatát is megérzem. Vér... és nyers hús szaga csapja meg orrom, mikor odahajol fülemhez. Nyála rám fröcsög, ahogy beszél, de muszáj tűrnöm. Ez a dolgom.
- Elszöktél tőlem, ezért büntetést érdemelsz. Nem tisztelsz engem, nem tiszteled a falkát. Haragom mérhetetlen, ahogy a többieké is, amiért a rivális klánhoz menekültél - ezt tudtam. Elég volt belépnem. Éreztem, hogy legszívesebben mindenki nekem ugrana. De... William nem fogja engedni... ugye... ugye nem? Mi van, ha egyszerűen odavet eléjük? Ha... ha a szökésemmel elvesztettem mellette a helyem? Láttam mit tettek a többi szubhímmel. Én nem akarok a sorsukra jutni. Rettegve kapkodok levegő után. A puszta gondolat is halálra rémít.
- Mi legyen a büntetésed? - kérdi végignyalva rajtam. Ragacsos nyála lefolyik hátamról, de igyekszem nem figyelni rá. Ez most nem lenne jó ötlet. Így is épp hogy meg tudom tartani magam remegő tagjaimmal.
Hirtelen megérzem hatalmas vágyát fenekemhez nyomulni. Rémülten nyögök föl. Ne... így ne... nem bírnám ki. Emberként is fájdalmasan nagy, de... így... nem biztos hogy átvészelném.
A félelem szúrós gombócként gyűlik torkomban, de játszom a szerepem. Ez az egyetlen, amivel még javíthatok a helyzetemen. Hozzá dörgölőzöm, és könnyezve mondom a régi szavakat. Amiket elvár. Amikre vágyik.
- Ne bánts... kérlek... ne bánts... - suttogom halkan. Forró nyelvével lenyalja könnyeim, majd a bundás test nekem nyomul a földre szorítva testem. Nem... ugye nem azt akarja tenni? Kérlek... ne...
Esdeklő tekintettel pillantok rá. Hatalmas. Teljesen eltűnök alatta. Félek tőle. Rettegek.
Amint kicsit fölemelkedik átfordulok a hátamra. Így kénytelen vagyok szembenézni vele, de legalább nem teheti meg.. azt.
Egy apró gondolat úszik át fejemen. Apró, de talán segít. Ki kell engesztelnem. Akkor... akkor talán nem ad oda a falkának. És akkor talán... talán visszaváltozik.
Remegő kezekkel nyúlok föl, ujjaimat a puha, dús bundába fúrom. Élv.. élvezi? Nagyot nyelve simogatom tovább, hiszen ez az egyetlen lehetőségem, ráadásul úgy tűnik bevált... de csak úgy tűnt.
Hatalmas karmai bőrömet fölsértve tépik le rólam, az utolsó védőbástyám. Fölsikítok. Zihálva próbálom megnyugtatni magam, de lehetetlen vállalkozás. Minden apró kis porcikámat bejárja nyelvével, és mikor leér ágyékomhoz, már teljesen bepánikolok. Nem fog visszaváltozni. Így fog megbüntetni. Farkas alakban... kíméletlenül... vadul...
Reflexből bújok hozzá, mint egy kisfiú a mamájához, ha retteg. Arcomat bundájába fúrom, s enyhe pézsma illata, mintha megnyugtatna kissé. Biztos valami falkás dolog... végtére is... ő a királyunk.
 - Sa... sajnálom... bocsáss meg... nem akartalak megbántani... Egyszerűen féltem... félek... tőled... William... - nyöszörgöm a sírástól elcsukladozó hangon. Ez az igazság. Akármit kapok érte, rettegek tőle. El sem tudja képzelni mennyire.
Várom hogy leszidjon, tegyen egy gúnyos megjegyzést, de... semmi. Kíváncsian pillantok föl a sárga szempárba, és... mintha... döbbenetet láttam volna. Az... hogyan lehet? Szinte fölfogni sincs időm, már hajol felém, de csak puha ajkak érik el ajkamat a szőrös, véres pofa helyett. Vissza... visszaváltozott? Köszönöm...
Rám nehezedik, hogy alig kapok levegőt. Még emberi alakjában is sokkal nagyobb nálam. Ha akarnak, könnyedén összeroppanthatna.
Ágyékunk összeér, így érzem, hogy mennyire föl van húzva. Nem fog sokáig szórakozni. Sosem teszi.
A puha ágy besüpped alattam. Persze azonnal követ ő is. Fájdalmas nyöszörgéssel tűröm hogy végignyaljon oldalamon. Volt már rosszabb is... ezt ki fogom bírni.
- A büntetésed nem marad el, nyuszi... de úgy döntöttem, csak én fogom megtorolni rajtad az árulást. Elvégre soha nem hagytam hogy bárki is hozzád érjen, nem igaz? - fölröhög, és legszívesebben én is nevetnék. Hülyén hangzik? Megeshet, de hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem vet a falka elé.
Ismét egy durva csókot kezdeményez. Levegőt venni is alig tudok. Nem értem ő hogyan bírja.
Mikor végre elhajol, szembetalálom magam komor tekintetével. Semmi jót nem sejtet ez a szempár. Semmit...
- De mielőtt bármit is teszek veled, tudnom kell valamit. Ki volt neked az a farkas, akinek az életéért könyörögtél, hm? Meg se próbálj hazudni, mert akkor... -...bűntudat nélkül megölnél. Rémülten pislogok rá. Azt hiszi... tényleg úgy gondolja, hogy én meg... Ian... hogy mi...
- Ha megcsaltál, kibaszott pipa leszek. Nyuszi - morran föl türelmetlenül. Jobb ha válaszolok, de csak rémült fejrázásra vagyok képes. Ian... istenem mond hogy túlélte... hogy William nem ölte meg... kérlek.
- Én soha... képtelen voltam elviselni, ha... ha megérintett - suttogom halkan, hisz nincs már lehetőségem. Még ha lett volna bármi, akkor is ezt kéne mondanom, különben szörnyű vége lenne... legalábbis számomra. - Csak a tiéd vagyok, királyom - undorodok magamtól. Arcomat karjához dörgölöm, de belül ordítok az egész ellen. Gyűlölök itt lenni, gyűlölöm őt, és az egész falkát, mégis közéjük vagyok zárva. Ha ismét elutasítom őket, valószínűleg megölnek. Talán jobb lenne, hiszen ezt az életet nem fogom sokáig bírni.
Halkan felmorran, és arcomhoz hajolva nyal végig a számon. Leheletén még mindig érzem a vég illatát. Rosszul leszek tőle.
- Ez a helyes válasz nyuszi. Senki nem érhet hozzád rajtam kívül, ezt jól jegyezd meg - morogja mély, szinte nem is emberi hangján. Mintha csak bármelyik pillanatban előtörhetne újra szörnyetege. Rettegve rezzenek össze, már a puszta gondolattól is. Nem... nem akarom... soha...
- Most... jöhet a büntetésed. Meglátod mi jár egy árulónak. Egy áruló nyuszinak - elégedett vigyorral arcán esik nekem újra. Fogai ajkamba marnak, körmei végigszántanak mellkasomon.
Emlékeim újult erővel törnek föl, kétségbeesésemmel együtt. Tudom mi következik. Tudom, de nem akarom. Tenyereimet az erős izmoknak feszítve próbálom eltolni magamtól, még körmeim is belemélyesztem bőrébe, de pont az ellenkezőjét érem el. Jóleső morranással hajol át nyakamra. Foga közé veszi az érzékeny bőrt és erősen megszívja. Nem tudok mást csinálni, csak ellenkezni. A mód mindegy, csak távol maradjon tőlem. Ne érjen hozzám. Ne láncoljon magához.
Egyre inkább eluralkodik a pánik, ahogy lefele halad testemen. Ahol csak jár sebek maradnak. Érzem ahogy meleg vérem lassú cseppekben szivárog ki. Sós illata nehézzé teszi a levegőt. Nem bírom. Karjaimmal hadonászok, lábaimmal kalimpálok, de hasztalan. Benne nem tudok kárt tenni. Túl nagy és erős.
Hangosan felzokogok, amikor megunva próbálkozásaim leszorítja végtagjaimat az ágyra. Innentől már tényleg semmit nem tehetek. Egyik combomon végigsimítva nevet föl. Hangja akár egy forró vas égeti végig fájón lüktető sebeim. Miért kell ezt csinálnia?
- Nyuszi... ugyan olyan vagy, mint rég... próbálsz ellenkezni, de a tested elárul... bevallhatnád végre magadnak is... - morogja rekedten, és erősen belém harap. De... most szavai jobban fájnak. Fájnak, mert igaza van. A testem... undorító... én nem akarom, de élvezi. Mintha egy teljesen más ember uralná. Tehetetlen vagyok ellene. Miért kell még ettől is szenvednem? Mivel érdemeltem én ki ezt? Mivel...?
Hirtelen a hasamon fekve találom magamat. Elcsukló hangon zokogok föl. Érzem, ahogy a fogak és körmök most hátamat szaggatják, de már nincs erőm ellenkezni. Nincs erőm megmozdulni. Föladtam. Teljesen.
Kemény férfiassága a fenekemhez préselődik. Azt hiszem mond valamit, de már nem hallom. Az agyam tudja mi a helyes. Csak egy rövid búvóhely, de annál fontosabb. Megkímél az újabb kíntól. Szépen lassan enged át a csendes sötétségnek, én pedig boldogan üdvözlöm.

 

Will

Veszettül rázni kezdi a fejét, haja arcába csapódik.

- Én soha... képtelen voltam elviselni, ha... ha megérintett... - suttogja elhaló hangján. Még ez is olyan kibaszottul izgató benne a fenébe is. - Csak a tiéd vagyok, királyom.

Belém reked a levegő, pláne amikor még karomhoz is simítja pofiját, mintha... Felmordulva nyalintom meg puha ajkait forró nyelvemmel.

- Ez a helyes válasz nyuszi. Senki nem érhet hozzád rajtam kívül, ezt jól jegyezd meg - morgom állati hangomon, és ahogy ijedten megremeg alattam, csak még inkább felizgat. - Most... jöhet a büntetésed. Meglátod mi jár egy árulónak. Egy áruló nyuszinak - teszem hozzá a fülébe morogva. Imádom a félelmét, imádom hogy mégis a kis farkincája már kemény a nadrágjában, a legjobban pedig azt imádom, ahogy felnyög amikor nyakába harapok birtoklóan. Persze hazugság, hiszen ha valóban úgy büntetném meg, akkor oda kéne dobnom a falkának, amibe belehalna, én pedig kibaszottul morcos lennék. Így is majd be kell törnöm néhány orrot, hogy elhallgattassam az elégedetlenkedőket.

Ellenkezni kezd, karmolni és vergődni. Ahh igen... ez az...

Éhesen és mohón falom fel remegő kis testét, fogaimmal és körmeimmel jelölöm meg újra és újra, ahogy rég. Nyöszörgése csak olaj a tűzre, amely már annyira lángol bennem, hogy teljesen elemészt. Megunom a kapálózását, és leszorítom csuklóit az ágyra egyik kezemmel, másikkal pedig végigsimítom formás combját. Gyönyörű teste van, vékony és formás, nem az a sovány gebe alkat. Hangosan sírni kezd, merevedése pedig fényesen széplik a hasához simulva. Imádom ezt a kis ringyót.

- Nyuszi... ugyan olyan vagy, mint rég... - duruzsolom elégedetten, vágytól rekedt hangon. - Próbálsz ellenkezni, de a tested elárul... bevallhatod végre magadnak is...

Mint egy rongybabát, felemelem és a hasára dobom. Hátának hófehér, hibátlan bőre és gerincének izgató íve bevadít. Lassan végignyalom érdes nyelvemmel, majd végigszántok rajta, skarlátvörös csíkokat hagyva rajta.

Kerek, formás kis seggébe markolok, széthúzom és a rózsaszín kis nyílását látva felhördülök. A farkam mindjárt szétrobban a vágytól, ezért nem is teketóriázom tovább és megmarkolom hogy a helyére illesszem és istenesen nekiessek az én kis csemegémnek.

- Hiányoztál... - morgom lágyan, és feje mellett az ágyba mélyednek ujjaim, de megtorpanok. Elájult. - Picsába.

Vad morranással vágom belé a farkamat, és azonnal felmordulok, testem vad remegéssel rándul össze a gyönyörtől... ahhrrr.... ez... hihetetlen...

Zihálva támasztom homlokomat sápadt vállára, csak úgy szakad rólam a víz. Őrület... milyen hatással van rám ez a kis szaros. Percekig pihenek így, amíg farkam ismét megkeményedik, és mozogni kezdek benne. Hehe... a libidómra sosem volt panasz. Úristen milyen rohadt szűk...!

Morogva és hörögve keményen megbaszom, nem érdekel hogy nem sikítozik és nyöszörög. Majd úgyis magához tér valamikor... ahh már alig várom... deh... kezdetnek ez is jóhh... mert már nem bírom tovább.

 

A percek csak szaladnak, rólam már szakad a víz, ki tudja hányadszor ordítok fel a gyönyörtől... ő már tocsog a spermámban, csak úgy cuppog tőle a feneke.

Amikor hullafáradtan lefordulok róla és elterülök, szaggatott hosszú sóhajjal hunyom be szemeimet. Hosszú-hosszú ideje nem voltam ennyire elégedett.

 

Felemelem fejemet, és az ablakra vetek egy pillantást. Már reggel van. Heh... nem túloztam amikor azt gondoltam hogy reggelig le sem mászom róla. Oldalra fordulok, fejemet a karomra támasztom és figyelni kezdem békés kis arcát. Kár hogy elájult, így nem volt olyan jó, de legalább az első éhségrohamot jóllakattam vele.

Szép arca felé nyúlok, de mielőtt megérinteném, kinn maradt farkas karmaimat visszahúzom. Félresimítom arcából a haját, és letörlöm a könnycseppet. Még ilyenkor is sír. Annyira szép...

 

Emlékszem, amikor idehozattam, felkaptam és a hálószobámba vittem. Sikítozott és sírt... a lélegzetem is elállt, mert közelről még sokkal szebb volt mint a parkban. A nyakán haraptam meg, szinte beleélveztem a nadrágomba olyan jó volt puha és illatos bőre a számban... Senkit sem engedtem a közelébe, én magam voltam átváltozása után a segítője, már ha lehet ilyet mondani rám. Le sem másztam róla, és amikor épp kielégülten elfáradtam, akkor tanítgattam a szabályaimra, vittem magammal az erdőbe. Mai napig nem képes vadászni, de nem volt gond nekem elkapni egy őzgidát és odahajítani elé. Ó igen, azok a holdfényes éjszakák...

Nyuszi farkas alakjában is csodaszép. Bundája hófehér, a szemei pedig égkékek mint egy kibaszott huskynak. Persze jóval kisebb mint én, de hát nálam mindenki kisebb a falkában. Hehe.

 

Nyöszörögve megmozdul, majd lassan felnyílnak búzavirágkék szemei. Vigyorgó arcomat meglátva összerándul és hirtelen felpattanna, de hangosan felkiáltva rogy vissza az ágyba, és csak nyöszörögni képes.

- Csak nem fáj? - kuncogom élvetegen végigsimítva saját mellkasomat. Farkam még ernyedten lóg, de hát nem is csoda, egész éjjel keféltem. Nem szólal meg, csak ajkába harapva, remegő kezekkel feltornázza magát és bizonytalan lábakon megáll az ágy mellett. Izzadt, véres és mocskos, lábain pedig vastag és hosszú csíkokban folyik fehér spermám. Megnyalom a számat és elégedetten dorombolok halkan.

Az ágykeretbe kapaszkodva vánszorog a fürdőszoba felé, majd a komódba, a fotel háttámlájába és így tovább egészen a fürdőszoba ajtóig. Halk nyögései elárulják a fájdalmait, de igazán örülhet, elvégre a nehezét végigcsicsikálta.

 

Hagyom, had szedje össze magát. Felrántok magamra egy fekete farmert, és kisétálok az ajtón, keresztül a nappalin majd ki a folyosóra. Lent a nagyteremben a szokásos látvány fogad. Asztaloknál, székeken ülők, illetve likantróp alakban a puha szőnyegen és párnákon terpeszkedő farkasok. Minden arc felém fordul amikor a trónszékemhez sétálok és ledobom magam. Lusta és elégedett mosollyal pillantok végig rajtuk. Tudom hogy érzik rajtam a szex tömény illatát és Timót is, de leszarom. Itthon vagyok, mellesleg imádom ha rajtam van a kis ribancom illata, ahogy azt is ha ő is tőlem szaglik.

Már elmúlt a reggeli időszaka, de azért elém hozza a személyzet az asztalomat, és megterítenek nekem. Kurvára éhes vagyok, úgyhogy jöhet. Székem mellett nincs másik, ahogy a királyoknál szokás, mert nincs társam, és nem is lesz. A nők nem az én... hm... asztalom. Inkább egy nagy puha bársonypárna van a lábam mellett, amin az én kis kedvencem pihenget amikor épp nincs rá szükségem. Timo helye. Sokáig üres volt, mert nem kellett más helyette... csodálkoztam is, elvégre minden éjjel volt kit megbasznom, de ide nem engedtem fel magamhoz.

 

Folytatódik a társalgás, és miközben fogyasztom a rántottámat és olvasom az újságot, belefolyok hímeim társalgásába is, akiknek az asztala a trónomhoz legközelebb áll.

- Armand király biztos még ma megjelenik itt - mondja egyikük. Elvigyorodom.

- Alig várom...

 

Nyílik az ajtó. A teremben uralkodó kellemes hangzavar hirtelen elcsendesül. Fel sem kell pillantanom borostyán-sárga szemeimmel ahhoz hogy tudjam ki érkezett. Gyilkos pillantások kereszttüzében torpan meg az ajtóban, én pedig hátradőlök a székemben és megrágom nyugodtan a falatot miközben őt figyelem. Felöltözött, hosszú ujjú inget és nadrágot vett fel hogy elrejtse a sebeit, de a nyakát nem tudta eltakarni. Fél. A többiek pedig dühösek.

Felemelem egyik kezemet és csettintek, ezzel magamra vonom a figyelmet. Timo szemeibe nézek, és a lábam melletti párnára bökök. Érti a néma utasítást, és az acsargó, morgó sorfal közepén végigvánszorog hogy elfoglalja a helyét. Egyikük hangosan morogva és vicsorogva megtöri a sorfalat, amitől felmordulok én is, erőm pedig ostorként csap végig a falkán.

- Vissza! - Mély, öblös hangom visszhangzik a nagy teremben, majd néma csend követi. Lekushadnak mindannyian, de ellenszenves pillantásaikkal szinte lemészárolják nyuszit, aki végre mellém ér, és sápadtan, nehézkes mozdulatokkal leül a párnájára. Látszik rajta hogy fáj az a cuki kis feneke, meg talán más is. Sebaj, estére meggyógyul. Tekintetem megkeményedik és visszafordulok a falka felé.

- Kotródjatok a dolgotokra!

Meglepően gyorsan napirendre térnek a dolog felett és mintha mi sem történt volna, folytatódik a társalgás. Nyuszi felé fordulok, felpillantanak rám a csodaszép égkék szemek.

- Jó reggelt... királyom - mondja halkan a formális, kötelező szavakat. Ideje volt már, ezt még az ágyban kellett volna mondania de elnézem neki.

- Jó reggelt nyuszi - túrok selymes, puha hajába ujjaimmal. Remeg... wrrr... Lehajolok hozzá, miközben feljebb húzom őt. Nyelvem durván hatol ajkai közé, mohón és nyersen csókolom. Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy ő és én itt ültünk. Elengedem, és felegyenesedek ültömben és lassú, lusta mozdulatokkal megkenek egy pirítóst vajjal. Tudom hogy éhes, érzem rajta, ahogy azt is tudom hogy nem fog kérni tőlem ételt. Megtörtem őt, de a teljes megalázottságot nem értem el nála. Talán ezért is tetszik annyira még mindig. Teszek rá sok húst, és felé nyújtom. Lehajtott fejjel fogadja el és halkan kezdi majszolgatni. Elpusztít még néhány szendvicset, aztán halkan megköszöni. Ahh de hiányzott! Jó hogy végre itt van velem.

- A Lycan Klán! - kiáltja egyik farkasom, és már csapódik is be a duplaszárnyas ajtó, egy nagy likantróp erőlökettől. Intek, és elviszik előlem az asztalt, hogy aztán kényelmesen elterpeszkedve, arcomon elégedett kis mosollyal figyeljem a felém közeledő feldúlt riválisomat, mögötte pedig a két alfahímjét. Egyikük egykor az én falkám alfája volt, de nem értett egyet a nézeteimmel és átállt Armandhoz.

Farkasaim átváltoznak, és vicsorogva, hatalmas karmaikkal a járólapot karistolva figyelik a kis csoportot, csak a parancsomra várnak.

- Üdv Armand - köszöntöm őt elégedett mosollyal. Néhány méterrel előttem áll meg, és kék szemei összeszűkülnek a gyilkos haragtól amikor végigsimítom összekarmolt, csupasz mellkasomat, majd kezemet Timo fejére teszem. - Mi járatban nálunk?

- Az éjjel... egy farkas horda betört a házamba. Eltűnt négy farkasom, továbbá kettőt félholtan találtunk meg. Nem követelek tőled magyarázatot, tudom miért tetted. Törvényeink értelmében azonban visszaveszem tőled a farkasaimat!

- Azok csak a te törvényeid - válaszolom higgadtan, még mindig vigyorogva, hegyes szemfogaim csillognak az ablakon besütő napsugaraktól. Körbeintek egy egyszerű mozdulattal. - E között a négy fal között viszont az én törvényeim uralkodnak. Visszavettem ami az enyém, és ez ellen semmit sem tehetsz.

- A város ura is tudni fog erről.

- Már tudja, és nem zavarja.

Felhorkan, és ereje szinte az arcomba vág. Kezem alatt Timo a földre lapul, így már nem érezhetem ujjaimmal puha fürtjeit. Kár.

- Hazudsz!

Erőm felrobban, és végigsöpör a termen, még ő is hátratántorodik.

- Háborút akarsz, hogy ide mertél jönni bejelentés nélkül és sértegetni merészelsz a saját házamban? - kérdezem felbőszülve. Némán nézünk szó szerint farkasszemet, majd végül lecsillapodik, ahogy én is.

- Távozz innen a sleppeddel együtt, vagy meghalsz.

Szó nélkül sétálnak ki, jól tudják hogy város urának haragja ide vagy oda... én rájuk uszítanám a falkát. Lehajolok és Timo karját megragadva felrántom, majd az ölembe ültetem. Oh... Lenyalom könnyeit az arcáról, és letépem róla az ingét.

- Nyuszika... csak nem reménykedtél?! De cuki vagy...

- Ian... ugye... ugye él?

Felröhögök.

- Te komolyan azt hitted, elnézem bárkinek is büntetlenül hogy téged ölelgessen?! Nyuszi...

 

Timothy:

Kegyetlen nevetés… éles fájdalom szinte mindenhol a testemen… rémült nyögéseim… hangos ordítása… fájdalmas sikolyaim… hullámzó ereje…

 Fáj… nagyon fáj mindenem… és fázok…
Kábán nyitom föl szemeim, de bárcsak ne tettem volna. Ijedten menekülnék hideg vigyora elől, de fájdalmas kiáltással visszaroskadok az ágyra. Minden mozdulatomra, mintha késsel vágnának belém. Mit… mit művelt velem?
- Csak nem fáj? – végigpillantok rajta, és elfog a rosszullét. Ismerem ezt az arckifejezést, és… érzem is rajta… Most elégedett, vagyis egész este…
Ajkaimba harapva fogom vissza kiáltásom, és szép lassan fölállok. Szörnyen fáj a mozgás, de… muszáj lemosnom magamról az érintéseit… a szagát… és a…
Nagyot nyelve kapaszkodom meg a bútorokban. Lábaim remegve ellenkeznek a mutatvány ellen. Kérlek, legalább a fürdőig bírjátok ki. Végig magamon érzem tekintetét. Élvezi nézni, ahogy szenvedek. Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, és az undortól… de nem adom meg neki ezt az örömöt.
Amint becsukódik mögöttem az ajtó, a hideg padlóra roskadok, halkan fölzokogva. Megint megtette. Újra az ő kis játékszere lettem. Mindenhol magamon érzem szagát.
Négykézláb mászok el a zuhanyig, megnyitom a forró vizet és bekuporodok alá. Átölelem térdeim, magam elé meredek, és csak folyatom magamra a vizet. Nem bírom… olyan… émelyítő belegondolni, hogy… hogy megint…
Erősen kezdem dörzsölgetni bőröm, levakarva magamról minden koszt. Ám a tudat, hogy hozzám ért, még így is megmarad. Hiába igyekszem, illatát képtelen vagyok lemosni magamról. Végül föladva a próbálkozást, nyöszörögve terítek magamra egy törülközőt.
Először csak a fejem dugom ki az ajtón, s mikor megbizonyosodom róla, hogy elment, átosonok a saját szobámba, igyekezve azon, hogy véletlenül se nézzek az ágyra. Egy ajtó köti össze a két szobát, hogy akármikor átparancsolhasson magához.

 Az öltözés hosszú, és fájdalmas procedúrának ígérkezett, és mire a végére értem, teljesen kimerültem. Újra sajog mindenem, még szerencse, hogy estére el fog múlni. Bár… biztosan szerzek helyettük újakat. A gondolatra megremegek. Megigazítom ruhámat, és lassú léptekkel elindulok reggelizni.

 Ahogy kinyitom az ajtót, mindenki elhallgat. Az összes tekintet rám szegeződik, és én érzem a belőlük áradó gyűlöletet. Áruló vagyok, így bűnhődnöm kéne, William mégis kivételezik velem… és ez még jobban dühíti őket.
Remegve nézem, ahogy királyom maga mellé mutat. Az én helyem. Egy párna a lába mellett, akár egy kis házi kedvenc helye. Félek a falkától, de nincs más választásom. Lassú léptekkel indulok el a kis ösvényen, amit szabaddá tettek nekem. Mindegyikük ugrásra kész, akármelyik pillanatban átharapná a torkom.
Már épp elérném végcélom, mikor az egyik farkas kivágódik a tömegből, fogai pont arcom előtt csattannak. A rémülettől teljesen ledermedek. Királyunk ereje erre végigsüvít rajtunk, visszaparancsolva őt a többiek közé. Nekem még kell egy kis idő mire összekaparom magam, és tovább tudok indulni, de végül csak elérem helyemet.
Fájdalmas fintorral ülök le a párnára, figyelem, ahogy mindenki visszatér eredeti dolgához, majd fölpillantok a mellettem ülő ijesztő alakra.
- Jó reggelt… királyom – köszöntöm halkan, ahogy az elvárható. Belém verte az illemet.
- Jó reggelt nyuszi – ránt föl magához a szokásos durva reggeli csókra. Sosem fogom viszonozni, csak tűröm, hogy végezzen.
Végre elenged, így visszakuporgok a párnára. Hasam halkan megkordul a finom illatok miatt. Most jut csak eszembe milyen rég ettem utoljára, de nem fogok ételt kérni. Sosem adtam meg neki azt az örömöt, hogy könyörögjek, mint egy óvodás kisgyerek. Szerencsére már ismer, így lenyújt nekem egy szelet pirítóst. Megalázó, de csak így ehetek. El kell fogadnom, amit ő fölkínál, vagy éhen maradok.
Mikor már eleget ettem, lehajtott fejjel köszönöm meg neki, hogy véletlenül se lássam elégedett vigyorát.
- A Lycan Klán! – micsoda? Döbbenten rezzenek össze a hírtelen erőlökettől. Az ajtóban három alak jelenik meg. Szívem nagyot dobban, ahogy a közeledő Armandot figyelem. Idejött… talán… talán értem? Kiszabadít? Újra elmehetek innen? A remény apró kis lángja újra föllobban bennem, és egyre nagyobbra duzzad, ahogy a trón elé lépnek.
A teremben William farkasai már átváltoztak, de úgy tűnik, ez nem zavarta meg Armandot. Ezért is tisztelem… hatalmas és erős király.
- Üdv Armand – a hűvös ujjak tincseim közé túrnak, de most még ez sem zavar. Elkábít a menekülés lehetősége. - Mi járatban nálunk?
- Az éjjel... egy farkas horda betört a házamba. Eltűnt négy farkasom, továbbá kettőt félholtan találtunk meg. Nem követelek tőled magyarázatot, tudom miért tetted. Törvényeink értelmében azonban visszaveszem tőled a farkasaimat! – ezek szerint kiszabadítani jött, de… valami nem hagy nyugodni. Ian… ő lenne, akit félholtan találtak? Vagy nyoma veszett? Ne… nem akarom, hogy baja essen.
- Azok csak a te törvényeid. E között a négy fal között viszont az én törvényeim uralkodnak. Visszavettem, ami az enyém, és ez ellen semmit sem tehetsz. – ijedten pislogok párat. Ugye nem mondd igazat? Nem tarthat itt… vagy… vagy igen?
- A város ura is tudni fog erről.
- Már tudja, és nem zavarja.
A hirtelen erőhullámtól a földre lapulok. Nagyon erős… ha egyszer harcolna Williammel, nem tudom, melyikük nyerne.
- Hazudsz!
Már jön is a következő hullám. Legalább annyira erős, mint az előző… sőt… talán erősebb is.
- Háborút akarsz, hogy ide mertél jönni bejelentés nélkül és sértegetni merészelsz a saját házamban? – néma csend borul a teremre. Csak a farkasok lihegése ad egy kis háttérzajt. Lassan a hatalmas erő is alábbhagy, de még mindig nem merek fölnézni.
- Távozz innen a sleppeddel együtt, vagy meghalsz – mi? Ne… nem menjetek el! Rémülten kapom föl fejem, könnyes tekintetemmel még épp látom, ahogy eltűnnek a hatalmas ajtó mögött. A lángocska ismét elalszik bennem. Az utolsó reményeim most hagytak magamra. Pedig megígérték, hogy vigyáznak rám… azt mondták nem engedik, hogy visszakerüljek… most viszont megint itt hagytak… egyedül…
Erős rántást érzek karomon, és máris királyom ölében találom magam. Forró nyelvével lassan végignyalja könnyeim útját, közben egy könnyed mozdulattal szabadít meg ingemtől.
- Nyuszika... csak nem reménykedtél?! De cuki vagy... – nem érdekel mit mond… megint magamra hagytak… most már csak egyetlen kérdésre akarok választ…
- Ian... ugye... ugye él?
- Te komolyan azt hitted, elnézem bárkinek is büntetlenül, hogy téged ölelgessen?! Nyuszi... – jeges üresség kezd szétáradni bennem. Ez… lehetetlen… nem történhetett meg… Ian…
Lehajtott fejjel engedek utat könnyeimnek. Nem bírom. Farkasom dühösen mocorog bennem, bosszút akar. Ő is… nem is tudom mi erre a megfelelő szó… talán kedvelte Ian-t.
Szorosan lehunyom szemeim, kezeim ökölbe szorulnak. Meg kéne nyugodnom, de nem tudok… annyira fáj.
- Azt… azt mondtad… elengeded… - nyöszörgöm sírástól csukladozó hangon – nem… nem tehetted ezt – kétségbeesetten kezdem püfölni izmos mellkasát. Minden erőmet beleadom, bár neki így sem tudok ártani, de ez most nem érdekel. Már nem is figyelem miket mondok, ami csak eszembe jut, azt a fejéhez vágom. Annyi mindent viseltem már el… és ez már túl sok volt. Miattam ölte meg, az én hibám. Csak gondot okozok mindenkinek. Gyűlölöm magam… és Williamet is.

Erős kezek ragadják meg csuklóim, meggátolva a további ütésekben. Dühösen nyitom föl szemeim, tekintetem találkozik az izzó, sárga szempárral. Szörnyetegem azonnal meghúzza magát, én pedig rájövök mit is csináltam. Ő… a királyunk… én pedig mindenki szeme láttára nekiestem. Még ha nem is tettem kárt benne, nagyot hibáztam… nagyon nagyot.
Ijedten fordítom körbe fejem, mindenhol csak vicsorgó farkasokat látva. Egyre jobban elásom magam a falka előtt. Amint alkalmuk lesz rá, meg fognak támadni… és én képtelen vagyok megvédeni magam.
- Tűnés! Mindenki!
Elengedi csuklóm, így öléből kicsusszanva kuporodok a fölre. Ereje forró hullámokban szeli át a termet. Senki nem mer ellenkezni vele. Bajban vagyok… azt hiszem.
Lassan minden alakváltó távozik, magunkra hagyva minket. Nem merek fölnézni. Inkább remegve dörgölöm lábához arcomat.
- Ké… kérlek bo… bocsáss meg… királyom – suttogom bocsánatért esedezve. Ám úgy tűnik nem hatottam meg. Egy egyszerű mozdulat, és máris pár méterrel odébb nyekkenek a kemény márványpadlón. Fájdalmas nyöszörgéssel fordítom oldalra fejem, így látom, hogy máris ott guggol mellettem. Belemarkol hajamba, és fölrántja fejem.
- Tisztázzunk valamit Nyuszi. Neked én vagyok az első, nem pedig egy ellenséges falka gyenge kis alfája – hangja már inkább morgásnak illik be. Nála is kihúztam a gyufát, de…
- Ne… nem volt gyenge… - válaszolom erőtlenül, amiért ismét pár méteres repülés a jutalmam. Minden tagom fáj, ide érzem királyom dühét, de nem érdekel. Nem beszélhet így Ian-ről ha már miattam halt meg, akkor legalább a becsületét meg kell védenem.
- Látom nem érted… - lábával a hátamra fordít, így láthatom csillogó szemeit. A rémület összeszorítja torkomat, de igyekszem leküzdeni. Nem ölne meg… nem… mert akkor nem tudna kivel játszani. Ezzel próbálom nyugtatni magam, de arckifejezését figyelve egyre nehezebben megy. Úgy tűnik most talán jobban haragszik, mint mikor megszöktem – Te az enyém vagy, és…
Ezen a ponton vágódik ki az ajtó, s megjelenik benne az egyik alfahím. Még én is érzem mennyire nehezére esett bejönni. Nem értem tette, de így is hálával tartozom neki.
- Királyom, vendégek érkeztek. Látni akarják önt, most – hadarja lehajtott fejjel. Mielőbb szabadulni akar, amit megértek.
- Várjanak, és most tünés! – parancsolja morogva, de válaszul egy fejrázást kap.
- Nem akarnak várni. Kérem, muszáj jönnie – értetlenül pislogok párat. Kik jöhettek? Fontosnak kell lennie, ha ellent mer mondani. Mintha jobban félne a vendégektől, mint Williamtől.
- Este folytatjuk ezt a beszélgetést Nyuszi – veti oda nekem dühösen, és hosszú léptekkel elhagyja a termet. Alfája felém se pillantva követi.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és lehunyom szemeim. Mindenem fáj. Estére valószínűleg rendbe jövök, de addig semmi kedvem megmozdulni. Viszont sajnos nem maradhatok itt. Ha a falkatagok egyedül találnak, képesek és tényleg nekem esnek.
Föltápászkodom a hideg padlóról, és óvatosan indulok el szobám felé. Végig igyekszem fal mellett sétálni, és a legelhagyatottabb folyosókat kiválasztani. Úgy tűnik, szerencsém van, és nem találkozok senkivel. Kicsit furcsa, de most csak örülök neki.
Szobám közvetlen királyunké mellett van. Mikro elsétálok ajtaja előtt, elfog a remegés. Az emlékek most is, mint minden alkalommal, rám törnek. Mély levegőt véve lépek tovább, egészen biztonságot jelentő szobámig. Itt csak az én illatom van. Semmi nem változott azóta, hogy elmenekültem.
Összegömbölyödve fekszem le az ágyra, és betakarózom. Még ez a testhelyzet fáj a legkevésbé. Kicsit megnyugtat a csönd. Lehunyom szemeim, és újra utat engedek könnyeimnek. Olyan nehéz… olyan nehéz elhinni, hogy meghalt. Pedig ő csak kedves akart lenni hozzám. Nem akarta, hogy egyedül érezzem magam. Ez fog történni mindenkivel, akit megkedvelek? Valószínűleg igen. Én lettem a két lábon járó balszerencse. Távol kell magamat tartanom az emberektől, a többi falkától. Akármilyen nehéz elfogadnom, további életemet itt kell töltenem. Véres szörnyetegként, egy kegyetlen gyilkos mellett. Micsoda fényes jövő.
Halkan szipogva húzom még jobban össze magam. Én nyugodt életet akartam… olyat, amiről a legtöbben álmodoznak… a sors mégis velem szúrt ki. Mi lenne, ha én is kiszúrnék vele?  Vérfarkas vagyok, nem valami halhatatlan lény. Nem lenne nehéz megszabadítani magamtól a világot. Ez lenne a megoldás, de… képtelen vagyok ártani magamnak. Annyiszor próbáltam, de nem ment. Egyszer viszont úgy is szükségem lesz rá. Miért kell ennyire gyávának lennem?
Kusza, zavaros gondolataimtól kisérve merülök nyugtalan, felületes álomba.

Will

 

Olyan intenzív érzelmi hullámzásokat bocsát ki, amelyek szokatlanok tőle. Nyuszi nem az a típus, most mégis a szörnye szinte tombol a testében, kezei pedig remegve szorulnak ökölbe. Hangja halk és reszketeg, de egyre hangosabbá válik, végül szinte sikítja a szavakat:

- Azt... azt mondtad... elengeded... nem... nem tehetted ezt! - Apró öklei mellkasomon csattannak ahogy nekem esik. - Gyűlöllek! Te szörnyeteg... gyilkos... Gyűlöllek! Gyűlöllek!

Megragadom csuklóját hogy lefogjam, dühöm pedig csak nő és dagad amikor felnyílnak csodaszép szemei, bennük igazi színtiszta gyűlölettel, majd az intenzív érzés helyét átveszi a döbbenet, és végül a félelem. Minden helyzetben csodaszép. Felkapja fejét, és a rá acsargó falkát látva összerezzen.

- Félsz tőlük? - suttogom. - Az semmi hozzájuk képest, amit tőlem fogsz kapni ezért. Tűnés! Mindenki! - teszem hozzá az utolsó két szót hangosan, a falkának címezve.

Felállok, és ő a földre lapul. Megvárom amíg az utolsó farkasom mögött becsukódik az ajtó.

 

Ha előttük kell megbüntetnem, akkor nagyon megjárná Timo. Muszáj lenne komolyabb kárt tennem benne, hogy a becsületem megvédjem.

 

Így csak taszítok egyet rajta a lábammal, hiába könyörög bocsánatért a lábamhoz törleszkedve. Kiterül a fekete márványkövezeten néhány méterrel odébb, de nem esik komoly baja. Leguggolok mellé, és hajába markolva fordítom arcát felém hogy a szemeibe nézhessek. Szinte megőrjít a düh. Az a senki kis vérfarkas... nem hiszem el hogy Timo beleszeretett!

 

Arrhhgg... Számára senki más nem létezhet, csak én!

 

- Tisztázzunk valamit Nyuszi - morgom dühösen. - Neked én vagyok az első, nem pedig egy ellenséges falka gyenge kis alfája.

- Ne... nem volt gyenge...

 

Bassza meg! Belerúgok, de csak enyhén, így is csúszik pár métert. Kibaszott életbe! Lassú lépteim tompán koppannak a padlón, és ahogy mellé lépek, lábammal a hátára fordítom, és mellkasára lépek. Csak egy mozdulatomba kerülne és ő halott lenne, de soha nem tenném meg. Semmi gond. Vannak sokkal rosszabb dolgok a halálnál, ezt ő is tudja.

 

- Látom nem érted - folytatom, mély hangom kegyetlen ostorként csap végig a terem csendjén. - Te az enyém vagy, és...

 

Bamm, kivágódik az ajtó. Felmordulva kapom fel a fejem. Egyik hímem toporog a bejáratnál, érzem vibráló erején hogy mennyire ideges. Azt mondja vendégek érkeztek.


- Várjanak, és most tünés!
- Nem akarnak várni. Kérem, muszáj jönnie.


Hm. Akkor fontos látogatók érkeztek... bejelentés nélkül. De utálom ezt. Visszafordulok Timo felé, komoran nézek le rá.


- Este folytatjuk ezt a beszélgetést, Nyuszi.

 

Odakint egy hosszú fekete limuzin áll. Sötétek az ablakai, és a rendszámról már tudom hogy a város uráé. Vámpír fényes nappal nem jön ki a rejtekhelyéről, úgyhogy ezek csak csicskások. Gonosz mosollyal sétálok végig a kocsi mellett, körmeim hangosan csikorognak ahogy hosszú csíkot húzok az oldalán. Leereszkedik az elsötétített ablak, a bent ülő két alakváltót látva széles vigyorra húzódnak ajkaim, hegyes szemfogaimat közszemlére téve.

 

- Meséljetek.

 

 

***

 

 

Este már elégedetten és mosolyogva figyelem a falkámat. Izgatottak, mert a hónap utolsó hétvégéjén vannak a pornófilm forgatások. Van aki azért izgul hogy bekerüljön, van aki azért hogy megússza.

Csettintek, és elhallgat a mormogó alapzaj.

- Mindenki itt van? - kérdezem, de úgyis tudom a választ. Tenyeremet Timo fején pihentetem, aki büntetésképp egész délután itt ült mellettem, nyakán egy szép ezüstnyakörvvel, amelynek lánca a csuklómra van tekerve. Mondanom sem kell, hogy természetesen anyaszült meztelenül kuporog a párnáján. Szemeit már kisírta, csak kábán csillogó szemekkel nézelődik érdektelenül.

- Kik lesznek azok?

- Hm... a megrendelő kettőt akar, egy fétis szado-mazó hetero-t, és egy meleg filmet, ezúttal maga a város úr megrendelésére, éppen ezért a legszebbeket akarom felhasználni.

Ujjaim belebújtatom Timo puha hajtincsei közé, és elgondolkozva mérem végig a bagázst.

- Lássuk az első filmet. Tom, Susie ééés Anton - mutogatok, és a szólított farkasaim előlépnek. A három közül csak az egyikük örül, a lány kifejezetten halálsápadttá válik.

- És most a másik... hm... David - előlép egy nagy és durva izomkolosszus. Tökéletes. - Hm... ki is legyen a másik...

Sárga szemeim végigpásztázzák a lehetséges kínálatot, és mindenki meghúzza magát. Na igen. Daviddel a szex... nos, elég ha annyit említek, hogy volt már, hogy meghalt egyik kis farkasom a karjai között a tortúrától. Ezért is vetem be őt ritkán, mert a veszteség az veszteség, és pénztől esek el ha a szép szubhímekben kárt tesz.

- Timo.

Hangomra Nyuszi felkapja a fejét, és teljesen elfehéredik az arca. Tágra nyílt szemekkel néz fel rám, de én csak mosolygok rá.

- É... én...? - visszafordul David felé. Néhány másodpercig eltart amíg felfogja, majd felpattanna de a nyakáról lógó lánctól nem tud elhúzódni tőlem. - Ne kérlek! Kérlek ne!

 

David elé lép, a vállára dobja őt, és ő sikoltozva püföli a férfi széles hátát de hasztalanul. Döndül mögöttük az ajtó, és segélykérő sikolyait elnyeli a csend.

A falka maradéka szétszéled. Alfáimmal még tartok egy kis megbeszélést, majd a szobámba sétálok.

 

A szobámban körülpillantok, és az ágyra dobom magam. Halkan mordulva markolok a párnába. Timo illata... Behunyom a szemem és mélyen magamba szívom...

 

A következő pillanatban már egy ajtót rúgok be a lábammal, hogy tokostul szakad ki. A stúdió fényárban úszik, Nyuszi egy ágyra van kikötözve, szája kipeckelve, szemeiből patakokban folyik a könny, miközben David fölötte térdel és épp behatolni próbál a vadul vergődő fiúba.

 

- Állj! - dörren végig hangom a stúdión, és a levegő is megdermed. Lassú léptekkel közelebb megyek az ágyhoz, kezeim hosszú kabátom zsebében, napszemüvegem mögül figyelem Nyuszit. Könnyes az arca, testén apró lila foltok jelzik, hogy David nem volt valami kíméletes az előjátékban, ha volt egyáltalán. Habár nyáltól csillogó testét látva gyanítom hogy valamicske azért volt. Megtorpanok a kamera mellett, hogy ne kerüljek be a látómezejébe, és lassan leveszem a szemüvegemet. Hideg és kifejezéstelen szemeimet a könyörgő, gyönyörű szép és kékségesen kék szemekbe fúrom. - Azért jöttem, hogy nézzem. Folytassátok.

 

David bólint, és Timo felé fordul ismét. Az időközben összeszorított lábait ismét szétfeszíti, közéjük illeszkedik. Még pofon vágja visszakézből, majd arca gonosz vigyorra húzódik... felkészül a behatolásra...

 

Bamm.

 

A szemközti falra kenődik ájult teste, kezem még az ütés lendületében áll meg a levegőben. Felbőszülve, haragtól elsötétült szemekkel nézek le Timo-ra.

 

A kibaszott életbe! Nem bírom elviselni hogy más hozzáérjen! Képtelen vagyok!

 

Körmeim megnőnek, egy vad morgással vetődöm David után, és mire torkába harapok, már farkas formámban vagyok teljesen. Egy diszkrét roppanás jelzi hogy eltörtem a nyakát, vérének édes íze forrón simogatja torkomat.

Elengedem holttestét, és felbődülök.

- Kifelé! Mindenki húzzon innen! - Hangom állatias, szavaim artikulálatlanok de nem gond, farkasaim rettegve menekülnek el a közelemből. Jól tudják, hogyha ilyen vagyok, az semmi jót nem jelent.

 

Morogva, vicsorogva közelítek az ágyhoz, és a kötelékeit rángató, remegő fiúra pillantok sárga szemeimmel. Körmeim a járólapon csikordulnak.

 

Amikor mellső lábaimat az ágyra teszem, mozdulatlanná merevedik, úgy figyel engem.

 

Megnyalom véres pofámat, és továbbra is morogva mászom fel mellé. Nem tud megszólalni a szájpecektől, de valami azt súgja hogy így is csak sikoltozni tudna.

 

Lassan, nagyon lassan érek fel mellé, majd végigszaglászom a testét. Nem, valóban nem csinált vele David sok mindent, csak itt-ott érzem rajta a szagát. A karjain, mellkasán hasán és a combjain. Megnyugodva fújok egyet, és leheverek Timo mellé, nagy busa fejemet a hasára és mellkasára fektetem, szemeimet az övébe fúrva.

 

Sokáig fekszünk így. Ő álomba ájul, én pedig őrzöm őt. Vigyázok rá... Csak lassan csillapodom le, és amikor végre visszaváltozom, kioldom karcsú kezeit a béklyókból, felnyalábolom és a szobámba viszem.

 

Meggyötörtem őt, de bassza meg... magamat pedig még jobban.

 

- Miért...? - suttogja amikor lefektetem az ágyamba, szemei szomorúan néznek fel rám sápadt arcából.

- Kurva jó a kérdés, Nyuszi - morgom. - Aludj tovább.

Timothy:

- Fölkelni! – egy durva hang rángat ki álmomból. Kábán észlelem ahogy megragadja karom és ülő helyzetbe rángat. Sűrű pislogással igyekszem élesíteni látásom, mígnem végre kiveszem a magas alakot. Az egyik alfahím. Erős, gonosz és kegyetlen… tökéletes a posztra.

Félve pislogok rá, követve minden mozdulatát miközben elővesz egy dobozt. Mire készül? Mit akar tenni? Nem ölhet meg… William bosszút állna értem… ugye… ugye?
Kinyitja a dobozt, de nem veszi ki a tartalmát, inkább felém nyújtja.
- Tedd magadra! – jön a következő utasítás. Összerezzenve, bizalmatlan tekintettel hajolok közelebb a tárgyhoz. Egy… egy nyakörv? Ez komoly? Én… Nyitnám a szám, hogy kérdezzek, de komor arckifejezését látva inkább meggondolom magam.

  Egy szubhím csendes és alázatos. Nem kérdez, csak megteszi amit mondanak neki.  Márpedig te szubhím leszel Nyuszi, úgyhogy jól vésd a csinos fejecskédbe.

 Nagyot nyelve, remegő kezekkel nyúlok a csillogó tárgy felé, de amint hozzáérek, nyöszörögve rántom őket vissza. É… éget… nagyon kellemetlen az érintése. Talán ez… ezüst?
Rettegve emelem tekintetem a mozdulatlanul álló alfára. Mozdulatlan, de szemei izzanak a dühtől. Ő is gyűlöl, mint mindenki más. Könnybe lábadt szemekkel meredek a nyakörvre. Nem akarom fölvenni… nem és nem…
- Igyekezz! – dörren rám mikor látja, hogy nem igazán akarok megmozdulni. Két lehetőség van. Vagy fölveszem és tűröm a fájdalmat, vagy nem veszem föl, és akkor valószínűleg ő adja rám… ami még fájdalmasabb. Akkor…
Hangos nyöszörgéssel emelem nyakamhoz, és fölteszem rá, amilyen lazán csak lehet. Nyakam érzékeny bőrét csak még inkább sérti az anyag. Lehajtott fejjel, ajkaimba harapva várom a folytatást.
- Kövess! – nem túl bőbeszédű. Ránt egyet a nyakörvön, mire halkan fölszisszenek, de azért követem. Remegve, botladozó léptekkel, de követem.
A folyosón már mások is vannak. Erejük hullámokban borzolja végig bőröm. Érzem, hogy jót derülnek a megalázottságomon, viszont még mindig nem elég nekik… Tényleg a vesztemet akarják.
Mikor beérünk a legnagyobb terembe, azonnal Williamet keresem tekintetemmel. Elégedett ragadozó vigyorával ül trónján. Arckifejezésétől elfog a rémület. Minden porcikám menekülne, megfordulna és kirohanna az ajtón, minél messzebb tőle. De nem lehet. Inkább odavánszorgom elé, lehasalok és arcomat a lábához dörgölöm.
- Üdvözöllek királyom… - suttogom halkan, mire fölrántja fejem, lehajol hozzám és durván megcsókol. Tűröm… tűröm, mert ez a dolgom.
Elszakadva számtól, hatalmas vigyorral dől hátra. Készül valamire, látom rajta… és már most rettegek.
- A büntetésed második részeként, vedd le a ruháidat szépen, Nyuszi – rémülten pislogok rá. Levenni… a ruháim? Itt? De hát… mindenki lát… én… miféle büntetés ez? Kétségbeesetten tekingetek minden irányba, de csak érzéketlen tekintetekkel találkozom. Akkor most… tényleg… - Ne játssz a türelmemmel Nyuszi – mordul halkan, s ereje végigszáguld rajtam. Halkan fölnyögök, majd könnyes szemekkel kezdek megszabadulni nadrágomtól, hiszen… az ingem már korábban letépte.
Ahogy utolsó ruhadarabom is a földre hullik, már képtelen vagyok megállítani könnyeim. A megalázottság, a kiszolgáltatottság, és a nyakamban hasogató fájdalom már túl sok. Összehúzom magam párnámon, igyekezve minél többet eltakarni magamból. Ujjak csúsznak tincseim közé. Szóval ez a büntetésem.

 

oOoOo

 A délután szinte csak vánszorog… legalábbis eleinte. Miután elfogynak könnyeim, és eluralkodik rajtam a nyugtató üresség, már sokkal jobb. Rengetegen járulnak királyunk elé, mindenféle ügyekkel. Legtöbbjük átnéz rajtam, de akad aki hosszabb ideig is bámul. Most már nem érdekel. Nem érdekel se a fájdalom, se vizslató tekintetek, se az hogy mi történik körülöttem. Ki akarom zárni az egészet… vissza akarok menni a szobámba…

 oOoOo

 Már késő délután van. A hónap utolsó hétvégéje, ami egy dolgot jelent: ideje újabb filmet forgatni. Üres tekintettel figyelem a felsorakozott falkát. Nem igazán tudom mi járhat a fejükben. Engem sosem fenyegetett az a veszély, hogy kiválaszt királyunk, ugyanis nem enged senkit a közelembe. Hálásnak kéne lennem érte? Nem vagyok az…
A beszélgetésből csak foszlányokat fogok föl. Többet nem is akarok. Végigmérem az előre lépőket. Mind gyönyörű farkasok, és szinte mind rémültek. Mi lehet ennyire szörnyű ebben a forgatásban? Mindig csak azt látom, hogy tiltakoznak és rettegnek, szóval nem lehet túl vidám dolog. Így belegondolva nem akarom megtudni mi van az alsóbb emeleten.
- Timo – mi? Engem mondott? A rémület fölcsúszik torkomon, a vérem pedig ugyanezzel a lendülettel tűnik el az arcomból. Nem teheti ezt.
- É... én...? – vigyorog… vigyorog! Kétségbeesetten nézek a falkára, de a kilépő alakot látva még inkább pánikba esek. Már láttam őt ahogy gyengébb hímeket kapott el a folyosón, nem is egyszer… és… nem akarom hogy azt tegye velem, amit azokkal a szegényekkel! NEM!
Kiáltozva próbálok szabadulni, de a nyakörv megállít. Tovább sebesíti nyakam, de nem érdekel. El akarok menni! Nem akarom hogy magával vigyen! Nem akarok úgy járni mint a többiek!
Elém lép, és vállára dob akár egy zsákot. Kétségbeesett próbálkozásaim semmit nem érnek ellene. Nagyobb és erősebb mint én.
Mindenki csak nézi, ahogy kicipel a teremből. Senki nem próbál segíteni… senki…

 Amikor leérünk, ledob egy hatalmas ágyra, amit rengeteg kamera vesz körül. Istenem… ezt ne…
Rettegve húzódok az ágy végébe, könnyfátyolon át figyelve ahogy leveszi ruháit. Testét mindenütt ronda hegek borítják, bár már nem sokáig látom őket. A pánik és a könnyek teljesen eltompítják érzékeim.
Érdes tenyere megragadja csuklóm, mire azonnal hadakozni kezdek. Nem… nem fogom neki engedni… Kapálózva, kiabálva igyekszem távol tartani magamtól.
- Adjatok már egy kötelet!
Felzokogok ahogy a kötél csuklóimra tekeredik, majd az ágy végéhez láncol. Lábaimat könnyedén lefogja, így már azokkal sem tudok védekezni. Ennyi volt.
Végignyalja mellkasomat, szaglássza bőrömet, akárcsak… William… A gondolatra ismét elkap a sírógörcs, és próbálok szabadulni. Szánalmas látvány lehetek…
- Állj! – hatalmas erő söpör végig a szobán. Ilyen ereje csak… csak neki van. Sohasem örültem még ennyire királyomnak. Ő az utolsó aki megmenthet Davidtől. Könyörögve nézek a sárga szempárba, de… - Azért jöttem, hogy nézzem. Folytassátok.
Csalódottan szipogok és lehunyom szemeim. Innentől nincs menekvés. Törődj bele szépen Timothy. Pofon csattan arcomon, közben igyekszem fölkészíteni magam. Kész… ez lesz a sorsom.
Viszont a várt fájdalom elmarad, helyette vad morgás hallok. Ahogy fölpillantok, szembe találom magam a dühösen csillogó szemekkel. Mi… mi történik? Hová lett David? Miért ilyen ideges William? Talán… megint rám haragszik?
A kérdések vadul száguldoznak fejemben, de nem látom mi történik. Bár lehet hogy jobb is így. Csak a hangokat hallom, és a szagokat érzem, és azok is pánikba ejtenek. Friss vér illata lengi be a szobát, a farkasbunda jellegzetes illatával vegyítve. Akkor… ezek szerint… átváltozott?
Azonnal meg is kapom a választ, ahogy morogva küld el mindenkit. Szavait alig lehet érteni, de süt belőlük a feszültség. Engem persze senki nem oldoz ki, így ismét szabadulni próbálok, sikertelenül. Érzem ahogy egyre közelebb ér, majd támaszkodik mellém az ágyra. Remegve figyelem, szívem a torkomban dobog. Végignyalja véres pofáját, én pedig rémülten kiáltanék föl. Rám fog támadni… olyan mintha megvadult volna… nem tudja mit csinál… engem is meg fog ölni.
Végigszaglászik, ahogy az lenni szokott. Most fog belém harapni… de… mégse teszi. Helyette leheveredik mellém, fejét rám fekteti, és mélyen a szemeimbe néz. Csak ijedt pislogásra vagyok képes, de szépen lassan megnyugszom. Úgy tűnik nem akar bántani… ráadásul olyan furán néz.
Sokáig csak meredünk egymásra, végül a kimerültség úrrá lesz rajtam és bezuhanok az álmok puha tengerébe.

 oOoOo

 Finom puha melegség. Már a vér szagát sem érzem. Ez inkább királyom megnyugtató illata. A szobájában lehetek.
Kába pislogással nyitom ki szemeim, szomorúan pillantok végig elgondolkodott arcán. Annyira nem értem.
- Miért…? – teszem föl erőtlenül a legfontosabb kérdést. Nem kell kifejtenem, így is érti, de csak megcsóválja fejét.
- Kurva jó a kérdés, Nyuszi. Aludj tovább.
Én nem ellenkezem. Újra becsukom szemeim, majd szorosan a mellém fekvő meleg testhez bújok. Nem… egyáltalán nem szokásom, de… most megnyugtat a közelsége… muszáj, máskülönben nem bírnám ki. Még érzem ahogy magához húz, de utána újra csak a sötétség. A gondolkodás ráér.

 oOoOo

 Zihálva, rémült nyöszörgéssel kísérve pattannak föl szemeim. Először nem igazán látok a sötétben, de utána már hozzászokik szemem. Lassan megnyugszik légzésem is, és végig tudom gondolni hol vagyok. William szobája… az előbb csak álmodtam. Már biztonságban vagyok… már amennyire William mellett biztonságban lehet az ember.

Hallgatom a hátamhoz simuló királyom halk légvételeit, közben átgondolom a történteket. A végeredmény az, hogy még inkább összezavarodok. Először odadob egy filmforgatásra, majd elrángat onnan és megöli az egyik erős hímet a falkából. Mindezt egy olyan kis senkiért, mint én. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős a birtoklási vágya, és ez megrémiszt. Ha ennyire maga mellett akar tudni, akkor talán sosem tudok elmenekülni tőle. Életem végéig az ő kis játékszere leszek, amin kitöltheti a vágyát. A gondolatra ijedten remegek meg.
Viszont… ha eszembe jut a tekintete, akkor… nem tudom mit mondjak. Olyan fura volt. Ráadásul nem úgy viselkedett, ahogy az tőle megszokott. Talán… talán azért nem engedte hogy David folytassa, mert ő maga akar majd igazán megbüntetni… vagy… vagy… nem tudom. Halkan sóhajtva hunyom le szemeim. Nem tudom… tényleg nem. Majd reggel kiderül. Akkor kezdődik elölről az egész tortúra.  

 oOoOo

 Reggel én ébredek előbb. Remegve igyekszem kiszabadulni a vastag karok közül, lehetőleg úgy, hogy nem ébresztem föl királyom. A dolog macerás, de végül sikerül, és vissza se nézve menekülök a fürdőbe. Szükségem van egy zuhanyra, mert még mindig érzem magamon a vér illatát, ami beleivódott hajamba, és bőrömbe. Szörnyű. Ráadásul ha William felébred, akkor vissza kell mennem hozzá és megint… megint vele kell…foglalkoznom. Nagyot nyelve pillantok a tükörbe. A szokásosnál is sápadtabb, rettegő arcú Timothy néz rám vissza. Elég megviseltnek tűnök. A nyakamon lévő sebek pedig csak még inkább rontják a képet. Csúnyán kisebesítette az ezüst… remélem nem sokáig marad így… ezeket a legnehezebb elrejtenem a többiek elől.

Zavart képpel állok be a forró vízsugár alá. Talán már csak ez az egyetlen kellemes dolog az életemben, egy jó forró zuhany. Minden mást elvettek… elvett tőlem. A családom, a barátaim, az életem… és Ian-t…
Hiánya fájón markol szívembe, kicsorduló könnyeim szerencsére összeolvadnak a vízzel. Elvesztettem… és csak is a saját hibámból.
Kezeim ökölbe szorulnak, s a csempének támasztva őket görnyedek előre.
- Ejnye Nyuszi… szólhattál volna, hogy fürdőzni jössz.

Will

 

Felébred és kioson mellőlem az ágyból. Hagyom neki, nem jelzem hogy ébren vagyok. Alig aludtam valamit, csak gondolataim kötöttek le, miközben őt öleltem magamhoz és hallgattam megnyugtató szuszogását.

Dühösnek kéne lennem és talán az is vagyok. Olyan voltam mint egy idióta. Úgy viselkedtem, mint azok a francos farkasok, akik a „társukat” védik. Ugyan már. Röhej. Nyuszi még csak nem is nő. Férfi sem. Csak egy kölyök. Egy gyönyörű és vonzó fiú. Ha már itt tartunk, ágyékom bizseregni is kezdett. Odabent a fürdőben elég régóta csobog már a víz, így felkelek és miközben az ajtó felé tartok, sorra hagyom el magam mögött a ruháimat. Szinte soha nem alszom ruhában, most mégis megtörtént. Brr...

Ő épp a víz alatt áll, megtörten támaszkodva a csempébe, vállai finoman rázkódnak. Francba. Tutira épp bőg. Belépek mögé, hátához simulok, ujjaim pedig a csempén remegő öklöcskéire simítom.

- Ejnye Nyuszi... - dörmögöm a fülébe. - Szólhattál volna hogy fürdőzni jössz.

Összerándul, de nem menekül el tőlem, meg sem próbálja. Helyes. Végighúzom ujjaimat karján, oldalán, majd derekára fonom karjaimat és közelebb húzom magamhoz. Belecsókolok a nyakába és megrándul a fájdalomtól. Nyakán egy centis sávban olyan a bőre, mintha megégett volna. A nyakörv amit büntetésül viselt. Egy darabig látszani fog rajta, mert az ezüst sokáig csúnya nyomot hagy rajtunk. Francba.

Keményen álló farkam a fenekéhez nyomom egy halk morranással. Tudja mi a dolga, kissé előre hajlik és kitolja nekem szép kis seggét.

- Jó fiú - súgom, és vállába harapva mélyen belényomulok. Vad hördülésem mellé az ő fájdalmas nyögése párosul, kezeit alkaromra szorítja, körmei mélyen bőrömbe vájnak. Ahh tudja hogy imádom... Csípőm lassan, ritmusosan mozdul egyre gyorsabban de nem féktelen vadsággal. Hhhrr... forró és szűk. Őrjítő az illata és halk nyöszörgése. A legfinomabb falatja falkámnak. Nem is kóstolhatja más, csak én... csak én...

Végignyalom nyakát hátul, a haja alatt, és ő önkéntelenül is lehajtja fejét hogy nekem nyújtsa. Mire észbe kaphatnék, már rátapasztom a számat, és fogaimat bőrébe mélyesztve hatolok mélyebben belé. Felnyög, de nem fájdalmasan. Miközben fogaim szabályos sorát mélyen nyakába vésem, ő csak nyög és kapaszkodik karjaimban, lábai ernyedten kalimpálják a földet, úgy elgyengült. Halkan morgok, erőm és hangom végigbizsergeti gerincét, amitől felsikolt és összerándulva élvez el hosszan... hosszan... újra és újra, miközben én ki- és bejárok belőle. Nem sok hiányzik nekem sem, és felkiáltva eresztem ki magomat pompás és forró kis testébe...

Ó igen...

A földön térdelek, ő az ölemben ernyedten kókad, csak őt ölelő karjaim akadályozták meg hogy ne terüljön ki a fekete márványpadlón, ami a zuhanyban is folytatódik.

- Tetszett, Nyuszi? - dörmögöm a fülébe, majd állát megfogva fordítom magam felé az arcát. Megcsókolom, nyelvem kíméletlenül tör ajkai közé. Kiélvezem minden ízét, majd végre engedem levegőhöz jutni, nedves haját félresimítom sápadt arcából. Sápadt. A szokásosnál is sápadtabb. Hm. Ha belegondolok, nem is nagyon láttam őt enni a tegnap reggeli óta.

- Mikor ettél utoljára? - kérdezem tőle komoran. Abszurdnak tűnik szex után a zuhany alatt térdelve erről beszélgetni, de akkor is.

- Nem... nem tudom.

Nem tetszik ez a válasz. Feldühít vele. Halkan morogva hajolok a füléhez, felforrósodik körülöttünk a levegő erőmtől. Remegni kezd, ami nagy hiba mert csak felizgat vele.

- Jó lesz ha nem kókadozol itt nekem mint egy hervadt virág, és eszel rendesen. Ha legyengülsz, lefogysz vagy lebetegedsz, akkor feldühítesz. Te tudod milyen vagyok dühösen. Nem igaz, Nyuszi?

Bólint.

Kis kezét felemeli és a nyakára simítja, majd amikor megérzi hátul a fognyomaimat, felkapja a fejét döbbenetében. Komoran figyelem őt, arcán a csodálkozást és a félelmet.

- Te... megjelöltél...? - suttogja remegő ajkakkal, egyenesen a szemembe nézve. Felállok vele a karjaimban, és besétálok a hálószobába. Az ágyra hajítom őt, úgy ahogy van, nedvesen. Sápadtan kapaszkodik a lepedőbe amikor fölé mászom, és lenyalom arcáról a vízcseppeket.

- Meg - válaszolom halkan morogva, testemen az izmok megfeszülnek a vágytól, hogy ismét megtegyem. És miért is ne tehetném? - És újra meg foglak...

Kapálózni kezd, csak a nedves bőrének köszönheti, hogy sikerül neki kicsusszanni alólam, de visszarántom.

- Ne... engedj el... ne... ne... ne... Nem vagyok nőstény, hogy ezt tedd velem! Ez tilos! - sikoltja könnyes szemekkel. Igaza van, ezt a jelet egy hím csak a nőstényére teheti rá, méghozzá nem is akárkire. A társára. A hím ereje és illata is benne van, soha nem tűnik el. Az összetartozás szimbóluma, és én egy barom vagyok. De leszarom. Vigyorogva szorítom vissza az ágyra, borostyánsárga szemeimet az övébe fúrom.

- Próbáld megakadályozni.

Timothy


Timothy:

Kezdődik... újra. Ellenkezés nélkül hagyom, hogy magához szorítson, kezével végigsimogassa bőröm. Mikor nyakamhoz ér, fájón összerezzenek. A büntetései mély nyomot hagynak az emberben... illetve farkasban.
Kemény farkát a fenekemhez nyomja. Nincs más választásom, mint azt tenni, amit akar. A jó szubhím ilyen. Előre hajolva könnyítem meg dolgát, s ő egy percet sem habozva vágja belém magát. Na... nagyon nagy... Fájdalmas sikkantással kapaszkodom karjaiba. Szétfeszít belülről, tudja hogy fájdalmat okoz, de nem áll meg... sosem érdekelte. Forró nedves bőrünk minden mozdulatnál összesimul.
Nyakam forró bőrén nyal végig, én pedig ösztönösen előre hajtom a fejem. Még mélyebbre nyomul bennem, ugyanakkor fogai is nyakamba mélyednek. Csak nyöszörögni vagyok képes. A forróság ágyékomban egyre csak növekszik, már nem sok hiányzik a véghez... Nem sokáig bírom már...
Erőtlenül kapaszkodom karjába... már csak egy kicsit...
Ereje és hangja végigszánt gerincemen, megadva az utolsó lökést. Hangos kiáltással fogadom a megváltó gyönyört. Pár lökés után hallom, hogy William is követ... istenem...

Ernyedten pihegek karjai közt. Semmi erőm. Mintha minden tagom ólomból lenne, és csak hatalmas erőfeszítés árán tudnám mozgatni. Elszoktam ettől a tempótól...
- Tetszett, Nyuszi? - morogja fülembe, majd maga felé fordít egy fullasztó csókra. Mikor elfogy a levegőm elszakad tőlem. Ujjai gyengéden simítják végig arcomat... mi? Gyengéden? Nagyon kimerült lehetek, ha ilyesmit képzelek.
- Mikor ettél utoljára? bágyadtan pislogok komor arcába. Mondtam hogy képzelődtem. De... mikor is ettem utoljára? Fogalmam sincs.
- Nem... nem tudom.
Ereje dühösen fodrozódik körülöttünk, mikzben halk morgással hajol hozzám. Már megint haragszik... csak ezt ne... nem akarom hogy megint bántson...
- Jó lesz ha nem kókadozol itt nekem, mint egy hervadt virág, és eszel rendesen. Ha legyengülsz, lefogysz vagy lebetegedsz, akkor feldühítesz. Te tudod milyen vagyok dühösen. Nem igaz, Nyuszi?
Tudom... szerintem nálam jobban senki nem tudja... aki igen, az pedig már nem képes elmondani senkinek.
Nagy nehezen fölemelem kezem, hogy a legutóbbi büntetésem nyomán simíthassak végig, de nem csak ezt találom nyakamon. Döbbenten tapogatom ki újra és újra a foglenyomatot. Ez... lehetetlen... nem... biztosan csak...
- Te... megjelöltél...? - sírás szorongatja a torkomat. Képtelenség... Nem válaszol, csak karjaiban tartva átcipel a szobába és ledob az ágyra. A puha anyag hozzátapad nedves bőrömhöz, jólesően simogatva azt. Persze ezt a kellemes érzést azonnal feledteti, mikor fölém mászik, végignyalva arcomat.
- Meg. És újra meg foglak... - ne... istenem... Menekülési ösztönöm azonnal föléled. Nem szabad... nem... Segítsen valaki... William nem tudja mit beszél... Kiszabadulok, de visszaránt. Nem hagy szabadulni. Kétségbeesett tiltakozásba kezdek... mást nem tudok tenni.
- Ne... engedj el... ne... ne... ne... Nem vagyok nőstény, hogy ezt tedd velem! Ez tilos! - sipítom ijesztően magas hangon, könnyfüggönyön át pislogva királyomra. Megbolondult... nem tudja mit tesz...
Arcán egy pszichopatát is megszégyenítő mosoly terül szét.
- Próbáld megakadályozni.
Kétségbeesetten meredek a vágytól csillogó szempárba. Nem szabad hagynom. Ezek a törvények minden farkasra vonatkoznak... még rá is. Ha megszegi őket, akkor... akkor... pontosan nem tudom mi lesz, de a falka nem fogja szó nélkül hagyni. Mivel William a király, így őt nem hiszem hogy elítélnék, viszont engem... Eddig is gyűlöltek, s ez most még jobb ok arra, hogy megöljenek. Rám fogják varrni  William tetteit is.
Nyöszörögve próbálok kiszabadulni ténykedő kezei alól, de nem megy. Csak... csak egy mód van rá hogy egérutat nyerjek... nem tehetek mást... istenem...
Remegve hunyom le szemeim, és megpróbálom előhívni farkasom. Undorodom ettől a szörnyetegtől, így eddig csak teliholdkor változtam át... viszont most... nem tehetek mást.
William egy pillanatra lemerevedik, de nekem ez is elég, hogy kimásszak alóla. Valószínűleg erre nem számított. Csekélyke kis erőm apró hullámokban szeli át a szobát, és mire az ajtóhoz érek, már puha, fehér bunda borít mindenütt. Nagy mancsommal ügyetlenül nyitom ki az ajtót, majd vissza sem nézve menekülök ki. Reggeli idő lehet, mert senkit sem látok.
Körmeim kopogása visszahangzik az üres folyosókon. Magam mögött hagyom a termeket, lépcsőket, egészen az udvarig. Csak reménykedni tudok egy kis előnyben.
Az apró kavicsokkal kirakott úton megtorpanok. Vágyakozva nézem a birtok kijáratát jelző hatalmas kovácsoltvas kaput. Ha most kirohannék rajta... talán... de nem. Ösztöneim és józan eszem egyaránt az erdő felé húz.
Ahogy bevetem magam a sűrű fák közé, megrohamoznak a jellegzetes illatok. A puha földé... a növényeké... a friss húsé. Vadászösztönöm kínzó lánggal lobban föl. Eddig sosem voltam képes megölni egyetlen állatot sem. És nem is most fogom elkezdeni. Jelenleg én vagyok akire vadásznak... nem pedig aki vadászik.

Nem tudom mióta rohanok. Nem figyelem sem az irányt, sem az időt... a lényeg az, hogy minél messzebb kerüljek Williamtől, még ha csak kis időre is.
Csak akkor állok meg, mikor minden erőm elfogy. Lábaim föladják, s én elterülök a puha földön. Nagy, busa fejemet mellső mancsaimra fektetem, s kimerülten szuszogva hunyom le szemeim. Jó mélyen lehetek az erdőben, hisz a nap sugarai csak helyenként tudnak átszűrődni a lombokon. Itt talán eltart egy darabig, míg megtalálnak. Addig van időm gondolkodni... úgyis bőven van miről. Olyan ostoba voltam. Ha hagyom, hogy William újra megjelöljön, akkor csak a falka akart volna megölni... viszont így már William is dühös rám. Elástam magam a trutyi alá... a lehető legmélyebbre.

oOoOo

Fázósan ölelem át csupasz térdeimet. Mikor visszaváltoztam, nem igazán gondoltam rá, hogy nincs ruhám. Furcsa, de hiányzik a puha, meleg bundám.
Az elmúlt pár órában csak ültem, és próbáltam megtalálni a válaszokat a rengeteg kérdésre. Csupán kettő van, ami még mindig foglalkoztat. Az egyik, hogy William miért akart megjelölni... Én nem vagyok társa... sőt még csak nőstény se... nem értem. Lehet hogy elragadta a hév? Ha igen, akkor már biztosan megbánta amit tett... remélem ez a válasz.
A másik pedig, hogy még miért nem talált meg. Ennyi idő alatt már rég visszarángathatott volna, és már a büntetésnél tartanánk.
Még a gondolat is elég hogy megremegjek, kezem önkéntelenül is a nyakamon lévő seben simít végig. Mindegy, nem megyek vissza. Ha nem keresnek, akkor... erdőlakó leszek. Talán nem is lenne olyan rossz.
- Nocsak... a kis kedvenc a gazdája nélkül mozdult ki? Vagy talán megint megpróbálsz elárulni minket?
Rémülten kapom föl fejem. Csak most érzem meg a fák közül kilépő két alakot. Ahogy közelebb érnek, gúnyosan vigyorgó arcukat is fölismerem. A nevüket nem tudom, de mindig látom őket az étkezéseknél. A férfi egy erős, befolyásos hím. A nő pedig a társa... azt hiszem.
Mindketten emberi alakjukban vannak, de sejtem, hogy nem sokáig.
- Talán elvitte a cica a nyelved? Vagy csak királyunk fejét tudod elcsavarni? - a nő éles hangjából csak úgy csöpög a gyűlölet. - Elárulod mivel változtattad így meg?
- Én... én... nem... - nyöszörögve simulok hátammal a fatörzsnek. Azt hiszik hogy... hogy én akartam megváltoztatni? De hát ez abszurd... és ostobaság.
- Ha nem, hát nem... akkor szépen elintézünk, mint az árulókat szokás. Királyunk még hálás is lesz érte - ne... kérlek ne... Fölzokogva szorítom össze szemeimet, és már érzem is nekem csapódni a szőrös testet. Fogak marnak vállamba, fölrántanak, s pár méter repülés után a földre zuhanok. Időm sincs fölfogni a fájdalmat, máris hatalmas mancsok nehezednek mellkasomra, minden levegőt kiszorítva belőle. Eny... ennyi volt... meg fog ölni.
Nyakamon érzem a perzselő leheletet. Csak egy harapás lesz. Reccs és vége... Talán nem is fogom érezni. Egész testemben remegve szorítom össze szemeim, várva az utolsó mozdulatot, de elmarad. Helyette megszűnik a mellkasomra nehezedő nyomás. Mi... mi történt? Miért? Én...
Elmosódott morgásszerű beszédet hallok magam körül, majd távolodó talpak hangját. Most... elmentek? Valóban?
Bágyadtan nyitom ki szemeim, hosszas kínlódás után föltornázom magam, de nem látok senkit. Egyedül maradtam. De miért?

 

Will

Elmenekült. Meglepő, de képes volt magától átváltozni, pedig még telihold sincs. Erre csak kevesen képesek, és csak nagyon erős érzelmi hullámok hozzák ki belőlük. A teljesen új, kezdő farkasokra is jellemző ez a vonás, amíg még labilis a bennük lévő szörny, de Nyuszika nem kezdő. Nem bizony.

Mellesleg csodaszép a farkasformájában is.

Elgondolkozva ülök fel az ágyban, és meztelen combjaimra támaszkodom könyökeimmel, arcomat tenyereimbe temetem. Görnyedten ülök, és kezdem nagyon furcsán érezni magam. Mintha belőttem volna magam, pedig nem szoktam csak ritkán. A zuhany alatt... ott történt valami. Lila gőzöm sincs mi, de megváltoztatott. Nem érzem a késztetést, a vadászösztönt amit ilyenkor szoktam. Nem iramodok utána, és nem akarom bántani, megbüntetni.

A forró harag torkomba kúszik, a következő pillanatban pedig az éjjeliszekrény a falhoz csapódik és darabokra hullik kezem dühös csapásától.

Mi az faszom történik velem?!

Mi?!

- A rohadt életbe!

 

 

***

 

 

Egy fekete nadrágban, ingben és mezítláb lépkedek keresztül a hálószobám romjain. Sötét napszemüvegem mögé rejtem villogó tekintetem.

Odalent a nagyteremben lézeng néhány farkas. A trónomhoz sétálok, ledobom magam rá és dermedt lassúsággal mérem végig őket. Nagy a csönd. Bizonyára már mindenki tudja mi történt a filmforgatáson. Vállat vonok. A királyuk vagyok, kibaszottul nincs jelentsége mit gondolnak, hiszen eddig is féltek tőlem és félni is fognak halálukig. A filmet viszont le kell forgatni, így rámutatok két farkasomra és elküldöm őket a stúdióba.

 

Fokozatosan, lassan térek magamhoz a dermedtségből, ami a dührohamom után telepedett rám. A mellettem lévő párnára pillantok, ami az ő helye.

Mindig csak gubbaszt itt mellettem, és tűri amit vele teszek. Tűr. Elvisel. Gyűlöl.

Emlékszem amikor először megláttam őt a parkban, a mosolya és szépsége azonnal elbűvölt. Meg akartam kapni. Megkaptam. Játszottam vele, és ő egyre sápadtabb, vékonyabb lett. Szemei nem ragyognak már úgy mint akkor ott a napfényben, és mosolyogni... nem is láttam azóta.

 

- Királyom! - kiált valaki, és a duplaszárnyú bejárati ajtó felé fordulok. - Timo az erdőben van, meg akart szökni.

- Visszahoztátok?

Némán néz össze a párjával a farkasom és óvatosan megrázza a fejét. Térdre ereszkednek előttem, félelmük csípős szagát idáig érzem.

- Nem mertünk... hozzáérni. Megjelölted őt, mintha a társad... lenne... - halkul el tétován a hangja.

Hangos sugdolózás, zsivaj tölti be a termet. Nagy felkavarodást okozott ez a bejelentés, körmeim végigszántanak a karosszékem kartámaszán, apró faforgácsokat kimarva belőle.

Igen, teljesen érthető a reakció. Csak nőstényt jelölhetünk meg, ez szigorú törvény. De bassza meg, nem volt szándékos! Egyszerűen csak...

 

Ösztönös volt.

 

Amikor megfogalmazódik bennem ez a gondolat, ledermedek. Ösztön. Ennyire oda lennék érte?

Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy most és azonnal akarom őt itt tudni magam mellett. Nem egyedül az erdőben, ahol bármi történhet vele.

Felocsúdva emelem fel a fejem, és az előttem remegő párra pillantok.

- Elmehettek - dörmögöm, majd hajamba túrok és leveszem napszemüvegem. - Majd én visszahozom.

 

 

***

 

 

A hold már a harmadik holdnegyedben jár. Fénye hideg és élettelen, mert csak akkor teljesedik ki mágikus élettel, amikor telítődik. Hideg fénye lecsorog a falevelekről, sötét árnyakat rajzol a fűre.

Nesztelenül, gyorsan haladok a sötétben, követem a szagát, amelyet ezer közül is felismernék. Emberi alakomban vagyok, magam sem tudom miért, pedig az éjszakában való üldözést és vadászatot mindennél jobban élvezem... most mégsem akarom.

 

Egy fa alatt összekuporodva találok rá. Sápadt teste tele egészen aprócskának és törékenynek tűnik a hideg holdfényben. Saját magát ölelve alszik, olyan mélyen hogy fel sem riad amikor mellé guggolok. Érzem rajta az erdő és az éjszaka illatát, az ő kis finom aromáját... és mindennél erősebben az én szagomat. Utóbbi megmentette valószínűleg az életét.

Bordái kirajzolódnak az oldalán, gerincének vonala is jobban látszik a kelleténél. Sokat fogyott. Félresimítom arcából a sötét hajtincseket és halkan felszisszenek. Könnyektől nedves az arca, annyit sírhatott. Gyönyörű így, mégsem önt el élvezettel a látvány ezúttal.

- Francba - suttogom halkan, és ebben a pillanatban felpattannak a szemei. Összerezzen és felpattanna hogy elmeneküljön, de a következő pillanatban már rajta vagyok és a földbe passzírozva karcsú kis testét fogom le őt. Csuklóira fonom ujjaimat.

- Ne! Ne! Engedj el! Kérlek ne! - hangja kétségbeesetten szeli keresztül az éjszaka sötétjét, a közelben huhogó bagoly is elhallgat, a tücsökciripelés is megszűnik. Mély és nehéz csend ereszkedik ránk, amelyet csak az ő sikolyai és sírása tör meg.

Imádom ha ezt csinálja, de most nem érzek vágyat. Valami baszottul facsarja belülről a mellkasomat. Nem értem, de nincs is időm ezzel foglalkozni. Egyik kezem feje alá siklik, arcát nyakamba húzom és behunyt szemekkel koncentrálok befelé. A falka ereje és szaga áradni kezd belőlem, beborít kettőnket, amitől azonnal lecsillapodik, sikoltozást is beszünteti. Hangtalanul sírva szívja magába, remegve egész testében.

Minden farkasomra hat az erőm, a király ereje, még akkor is ha retteg tőlem és gyűlöl, és ez vele sincsen másképp. Kigombolom az ingemet, felülök vele a karjaimban, meztelen mellkasomra vonom a fejét. Engedelmesen simul hozzám, félelmének szaga nem múlik, remeg és sír tovább... A kurva életbe.

 

Órákkal később is így ülünk, ő már az ingembe bugyolálva, amit ráterítettem, hiszen teljesen meztelen. Alszik. És még álmában is könnyezik.

Hátamat egy fatörzséhez támasztva tartom a karjaimban karcsú testét.

Hajnalodik, az égbolt piszkosszürkévé majd kékessé válik. Az elsőként ébredő madarak álmos pittyogással skáláznak a későbbi dalolásukhoz, a pára leülepedik a faleveleken és fűszálakon. A felkelő nap első sugarai szikrázóan szépséges táncot járnak a cseppeken, mint apró kristályokon.

Ezért megérte vérfarkassá válni. Emberként soha nem volt érszem ilyen gyönyörű és elragadó élményekben, nem éreztem ilyen intenzitással a vizes, rothadó föld élet-illatát, és a napfény ízét a számban.

Timo mocorogni kezd a karomban, lassan nyílnak fel hajnalkék szemei. Igen, olyan kékek mint a hajnali égbolt felettünk. Összerezzen amikor felismer, és elfordítja az arcát tőlem. Sápadt, szemei alatt karikák, és fénytelen a tekintete. Megfeszül kis teste, remegni kezd. Mintha várna valamire. Mire is?

A kaján vigyor most nem megy.

- Visszamegyünk - dörmögöm halkan. Felállok vele a karjaimban, és szótlanul elindulok. Megtörten hajtja le a fejét, mint a halálra ítéltek akiket a vesztőhelyre visznek.

 

A rohadt életbe!

 

Tönkre tettem.

 

 

***

 

 

Egyenesen a saját lakosztályába viszem. Az enyém nincs használható állapotban, mindent összetörtem benne, épp úgy ahogy Timo lelkét is.

Úgy fest én csak a pusztításhoz értek.

A zuhanyzóban leöblítem őt forró vízzel, szárazra törlöm és az ágyába fektetem. A házitelefont felmarkolom és beledörmögöm.

- Hozzatok valami kaját ide.

Percekkel később már az ágy szélén ülve figyelem ahogy remegő kezekkel eszegeti az előtte illatozó ételt. Félénken rám-rám nézeget közben, egész teste feszült, ugrásra kész. Egy gyanús mozdulat és menekülne előlem... a francba. Csak keveset eszik.

- Mindent egyél meg - utasítom, és ő még ennyitől is összerezzen. Halkan elkáromkodom magam, és a hajamba túrok. - A francba. Ne félj már tőlem ennyire... Egyél nyugodtan, nem bántalak.

- Miért nem? - suttogja alig hallhatóan. - Megvárod amíg felépülök?

- Nem. Nem foglak többé bántani.

Kiesik kezéből a pirítós és könnybe lábadnak a szemei.

- Hazudsz... - hangja remeg és elhaló. Komoran viszonzom pillantását. Mást ezért már megöltem volna, és ő is összerándulva szorítja össze szemeit ahogy felfogja mi csusszant ki a száján.

- Tönkretettelek teljesen. Nem akarom, hogy... - akad belém a szó. Még a gondolat is, hogy elveszítem, hogy meghal... elviselhetetlen.

Felállok és az ajtóhoz lépek. Nem látja az arcomat, nem látja a szememben égő haragot és félelmet. Megrettentem a saját érzelmeimtől és fura gondolataimtól. Még rekedtes hangon hátravetem:

- Egyél és pihenj, ne törődj semmi mással. Majd este meglátogatlak. A szobádat is elhagyhatod, nem fog bántani téged senki.  

Timothy:

Szemeim fölpattannak, szívem majd kiugrik a helyéről. A jól ismert sárga szempárt megpillantva pedig még inkább megrettenek. Megtalált... meg fog ölni... bántani fog... megbüntetni...
Menekülnék, de a földre szorít. Nem akarom soha! Kiabálva, kapálózva próbálkozom... könyörgök... de nem reagál... csak néz rám. Tervezi, hogyan okozhatna még több fájdalmat.
Hirtelen magához ránt, s szinte azonnal megérzem az erőt... az egész falkáét. Meleg, puha akár egy paplan, amibe beletekerhetem magam. Az illatok bekúsznak orromba, és még kiabálni is elfelejtek.
Még közelebb húz testéhez, én pedig készségesen simítom arcom az izmos mellkashoz. Farkasom jólesően hempergőzik meg az erőben, és már én is kezdek megnyugodni. Sírok, és rettegek attól ami rám vár, de emellett nyugodt vagyok... hihetetlen, és bizarr párosítás.

Mikor ismét fölébredek, már hajnalodik. A nap álmosan nyújtózkodik a fák fölé, egyre följebb és följebb kúszva az égen.
Elég egy pillantást vetnem arcára, már tudom hogy nem álmodtam. Túl szép is lett volna, ha csak álom. Még mindig megnyugtató karjai ölelnek át. Megnyugtattak, de most olyanok, mint a bilincsek. Hozzáláncolnak. Talán örökre.
Rettegve várom, hogy ordítson, hogy megüssön, de semmi...
- Visszamegyünk - mormogja, és már el is indul velem. Nem ellenkezem, hisz teljesen felesleges. Csak még jobban feldühíteném, inkább lehajtom fejem, és lehunyt szemmel szívom magamba mélyen az erdő illatát.

oOoOo

Lemosdat, berak az ágyba, majd ételt hozat föl. Figyelmes... túlságosan is. Készül valamire. Biztosan váratlanul akar nekem esni, hogy még inkább rám ijesszen.
Vészesen remegő tagokkal eszegetem az egyik pirítóst, de közben szemem sarkából folyamatosan figyelem. Egy apró mozdulatot kell tennie, és máris a szoba másik felében vagyok.
- Mindent egyél meg - a hirtelen erős hangtól ugrok egyet, majdnem földöntve az ölemben lévő tálcát. Istenem... - A francba. Ne félj már tőlem ennyire... Egyél nyugodtan, nem bántalak - morogja, de látom hogy ideges. Így biztosan bántani fog... hacsak...
- Miért nem? Megvárod amíg felépülök? - igen, ez lehet a válasz. Ha most büntet meg, akkor azt lehet nem élem túl. Előbb megvárja míg rendbe jövök, úgy sokkal tovább kínozhat majd. Mint a régi mesékben... először jól fölhizlal, majd megesz.
- Nem. Nem foglak többé bántani - ilyen... ilyennel ne vicceljen! Már nem dőlök be az ostoba reménykeltéseinek!
- Hazudsz... - nyöszörgöm könnyeimmel küszködve, későn gondolva végig amit mondtam. Fenébe... újabb adag földet lapátoltam a koporsómra. Rettegve szemlélem a takarót, imádkozva, hogy ne most azonnal kapja el a dühroham.
- Tönkretettelek teljesen. Nem akarom, hogy... - hogy mi? Értetlenül emelem rá tekintetem, de már csak széles hátát látom, ahogy épp kilép az ajtón. Mit nem akar? Hogy elveszítse a kis játékszerét? Talán lusta újat keresni?
- Egyél és pihenj, ne törődj semmi mással. Majd este meglátogatlak. A szobádat is elhagyhatod, nem fog bántani téged senki.  
Egyedül hagy a teljes tanácstalanságban. Nem értem mit akar... kiszámíthatatlan.
Gyomrom egészen picire zsugorodik, s már a rosszullét kerülget az étel látványától is. Remegve rakom arrébb a tálcát, majd felhúzott térdeimet ölelem át.
Mit tegyek? Annyira nem tudom... képtelen vagyok kiigazodni Williamen. Azt mondta többet nem bánt, de ez képtelenség. Ő csak ahhoz ért, hogyan tiporjon el másokat. Nem fog megváltozni. Valószínűleg belőtte magát... amint kijózanodik visszatér a dühe... és onnantól... onnantól nekem végem.
Könnyeim újra megindulnak a jól ismert úton, szememtől egészen államig. Már kezd napi rutinná válni.

Egészen addig ülök az ágyon, míg már képtelen vagyok tovább sírni. Nem megy... elfogytak a könnyek... helyettük már csak a hideg üresség marad. Mintha minden érzékem letompult volna. Nem olyan erősek az illatok... nem élénkek a színek... nem tiszták a hangok. Olyan akár egy üvegbúra alól figyelni a világot. Egy üvegbúra alól, ahonnan nincs szabadulás. Magányos vagy... a saját kínoddal és fájdalmaddal együtt. Ilyen lesz a további életem? Minden bizonnyal.
Kipillantok az ablakon, de mintha már a nap is föladta volna állandó küzdelmét a viharfelhőkkel szemben. Mégis úgy döntök muszáj kimennem. Muszáj, különben megfulladok ebben az apró szobában.
Nem tudom miért, de magamon hagyom William ingét. Sokkal nagyobb az én méretemnél, de nem érdekel. Megnyugtat az illata... ha levenném valószínűleg nem bírnám tovább. Ez a puha pokróc ami egyben tart, megvéd.
Fölveszek mellé egy nadrágot, s lehajtott fejjel indulok az udvar felé. Végig magamon érzem falkatársaim tekintetét, de most valahogy más. Nem tudom megmondani miért, de határozottan más. Mintha igyekeznének elkerülni... de miért? Lényegtelen.
Meg sem állok a hatalmas kert egyik eldugott részéig. Itt senki sincs... egyedül lehetek megkopott kis világommal. Olyan, mintha saját meséim egyikébe csöppentem volna. Csak az én történeteimnek mindig boldog a vége... ennek biztosan nem lesz az.
Amint újra bemegyek, aláírom a halálos ítéletem. William már biztosan rájött mekkora képtelenséget mondott... sosem lesz képes érzelmekre. Akármit tesz, nem tud olyan lenni mint egy érző lény... nem lesz olyan, mint... mint... Ian...
Hangosan zokogok föl újra... szinte vonyítva, mint a holdat megpillantó kutya... vagy... Farkas...

oOoOo

Még csak délután lehet, de az ég szürke, akár a friss hamu. A nap elrejtőzött, megadta magát. Az erősebb, pusztító  vihar ellen ő sem tudott mit tenni. Egy oldalú küzdelem... akár csak az enyém.
A madarak már visszahúzódtak menedékükbe, csak elvétve hallani egy-egy halk csipogást. Az utolsó, lemaradt, magányos állatkák keresik társaikat. Végül tényleg elcsendesül minden. A vihar előtti csend... találó.
Hirtelen kezdődik, mintha az ég váratlanul kitörő dührohama lenne. Villámok szelik át a sötét szürkeséget, majd az eső is rázendít. A hideg cseppek halkan koppanva érkeznek a fűre.
Be kéne mennem... de nem akarok. A dörgéseket hallgatva kósza gondolataim szép lassan visszaszivárognak a fejembe. A kérdések csak gyűlnek, akár az esővíz egy-egy hasadékban. Gyűlnek, de nem tudom megválaszolni őket... én nem. Csak... csak egy valaki tudná megtenni....
Tenyeremmel megtámasztom magam a sáros földön, és föltápászkodom. Lehet hogy odabenn minden eddiginél kegyetlenebb büntetés fog várni, de előtte meg kell hallgatnia. Talán ez az utolsó esélyem, hogy kiálljak magamért... hogy megőrizzek egy keveset a régi Timothyból.

Ruhám vizesen tapad hozzám, tincseimről apró cseppek hullanak a szőnyegre. De nem zavar. Egyenesen királyom szobájába megyek, bár még nincs itt... azt érezném.
Megrökönyödve nézek végig a lakosztályon... illetve csak annak romjain. Dühös lehetett... szörnyen... méghozzá rám Mintha csak beleillenék az új környezetbe. Összezúzott roncsok mindenütt.
remegő léptekkel vágom magam keresztül az egykor szebb napokat látott bútorokon. Végül az ágy darabokra hullott lécei között kuporodom le a földre. Igen... tökéletesen ide illek... és a ma este után én leszek a dísze az egésznek.
Előkaparok egy párnát, és szorosan átölelem. Már hullanak belőle a puha tollak... nem lényeg... nem sokára úgyis a szemetesben végzi... használhatatlan hulladékként.
Csak meredek magam elé, akár egy kirakati bábú. Szótlan, mozdulatlan... üres. Körülöttem a szőnyegen már egész nagy víztócsa gyűlt össze, de még mindig nedvesek ruháim. Ha valamilyen csoda folytán William életben hagy, akkor talán a tüdőgyulladás végez velem... persze ha az hat farkasokra.

Hosszas kínzó idő után nyílik az ajtó. Már puszta erejétől erős remegés fog el. Félek tőle... de ki kell tartanom.
- Mi a fenét keresel itt, Nyuszi? - összerezzenve emelem föl arcom, állva a csillogó sárga szempár tekintetét. Rettegek... talán minden eddiginél jobban.
- Miért kellett elrabolnod, és átváltoztatnod? Miért kezeltél úgy, mint egy játékszert? Miért nem vagy képes akár egy kicsit is együtt érezni másokkal? - legszívesebben ordítanék, de csak elkeseredett suttogás hagyja el a torkom. - Hogyan élvezheted mások megalázását? Egy aljas zsarnok vagy... - hangom elcsuklik, s kénytelen vagyok a szőnyegre fordítani könnyektől csillogó tekintetem. Nem akarom, hogy lássa. - Bűntudat nélkül ölsz, és szeged meg az ígéreteid. Olyan dolgokat mondasz, amiket sosem lennél képes megtenni. Gyűlöllek... gyűlöllek mindenkinél jobban... mégis...mégis kép... képes vagy megnyugtatni...és... én... - nem, ezt képtelen vagyok megfogalmazni. Ezt még magamnak is félek bevallani... rettegek, mert nem lehet igaz.
Remegve húzom magamon összébb William szétázott ingét.
- Miért teszed ezt velem...? Nem bírom már sokáig a játszadozásod... - suttogom lehunyt szemekkel. Annyi kérdésem lenne még... annyi mindent szeretnék még a fejéhez vágni... de nem megy. Még szavakkal is képtelen vagyok bárkit bántani. Gyenge vagy Timothy... Gyenge, gyáva... és nem soká halott is.

 

William, a Handor Klán Királya


A folyosón az ajtónak támasztom hátamat, és nagyot fújok. A feszültségtől robbanni tudnék. Nagyon gyenge, olyan kis törékeny, és én nem kíméltem őt. Rázúdítottam minden vadságomat. Most megkímélem őt magamtól, és bármennyire is esküdözöm magamnak hogy nem bántom többé, képtelen leszek visszafogni magam, hiszen olyan szép és én teljesen oda vagyok érte. Nyuszival lenni, és nem hozzáérni... lehetetlen.

 

A sötét, vad vágy ami legmélyebb valómból áramlik fel... és csak őrá irányul... megmagyarázhatatlan, megzabolázhatatlan és határtalan.

 

Az egész délelőttöt a szokásos melóval töltöm. Tárgyalások, megbeszélések, szervezés és jelentések olvasása. A falka birtokában lévő néhány cég statisztikáit átolvasom, melyeket módosítva mossuk tisztára az alvilági bevételeinket. Sokkal vagyonosabbak vagyunk mint a Lycan klán, hála nekem.

 

Ebéd után a szobámba szoktam menni egy kicsit játszadozni Nyuszival, de most csak ülök a trónomon és a szőnyegeken és párnákon heverésző farkasaimat figyelem unottan a könyökömre támaszkodva. Egyikük bejön az ajtón, mellém lép és a fülembe súgja halkan:

- Timothy elhagyta a szobáját, királyom. - Biccentek, és némi tétovázás után felállok és kimegyek. A folyosó végén bekanyarodva látom őt meg, ahogy a falnak támaszkodva, lassan imbolyogva araszol előre. Gyenge és megtört. Feje lehajtva, nyakának puha, fehér íve érzékien villan elő sötét hajtincsei alól. Beleremegek a vágyba, de nem mozdulok. Moccanatlanul figyelem őt, ahogy kitartóan és lassan halad. A mellette elsétáló falkatagokra rá sem néz, mintha nem is érzékelné őket, talán így is van. Nem merik megszólítani, vagy bántani. Két okból: mert látnak engem, és mert a jelem is rajta van. Nem akar senki meghalni.

 

Kisétál a parkba, és egy fa alá ül. Én csak az ablakból figyelem, ujjaimmal a párkányt szorítva. Szemeim komoran figyelik minden rezdülését, szívem vadul zakatol mellkasomban. Érzem a lelkemben háborgó sötét érzelmet...

Amikor kezeibe temeti arcát és vállai rázkódni kezdenek, morogni kezdek és elszakítom szemeimet a látványtól. Visszasétálok a nagyterembe.

 

Nem. Soha nem engedem el őt.

 

Képtelen vagyok rá.

 

 

***

 

 

Kezd sötétedni. Timo szobája üres, de érzem a jelenlétét a... saját szobámból. Benyitok és ledermedve szorítom meg a kilincset. Ő a hálószobám közepén, az ágyam romjai között összekuporodva ül, egy szakadozott párnát szorongatva.

- Mi a fenét keresel itt, Nyuszi? - mordulok fel. Felemeli arcát, szemeiből süt a félelem, halkan és akadozva kezd beszélni, majd egyre hangosabbak a szavai ahogy belelendül:

- Miért kellett elrabolnod, és átváltoztatnod? Miért kezeltél úgy, mint egy játékszert? Miért nem vagy képes akár egy kicsit is együtt érezni másokkal? Hogyan élvezheted mások megalázását? Egy aljas zsarnok vagy... - hangja elcsuklik, könnyes szemeit lesüti hogy ne lássam. - Bűntudat nélkül ölsz, és szeged meg az ígéreteid. Olyan dolgokat mondasz, amiket sosem lennél képes megtenni. Gyűlöllek... gyűlöllek mindenkinél jobban... mégis...mégis kép... képes vagy megnyugtatni...és... én...

Elakad és a rajta lévő ingemet összehúzza magán.

- Miért teszed ezt velem...? Nem bírom már sokáig a játszadozásod... - suttogja erőtlenül.

Olyan kicsinek tűnik. Közelebb lépek hozzá, szavai még mindig fejemben zsonganak, haragom árad és dagad bennem, lazán félredobom az utamba kerülő ágykeretet és a falhoz csapódva törik kisebb darabokra. Nyuszi összerezzen, félelmének illata és íze szétterjed érzékeimben.

Fölötte termek, a hirtelen mozdulattól ő hanyatt esik. Gyönyörű szemeivel felpillant rám és ezúttal is elvarázsol mint mindig. Lehajolok hozzá, orrom az övéhez ér, mélyen magamba szívom illatát. Karjaimon az izmok megfeszülnek ahogy a szőnyegbe merülnek el megnyúlt körmeim. Nehéz visszafognom magam, amikor ilyen közel van hozzám.

- Válaszokat akarsz? - suttogom vészjóslóan. - Hát megkapod.

 

Megérintem arcát és ledermedek. Haragom szertefoszlik, valódi, igazi rémület árad szét bennem. Ó a kurva életbe!

 

- Te kint voltál az esőben? Teljesen kihűltél te kis hülye! - A karjaimba veszem remegő testét és a fürdőszobámba sietek vele. A mély, süllyesztett kádba leülök, és magunkra nyitom a csapot. A forró víz árad és folyik, én pedig letépem magunkról a ruhákat és magamhoz ölelem. Halkan nyöszörögve ellenkezik, összefüggéstelenül hajtogatja hogy ne és hogy engedj, meg gyűlöllek, hagyj békén stb... Nem foglalkozom vele és ő lassan elcsendesedik. A kihűlés a likantrópok egyetlen halálos ellensége. Testünk magas hőmérsékletű, és ha leesik az akár az életünkbe kerülhet. Ez a kis hülye meg biztos kint ült az esőben.

Erőtlenül fekszik a karjaimban, behunyt szemekkel támasztja fejét a mellkasomra és tűri hogy kezeimmel simogassam a testét a víz alatt. Érzi merevedésemet, de nem moccan csak vár. Ilyenkor szoktam nekiesni, tudja jól. Most nem teszem.

A kérdései zsonganak a fejemben. A sok „miért”-re egyszerűek a válaszaim, és ő is tudja pontosan ezeket. Egy valamit azonban ki kell mondanom. Muszáj, mert ez az egyik fő oka az összeroppanásának, jól tudom.

- Nem öltem meg őt.

Felemeli szemhéjait, hajnali égboltra emlékeztető kékségesen kék, könnyes szemeivel néz fel rám. Olyan szép... a rohadt életbe...

Timothy:

Haragja betölti az egész szobát, szinte tapintani lehet dühödt erejét. Reszketve figyelem, ahogy szétzúzza az ágy roncsait, és szinte látom a jövőm. Rám is ez vár, végleg földühítettem.
Felém vetődik, és rettegve terülök el alatta a szőnyegen. A jeges félelem teljesen lezsibbaszt, elködösíti gondolataim. Csak a teljes pánik maradt. Képtelen vagyok menekülni, vagy akárcsak megmozdulni.
- Válaszokat akarsz? - ajkaimra leheli a kérdést, de még ebből is a düh árad. Hosszan, kíméletlenül fog tombolni. Méghozzá rajtam. - Hát megkapod - egyre közelebb hajol, de nem bírom nézni. Vajon átváltozik és farkas alakban kínoz meg utoljára? Nem... az túl gyors lenne. Ki fogja élvezni minden pillanatát.

- Te kint voltál az esőben? Teljesen kihűltél te kis hülye! - hirtelen tűnik el alólam a talaj, és már csak az erős karok tartanak. Mi volt az a fura érzés a hangjában? Nem értem. Hová visz már megint? Nem akarok vele menni! Nem akarom hogy a karjában tartson! Gyenge tiltakozásom szinte lepattan róla, de csak azért is próbálkozom. Ahogy letépi rólam a ruhákat még inkább kétségbeesek. Nem... kérlek ne... kérlek...
Lassan valami forró vesz minket körül, én pedig elgyengülve adom föl az ellenkezést.
Remegve simulok meleg testéhez. Csak most jövök rá mennyire fázok is igazán, ráadásul egyre kimerültebbnek érzem magam. Mintha az erőm egyszerűen kipasszírozódna belőlem. Már a szemeimet sem tudom nyitva tartani. Rongybabaként dőlök mellkasának, eltűrve simogatását. Tudom hogy mi jön, de ellenállni már nem vagyok képes. Nem is igazán értem amit tesz. Talán pont így a jó.

- Nem öltem meg őt - halk hangja visszhangzik a fejemben. Először nem igazán értem mire gondol, de aztán végre összeszedem magam. Biztosan csak képzelődöm. Lehetetlen... életben hagyta volna? Biztosan hazudik, nem hihetek neki.
Kábán nyitom föl szemeim, de arcán csak komolyságot látok. Hatalmasat dobban a szívem, és még farkasom is ideges mocorgásba kezd. Ian... Ian életben van? Tényleg nem ölte meg? Betartotta a szavát... William...
Könnyezve pislogok föl a komor arcba, amit most sokkal másabbnak tűnik. Nem a megszokott harag tükröződik róla. Talán mégis képes érzelmekre.
- Köszönöm... - sokadik próbálkozásra is csak gyenge suttogás hagyja el torkomat, egy apró mosoly kíséretében. Nagyon kicsi, halvány és erőtlen, de most kellett. Nem mondanám hogy boldog vagyok, de minden porcikám örül. Ez az apró mondat újra fölébresztette bennem a reményt. Nem maradtam magamra, van még olyan akinek fontos vagyok.

Hirtelen halk morgással veti magát ajkaimra, kezei combomba markolnak. Kicsit fáj, de visszatartom nyögésem. Tudtam hogy túl szép volt ahhoz hogy igaz legyen, de most ez sem zavar. Elmondta az igazat, betartotta a szavát, innentől megteheti amit akar.
Teljesen átengedem magam simogató kezeinek, vad vágyának. Farkát fenekemhez löki mire akaratlanul is fölnyögök. Ilyenkor szokta még inkább rám vetni magát, de most pont az ellenkezőjét teszi. Arcát hajamba temeti, kezeit megállítja hasamon. Úgy szorít magához mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmaciját, de semmi mást nem tesz. Érzem száguldó szívverését, hallom mély lélegzeteit. Ereje forró ködként burkol minket körbe. Miért tartja vissza magát? Én... én ezt nem értem. Be akarja tartani hogy többet nem bánt? Mi változtatta meg ennyire? Már ha tényleg megváltozott.
- ...William... - suttogom ólom nehéz tagokkal, kimerülten, majd engedek a jól ismert biztonságos sötétségnek.

oOoOo

Egy nagy, meleg test szorít magához. Karjai, lábai átvetve rajtam, mintha második takaróként próbálna beborítani. A jól ismert illat orromba kúszik, miközben egészen közelről gyönyörködhetek a hatalmas farkas tetoválásban. Nem újdonság ez a helyzet. Az elmúlt napok ugyanígy teltek.
Lassan egy hete hogy kényszerpihenőn vagyok. William megtiltotta hogy kimenjek a szobámból, még ez ételt is fölhozzák. Az első napokban gyenge voltam és kimerült, szinte csak aludtam, most már azért kezdem összeszedni magam. A rendszeres étkezéstől újra erőre kaptam, már képes vagyok rendezni gondolataim, és higgadtan átgondolni mindent. Csak pihenésre volt szükségem. Már nem esek pánikba mindentől, sikerült megemésztenem kicsit a sorsom. Ebben azt hiszem az új, furcsa William is segített. Ráadásul a remény kis lángja is újra ott pislákol bennem.

Volt időm gondolkodni, elsősorban Williamről. Egyenlőre tartja magát az ígéretéhez, és nem bántott. Ha néha el is kapta a vágy, az utolsó pillanatban sikerült megfékeznie magát. Viszont nem értem miért csinálja, most már végképp nem. Eddig ő csak a kegyetlen, érzéketlen hidegvérű király volt akit szívből gyűlöltem, most viszont... Most olyan mintha tényleg foglalkozna velem és ezzel teljesen összezavar.
Félreismertem volna? Vagy lehet hogy ez is egy újabb hazugsága amivel még jobban magához akar láncolni? Igazán nem tudom. Annyira zavaros.
Minden nap itt van velem, legalább annyira hogy velem aludhasson.
Szinte várom, hogy egyszer újra berontson, és dühödt ordítással ugorjon nekem. Ám ez nem akar megtörténni.
Ugyanúgy nem beszélgetünk mint korábban, ez legalább nem változott. Ha kérdez röviden, alázatosan válaszolok, ahogyan azt tennem kell, de semmi más. Tanácstalan vagyok mit kéne tennem, és még megbeszélni sem tudom senkivel. A falka gyűlöl és retteg tőlem... illetve William bosszújától.
Egyetlen egy személy van aki meghallgatna... Ian...

Ez a másik dolog amiről gondolkodtam. Az a tudat hogy Ian él, már önmagában csodálatos. Azt tudom hogy él, de hogy hol van és jól van e azt már nem. Ha a falkájával van, akkor már értem jött volna, kivéve ha megsebesült, vagy megtiltották hogy velem törődjön. Armand ilyet nem tenne? Ugye nem? Ő is megígérte hogy vigyázz rám, viszont...
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy lepereg előttem az emlék. Hátat fordítottak nekem, és magamra hagytak. Látták hogy ott vagyok, látták a szenvedésem, mégsem tettek ellene semmit. Talán tényleg üres hazugság volt, hogy megvédenek.Vagy Ian egyszerűen csak lemondott rólam...
Elkeseredve szipogok egyet, egészen apróra összehúzva magam William teste alatt.
A másik lehetőség, amivel lehet hogy csak áltatom magam, hogy nem a falkájával van. Mi történt ha William elhozta magával és valahol itt sínylődik? Éhezik és szenved karnyújtásnyira tőlem, mégsem teszek érte semmit.

Lassan megfogalmazódik mit kell tennem. Kevés esélyem van rá, hogy sikerül, de mást nem tehetek. Muszáj megbizonyosodnom arról hogy jól van. Muszáj beszélnem vele... Williamről...
Abszurd gondolat és még a remegés is elfog tőle, de így van. Ian meg tudná magyarázni mi ez az egész. Segíthetne megértenem és megoldanom a helyzetet. Szükségem is lenne rá.
Annyira nem tudom mit érzek. Eddig rettegtem és menekülni akartam már akkor mikor William illatát megéreztem, most viszont... szinte szükségem van a közelségére. Még mindig gyűlölöm és félek, de az új viselkedése megnyugtat. Talán pont ez a célja... hogy elaltassa gyanakvásom. Nem tudom, nem megy... tanácsra van szükségem, én ehhez túl kevés vagyok.
Kétségbeesetten szorítom össze szemeim és igyekszem megnyugtatni magam. Nem szabad elvesztenem a fejem.

Nem igazán tudom merre jár az idő, ugyanis a függönyök a nap minden sugarának gátat szabnak, de lassan William is ébredezni kezd. Fölnyitja csillogó sárga szemeit, és én azonnal elfordítom róla tekintetem. Pulzusom szinte reflexből megugrik, pedig nem fog bántani... nem... Nyugodj meg Timothy. A félelem csak még inkább begerjeszti, ezt ne feledd.
- Jó reggelt királyom - suttogom halkan, följebb kúszva a szokásos reggeli üdvözlésért. Kezdem elfogadni a dolgot. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Mivel az egyik már megbukott, nekem nincs sok választásom.
- Jó reggelt Nyuszi - éhes csókkal forrasztja össze ajkaink, nyelve hosszan köröz a számban, közben érzem ahogy puha tincseimet simogatja.
Ha nem kényszerből lennék itt, és William nem az lenne aki, akkor most még boldog is lehetnék. De így...
Lihegve szakad el tőlem, érzem hogy megint visszafogja magát. Mi van ha meggondolja a dolgot és utat enged magának? A félelem apró gombóca összegyűlik torkomban, de igyekszem legyűrni. Gyerünk Timothy, kérdezd meg. Semmit nem veszíthetsz, maximum visszatér a régi büntetésekhez.
A gondolatra megrázkódóm, de hamar összekapom magam.
- Királyom... - kezdek bele halkan, mély alázattal ahogy jó szubhímhez illik. Tartsuk be a szabályokat. - lenne egy... egy kérésem - várom a reakciót, de semmi, így folytatom. Egyre jobban remegnek tagjaim mind a félelemtől, mind az egyszerű izgalomtól. - Kérlek... hagy beszéljek... Ian-nel... kérlek... könyörgöm... Nem érek hozzá,csak... csak hallani akarom a hangját... kérlek engedd meg... - arcomat mellkasához simítom és igyekszem fölvenni a legbehódolóbb pózt. Könyörgöm...

 

William, a Handor Klán Királya


 

 

- Köszönöm... - leheli halkan, szája sarka felgörbül egy alig-mosolyra. Felmordulva vetem rá magam, nyelvem a szájába tolom és keményen belemarkolok ujjaimmal puha testébe. Istenem... megőrülök érte. Érzem hogy remegve ernyed el karjaimban, felkészül rám... Csípőm akaratlanul is előre lendül és fenekéhez préselem ágyékomat.

 

Nem.

 

Mély levegőt veszek és hajába temetem arcomat. Az illata... felizgat a végletekig, ugyanakkor meg is nyugtat, nem akarom bántani. Nagy levegő... ki és be. Szaggatottból egyenletessé válik ahogy nyerem vissza az önuralmam.

Elhaló sóhajjal ernyed el karjaimban.

- ...William...

- Timo - suttogom szemeimet behunyva, államat fejére támasztva. Francba. Majdnem elkapott a hév.

 

Egy hét pokol és menny.

 

Minden nappal nehezebb, mert csak magamat kínzom azzal hogy vele vagyok de nem mászom rá. Amikor az elsöprő szenvedély, vad hév magával ragad és már majdnem beadom a derekam, olyankor elég csak azokba a hajnalkék szemekbe néznem és megtorpanok. A félelem, a rettegés ül bennük. Ilyenkor eszembe jut amit akkor éreztem... ott az erdőben, majd később a kádban. Belepusztulna. Abba pedig én pusztulnék bele.

Nem mintha most jobb lenne, hiszen szinte eszemet veszi a vágy... itt van tőlem egy karnyújtásnyira minden nap, főleg éjjel... mert nem tudok lemondani arról hogy vele aludjak. Képtelen vagyok, aminek következményeként egyre kevesebbet alszom és egyre ingerlékenyebbé, kiszámíthatatlanabbá válok.

 

Mióta tart ez már? Egy hete? Egy éve? Egy évszázada?

 

Hajnal. A reggel hűvös illata és Timoé...

Felnyitom szemeimet, mert végre sikerült néhány órát aludnom. Tekintetemtől Nyuszi megremeg és lesüti szemeit. Nézte ahogy aludtam...

- Jó reggelt királyom - csusszan feljebb hozzám, félénken nyújtva felém ajkait.

- Jó reggelt Nyuszi - dörmögöm rekedten és lecsapok a szájára akár egy éhes sirály. Nyelvemmel birtokba veszem, ízét és illatát szinte szívom magamba, akár a sivatagi homok a pár csepp vizet. Ujjaim puha fürtjeibe fúrom és megsimogatom a fejét, pedig legszívesebben belemarkolnék és...

Nyugalom.

Zihálva tépem el tőle a számat és magamhoz szorítva ejtem le fejem a párnára. Behunyt szemekkel pihenek még... szeretem a reggeleket. Reggeli merevedésem fájdalmasan feszül lábaim között, hozzáér a combjához. Meztelenek vagyunk, hiszen likantrópként csak így érezzük jól magunkat.

- Királyom... - hallom meg félénk hangját és remegni kezd a karjaimban. - Lenne egy... egy kérésem. Kérlek... hagy beszéljek... Ian-nel... kérlek... könyörgöm... Nem érek hozzá, csak... csak hallani akarom a hangját... kérlek engedd meg...

Vad mordulással támadom le, a következő pillanatban már a hátán fekszik, csuklóit az ágy matracába szorítom és pár centiről nézek dühösen a szemeibe. Ajkaim vicsorra húzódnak.

- Miért? - hörgi szörnyem. Olyan erős féltékenység tombol bennem, hogy legszívesebben darabokra szaggatnám őt. Körmeim is megnyúlnak, a lepedő anyaga halkan recsegve hasad el.

- Csak... csak a hangját szeretném hallani... semmi mást. Kérlek... kérlek szépen... - suttogja, szorosan behunyt szemei alól könnycseppek csordulnak ki.

Francba. Ellágyulva engedem el csuklóit, körmeim visszahúzódnak és lecirógatom arcáról a könnyeket.

- Nézz rám Nyuszi. - Szót fogad, és ajkaim gonosz mosolyra húzódnak. - Mikor láttál te engem valaha is szívességet tenni?

Ajkai megremegnek és lesüti csodaszép szemeit. Belül tombol bennem a düh, de nem mutatom ki. Eldőlök mellette és párnámra könyökölve mérem őt végig. Sápadt bőre szinte világít, formás domborulatai észbontóak. Ahogy sötét hajtincsei arcába hullnak és kék szemei felragyognak a felkelő nap sugaraitól, összeszorul a szívem. Akarom. Úristen mennyire akarom őt!

- Mi a szívesség ára? - kérdezi halkan, az én szavaimat idézve. Ó igen, jól ismer engem, hiszen üzleteim nagy részénél ő is jelen volt. A szívességnek ára van, mindig ezt mondogattam. Okos fiú. Felé nyújtom a kezem, pillantásom és ez a gesztus beszédesebb mindennél.

Timothy:

Az történik, amit vártam. Dühödt morgással gyűr maga alá, fájón szorítva csuklóimat. Visszatért az a William, akit annyira gyűlölök. Tudtam hogy képtelen lesz visszafogni magát.
- Miért? - dühös. És én rettegek tőle. Szorosan összezárt szemekkel próbálom összeszedni magam. Ha... ha meghátrálok talán soha többet nem láthatom Ian. Már a gondoltra is elfog a rémület. Nem bírnám ki, ha még egyszer el kell veszítenem.
- Csak... csak a hangját szeretném hallani... semmi mást. Kérlek... kérlek szépen... - jobban nem tudok könyörögni. Tudom hogy nem képes érzésekre, de... de ha mégis, akkor én mindent megtettem. Halkan szipogva engedek utat könnyeimnek. Nem válaszol... A büntetésen gondolkodik.
Gyengéd kezek törlik le könnyeim. Azt hiszem még mindig nem pihentem ki magam eléggé. William túl fura... képtelen vagyok kiigazodni rajta.
- Nézz rám Nyuszi. - az ellenkezés fölösleges. Amint meglátom mosolyát, már tudom, hogy kitalált valamit. Valamit, ami számomra csak kínlódásból áll. - Mikor láttál te engem valaha is szívességet tenni?
Elfordítom tekintetem. Ettől tartottam. A régi emlékek megrohamoznak. Nem egyszer voltam vele az üzleteinél. Én voltam a gyönyörű kis játékszer, amit magánál tartott, és mindenkinek dicsekedett vele. Ott megismertem. Semmit nem tett pusztán mások kedvéért. Mindenből hasznot akart húzni, és addig nem tágított, míg meg nem kapta, amit akart. Ez most sem lesz másképp.
- Mi a szívesség ára? - hangom halk, elcsukló. Ezek az ő szavai. Emlékszem. Sosem leszek képes kitörölni őket az emlékeimből.
Várakozva pillantok föl rá, fölkészülve a legrosszabbra. Akármit mond, meg kell tennem. Viszont erre az egyre nem számítottam.

Tanácstalanul meredek felém nyújtott kezére. Legszívesebben sikítva tiltakoznék, de nem lehet. Ez egy ostoba játék, amit William szabályai szerint kell játszani. Különben már az elején keresztet vethetsz magadra.
Most Ian miatt kell belemennem a játékba. Ki kell tartanom, bármi is az ár. Nem szabad újra összeomlanom.
Mi a biztosíték hogy megteszi az alku ráeső részét? Semmi. De ahogy már mondtam, ezek az ő szabályai. És akármikor átírhatja őket.
Tenyerébe csúsztatom sajátom, ujjai összecsukódnak körülötte. Újra ketrecbe zárt, mint egy tehetetlen kis madarat. Minden porcikám visítva tiltakozik, de egyedül könnyeimnek engedek. Történjen, aminek meg kell.
Könnyedén ránt magára, combjaira ülve támaszkodom meg mellkasán. Még szétterített tenyereim is aprók hozzá képest. Pici és törékeny vagyok, és ezt ő ki is használja.
Remegve simítok végig a széles mellkason. Érzem ahogy szíve őrült iramban ver. Elfog a rettegés. Meddig bírja még visszafogni magát? Ha így megy, akkor nem sokáig. Van rá esély, hogy átvegyem az irányítást? Elég apró, és még sosem csináltam. Eddig még nem sikerült annyira megtörnie hogy megtegyem, viszont most nincs más lehetőségem. Remélem boldog vagy William, győztél.
Bizonytalan mozdulatokkal hajolok előre, apró puszit hintek forró bőrére. Nem tudom mit kéne tenne. Ő sosem volt gyengéd velem. Mindig csak erőszakot és fájdalmat kaptam... hogy nyújthatnám pont az ellenkezőjét?

Próbálom felidézni egyetlen támpontomat, a nagytermet. Nem egyszer kellett végignéznem ahogy a falkatagok... de az más volt. Ők a társaikkal tették, méghozzá önszántukból. Szerelemből, nem pedig kényszerből.
Halkan szipogva veszek egy mély levegőt, arcomat hozzádörgölöm a puha bőrhöz. Valószínűleg én sosem tudom megy milyen érzés, számomra ez az egyetlen járható út.
Emlékeimet segítségül hívva csúsztatom ajkaim a farkas tetoválásra. Óvatos mozdulatokkal követem, épp hogy csak hozzáérve a sötét vonalakhoz. Hogy jó-e, amit csinálok? Nem tudom. Az biztos, hogy még nem dühítette föl. Azt megérezném.
Kezeim hasonló utat járnak be csak királyom hasán. Remegő ujjaim néhol akadályba ütköznek. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, hegek. Aprók, kívülről szinte észrevehetetlenek. Talán még az előtt szerezte őket, hogy vérfarkassá vált. Már akkor is szörnyű ember lehetett.

Hosszú ideig nem teszek semmit az apró csókokon és simogatáson kívül. Nem teszek semmit, mert nem tudom mit kéne... és nem is akarok rajta gondolkodni. Így is már saját határaimat feszegetem. Ráadásul... ráadásul farkasom nyugtalanul próbál a felszínre törni. Ilyen még nem történt. Mintha most először élvezné. Bele akarja vetni magát. Irányítani mozdulataim. Talán... talán engednem kéne neki? Az ő ösztönei erősek, tudná mit kell tennem. De... akarom én ezt? Akár igen, akár nem, meg kell próbálnom. Ha William nem elégszik meg az "árral" akkor minden felesleges volt, és nem láthatom... Iant.
Kinyitom az utolsó kis lakatot, ami visszatartja szörnyetegem, és nem is kell ennél több.
Megborzongva pillantok föl királyomra. Biztosan észrevette a változást. Sárga szemei vágytól parázslanak, de látom hogy csak visszafogja magát. Máskor rémülten menekülnék, most viszont.
Szinte rávetem magam mellkasára, mint éhező az utolsó kis megmaradt ételre. Nem igazán tudom hogy mit teszek, mintha nem is én lennék. Azt hiszem nem is én vagyok.
Körmeimet végighúzom oldalán, közben megharapdálom a rózsaszín mellbimbókat. Halk, mély hangon felmordul, és ez beindítja a vészcsengőket. Azonban hiába... képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak.
Apró karmolásokkal, fognyomokkal tarkítom tele a gyönyörű barna bőrt. Mintha csak így tudnám csillapítani vágyam. Viszont pont az ellenkezője... csak egyre jobban elvesztem fejem. Mintha egy ajtó mögül próbálnék kitörni és visszafogni ezt a szörnyeteget. Viszont az ajtó nem enged.
Erőteljes rántással irányítja fejemet ágyékához. Már szüntelenül morog állatias hangán, akárcsak egy kis háttérzaj. Férfiassága csábítón lüktet előttem, szinte magához vonzza kezeim. Ki vagyok én, hogy ellenálljak.
Ujjammal végigsimítok teljes hosszán párszor, és nyelvemmel is megismétlem a mozdulatot. A puha bársonyos bőr íze szétterjed számban, betölti minden érzékszervem. Mintha erre az egy dologra szűkült volna a világ. Rálehelek tetejére, mire vad hörgéssel nyomja rá fejem.

Köhögve rántom el magam, a lendülettől hátraesek az ágyon. Ennyi kellett. Szörnyetegem visszahúzódott a leghátsó zugba, minden kitisztul.
Fölülve meredek királyomra, az undor gusztustalan nyálkás gombócként gyűlik torkomban. Hányinger kerülget. Mit műveltem?
A sebek láttán fölzokogva, kapálózva menekülök. Lábam beleakad a takaróba, így hangos puffanással esem az ágy mellé. Nem érdekel a fájdalom. Ez a fájdalom nem.
Kétségbeesetten, remegő tagokkal vonszolom magam minél messzebb. Hogy tehettem ilyet? Én.. pont én... elárultam saját magam. Undorító vagyok. Bántottam... megtettem... azt csináltam amit akart.
Összeszorítom szemeim, de a sós könnyek így is végigmarják arcomat. Nem bírom. Miért történik ez velem? Miért?! Tenyerembe fojtom feltörni készülő kiáltásom.
Azokat mind én okoztam. Nem akartam... én soha. Egy szörnyeteg lettem...szörnyeteg. Ianért tettem, de... de így nem állhatok elé. Képtelenség.... Soha többet... nem akarom hogy hozzám érjen... nem akarok senki közelébe lenni. Be kell zárni egyedül... vagy egyszerűen lőjenek főbe mint egy veszett állatot. Megérdemelném. Hogy bánthattam... még ha ő akarta is... a farkasom volt... De az a szörnyeteg én vagyok. Én tettem.
Ismét lepereg előttem az egész, mintha csak egy szörnyű filmet néznék. Nem tettem olyanokat, amiket William szokott, de... de nekem ez is sok. Nem bírom. Kétségbeesetten markolok hajamba.
Valaki megragadja csuklóm, de én csak vadul tiltakozom. Sikítok, rúgok, kapálózom. Engedjen el, nem akarom. Hagyjon egyedül. Undorodom magamtól.

 

Will

 

Néhány végtelen másodpercig tétovázik. Igent fog mondani. Tudom, hisz ismerem őt mint a tenyeremet. Nem is lehet másképp, hiszen ha velem van, minden idegszálam rá figyel, még akkor is amikor épp másfelé koncentrálok.

 

Ahogy mellettem térdel az ágyon, olyan törékeny és sebezhető, csodaszép és még erotikus látvány is. Ez az egyvelege a benyomásoknak ellentmondásos érzelmeket kavar fel bennem. Valami összeszorítja mellkasomat ettől a tekintettől, a fájdalmas beletörődéstől és a megremegő ajkaitól. Nagy és forró tenyerembe siklanak törékeny ujjai és én visszafojtva egy elégedett morgást rántom magamhoz. Végre... végre...

 

Hátamra fekszem, őt pedig combjaimra ültetem és elengedem a kezét. Csodásan fest rajtam meztelenül, sápadt bőre éles kontrasztot alkot az én barnámmal, kis kezei tétován támaszkodnak mellkasomon, és én még ebbe az érintésbe is beleborzongok. Az izgalomtól dörömböl a szívem, fújtatva veszem a levegőt, amely azonnal belém is reked amikor végigsimítja mellkasomat. Egy kezem egy ujján meg tudom számolni, hányszor ért hozzám eddig önként. Ujjaim erősen belemarkolnak az ágyneműbe amikor előre hajol, és puha ajkai bőrömhöz érnek.

 

Timo... Timo megcsókolta a mellkasomat... istenem...

 

Úgy dörgölőzik hozzám, ahogy még sosem, lassan végig csúsztatja ajkait tetoválásomon, kezei hasamon siklanak lejjebb, őrületig fokozva a bennem buzogó, áradó vad éhséget. Úgy érzem, szétrobbanok a visszafojtott feszültségtől, legszívesebben rárontanék és szétbasznám ahogy régen, de nem tehetem. Már nem. Ehelyett inkább mozdulatlanul, zihálva figyelem őt összes érzékemmel, és élvezem minden cseppjét annak amit nyújt. Ki fogom bírni. Ki kell bírnom. Én vagyok a király.

 

Testem mélyén tombol a szörnyem, amelyre reagál azonnal az övé, pont ahogy egy társ dolga. Ő is érzi, és a következő másodpercben már a farkasa pillant vissza rám arcából, és éhesen esik nekem. Vágyának pézsmaillata keveredik az enyémmel, de nem alakulunk át, mert erőm blokkolja. Körmei bőrömet karcolják, fogai húsomba mélyednek, és én morogva élvezem. Úristen, meg kell veszni tőle! Beleremeg az egész testem. Ez a vad szenvedély, hév és kéj ami belőle árad... lenyűgöző. Kezdem elveszíteni az önuralmam, és amikor már hasamnál tart, gyöngyfogsorának csábító nyomait vésve bőrömbe, hajába markolok és lejjebb nyomom keményen meredő hímvesszőmhöz.

 

Mély hangom, morgásom betölti a szobát... és szétterjed a párzásra jellemző édes illat. Pont úgy reagál a testem rá, mintha a társam lenne.

 

Gyengéden simítja meg kezével teljes hosszát, majd nyelvének forró nedvességével is, de ez nekem kevés! Kibaszottul az! Megpattan bennem valami, vad hörgés tör ki torkomból, és mire feleszmélek, már mélyen a szájában vagyok, testemben szétrobban a forróság, mintha izzó tűk ezreivel szurkálnának egyszerre... mindenhol. 

 

Azonnal elengedem a fejét amikor rájövök mit is műveltem, de már késő. Köhögve húzódik el tőlem, még a hátára is esik az igyekezettől, zokogva menekül előlem, egészen a szoba legtávolabbi sarkáig. Apróra összehúzva magát kuporodik a falhoz, hangosan sírva. A fenébe.

Előtte termek, és kapálózó kezeit elkapva fogom le.

 

- Engedj el! Nem akarom! Hagyj... Undorodom magamtól...! - hadarja összefüggéstelenül, könnyes szemeit összeszorítva. - Ez... ez nem én... nem értem mi volt ez... én... én...

 

Magamhoz ölelem remegő kis testét, és hagyom hogy megnyugodjon. Mert meg fog. Mindig megnyugszik a karjaimban, nem is tehet mást, hiszen ő az enyém. Hosszú percek múlva már csak csendben reszket a karjaimban, és hagyja hogy felvegyem őt, majd az ágyba fektessem. Fölé mászom, könnyes arcát megnyalva. Letisztogatom ahogy a farkastárs teszi. Érti ő is, szemei tágra nyílnak, pihegve kapaszkodik vállamba.

 

- Megnyugodtál? - kérdezem tőle mély, karcos hangomon. Megborzong alattam, és aprót biccent. - Helyes. Akkor most fejezd be, amit elkezdtél...

 

Egész testem remeg még mindig a vad vágytól, erőm jelentős részét felemésztette hogy visszafogtam magam, most már enyhülésre van szükségem. Mohó csókkal tapadok szájára, kezét pedig elhúzom a vállamról, hogy farkamra vezessem. Halk nyögéssel szorítja össze szemeit, ujjai engedelmesen fonódnak rám. Vadul felhördülve markolok teste mellett az ágyneműbe, egész testemben remegve. Kínzóan lassan, gyakorlatlanul csinálja, de ez is több mint amit eddig valaha is önként nyújtott nekem. Most sem önként teszi, hiszen kizsaroltam belőle, de akkor is... ez itt Timo... az én kicsi Timóm, akiért bármit megtennék. Bármit...

 

- Timo... - nyögöm, arcomat nyakába temetve amikor kirobban belőlem a felgyűlt feszültség. Remegve, zihálva tartom meg súlyos testemet a karjaimon, és nem nehezedek rá. Nem bírok elszakadni tőle... nem bírok... - Timo... Timo... - suttogom rekedtes hangon, nyakát, arcát csókolgatva. Minden vadság, pusztító szenvedély elillant, nem maradt más csak egy mély érzés. Nem értem mi ez, de szörnyem igen, és halkan, lágyan morog társa fülébe. Az összetartozás édes illata ölel körbe bennünket, érzem karcsú ujjait a hajamba bújni, karja nyakam köré fonódik. Szüntelenül az ő nevét suttogó, száraz számra simulnak az ő puha nedves ajkai.

 

Timo...

 

Hosszú-hosszú ideig fekszünk összegabalyodva. Ő csendben van, fejét mellkasomon pihenteti, karcsú derekán karom pihen, oldalamhoz simul karcsú teste. Még mindig vágyom rá, de enyhült a vadság. Kielégített valamennyire, és mindezt önként tette. Nagyon jó érzés volt. Puha hajához simítom orromat, a tincsek csiklandoznak. Mélyen magamba szívom finom illatát. Annyira keveredett a szagunk, hogy mindenhol magamon érzem őt, ahogy magamat is az ő testén.

- Gyere, már délután van és ma még egy falatot sem ettünk.

Felkelünk az ágyból, ő pedig a fürdőszoba felé indul, de utána szólok.

- Nem fürödhetsz meg. - Megtorpan, sápadtan hátrapillant rám és biccent. Jól van.

 

Pár perccel később már felöltözve lépünk be a nagyterem ajtaján. Rajtam csak egy farmernadrág van, mellkasom és hasam pedig Timo fogainak nyomai borítják. Imádom ezt az érzést. Nyuszi bezzeg nyakik felöltözött, ingét is teljesen begombolta. Ha ő ettől boldog, akkor tegye. Elém teszik az asztalomat, és én elégedetten, jóllakott macska lusta mozdulataival etetem meg Nyuszit, aki a szokott helyén üldögél mellettem.

 

Első alfám lép mellém.

- Királyom, a Város Urának hírnöke van itt, Önt óhajtja látni.

Intek, és elviszik ellőlem az asztalt, majd hátradőlök.

- Fogadom.

Kivágódik az ajtó, hideg síron túli erő tölti be a termet, farkasaim mind megborzonganak és a fal mellé húzódnak. Tekintetem az ablak felé siklik. Fényes nappal egy vámpír? Hm.

Hosszú, fekete csuklyában lépked felém, magas és széles vállain lengedezik az anyag, arca azonban nem látszik. Megáll előttem és meghajol. Beleszippantok a levegőbe, és felmordulok.

- Ki vagy te?

- Kirian.

- A druida?

- Pontosan. A Város Ura küldött hozzád.

Elgondolkodva dőlök hátra. A város ura nem küldözget csak úgy druidákat, ha szimpla klán-harcok folynak. Itt valami másról van szó.

- Kifelé mindenki!

 

 

***

 

Órákkal később, már az új információktól zsongó fejjel sietek a hálószobámba. Timo az ablakban üldögél, amikor belépek.

- Öltözz, vendégségbe megyünk!

Szó nélkül fogad szót, és az általam vásárolt szebbnél szebb göncök között turkálva kiválaszt egy szép felsőt tapadós nadrággal, elégedetten biccentek. Én sötét Armanit veszek magamra, ezüstszínű nyakkendővel, elmaradhatatlan napszemüvegemmel, melyen megcsillan a lenyugvó nap fénye. Timo csodásan fest a ruhájában, a divattervező érti a dolgát. Sötét szemüvegemen keresztül mérem végig, kezemmel hajába túrok, lehajolok hozzá hogy megcsókoljam de elhúzódik tőlem. Dühösen morranok fel, de elengedem és hátralépek.

- Induljunk.

 

A kocsiban elégedetten beszélgetek a velem szemben ülő alfámra. Timo feje ölemben pihen, szórakozottan simogatom, mint egy kismacskát. Elvégre az is, az én kismacskám.

- Na és a druida miért akarja, hogy békét kössünk a Lycan-nal? A város urának nevében jött, de miért épp ő? Hiszen ő sokkal magasabb szinten áll.

- Szövetségeseket gyűjt - dörmögöm.

- Miért?

- A vámpír királynak. Úgy tűnik, közeledik az Új Vér Hajnala. - Alfám, Ronald hangosan beszívja a levegőt, félelmének szaga szétterjed az autóban. Nyuszi felemeli a fejét, értetlenül nézi alfámat, majd engem. Nem szokásom neki elmondani semmit, ő csak egy szép tárgy, de most mégis megtöröm a csendet.

- Te még nagyon fiatal vagy, nem tudod ez mit jelent. - Hajába túrok ismét, szám szegletében bujkáló mosollyal. - Az emberek semmit sem tudnak rólunk, sötét lényekről. Te még igazi vámpírt sem láttál eddig.

- De igen...

- Valóban?

- Egyszer elvittél a város urához, ott láttam vámpírokat, még őt is.

- Hm. Tényleg. El is felejtkeztem róla. Boszorkányt is láttál?

Megrázza szép kis fejét, és kíváncsian felül mellettem. Még így is aprócska és törékeny marad. Intek neki és engedelmesen mászik az ölembe, fejét mellkasomhoz simítva pislog fel rám. Tetszik hogy így figyel. Derekára fonom karomat és visszafojtom éhes vágyam.

- A boszorkányok, és boszorkány mesterek a vámpírok ellenségei. Békében éltünk egymás mellett mostanáig. A jóslat szerint, négyszáz évenként eljön az Új Vér Hajnala, ami háborút jelent. Az alakváltók a vámpír király oldalán harcolnak mindig, de a boszorkányoknak is vannak szövetségeseik, akár mi is lehetünk azok. Minden a jó tárgyalási képességükön és az ajánlatukon múlik.

- Na és hová megyünk mo...? - kérdezi, de elharapja a mondatot, hiszen neki tilos kérdezni. Ilyenkor megbüntetem, de most nem. Ő már nem csak egy szép segg, amit időnként megbaszok.

- Majd meglátod.

 

Megáll a kocsi. Kiszállunk és végigpillantok a ránk váró fogadóbizottságon. A Lycan klán királya középen áll, mellette a druida, körülöttük pedig a többi farkas. Széles vigyorral húzom le napszemüvegemet az orromról, és biccentek.

- Armand.

- William.

- Tárgyaljunk.

 

A tárgyalás sokáig tart, semmi kedvező ajánlat nem érkezik. A druida már fenyegetőzésnél tart, de én csak mosolyogva hallgatom.

 

- Azt hiszed ez hat rám? Nem adom olcsón magam, és a klánom életét sem áldozom fel könnyedén. Ha csak ennyit tudsz mondani, akkor én megyek is.

Felállok a fotelból, szemeim az ajtó mellett álló Nyuszira siklanak. Ja igen. Armand felé fordulok. - Az a Ian nevű farkasod hol van? Látni akarom.

 

- Miért? - morran a másik király. Vibrál körülötte a levegő, nyilván dühíti a döntésem. Csak egy széles mosollyal válaszolok, ő pedig int egyet és egyik farkasa elsiet. Timo-ra pillantok, felemelem kezemet és begörbített mutatóujjammal parancsolom magamhoz. Azonnal szót fogad, izgatottan csillogó szemekkel, kipirulva röppen mellém, engedelmesen simulva oldalamhoz. Derekára fonom karomat, és abban a pillanatban amikor nyílik az ajtó, gonosz mosolyra húzódik a szám. A belépő farkas  arca felderül, Timo felé lépne, de hirtelen megtorpan és zavarodott arccal néz végig rajtunk. Érzi a szagunkat. Az enyémet Nyuszin, és az övét rajtam, valamint a jelemet is.

 

Lepillantok Nyuszira.

 

Timothy:

A pánik szép lassan elpárolog, csak a szorosan magához ölelő, forró testet érzékelem. Ez most nem olyan nyugalom, amit általában a közelében érzek. Sokkal másabb. Kicsit olyan, mint az otthon biztonsága, de nem tudnám pontosan megmondani. Már legalább nem ellenkezek, viszont remegésem leküzdéséhez ez sem elég. Érzem, sőt tudom, hogy nem fog bántani. Nem is ettől félek. Hanem saját magamtól. Szörnyetegem sosem nyugodott meg ennyire, sosem akart hozzábújni William farkasához most viszont....
Óvatosan emel föl, és visszafektet az ágyra. Tudtam, hogy nem úszom meg. Behajtja rajtam amit akar, és ezt semmi nem változtathatja meg. Amit eltávolodik, belepislogok a ragyogó sárga szempárba, de semmi. Nem érzem az ilyenkor megszokott rettegést végigszáguldani minden porcikámon. Valami megváltozott, méghozzá nagyon. Ijesztően nagyon. De mi?
Visszahajol, nyelvével gyengédem megnyalva könnyektől ragacsos arcomat. Hirtelen villámként hasít belém a felismerés. Döbbenten meredek királyomra, remegő kezeimmel görcsösen kapaszkodok vállaiba. Az elmúlt időszak minden kérdésére ez lenne a válasz, de... Ilyen lehetséges? Nem lehet hogy félreértettem valamit? Nem valószínű. Ezek szerint...
- Megnyugodtál? - mély hangja, mintha még nagyobb hatással lenne rám, mint eddig. Jóleső borzongás kíséretében bólintok. Farkasom ismét átvenné az irányítást, mintha William közelsége állandóan előcsalná. De most nem engedem neki. Tudom miért történik. Tudom, nem akarom elhinni. Erre vágytam, de nem ebben a formában. - Helyes. Akkor most fejezd be, amit elkezdtél...
Ajkaimat marcangolva vezeti kezemet egyre lejjebb. Szívem a torkomban dübörög. Most hagyatkozhatok farkasom ösztöneire... nekem kell megtennem. Bátornak kell lennem. Bátornak, de nem muszáj néznem. Nyöszörögve szorítom össze szemeim, igyekezve csak Williamre koncentrálni.
Ujjaim a forró, bársonyos bőrre fonódnak rá. Ijedten rezzenek össze vad hörgésétől, de nem történik semmi. Folytassuk. Remegve masszírozom farkát. Nincs semmi tapasztalatom, így csak reménykedni tudok. Reménykedni, hogy megelégszik a fizetséggel.
Nagyot nyelek, ahogy lüktetni kezd ujjaim közt. Nem, ez már nem csak a fizetségről szól. Valami... valami egészen másról is, amit még nem éreztem, és azt hittem soha nem is fogom. Bár nem tudhatom pontosan, hogy ez e az, de ha igen, akkor... akkor talán William a társam.
Ebben a pillanatban nevemet nyögve élvez el. Forró magja kezemre és hasamra folyik, de most nem találom undorítónak. Szinte... szinte boldognak érzem magam. Lehelete nyakamat cirógatja, érzem ahogy remeg. Mintha fáradt lenne, pedig ennyitől nem szokott kimerülni. Vagy miért remeg?
Szüntelenül suttogja nevem, mintha csak ezt a szót ismerné. Apró csókokkal borít el, szörnyetegem jólesően bújik az övéhez. Meg sem próbálom visszaszorítani a mélybe, inkább átengedem magam a nyugalomnak. Arcát figyelve teljesen elgyengülök. Már nem is hallom, de tudom, hogy még mindig nevemet suttogja. Talán már jelentek neki valamit. Talán mégis képes érzelmekre. Talán a sors egyik fájdalmas pofonja, hogy összetartozunk.
Mosolyogva túrok puha tincseibe. Mosolyogva. Talán azóta nem mosolyogtam, mióta idekerültem. Talán most már minden megváltozik. Talán...
Óvatosan húzom magamhoz, összeillesztve ajkaink. Kavargó gondolataim lenyugszanak, farkasom törleszkedik, én pedig olyan boldog vagyok, mint hosszú ideje soha.

Nem is tudom meddig fekszünk egymás mellett. Együnk sem beszél. Felesleges lenne, hisz úgy sem tudunk mit mondani. Ha tényleg ő lenne a társam, az sem változtatna semmin. A szörnyű emlékek helyett még így sem kaphatok újakat. Tudom, hogy nem beszélhetek. Akármi történik, szub maradok.
Lehunyt szemmel pihentetem fejemet mellkasán. Hallgatom szívverését, érzem rajta az illatomat. Igazából már mindenhol csak kettőnk összekeveredett, finom illatát érzem. Mintha már a bútorok is ezt árasztanák magukból. Nem is akarok elmenni innen. Eddig szabadulni akartam, most pedig hozzábújni. Szinte félek magamtól.
Lassan elbóbiskolnék, de halk dörmögése kizökkent.
- Gyere, már délután van és ma még egy falatot sem ettünk.
Teljesen igaza van. Nem akarok újra legyengülni és ágyba kerülni. Elhúzódok tőle, és kikászálódok az ágyból. Akármennyire kellemes ez az illat, le kell fürödnöm. A falka már utál, így nem mehetek közéjük. Ráadásul ragadok is.
- Nem fürödhetsz meg - már megint ez a hangnem. Lesápadva pillantok az ellentmondást nem tűrő, sárga szemebe. Ha ő ezt akarja, akkor ez lesz. Nem akarom ismét magamra haragítani. Ameddig csak lehet, ezt az oldalát szeretném látni. A kevésbé kegyetlen, kevésbé szadista, de legalább annyira ijesztő oldalát.

Kis idő múlva már a nagyterem ajtaja nyílik előttünk. Fekete nadrágom és ingem remekül elfed minden nyomot. Ha ügyesen tartom a fejem, még a nyakamon lévő foltokat sem látni. Kivéve a nyakörv okozta égésnyomot... az még messziről is észrevehető.
William ezzel szemben, nem vitte túlzásba. Zavarba jövök, ha csak rá pillantok. Nem akarom elhinni, hogy azt a rengeteg apró nyomot én hagytam rajta. Hogy tehettem ilyet? Ez nem én vagyok.
Ahogy végigsétálunk az asztalok között, rengeteg szempár szegeződik ránk. Miért kell mindenkinek látnia? Nem lehetett volna titokban tartani ezta reggelt?
Leülök megszokott kis párnámra, várva az etetést. Megalázó mint mindig, de már hozzászoktam. Valószínű akármit teszek, nem fogok széket kapni. Így van ez rendjén.
Készségesen eszegetem a felém nyújtott falatokat. Eddig fel sem tűnt mennyire megéheztem.

A csendes eszegetést egy magas, izmos férfi szakítja félbe. Őt már sokszor láttam. Ronald. Az első számú alfa. Gyűlölöm. Ő volt... ő volt aki idehozott. Ő tört be hozzám pár farkassal, hogy elraboljon.
- Királyom, a Város Urának hírnöke van itt, Önt óhajtja látni.
- Fogadom.
Mire kettőt pislogok, az asztal már eltűnik. Kíváncsian figyelem az ajtót, ami mintha csak erre várt volna, kivágódik. Hatalmas, hűvös erő áramlik szét. Mindenki menedéket keresve húzódik a falhoz, én pedig a földre lapulok.
Egy magas alak lépked felénk. Leginkább olyan, mint a történetek fő gonosza. És az illata is ijesztő.
- Ki vagy te?
- Kirian.
- A druida?
- Pontosan. A Város Ura küldött hozzád.
Zavartan pislogok föl. Druida? De hát a Város Ura vámpír. A vámpíroknak mindig druidák a követeik? Nem értem. Az biztos, hogy sokkal ijesztőbb, mint a vérszívók, akikkel eddig találkoztam. Benne van valami... valami pokoli. Soha semmiért nem maradnék vele kettesben.
- Kifelé mindenki! - persze senkinek nem kell kétszer mondani. Mindenki egyszerre lódul neki, hogy minél hamarabb kijuthasson innen. A biztonság kedvéért vetek egy pillantást királyomra. Én általában az ilyen utasítások ellenére is maradhattam, de most nem szól semmit. Sőt, mintha észre sem venne. Ezek szerint rám sincs szüksége.
Összeszedem magam, sietős léptekkel indulva az ajtó felé. Ehhez viszont el kell sétálnom a druida mellett. Rémülten szorítom össze ajkaim, kitartóan meredve a kijáratra. Mintha figyelne. Nem. Biztos csak a félelem mondatja ezt. Semmi értelme nem lenne. Nyugalom, és menekülj.

oOoOo

William szobájában, az ablakban ücsörögve bámulok ki a kertbe. A szokottnál is üresebb. Sehol nem látok senkit. Talán nem mernek kimozdulni. Az a druida tényleg szörnyen ijesztő volt. Ezért jöttem én is inkább ebbe a szobába. A sajátom most túl üres lenne. Itt legalább érzem a megnyugtató illatot, ami a biztonság illúzióját kelti. és már megint annál a gondolatmenetnél járok, amit órák óta kis sem tudok verni a fejemből. Ha van is más magyarázat, én nem tudom. Igaz, hogy nem éreztem még hogy milyen a társ közelsége, de Ian mesélt róla. És eddig minden passzol. Kivéve, hogy én nem vagyok nőstény. Azt észrevettem volna.
Szomorúan sóhajtok föl. Ha William betartja a szavát, akkor ezt is meg kell kérdeznem Iantől. Ha betartja. Mi lesz ha nem? Ha nem találkozhatok vele, akkor kitől kapom meg a válaszokat? Egyetlen falkatagnak sem beszélhetek erről. Még a végén azt gondolnák, William meggyengült. Én meg nem akarom, hogy bárki kihívja. Nem akarok viadalokat.
Vajon van a vérfarkasoknak valaki, aki tanácsokat ad? Ha nincs, akkor haladéktalanul ki kéne találni ezt a posztot.

Nyílik az ajtó, gyomrom pedig ugrik egy nagyot. Szerencsére csak királyunk érkezett vissza. Magyon gondolkodik valamin, látom rajta. Meg volt az előnye a hozzá láncolt életmódnak. Vajon miről beszélgethettek?
- Öltözz, vendégségbe megyünk! - engedelmesen indulok ruhát keresni. Ha vendégség, és engem is visz, akkor mindennél fontosabb a megjelenés. William ad a külsőségekre. Szereti ha azokat a ruhákat viselem, amiket tőle kaptam. Hiányzik a régi ruhatáram.
Végül egy sötét fölsőt, és egy hasonló nadrágot választok. Ezek is eltakarják amit kell, és még kényelmesek is. Viszonylag. Remélem William is megelégszik az öltözékkel. Nem akarok csalódást okozni.
Nyakkendőjét megigazítva még végig, végül aprót biccent. Megúsztam. Biztosan nem vagyok olyan elegáns, mint ő, de nekem nem is az a feladatom. Nekem csak mutatósnak kell lennem.
Hajamba túrva hajol hozzám, de reflex-szerűen húzódom el. Addig nem engedek neki, amíg nem láthatom Iant. Ezt megfogadtam.
Halkan felmorran, de nem üt meg. Talán majd ha hazaértünk.
- Induljunk.

oOoOo

Az ülésen elnyúlva, fejemet William ölében pihentetve hallgatom a beszélgetést. Általában kettesben utazunk, de most sajnos Ronald is csatlakozott hozzánk. Néha félve pillantok föl rá, de királyom érintése megnyugtat. Az ő jelenlétében nem bánthatna. Bár most még észrevenni sem akar. Mintha itt sem lennék. Szerencsére.
- Na és a druida miért akarja, hogy békét kössünk a Lycan-nal? A város urának nevében jött, de miért épp ő? Hiszen ő sokkal magasabb szinten áll - magasabb szinten? Ez... ijesztő.
- Szövetségeseket gyűjt.
- Miért?
- A vámpír királynak. Úgy tűnik, közeledik az Új Vér Hajnala.
Az Új Vér micsodája? Értetlenül pislogok, de már jön is az újabb sokkoló dolog. Ronald félelme szétterjed a levegőben. Az nem lehet, hogy ő féljen. Egy buta hajnaltól ennyire megijedt a legfőbb alfa? Akkor a kocsiban egyedül én nem tudom miről van szó?
Fejem fölemelve nézem meg közelebbről az arcát. A félelem ott csillog tekintetében. Nem értettem félre. De mi ez az egész? Ha ennyire ijesztő a dolog, akkor most hova mehetünk? Kérdő tekintettel fordulok William felé, persze választ nem várok. Sosem magyarázott el nekem semmit. Csupán akkor mikor farkassá váltam. A legalapvetőbb szabályokat.
 - Te még nagyon fiatal vagy, nem tudod ez mit jelent - zavartan pislogok párat, miközben hajamba túr. Most tényleg elkezdett nekem mesélni? Talán... talán tényleg sikerült elérnem nála valamit. Vagy ez csak ál kedvesség. Nem tudom. Bárcsak az első lenne az igaz.  Az emberek semmit sem tudnak rólunk, sötét lényekről. Te még igazi vámpírt sem láttál eddig.
- De igen... - kottyantom közbe halkan. Úgy tűnik nem emlékszik.
- Valóban?
- Egyszer elvittél a város urához, ott láttam vámpírokat, még őt is - igen, tisztán emlékszem. És soha többet nem akarom látni. Szörnyen nem szimpatikus. Sokkal másabb mint a filmekben. Emberibbek. Ijesztően.
- Hm. Tényleg. El is felejtkeztem róla. Boszorkányt is láttál?
Megrázom fejem. Mesebeli seprűs boszorkányt már láttam, de kétlem, hogy ő arra gondolt. A valóságban minden más. Sosem hittem volna, hogy egyszer megtapasztalhatom a saját bőrömön.
Fölülök, és intésére ölébe mászok. Régebben kényelmetlenül éreztem magam, és viszolyogtam. Most viszont, mintha itt lenne a helyem. Arcomat széles mellkasára simítom és várakozva pislogok föl. Derekamat átölelve néz le rám, napszemüvege mögül. Kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami még Ronaldot is így megrémítette.
- A boszorkányok, és boszorkány mesterek a vámpírok ellenségei. Békében éltünk egymás mellett mostanáig. A jóslat szerint, négyszáz évenként eljön az Új Vér Hajnala, ami háborút jelent. Az alakváltók a vámpír király oldalán harcolnak mindig, de a boszorkányoknak is vannak szövetségeseik, akár mi is lehetünk azok. Minden a jó tárgyalási képességükön és az ajánlatukon múlik.
Szóval egy háború. Ha rossz oldalra állsz, elbuksz. Mivel hozzánk a Város Urának követe jött, biztosan a vámpírok oldalán fogunk küzdeni. Végignyalom kiszáradt ajkaim. Nem lehetne valahogy elkerülni ezt az öldöklést? Teljesen értelmetlen. Én nem akarok részt venni benne.
- Na és hová megyünk mo...? - buta. Elharapom a mondatot, és ijedten fürkészem királyunk arcát. Remélem nem haragszik meg. Szub nem kérdezhet. Az ő dolga nem ez. Ha mégis megteszi, büntetést kap. Én pedig már eleget kaptam. Egy életre.
- Majd meglátod.
Úgy tűnik ez a nap a meglepetéseké.

oOoOo

Végre megáll a hatalmas kocsi, ahogy kikászálódok belőle, egy pillanatra ledermedek, majd izgatottság lesz úrrá rajtam. A Lycan klánnál vagyunk. Ami azt jelenti, hogy Ian is a közelben lehet. Reménykedve pásztázom végig a fogadóbizottságot, de nem látom a meleg, barna tekintetet. Csalódottan nyelek egyet, végül Armandra fordítom figyelmem. Még mindig fájón lüktet a seb, amit ő tépett szívemen. Eljött értem, és a többiekért, de végül semmit nem tett. Szó nélkül sétált ki a teremből, magunkra hagyva minket.
- Armand.
- William.
- Tárgyaljunk.

Egész tárgyaláson az ajtó mellett állok. Képtelen vagyok nyugton maradni, és odafigyelni, így azt sem tudom, miről van szó. Az egyetlen dolgot ami érdekel, az Ian. Itt van valahol, én pedig látni szeretném. Nagyon. Szükségem van rá, annyira hiányzik. Lehet hogy azért nem fogadott ő is minket, mert annyira sérült, hogy még mindig nem képes lábra állni? Vajon mennyire bántotta William? Mi van, ha elvesztette valamelyik végtagját? Kétségbeesetten pislogok a beszélgetők felé, hangtalanul könyörögve a befejezésért.
Néha úgy érzem, mintha a druida felém pislogna. Lehet hogy tényleg paranoiás lettem? Nem csodálkoznék. Ha egy ilyen alakkal találkozik az ember, illetve farkas, akkor biztos mindenki ezt érzi. Ugye?

Kezd eldurvulni a beszélgetés. A druida már fenyegetőzik, de királyunk rendíthetetlen nyugalommal mosolyog rá. Ő nem találja ijesztőnek? Vagy csupán ennyire nem érdekli mennyi erő és sötétség árad ebből az alakból?
- Azt hiszed ez hat rám? Nem adom olcsón magam, és a klánom életét sem áldozom fel könnyedén. Ha csak ennyit tudsz mondani, akkor én megyek is.
Csalódottságomban legszívesebben ordítanék. nem az zavar, hogy visszautasított minden ajánlatot, hanem hogy indulunk. Elmegyünk, és én nem láthattam Iant. Nem tartja be a szavát. Tudhattam volna. Minden csak buta színjáték volt, hogy még jobban belém gázolhasson.
Könnyeimmel küszködve viszonzom pillantását. Nem bírom...
- Az a Ian nevű farkasod hol van? Látni akarom.
Ezt jól hallottam? tényleg a meglepetések napja. Köszönöm! Szívem rögtön gyorsabban kezd dobogni. Látni fogom, beszélhetek vele. Él, és már csak pár percre vagyok tőle!
- Miért? - most még Armand dühe sem tud kizökkenteni. Nem. Most nem retteghetek. Fölösleges.
Valaki kisiet az ajtón, gondolom hogy idehozza Iant. Remélem igyekszik.
Magához int, de most nem bánom. Az öröm teljesen elnyomja veszélyérzetem. Újra láthatom Iant! Ezek szerint jól van, és biztonságban. Már nem gondolkodom azon, miért nem keresett. Már nem érdekel. Az a fontos, hogy William betartotta a szavát. Szörnyű, és hatalmas ára volt ennek az egésznek, de megérte. Ehhez kétség sem fér.
Karja derekamra fonódik, de most nem érzek semmit. Talán azt az egészet képzeltem, ami az ágyban történt. Talán csak annyira vágytam már egy kötődésre, hogy még ösztöneimet is átvertem. Túl sok a talán. Túlságosan összezavarodtam. De most már minden rendben lesz. Mindenre magyarázatot kapok. Fájdalmas lesz? Most már ez sem futamít meg. Tudnom kell mi történik velem.

Ahogy nyílik az ajtó, legszívesebben örömsikkantással ugranék föl. William mellett sohasem éreztem ezt. A mindent elborító, felhőtlen boldogságot ő nem is ismerheti. Mindig is egy keserű szörnyeteg volt.
Ránézésre Iannek semmi baja. Szikrázó mosollyal, csillogó szemekkel indulna felém, de megtorpan. Szokatlan lehet neki, hogy ennyire közel engedtem magamhoz királyom. De mindezt érte tettem. Vagy már nem csupán érte. Nem tudom.
Kiszabadulok az ölelő karokból, de ahogy lépek, ő úgy hátrál. Ledermedek, és ő is így tesz. Szemei szikráznak, ereje haragos tengerként lengi körbe. Nem az erő rettent vissza. Fájdalma és keserűsége sokkal idegenebb.
A kétségbeesés jeges vasmarokkal ragadja meg torkom. Halkan suttogom nevét, de nem néz rám. Nem vesz figyelembe. Nem lát engem. Egyedül William létezik a számára.
- Hogy tehetted? Mégis hogy lehettél rá képes? - senki nem mozdul. Nem értem. Mi történik? Miért viselkedik így Ian? Nem örül nekem?
Könnyekkel küzdve suttogom újra nevét, mire hitelen felém kapja fejét. Tekintete már egészen sötét. Megrémít.
- Te nem érted Timothy!? Ez a szörnyeteg tönkre fog téged tenni! - megremegek. Az öröm, ami volt, már rég magamra hagyott. Helyette a kétségbeesés kezd eluralkodni minden gondolatomon. Kiabált velem. Rám ordított, ahogy... ahogy a rossz kutyákra szokás. Sosem tett még ilyet. Sosem lett volna képes bántani engem, még szavakkal sem. Mi változott meg? Miért gyűlöl?
- Én...
- Ez nem rólad szól! Egyedül, és csak egyedül ő tehet róla! Azért láncolt magához, hogy ne tudj elszökni, és utána még nagyobb fájdalmat tudjon okozni neked - csak egy pillanatra látom szemében felcsillanni a bánatot, és már ez is elég. Elég ahhoz, hogy tudjam, nem engem gyűlöl. Azt gyűlöli, amivé William tett. Vagyis... én... én tényleg...
- Undorító féreg! - dühödt ordítással ront királyom felé.
Sóbálványként figyelem, ahogy két farkas megállítja, és a földre teperi. Látom a száján, hogy ordít, de csak tompa zúgást fogok föl belőle. Vergődik, szabadulni akar. Minden egyes mozdulata apró darabot tép ki belőlem, egészen addig, míg zsibbasztó üresség nem marad. Könnyeim lassan csorognak le arcomon. Ő is magamra hagyott. Miattam rontana neki, de csak hogy saját bosszúját érje el. Már őt sem érdeklem. Az utolsó ember is, aki törődött velem, aki fontos volt számomra, elpártolt tőlem.
Ordítani tudnék a fájdalomtól. Rosszabb, mint bármilyen sérülés, amit eddig kaptam. Ebbe azt hiszem belehaltam. Egy részem legalábbis biztosan.
Remegve lépek a hármashoz. Ian még mindig próbál szabadulni. Mindig megnyugtató tekintete, most a mérhetetlen fájdalom okozta kíntól csillog. Mintha megőrült volna.
Képtelen vagyok ezt tovább nézni. Nem bántják, nem akarnak okot a harcra, de én tudom, hogy neki is fáj. Ha nem is pont a padlóhoz szegezés, de más biztosan.
- Engedjétek el őt. Könyörgöm... - suttogom elcsukló hangon, mire a két farkas felém fordul, majd kérdő tekintettel William felé.
Végre Ian is észrevesz. Ledermed mozdulat közben, és csak bámulunk egymásra. Nem tudom melyikünk tekintete a fájdalmasabb. Nem tudom melyikünk sebe fog hamarabb begyógyulni, ha egyáltalán begyógyul. Nem tudom, fogom e még valaha látni a melengető mosolyt. Nem tudom, fogom e még érezni megnyugtató érintését. Valószínűleg nem. Valószínűleg most találkoztunk utoljára. Elég szenvedést okoztunk egymásnak.
Leguggolok mellé, a két farkas pedig elhúzódik. Hiába szabadult föl, Ian továbbra is csak engem néz. Szomorúan elmosolyodom, szétkenem arcomon a könnyeket, közben egy pillanatra végigsimítok az ő arcán is.
- Sajnálom... - hangja halk, rekedt, de már biztosan az, akit megismertem. Akit nagy valószínűséggel most látok utoljára. Akihez annyira ragaszkodtam.
Képtelen vagyok megszólalni. Halkan szipogva szorítom meg kezét, de elhúzódik tőlem, föláll, és hátra sem fordulva hagyja el a termet.
Kitartóan nézem a helyet, ahol még az előbb feküdt. Elraktározok magamban minden emléket, és bezárom őket egy széfbe. Egy vaskos ajtó mögé, ahonnan majd előszedhetem őket. Egyszer. Ha már nem okoznak ekkora fájdalmat.

- Indulunk - jön az utasítás, és falkánk tagjai már el is indulnak. Én képtelen vagyok akár a fejemet is elfordítani. Itt akarok maradni. Egyedül a zsibbasztó ürességgel.
- Timo - üres tekintettel, rongybabaként hagyom hogy fölhúzzon és derekamat átkarolva vezessen ki az épületből. Minél távolabb innen.
Beülünk a kocsiba, én pedig azonnal ölébe mászok. A lehető legközelebb bújva, arcomat mellkasába fúrva ölelem át. Magamba szívom finom illatát, és könnyeim újra elindulnak. Annyira fáj. Végigsimít hátamon, mire megborzongok. Ez az egyetlen dolog ami segíthet. William az egyetlen, aki talán betöltheti a fönnmaradt űrt. Ha tényleg ő a társam, akkor már csak ő maradt. Ha ő társam, akkor rá még számíthatok. Ha ő a társam, akkor vigyázni fog rám. Ha ő a társam, fontos vagyok neki. Ha ennek így kéne lennie, akkor biztosan nem a társam.

oOoOo

Remegve, zihálva pattannak ki szemeim, kiugranék az ágyból, de a takaró körém csavarodott. Nyugalom Timothy, nyugodj meg. Nagy kortyokban nyelem a levegőt, de nem sikerül lenyugtatni száguldó szívverésem. Fejemben csak a druida borzasztó hangja visszhangzik. Csak annyit mondott, hogy ő válaszol a kérdéseimre. Buta álomnak indult, de aztán megjelent ő. Túlságosan zaklatott lehetek, ez a megoldás. Egy egyszerű rémálom volt, ami összemossa a félelmeim. Nagyon jól csinálta.
Zaklatottan pislogok körbe, de egyedül vagyok. Furcsa, mert William nagyon ritkán alszik nélkülem. Merre lehet? Talán dolgozik. Kipillantok az ablakon, de már az egyre dagadó Hold van az égen, ragyogó kísérőivel. Munkához késő van. Akkor talán tanácskozás.

Remegésem nem csillapodik, így a forró fürdő mellett döntök. Talán a gőz kiveri fejemből azt a hangot. Nem értem miért van rám ekkora hatással. Az igaz, hogy én vagyok a legijedősebb, leggyengébb szub, de ez még nem ok rá. Nem értem.
Kicsit bonyolult művelet a kigombolás reszketeg kezekkel, de végül sikerül. Ruháimat összehajtva teszem le a hatalmas kád mellé, majd belemerülök a forró vízbe. Szinte égeti bőröm, de most erre van szükségem. Lehunyom szemeim, és próbálom terelni a gondolataim. Ianről, a druidáról, és Williamről egyaránt. Így egy témám maradt. Az Új Vér Hajnala.
Iskolában, csak a Világháborúkról tanultunk. De ennek a háborúnak is kellenének, hogy legyenek nyomai, nem? Hogy lehet, hogy egy ilyen pusztító küzdelem nincs hatással az emberekre? Mi van, ha ők is veszélyben vannak? Figyelmeztetni kéne őket. Legalábbis a családomat. Bár hol lennének biztonságban? Semmit nem tudok erről az egészről. Mi lesz a vesztesekkel? Mit nyernek a győztesek? Mennyi veszteséggel járhat? Annyi kérdésem lenne, de nem tehetem föl őket. Majd ha William úgy gondolja tudnom kell róla, akkor elmondja. Viszont... ha tényleg a társa vagyok, akkor kérdezhetek. Elvileg.
Megrázom fejem. Már megint ehhez a témához értem. Pedig nem lenne szabad rágódnom. Meg kell kérdeznem, és ennyi az egész.
Csukódik az ajtó, és én csak most veszem észre a belépő Williamet. Kicsit mintha fáradt lenne... vagy gondterhelt. Vagy csak én értelmezem félre.
Ledobálja ruháit, és egy szó nélkül ül be mögém a kádba. Szinte hiányzott. Butaság, de mintha vártam volna, hogy hozzá érhessek. Talán tényleg nem ártana egy kis rehabilitáció a lelkemnek. Mindenesetre készségesen simulok hátammal mellkasához, gyengéden simogatva az engem ölelő karokat. Még mindig nem szól semmit. Nem új a helyzet. Sosem beszéltünk. Most viszont muszáj megtudnom. Minél előbb. Túl sok ideje foglalkoztat a dolog. És ha nem igaz, akkor értelmetlen ostobaság miatt vesztettem el Iant.
Az üresség ismét zsibbasztó fájdalomba kezd, de nem törődök vele. Még egy egész életem van rá.
- Kérdezhetek?
- Kérdezz.
Megnyalom ajkaim, és minden mást kizárok fejemből. Fontos, hogy erre milyen választ kapok. Most kiderül, jól értelmeztem e a dolgokat.
- William, én tényleg... tényleg... tényleg a társad lettem? - a végét szinte csak lehelem, de biztos vagyok benne, hogy hallotta. Most megtudom. Mindenképpen...

 

 

Will

 

Szemüvegem mögül, érdeklődve figyelem a drámai kis jelenetet. Izmaim megfeszülnek ahogy kiabálni kezd Nyuszival ez a kis senki, mert az ösztön azt diktálja hogy ne hagyjam, toroljam meg és védelmezzem. Mégsem mozdulok, hiszen pontosan az történik amit akartam. Ezért nem hagytam Nyuszit fürdeni szex után, és még a jelem is rajta van. Tökéletes az összehatás, csak a hülye nem látja hogy ő az enyém.

- Te nem érted Timothy!? Ez a szörnyeteg tönkre fog téged tenni! - kiáltja az a Ian. Elkomorodva ráncolom össze szemöldököm. Igen, majdnem megtörtént, de az már a múlté.

- Én...

- Ez nem rólad szól! Egyedül, és csak egyedül ő tehet róla! Azért láncolt magához, hogy ne tudj elszökni, és utána még nagyobb fájdalmat tudjon okozni neked!

Timo keskeny vállai megereszkednek, szinte láthatóan roppan össze.

- Undorító féreg! - kiáltja Ian és nekem rontana. Mielőtt öngyilkosságot követne el ezzel, társai azonnal visszarántják és leteperik a földre. Nem foglalkozom vele, Nyuzsit figyelem. Oldalról látom sápadt arcát, fekete tincsei eltakarják a szemét, de ajkai reszketnek a felindultságtól. Szinte érzem a tapintható fájdalmat ami sugárzik belőle. Vad féltékenység rántja össze a gyomromat. Nem, nem szeretheti azt a kis korcsot! Nem!

Figyelem ahogy leguggol a földre szorított tacskó mellé és könnyezve érinti meg. Halkan felmordulok, utálom hogy máshoz ér.

Ian a neve ha jól emlékszem, de csak azért jegyeztem meg, mert Nyuszi olyan gyengéden ejtette ki eddig mindig. Már rég végeznem kellett volna azzal a korccsal. Vicsorogva figyelem ahogy kimegy végre.

Armand és a druida felé biccentek búcsúzóul, akik érdeklődve figyelték idáig a kis drámát.

- Indulunk – dörren mély hangom. Farkasaim engedelmesen megindulnak, én pedig felkanalazom a térdelő kis szeretőmet. Mint akiből kiszállt minden élet, úgy mered maga elé, szemei ijesztően üresek. Nem szeretem őt így látni, pedig volt pár alkalmam már rá, amikor egyszer-egyszer túl messzire mentem a durva kis játszadozásaimmal. Megint feldühödök. Vele csak én bánhatok rosszul, sőt, én sem!

Magamhoz szorítom és szinte kicipelem őt. Búcsúpillantást vetek Armandra, aki szinte gyilkol a tekintetével. Ellenségként könyvel el engem, talán azok is leszünk, ha a boszorkányok jó ajánlattal keresnek fel engem, erre pedig komoly esély van. Az ő birtokukban olyan erő és tudás, hatalom és pénz van, amely a vámpír királynak soha nem lesz. Tudomásom szerint igencsak erőre kaptak, talán nyerhetnek is. Engem különösebben nem érdekel ki uralkodik, mert az alakváltók mindig is kívül maradtak a hatalmi harcokon, és a háborúk között semlegesek voltak. Jelenleg is ez a szándékom. Csupán zsoldosok leszünk, ha megadják az árát. Ha pedig nem, akkor semlegesként nézzük kívülről ahogy gyilkolják egymást. Még jó dolog is kisülhet belőle, teszem azt... a Lycan klán kipusztul, és egyeduralkodójává válok ennek a városnak, talán még az egész államnak is. Nem lenne rossz.

Gondolataimat félbeszakítom, és döbbenten meredek az ölembe kiscicaként bújó Nyuszira. Hűha! Na ilyet sem csinált még. Amikor megérzem könnyeinek illatát, és nedvességét a vállamon, komoran megsimogatom a hátát. A velem szemben ülő Ronald pedig alig képes palástolni döbbenetét, nyilván a gyengéd turbékoló mézesmázos jelenet érdekesen festhet. Nem érdekel, inkább Timo puha hajába fúrom arcomat és beszívom finom illatát. Pontosan ezt akartam, így akartam és megtörtént. Most már teljesen az enyém.

 

*

 

Másnap.

Timo már biztos ébren van, kár hogy korán kellett kelnem. A boszorkányok követe hamarabb érkezett mint számítottam rá.

Ahogy belép a terembe, ereje végigszánkázik gerincemen. Nagyon erős. Túlságosan is. Hosszú fekete köpenyben van, mint a druida is. Kilátszó testrészeit különös, misztikus tetoválások borítják. Botjára támaszkodva biceg elém, és csak biccent a fejével.

- Üdvözöllek William, a Handor Klán királya – mondja mély, dallamos hangján. – Alarik vagyok.

Meglepetten állok fel, majd észbe kapok és én is meghajtom a fejemet, egyenlőként.

- Nem gondoltam, hogy személyesen a Boszorkány Mester látogat meg. Üdvözöllek nálunk.

Hellyel kínálom, és már hoznak is neki egy széket a farkasaim.

- Nos, tudod miért vagyok itt. Nevezd meg az árát a szövetségünknek!

Visszaülök trónomra, a karfára könyökölve nézek le rá, elgondolkodva.

- Előbb tájékoztass az erőviszonyokról. Nem viszem bele vaktában semmibe sem a klánomat.

Biccent, és elmosolyodva veti hátra a fején lévő csuklyát. Sűrű, szőke és göndör hajkorona ragyog fel, fiatal arcát is beborítják a különös tetoválások. Nem lepődöm meg, találkoztunk már egyszer. A külseje csalóka, mert ez a boszorkány mester talán hét vagy nyolcszáz éves lehet. Szemei teljesen feketék. Szóval a sötét varázslatok mesterévé vált. Jó tudni. A boszorkányok szemszíne az általuk képviselt mágiát tükrözi. A fekete szeműek a legveszélyesebbek.

 

Hosszú tárgyalás veszi kezdetét. Néhány órával később már elégedetten rázunk kezet egymással. Kemény küzdelem lesz, de megéri. Esélyünk van a győzelemre, és ha ez megtörténik, elsöpörjük a vámpír uralmat. Az összes vérszopó visszaköltözik Európába, és kis szerencsével nagy hatalom kerülhet a kezembe, a sok zsozsóról nem is beszélve.

Nem lesz könnyű, komoly veszteségekkel járhat, és Timoról is gondoskodnom kell. Nem maradhat mellettem amíg a háború tart, biztonságos helyre kell küldenem, ha meggebedek is. Ez szar.

 

Elköszönünk egymástól, majd a lakosztályomba sietek, mert minden porcikám Timo után sóvárog. A fürdőszobában meg is találom, a süllyesztett kádban pihen, a forró víz felett a gőz sűrűn gomolyog. Komoran dobálom le gönceimet és ahogy belépek mellé és ő készségesen az ölembe simul, felsóhajtok és ellazulok. Igen... ez jó. Behunyt szemekkel ölelem magamhoz, lustán cirógatva selymes bőrét a víz alatt, és borzongatóan jó érzés hogy ő is ezt teszi.

- Kérdezhetek? – simogatja meg puhán a fülemet lágy hangja. Nem nyitom ki a szemeimet.

- Kérdezz.

- William, én tényleg... tényleg... tényleg a társad lettem?

Némán ülök tovább mögötte, a szavait alaposan megrágom. Igen, észrevette ő is, hiszen nem hülye. Végigsimítom ujjaimmal mellkasát és hasát, halk sóhaját hallva pedig erősebben szorítom magamhoz.

- Mindig is az voltál, Nyuszi. Kezdettől fogva sokat jelentettél nekem, és amikor elszöktél tőlem, nagyon pipa voltam rád. Néhány napja jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ez azért van, mert a társam vagy.

Csendben emészti szavaimat, én pedig a nyakán lévő jelemen futtatom végig nyelvemet. A fognyomaim alig látszanak már, de a mágiám ott bizsereg, és amíg én élek, ott is lesz. Az ezüstnyakörv hege még látszik, szépen gyógyul.

- Azt hittem, a farkasok azonnal felismerik a társukat... – suttogja maga elé halkan. Fejét lehajtja, feltárva előttem nyakának ívét. Végignyalom azt is.

- A faszom se tudta, hogy egy ember fiúcska lesz az. Egyszerűen csak megkívántalak mint a többit, ennyi.

- Értem...

- Érted a francokat – morranok halkan. Megremeg a karjaimban és elhúzódna de nem hagyom. Ismerős reakció, folyton ezt csinálja. Egyszerűen csak magamhoz szorítom, és ő néhány másodperc múlva feladja. Feszült, érzem rajta, és a félelmet is. Ezúttal is felizgat, farkam keményen simul a hasamhoz és az ő gömbölyű fenekéhez. – Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod. Előtted csak egyszerűen váltogattam a fiúkat, de amikor téged megkaptalak, még több és több kellett belőled, másra rá sem bírtam nézni azóta sem. Egyre jobban haragudtam magamra és rád is, mert nem értettem mi a kibaszott szar folyik. Most már tudom, és elhiheted hogy kurvára nem vagyok boldog tőle.

Remeg a karjaimban, én pedig felmordulok és hirtelen elengedem, nehogy kárt tegyek benne. Megígértem neki, hogy nem bántom többé. Be akarom tartani az adott szavam.

Elhúzódik a medence másik végébe, én pedig karjaimmal megtámaszkodom a szegélyen, fejemet pedig hátrahajtva sóhajtok fel. Kívánom, majd megőrülök érte. Legszívesebben rávetném magam, szinte remeg minden testrészem. Mégsem teszem, csak áztatom magam tovább, és lüktető farkamat igyekszem kizárni tudatomból. Nem könnyű.

- Hát ez a nagy büdös helyzet, Nyuszi. Nem élhetsz boldogan sem velem, sem nélkülem.

Keserű mosollyal számon dörmögöm a szavakat, szemeimet nem nyitom ki. Felesleges, valószínűleg csak könnyeket, kétségbeesést és félelmet látnék rajta.

- És ha kezdettől fogva tudod... akkor másképp történtek volna a dolgok... kettőnk között?

Felnevetek. Röviden, örömtelenül, gúnyosan.

- Naná. Az első pillanatban végeztem volna veled, mielőtt a kötődés kialakult volna. Már megtettem egy nősténnyel, aki a társam lett volna, de azonnal felismertem és végeztem vele.

Hallom hogy elakad benne a levegő. Felemelem a fejem és felnyílnak smaragd-sárga szemeim.

- Miért? – szalad ki a száján a kérdés, a forróság ellenére szinte szürkésen fehér az arca, ajkai teljesen vértelenné válnak.

Naiv kérdésén csak mosolyogni tudok, majd elé siklom a vízben, fölé magasodom, úgy nézek le a szemeibe. Annyira szép hogy szinte fáj. Ujjaimmal megcirógatom arcát, közben akaratlanul is visszahúzódnak karmaim, szörnyem még ilyenkor is odafigyel hogy ne okozzon kárt.

- Mindig is nagyon naiv voltál, Timo. Hát nem vetted még észre, hogy nekem nincs gyengepontom?! Ez tesz erőssé, ez adja a hatalmat. Mostanáig legalábbis így volt. Te lettél a gyengém, mi sem bizonyítja jobban, hogy érted képes voltam betörni egy ellenséges klán birtokára és megkockáztatni egy háborút. Csak érted.

- Mi-miért nem ölsz meg most? Megoldódna a gondod, nem?

Ujjaim nyakára kulcsolódnak, de nem szorítom meg. Lehajolok hozzá, számmal végigsimítom remegő, puha ajkait. Igen, elhiszem hogy meg akar halni. Nem egyszer kérte tőlem már, hogy öljem meg, amikor épp nagyon ocsmányul elbántam vele szex közben. Akkor csak vigyorogtam vagy épp kinevettem. Most nincs kedvem mosolyogni.

- Meg akarsz halni inkább, mint hogy velem légy? Sajnos nem tehetem, Nyuszi. Bármennyire is gyűlölsz, az enyém vagy és az is maradsz amíg csak élek. Soha nem engedlek el, soha. Az enyém vagy. Pokollá tesszük egymás életét, de akkor is együtt maradunk.

Fájdalom hasít mellkasomba. Én sóvárogni fogok utána, ő pedig retteg majd tőlem és gyűlölni fog.

Elengedem a nyakát, és megsimogatom szép arcát, remegő kezeim közé véve. Szép szemeiben elmerülök. Őrölten kívánom, akarom. Csak magamnak, örökké.

Elengedem és felnevetek. Maró gúny csepeg szavaimból.

- Látod nyuszi?! Kurva jó lesz. Te majd utálsz engem, én meg minden adandó alkalommal kicsikarom belőled azt a keveset amit tudok anélkül, hogy bántanálak. Talán beleőrülök, talán nem.

Elfordulok tőle és kiszállnék a kádból, de halk hangja megtorpanásra késztet.

- Én... én nem akarom ezt...

Tudom hogy sír, ha nem hallanám remegő hangján, akkor könnyeinek sós illata is elárulná. Nem nézek vissza rá, csak kiszállok a kádból és derekam köré tekerek egy törülközőt.

- Én sem.

Magára hagyom, és a hálószobában ledobom magam az ágyra. A plafont látva komoran sóhajtok fel. Rengeteg probléma terhel, és képtelen vagyok koncentrálni. Csak Timo körül forognak a gondolataim...

 

Timothy:

- Mindig is az voltál, Nyuszi. Kezdettől fogva sokat jelentettél nekem, és amikor elszöktél tőlem, nagyon pipa voltam rád. Néhány napja jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ez azért van, mert a társam vagy.
Mindig is az voltam? Szóval igaz. Szóval nem csak képzelődtem, jól értelmeztem a dolgokat. De mivel érdemeltem ezt ki? Én azt hittem, ha valaha rátalálok, boldog leszek. Ian is azt mondta, mindennél jobb érzés lesz. De ez. Én nem akarom.
Összerezzenek, ahogy megnyalja nyakam. Ott... ott bélyegzett meg engem. Akkor azt hittem azért teszi, hogy még jobban megnehezítse életem, de tévedtem. Magához bilincselt vele. Ezért nem bántottak aznap este az erdőben. Ezért hagytak ott. Féltek Williamtől. Miért nem vettem észre hamarabb?
- Azt hittem, a farkasok azonnal felismerik a társukat... - suttogom szinte csak magamnak. Igen. Mikor először megláttam Williamet, rettegtem. Féltem. Nem tudtam mi vár rám, de elég volt a szemeibe néznem, hogy tudjam, szörnyű lesz. Nem hiszem, hogy ezt jelenti egy társ. Akkor hogyan történhetett?
- A faszom se tudta, hogy egy ember fiúcska lesz az. Egyszerűen csak megkívántalak mint a többit, ennyi - megkívánt, és magának akart. egy lettem a trófeái közül, akiket megszerzett, és tönkre tett. Azzal, hogy a társa lettem, csak több alkalmat találhat arra, hogy eltiporjon. Erre ment ki az egész. Iannek volt igaza... Ian...
- Értem... - most már minden világos. Én lettem a törhetetlen porcelánbaba, akit akárhányszor földhöz vághat, utána sem kell kidobnia.
- Érted a francokat - dühösen morog fülembe, reflex szerűen, remegve próbálnék menekülni, de nem enged. Szorít magához, nem tehetek mást, hagyom magam. Félek tőle. Megint, olyan, mint régen. Dühös, és kiszámíthatatlan. A helyzeten fenekemnek nyomódó vágya sem segít. Csak remélni tudom, hogy nem veszti el a fejét. - Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod. Előtted csak egyszerűen váltogattam a fiúkat, de amikor téged megkaptalak, még több és több kellett belőled, másra rá sem bírtam nézni azóta sem. Egyre jobban haragudtam magamra és rád is, mert nem értettem mi a kibaszott szar folyik. Most már tudom, és elhiheted hogy kurvára nem vagyok boldog tőle.
Reszketek a félelemtől, de végre elenged. A lehető legmesszebb menekülök tőle, felé fordulva, még mielőtt hátulról vetné rám magát. De nem. Szemeit lehunyva támaszkodik eredeti helyén.
Nem tudok megszólalni. Amit mondott, az... Ennyire nagy kínlódás neki ez az egész? És mind miattam van? Akkor miért tette rám a jelét? Miért kötött magához, ha neki is csak teher vagyok? Ő sem boldog, hogy a társa lettem? Összezavarodtam. Semmit nem értek.
- Hát ez a nagy büdös helyzet, Nyuszi. Nem élhetsz boldogan sem velem, sem nélkülem.
A félelem és pánik, jeges marka szorítja össze torkomat. Könnyeimmel egyenlőre kitartóan küzdök. Vele nem lehetek boldog, ezt eddig is tudtam, de nélküle... Nélküle is szenvedés lenne minden nap? Valószínűleg igen. Akárhogy állunk egymáshoz, mi ketten összetartozunk. Ő maga mondta, mikor tanított, hogy társunk nélkül minden egyes nap maga a pokol. De akkor miért? Miért most? Miért így? És legfőbb képpen miért engem?
A múlt és a szörnyű emlékek, csak még borzalmasabbá teszik, a tényt. Azok után, amiket velem tett, hogy lenék képes elviselni? Talán ha nincsenek azok a szörnyűségek...
- És ha kezdettől fogva tudod... akkor másképp történtek volna a dolgok... kettőnk között?
Alig ejtem ki az utolsó szót, már föl is csendül nevetése. A gúny és a bánat, ami árad belőle, összeszorítja gyomromat. Nem tudok kiigazodni Williamen.
- Naná. Az első pillanatban végeztem volna veled, mielőtt a kötődés kialakult volna. Már megtettem egy nősténnyel, aki a társam lett volna, de azonnal felismertem és végeztem vele.
Döbbenten meredek rá. Megszédülök, és kis híján beleborulok a vízbe. Lehetetlen. Megölte? A saját társát. Akivel boldog lehetett volna. Egyszerűen csak végzett vele. És kicsit sem bántja a dolog. Ennyire senki nem lehet szívtelen. Senki.
Szörnyű. Agyam képtelen befogadni ezt az információt. A rosszullét kerülget. Megölte, pedig semmiről sem tehetett. És velem is megcsinálta volna. Bűntudat nélkül kivégzett volna, mint egy bűnözőt. Megtette volna...
- Miért? - suttogom halkan, a sárga szemekbe meredve. Hány ártatlannak lehetett ez a szempár az utolsó dolog, amit lát életében? Nem... nem akarom tudni.
Mosolyogva siklik hozzám, teljesen fölém magasodva hatalmas termetével. Olyan apró vagyok hozzá képes. Ha akarna, könnyedén összeroppanthatna. Talán egyszer meg is teszi.
Gyengéden simít végig arcomon, pedig inkább egy pofonra számítok. Szörnyem fészkelődik, hisz ő élvezi, akárhányszor, csak királyom hozzám ér. A szörnyű az, hogy csak Ő élvezi.
- Mindig is nagyon naiv voltál, Timo. Hát nem vetted még észre, hogy nekem nincs gyenge pontom?! Ez tesz erőssé, ez adja a hatalmat. Mostanáig legalábbis így volt. Te lettél a gyengém, mi sem bizonyítja jobban, hogy érted képes voltam betörni egy ellenséges klán birtokára és megkockáztatni egy háborút. Csak érted.
Ezzel is csak azt mondja, hogy mennyi gondot okozok neki. Könnyen megoldhatná. egyetlen mozdulatába kerülne. Úgyis megtette már párszor. Mit számítana eggyel több gyilkosság? Neki úgy sincs lelkiismerete.
- Mi-miért nem ölsz meg most? Megoldódna a gondod, nem? - nyöszörgöm halkan.
Ujjai nyakamra fonódnak, a rémület szétárad testemben. Meg fogja tenni. Ennyi volt. Talán nem is baj, hogy vége. Akiknek hiányoznék, azokat már elvesztettem. Végre William is megkönnyebbülhet, és a falka is boldog lehet. Szépen eltűnök, végülis úgy végzem, mint a többi játékszere.
Ám hiába várok, nem szorítja meg. Helyette puha ajkai simítanak végig az enyémeken. Ez lenne az utolsó csók? Vagy... vagy...
- Meg akarsz halni inkább, mint hogy velem légy? Sajnos nem tehetem, Nyuszi. Bármennyire is gyűlölsz, az enyém vagy és az is maradsz amíg csak élek. Soha nem engedlek el, soha. Az enyém vagy. Pokollá tesszük egymás életét, de akkor is együtt maradunk.
Nem öl meg? De mire jó ez az egész? Csak azért képes szenvedni, hogy engem is gyötörhessen? Mit akarsz ezzel az egésszel William? Kérlek... kérlek mondd el... Nem értem.
Remegve nézek szemeibe, miközben arcomat hatalmas kezei közt tartja. Hiába igyekszem, semmit nem tudok kiolvasni a ragyogó, sárga szempárból. Bárcsak tudnám miért teszi ezt.
Hirtelen elenged, és ismét fölnevet. Miért?
- Látod nyuszi?! Kurva jó lesz. Te majd utálsz engem, én meg minden adandó alkalommal kicsikarom belőled azt a keveset amit tudok anélkül, hogy bántanálak. Talán beleőrülök, talán nem.
Most már nem tudok, és nem is akarok megálljt parancsolni könnyeimnek. Nem tudom mi az, ami a hangjából áramlik, talán fájdalom, de elkeserít. Talán azért, mert nem akarom hogy így érezzen. És azt sem akarom, hogy ez legyen a jövőnk. Miért kell egyre több fájdalmat okoznia? Talán jó, hogy így ő is szenved? Miért teszi ezt velem? Miért teszi ezt saját magával?
- Én... én nem akarom ezt... - vékony könnyfátylon át figyelem hatalmas alakját.Annyira erős, és legyőzhetetlen. Akkor miért nem tesz ez ellen is valamit?
- Én sem.
Egyedül maradtam. Kisétált. Egyszerűen itt hagyott. Magamra maradtam rémítő, fájdalmas gondolataimmal. Még mindig nem akarom elhinni. A társam. Ő, akit mindennél jobban gyűlölök, akitől, mindennél jobban rettegek. Bárcsak egy ostoba vicc lenne. Egy álom, amiből felébredhetek. De nem. Ez valóság. Túlságosan fáj ahhoz, hogy más legyen.

Egészen addig maradok, míg el nem fogynak könnyeim. A gyötrő szavak újra, és újra ismétlődnek bennem, egyre mélyítve az ott vágott sebeket. Szinte elviselhetetlen. Miért nem végzett inkább velem? Miért mondta, hogy teheti meg?

A víz már jéghideg, mikor elszánom magam a távozásra. Belecsomagolom magam egy puha törülközőbe, de még ez sem csillapítja remegésem. Belülről fázom. Ezen már semmi sem tudna segíteni. Talán egy dolog, de az még messze van. Nagyon messze.
Belépek a sötét szobába, torkom összeszorul, ahogy az ágyra pillantok. Nem tudom, hogy alszik e már, de teljesen lényegtelen. Én képtelen lennék mellé feküdni. Most biztosan. Túl sok új dolgot tudtam meg róla. Túl sok dolgot amitől félek. Amitől undorodok.
Összeszorított szemekkel rohanok át saját szobámba, szinte bezuhanva a puha párnák közé. Azt hittem minden megváltozik. Azt hittem minden jobbra fordul. Tévedtem. Az életem egyre inkább pokolba illő.

oOoOo

Három nap. Már három nap telt el azóta. Három napja próbálok menekülni William, és saját magam elől is. Ha tehetném, kikapcsolnám az agyam. Nem akarok gondolkodni, nem akarok semmit sem tenni.
Királyunk szinte minden idejét tanácskozásokon tölti. Közeledik a háború, de mit számít? Akármi lesz, rajtam nem segít. Talán ha William meghalna... de erre a gondolatra összeszorul a szívem. Nem akarom. Nekem csak ő maradt. A társam. Rettegek tőle, de hozzá vagyok láncolva. Még ha küzdök is ellene.
Egyre kimerültebb, és tanácstalanabb vagyok. Éjszaka a rémálmok, nappal pedig az emésztő rémület nem hagy nyugodni. Ösztöneim követelik, hogy minél közelebb legyek Williamhez, mert ő talán segíthet, mégis küzdök ellenük. És ez a küzdelem fölemészti minden tartalékom. Ki tudja meddig bírom még ép ésszel. Pár év, vagy talán már csak pár nap.

Zihálva riadok föl, az órára pillantva látom, hogy alig aludtam negyed órát. Már ez is több, mint az átlag.
Sóhajtva kelek föl, és inkább kiülök az ablakba. Semmi értelme próbálkozni. Az első rémálom után már lehunyni sem érdemes a szemem. Vagy a druida rémisztő arca, vagy William egy vérfürdő közepén. Olykor Ian is belemosódik, bár az nem rémisztő... inkább fájdalmas.
Szomorúan függesztem tekintetemet a Holdra. Nem soká újra teljes fényében fog ragyogni, és akkor ismét... Kezemre pillantok. Pár nap múlva csak szőrös mancs lesz a helyén. Gyűlölök átváltozni. Gyűlölöm a szörnyeteget, ami vagyok. Gyűlölöm ezt az egészet.
Bárcsak a családommal lehetnék... annyira hiányoznak. Fölhúzott térdeimre fektetem fejemet, továbbra is az eget fürkészve.
Minden William miatt van. Ő az okozója. Ő tette tönkre az életem. Összetört, játszott velem, és most... most nem tudom mit akar. Az elmúlt napokban annyiszor, és annyi féle képpen tettem föl magamban a kérdéseket, de nem találtam rájuk választ. Akárhányszor gondolom végig, nem értem. Annyiszor bántott,okozott fájdalmat. Egy kegyetlen gyilkos. Mégis... ragaszkodom hozzá, és legszívesebben hozzá bújnék, hogy menedéket nyújtson a kínzó gondolatok ellen.
A falka előtt mindig kemény, sőt durva. Viszont én már láthattam a másik oldalát is. Nekem megmutatta, hogy talán mégis képes érzelmekre. Igen. Aznap mikor a filmforgatásra küldött... meg akart büntetni, mégis... mégis megvédett... vigyázott rám.
A kocsiban, mikor a másik klánhoz mentünk, mesélt nekem. Foglalkozott velem, gyengéd volt... mosolygott.
És máskor is...

,,Nem foglak többé bántani."

,,Tönkretettelek teljesen. Nem akarom, hogy..."

,,Te kint voltál az esőben? Teljesen kihűltél te kis hülye!"

,,Timo... Timo..."

,,Kezdettől fogva sokat jelentettél nekem..."

,,...másra rá sem bírtam nézni azóta sem."

,,Te lettél a gyengém, mi sem bizonyítja jobban, hogy érted képes voltam betörni egy ellenséges klán birtokára és megkockáztatni egy háborút. Csak érted."

Szemeim kikerekednek, szinte levegőt sem tudok venni a döbbenettől. A simítások... az ölelések. Én... nem vettem észre. A halk suttogások... az elvétett simogatások. Próbált törődni velem. Azt hittem, hogy egy szívtelen gyilkos, de... de van másik oldala is. Aki kedves hozzám, amennyire telik tőle. Én meg végig csak saját magammal törődtem. Azzal, hogy nekem mennyire rossz. De... de ő is szenvedett. Miattam.

,,Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod."

Ennyit akart. Csak engem, és én még ezt is megvontam tőle. Ő pedig megígérte, hogy nem bánt. És be is tartotta. Nem volt erőszakos velem, pedig... pedig megérdemeltem volna.
Észre sem vettem, hogy időközben megindultak könnyeim. De most nem törődök velük.
Talán ez a megoldás. Ha sikerül legyőznöm a gyűlöletem és félelmem, akkor... akkor rendbe jöhetnek a dolgok? Még nem rontottunk el semmit visszafordíthatatlanul? Lehet hogy hatalmas butaságokat gondolok, és mindent félre értettem, de... de meg kell próbálni. Már úgy sincs mit veszíteni. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.
Lehuppanok a padlóra, és remegő léptekkel, szipogva botorkálok át William szobájába. Alszik. Azt hiszem. Egy pillanatig habozok, de megrázom fejem. Túl sokáig voltam nyuszi.
Leveszem alvós pólómat, majd óvatosan befészkelődöm mellé az ágyba. Hozzásimulok,s farkasom is boldogan kapja föl fejét.
Félek... nagyon. Talán minden eddiginél jobban. Ha most nincs igazam, akkor a fölépített aprócska reményem újra szertefoszlik. Azt pedig nem biztos, hogy képes leszek újra elviselni.
Kis ideig figyelem arcát, majd nagyot nyelve hajolok közelebb, óvatosan összeillesztve ajkaink.
Szinte azonnal fölnyílnak a döbbenten csillogó sárga szemek. Zavartan fordítom el arcomat. Sajnálom... úgy sajnálom...
- Ké... kérlek... szeretkezz velem - suttogom alig hallhatóan. Szívem torkomban dobog. Nem tudom, képes leszek e megbékélni a dologgal, de annak ez az első lépése.
- Timo... - gyorsan megrázom fejem. Nem akarom most megbeszélni. Talán majd reggel. Vagy pár nap múlva. Ha már én is biztos leszek magamban. Ha már el merem mondani.
- Kérlek...

 

William, a Handor Klán királya


 

A napok lassan vánszorognak, akár a reumás csiga. Ő kerül engem, én kerülöm őt. Ő fél tőlem, én magamtól félek. Nem akarok kárt tenni benne, vagy megszegni az ígéretemet csupán csak azért, mert nem tudok uralkodni a vágyamon. Néha nem tudom megállni, és a háttérből észrevétlenül figyelem őt amikor elhagyja a szobáját. Nem megy messzire, mintha maga sem tudná mit is akar valójában. Én tudom. Menekülni akar előlem, tőlem. Bárhová.

 

A háború közeleg, a boszorkányok nagyon komolyan veszik. Mesterük, Alarik igazán jó stratéga, és nem sajnálja az időt arra, hogy összehangoljuk a klánom és a boszorkányok terveit. Nem bonyolult, de kurva veszélyes, mint általában minden a háborúban.

 

A telihold közeleg, érzem az erejét, önkontrollom egyre nehezebb megőriznem. Testem, lelkem minden részem kétségbeesetten vágyódik Nyuszi után, én pedig jobb híján kokóval lazítok. Így ha kiütöm magam, legalább nem rontok rá. Már attól is kőkeménnyé válok, ahogy csak szimplán elképzelem hogy berúgom szobájának ajtaját, őt kicibálom az ágyból, földre szorítom és... ahh francba. Elszívok egy füvet is és egy hideg zuhany után zsibbadtan zuhanok az ágyamba. Timo biztosan alszik már... késő van.

 

Jó ez az anyag. Hallucinálok is. Felébredek, és a kipirult, félénk Timo puha teste simul hozzám. Bőre meztelen és forró, ajkai édesek és lágyak.

- Ké...kérlek...szeretkezz velem – súgja.

- Timo... – suttogom rekedten, de a hallucinációm megrázza a fejét.

- Kérlek...

Lassan és zsibbadtan mozog a nyelvem ahogy megszólalok.

- Szeretkezni... mi? – dörmögöm rekedten, és felsóhajtok ahogy puha kezecskéje végigsimítja hasamat. – Még soha nem csináltam... mindig csak megbasztam másokat... téged is.

- William...

Behunyt szemekkel mosolyodom el. Ez a hallucináció egyre furcsább. Timo soha nem tenne ilyet, éppen ezért élvezem kurvára.

- Nyuszi... – nyögöm halkan ahogy merevedésemre kulcsolódnak remegő ujjai. – Én most hallucinálok? Az nem lehet hogy te itt vagy és felkínálod magad nekem, ilyet te soha nem tennél... az a kurva kokó.

Felülök, lesöpröm magamról a kezét és tenyerembe temetem kába képemet. Rég szálltam el ennyire, egész elfelejtettem mennyire szar tud lenni.

- Én vagyok az – leheli az édes hang, és ahogy kitisztul valamennyire a fejem, eljut az agyamig végre és felpillantok. Szép arcán, remegő ajkain félénk kis mosoly árnyéka játszik, karcsú ujjai megtorpannak a levegőben ahogy felém nyúl. Elsötétül tekintetem, elkapom a kezét és magamhoz rántom durván. Magam alá teperem, szemeim mélyen az övébe fúrom.

- Mi a faszt keresel itt, Nyuszi? Tudod, hogy számodra a legveszélyesebb hely az egész birodalmamban az én hálószobám! – morgok rá dühösen.

- William...

Hatalmasat dobban a szívem, amikor puha kezei arcomra simulnak, majd olyan hevesen kezd dübörögni, hogy képtelen vagyok levegőt venni. Alattam fekszik, finom illata megőrjít... és milyen puha, meleg a bőre... Timo... Timo itt van, és felkínálja magát nekem...! Nem, ez képtelenség, ez biztos nem történhet meg. Lehetetlen...

Megcsókolom. Vagy inkább nevezném vad rohamnak, amit puha kis szája ellen intézek. Olyan heves és vad vagyok, hogy ágyékommal is lökök egyet, és belepréselem az ágyamba. Vadul mordulva remegek bele a gyönyörűségbe, amikor édes szájába tolom a nyelvem. Timo... Timo... ez őrület...

- Timo... – hörgöm vadul a nyakába harapva. – Menekülj, amíg még tudsz... mert ha ez így megy tovább, arra kényszerítesz hogy megszegjem a szavam...

Puha karjai nyakam köré fonódnak, hozzám simul. Remeg... remeg a teste... Ó édes istenem!

- Timo...

- Szeretkezz velem, William – zihálja, érzem a félelmét a vágyát...

- De én nem tudok! – ordítom dühösen, körmeimmel végigszántom az ágyneműt, cafatokra szabdalva. Megérzem puha ajkait a nyakamon, majd egy erős harapást és ledermedek, szemeim kitágulnak. Mozdulatlanná válok, akár egy kőszobor, a vad nyers harag mintha soha nem is létezett volna, elszáll. Megjelölt. Megjelölt engem, ahogy én is őt! Érzem a bőrömbe ivódó illatát, a kötődését és a harapásban zsibongó mágiát. Felemelem a fejem és lepillantok rá, meglepettségemet abszolút nem rejtem véka alá. Ahogy alattam fekszik, sötét és selymes fényű haja szétterül a párnámon, sápadt arcán pír, ajkai résnyire nyíltak ahogy zihálva veszi a levegőt. Felemelkedik hozzám, puha szájával megcirógatja az enyémet, majd felbátorodva megcsókol. Puha kis nyelve félénken tapogatózva cirógat, csúszik belém, majd finoman megérinti az én nyelvemet. Halkan morogva hunyom be szemeim, élvezve a csók számomra teljesen új formáját. Milyen... finom...

- Akkor engedd, hogy megmutassam – súgja, lehelete cirógatja arcomat, apró puszikkal kényeztet.

- Mit? – morgom halkan, de azért hanyatt fekszem és engedem hogy csípőmre üljön. Meztelen vagyok, ahogy ő is, és a látványától már most el tudnék élvezni.

- Csak engedd... hagyd hogy...

- ...taníts engem? – nevetek fel gúnyosan, és ő lehajtja a fejét, arcára szomorúság ül ki. Ó a büdös picsába! Halkan káromkodva nyúlok fel érte, kezeim közé veszem kicsi arcát és lehúzom magamhoz egy csókra. Hhrr... – Hát jó. Mákod van, a kokó totál kiütött, így nem téplek darabokra. Tégy ami jólesik, de jó ha tudod, hogy a tűzzel játszol.

 

Timothy:


- Szeretkezni... mi? - nem hisz nekem. Olyan... olyan furcsa a hangja. Összeszorul a torom. Miért viselkedik így? Magához kell térítenem... az pedig csak egy módon lehetséges. Óvatosan simítok végig hasán, mire felsóhajt. - Még soha nem csináltam... mindig csak megbasztam másokat... téged is.
A rémképek szédületes sebességgel kezdenek fejembe áramlani, de rájuk csapom a vaskos fém ajtót. Nem, ez régen volt. Tudom, hogy fontos vagyok neki. Tudom, hogy meg tudja tenni. Nincs értelme az eszembe juttatnia ezeket a szörnyűségeket. Újra kezdjük, tiszta lappal.
- William - suttogom lágyan, forró bőré simogatva. Lehunyja szemeit, és mosolyog. Szívem nagyot dobban. Bárcsak többször láthatnám ezt a mosolyt. Bárcsak gyakrabban nézne rám így. Bárcsak előbb észrevettem volna.
Reszketve fonom ujjaimat merev férfiasságára. Valami tényleg nem stimmel. Már rég rám kellet volna vetnie magát. Mi a baj? Mi történt?
- Nyuszi... Én most hallucinálok? Az nem lehet hogy te itt vagy és felkínálod magad nekem, ilyet te soha nem tennél... az a kurva kokó - dörmögve ül föl, lesöpörve magáról kezeim.
Kokó? Belém reked a levegő, gyomrom görcsbe rándul. Szóval megint drogozott. Képes ezt tenni magával, hogy elterelje a gondolatait? Ezt mind én okoztam... miattam fajultak eddig a dolgok. Az én hibám, hogy szenved... ha bármi baja lesz...
Korábban is láttam már belőve, de... de akkor más volt. Ijesztő, és durva. Most inkább olyan, mintha szétzuhant volna. Be kell bizonyítanom, hogy hallucinál.
- Én vagy az - hangom halk, és gyengéd, picit talán el is mosolyodom. Soha sem gondoltam volna, hogy pont Williammel kell így beszélnem. Megnyugtatóan, türelmesen, ahogy talán utoljára a húgaimmal beszéltem. Nagyon furcsa ez így. Furcsa, de jó érzés. Bár, ha jobban oda figyeltem volna, talán nem is lenne erre szükség. Az én hibám, ostoba és önző voltam.
Óvatosan felé nyújtom kezem, de mikor fölkapja fejét, ledermedek. Sokkal tisztább a tekintete. Talán végre megértette a dolgot. Talán rájött mit szeretnék.
A sárga szempár egy pillanat alatt sötétül el, durván megragadva teper maga alá, ereje forró parázsként égeti bőröm.
- Mi a faszt keresel itt, Nyuszi? Tudod, hogy számodra a legveszélyesebb hely az egész birodalmamban az én hálószobám!
Egy pillanatra megrémülök, de lenyugtatom magam. Nem fog bántani. Tudom. Inkább saját magát kínozza, de engem nem bántana. Sokáig tartott, de megértettem. A maga módján szeret engem. Azt hiszem. Most már nem veszélyes itt lennem. Inkább az okoz szenvedést, ha nem lehetek vele. Szükségem van rá, hogy biztonságban érezzem magam.
- William... - apró mosollyal simítom meg arcát. Azt hiszem a mi kapcsolatunk mindig is különbözni fog másokétól, de ez teszi igazán különlegessé. Valahol mélyen még mindig gyűlölöm, de csak egy kis részem. Egy egyre zsugorodó részem.
Rám veti magát, egy vad, fullasztó csókra csábítva ajkaim. Szinte beleprésel az ágyba, de most nem bánom. Talán most először én is szeretném. Vágyom rá, érezni akarom. Igen. Mindennél jobban.
- Timo... - hangja olyan, mint egy vadállaté. Halkan fölnyögök ahogy nyakamba mélyeszti fogait. Vágyam, és farkasom egyaránt éledezik, egyre többet akarnak. - Menekülj, amíg még tudsz... mert ha ez így megy tovább, arra kényszerítesz hogy megszegjem a szavam...
Menekülni? Nem. Már eleget futottam. A gyávaságom miatt van ez az egész. Hazugság lenni azt mondani, hogy nem félek, mert igenis megrémít. Mégsem hátrálhatok meg. Ha most itt hagyom, ki tudja mit tesz magával... mit tesz velem. Nem akarom azt az életet, ami várna rám. Ki akarok nyitni egy új kaput, egy új lehetőséget, és ennek ez a legjobb módja.
Átölelem nyakát, hozzásimulok forró testéhez. Mintha csak ide tartoznék...
- Timo...
- Szeretkezz velem William - félek, de vágyam egyre inkább elhomályosítja gondolataim. Testem reszketve követeli csókjait, simogatásait.
- De én nem tudok! - dühösen ordítva mélyeszti körmeit az ágyba. Dühe beborít minket, mint egy tűzforró lavina. Meg kell nyugtatnom, nem szabad elvesztenie a fejét. De mit tehetnék?
Lehunyom szemeim, és farkasom ösztöneire hagyatkozom. Ő tudja mit kell tennie, tudja hogyan bánjon a társával. Fölnyújtózva simítom ajkaim puha bőrére. Apró puszit hintek rá, majd belemélyesztem fogaim. Egy pillanatra érzem a vér fémes ízét, utána már csak a forróságot. Nem igazán tudom mi történik. Farkasom elégedetten morog, erőm egy pillanatra föllobban.
Eleresztem királyom, zihálva ejtem vissza fejem a párnára. Azt tettem, amit ő is, akkor a zuhanyzóban. Megjelöltem. Most már tényleg nincs visszaút. Ő a társam. Össze vagyunk kötve. Az övé vagyok, ő pedig... az enyém.
Kipirultan, levegőért küzdve pislogok meglepett tekintetébe. Erre biztosan nem számított, de én sem. Amit akartam, viszont elértem. Dühének nyoma sincs, helyét átvette a döbbenet. Mosolyognék, ha lenne erőm, de nem megy.
Már most fáradt vagyok, pedig még bírnom kell. Kitartás Timothy.
Kicsit összeszedve magam nyújtózom ismét föl, gyengéd csókot kezdeményezve. Még sosem csináltam ilyet. Szinte már olyan, mintha én irányítanék... az viszont lehetetlen. Bár most már semmin nem csodálkoznék. Amióta visszahozott a klánba, túl sok minden történt. A gyűlölt, szenvedéssel teli pokol ami körülvett, ami biztos volt, lassan, de változott. Eleinte azt hittem rosszabb lett. Azt hittem nem fogom kibírni, de hatalmasat tévedtem. Mindenben.
Vonakodva, de megszakítom a csókot, apró puszikat hintve arcára. Kicsit félek belegondolni, de most rajtam a sor. Segítenem kell Williamnek... a társamnak.
- Akkor engedd, hogy megmutassam.
- Mit? - megborzongok halk hangjától, közben ráülök csípőjére. Nagyot nyelve nézek le a sárgán ragyogó szemekbe. Még én sem tudom pontosan, de biztosnak kell tűnnöm. Sokszor képzeltem már el, milyen lehet tényleg élvezni... ha nem bántanak közben... és most talán megtudom. Megmutathatom. Csak bíznom kell az ösztöneimben, de nem szabad, hogy megint elveszítsem a fejem. Nehéz lesz.
- Csak engedd... hagyd hogy...
- ...taníts engem? - gúnyos nevetéssel szakít félbe. Elbizonytalanodva, letörten hajtom le fejem. Csak... csak viccelt. Nem is akarja ezt az egészet. Mindjárt maga alá teper, és...
Lehúz magához egy csókra. Most... most nem értem mi van.
- Hát jó. Mákod van, a kokó totál kiütött, így nem téplek darabokra. Tégy ami jólesik, de jó ha tudod, hogy a tűzzel játszol.
Fölragyog az arcom. Akkor mégis megengedi. Lehet, hogy csak a drogok miatt, lehet hogy nem. A fő, hogy megmutathatom neki. Anélkül is jó lehet, hogy bántana. Talán ez lesz a fordulópont. Bár valószínűleg sosem fogom tudni megváltoztatni, mégis bízom benne. Próbáljuk meg.
Apró csókokat hintek nyakára, jelemnél elakadok egy pillanatra. Tényleg megtettem. Most már mindenki tudni fogja. Valószínűleg még jobban fognak utálni, de most ez érdekel legkevésbé.
Halvány mosollyal szívom meg a puha bőrt, halk morgást kiváltva királyomból. Régen ez a hang, csak rosszat sejtetett. Most viszont...
Lejjebb kalandozok mellkasára, újra és újra végigfuttatva nyelvem azon a tetováláson, amit úgy szeretek. Félelmetes, mégis gyönyörű. Tökéletesen illik Williamhez. Lenyűgöző.
Igyekszem végig gyengéd maradni, de a vágy megnehezíti ezt. Körmeimmel, fogaimmal, egyre gyakrabban karistolom végig bőrét, vörös csíkokat hagyva magam után. Nehéz gondolkodni. Csak azt látom mennyire csodálatosan mutatnak bőrén. Halk morgása csak tovább ösztönöz, de nehezíti is dolgom. Farkasomat egyre nehezebb visszafogni. Egyre erősebb. A vágy, a telihold, és társa közelsége, mind mellette szólnak. De nem szabad. A ma este a figyelemé, és a gyengédségé. Még ha kicsit nyálasan hangzik is. Főleg ha Williamről van szó.

Tovább csúszva simítom végig oldalát, combjait, de a lényeg az orrom előtt van. kicsit bizonytalanul nyalok végig férfiasságán, de nem habozok sokat. Óvatosan veszem számba, még véletlenül sem szeretném megsérteni fogaimmal. Olyan forró. Érzem ahogy lüktet, íze szétterjed számban, szinte drogként hat rám. Többet szeretnék érezni belőle.
,,Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod."
Most már sejtem. Sejtem mennyit kellett szenvednie keményfejűségem miatt. Jóvá kell tennem. Nem okozhatok csalódást. Fontos nekem.

Zihálva, kipirult arccal ülök föl kis idő múlva, apró kezeimmel megtámaszkodva mellkasán. Érzem, ahogy szíve száguld. Szemeiben tömény vágy tükröződik, valahogy így nézhet ki az enyém is. Eddig sosem vágytam rá igazán, mindig csak testem árult el. Most viszont mindenem akarja. Minden porcikám forró bőréért kiáltozik, minél közelebb akarom tudni.
Végignyalok kiszáradt ajkaimon, közben merevedését bejáratomhoz illesztem. Összeszorítom fogaimat, nehogy kicsusszanjon egy fájdalmas nyögés. Ez most fájni fog. Elszoktam nagy méretétől, de ki fogom bírni.
Csípőmet lassan mozgatva fogadom magamba. Testem felforrósodik, szinte küzdenem kell a levegőért. Könnyek szöknek szemembe, de már nem tudom hogy a fájdalomtól, vagy a gyönyörtől. Istenem... Megtettem...
Lihegve, remegve hajtom le fejem. A vágy már minden fájdalmat elnyom.
- Nem bírom... - csak a halk hörgést hallom, és hatalmas test már maga alá is teper. Durván esik nekem. Fááhháj... Ne... Kérlek William...
Rémülten nyöszörögve veszem kezeim közé arcát, minden erőmre szükségem van, hogy magam felé fordítsam. Az izzó sárga szempártól csak még jobban megrémülök. Féktelen vadság sugárzik belőlük. Elvesztette a fejét... Nem lehet...
- William... William... figyelj rám... kérlek, ne csináld... William! - tekintetem az övébe fúrom, nem engedem, hogy elfordítsa fejét. Nem. Halkan ismételgetem nevét, nem törődve a fájdalmas lökésekkel. - Kérlek, figyelj rám... kérlek... - gyengéden érintem össze ajkaink. Mozgása lelassul, azt hiszem... azt hiszem összeszedte magát. Boldogan simulok hozzá. Forró bőrünk szinte egybe olvad, lábaimat derekára fonom, ujjaim a puha tincsekbe túrnak. Innen folyik össze minden.
Nem nagyon tudom követni. Gondolataimat elhomályosítja a vágy. Csak az érintések, csókok, és a gyönyör adnak támpontokat a homályos összevisszaságban. Nem tudom hányszor, nem tudom meddig. A lényeg, hogy mellette vagyok.
Azt hittem fájdalmas lesz. Azt hittem egyedül vagyok. De tévedtem. Végre biztonságban érzem magam. Boldog vagyok.

oOoOo

Lehunyt szemmel pihenek az erős karok ölelésében. Már egy ideje fönt vagyok, de nincs kedvem megmozdulni. Félek, egy rossz lépés és összeomlik ez a törékeny világ. Mert ha a valóság, akkor is törékeny. Lehet, hogy csak egyszeri volt. Kinyitom a szemem, és minden megváltozik. Nem akarom. Ha lehet, itt maradnék örökre. Most... most olyan gondtalannak tűnik minden. Csak egy pislogás választ el a rideg valóságtól. A háborútól, a rengeteg gyűlölettől és tanácstalanságtól. Ha így maradok, nem kell gondolkodnom. Biztonságban vagyok, megvédenek. Tudom. Nem akarom, hogy másképp legyen. Így akarok maradni. De az gyávaság lenne. Föladtam a gyáva életmóddal. Ki kell állnom magamért. Bíznom kell benne, hogy nem csak álom volt... hogy tényleg megtörtént. Csak egy kicsit... csak egy kicsit hagy élvezzem még...
Mélyet sóhajtva engedem magam vissza a sötétségbe.

oOoOo

Fázom. A takaró rajtam van, mégis... mégis hiányzik valami. William.
Riadtan ülök föl, körbepislogva a szobában. Ez... William szobája. Akkor nem álmodtam. De hol van Ő? Miért nincs itt?
A függönyök be vannak húzva, sötétbe burkolják a szobát, de az órán látom, hogy már délután van. Sokat aludtam. Kiütköztek rajtam a kialvatlan esték. Ráadásul tegnap...
Belepirulok az emlékekbe. Meg kéne magyaráznom Williamnek. De mit mondjak? Talán... talán bocsánatot kéne kérnem mindenért. El kéne mondanom neki, hogy megértettem. Rájöttem mindenre. Ki kéne derítenem a véleményét. Meg kéne beszélnem vele. Elég a rengeteg fájdalomból. Most talán elbúcsúzhatok tőle... de lehet, hogy csak még többet szerzek. Most már muszáj megtennem. Megkeresem Williamet.

Gyors zuhany és öltözés után már igyekszem is végig a folyosókon. Fenekem nagyon fáj, de már megszoktam. Sokszor volt már ilyen...
Megrázom fejem. Nem, akkor más volt. Most egyáltalán nem bánom ezt a fájdalmat. Ez másmilyen. Nem tudom szavakba önteni. Ezt érezni kell.

Az nagyteremben nem találom, így a tárgyalók felé veszem az irányt, nem törődve a gyűlölködő pillantásokkal. Mostanában ott tölti a legtöbb idejét. Tervezi azt a háborút.
Torkom összeszorul a gondolatra. Miért kell résztvennünk ebben? Nem lehetne, hogy a falka kimaradjon mindenből? Ez túl veszélyes. Sokan fognak meghalni. Williamnek is baja eshet. Megsérülhet, vagy akár... akár...
Letörlöm kicsorduló könnyeim. Bárcsak lenne más választás. De már eldöntötték mi lesz. Nincs visszaút. Én mit fogok csinálni? Nem tudok harcolni, képtelen lennék bántani bárkit. Így pedig csak hátráltatom a kűzdelmet. De akkor mi lesz velem? Majd ezt is megkérdezem... talán.
A vaskos ajtó előtt megtorpanok, bizonytalanul pislogva a kilincsre. Nincs jogom bemenni. Akármi történt is, én még mindig csak egy szubhím vagyok. A rangsor alján. Ez egy fontos taácskozás, olyan dolgokról, amikhez nincs közöm. Jobb lesz ha kint várok.
Fájdalmasan fölszisszenve ülök le a fal tövébe, lehunyva szemeim. Nem tudom hogyan tovább. A társa lettem, de... de ez így nem helyes. Nősténynek kéne lennem. A falkának királya, és királynője van... rám pedig egyik sem illik. Nem jó ez így. Mi van ha vétettünk valami szabály ellen, amiért büntetés jár? Bár, ki büntethetné meg Williamat? Nála nincs nagyon hatalom... azt hiszem. Nekem ő a legerősebb. Mi az én dolgom? Ha nőstény lennék, lehetnének gyerekek... egy kicsi William... de így, semmi hasznom. Nem látom értelmét. Fölösleges vagyok... egy kicsi William...
Halvány mosollyal engedek a fáradtságnak, és bóbiskolok el újra.

 

Will

 

 

Várakozóan hunyom be szemeimet. Szinte biztos, hogy másodpercek múlva már csak az ajtó fog utána kattanni. Olyan nincs, hogy ő képes lenne saját magától rám mászni önként. Kizárt. 

Finom édes illata orromba kúszik, és hajának lágy virágos aromájával keveredik. Még itt van, érzem könnyű kis pehelysúlyát a csípőmön. Karjaim feljebb kúsznak a lepedőn, megragadom a kovácsoltvas, díszes ágyrácsot. A levélmintázat belemar tenyerembe abban a pillanatban, amikor megérzem Timo puha ajkait a nyakamon. Felmordulok halkan. Ez jó... ez finom.

Nyelve nedvesen siklik mellkasomon, a tetoválásom minden vonala érzi őt... ahh... A farkam szinte szétdurran, hiszen napok óta még csak ki sem vertem. Ez most meg is bosszulja magát, úgy lüktet, hogy már fáj. Szorosan becsukom szemeimet, mert ha még nézem is, akkor végem. Timo ajkai... illata... ahogy lejjebb csúszik rajtam, testével dörzsöli bőrömet... nhh...

Remegek egész testemben, amikor szájával köldökömhöz ér, majd lejjebb... Timo... Timo... le fog... sz... ahnnn... Hangosan felnyögve szorítom meg erősebben az ágyrácsot, amikor lassan és puhán belecsúszok forró szájába. Ah te szent szar! Ez kibaszott jó... ahhrrrr.... whhhrrr....

Hallom zihálását, érzem az enyhe hideget ami farkamat éri, keze mellkasomra nehezedik, mászik felfelé... ó édes jézus... Timo... Timo... Nem bírom, ezt látnom kell.

Résnyire nyílnak szemeim, zihálva, fújtatva kapaszkodom a kibaszott ágyrácsban, és szinte elélvezek a látványtól. Sápadt bőre szinte világít a félhomályban, szemei ragyognak, ara kipirulva, ajkai nedvesen csillognak. Remegve, pihegve ül bele a farkamba, és amikor megérzem forró szorítását, felmordulok hosszan és hangosan. Vicsorogva szorítom össze fogaimat, hosszú és hegyes szemfogaim felsértik a számat, vérem kiserken. Ahhrr... ezt nem bírom... nem bírom... nem bírom...

- Nem bírom... – hördülök fel, amikor kezeim között gyurmaként mállik szét a kovácsoltvas. Magam alá teperem, ránehezedek és keményen, vadul baszom meg, pont ahogy akarom, ahogy kell nekem. – Timo... Timo... – hörgöm állati hangon, szemeimet behunyva fúrom arcomat a nyakába, de apró kezeivel felemeli fejemet. Izzó, borostyán-sárga szemekkel mohón és éhesen nézek le rá, kék szemei olyan gyönyörűek ilyen könnyesen.. mint a legszebb óceán.

- William... William... figyelj rám... kérlek, ne csináld... William! – könyörög... már megint könyörög... régen ezzel a végletekig felizgatott, ahogy most is, de... - Kérlek, figyelj rám... kérlek...

Megdermedek a mozdulatban, csak saját hörgésemet hallom és az ő halk, kedves szavait. Nem... nem okozhatok fájdalmat... a társamnak... a társamnak... ha ő nem akarja...

Szinte fizikai fájdalmat okoz ahogy a szörnyem őrjöng bennem. Dühös... dühös, mert elfojtják, mert elzárják, nem tombolhat. Ha akarna, kitörhetne, de nem akarja ő sem bántani a párját. Morogva, izzó szemekkel és acsarogva húzódik vissza a sötétségbe, maga mögött hagyva valamit... valami űrt. Az ürességet... ami hideg és fojtogató, de Timo puha csókja, meleg bőre és illata azonnal beborít, már nem érzékelek semmi mást. Combjai derekamra kulcsolódnak, karjai nyakam köré, csípője megmozdul alattam. Lepillantok rá, és karjaimra támaszkodom. Milyen kicsi és törékeny... ha ember lenne, már belehalt volna, ahogy meg is tette az első alkalommal amikor megbasztam és megfertőztem - szándékosan. Már akkor tudtam... a rohadt életbe, mélyen belül már akkor is tudtam, de nem tulajdonítottam jelentőséget a gondolatfoszlánynak, ami a fejemben motoszkált amikor csak ránéztem. Ha akkor tudom... ha tudom...!

Összeszorítom a szememet, és végigsimítom egyik kezemmel formás combját, oldalát. Lassan mozgok benne, ahogy hogy ő vezesse a ritmust, és olyan lelkesen csinálja. Lassan ereszkedik rá a jótékony homály az agyamra, nem bántom. Nem is tudnám... még a karmaim is visszahúzódnak, ha csak hozzáérek – maguktól.

A szemembe nézve jut el a csúcsra, teste megfeszül alattam, ajkai elnyílnak és ahogy farkacskáját simogató ujjaimra csurran spermája, ánusza összerándulva szippant magába. Felhördülve élvezek el végre... végre... Timo...

- Timo...

Verejték csurog a testemről, hajam nedvesen tapad arcomba, fogaim villognak a sötétben a keserű vicsortól, ahogy benne gyönyörködöm.

 

Fáj... fáj a mellkasom.

 

Még sosem mosolygott rám így.

 

 

***

 

Nem tudok aludni. Gondolataim a halmozódó problémák körül forognak: az alvilágban híre ment a közelgő vérháborúnak, egyre nyugtalanabbak a likantrópok, a vámpírok és a beavatott emberek.

Az éjjeliszekrényen világító óra szerint közeleg a hajnal. Oldalamon pihenek, karjaim között kifliként hozzám gömbölyödve, halkan szuszog Timo. Mélyen alszik, meg sem rezdül, pedig régen olyan felületesen aludt, hogy egy moccanástól felriadt. Ez a bizalom jele lenne? Vagy csak kifárasztottam. Mindegy. Behunyt szemekkel fúrom orromat puha hajába és mélyen magamba szívom illatát. Karommal szorosabban ölelem át, de nem túl erősen, nehogy felébredjen.

Ma már elkezdjük a tárgyalást a boszorkányokkal. A háború kimenetele nyilvánvalónak tűnik, mégis előfordulhat hogy a vámpírok előrukkolnak valamivel. Nem hibázhatunk, óvatosnak kell lennünk. Főleg nekem.

Túl sok a vesztenivalóm: a falkám, a koronám... és Timo.

Ő a gyengepontom, már sokan tudják, talán az ellenségeim is. Itt a villában biztonságban van, főleg mellettem, de ha a háború elkezdődik, akkor már nem.

Biztonságos helyre kell küldenem őt. Fogalmam sincs hova. Azt sem tudom, kibírom-e nélküle. Már a gondolattól is összeszorul a mellkasom.

 

 

*** 

 

Egész délelőttöt a tárgyalóteremben töltöm. Legerősebb hímjeim, az egyetlen alfám és a boszorkányok háromtagú küldöttsége. A vezetőjük most nem jött el, három nőt küldött. Mind köpenyben vannak, de nem rejtik el az arcukat. Kortalanok és csinosak, szemeik különböző színben csillognak, az erejüket jellemezve. Jó hír, hogy egyik sem fekete. Azok a sötét mágia őrei, és nem jó dolog még csak a társaságukban lenni sem, sajnos a mágiájuk befeketíti a lelküket is, ezért veszélyesek.

 

Lábamat hanyagul az asztalon pihentetem, kezeimet hasamon összefűzve hallgatom egyiküket, aki épp a stratégiai támadásokat ecseteli. Sárga szemeim az övébe fúrva hallgatom, alaposan megemésztve szavait. Elegáns, sötétszürke öltönyöm zakója a szék háttámláján pihen, ingemet nyakamnál már kigomboltam. Hosszú ideje vagyunk itt, már eléggé lezsibbadtam.

- Úgy vélem, korai lenne még a Lykanokat elintézni – szakítom őt félbe, amikor a következőre tér rá. Értetlenül néz rám.

- Miért? Nem nyilvánvaló, hogy ők az egyik legfontosabb támogatói a város vámpír urának és a királynak? A te falkád és az övé a legnagyobb az államokban. Ez a helyes lépés, ez kétségtelen. Vagy talán úgy véled, a falkád nem bírna el velük?

Megrázom a fejem.

- Állítsuk át őket.

- Hogyan?

Vigyorra húzódik a szám.

 

***

 

A tárgyalóterem ajtaját kinyitja egyik farkasom, és azonnal megérzem Timo szagát. Felállok, zakómat felveszem és nyugalmat erőszakolva magamra kilépek én is az ajtón a boszorkányok után. Azonnal meglátom őt, a földön ül, hátát a falhoz támasztja és álmosan pislogva néz fel rám.

Komoran nézek le rá, szívem hevesen kezd dörömbölni mellkasomban. Mégsem mutatom ki az érzéseimet, a boszorkányok nem láthatják mennyire fontos nekem. Csak lepillantok rá.

 

 

 

Kék szemei olyan szépek, arcán halvány pír terül szét. Talpra kecmeregve néz rám. Édesen és esendően toporog zavarában.

- Mit keresel itt? – mordulok rá.

- Én csak... – dadogja elsápadva. A francba.

- Menj vissza a szobádba! – dörrenek rá keményen. Gyönyörű szemei azonnal könnybe lábadnak, ajkai megremegnek. Zsebeimbe dugom kezeimet, amelyeket fájdalmas erővel szorítok ökölbe és hátat fordítok neki, hogy kövessem a boszorkányokat. Jól tudom, hogy figyelnek engem.

 

 

Hosszú órákkal később térek vissza a szobámba. Már este van. A picsába. Az ajtó előtt egy érintetlen tálca, a tányérban lévő étel kihűlt. Kopogás nélkül nyitok be. Érzem az illatát, a sötétben is könnyedén meglátom. Az ablakban ül, a teliholdat nézi. Még nincs átalakulva, ami meglepő. Hogy tud ellenállni a hold erejének? Eddig nem volt rá képes.

Felém fordítja arcát és lassan feláll, meghajtja a fejét, elrebegi az üdvözlő szavakat. Könnyeinek sós illata feldühít. Hangom halk de határozott, ellentmondást nem tűrő:

- Gyere ide, nyuszi.

 

Timothy:

Lépések. Ajtó nyikorgása.
Kábán nyitom föl szemeim, úgy tűnik elbóbiskoltam. De már jönnek ki a teremből. Először furcsa, ijesztő kisugárzású alakok. Biztosan ők a boszorkányok. Bizarrok, de most nem érdekelnek. Látni akartam őket, de most van fontosabb dolog is. Fontosabb személy.
Végre ő is kilép, én pedig kipirulva állok föl. Mit kéne tennem? Öleljem meg, és mosolyogva köszöntsem? Vagy... vagy...
- Mit keresel itt?
- Én csak.. - ledermedve, dadogva nézek rá. Ez most... mi történik? Mi ez az egész?
- Menj a szobádba! - halkan fölmordulva fordít nekem hátat. Mordul... hátat fordít...
Mintha földhöz vágnák szívemet, lelkemet. Szinte hallom az apró darabok csilingelését, ahogy szerte pattognak a kemény márvány padlón. Képtelen vagyok megmozdulni. Minden idegszálam küzd a történtek ellen. Nem akarják elfogadni... nem bírják földolgozni. Túl sokadik alkalom már ez... túl sok fájdalommal jár...
Csak halvány alakokat látok a könnyfátylon keresztül. Eltűnnek a sarkon, s én magamra maradok. Nem először, de ez kínzóbb mind közül. Menekülni akarok! Messze, egy olyan helyre, ahol nem kell ezt éreznem... soha... semmit...
Összeszorított szemekkel futok, egymás után hagyva magam mögött a lépcsőfokokat. De hiába. A keserű fájdalmat képtelen vagyok lerázni magamról. Árnyékként követ. Árnyékként, ami magával húz, berágja magát belsődbe, és onnan tesz tönkre. Fájdalmasan... lassan.

Ajtó csapódik mögöttem, bevetem magam az ágyba. A szobámba küldött, de nekem már nincs sajátom... ezt érzem magaménak.. Williamét.
Most már nem küzdök könnyeim ellen. Arcomat az egyik párnába fúrom. Az ő illata.. nem a falkáé, nem a farkasáé... az illat, ami belőle árad... a sajátja...
Fölzokogva, szorosan ölelem magamhoz a takarót. Ujjaim görcsösen tépik az anyagot, testem reszket, nem bírok tenni ellene.
Miért csinálta ezt már megint? Mit tettem rosszul? Azt hittem megváltozott, azt hittem történt valami... de nem. Sosem fog semmi. Visszafordíthatatlanul tönkre tettem mindent... az én hibám... minden... csakis az enyém.
Fáj... hihetetlenül elviselhetetlen. A bennem lévő sötét űr vadul tép magának egyre nagyobb, és nagyobb helyet.
Boldog életet szerettem volna. Átlagosat, nyugodtat... de valami szörnyűséget tehettem, ha ezt kaptam cserébe. Büntetésnek. De én reménykedtem. Minden alkalommal. Újra, és újra. Igyekeztem fölállni minden gáncs után. De már nem bírom. Sokadszor építettem föl magamban a remény és boldogság kis bástyáit, de megint ledöntötte. Akár egy homokvárat, eltaposta. Eltaposott. Unos untalan ezt teszi. Ő bírja, talán élvezi is, de én már összeroppanok... talán végleg.

Tegnap este... Azt hittem megtört a jég. Sikerült közel kerülnöm hozzá. Azt hittem megértettem mit érez, hogy végre segíthetek rajta. Azt hittem rendbe hozhatom, végre talán boldog lehetek. Reméltem, hogy nem kell több fájdalmat elviselnem tőle. Hatalmasat tévedtem. Tegnap este csupán fölhúzott a szakadék széléről, hogy a képembe röhöghessen, és ő maga taszíthasson vissza a mélybe.
Pedig olyan volt... azt hittem... Figyelt rám, hallgatott a szavamra. Gyengéd volt, mint még soha.
- Williaaaaaam! - nyüszítek föl hangosan, hogy újabb keserves zokogásba fulladjon.
Mikor már azt hiszem elfogytak könnyeim, bevillan egy újabb és újabb emlék, én pedig tehetetlenül, a párnába sikoltva üdvözlöm. Nem fájdalmasak... nem olyanok, mikor bántott... sokkal rosszabbak. Azok a pillanatok, amikkel olyan sokáig nem törődtem... amiket nem vettem észre. Pedig ha hamarabb rájövök, akkor talán nem veszítem el őket. Ugyanis ez történt. Elveszítettem.
Gyűlöltem minden vele töltött pillanatot. Gyűlöltem ha hozzám ért. Nem láttam túl, saját maró félelemeimen, és ez lett a vesztem. Ezért szenvedek most. Megértettem, és fontos lett nekem. Szükségem lenne rá... de ilyenkor lök el magától. Kapaszkodnék belé, de ő letép és elhajít, akár egy sebtapaszt. Számára gyors és fájdalom mentes, nekem viszont... Nem, nem és nem! Könyörgöm William, miért teszed ezt? Miért teszel tönkre... mindkettőnket?

oOoOo

Hosszú órák múlva is ugyanott fekszem. Hoztak ételt valamikor, de nincs étvágyam. Inkább választanám az éhhalált. Most már senki sem bánná.
Az éjszaka közeledik. Érzem a lassacskán kiteljesedő mágiát. Farkasom éledezik, de mintha ő is szenvedne. Keserűségem, bánatom átragad rá, tompítja erejét, vágyát a vadászatra. Neki is a párjára van szüksége. A társára. Williamre.
Könnyeim még mindig folynak. Olyan tartalékokat nyitottam meg, amiknek létezéséről nem is tudtam. Sok az ismeretlen sötét folt. Mind bennem, mind az életemben. Nem tudom megvilágítani őket, és nincs aki segítsen. Lassan képtelen vagyok bízni. Mindenki magamra hagy, és elfordul tőlem. Megértem mindannyiukat. Kivéve Williamet. Talán ő nem vágyik törődésre? Nem szeret velem lenni? Nem élvezi? Tegnap már tudtam ezekre a választ, de ő a képembe vágta az ajtót. Talán ez a sorsom. Sosem fogok tudni szeretni senkit. Ha mégis, ez lesz a vége. Fájdalom, és magány.
De meg akarom tudni. Meg kell tudnom miért tette ezt. Miért taposott rám ismét. Meg kell kérdeznem, mit tehetek érte... meg kell tudnom hogyan tehetem jóvá. Ha van rá esély. Nem akarom azt az életet, amit fölvázolt. Ha újra és újra tönkre akar tenni, nem várom meg. Megszökök. Ha visszahoz, ismét megteszem, míg meg nem unja. Ha meg kell halnom, ő tegye meg. Ő végezzen velem.

oOoOo

Az ablakban ülve figyelem a sápadtan ragyogó Holdat. Vonzza tekintetemet, ereje átjárja minden porcikám. Már rég át kellett volna változnom. Sosem maradtam ilyen hosszú ideig ember. Mindig legyőztek farkasom ösztönei. Most viszont... Szörnyetegem vár, nem mozdul. Vár Williamre. Társa hiánya, és az én tömény fájdalmam az, ami még vissza tartja.
Arcom nedves, néha még mindig meginduló könnyeimtől. Bár már jobb. Az első elkeseredés, rémület és értetlenkedés már lecsitult. Nincs akkora káosz a fejemben. Pusztaság, sivárság maradt helyettük. Akár egy sivatag. Üres és száraz, ám az eső megérkeztével kivirágzik, feléled. Az én esőm nem fog megérkezni. Már szinte biztos, hogy soha többé.
Utoljára megkérdezem mit tehetnék. mivel tudnám elnyerni bocsánatát. Mást úgysem tudnék tenni. Vagy próbálok pár csepp vizet találni, vagy végleg elhagyom magam. De most nem fogom föladni. Meg fogom érteni. Igyekszem mindent megtudni róla. Hogy tudjam, van-e esélyem..

Nyikordul az ajtó, de már úgy is tudom ki lép be. Torkom összeszorul, kétséges, hogy megtudok majd szólalni, de azért leugrok az ablakból.
Szerencsére hangom mellettem áll, így el tudom motyogni az üdvözlést. Nem akarom magam alatt vágni a fát. Így is eléggé rossza helyzet. Érzem, hogy megint dühös. Telihold van, így ereje, érzései még tisztábban kivehetőek. Ki fogom bírni... nem menekülök el.
- Gyere ide, nyuszi.
Nem akarok arcába nézni. Hangján érzem, hogy most nem mondhatok nemet. Olyan, mint ez elején. Ő dühös, én rettegek. Kezd megszilárdulni a gondolat, hogy ezen már nem változtathatok.
Nagyot nyelve indulok el felé, de pár lépés után érzem, rossz döntés volt. Ő a király, a társam. Közelsége csak elősegíti átalakulásom. Minden egyes méterrel közelebb kerülök hozzá, és ahhoz, hogy elveszítsem emberi alakom. Kinyújtott kezét meglátva riadtan ugrok hátra. Reflex, de most hálás vagyok érte. Még nem akarok bundát ölteni. előbb beszélni szeretnék.
- Gyere ide! - morogja halkan, de én csak rázom a fejemet. Félek is tőle, de most nem ez a legnagyobb úr. Sokkal jobban félek attól, ami vár rám, ha nem tisztázzuk a dolgokat. Ha továbbra sem ismerem meg, ha továbbra is ilyen kiszámíthatatlan marad, akkor most mindegy mit csinálok. - Ne játssz velem Nyuszi.
Ismét megrázom fejem.
- Ha odamegyek, nem fogom bírni... - halkan, lehajtott fejjel szorítom ökölbe félelemtől remegő kezeim. - Előtte viszont... sajnálom... Mindent sajnálok... Nem tudom mivel ártottam neked, nem tudom mit csinálok rosszul, nem tudom miért kell állandóan fájdalmat okoznod. Kérlek mondd el miért teszed. Mondd el, hogyan tudnék változtatni ezen az egészen... mert már nincs több ötletem. Föladtam...

 

William, a Handor Klán királya


Közelebb lép, de bizonytalanul megáll.

- Gyere ide! – morgom türelmetlenül. Egész nap azt vártam, hogy jöhessek hozzá, erre ez vár engem. Könnyes szemek és félelem illata. Bassza meg. Megrázza a fejét és résnyire szűkülnek szemeim. – Ne játssz velem, Nyuszi.

- Ha odamegyek, nem fogom bírni...

Halk hangja van, de most először mutatkozik meg a jelleme. Meglep és felnyitja szemeimet: hiszen Timo különleges. Személyisége van, egyénisége, vágyai és álmai. Nem egy üresfejű szexbaba, aminek mindig is kezeltem őt. Lassan kifújom a levegőt és leeresztem felé nyújtott kezemet, figyelek rá. - Előtte viszont... sajnálom... Mindent sajnálok... Nem tudom mivel ártottam neked, nem tudom mit csinálok rosszul, nem tudom miért kell állandóan fájdalmat okoznod. Kérlek mondd el miért teszed. Mondd el, hogyan tudnék változtatni ezen az egészen... mert már nincs több ötletem. Föladtam...

Fájdalmat okoztam neki. Káromkodva túrok hajamba, majd zakómat leveszem és egy bőrfotelre hajítom. A faszba. A jó büdös faszba! Miért kellett pont egy mimózalelkű társat találnom?!

Újra felé fordulok és végigmérem. Elveszetten álldogál előttem, egyik karját félénken szorítja. Olyan esendő, aprócska és szép... a fenébe is. Megveszek érte.

- Gyere ide – dörmögöm lágyabban. Még mindig könnyezik, de szót fogad és hozzám simul.

Egy megkönnyebbült mély sóhaj szakad fel belőlem. Végre. Már alig vártam hogy láthassam. Fejét a mellkasomhoz húzom, egyenesen a hevesen dübörgő szívem fölé. Érzem ahogy vonakodik, remeg a teste karjaimban. Ó Timo... Timo...

- Egy rohadt háború készül, Nyuszi – dörmögöm a hajába. – A háborúban semmi sem szent, és mindenki ellenség. A szövetséges sem más, mint az az ellenség, aki jelenleg nem ellened harcol. Bármi megtörténhet.

Befejezi a szipogást, karjai derekam köré csúsznak. Az érzéstől behunyom a szememet.

- Meg kell óvnom a klánt, és vigyáznom kell... rád.

- N-nem értem...

Hajába markolva húzom hátra kissé a fejét, hogy felnézzen rám azokkal a csodaszép, könnyben úszó szemeivel.

- Ha megtudják hogy te vagy a gyengém, habozás nélkül felhasználnának ellenem! – vicsorgok le rá feszülten. Ez persze nem neki szól, csak a gondolat is megőrjít. Sárga szemeim vészjóslóan villognak, ahogy folytatom. – A rohadt életbe! És a legrosszabb az, hogy érted tényleg bármit megtennék, nyuszi.

Remegő ajkakkal néz fel rám, már megint sír. Elengedem, pedig rohadtul nem akarom, és az ajtóhoz lépek. Ma éjjel is egyedül alszom, mert a sértettsége miatt most biztosan elutasítana, márpedig ha tovább maradok vele, tutira megdugom, akarja vagy sem. Inkább megyek az erdőbe vadászni, elvégre teliholdkor mi mást csinálhatnék, ha már a társammal nem lehetek?

A kilincset fogom amikor felkiált.

- Elmondhattad volna!

Vállam felett nézek hátra rá, nem értem mit akar ezzel.

- Ha... ha elmondtad volna, hogy óvakodjak a boszorkányoktól, mert... mert... féltesz engem, akkor megtettem volna, de te nem mondtál semmit! Mégis honnan tudtam volna?

 

Hogy melyikünk a döbbentebb ebben a pillanatban, nem is tudom. Amikor hozzám lép és a karjaimba bújik, inkább magamra voksolnék. Ha lehetne, az állam a padlón koppanna a fene nagy meglepettségtől. Önkéntelenül is magamhoz ölelem őt és felsóhajtok.

- Igen. Igazad van Nyuszi. Akkor most elmondom. A háború elkezdődött. Nagyon észnél kell lennem, a klánom és a koronám is elveszthetem, ha óvatlan vagyok. Te vagy a gyengepontom, ezt nem tudhatja senki. Ha bajod esne, ha elrabolnának... történjen bármi, utánad mennék, ha mindent elveszítenék, akkor is. Ezért, ha idegenekkel vagyunk, nem árulhatom el, hogy mi vagy te nekem, még egy kurva pillantással sem. Elég ennyi, vagy még hallani szeretnél valamit?

 

 

Timothy:

- Gyere ide - hangja már nem olyan durva. Annyira hirtelen változtatja érzéseit, hogy már nem tudom mit gondoljak. Olyan nehéz kiismerni. Az viszont biztos, hogy oda kell hozzá mennem. Nem csak azért, mert az ellenkezés tilos, hanem mert én is akarom. A józan eszem tiltakozik, hisz félek, de... de valami sokkal erősebb érzés húz felé. Hozzá akarok bújni, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ha megérintem, minden rendben lesz. Biztosan nem igaz, de ha ösztöneim elhiszik, muszáj hinnem nekik. Lábaim visznek felé, mintha egy zsinóron húzna magához.
Fejemet mellkasára vonja, én pedig engedelmesen fúrom könnyes arcomat ruhájába. Szíve száguldozik, és ez megijeszt. Hátralépnék, de szorosan tart, nem enged el. Hallgatom a hangos dübörgést, közben lehunyom szemeim. Ezt váltom ki belőle. Ő is velem akar lenni, és ha makacskodom, csak mindketten szenvedni fogunk. Nem akarok szenvedni. Nem akarom, hogy Ő szenvedjen.
- Egy rohadt háború készül, Nyuszi. A háborúban semmi sem szent, és mindenki ellenség. A szövetséges sem más, mint az az ellenség, aki jelenleg nem ellened harcol. Bármi megtörténhet.
Könnyeimet visszafogva ölelem át derekát, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Szavaiban érződik egy kis keserűség. Már nem az első háborúja. Tudja mi vár ránk, tudja miféle kínlódással, szenvedéssel teli időszak sötétlik előttünk. Ezek olyan dolgok, amiket sosem kellett volna megismernem. Olyanok, amiket egy normális ember soha életben nem kéne hogy átéljen. Nekem mégis át kell. Nem tudom, bírni fogom e azt a rengeteg erőszakot.
- Meg kell óvnom a klánt, és vigyáznom kell... rád - hangja annyira őszinte, de... de...
- N-nem értem... - csúszik ki számon, s hajamat megragadva húzza hátra fejem, hogy ragyogó sárga szemeibe tudjak nézni. Ez a mozdulat általában fájdalmas, de most még ezt is óvatosan teszi. Egyre inkább elvesztem a fonalat.
- Ha megtudják hogy te vagy a gyengém, habozás nélkül felhasználnának ellenem! - vicsorog, dühös, de most nem rám. Akkor sokkal másképp néz ki. Akkor ijesztőbb. - A rohadt életbe! És a legrosszabb az, hogy érted tényleg bármit megtennék, nyuszi.
A sírás újra győzedelmeskedik felettem, bár nem tudom miért. Talán mert örülök, hogy ezt mondta? Fogalmam sincs. Annyira nehéz elhinnem. Vigyázni rám? Bármit megtenni értem? Olyan furcsa dolgok ezek, főleg William szájából. Olyan hihetetlenek. Már most hiányzik, pedig még csak szavait igyekszem fölfogni, de ehhez nem elég a józan ész. Az ő fejével kéne gondolkodnom, de ez számomra lehetetlen. Túl bonyolult. Túl összetett, és kusza.
Miért nem tudta ezeket korábban elmondani? Miért hallgat el ilyen fontos dolgokat előlem? Miért nem beszél meg velem több dolgot?! Ez így nem állapot. Nem maradhatunk így együtt. Nem bírnám tovább.
Már nyúlna a kilincs felé, de most nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van rá. Magam mellett akarom tudni.
- Elmondhattad volna! - kiáltok utána, s szinte azonnal felém fordul. - Ha... ha elmondtad volna, hogy óvakodjak a boszorkányoktól, mert... mert... féltesz engem, akkor megtettem volna, de te nem mondtál semmit! Mégis honnan tudtam volna?
Hangom remeg, hisz sosem szóltam még ilyen hangnemben hozzá. Sosem mondtam még ki ilyen szavakat, amiket magam sem hiszek el. Nem hiszem el, hogy ki mondtam őket. És láthatólag ő sem. A düh furcsa dolgokat hoz ki belőlünk. Bár nem is düh. Inkább kétségbeesés. Hisz ha nem vigyázok, elveszítem törődését. Azt pedig nem bírnám. És mindez azért, mert nem beszélünk. Azért, mert háború van. Azért, mert annyira különbözünk. Különbözünk, mégis...
szinte odafutok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem, könnyes arcomat széles mellkasába fúrom. Ez az, amiről sosem gondoltam volna, hogy megteszem. Ez az, amire farkasom, sőt én is vágyom. Megnyugtató illata, forró ölelése. Sóhajtva szorít magához, én pedig legszívesebben itt maradnék. Örökre. Ő okozta nekem a legtöbb kínt. Többet, mint bárki más, mégis... mégis most az lenne szenvedés, ha itt hagyna. Ha elkergetne. Ha kitagadna...
- Igen. Igazad van Nyuszi. Akkor most elmondom. A háború elkezdődött. Nagyon észnél kell lennem, a klánom és a koronám is elveszthetem, ha óvatlan vagyok. Te vagy a gyenge pontom, ezt nem tudhatja senki. Ha bajod esne, ha elrabolnának... történjen bármi, utánad mennék, ha mindent elveszítenék, akkor is. Ezért, ha idegenekkel vagyunk, nem árulhatom el, hogy mi vagy te nekem, még egy kurva pillantással sem. Elég ennyi, vagy még hallani szeretnél valamit?
Néma csendben próbálom feldolgozni a dolgokat. Sok ez így egyszerre. Valóban ilyeneket tenne értem? És én megtenném ha fordítva lenne? Igen. Szívem nagyot dobban, arcomat még mélyebbre ásom. Szóval ilyen érzés. Ilyen érzés, mikor fontos vagy valakinek. Ilyen, mikor van aki megvédhet, akire számíthatsz, aki mellett boldog lehetsz. Mégsem tudok felhőtlenül örülni, mert tudom hogy igaza van. Miattam csak még nagyobb veszélyben van, így nincs más lehetőség. Akármilyen fájdalmas is, mást nem tehetünk.
- Akkor csak a szobában lehetek veled? Az ajtó túloldalán minden úgy marad, ahogy eddig is volt? - kérdem halkan, magamba szívva illatát. Megnyugtat, ugyanakkor tovább tüzeli farkasomat. A Hold hívó ereje, királyom, társam közelsége szinte elviselhetetlenné teszi az emberi alakot. Mintha nem is ez lenne az igazi testem. Mintha farkasnak születtem volna. Gyűlölöm.
- Igen - dörmögése most simogatja fülemet. Hangja gyógyír az újra és újra feltépésre ítélt sebekre. Talán most végre végleg elmúlnak. Mégis... mégis azt hiszem tartok tőle. El tudom viselni újra kegyetlenségeit? Hideg, érzéketlen hangját és tekintetét? Szenvedés lesz. Már a gondolatra is, mintha izzó vasat forgatnának szívemben. Mégis ki kell bírom. Ennyit meg kell tennem. Hiszen csak színjáték lesz.
De ha rájön, hogy mégis jobban szeret gyűlölni engem? Akkor megint hiábavaló álmokba éltem bele magam. Ismét. Sokadjára. Annyira jellemző rám.
- De... valójában... nem fogsz újra bántani... ugye? remegő, könnyes szemekkel pillantok föl rá. Ő mondta hogy kérdezzek, és én ki is használom ezt az alkalmat. Sosem tudhatom mikor lesz még egy ilyen. Valószínűleg soha. Pedig tudni akarom az igazat, most már mindenről. Annyira törődő, annyira kedves önmagához képest, hogy szinte nem is merem elhinni. Egy kis részem nem bízik benne. Egy kis részem retteg az újabb csalódástól. A kínoktól.
Rövid csend áll be, amit légvételeink, szívem, sőt az ő szívének hangos dobogása tör meg. Nem értem, miért gondolkodik ennyit? Talán nem akar tovább hazudni nekem, és már most elmondja az igazságot. Az igazságot, hogy m... mhhh...
Vadul tapad ajkaimra, de ez rossz ötlet volt. Farkasom vonyítva kapa belülről, hogy ő érezhesse a forró bőrt, a puha húst. Vadászni akar. A társával lenni. A társával, aki nem hazudna neki. Érzi rajta. Tudja. És én bízom benne. Ő is én vagyok.
Elszakadok tőle, és fájdalmas fintorral görnyedek össze. Sosem lesz kellemes. Sosem fogom könnyek nélkül bírni. És így, hogy eddig elfojtottam, csak még nagyobb hévvel próbál kitörni. Szinte szétfeszít belülről. Nem bírom...
- Menjünk... ki... - suttogom erőtlenül, már nem is saját hangomon. Most már valóban itt a telihold ideje.

oOoOo

Száraz ágat reccsennek mancsaim alatt, madarak reppennek föl a közeli fákról, a nedves talaj, az erdő illata kúszik érzékeny orromba. Érzem a falka többi tagját is. Most a legerősebb a falkaszellem. Mégis... mégis csak egyvalaki létezik igazán számomra. Egy valaki tölti ki érzékeim nagy részét. Az előttem loholó hatalmas, fekete bundás test. Vadászik. Kettőnknek. Nagy szarvas menekül előlünk. Kerülgeti a fákat, de az erdő minket segít. Esélye sincs. Félelme már messziről érződik, csak még jobban föltüzelve minket. Mégis, én képtelen lennék elkapni. Bele akarom mélyeszteni fogaim forró húsába, addig akarom fojtani, míg meg nem szűnik szívének dobbanása, hogy utána körmeimmel kaparhassam ki onnan. De sosem tudnám megtenni. Ezért ejti el nekem William. Ezért vadászik már nekem is, a kezdetektől fogva.
Vonyítás hallatszik az erdő több pontjáról, s én is csatlakozom. Pont akkor, mikor áldozatunk a földre kerül. Innen nem tud menekülni...

oOoOo

A napok gyorsan, monoton telnek. Ahogy megígértem, nem mozdulok ki a szobámból. Igyekszem újra írni, elfoglalni magam, de már vágyódom a friss levegő után. Minden nap az ablakban ülve töltöm, elképzelem milyen lehetne egy egyszerű séta odakint. Williammel. Hisz a bezártságnál csak az rosszabb, hogy egész nap nincs velem. Szinte kényszerítenem kell magam arra, hogy itt maradjak, hogy ne induljak a keresésére, ne törjek be a tárgyalásra és bújjak hozzá. Ezt nem tehetem meg. Inkább az étkezésekre sem megyek ki, hiszen ott hűvösen viselkedne velem, azt pedig egyáltalán nem akarom újra átérezni. Nem tudom így normális-e. Mindenkiből ilyet vált ki egy társ? Mindenki mellette akar lenni, minden pillanatban, vagy csak én szenvedek?
Ráadásul azt sem tudom, helyes-e ez így. Gondolataim néha, sőt egyre gyakrabban állnak szemben egymással. Az ösztönök, és a régi bevésődött félelem nem férnek meg egymás mellett. Boldognak kéne lennem, hisz a társammal lehetek, mégis... mégis valami nem stimmel. Valami nincs rendben. Valami hiányzik. Bár lehet, hogy csak a közelgő háború van ekkora nyomással ránk. Ahogy telnek a napok, úgy lesz egyre feszültebb mindenki. Még William is. Minden estémet vele töltöm, és hiába próbálja titkolni, látom rajta, érzem. Már sokkal jobban ismerem kevésbé kegyetlen oldalát is.
Szeretnék beszélgetni, de nem akarom kérdéseimmel fárasztani. Neki most nem ilyesmire van szüksége. Nem számít mit szeretnék, az én feladatom az, hogy eltereljem a figyelmét, hogy végre kicsit mással is foglalkozhasson. Most az ő igényei a fontosabbak. Általában engedem neki, hogy kiélje magát, de csak míg nem túl durva. Olyankor mindig szólok. És ő mindig leáll. Innen tudom, hogy még törődik velem. Még fontos vagyok neki. Ahogy ő is nekem.

Halk sóhajjal ölelem át térdeim, közben a zuhogó esőt bámulom. Mostanában az idő is egyre rosszabb. Mintha csak igazodna a közelgő időszakhoz. Már bemelegít.
Lehunyom szemeim, igyekszem lenyugtatni kavargó fejem. Most is ugyanazok a gondolatok, a sok harc saját magammal kimerít. Hinni akarok Williamnek, de nem megy egészen. És ez bosszant. Nagyon. Pedig tudom, hogy igazak voltak a szavai. Akkor meg mi a gond? Nem értem magam. Ráadásul annyira rossz előérzetem van. Nagyon rossz.
Nyílik az ajtó, de már előtte leugrok az ablakból, hisz tudom, hogy Ő jön. Arca sokkal sötétebb, komorabb, mint az eddigi napokon bármikor. Már fáradt lehet, és biztosan unhatja az egészet. Annyira rossz így látni. Segíteni szeretnék neki. Még nem szoktam meg ezeket az új érzéseket. Sosem hittem volna, hogy egyszer őt fogom sajnálni.
Hozzá bújok, ő pedig szorosan átölelve követeli a szokásos üdvözlő csókot. Boldogan... igen, boldogan engedem át magam a forró ajkaknak. Ilyenkor érzem igazán mekkora szenvedés, hogy egész nap távol kell lennem tőle. Ezektől az érzésektől, még néha most is megriadok. Abszurdak.
- Sok van még hátra? - kérdem halkan, mire komoran megcsóválja fejét. Valami gondnak kell lennie. Általában kicsit fölenged a csók után. Most viszont... - Minden rendben megy a tárgyalásokon? - bólint. Akkor viszont nem tudom mi lehet. Tanácstalanul fürkészem a sárga szempárt. - Mi lesz az én feladatom? - torkom is összeszorul, de ez a kérdés már régóta foglalkoztat. Szívesen látom el a sérülteket, de... képtelen lennék bárkit bántani. Még egy háborúban sem menne. Ezt ő is biztosan tudja, így remélem valami olyan feladatot kapok, amit a harcoktól  távol is végezhetek, ugyanakkor... ugyanakkor közel lehetek hozzá.
- Semmi. Te nem maradhatsz itt, Nyuszi - szemeim elkerekednek, szám tátva marad, rémülten kezdek hátrálni, de elbotlok saját lábamba, és lehuppanok a földre. Nem... maradhatok... itt? El akar küldeni? Én... nem akarom. Ő sem akarhatja! Mi ez az egész? Miért mondja ezt? Az egész falkát itt kell hagynom? Őt is itt kell hagynom?! Ki akar tagadni? Vagy másképp akar elküldeni? Mi ez az egész?
- Én... nem értem... - könnyes szemekkel bámulok föl rá, a pánik egyre jobban úrrá lesz rajtam. Nem akarom...

 

William, a Handor Klán királya


 

 

- Akkor csak a szobában lehetek veled? Az ajtó túloldalán minden úgy marad, ahogy eddig is volt?

- Igen – válaszolom egyszerűen, hiszen pontosan megfogalmazta.

- De... valójában... nem fogsz újra bántani... ugye? – suttogja, és ahogy lepillantok rá, könnyes szemeit, remegő ajkait látva elkomorulok. Mégis hogy kérdezhet ilyet?! Soha nem bántanám! A fenébe is... Mohón csapok le szájára egy vad és heves csókkal. Úgy kívánom, hogy legszívesebben itt és most széttépném, de nem teszem. Farkasom tombol, ő pedig gyenge szubhímként már reagál is rá.

- Menjünk... ki... – hörgi farkas hangján.

 

 

*

 

Még farkas alakban is gyönyörű. Jóval kisebb nálam, bundája ezüstszürke, és a szemei... különlegesek. Ugyanazok a szemek néznek vissza rám, amelyek ember alakjában is. Gyönyörű kék szempár ragyog a holdfényben, miközben mellettem üget az erdőben.

 

Elégedetten elheverve figyelem ahogy eszik a zsákmányomból. Jól gondoskodom róla, szép szarvast fogtam neki.

 

Jól tudom, hogy ez a kellemes idill milyen rövid életű, éppen ezért élvezem annyira.

 

Olyan kevés az idő, amelyet együtt tölthetünk, már csak napokban számlálható. Ő édes és kedves, az ágyban megőrjít, és teljesen kielégít. Minden éjszakámat, szabad percemet vele töltöm. Tárgyalások, megbeszélések és egyéb feladatok mellett gyakran gondolok rá és hiányzik. Nem lehet mellettem, mert annyira féltem őt. Ha a boszorkányok vagy a Város Ura kiszagolja, azonnal megpróbálnák megkaparintani. Micsoda jó fogás lenne nekik. Az eszköz, amellyel dróton rángathatóvá válik a kezelhetetlen és megzabolázhatatlan William, a Handor Klán Királya. Grr... a gondolat is, hogy mit művelnének vele, vicsorgásra késztet.

 

- Mi a gond, William király?

A kérdező felé fordulok, és az engem figyelő lángvörös szemeket meglátva visszatérek a valóságba. A tárgyalóasztalt körbeülő varázslók felé fordítom minden figyelmemet.

- Semmi Almanoa. Folytasd.

- Holnap délben támadunk. Ez már végleges. Minden boszorkányt és boszorkány-mágust iderendeltem, akit csak elértem – folytatja az idős nő, ráncos arcán érzelem szikráját sem látni. Okos nő és nagyon veszélyes. A szeme színe arról árulkodik, hogy a tűz elemét birtokolja, varázserejének ez a fő tulajdonsága. Minden boszorkány szemszíne a mágiáját árulja el. A fekete szeműek a legveszélyesebbek, szerencsére eddig csak egy ilyennel találkoztam, magával a fő boszorkány-mesterükkel. Ő ritkán mutatkozik mások előtt. Jobb is.

Komoran támaszkodom meg az asztallapon, és felállok.

- Akkor holnap. Rendben. Minden farkasom készen áll a harcra. A stratégia az lesz, amit tegnap beszéltünk meg?

- Igen – válaszolja Almanoa. Végignézek az asztalnál ülők arcán.

- Kemény küzdelemre számítsatok. Még ha csak vámpírok is, és nappal erőtlenek, a hűséges szolgáik ott lesznek, és maga a Város Ura is nappal harcképes lesz.

- Sok áldozatot fog követelni a harc, de ez az első komoly stratégiai lépés. A következő pedig... – jelentőségteljesen rám néz mindenki, én pedig bólintok.

- Armand.

- Biztos vagy benne, hogy mellénk fog állni?

- Teljesen. Olyan adu van a kezemben, amelyre nem mondhat nemet.

- Bármire nemet mondhat, úgy tudom nagyon lojális a vámpír királlyal szemben – vitatkozik egy kis kékszemű boszorkány velem, csak hogy fitogtathassa tudását. Gonosz mosolyomtól azonban hátrahőköl a székében.

- Helyesbítek – dörmögöm halkan. – Nem lesz képes nemet mondani nekem.

- Mégis mivel veszed rá az együttműködésre? – kérdezi kíváncsian Almanoa. Megrázom a fejem.

- Ez maradjon az én titkom. – Ha túl sokat megtudnának a farkasok természetéről, akkor ellenem is fordíthatják. Így a legegyszerűbb. Így is a tűzzel játszom, mert egy szerelmes farkasnál csak egy rosszabb van a világon. A bosszúéhes farkas. Szóval vigyáznom kell a kis aduászomra, nehogy baja essen. Haja szála sem görbülhet, mert Armand azonnal bekattan. Még így is vár rám egy kemény tárgyalás holnap reggel, hogy a déli támadásig meggyőzzem.

- Mára ennyi – állok fel az asztaltól. A boszorkányok felállnak és némán kivonulnak. Az ablakból figyelem, ahogy az udvarra kiérve apró fényvillanásokkal és némi füsttel eltűnnek. Amikor az utolsó is köddé válik, az épület körüli védőmágiától felborzolódik a fű, annak ellenére hogy az eső szitálva nyomja el a világot. Most már nem teleportálhatnak ismét nálam, ha nem engedem nekik. Sok pénzembe került ez a védővarázs, de nagyon hasznos. A város ura is sok pénzt fizetett ezért, csak arra nem számított, hogy nem varázslókkal kell szembenéznie, hanem a szövetséges likantrópokkal.

A szobámba sétálok, és minden lépésnél egyre rosszabb a kedvem. Holnap reggel... elkezdődik a háború. Nem tarthatom többé itt Nyuszit, mert már nem biztonságos. Véget értek a mézeshetek.

 

Benyitok az ajtómon, és belépek. Kemény menet lesz, mert el kell mondanom neki, hogy mi az ábra. Kibaszottul nem akarom.

A karjaimba veti magát, bújik és szuszogva szívja magába az ismerős szagomat, ahogy én is az ő haját. Máris puha száján van az enyém, szívom, iszom magamba ízét, puhaságát, édes nyálát.

- Sok van még hátra? – kérdezi halkan, amikor levegőhöz jut. Francba. Megrázom a fejem. Nem, már nincs sok hátra... ha ebből a szemszögből nézem. - Minden rendben megy a tárgyalásokon?

Biccentek, hátán simít végig a kezem. Most olyan jó lenne... bármi másra gondolni, nem arra, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó éjszakánk együtt, ha nem örökre.

- Mi lesz az én feladatom? – kérdez ismét. Újabban nagyon merész, de nem bántom érte, hanem válaszolok neki. Igaz, néha kiborít, olyankor csókkal fogom be a száját. Most azonban nem ezt teszem. Gyerünk, ideje kimondani.

- Semmi. Te nem maradhatsz itt, Nyuszi.

Tágra nyílnak azúrkék szemei, kilép ölelésemből és hátrálni kezd. A földön köt ki, érzem illatán a pánikot, a félelmet.

- Én... nem értem... – suttogja, szemeiből már csorognak is a nagy könnycseppek. Ó a francba... Leguggolok elé, kezeim közé veszem szép arcát, és mélyen a szemeibe nézek. Egyszer már megbeszéltük, hogy ezentúl elmondok neki mindent, amit tudnia kell. Most is így lesz.

- Holnap elkezdődik. Megtámadjuk a Város Urát, és jó eséllyel elpusztítjuk. A rivális vérfarkas király pedig sakkbábuként fog a kezemre játszani, ne akard tudni miért és hogyan. Mindezek miatt ez a hely már nem biztonságos neked, így még hajnal előtt egy biztonságos helyre vitetlek két leghűségesebb emberemmel.

- Ne... – suttogja, ajkai remegnek. Letörlöm hüvelyujjaimmal a könnyeket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valakit azért látok sírni, mert elküldöm magamtól. Senki nem szeretett még engem ennyire, ahogy én sem szerettem mást még így.

- Egy kis hegyi faluban fogsz élni, van ott egy házam. Álnéven vettem, te is hamis papírokat kapsz majd, és annyi pénzt, amellyel boldogan élhetsz akár életed végéig is.

- Ne... William...

- Rajzolhatod a mesekönyveidet, békében élhetsz, távol a veszélytől.

- Kérlek...

- Ha pedig véget ér a háború, megkereslek.

- Nem akarok elmenni...

Mintha meg sem hallanám, csak folytatom tovább, könyörtelenül. Belül mintha éles karmok marcangolnának, de tántoríthatatlan vagyok.

- Ha nem jelentkezem... Akkor azt teszel amit csak akarsz. A világ nem tud rólad, új életet kezdhetsz, elfelejtheted a sok borzalmat, amit...

- Nem! – kiáltja a nyakamba kapaszkodva, könnyes arcocskáját mellkasomba fúrva. – Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem!

Lefejtem magamról a karjait, és állánál fogva felemelem a fejét. Egy csókkal fojtom bele az ellenkező szavakat.

- Soha nem menj nagyobb városba, ahol vérfarkasok élnek, nehogy egy falka beszippantson és rabszolgává tegyen, ahogy én is tenném vagy bárki más. Ígérd meg, Timo... ígérd meg, hogy túléled és boldog leszel, bármi is történik.

Zokogva bólint egyet, de ez nekem nem elég.

- Ígérd meg!

Timothy:

- Holnap elkezdődik. Megtámadjuk a Város Urát, és jó eséllyel elpusztítjuk. A rivális vérfarkas király pedig sakkbábuként fog a kezemre játszani, ne akard tudni miért és hogyan. Mindezek miatt ez a hely már nem biztonságos neked, így még hajnal előtt egy biztonságos helyre vitetlek két leghűségesebb emberemmel.
Remegve hallgatom szavait, egyre inkább elmerülve a kétségbeesés hatalmas hullámaiban. Holnap? Miért ilyen korán? Azt hittem van még egy kis időnk. Még éppen... még éppen hogy csak kezdtem megszokni ezt az egészet. Kezdtem megszokni, hogy már nem gyűlölöm. Miért pont most? Miért akar elküldeni? Ostobaság, hiszen én ott nem vagyok biztonságban! Engem csak ő védhet meg, vele akarok maradni. Most azonnal verje ki a fejéből ez a buta ötletet... én nem fogom itt hagyni, hiába mond ilyeneket.
- Ne... - suttogom halkan, csak ennyi ellenkezésre telik. Mintha valaki csomót kötött volna a torkomra. Egy óriási, hideg csomót, ami még könnyeket is gyárt. Miért kell elküldenie? Nem érti, hogy ez nekem csak rossz? Nem érdekel a biztonság... Akár a pincékben lévő egyik kamrába is bezárhat, csak közel maradjak hozzá, csak láthassam, érezhessem, akár pillanatokra is. Én nem bírom itt hagyni. Szinte hozzá nőttem... köré fonódott az egész életem. A gyűlöletet egy vékony vonal választja el a szeretettől, ez a vonal nálam már rég nincsen. Sosem hittem volna hogy megszeretem, de most... senki más nem ismeri azt oldalát... csak nekem mutatja meg... talán pont ezt tartja gyengeségnek... talán pont ezért akar minél messzebb tudni magától. Az egész ürügy arra, hogy megszabaduljon tőlem.
Letörli könnyeim, annyira végtelenül gyengéden, mintha nem is az a William lenne, akit megismertem. Miért csinálja ezt? Miért kell ennyire kedvesnek lennie, ha pont most akar elküldeni? Bárcsak utálnám... akkor nem szorulna össze szívem a puszta gondolatra is.
- Egy kis hegyi faluban fogsz élni, van ott egy házam. Álnéven vettem, te is hamis papírokat kapsz majd, és annyi pénzt, amellyel boldogan élhetsz akár életed végéig is.
Könnyek egyre sűrűbb fátyla takarja el előlem a komor arcot. Összerezzenek, mintha belém rúgott volna. Újra. Pedig már a földön feküdtem. Ház... hamis papírok... életem végig... Végig gondolta ő hogy mit mond? Tisztában van, hogy mennyire kínoz szavaival? Nem akarom, hogy folytassa...
- Ne... William... - meg sem hallja könyörgésem, rezzenéstelen arccal folytatja. Mintha nem érezne... mintha ismét a régi lenne...
- Rajzolhatod a mesekönyveidet, békében élhetsz, távol a veszélytől - visítva tapasztanám be füleim, hogy egy szavát se halljam. Hogy képzelheti? Hogy juthat eszébe, hogy én nélküle élhetek? Neki nem jelent annyit ez az egész, mint nekem? Csak én vagyok ennyire érzékeny? Csak én vagyok ennyire szerencsétlen?
- Kérlek...
- Ha pedig véget ér a háború, megkereslek.
Sírás rázza egész testemet. Ha véget ér. Ki tudja mikor? Ki garantálja, hogy újra láthatom? Nem akarom, hogy megkeressen, nem akarom, hogy legyen oka keresni. Itt maradok. Addig csüngök rajta, amíg csak lehet. Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz ha meghal? Gyomrom egészen apróra ugrik, már csak a puszta gondolatára is, hogy elveszíthetem.
- Nem akarok elmenni...
- Ha nem jelentkezem... Akkor azt teszel, amit csak akarsz. A világ nem tud rólad, új életet kezdhetsz, elfelejtheted a sok borzalmat, amit...
- Nem! - kétségbeesett kiáltással vágok közbe, nyakát átölelve fúrom könnyes arcomat mellkasába. Ne folytassa! Jelentkezni fog... nem akarok új életet... én vele akarok maradni! Nem érdekel a sok szörnyűség, legalább azokban az emlékekben is szerepel. Nem akarok elfelejteni semmit! Nem akarom itt hagyni! Nem akarom, hogy ilyenek egyáltalán az eszébe jussanak. Úgy ismételgetem ezt az egy szót, mintha segítene... mintha bármin változtatna... pedig nem fog... nem...
Finoman távolabb taszít magától, fölemeli fejem, és vadul tapad ajkaimra. Most ez sem tud megnyugtatni. Félek... nem akarok egyedül maradni. Nem akarom, hogy elszakítson magától, nem akarom, hogy egy ismeretlen, távoli helyre száműzzön. Nekem szükségem van ezekre a csókokra. Szükségem van ezekre az érintésekre. Szükségem van rá.
- Soha nem menj nagyobb városba, ahol vérfarkasok élnek, nehogy egy falka beszippantson és rabszolgává tegyen, ahogy én is tenném vagy bárki más. Ígérd meg, Timo... ígérd meg, hogy túléled és boldog leszel, bármi is történik.
Torkom összeszorul, képtelen vagyok válaszolni. Képtelen vagyok elképzelni. Nem megyek nagy városba. Nem, mert itt maradok. Én ehhez a falkához tartozok. Sokáig tartott, míg beletörődtem, de ők az én családom. Nem akarom megint elveszteni a családom. Nem...
  Bármennyire rosszul esik, bólintanom kell. Zokogva, kétségbeesetten, könyörgő szemekkel, de bólintanom kell. Mert ezt várja el tőlem. Mert tudom, hogy értem teszi... akármennyire is rossz számomra...
- Ígérd meg!
Hangja nem durva, de ellentmondást nem tűrő. Tudom, hogy addig nem nyugszik, míg ki nem mondom. De ha megígérem, akkor... akkor nem változtathatok rajta. Akkor kötni fog a szavam. Akkor túl kell élnem... boldogan... ami lehetetlen. Istenem... Szorosan lehunyom szemeim, igyekszem átpréselni torkomon ezt az egyetlen szót. Nem tudom mennyire érteni zokogásomtól, nem tudom mennyire hallja, de jobban nem megy. Nem tudom... nem akarom.
- Íg-ígérem.
- Jólvan - halkan morogva veti magát ismét ajkaimra, karjaiba kapva emel föl, egy percre sem szakadva el tőlem. Tudom mi jön. Tudom mit szeretne. Egy búcsú éjszakát. Érzem vágyát, de... de én nem akarom, hogy búcsú legyen. Nem akarom abban a tudatban megtenni, hogy ez az utolsó. Nem, és nem...
Letesz a puha ágyra, mellém heveredik, én azonnal, remegő tagokkal mászok fölé, és tapadok ajkaira. Könnyeimet nem tudom megállítani. Külön életet élve, maguktól áztatják bőrömet. Még mindig képtelen vagyok elhinni. Nem lehet. Nem lehet, hogy ez az utolsó esténk. Nem lehet.
Nem engedem, hogy fordítson a helyzeten. Ki akarom használni. Még utoljára... még utoljára magamba akarom zárni minden emlékét. Bőre tapintását, illatát, ízét. Minden mozdulatát, hangját. Mindent. Mindent, ami ő maga. Széttárom ingét, szinte kétségbeesetten csókolgatom mellkasát. A jól ismert tetoválás minden vonalát, minden egyes részét igyekszem gondolataimba vésni. A régi hegeket, a megfeszülő izmok minden rezdülését csókjaimmal igyekszem magamba szívni. Túl nagy feladat, de... de nem tehetek mást. Nem akarom itt hagyni. Így próbálom elhitetni magammal hogy álom. Ő tényleg itt van, és itt is fog maradni. Minden szava egy ostoba képzelgés volt. Nem lehettek igazak.
Segítséggel ugyan, de megszabadítom utolsó ruhadarabjaitól. Halkan nyöszörgök, ahogy felhevült bőrünk összesimul. Ujjaim vágya köré fonódnak miközben lassan számba veszem. Lehunyt szemmel, némán sírva kényeztetem. Utoljára magamba vésve ízét, ahogy ajkaim közt lüktet. Csak miattam. De ha ennyire vágyik rám, akkor miért... akkor miért kell ezt tennie? Nem értelek... William...
Visszamászok arcához, boldogan fogadva vad csókját, és hogy maga alá gyűr. Átölelem nyakát, hozzá bújok, mintha soha nem akarnám elengedni. Nem is akarom. Azt akarom, hogy örökre így maradjunk. Zihálását akarom hallani, a belőle áradó szenvedélyt, és erőt akarom érezni. Azt akarom, hogy boldog legyen. Hogy olyan lehessen az utolsó, amit ő szeret. Ami őt boldoggá teszi. Ha ő boldog, én is az leszek.
- William... ne finomkodj... kérlek... - vágytól örvénylő tekintete egy pillanatig értetlenül csillog, de könnyes mosollyal biztosítom. Jól hallotta. Tényleg ezt szeretném. Erre van szükségem. Erre, mert tudom, hogy ő ezt szereti. Tudom, hogy ilyenkor önmaga. És én az igazi Williamre szeretnék emlékezni. Vagy... nem tudom... nem érdekel. Azt csinál, amit akar. Engem csak az a gyönyör érdekel, amit nyújtani tud. Amit nyújtani fog... most utoljára... utoljára...

oOoOo

- Timo... menned kell - halk suttogás rángat ki felületes álmomból. Arcomat még jobban belefúrom a finom, meleg, William illatú mellkasba. Ne... nem akarom... kérlek...
- Csak egy kicsit még... hogy maradjak... nem akarok menni. Nem... - nyöszörögve próbálom visszatartani könnyeim, de nem megy. Sem ez, sem a meggyőzés. Tűröm, hogy fölkeljen, magával húzva engem is. Tűröm, hogy fölöltöztessen, tűröm hogy magával cipeljen a folyosóra. Tűröm, mert tűrnöm kell.
Derekamat átkarolva, szinte cipel. Lábaim, józan eszem, mindenem tiltakozik. Rongybabaként hagyom magam. Mintha csak azt várnám, hogy meggondolja magát. Bárcsak ezt tenné. Bárcsak ne kéne itt hagynom. Szükségem van rá, és tudom, hogy neki is rám. Nem mondja ki, de tudom. Akkor miért kell mindkettőnket ezzel kínoznia?
Hamar kiérünk az udvarra. Túl hamar. Olyan csendes minden, még mindenki alszik. Miért nem csinálhatjuk azt mi is? Felejtsük el ezt az egész "biztonságos helyre kell menned" dolgot, és maradjunk itt. Mindketten. Vagy mind a ketten menjünk el abba a hegyi faluba. Én azt szeretném, hogy ő is biztonságban legyen. Mellettem.
Megállunk a fekete autó mellett, kinyitja ajtaját, de még mielőtt eszébe jutna belökni, megölelem. Karjaim derekára fonom, kérlelő tekintettel nézek föl rá. Érzem, hogy a könnyek ismét végig mardossák arcom. Nem tehetek róla... annyira fáj.
- William... kérlek gondold még át... én... mi... ne... - ajkaimra tapadva fojtja belém a szót. Vad és szenvedélyes, mintha... mintha... nem! Nem lehet ez az utolsó. Nincs szó örök búcsúról. Nem lehet... nem lehet, hogy soha többet nem érezhetem, nem lehet...
Hirtelen taszít el magától, az autó hátsó ülésére huppanva pislogok fel rá könnyes szemeimmel. Mondanom kéne valamit, de... de... nem megy. Sárga szemeiből semmit sem tudok kiolvasni. Csak nézünk egymásra, egyikünk sem szól, míg be nem vágódik az ajtó. Mintha torkomban is föloldódna a gombóc. Hangos zokogásba kezdek, összekuporodom az ülésen, közben hallom, hogy elindul az autó. Miért nem tudtam megszólalni? Miért nem tudtunk elbúcsúzni? Miért kellett volna egyáltalán elbúcsúznunk? Ez az egész... az egész egy rossz álom... egy nagyon rossz álom... William...

oOoOo

Repülő, majd egy újabb autó. A táj változik, minden más olyan, mint eddig. Sivár, üres, fájdalmas. Néha megállunk tankolni, olyankor vesznek ételt, de én képtelen vagyok akár egy falatot is letuszkolni összeszorult torkomon. Bágyadtan meredek az egyre sötétebb tájra. Esteledik, egész nap úton voltunk. Olyan messze lehetünk. Ezek a nagy, zord hegyek egyáltalán nem ismerősek. Azt tudom, hogy elzárnak Williamtől. Magas, megmászhatatlan falak, amik egyre csak épülnek közénk. Olyan, mintha minden egyes méterrel nagyobb súly rakódna szívemre. Mázsás súlyok.
- Enned kéne valamit. Ennyire nem szörnyű az egész. Nem kell játszanod a hattyú halálát.
Lassan fordítom az elöl ülő nők felé fejemet. AZ anyós ülésen utazó mered rám gúnyos, gyűlölködő szemekkel. Ő gyűlölködik? Nekem kéne. Nem is tudja mit mondott. Fogalma sincsen róla. Nem szörnyű? Legszívesebben ráordítanék, rajta tölteném ki keservemet, de az nem lenne hozzám illő. Így marad a rekedtes, halk suttogás.
- Honnan tudod milyen? Van már társa bármelyikőtöknek? Tudjátok már milyen vele lenni, és milyen elszakadni tőle? - szavaim hallatán zavarba jönnek. Még a sofőr is hátranéz egy röpke pillanatra. Nem tudnak mit mondani. Érzem zavarukat, látom rajtuk a tanácstalanságot. - Ezek szerint nincs miről beszélnünk - ismét visszafordulok az ablak felé, sűrű fájdalmamba burkolózva. Nem szólnak többet, de egyáltalán nem érdekel. Egyedül azt akarom, hogy visszavigyenek. Hogy megforduljon ez az autó, és újra William karjai közé vethessem magam. De ez nem lehet. Ő sem akarja már. Ezért küldött el. Hogy eltűnjön az egyetlen dolog, ami gyengévé teheti. Eltűnjön a legnagyobb akadály a teljes uralom útjából. Csak egy púp voltam a hátán. Egy púp, amit vágyai kiélésére használhatott.
Lehunyom szemeim, és újra utat engedek könnyeimnek. Szinte égetik arcom, mintha forróak lennének. Annyira fáj ez az egész. Nem fogom bírni. Nem...
 
oOoOo

Felszínes bóbiskolásomból ajtó csapódása riaszt föl. Megálltunk. Határozottan nem mozgunk. Kinyitom szemeim, de nem sok a változás. Csak sötétséget látok, már a kocsi fényei sem égnek. Mi történt? Hol vagyunk? Megérkeztünk végre? Végre... így is egy teljes nap volt. Pedig repülővel is utaztunk... Tényleg a világ végén lehetek. Melyik hegységbe hozhatott? Melyik földrészre? Milyen messze lehetek tőle? Hány száz, vagy hány ezer kilométerre?
Kinyílik az ajtó, és finoman kirángatnak az ülésről. A kemény föld helyett puha hó ropog talpaim alatt. A levegő tiszta, hűvös sokkal másabb mint eddig. Milyen magasan lehetünk? Ez is csak még messzebb vitt Williamtől. Vissza akarok menni. Nem szeretem ezt a helyett.
Szemeim lassan hozzászoknak a sötéthez, így kicsit bátrabban pillantok körbe. Ez az egész hely olyan... olyan... taszító, üres. Ha egyszer vele jöttem volna ide, ha egyszer közösen jövünk pihenni, akkor azt mondanám gyönyörű. De így csak egy kihalt, havas puszta az egész. Talán jó hogy nem jártunk itt korábban. Legalább fájdalmas emlékeket nem tud fölidézni. Nem tudom olyan könnyen elképzelni, de így is kibírhatatlan szenvedés lesz.
- Itt vannak a ház kulcsai. A csomagjaid, az irataid, és minden, amire szükséged van, odabent vár. A várost arra találod, nincs olyan messze. Innentől magadról kell gondoskodnod - elkeseredve, a kulcsokat szorongatva meredek rájuk. Arcuk még mindig kifejezéstelen, pedig általában nem tagadják, hogy gyűlölnek. Pedig az egész falka így gondolja. De már nem is érdekel, az egyetlen fontos dolog, hogy visszakerüljek Williamhez. Nem fog érdekelni ki mit gondol, nem fog érdekelni, ha akár megölni is megpróbálnak, én bármit vállalok. Bármit...
- Kérlek... kérlek vigyetek vissza... - suttogom halkan, a hóba térdelve hajtom le fejem, meghunyászkodva amennyire csak tudok. - Én nem fogom itt kibírni. Megteszek bármit amit kértek, csak vigyetek vissza! Kérlek titeket... könyörgöm! - a végét már szinte kiabálom, hangom keserves zokogásba fullad. Hideg van, fázom, de nem a hó teszi, és nem is a hűvös levegő. A felgyülemlett keserűség, kétségbeesés és fájdalom hűt le, mint egy-egy óriási jéghegy. Könnyeim marják arcomat, ahogy a keserves gondolatok is marcangolják józan eszem. Ez már talán az őrület határa. Képtelen vagyok elviselni ezt a gondolatot. Képtelen vagyok elviselni, hogy itt kell maradnom. Minden érzékem tiltakozik. Ösztöneim vadul üvöltve követelik közelségét. Nekem mellette a helyem. Ott kéne lennem vele, és megtenni mindent, amit csak tudok. Nem hiszem el, hogy ez a legjobb megoldás. Nem tudom elhinni, hogy ez őt boldoggá teszi. Én itt nem vagyok biztonságban, nem tudok itt élni! Miért nem képes ezt senki megérteni rajtam kívül?! Miért nem tudja senki átérezni, amit én?! Miért kell mindenkinek úgy viselkednie, mintha csupán egy egyszerű különtöltött éjszakáról lenne szó? Ez más. Nem tudom mi van vele, nem tudom mi történik, és nem tudom, hogy egyáltalán viszontláthatom e még. Úgy hánykódom a kétségek közt, mint egy elszabadult kis csónak a viharos tengeren. Ha túl sokáig lesz így, egy sziklának útközbe fogok darabokra törni.
- Minden jót Timothy - ne... nem tehetik ezt... ne...
Remegve, hangosan zokogva hallgatom ahogy beindul a motor, a kerekek halkan csikorogva indulnak el a nehéz terepen, magukkal víve az utolsó dolgot, ami a falkához kötött. Az utolsót, ami még tartotta bennem a reményt. Az utolsót, ami még hazavihetett volna. Igen, haza. Vissza akarom kapni az életem. Nem a régit, attól már elbúcsúztam. Új helyem van, ahol jól érem magam, fontos vagyok, biztonságban lehetek. Williammel. Most már viszont... se családom, se falka, se a korábbi életem, se a társam. Mi lettem? Egy egyszerű, szerencsétlen ember... nem is... szörnyeteg, aki mindenét elvesztette, és hátralevő életében a puszta szenvedésen kívül semmi sem vár rá. William azt kérte, éljem túl, és legyek boldog. Megígértem, hogy megteszem, de... de csak mellette tudok igazán boldog lenni. Olyan ez, mint egy két élű kés. akárhogy forgatom, mindenképpen megsebez. Hiába tettem ígéretet, nem tudom betartani. Képtelen vagyok boldog életet élni. Képtelen... talán egyedül a túlélés megy. Túlélem azért, hogy szenvedhessek. Hogy minden pillanatban az emlékével kínozhassam magam.
Szipogva állok föl, és bizonytalanul pillantok körbe. Az egyik irányban távoli fények jelzik az apró falu pontos helyét. Szerencsére messze van, így nem kell szomszédoktól tartani. Talán pont ezért választotta William is ezt a helyet. Hogy teljes nyugalom legyen. Kétlem, hogy valaha látni fogja, pedig olyan jó lenne.
Heves fejrázással indulok meg a ház felé. Már úgy gondolkodom, mintha meghalt volna. Pedig még nem... vagyis nem tudom. Az első ütközet már megvolt. Vajon hányan haltak meg? És kik? Mi jutottunk közelebb a győzelemhez, vagy a vámpírok? Tudatlanság... életem végéig ebben kell vergődnöm.
Sokáig szenvedek a kulccsal, míg végül sikerül bejutnom. Ugyanolyan sötét van, mint odakint, de nem akarom felkapcsolni a lámpát. Nem akarom látni ezt a helyet. Nem akarok kipakolni, és nem akarok tudni semmiről. Remélnem kell, hogy holnap értem jönnek. Elég csak leülni, és várni. Nem kell megbarátkoznom a hellyel, nem kell fölfedeznem. Ige, így lesz a helyes.
Céltudatosan megyek a nappali irányába, ahol várnak csomagjaim. Remek, így tényleg nem kell túl sok helyre mennem. Összekuporodok a kanapén, és kimeredek a nagy üveg teraszajtókon. Egy erdőre néznek. Erdő... mindenre gondolt. Itt biztonságban lehetek telihold idején. Illetve... az emberek biztonságban lehetnek tőlem.
Átölelem térdeim, és lehunyom szemeim. Aludni képtelen vagyok, de így könnyebb. Könnyebb várni, és remélni. Könnyebb elhinni, hogy jóra fordul minden. Talán órák kérdése... vagy napoké...

oOoOo

Hiába volt minden. Én próbáltam, de reményeim szertefoszlottak. Két hét. Már két hete nem tudok semmiről. Olyan vagyok, mint egy járkáló halott. Nem érzek magamban életerőt. Alig eszem, és alszom. A konyha, a nappali, és a mosdó között mozgok, a ház többi részét képtelen voltam megnézni. Egyszerűen... nem érdekel. Ahogy az új irataim sem. Még nem néztem beléjük. Nem is akarom tudni. Én a régi Timothy maradok, és ezen nem változtatnak egyszerű papírok. Nem érdekel mit mondott William. William...
Könnyezve kuporgok, vállaim rázkódnak a sírástól. Olyan vagyok, mint egy árva gyerek, aki semmire sem képes. A szülei nélkül kínlódik, sír, és szinte meghal. Hiába ígértem meg... ha így megy tovább, előbb-utóbb föladom. Túl nagy az űr amit be kéne tölteni. Túl nagy a seb, amit William hagyott maga után, képtelenség összevarrni, ahogy darabokra tört szívemet sem lehet újra egybe ragasztani.
Semmit sem tudok. Amióta itt hagytak, megszűnt a kapcsolat. Nem kerestek, és én sem tudom őket. Talán mindenki meghalt. Vesztettünk, és tényleg egyedül maradtam. Nem... ebbe nem tudok belegondolni. Elképzelni azt a rengeteg kínt, fájdalmat, vért és halottat, közöttük a jól ismert sárga szempárt, ami most üresen, tompán csillog, akár egy üveggyöngy...
- NEM! - hangosan fölzokogva szorítom össze szemei, térdeimet átölelve ringatom magam, de nem segít. Olyan zűrzavart, olyan fájdalmat kéne legyűrnöm, amit egyedül nem megy. Egyedül nem. De én már örökre egyedül maradok. Ha szerencsém van, akkor meghalok Williammel együtt. Olyan sokat nem tudok erről az egészről. Olyan kevés időnk volt együtt. De... de ha a természet kegyes, akkor nem hagyja egyedül szenvedni egy társát vesztett farkast. Így kell lenni. Hinni akarom, hogy így van.

Napról napra egy sápadtabb, ijesztően összetört Timothy néz rám a fürdőszoba tükréből. Talán sosem néztem még ki ennyire szörnyen. Arcom beesett, tincseim is a szokásosnál jóval hosszabbak, kócosabbak. Nyakamon a heg halványan még mindig látszik, talán örökre ott is fog maradni. Nem érdekel. Már az sem érdekelne, ha megint ezt tenné velem. Nem érdekelne, mert ha ezt teszi, akkor legalább velem van. Bármilyen kín, büntetés amit valaha kiszabott rám, nem volt ennyire szörnyű. Semmi sem lehet ennyire kínzó, semmi sem tudhat ennyire felemészteni. A magány ugyanis ezt teszi. Szép lassan, éles fogú szörnyeteg módjára rág szét belülről, szívemet hagyva a végére, hogy sokáig szenvedjek. És ez csak egyre rosszabb lesz. Főleg... főleg, hogy közeledik az újabb telihold. Az első, amit egyedül kéne átvészelnem. Amire nem vagyok képes. Eddig mindig volt mellettem valaki. William, Ian, bárki... Bárki aki vigyázott rám, vadászott helyettem, velem volt. Most nincs itt senki. Egyedül kéne boldogulnom. Egyedül kéne kordában tartani szörnyetegem. Egyedül kéne megölnöm egy élőlényt. Nem. Ez nekem sosem menne. Szükségem van Williamre. Vissza akarom kapni. Nem csak ezért. Én... én... nem bírom nélküle. Nem tudok másra gondolni. Minden nap, minden órában ugyanazok a gondlatok ostromolják az utolsó kis reményem köré húzott falakat. Ugyanazok a gondolatok. A halál, gyilkolás, magány, kín. Ha lehunyom szeme, nem látok mást, csak vérmezőt. Hiába próbálok boldog pillanatokat felidézni, túl kevés volt. Túl kevés volt ahhoz, hogy ezt elnyomhassa. Talán évtizedek boldog pillanataival sem érnék semmit. Itt már csak William segíthet. William... Tényleg csak rá tudok gondolni. Minden csak rá emlékeztet, minden dologról ő ugrik be. Ez talán már beteges. Ha erősebb lennék, akkor biztos nem viselne meg ennyire. De nem vagyok erős. Gyámoltalanság, és gyengeség... csupán ez az, amivel gazdálkodhatok.
Egy levél, egy telefon, egy üzenet, bármi. Bármi, amiben hírt kaphatnék, magamhoz térítene. Bármi ami eloszlatná a kétség sűrű, átláthatatlan felhőjét. Ha rossz hír, azt is tudni akarom. Tudni akarom, mert onnantól nincs értelme szenvedni és várni. Onnantól már csak Szenvedni kell. Dupla annyit, kétszer olyan kínzón.
Sóhajtva lépek ki a házból, talpam alatt ropog a hó. Lépteim bizonytalanok, félek, hogy bármikor eleshetek, de... de szükségem van a sétára. Talán az erdő megnyugtató illata. Talán az segít egy keveset. Az valamelyest az otthon érzését kelti. Valamelyest elhiteti velem, hogy minden rendben lesz. Hogy nincs okom ennyire összetörni.
Kimerülten kuporodok le az egyik óriás tövébe. Nem haladtan olyan sokat, de az elmúlt idő sokat kivett belőle. Nem ettem, nem csináltam semmit. Nem is volt kedvem semmihez. Lehunyom szemeim, mélyen magamba szívom a fák, növények, minden élőlény illatát. A hótól eltekintve olyan, mintha otthon lennék. Olyan, mintha William itt lenne valahol a közelemben. Olyan, mintha nem lennék egyedül. Pedig magam vagyok... és valószínűleg így is marad ez az egész. Nélküle kell túlélnem. Nem tudom mi lesz így velem.
Szipogva, sírástól rázkódva ölelem át térdeim. William...

 

William, a Handor Klán királya


 

 

 

 

Sóvárgok.

 

Tekintetem elkalandozik a hajnali horizonton, ablakom párkányába vájnak karmaim.

 

Mióta kínzom magam minden szabad percemben az emlékeimmel? Már nem tudom. Amióta Timo elment, nem számolom a napokat, sem a perceket, mert megfogadtam magamban, hogy nem adom át magam a hiánya miatti... kínnak. Mégis, ahányszor csak van egy kis időm, amit pihenéssel tölthetnék, az emlékeimmel kínzom elmémet.

 

Kurva életbe.

 

Az utolsó éjszakánk együtt, az maga volt a menny és a pokol. Mindenemet odaadtam, beleadtam abba a néhány órába, lemeztelenítettem a lelkemet, nem volt semmi, amit ne mutattam volna meg neki. A legvadabb szörnyemet, és a leggyengédebb, legszeretőbb énemet. Annyira, annyira gyönyörű volt a karjaimban, amikor könnyezve adta át magát a gyönyörnek...

 

Kurva életbe.

 

A gondok súlyosan terhelik vállaimat, nem engedhetem meg magamnak a szenvedés luxusát.

 

Majd ha veszítek, és lemészárolnak... akkor majd a sírban merenghetek amennyi jólesik.

 

Megperdülök, és a szétvert, ripityára tört berendezést nézem a hálószobámban. Csak a paplanom van épségben és a párnám, amely a földön hever a sarokban. Azon alszom minden éjjel, mert még őrzi Timo illatát. Ha ez nem lenne, már megőrültem volna.

 

Kopognak az ajtón.

 

Mennem kell, ma éjjel a két vérfarkas klán, a varázslók és a szövetséges likantrópok együttes erővel támadást intéznek Avaron ellen. Armand kis szerelme a zsinór, amellyel őt rángathatom. Nagyon hasznos kis zsinór... Az enyémet Timo-nak hívják, és ő is kiváló zsinór lenne, ha nem rejtettem volna el jó messzire. Távol minden veszélytől. A gondolat, hogy biztonságban van, erőt ad. A tudat pedig, hogy olyan kibaszott nagy távolság van köztünk, megőrjít. Mégis tiszta, hűvös fejjel kell gondolkodnom, nem adhatom fel. Az utolsó percig küzdeni fogok, ha veszíteni fogunk, akkor is.

 

Elszántan fordulok az ajtó felé, és elindulok kifelé. Már várnak rám.

 

Ma éjjel... ma éjjel minden eldől.

 

Timo.

 

Timo.

 

Halkan felnyüszítve hunyom be szemeimet, szemeim előtt felsejlik szép arca, kedves mosolya.

 

 

***

 

 

A reggeli időszak a legideálisabb a vámpírvadászatra.

 

Széles vigyorral sétálok a királyi kastélyt körülvevő magas vaskerítéshez, majd szembefordulok a rengeteg vérfarkassal és boszorkánnyal. Enyém az épület déli bejárata, a többi boszorkány megosztva, egyenlően nagy erőkkel fogja ostromolni minden oldalról.

 

Armand még nincs itt, a farkasai sem. Szemeim megakadnak Damian jégkék tekintetén.

 

- Hol a királyod?

- Gyengélkedik. Később csatlakozik majd az egész klánnal.

 

Gúnyosan elhúzom a számat, majd legyintek és hosszú, fekete bőrkabátom zsebébe mélyesztem kezeimet. Ha Armand ilyen puhapöcsű, akkor meg is érdemli hogy kimarad a dicsőségből. Ekkora túlerővel szemben lehetetlen győznie a vámpírok királyának.

 

- Nincs kedvetek megfosztani valakit a koronától, fiúk? – kiáltom jókedvűen. Hangos helyeslés és harci vonyítás a válasz.

 

Ordításomtól megremeg a levegő, hangom eltorzul, amint átalakulok, és nagy mancsommal egyszerűen félresöpröm a vaskerítést.

 

 

- Támadás!!!

 

 

***

 

 

Vér.

 

Hús.

 

Égett hús.

 

- Kurva büdösek a napon sülő vérszívók, mi? – vigyorog rám egyik farkasom, ami inkább vicsornak tűnik.

 

A fél palota romokban hever, az égő vámpírtestek felgyújtják az épületet, a teljes déli szárny megsemmisül. Távolról hallani a boszorkányok harcának zajait. Villámcsapások, szélvihar, robbanások, sikolyok. Úgy tudom sziréneket is szereztek, remélem nem futok össze egyikükkel sem, mert még szükségem van a szívemre. Túl vérszomjasak, és a mellkasból kitépett, még dobogó szív a kedvenc csemegéjük. Úgy eszegetik, mint más az almát, bazdmeg. Ilyet se látni gyakran.

 

Újabb, legyengült de veszélyes vámpírcsorda áramlik ki az ajtókon, ahogy beljebb haladunk.

 

A trónterem.

 

Büszkén lépek be, körmeim csikordulnak a csillogó márványpadlón, mély barázdákat szántok beléjük, majd megrázom magam, hogy megszabaduljak a szőrömre tapadó vértől és húscafatoktól. Sárgán izzó szemeimet a trónon ülő királyra függesztem, aki körül mind ott állnak a boszorkányok. Néhányan az ujjukat, a többség a varázsbotját szegezi rá, így tartják sakkban. Körülöttük rengeteg halott és sebesült test fekszik egymáson, több rétegben, mint egy kibaszott rakott krumpli. Hullákból.

 

- Felség – szólítom meg gúnyosan, torz hangom megtöri a csendet amely fogadott. Felém fordulnak a bíborvörös szemek, arca hűvös és nyugodt. A nap nem árt neki. Megborzongok. Ősi erő és hatalom veszi körül, külseje még engem is megrémít, hegyes fülei, vörösen izzó szemei és a legkülönösebb, hogy minden foga hegyes. – Hú, már elfelejtettem, milyen randa is vagy.

Nem foglalkozik velem, válaszra sem méltat, tekintetét ismét a boszorkány-mester felé fordítja. Még én is tudom, a sok ember közül, aki háttal áll nekem, melyik ő. Rengar. Évszázadokon át félték a nevét, utoljára a sötét középkorban uralkodott a világon. Idáig érzem hatalmas és sötét erejét, mély és végtelen gonosz áramlik belőle. Mégis, sokkal de sokkal jobb lesz, ha ő fog uralkodni. Hogy miért? Mert mellette kurva nagy hatalmam lesz nekem is. Én pedig szeretem a hatalmat, de nagyon. Ennél már csak egy valamit szeretek jobban. Vagyis inkább valakit.

 

Avaron lágy, kedves hangja kúszik a tudatomba, érzem a benne lapuló csábító mágiát.

- Évszázados béke és jólét ér véget, ha engeditek, hogy ez a gonosz és őrült varázsló legyen az új uralkodó.

Nem veszem fel, ez csak ügyes próbálkozás, hogy átállítsa magához a gyengéket. A likantrópokra nem hat, csak néhányra. Ők zavartan rázzák busa fejüket, de ahogy az erősebb hímek rájuk morrannak, észhez térnek.

Közelebb sétálok, izzó szemeimet ráfüggesztem, úgy hallgatom mivel próbálkozik. A túlerő hatalmas, semmi esélye. A vámpírjait valószínűleg már mind elpusztítottuk.

- A likantrópok nélkül semmire sem jutottatok volna, és örökké nem fognak engedelmeskedni nektek. Nyilván rájöttetek már, mennyire hűséges a természetük – mosolyodik el megvetően.

A boszorkány-mester sziszegő, varjúhoz hasonló hangja karcolja végig az idegeimet. Ez a nevetés... Hú de örülök, hogy nem sűrűn találkozom vele! Kurva erős, és gonosz.

 

Ekkor hangos ordítás szűrődik be odakintről. Megperdülök, és a farkasaimra rontó csordát meglátva ledermedek. Élükön egy nagy fekete vérfarkas.

Sokan vannak... nagyon sokan.

- Mi a jó büdös... franc...? – kérdem morogva. Visszapillantok Avaron arcára, aki csak mosolyogva szemléli a mészárlást, majd az összezavarodott boszorkányokra.

 

A nagy és fekete farkas megáll előttem, harcra készen hátracsapva füleit.

- Ki a fasz vagy te? – vicsorgok rá. Megnyalja véres pofáját, körmével végigszánt a márványon. Ugyanakkora mit én. Talán az ereje is annyi, ha nem nagyobb.

- Nem ismersz fel? – kérdezi, de látja a választ szemeimben. – Brandon vagyok. Az Lycan Klán új királya.

Két egész másodpercig tart, amíg felfogom.

- Hogy a picsába? Te, a leghűségesebb alfája... megölted őt?

- Nem. Egyszerűen csak úgy döntöttünk közösen, hogy ebben az állapotban nem képes objektív döntést hozni, és a Klán érdekeit nézni. Ha megöltelek téged, és visszaszereztem a társát, akkor ismét ő hordja a koronát.

 

Lassan körözni kezdünk egymás körül. Amíg farkasaink körülöttünk harcolnak, és Avaron a boszorkányokat henteli a hangok alapján, mi csak egymást figyeljük. A gyengéket tapogatjuk, ki-ki törünk, majd ismét vissza. Abban a pillanatban, amikor egy hangos, fülsüketítő ordítás tör ki, mintha jel lenne, egymásnak esünk. Szőrbe és húsba marnak agyaraim, én is érzem ahogy oldalamba hasít a fájdalom. Erős. Rohadt erős. És gyors.

 

Vérem az övével keveredik, mancsunk meg-megcsúszik benne, ahogy szinte nyugodtan csordogál a márványon. Körülöttünk őrület, mindenhol sikolyok és ordítások hangja, vér és hús.

 

Szemem sarkából látom, hogy a király a boszorkány-mesterrel küzd, erejük fojtogatóan áramlik körénk, de nincs idő lazítani. Brandon nagyon jól harcol. Egy óvatlan pillanatban azonban sikerül a nyakát elmarnom, és fogaim alatt a hússzövetek, inak és a csontok összepréselődnek. Nem ölöm meg, csak tartom.

 

Figyelem ahogy a boszorkány-mester alulmarad a vámpírkirállyal szemben, a többi boszi holtan fetreng a földön, fej nélkül. Avaron nagyon kegyetlen tud lenni, kedvelném is, ha nem lenne érdekem a halála. Ó a fenébe!

 

Dühösen felmordulok, amikor Rengar hirtelen köddé válik. Eltűnt. A büdös picsába! Vesztésre állt, és egyszerűen lelépett! Rohadjon meg!

 

Branont még mindig az agyaraim között, sakkban tartva fordulok meg, és körbenézek. Farkasaim már fogytán vannak az erővel, hamarosan sarokba szorít minket a Lycan klán.

 

Teli szájjal pofázni nem illendő, de felordítok. Kissé tompán érteni szavaimat.

 

- Vissza Lycan! Különben a királyotok meghal!

 

Ledermed a falka, és abban a pillanatban az enyémek föléjük kerekednek. Száz állkapocs csattan a száz torkon. Morgás és nyüszítés. Vigyorra húzódik a szám, és megcsócsálom kissé Brandont, szerencsére hiába tátog, szólni nem tud. A kis mimózalélek azt szeretné tudatni népével, hogy vele ne törődjenek, mentsék az irhájukat. Késő, barátom. Nagyon késő.

 

- William.

 

A mély, barátságosan lágy hang a hátam mögül érkezik, azért megperdülök, számban a rongyként csüngő ellenfelemmel. Avaron felsétál a trónjához vezető lépcsőn, és leül. Arca kifejezéstelen, vörös szemei az enyémbe mélyednek.

 

- Vesztettél, William. Add fel, és mentsd meg falkád életben maradt tagjait.

 

Halkan morogva nézek vele farkasszemet. Kibaszottul nincs az az isten, hogy elengedjem Brandon nyakát.

 

- Épp azt teszem – hörgöm. – Kisétálunk innen, te hagyod nekünk, cserébe életben hagyom a szövetségeseidet.

- Nem, nem fogsz.

- Dehogynem – vicsorgok rá teli szájjal. A hatás kedvéért megropogtatom Brandon nyakát, amire a falkájából többen felnyüszítenek.

- Had mutassak neked valamit, William.

Gyanakodva figyelem, ahogy a földön heverő tetemek közül kimászik néhány vámpír, és a trónt megkerülve egy ajtóhoz lépnek. Egyikük kopog, mire kinyílik és besétál rajta néhány másik. Egyikük, egy magas, szőke vámpír a vállán vetve hor be magával egy takaróba csomagolt... mi az? Kíváncsian hegyezem a füleimet, és szuszogva szagolok abba az irányba, de a bűztől nem érzem. Ledobja, ránt egyet a takarón és kigurul belőle...

 

Ó hogy bassza meg!!!

 

Ó hogy baszná meg!!!

 

Döbbenten ejtem ki számból az eszméletlen Brandont, aki tompán puffan a földön. Két ugrással termek a földön ülő, kábán pislogó Timo felett.

 

- William – suttogja, és ahogy elhelyezkedem felette, lábaim közé terelve őt, hozzám képest apró kezei belekapaszkodnak vértől lucskos bundámba. Remegve simul hozzám, arcát nyakamba fúrja. Szemmel tartva a körülöttem lévőket, végigszaglászom őt gyorsan. Istenem, milyen sovány! Finom édes illata van, mint mindig, és lassan kezd az elmém darabokra hullani. Nem bírom már sokáig, annyira féltem őt.

- Jól vagy? Nem bántottak? – kérdezem halkan.

- Nem... semmi bajom... – válaszol remegő hangon. Fenyegetően vicsorgok a királyra.

- Még nem győztél – hörgöm neki, kurva dühösen. Fel tudnék most robbanni, és a rettegés szinte megfojt. Itt ül a földön alattam Timo, pont azon a helyen, ahol nagyon nem szabadna lennie. Veszélyben van. Timo veszélyben van. Baja eshet! Elveszíthetem!  

- De igen, és ezt te is jól tudod. A boszorkányok vesztettek, és a gyermekeim között is sok a veszteség, azonban a falkád kevés ellenem és a Lycan klán ellen. Azonnal lemészárolhatnálak benneteket, de nem teszem. Tudod miért?

Oda sem figyelve megnyalom Timo arcát, mert ahogy a bundámhoz szorította az előbb, véres lett. Erősen koncentrálok közben Avaron szavaira, agyam lázasan kattog.

Meg akar nyerni szövetségesének? Más nem lehet.

- Mi az ára a szövetségnek? – kérdem halkan. Avaron arcán mosoly terül szét, hegyes fogai megvillannak, Timo félelmének illata orromba kúszik. Érzem hogy erősebben bújik hozzám.

- Szövetség? Csak nem képzeled, hogy betörsz hozzám, lemészárolod a gyermekeimet, és azt gondolod, ezek után majd szövetkezni akarok veled? Ennél több bennem a büszkeség.

- Baszd meg – vicsorgok rá, egyik mancsommal dobbantok, és körmeimmel felszántom a márványpadlót. Már tudom mit akar.

- A farkasaid mától a Lycan Klánhoz tartoznak, és te megszűnsz létezni. Életben maradt gyermekeim végeznek majd veled, apró darabokra szaggatnak majd, s fejedet a váram legmagasabb tornyára tűzetem ki, hogy mindenki lássa... milyen sorsra jutnak ellenségeim.

 

Timo felnyüszít alattam.

- Ne... ne... ne öljék meg... könyörgöm...! William... William...

Avaron bíborvörös szemei lejjebb siklanak, alaposan megnézi a társamat, de óvón terelem magam alá, hogy ne láthassa.

- Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy szeretni magadon kívül mást is, William. Amikor megtudtam, nem akartam hinni a füleimnek. Kíváncsi voltam, milyen lény képes kihozni belőled emberi... érzéseket.

- Ne merészeld... – vicsorgok rá.

- Ó nem akarom elvenni tőled, ne aggódj. Timo... ugye?

- Igen... – válaszolja alólam szipogva az én Timóm. Az én édes kis társam. Miattam sír... bárcsak ne tenné. Bárcsak ne lenne itt. Bárcsak távol lenne innen, biztonságos helyen.

Figyelmeztetően morogva kushadok le, de vigyázok hogy ne nehezedjem rá. Nem eshet baja. Nem engedem.

- Mennyire szereted őt, William?

Nem válaszolok, csak vicsorgok rá. Kurva anyád. Úgy játszadozik velünk, mint macska a döglődő egérrel.

- Velem van elszámolnivalód, őt engedd el, ahogy a többieket.

Megkeményednek a vörös szemek, a lágy hang érdesen, mélyen hatol a csendbe. Észre sem vettem, hogy már senki sem harcol, mindenki minket figyel.

- Mennyire szereted őt, William?

Mellkasom előtt felbukkan Timo arca. Lepillantok rá, ő pedig viszonozza tekintetem. Olyan rég láttam már, de még mindig ugyanolyan szép, ahogy emlékeztem rá. Timo... Timo...

Hogy mennyire szeretem? Mennyire...

Megrázom busa fejemet.

- Nem tudom... minden zavaros... – morgom. – Timo nekem...

- William – suttogja halkan. Olyan édes. Megnyalom könnyes arcát.

- Hé... ki engedte meg, hogy bőgj? – kérdezem tőle, és beleszuszogok a nyakába. Behunyom szemeimet a boldogságtól. Annyira hiányzott, és olyan jó hogy itt van végre újra velem.

Avaron hangja tör az idillbe.

- William, a válaszodat várom!

Felemelem a fejemet és ránézek.

- Épp eléggé ahhoz, hogy ezt mondjam: bármit megteszek, csak könyörgöm... ne bántsd őt. Hagyd életben, engedd hogy elmenjen a többiekkel.

 

Elégedetten mosolyodik el, és a trónjára ül.

- Nahát, ez a nap igazán meglepő fordulatokat hozott magával. Tudod mit? Kedvem támadt egy kis játékhoz.

Düh lobban bennem, mert hasonló vagyok, és pontosan tudom, az elme milyen kegyetlen dolgok kitalálására alkalmas. Bántani fogják... Nem engedhetem, valamit muszáj kitalálnom!

- A játékszabályok a következők: a vámpírjaim mind a szerelmedet fogják célba venni, a te feladatod pedig, hogy megvédd. Ha Timo életben marad, és te halsz meg előbb, akkor őt elengedem. Ha ő hal meg hamarabb, akkor... téged életben hagylak, és az alagsori börtönömbe zárlak be. A fájdalom és szenvedés lesznek a társaid, amíg ki nem múlsz.

 

Széttárja kezeit, és lenéző mosollyal ejti vissza a karfára őket.

 

- A kurva anyád – vicsorgok rá, és hirtelen egyszerre ront rám a körülöttünk álló tizenöt vámpír.

- William! – sikoltja Timo, de ránehezedek.

- Ne félj, nem engedem hogy bajod essen. Csak maradj nyugton, hunyd be a szemed és fogd be a füleidet!

- William... – zokogja, amikor felhördülök a fájdalomtól. Egy vámpír a nyakamba harapott, a többi is a hátamnak esett. Körmök vájnak a húsomba, akkor sem mozdulok. Hatalmas vagyok, el fog tartani egy ideig, mire megölnek. Könnyedén elintézhetnék belőlük néhányat, de ha felállok, akkor a társam veszélybe kerül ezektől a sunyi dögöktől. Ha meghalok, Timo élhet.

- Tedd amit mondtam, Timo!

Egy felém nyúló kézbe harapok, letépem a karjáról és elhajítom.

Őrjítő a fájdalom, a menekülési ösztön hatalmas, de nem engedhetem, hogy hozzáférjenek az alattam fekvőhöz. Körmök, fogak vájnak az oldalamba, vérem spriccel mindenfelé. Ezek élve fognak széttépni...

- William, engedd hogy megöljenek engem! Kérlek! Nélküled úgysem tudok tovább élni...!

Összeszorul a torkom. Ó a fenébe, a jó fenébe! Behunyom a szemem, és érzem hogy egy forró könnycsepp csordul ki.

- Hallgass, Timo... – suttogom rekedten, mert a vérveszteség és a fájdalom pokoli. Egyre gyengülök, de ki kell tartanom a végsőkig. Nem férhetnek hozzá... nem bírnám elviselni a tudatot, hogy ezeknek a szörnyeknek a karmai közé kerüljön. – Fogd be a füled... és maradj... csöndben... Csak éld túl, nem akarok semmi mást... kicsim.

 

 

Sötétség.

 

 

 

 

***

 

 

Sötétség vesz körül, idegen szagok kúsznak az orromba. Felülök, meztelen testembe pokoli fájdalom nyilall.

- Ne mozogj – jön a sarokból egy mély hang. Nem látom őt, olyan sötét van.

- Meghaltam és ez a pokol?

Rekedtes nevetés. Ismerős... de nem emlékszem honnan. Halk kattanás, és halványsárga fény borul a szobára. Ez egy... ablak nélküli kórterem. A sarokban pedig...

- Damian?

A szőke haj és a kék szemek, a jóképű arc és az örökké gúnyos mosoly. Mellette egy kislámpa ég az asztalon.

Jól emlékszem, amikor elhagyta a klánomat, és Armandhoz ment. Csúnyán helyben hagytam, mert felemelte szavát a kegyetlenségem ellen. Végigfuttatom tekintetem a testemen. Mindenhol kötések borítanak, olyan vagyok, mint egy kibaszott múmia.

- Hol van Timo? – mordulok halkan, amikor felfogom, hogy ez nem a pokol és nem haltam meg. Félelem szorítja össze mellkasomat. - Ha ő meghalt... ha megölték, és én még ezért élek...

- Jól van, él – vág közbe Damian. – Azért nem haltál meg te sem, mert Brandon közbelépett és megmentett téged. Megfenyegette Avaron királyt, hogy ellene fordul az egész Lycan klánnal együtt, ha tovább folytatja. Először nem értettem, miért tette, hiszen a halálod igazi áldás lenne ennek a világnak. Aztán...

Szomorúvá válik a tekintete, valamiféle sóvárgást látok a tekintetében.

- Látni akarom Timot – töröm meg a furcsa csendet.

- A farkasaid őrzik, mint valami kincset. Nem engednek a közelébe senkit, a saját lábadon kell besétálnod a házadba hogy lásd, mert nem fogják csak úgy ideengedni.

- A farkasaim őrzik?

Bólint.

- Amikor Timo testét védted és úgy tűnt hogy meghaltál, mind elbőgte magát. – Fanyarul elmosolyodik. – Még sosem láttam ennyi pityergő farkast együtt. Mint valami óvoda.

Hang nélkül állok fel, pedig nagyon erős fájdalmaim vannak. Nem vagyok nyápic, volt már rosszabb is.

- Nem szabad mozognod, a sebeid nagyon súlyosak!

- Nem érdekel. Haza akarok menni. – Körülpillantok. – Adj valami ruhát.

- Nem mehetsz el, amíg nem beszélsz a királyommal. Idehívom.

Huss. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, fogaimat összeszorítva óvatosan visszaülök. Lüktet a hátam. Vagyis inkább olyan, mintha valaki óriási vaskalapáccsal ütemesen verdesné, majd smirglivel dörzsölgetné.

- Hol a picsában van a fürdőszoba? – morgom halkan, majd lassan odavánszorgok egy keskeny ajtóhoz. Bingo.

Odabent a mosdó fölötti tükörben megszemlélem arcomat. A fürdőszoba világításában jól látszik, hogy arcom fehér mint a fal, a nyakam tele harapásnyomokkal és tépett sebekkel, amelyek már előrehaladtak a gyógyulásban. Ha átalakulás nélkül gyógyultam, akkor már napok óta itt fekhettem a Lycan klán gyengélkedőjében. Picsába.

Megmosom hidegvízzel a képemet, és visszaimbolygok a kórterembe. Épp belép az ajtón Armand és Brandon. Szédülésemet és gyengeségemet leplezve lezserül az ajtófélfának támaszkodok azzal a karommal, amelyen kevesebb a kötés, és fanyar mosollyal nézek rájuk.

Armand hidegen néz rám, ellenséges tekintetéből árad a vérszomj. Bizonyára nem loptam a szívébe magam azzal, hogy a társát elraboltam. Brandon pedig... nos, olyan mint mindig. Egy mozgó bábúnak tűnik.

- Mi az ábra? – töröm meg a ránk nehezedő csendet. Rekedt a hangom.

- Monát akarom.

- Én pedig haza akarok menni – kontrázok rá. Vicsorgását látva még hozzáfűzöm: épségben.

- Még átgondolom.

- Átgondolod? Tudtommal nem te vagy már a király. – Brandon felé fordítom a fejem, és végre nekiszegezhetem a nagy kérdést. – Miért mentettél meg?

- Képes vagy járni? – kérdez vissza.

- Ja.

- Akkor induljunk. Még ma vissza akarjuk kapni Armand társát, hogy újra ő lehessen a király.

Elvigyorodom.

- A királykodás sem fenékig tejfel, mi? Dobjatok ide valami ruhát és már itt sem vagyok.

 

 

***

 

Nem úszom meg, Armand és Brandon díszkíséretében kocsikázhatok be a Handor klán házának udvarába. Örömujjongás fogad, én pedig minden erőmet összeszedve úgy teszek, mintha semmim sem fájna, sőt. Űberfaszacsávóként a trónomig battyogok és fogaimat csikorgatva, lezserül ledobom magam.

- Hozzátok ide a túszt!

A teremre néma csend nehezedik, amikor pedig végre két farkasom előkeríti, a nyálas nagyjelenetet szemforgatva végigvárom. Blö. Ne már előttem...

 

Elmennek. Végre.

 

Hangos ováció tör ki, amikor becsukódik mögöttük az ajtó, majd alaposan felmérem a terepet. Szerencsére nem csappant meg nagyon a létszám. Majd gyártunk pár farkast magunknak. Nekünk nem okoz lelkiismereti problémát.

 

- Timo?

 

Hirtelen néma kuss támad. Az ilyet nem szeretem, sőt az sem tetszett, hogy már öt perce itt vagyok, és a társam még mindig nincs velem. Egyik farkasom elém sunnyog, nem mer rám nézni.

- A szobájában van, két nőstény van vele, vigyáznak rá.

- Mert? Bántani akarja valaki?

- Isten ments, dehogy! – kiáltják többen is. – Büszkék vagyunk rá, és támogatjuk, de...

- De?

- Valami történt vele.

Dühösen csapok a trónom karfájára.

- Mi a fasz? Minden szót harapófogóval kell belőletek kiszedni? – ordítom. Páran lekushadnak, a szóvivő pedig nagyot nyelve folytatja.

- Amióta visszahoztuk, nem eszik, nem iszik. Többször megpróbált kárt tenni magában, nem hiszi el, hogy élsz... Éjjel nappal vigyázunk rá, és már komolyan nincs jól.

Az utolsó szót már az ajtóból hallom. Nem érzek semmilyen fájdalmat, nem érdekel más, csak hogy minél hamarabb érjek már fel azon a kurva lépcsőn, érjek a kurva folyosó végére, és berontsak azon a kibaszott ajtón.

Amikor ez végre megtörténik, és belépek a szobába, megtorpanok. Remegve szívom magamba az illatát.

- Timo... Timo... – a lábaim maguktól visznek az ágyához, és imádattal tapad tekintetem a sápadt kis arcra.

- William... – Elhaló sóhaj. A gyönyörű kék szemek tompák, a selymes hajtincsek fénytelenek, csupa csont és bőr. Feltérdelek az ágyra, és végtelen gyengédséggel, imádattal nyalábolom fel őt, magamhoz ölelem és nyakába temetem az arcomat. Timo illata... bőrének melegsége.

- Timo... Timo... édesem...

 

Nem, nem sírok. Egy király ilyet nem tesz. A rohadt életbe.

 

 




Timothy:

Sötétség, és puha meleg. Belecsavartak valamibe, én mégis fázom. Félek. Hova kerültem? Hova hozhattak? Vámpírok. Sokáig tartott rájönnöm, de végül eszembe jutott. Eszembe jutott hol éreztem ezt a szagot. Amikor egyszer találkoztam vámpírokkal. Egyszer, és reméltem, hogy utoljára. Borzalmas lények. Élőnek tűnnek, mégis a halál szaga lengi körül őket. Talán csak én érzem így, talán nem. Nem tudom, sosem beszéltem erről senkivel. Egyszer meg akartam kérdezni Williamet... egyszer erről is ki akartam faggatni. Valószínűleg most már késő. Ha itt vagyok, akkor már vége. Vagy nem tudom... nem tudom mire számítsak. Csak a cipelőm lépteinek lassú ringását érzem a külvilágból. Nem szólnak, így borzalmas csend leng minket körül. Nem bánom. Nem bánom, hisz talán olyan dolgokat hallanék, amiket nem kéne. Olyanokat, amiket nem akarok... halálhíreket. A rettegés boldogan nyújtózik egyet bennem. Terjeszkedni már nem tudom. Nem tud, mert mindenemet fölemésztette. Rémképekkel, szörnyű érzésekkel támadja utolsó józan gondolataim. Ha engednék neki, abba belehalnék. Ezt tudom.
Megállunk. Mintha várnánk valamire. Én várok is. Arra, hogy mindennek vége legyen. Arra, hogy ne kelljen többet szenvednem, arra, hogy végre boldog lehessek. Viszont csak akkor leszek az, ha ismét találkozhatok Williammal. Vajon él még? Kicsi az esély. Akkor eljött volna értem. Akkor ő törte volna rám az ajtót, magához szorított volna, és leszidott volna, amiért így lesoványodtam. Már az sem érdekelne. Csak láthassam... De nem ő jött. Helyette ismeretlenek ragadtak magukkal, és én nem tudtam ellenkezni. Hiába hadakoztam, gyenge voltam. Ezért tudtak elhurcolni magukkal. Ezért vagyok most itt.
Ismét megindulunk, de csak rövid ideig tart a lágy ringatózás. Csapódom a földön, a takaró tompítja, de még így is sajog hátam. Itt is néma csend van. Durva rántás, az anyag megindul alattam, és én hűvös padlón koppanok. A hirtelen fény elvakít, de orromat nem tudja lebénítani. Bár megtette volna. Kezeimmel megtámaszkodom a padlón, de azonnal el is rántom onnan. Csúszik. Csúszik, a rengeteg vértől, amit érzek. Hányinger és ájulás kerülget. Nem akarom látni. Nem akarom nézni, ahogy másokat bántanak... nem... Az utolsó pillanatban ránt vissza valami. Valami, amit jól ismerek. Valaki, akire vártam. Egy pillanatra látom a ragyogó sárga szemeket, utána már csak a fekete bunda. De nekem ennyi is elég. Érzem rajta a vért, de saját illata fontosabb. Bekúszik orromba, forró folyamként árad szét bennem, fölülkerekedve a dermesztő rettegésen. Szívem boldog zakatolásba kezd, mintha be akarná hozni az elmaradt időd.
- William - kiszáradt torkomon csak halk suttogásként szökik ki neve, de azt hiszem nem is kell több. Ennyiből is érti. Értenie kell mennyire hiányzott, hisz neki is ezt kellett éreznie.
A ragacsos bundába markolok, arcomat a meleg nyakba fúrom. Véres leszek, de nem érdekel. Nekem csak azt kell éreznem, hogy újra itt van. Már nem vagyok egyedül. Most már minden rendben lesz. Mellette nem történhet semmi rossz. Ő megvéd. Ő mindenkiről gondoskodik. Nem érdekel, hogy vámpírok vesznek körül minket. Nem érdekel, hogy egy harc kellős közepébe csöppentem. Nem érdekel más, csak ő. Finom illatát úgy szívom magamba, mintha az egyetlen gyógyszer lenne. Talán az is. AZ egyetlen orvosság a magányomra. Könnyek gyűlnek szemembe, de visszafogom magam. Ez most nem a sírás ideje. Majd máskor. Most csak azt a nyugalmat szeretném magaménak tudni, amivel közelsége eltölt. Mintha nem lett volna az egyedül töltött idő. Mintha nem kellett volna annyi szenvedéssel eltöltött napot átvészelnem. Mintha már nem is léteznének. Így a jó. Megérte várni. Megérte, de már soha többé nem akarok. Soha többé nem akarok elválni tőle. Akármibe kerül, akármit parancsol, akármi történik, itt maradok. Nem bujkálok többet. Nem menekülök... nélküle nem. 
De... de mi lesz, ha miattam lesz baja? Talán okkal küldött el. Talán...
- Jól vagy? Nem bántottak? - már csak a hangja is... már csak ennyi elég ahhoz, hogy lenyugtassa háborgó gondolataim. Olyan, akár egy apró napsugár, ami átszökik a felhőkön, hogy utána teljesen szétoszlassa azokat.
- Nem... semmi bajom... - hangom már nem csak halk, hanem remeg is. Azt már nem tudnám megmondani, hogy mitől. Számtalan oka lehet. A kimerültség, a visszafojtott sírás, a viszontlátás öröme, a rettegés attól, hogy mi történhet, vagy mindez együtt. Ezek erős érzelmek. Már túl erősek az én elgyengült, oly sokszor összezúzott lelkemnek. Azt nem mondanám, hogy roncs lettem, de ingatag. Akár egy asztal, minek gyengék a lábai. Ha túl sok terhet pakolsz rá, egyszerűen összeroskad, és használhatatlan lesz. Én is ettől tartok. Félek, hogy rám is ez vár.
- Még nem győztél - egy pillanatra meghűl benne a vér. A vad hörgés, a gyűlölettől eltorzult hang emlékeket ébreszt bennem, de visszataszítom őket a mélybe. Nem. Ezeket a szavakat nem nekem szánta. Velem már sosem beszélne így. Sosem tenné meg még egyszer. Én már nem vagyok az ellensége. Engem már nem gyűlöl. Tudom.
- De igen, és ezt te is jól tudod. A boszorkányok vesztettek, és a gyermekeim között is sok a veszteség, azonban a falkád kevés ellenem és a Lycan klán ellen. Azonnal lemészárolhatnálak benneteket, de nem teszem. Tudod miért? - borzongás fut végig rajtam. Ez a hang egészen más. Nem tudnám leírni, de... de azt tudom, hogy félelemmel tölt el. Mintha ő maga árasztana el rettegéssel. Ez lehetetlen, mégis így érzem. Tudom ki ő. Tudom, mégis látnom kell. Mintha csak vonzaná tekintetem. Józan eszek tiltakozik, kapálózva próbál visszatartani, de felesleges. Elemelem arcom a puha bundától, és a hang felé fordulok. Rosszul tettem. Szörnyen rosszul, de nem bírom elrántani róla tekintetem. Még sosem láttam hozzá hasonlót. Riasztó, olyan akár... akár egy szörnyeteg. Egy szörnyeteg. Mintha egy kisgyermek rémálmából lépett volna ki. Nem... egy gyermek sosem tudna efféle szörnyűséget elképzelni. Csak az lehetett képes rá, aki megteremtette. Megteremtette őt, és az egész faját. Szörnyetegek. Halottak, és mégsem... ostoba játék ez az élettel. Olyan dolog...
William végignyalja arcom, a meleg, nedves nyelv érintése kirángat a képzelgésből. Ő nem törődik a vámpírkirállyal. Nem veszi magára borzalmas tekintetet, a hűvös szavakat. Nekem is ezt kéne tennem, de gyenge vagyok. Soha sem lehetek olyan erős, mint ő, sosem lennék képes...
- Mi az ára a szövetségnek? - szövetség? Sosem ajánlana föl ilyet, ha... ha nem lenne tényleg minden elveszve. Mindent elveszítettünk, csak azért... mert... csak miattam. A kétségbeesés, az önutálat szép lassan kezd újra behálózni belülről. Körbeteker, beborít, mindenhová fölkapaszkodik, akár egy undok gaz az indáival. Nem tudok mit tenni ellene. Nem is tehetnék, hiszen jogosan kínoz. Jogosan, hisz valóban az én bűnöm. Miattam kellett föladnia a harcot. Ha nem lennék itt... ha meg tudtam volna magam védeni, most nem történt volna ez. Nem kéne szövetséget kötni velük. Szövetség magával a halállal. William...
Kétségbeesetten kapaszkodom még erősebben a meleg testbe, rettegve rezzenek össze minden kis mozdulatra. Nem merek... nem merek belegondolni mi vár ránk. Meghalunk... talán még az lenne a legkevésbé fájdalmasabb. Félek... félek a haláltól, de itt legalább nem egyedül ér. Nem kell egyedül átkerülnöm a hideg semmibe. William velem lesz... velem lesz, de az én hibámból. Ez örökké kínozni fog, még a semmiben is. Olyan, mint egy tüske, ami belefúródott a bőrödbe, de már képtelen vagy kivenni. Bármit teszel ott marad, és kínoz. Kínoz...
- Szövetség? Csak nem képzeled, hogy betörsz hozzám, lemészárolod a gyermekeimet, és azt gondolod, ezek után majd szövetkezni akarok veled? Ennél több bennem a büszkeség
Tompa, félelemtől zsibbadt aggyal hallgatom. Szavai újabb és újabb jeges hurokként tekerednek torkomra. Legszívesebben fuldokolnék. Fuldokolnék, próbálnék megszabadulni a szorító érzéstől. Bármilyen eszközzel. Körömmel esnék saját torkomnak, csak hogy vége legyen... csak hogy ne érezzem... csak hogy előbb menjek el... előbb mint mindenki más. Ha mindannyiunknak vége, akkor én akarok lenni az első. Nem bírnám végig nézni.. képtelen lennék... az a sok szenvedés... a halálhörgések és a vér... mindez miattam... akkor inkább a mielőbbi halál. Inkább végzek én magammal, csak ne kelljen látnom... ne...
- Baszd meg - William forró dühe marja végig bőröm, de most nem zavar. Nem nekem szól, mégis... mégis közöm van hozzá. Miért mindig miattam kell dühöngenie? Miért okozok neki ennyi szenvedést? Igaza volt... igaza volt, mikor azt mondta együtt szenvedjük végig az életet. Akkor másképp értettem, és talán ő is. Talán sosem gondolta, hogy eljöhet egy ilyen helyzet. Talán... sőt biztosan. Csak velünk történhet ilyen. Csak minket érhet ennyi kín. Csak nekünk kell elviselni ennyi pofont az élettől. Csak William fogja bírni ezeket, én nem.
- A farkasaid mától a Lycan Klánhoz tartoznak, és te megszűnsz létezni. Életben maradt gyermekeim végeznek majd veled, apró darabokra szaggatnak majd, s fejedet a váram legmagasabb tornyára tűzetem ki, hogy mindenki lássa... milyen sorsra jutnak ellenségeim.
Lebénulok. Lebénulok, de csak azért, hogy a rémület a lehető leggyorsabban kerítsen hatalmába. Gondolataim szétszakadnak, a fájdalom marcangolja szét őket. Megtenné... tudom, hogy megtenné... Nem bírnám... Nem vehetik el megint tőlem.. Nem tehetik ezt vele... Nem hagyhat megint egyedül... nem hallhat meg! Görcsösen markolom, mintha bármit is tehetnék. El fogják rángatni innen. Meg fogják ölni... ki fogják végezni... végeznek vele, és mindezt miattam... nem tehetik. Nem bírnám ki, hogy megint elveszítsem. Bármit megteszek... bármit, csak ne tegyék meg... ne...
Kétségbeesett nyüszítéssel, föltörő zokogással, egész testemben remegve igyekszem kinyögni értelmes szavakat. Igyekszem kitépni őket a gondolatok vad kavarodásából, a hatalmas összevisszaságból, a tomboló rettegésből.
- Ne... ne... ne öljék meg... könyörgöm...! William... William... - zokogva hajtom le fejem. Könnyeim a vértől maszatos padlóra hullanak. Olyan távolinak tűnik az öröm. Azaz öröm, amit alig pillanattal ezelőtt éreztem... Az, amiről azt gondoltam, most már örökre beragyogja életem. Az, amire minden reményemet bíztam. Az, ami újra a társamhoz láncolt. Hol van az most? Miért kellett elvenni? Miért kellett itt hagynia. Miért?!
- Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy szeretni magadon kívül mást is, William. Amikor megtudtam, nem akartam hinni a füleimnek. Kíváncsi voltam, milyen lény képes kihozni belőled emberi... érzéseket.
Már nem látom. William maga alá terelt, hogy megóvjon. Megóvjon, pedig saját magát kéne óvnia. Saját magát, tőlem. Miért ilyen törődő? Miért vigyáz rám, még akkor is, mikor tönkretettem mindent? Nem értem... semmit nem értek... Nem akarom, hogy Williamről beszéljen. Nem akarom, hogy róla gondolkozzon, hisz semmit sem tud. Nem ismeri... nem tudja milyen is valójában... nincs joga ahhoz, hogy róla beszéljen...
- Ne merészeld...
- Ó nem akarom elvenni tőled, ne aggódj. Timo... ugye? - összerezzenek. Timo. Csak William becézhet. Tőle nem bírom elviselni. Az ő szájából nem akarom hallani. Olyan, mintha elcsúfítaná. Mennyire más... Mennyire már ezen a borzasztó hangon hallani. Mennyire hiányzik, hogy William hívjon így. Az ő meleg szavai egészen különböznek ezektől. Ezek bántják a lelkem. Fölsebesítik. De mondanom kell valamit. Mondanom, mert lehet, hogy csak rontok a helyzeten.
- Igen... - suttogom halkan, de csak ennyi telik. Ennyi időre tudom lecsillapítani zokogásom. Ennyi ideig tudok nem arra gondolni, hogy mit veszíthetek. Kit veszíthetek.
A sötét bunda még közelebb kerül, érzem ahogy teste rezeg a halk morgástól. Zokognom kell. Sírnom, mert máshogy nem tudom elviselni óvó szeretetét. Igen, szeret... tudom... azért teszi ezt. Csak a szeretet kényszerítheti ekkora butaságra. Menekülnie kéne. Menekülnie, és nem törődni velem. Nem fontos, hogy mi történik velem. Futnia kéne... itt hagynia, de nem teszi... Kérlek... kérlek tedd meg...
- Mennyire szereted őt, William?
Miért kérdezi ezt? Miért érdekli? Nincs köze hozzá... nem rá tartozik. Hagyjon minket békén! Engedjen el... akkor elmegyünk... miért faggatózik? Miért jó neki, hogy kínoz minket? Miért húzza az időt?
- Velem van elszámolni valód, őt engedd el, ahogy a többieket.
- Mennyire szereted őt, William? - a kérdés megismétlődik, de a hang már egészen más. Megmutatja igazi alakját. Félek. Mennyire szeretsz William? Azt hiszem túlságosan is. Nem kell kimondanod. Nem akarom, hogy kimond. Nem akarom, hogy itt, mindenki előtt. Nem akarom, hogy azért tedd, mert kikényszerítik belőled.
Fészkelődöm, helyezkedem, egészen addig, míg ki nem szabadulok a fekete bunda fogságából. Fölpillantok a farkaspofába. Farkas, de én nem azt látom benne. Számomra most is olyan, mint mindig. Ő nem szörnyeteg. Ő William. Tekintetünk összefonódik, látom a rengeteg érzelmet. A rengeteg érzelmet, amit nem tud hova tenni. Össze van zavarodva. Megértem. Az ilyesmi sosem volt az erőssége. Megrázza fejét.
- Nem tudom... minden zavaros. Timo nekem...
- William - halkan suttogva vágok szavába. Ennyi is elég. Fontos vagyok neki, nem kell többet mondania. Ennek a szörnyetegnek nem. Ha majd kijutunk... ha végre mindennek vége... ha biztonságban leszünk... majd akkor. Megnyalja arcomat, letisztogatja a sós könnycseppeket. Ha ember alakban lenne, most puha csókokkal tette volna ugyanezt. Olyan gyengédséggel, amit még ebben az állatias mozdulatban is érezni lehetett. Olyannal, amit csak nekem mutat meg. Olyannal, amit sokáig nem is tudott kihozni magából. Sokak szerint ez gyengeség, szerintem viszont nem.
- Hé... ki engedte meg, hogy bőgj? - legszívesebben fölnevetnék. Egy pillanatra olyan, mintha minden rendben lenne. Egy pillanatra érzem azt a harmóniát, amire mindig is vágytam. De hamar kipukkad, mint egy szerencsétlen léggömb.
- William, a válaszodat várom!
- Épp eléggé ahhoz, hogy ezt mondjam: bármit megteszek, csak könyörgöm... ne bántsd őt. Hagyd életben, engedd hogy elmenjen a többiekkel.
Összeszorul a torkom. Könyörög. Egy király könyörög. Ezek mindig is a legszomorúbb pillanatok. Ilyenkor már minden veszve van. Az uralkodó könyörgése a teljes falka bukása. Tudod, hogy a régi William sosem tenne ilyet. Sosem hódolna be, de... de én ezt tettem vele... Gyűlölöm magam.
- Nahát, ez a nap igazán meglepő fordulatokat hozott magával. Tudod mit? Kedvem támadt egy kis játékhoz. A játékszabályok a következők: a vámpírjaim mind a szerelmedet fogják célba venni, a te feladatod pedig, hogy megvédd. Ha Timo életben marad, és te halsz meg előbb, akkor őt elengedem. Ha ő hal meg hamarabb, akkor... téged életben hagylak, és az alagsori börtönömbe zárlak be. A fájdalom és szenvedés lesznek a társaid, amíg ki nem múlsz.
Felfogni sincs időm. Még el sem jutottak a szavak agyamig, csak a rám nehezedő testet érzem. Megvéd... a vámpíroktól?! Abba bele fog halni! Erős, de ennyire nem! William... nem lehetsz ennyire ostoba... nem halhatsz meg miattam! Én nem vagyok fontos. Neked egy egész falkára vigyáznod kell. Ne szenvedj miattam ennyit. Ostoba vagy... nem akarom.. .nem akarom, hogy miattam... nem akarom hogy bajod essen! ne szenvedj... nem bírom elviselni. Nem...
- William! - kétségbeesett sikoltással érzem, ahogy testek csapódnak neki, de meg se rezzen. William... istenem... ez nem lehet! Zokogva markolok bundájába. Nem teheti ezt... hogy fordulhat egyáltalán meg a fejében?! Miért teszi ezt velem... nem érti mennyire fáj? Én nem bírok nélküle élni.. nem és nem... William...
- Ne félj, nem engedem hogy bajod essen. Csak maradj nyugton, hunyd be a szemed és fogd be a füleidet!
Nem, én nem akarom ezt tenni! Én attól félek, hogy neki esik baja. Nem érdekel mi lesz velem, de ő élje túl! Kérlek...
Nevét zokogva hallgatom a fájdalmas nyögéseit, ahogy egyszer-egyszer fölhördülve csúszik ki torkán. Minden egyes hang újabb tőrként fúródik mellkasomba. Nem... ez nem lehet... Hagyják abba. Lökd le őket magadról, ess nekik, és védd meg magad. Nem hagyhatod. Elevenen tépik föl. Ezek szörnyetegek, és ő tűri... tűri a fájdalmat. Csak hogy megvédhessen... ostoba cél, én nem érek ennyit... nem...
- Tedd amit mondtam, Timo!
- William, engedd hogy megöljenek engem! Kérlek! Nélküled úgysem tudok tovább élni...! - meg kell értenie... Nekem ő minden! Egyszer már elveszítettem, és ha most... ha most is ez történik, utána megyek. Képtelen lennék elviselni. Képtelen. A Kétségbeesés sebes szélviharként tépázza gondolataim, vadul tépi szét józan gondolataim. De ő nem tesz semmit. Semmit... hagyja magát... pedig nem bírja... nem fogja...
- Hallgass, Timo... - ne... ne így! Ne ilyen hangon.... William.. kérlek... -  Fogd be a füled... és maradj... csöndben... Csak éld túl, nem akarok semmi mást... kicsim.

Összezuhan. Halk hangja az utolsó, amit hallok, lábai összecsuklanak, hatalmas súlyával nehezedik rám. Nem lehet... nem! William...

"... kicsim"

Könnyezve szorítom arcomat a meleg, vértől ragacsos bundával borított mellkasnak. Kétségbeesve hallgatom az egyre halkabb, egyre lassabb dobbanásokat. Szép lassan halványul el, mint a homokba írt szavak, amiket elmos a tenger hulláma. Fokozatosan, míg már nem hallom. Nem érzem, hogy verne, nem hallom hangját. A kétségbeesés lassan rettegéssé alakul. Fagyos, színtiszta rettegéssé. Egyedül maradtam. Elveszítettem. Elvették tőlem. Nem lehet! Most kaptam vissza. Alig lehettem vele! Megértettem... megértettem mindent, mégis... miért kellett még ezt is elvenni tőlem? Miért nem hagyhattak minket? Miért jöttem vissza? Ha nem lettem volna itt...
A zokogástól, és a hatalmas súlytól fulladozva kapaszkodom a sűrű bundába. Az illata, a belőle áradó meleg még mindig ugyanaz. Megnyugtat, bár tudom... tudom hogy nem lehet a régi semmi. Soha. Hirtelen tűnik el mellkasomról a nyomás, de csak látszólag. Más is nyomaszt. Más, amit sokkal nehezebben viseltem el, mint William testét. Nehezebben, méghozzá sokkal. És ez sosem fog elmúlni. Soha. Úgy tűnik ez a szó belemarta magát a tudatomba. Innentől ezzel lesz tele az életem. Nem fogom elfelejteni. Soha.
Ahogy lesodródik rólam a hatalmas test, én már vetődöm is utána, mint fuldokló az utolsó mentőöv után. Tudom, hogy a vámpírok itt vannak, de miért támadnak még mindig? Nem látják hogy meghalt? Most már vége az ostoba játékuknak. Azt mondták akkor ér véget, ha valamelyikünk elpusztul. Megtörtént. Boldogok lehetnek, akkor miért kínoznak tovább? Miért?!
Egész testemben remegek a sírástól, görcsösen markolom a ragacsos bundát. Még érzem az illatát... még érzem, hogy meleg... ez az ő vére. Arcomat hozzá nyomom, nem merek végigpillantani rajta. Nem bírnám a sebek látványát. Elég éreznem a vér hányinger keltő illatát, elég fölidéznem fájdalmas morranásait. Szenvedett. Miattam. Újabb hangosan föltörő zokogás rázza meg testem. Minden érzékemet ő tölti be. Ezt akartam. Vele akartam lenni, de nem így. Ha tudtam volna... ha tudtam volna... Ezért tartottál távol magadtól. Ezért rejtettél el, mint egy kutya a legfinomabb falatokat. Féltettél. Nem csak engem, hanem magadat is. Bárcsak elhittem volna. Bárcsak megbíztam volna benned. Akkor most nem tartanánk itt. Nem érezném a jeges ürességet, amit magad után hagytál. Nem érezném úgy, mintha kitépték volna egy részem.
- William... - suttogom elcsukló hangon, gépies simogatásba kezdve. Nem érdekel, hogy kezem bele-beleakad egy összeragadt szőrcsomóba, nem érdekel, hogy újaim újra és újra sebeken siklanak végig, melyekből még mindig csorog a forró vér. - Kelj föl... kérlek... nem hagyhatsz magamra... nem teheted ezt. Nem lehetsz ennyire szívtelen! Föl kell kelned! Kérlek... könyörgöm... - finoman megrázom a hatalmas testet, de semmi. Élettelen babaként fekszik a földön. Nyüszítve harapok ajkaimra, még mielőtt elkezdek visítozni. Igen. Legszívesebben visítanék. Mi mást tudnék tenni? Már semmit. Tehettem volna, de elrontottam. Megint elrontottam. Minden miattam megy tönkre. Az én hibám volt. Kérlek bocsáts meg William. Kérlek... Sosem mondhattam el... és most már nem is lesz alkalmam. Csak fájdalom maradt. Nem olyan magány, mint eddig. Nem. Ez sokkal rosszabb. Mintha kitépték volna egy részem, ami most lüktet, vérzik, kínzó fájdalmat okoz. Fájdalom. Igen, már csak ez maradt. Ha mélyen magamba nézek, akkor is csak ezt látom. Mindent elvesztettem William kedvéért. Ő akarta, hogy mindent magam mögött hagyjak. Megtettem. De most ő hagyott itt engem. Tudom, nem önszántából, de... de itt hagyott. Elment tőlem. Elvették tőlem.
Fájdalmam, félelmem ismét átalakul. Formálódik, összegyúródik, keserves, marcangoló dühvé válva. Farkasom dühösen mozdul meg bennem, de nem kell unszolnia. Teszem én magamtól is. Teszem, amit csak az elkeseredett, magukra maradt emberek tehetnek.
- Megöltétek! - hangom elfúló lenne, de farkasom erőt ad. Hisztérikusan kiabálva, sűrű könnyfátyolon keresztül bámulok föl a hatalmas trónusra. - A ti hibátok! Miattatok halt meg! Miattatok maradtam egyedül! Az ostoba harcotok... az ostoba hatalomvágyatok... az ostoba játékaitok az okai mindennek! Miért élvezitek, hogy ezt teszitek?! Miért kellett elvennetek tőlem?! - nem tudom mit teszek. Fájdalmam, és dühöm irányít. Minden összemosódik. Fájdalmat akarok okozni. Olyat, amilyet én is érzek. Olyat, amit nem bírnak elviselni. Elrugaszkodom, de megállítanak. Hiába kiabálok, hiába próbálom lerázni magamról őket. Nem megy. - Meghalt... itt hagyott... - nyöszörgöm újra utat engedve a zokogásnak. Összecsuklok, de karok tartanak meg. Tekintetem a padlón fekvő, fekete bundás farkasra terelődik. A királyomra. Williamre. A társamra.
Hagyom, hogy elcipeljenek. A falka tagjai azok, érzem, de képtelen vagyok foglalkozni vele. A mindent elhomályosító könnyfátyolon keretül figyelem a legfontosabb lényt számomra. Azt, akit már sosem ölelhetek újra. Azt, akinek már sosem hallhatom ismét a hangját. Aki sosem fog újra megfenyíteni. Aki sosem fog újra rám tekinteni borostyán sárga, mindent átható tekintetével. Akivel soha többet nem aludhatok... akit soha többé nem érezhetek. Az egyetlen, ami örökre megmarad, ez a kép. Ahogy magányosan fekszik, a véres csata helyszínen. Magányosan. Az ellenség között. Ez beleégett a retinámba. Örökre kísérteni fog.
Kivisznek a teremből, lassan utánunk jönnek a többiek, egy pillanatra sem fordítva hátat az ellenségnek. Morogva hátrálnak az ajtó felé, de... de...
- William... nem hagyhatjuk itt! Nem tehetjük ezt vele! - kiáltanék... kitépnem magamat a szoros markok szorításából, de nem megy. Halk suttogásra, kétségbeesett pillantásokra telik. Válaszokat nem kapok. Mindenki fél, el vannak keseregve... érzem rajtuk. Hisz közéjük tartozom. Újra otthon vagyok, de... de nem ugyanaz. William. Nem csak én veszítettem el. Talán fájdalmam sokkal nagyobb, sűrűbb és marcangolóbb, mint a többieké, de... de ők is elvesztették. A királyuk. Egyedül maradtunk. Elveszett bárányok, a vezetőjük nélkül. Látod, nem csak nekem hiányzol. Bárcsak vissza jöhetnél. Szükségünk van rád... bárcsak... William.
Beültetnek egy kocsiba. Abba a kocsiba, ahol minden kezdődött. Ebben vittek elé először... és most ebben visznek el tőle... örökre. Néma sírással meredek a kezemet borító vörös vérre. Az ő vérére. Mindenhol beborít, mintha még most is velem lenne. Fémes illata most az egyszer nem bántja az orrom. Most az egyszer megnyugtat, most az egyszer egy kis támaszt ad. Ez az utolsó... ez minden, ami még hozzá köt. Ha lemosom magamról... ha megszabadulok tőle, akkor végképp egyedül maradok. Nem akarok. Nem akarom, hogy a magány bekebelezzen. Valaki mentsen meg... valaki... William...

oOoOo

Az ágyamon ülök, ami nem is igazán az enyém. A szobám ablakán meredek ki, de nem az a kép, amit látni akarok. Gyomrom korog az ürességtől, de bennem valami sokkal nagyobb űr tátong. Elég erre gondolnom, máris olyan apróra ugrik gyomrom, hogy az étkezés meg sem fordul fejemben. Egyedül vagyok. Hiába van itt két farkas, én mégis magányosan vacognom. Fázom. A hűvös semmi belül foglal magának egyre nagyobb és nagyobb helyet. Ezt kitölteni, testemet fölmelegíteni csak egy valaki lenne képes. Egy valaki. Az, akire már nincs lehetőség.
Lehunyom szemeim, hogy az ablakon besütő sápadt nap ne láthassa fénytelen tekintetem. Szégyellem. Szégyellem, hogy még mindig élek. Nem bírom elviselni. Hiába mondják, hogy nem az én hibám, mégis... mégis úgy érzem, hogyha én nem lennék, akkor... akkor William...
Újra könnyek bukkannak ki összezárt szemhéjaim alól. Nem tudom hány napja. Az idő lassan egybecsúszik, egyetlen, fájdalmas, kínzó folyamot alkotva. Azóta nem tudok semmit. Nem tudom, hogy visszahozták-e, vagy Avaron azt tette, amit ígért. Nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Nem tudom, hogy hogyan élhetnék nélküle. Nem tudom, kire támaszkodhatnék, kinél kereshetnék vigaszt. Próbáltam. Próbáltam, hátha a halál megfelelő támaszt tud nyújtani. Próbáltam, hátha az örök sötétség majd megszabadít a szenvedésemtől. De nem sikerült. A falka tagjai eddig gyűlöltek, de most... de most megmentettek, és nem hagynak lehetőséget a további próbálkozásra. Ők sem értik. Ezzel kínoznak a legjobban. De talán igazuk van. Miattam vesztették el a királyuk. Nem érdemlek gyors halált. Nekem is hosszú kínokat, végtelen szenvedést kell átélnem, ahogy neki is kellett. Még így sem tudom kijavítani hibámat. Miattam ment el. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kínzó lesz. A fájdalomba szinte beleőrültem. Eleinte. Most már az üresség vette át helyét. Fáj gondolkodni. Fáj bármit is tenni. Néha mégis gondolok rá, hogy kínozzam magam. Kínozzam, de egyben meg is nyugodjak. Annyira kevés... annyira kevés az olyan emlék, amit örömmel idézhetnék föl. Annyira kevés adatott nekünk. Csak akkor vesszük észre, mennyire fontos volt nekünk valaki, ha elveszítjük. Milyen igaz. Ha kicsit több időnk lehetett volna. Ha hamarabb veszem észre a dolgokat. Ha nem hoznak vissza. Ha. Ez az egy szócska az, amin minden múlott. Ezért ülök most itt, ezért vágyom a halált. A túloldalt talán újra láthatom. William... Bárcsak lett volna alkalmam elmondani... bárcsak hamarabb megértettelek volna... bárcsak többet törődtem volna veled, mint magammal. El sem tudod képzelni mennyire fontos voltál a számomra. Én is még csak nem rég tudom. De te hamarabb érezted. Már amikor elküldtél... amikor megvédtél, ezzel aláírva a saját halálos ítéleted. Sosem mondtad ki, de én sem. Talán Te sem voltál egészen biztos magadban, egészen addig. Egészen addig a pillanatig, mikor döntés elé kellett állnod.
Keserű, zokogástól torz mosoly húzódik ajkaimra. Tudom, hogy már nem hall, mégis... mégis annyira megnyugtat, hogy beszélhetek hozzá. Egy részem nem akarja elfogadni. Egy részem hinni akar benne, hogy képzeltem. Egy részem azt hiszi, fölébredhet a hegyvidéki házban. Egy részem hiszi, hogy bármelyik reggel William karjaiban ébredhetek. Ostoba kis álmok. Ostoba álmok, amikbe kapaszkodom. Mindig ezt csináltam. Pedig nincs értelmük. Minek is lenne már? Minek reménykedek? A remények csak fájdalmat hoznak magukkal. Vajon el tudnék viselni ennél többet? Vajon lenne hova beférkőznie? Tudna valahol ennél is nagyobb kárt okozni? Már erősen kétlem. Elindultam lefelé a lejtőn. Már akkor, mikor hallottam utolsó szavait. Egyedül gurulok, egyedül kell elviselnem a rengeteg fájdalmat. Egyedül...

oOoOo

Már nincs sok hátra. Tudom. Lassan minden megtűnik. Tompulnak a fények, a szagok, a hangok. Mintha egy burok venne körül. Egy burok, ahol csak a fájdalom a társam. Lassan már ezt sem érzem. Várom azt a reggelt, mikor már nem kelek föl. Várom, mikor már csak a sötétség marad. Várom, hogy újra láthassalak... William... Fogalmad sincs róla... el sem tudod képzelni, mennyi szenvedéssel hagytál itt. Nem értem, miért nem jöttél rá magadtól... nem értem, miért nem fordult meg a fejedben... Szerinted túlélhettem volna? Lett volna esélyem egyedül a fájdalom, a keserű érzések, és a magány tengerében? Mindenesetre nem gondoltak át. Vagy túl erősnek hittél. Erősebbnek, mint amilyen valójában vagyok. A hullámok gyorsan maguk alá temettek. Fulladozok alattuk, de már nem sokáig. Már csak egy kis idő... Egy farkas túlélheti, ha elveszti a társát? Már tudom a választ... csak akkor, ha igazán erős. De akkor sem lesz önmaga. Akkor is egyszerű, szürke árny lesz, akit örökké marcangolnak az emlékek. Én nem akarok ilyen lenni. Nem is tudtam volna... Túl nagy az erő... az az erő, ami feléd vonz. Mintha hideg karok nyúlnának utánam, megragadnának, és magukkal rántanának melléd a sírba. Sír. Nem is tudom hol vagy. Széttéptek... megtették, amit a vámpír király tett, és én hagytam... otthagytalak... William...
Próbáltak segíteni.. próbálták elhitetni velem, hogy élsz. Talán ők maguk bíznak is ebben, de én már nem. Túl sokszor csalódtam. Túl sokszor hittem azt, hogy minden rendben van. Túl sokszor estem vissza a kétségbeesésbe. Már nem tudok hinni nekik. Láttam. Éreztem. Hallottam. Ott voltam, mikor összeesett... ott voltam... miattam történt...
Csak meredek magam elé, már homályos minden. Nem a könnyek teszik, hanem a kimerültség. A fáradtság, és a halál hűvös érintése. Csak le kéne hunynom a szemem. Ha lehunyom már nincs visszaút. Érzem. Egy apró mozdulatba kerülne. Ennyibe telne, hogy újra lássam. Mégsem merem. A gyávaságom ismét győzött. Gyávaság... valóban félek itt hagyni mindent, de nem csak ez mozgolódik bennem. Valami más is van. Valami ami nem engedi el. Nem engedi, hogy belesüppedjek a sötétségbe. De mi az? És miért teszi? Nem értem, de talán már nem is kell. Fölösleges törnöm magam, hisz nemsoká úgyis vége. Valóban ezt akarom? Igen... csak így találkozhatok újra Williammel. Csak így lehetünk újra együtt, csak így érezhetem újra a közelségét. Ott boldog lehetek majd. Nem leszek egyedül. Többet nem...
Mintha az ajtó nyílna. Talán a váltás érkezett. A testőreim, akik saját magamtól védenek meg. De már fölösleges. Az ő jutalmuk annyi lesz, hogy látják hogyan pusztulok el. A királyuk után annak társát is láthatják elpusztulni. Ismerős az illata... talán már találkoztam vele... Nem is tudom... már túlságosan kezd szétcsúszni minden... Olyan, mintha... mintha...
- Timo... Timo... - bágyadtan pillantok föl. Ez a hang... ez az illat... nem lehet. Lassuló, fáradt, összetört szívem újra nagyot dobban. Pedig ez csak képzelgés lehet. Egy utolsó halvány földerengés. Vagy talán úgy haltam meg, hogy észre sem vettem. Végül is teljesen lényegtelen. Újra láthatom, és ez mindennél fontosabb. Az hogy én szenvedek már csupán egy apróság. Szenvedek? Már nem... a puszta látványa... ennyi elég volt a megkönnyebbüléshez. Elég a csillogó sárga szemekbe pillantanom... elég a kemény vonású arcba néznem. Ő az... már nem tudom megkülönböztetni az igazságot a képzelgéstől. Ha képzelgés, akkor túl valóságos. Ha valóságos, túl elképzelhetetlen. Hiszen láttam. Miattam történt... értem tette...
- William... - lehelem halkan, de hangom gyenge. Erőtlen, akárcsak én. Semmit sem értek. Túlélte? Nem lehet... de mégis... mégis ahogy egyre közelebb jön, ahogy mellém térdelve ölel át újra forró karjaival, ahogy lehelete cirógatja bőröm, miközben nevemet suttogja. Ez mind valóságos kell hogy legyen. Érzem... ilyet képtelenség képzelni. Farkasom is tudja, boldogan mocorogna, de már ő sem képes rá. Kimerült, akár a testem. Hiába ez a cseppnyi öröm, nem ad elég erőt. Talán mert még el sem hiszem igazán. Túl kába vagyok, mintha a gondolkodás is lassan menne. Szinte vánszorogva jut el agyamig, hogy aki magához szorít, az a társam.
Fölemelem kezem, hogy átölelhessem. Hogy ugyanúgy magamhoz szoríthassam, ahogyan ő teszi. De nem megy. Karjaim erőtlenül hullanak vissza. Már nincs erő bennük. Olyan vagyok, mint egy gyenge kis madárfióka. Tartalékaim kimerülnek. Hiába van újra mellettem William, már nem tehetek semmit. Kétségbeesetten kutatok egy kis cseppnyi erő után, de csak üres, sötét, hideg termekben tapogatózom. Az az üres hely viszont, amit az ő elvesztése okozott, újra betöltődött. Melegség áraszt el... illetve csak árasztana. Túlságosan... túlságosan nagy annak a hidegnek az ereje, ami ellen küzdenie kéne. Talán nem kéne föladnom... talán lehetne még esélyem... de nincs elég erőm. Ez okozott mindent. A gyengeségem.
- William... - hangom halk, kitartóan ellenkezik akaratom ellen. De most... most még muszáj... muszáj utoljára beszélnem vele. - Sajnálom...
Fölemeli fejét, tekintetünk találkozik, összefonódik. Pont mint akkor... a sárga szemek most is értetlenül pislognak, mellette olyan érzésekkel, amiket nála még nem láttam... soha nem is gondoltam volna, hogy látni fogom. Legalább tudom... most már biztosan látom rajta... de nekem el kell mondanom.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott az... az hogy megértselek... Ha előbb jövök rá, akkor... akkor kevesebbet szenvedtünk volna... talán egy kis boldogság is kijutott volna nekünk - bágyadt mosollyal nyalok végig kiszáradt ajkaimon. A boldogság puszta gondolata is... már ennyi... - Mennyi erőt adhatott volna... ha korábban jössz vissza... ha el tudtam volna hinni, hogy élsz... Ez is az én hibám... de elfáradtam... már nem ment... - sóhajtva hunyom le szemeim. Így könnyebb... könnyebben tudom elmondani. Tudom, már nincs sok értelme szavaimnak. Tudom, hogy zavarosak mondataim, akár a fejemben kavargó gondolatok, de már nincs erőm rendet rakni közöttük. Mind fontos... mindet el akarom mondani. Még ha kicsit rendezetlenek is, meg kell tudnia... más alkalmam már nem lesz. Ez az utolsó. - Sajnálom, hogy... hogy ennyire gyenge voltam... Jobb, erősebb társat érdemeltél volna. Ha erősebb lennék, akkor... akkor nem így alakult volna. Képes lettem volna megvédeni magam... nem kellett volna szenvedned... nem kellett volna annyi fájdalmat elviselned. Miattam - szavaim még mindig halkak. Ahogy elhagyják ajkam a gondolatok, úgy ürül ki fejem. Nem ugrik a helyükre semmi. Nem termelődik új. Ahogy eltűnik, ahogy William megtudja, csak kongó üresség marad... Tényleg fölemésztett végül... ő nyert... De már felesleges lenne küzdenem. Felesleges és értelmetlen. Én így is boldog vagyok. Érezhetem az illatát, ölelő karjait magam körül. Fogalma sincs mennyit jelent ez nekem... nem tudnám szavakba önteni... már biztosan nem. - Mikor azt hittem meghaltál... mikor azt hittem elvesztettelek... akkor jutott eszembe... akkor döbbentem rá, hogy... hogy mennyire szeretlek. Nem tudtam éreztetni veled... nem volt időm elmondani... úgy sajnálom... Reméltem, hogy a másik oldalon találkozunk... féltem... féltem, hogy sosem tudod meg... De így már jó. Így elmondtam... most már nyugodt vagyok... most már nem félek... Szeretlek William... - halkan susogom a szavakat, ajkaimon egy erőtlen mosollyal. Ennyi. Mindent elmondtam... mindent, ami fontos volt. Türelmesen, fáradtan hagyom, hogy a sötétség, puha takarójával betakargasson. Nem zúg a fejem a sok gondolattól, nem remegek a félelemtől, nem reszketek a hidegtől, és ez mind az ő műve... Azzal, hogy életben maradt... azzal hogy visszajött... mindent megoldott... segített, amennyit csak tudod... könnyebbé tette... így nem fog annyira fájni... nélkülem neki is jobb lesz... idővel belátja...
- Mit álltok itt?! Azonnal hozzatok egy kibaszott orvost! - igen, ez az igazi William... Hangja mintha messziről szólna, de... de így is örülök, hogy hallhatom... ga már nem is sokáig. Egyre messzebb és messzebb sodródok a semmiben. A sötétség boldogan ölel magához, de hűvös érintése ellenfélre akad. Forró karok szorongatnak, finoman ráznak, ujjak marnak a bőrömbe, de a fájdalmat nem érzem. Nem... ilyen apróságra már nem maradt bennem elég erő. Kiáltanék, de még egy erőtlen suttogás sem képes elhagyni ajkaim. Már nem én irányítok... már nem tehetek semmit... csak hallgatok...
- Nem hallhatsz meg Timo! Térj már magadhoz a picsába! Kurvára szeretlek, szóval meg ne próbálj meghalni, érted?! - elmosolyodok... vagy talán csak akarok, nem is tudom... Ezekre a szavakra vágytam mindig, de... de nem így... Nem ennyire távol tőle... nem ennyire dühös, kétségbeesett hangon... nem sós könnyek illata mellett. Vajon én sírok, vagy ő? Vajon ő szenved jobban, vagy én? Ő. De majd idővel megszokja... rá fog jönni... jobb így neki. Eleinte szenvedni fog, mint én, de ő erős... túl fogja élni... rájön, hogy jobb így... rájön, hogy jobb ha nem hátráltatom... Jobb így...
Forróság ölel körül... a falka, és William illata harcol a sötétség ellen. Nem tudom kinek szurkoljak... nem tudom mit gondoljak... nem tudom mit szeretnék. Tanácstalanul hagyom magam. Bámulom a harcot, sodródom az eseményekkel. Egyik pillanatban még nélkülem lenne jobb neki, a másikban már nem akarom magára hagyni. Nem tudom kinek az oldalára álljak. Inkább senkiére. Sodródom, hallgatom az ütemes szívdobogást. Erős és határozott, mintha csak próbálná megmutatni az enyémnek, hogy mit tegyen. Próbálja, de nem hiszem, hogy sikerülhet... nem... ennek már vége. Ő erős, él, nekem pedig ennyi is elég. A szívdobbanások szinte lüktetnek fejemben... már csak ezt érzékelem...ezt, és a vér jól ismert bűzét... vérét, amit olyan jól ismerek... amit annyiszor éreztem... amitől úgy kétségbeestem...
Ebbe az illatba kapaszkodva kényszerítem magam vissza. Kiszakítom magam a sötétségből, és bágyadtan pislogva nyitom föl szemeim. Kötések... vértől pirosló, átázott kötések. Ez az első, amit megpillantok. Fejem újra megtelik rémes emlékekkel, kétségbeejtő rémképekkel. Torkomat ismét összeszorítja a félelem... nem... nem lehet... nem veszíthetem el megint...
- Vérzel... hangom erőtlen, még én is alig hallom. Fejemet sincs erőm megmozdítani, de William megteszi helyettem. Vállaimnál fogva tol el mellkasától, így pont a kétségbeesett tekintetbe tudok bámulni. Könnyek? Ő... tényleg... sírt? William... hogy lehettem ilyen ostoba? Hagyom szenvedni, mert gyáva vagyok küzdeni? Már megint... gyűlölöm magam ezért. Gyűlölöm.
- Timo... - morogja halkan, hangja mintha erőt adna... mintha... lehet, hogy csalóka, de nem hagyhatom...
- Megsérültél... szükséged van... egy orvosra... - küzdök. Küzdenem kell, hogy a szavak elhagyhassák torkomat, Küzdenem kell, hogy szemeim nyitva maradjanak. Küzdenem kell. Kapaszkodnom Williambe. Itt kell maradnom. Vigyáznom kell rá, nem veszíthetem el--- nem téphet el minket egymástól újra semmi.
- Nem fontos. Előbb téged kell rendbe rakniuk - dörmögve szorít ismét mellkasához. Megint közelről látom a vöröslő kötéseket, amik miattam kerültek oda... Az én hibám. Könnyek szöknek szemembe, torkom még jobban összeszorul. Miért vagyok ilyen? Miért kell szenvednie annak, akit szeretek? Mindig ez történt... a családom... Ian... és legfőképp William. Nem akarom, hogy folytatódjon. Jóvá akarom tenni. Változtatni akarok rajta. Itt akarok maradni.
- Félek... - nyöszörgöm halkan. Igen, megint rettegek. Rettegek, hogy itt kell hagynom. Rettegek, hogy ha magára hagyom, szenvedni fog. Könnyeim a kötésekre hullanak, együtt csordogálnak le a vörös cseppekkel. Lassan indulnak útnak, távolodnak akár egy egy vöröslő folyó, ami magával sodorna, ha nem ellenkeznék. De kapaszkodom. Williambe. Mintha az életem múlna rajta... az is múlik... minden...
- Nem kell, nem lesz semmi baj. Nem fognak többet elviini tőlem... - ujjai hajamat cirógatják, hangja már csak halk dörmögés. Bárcsak igaza lenne. Bárcsak el tudnám hinni. Butaság... el kell hinnem! Nem hagy itt többet, és ha ezt mondja, akkor így is van. Tudom. Talán én vagyok az egyetlen, aki ezt el tudja hinni. Talán én vagyok az egyetlen, aki tudja hogy bármit megtenne értem. Nem szükséges elmondania, egyszerűen csak értem. De talán a többiek is rájöttek. Látták mit tett ott... a vámpíroknál. Talán sikerült megérteniük, és csak ezért védtek annyira. Talán átérezték a fájdalmam, átérezték William szenvedését. Mindannyiuk kapcsolatban állt vele... féltek hogy miattam gyengébb lesz, féltek, hogy miattam vesztik el. Mennyire igazuk volt. Jogosan gyűlöltek. Igen... már csak gyűlöltek... már elmúlt. Még mindig nem loptam be magam a szívükbe, de... de már tudják, hogy valóban fontos voltam William számára. És ha neki fontos vagyok, akkor mindenki másnak is. Fontos vagyok... hozzájuk kötődöm... ide tartozom...

oOoOo

Sötét van. Csak vergődöm a sötét hullámokon. Nem látom őket, beleolvadnak a minden elnyelő homályba. Nem látom, de a hangjukat hallom. A halk morajlást, a csobbanásokat. Érzem a hideget, ami csontig hatolva mag belém. Sodródom. Sodródom egyetlen emlékbe kapaszkodva. Egyetlen kósza képbe, amit nem bírok... nem akarok kiverni fejemből. Egyetlen képbe, ami annyi fájdalmat okozott. Egyetlen képbe, ami oly sokáig kísértett. Egyetlen képbe, ami hosszú ideig csak szenvedést ígért. Egyetlen képbe, ami még itt tart. Egyedül egy átható, sárga szempár emléke, amibe mint egy uszadékfába, kapaszkodhatok. Hiába van sötét, hiába van fagyos hideg, ez az emlék fölmelegít, fényt és erőt ad. Néha megrémülök, néha kétségbeesett kapálózásba, kiáltozásba kezdek, amikor az emlék elhalványul. Olyankor küzdök, dacolok a sötét habokkal, amik jeges rémületet, kínzó magányt okozva próbálnak ellepni... megfojtani... megölni. De az utolsó pillanatban mindig megerősödik a ragyogó tekintet képe. Az utolsó pillanatban mindig erőt adva ránt ki a vég karmaiból. Őriznek engem, akár egy vérszomjas farkas a kölykeit.Egy mindenre elszánt, acsargó farkas, aki csak egyvalakivel törődik. Egyvalakivel kedves. Velem.

Szemeim kipattannak, zihálok, alig tudok mozdulni. Rémület járja át tagjaim, hisz a sötétség nem változott. Lehet, hogy... lehet hogy még mindig...? Nem. Itt meleg van, ez már nem képzelgés. Le kell gyűrnöm a rám törő pánikot. Össze kell szednem magam. Meg kell tudnom mi történt. Már nem tudom mi volt valóság, és mi álom. William... nem lehetett képzelgés... nem.
Sikerül fölülnöm, bár nehéz. Alig tudok engedelmességet kicsikarni tagjaimból. Mintha tiltakoznának ellenem. Mintha nem jutna el hozzájuk a parancsom. De ha nehezen is, legalább szót értettem velük. Nincs veszve semmi. Szemem lassan hozzászokik a szobában uralkodó sötétséghez, kis idő múlva olyan jól látok, mintha egyszerű félhomály lenne. A látvány azonban újabb döbbent, értetlen pislogásra ad okot. A szoba egyáltalán nem üres. Szinte minden helyen a falka tagjait látom. A legtöbben farkas alakban, összegömbölyödve alszanak, de néhány embert is fölfedezni a szőrös testek között. Zavartan rázom meg fejem, szaporán pislogok, de a kép nem változik. Mint egy festmény, amit lát az ember, de a mondandóját nem képes megérteni. Miért vannak itt? Agyam még ugyanolyan fáradt és lomha, mint testem többi része, így nem várhatok megvilágosító gondolatokra. Egyetlen esélyem, ha a válasz a lehető legegyszerűbb módon kúszik be tudatomba. Az az egy viszont biztos, hogy a falka illata borítja be a szobát, olyan meleg nyugalom társaságában, ami még a legzaklatottabb gondolatokat is képes lenne elcsitítani. Olyan szoros az összetartozás érzése, mint még soha. Puha bársonyszalagként csavarodik tagjaimra, hogy hozzákössön másokhoz. Mi változott? Eddig miért nem éreztem soha? Talán...
Félve, reszketve pillantok magam mellé. Félve, hisz rettegek attól, amit láthatok. Rettegek mindentől, ami történhet. Rettegek, hogy érzékeim csalnak, és nincs is itt. Rettegek, hogy úgy kell őt látnom, mint aznap... akkor ott a hideg padlón. Rettegek, és ez az érzés kikezd belülről. Rettegek, de le kell gyűrnöm. Ez nem is tűnik nehéz feladatnak... akkor már nem, mikor megpillantom a nyugodt arcot. Nyugodt, de sápadt és kimerült. Még sosem láttam ilyennek...
Él. Itt van, és ez mindennél fontosabb. Minden lélegzetvétele újabb darabot ragaszt vissza szívem romjaiba. Pedig azt hittem menthetetlen. Pedig azt hittem annyira összetört, hogy már semmi sem segíthet rajta. Mégis van. Sokadszorra, és remélem végleg költözik vissza a remény. Újra becsempészi magát a gondolataimba, kiűzve a kétségeket. Minden rendben lesz. Ő mondta... most már soha nem kell egyedül maradnom. Soha sem kell újra megízlelnem a magány keserűségét. Soha sem kell nélküle aludnom. Soha sem kell azon gondolkodnom, hogy merre járhat, hogy visszajön e még.
Kattan az ajtó, s én összerezzenve rántom magamra a takarót, ijedten pislogva a belépőre. A nevét nem tudom, de már láttam. A falka egyik orvosa. Sokszor segített már rajtam, mikor... mikor... Lehunyom szemeim, és mélyet lélegzek. Ez már a múlté, nincs mitől félnem. Nincs miért visszaemlékeznem rá.
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél - némán pislogva figyelem, ahogy közelebb lépdel, jöttére többen fölkapják fejüket. Én azt hittem... azt hittem alszanak. Lehet hogy mind ébren vannak? De örülök hogy nem mondtam semmit... - Hogy érzed magad? - az ágy mellett megállva fürkészi arcomat, ahogyan én is az övét. Vonásaiból hiányzik a jól ismert gyűlölet. Az utálat, amihez már annyira hozzászoktam. Helyette teljesen mást látok. Olyan idegen tőlük... Mintha meghaltam volna, és egy teljesen átfordult világban ébrednék. Semmi sem olyan, mint rég.
- Jól, de... William...? - aggódva fordulok társam felé. Mintha attól tartanék, hogy ha egy kicsit nem figyelek, eltűnik. Egy kicsit lankad figyelmem, és már nem lélegzik. Tartok is tőle. Még a gondolat is, hogy újra elveszíthetem... nem tudom leírni. Annyi fájdalommal és kínnal járna, hogy arra szavak sincsenek. Ha mégis, én nem ismerem őket. És soha nem is akarom megismerni.
- Ő is jól van. A sebei súlyosak voltak, de gyorsan gyógyul. Ő erős, te viszont...
- Nem lesz baj - szavába vágva engedek meg magamnak egy halvány mosolyt. Nincs szükség rá, hogy kifejtse mennyire gyenge vagyok. Tudom ezt magamtól is. Tudom, hisz minden szörnyűség emiatt történt. Tudom, hisz emiatt gyűlölöm magam ennyire. Tudom, de nem számít. Addig nem, míg itt van velem. Amíg ő rendben van, addig én is jól leszek. Visszabújok a takaró alá, hozzásimulok a forró testhez, arcomat a kötésekkel borított mellkasra fektetem. Végre őszinte mosollyal aludhatok. Csak most tűnik föl, mennyire fáradt vagyok. Csak most veszem észre, mennyire kimerültem csupán ilyen kis megerőltetéstől is. De nem lesz baj. Tudom. Megígérte, hogy minden rendben lesz, és ő betartja a szavát. Ismerem. William...

oOoOo

Gyengéd, puha cirógatásra ébredek. Kellemes meleg ölel körbe. Nincs szükség a szemeimre, hogy tudja, William karjaiban fekszem. Összetéveszthetetlen illata kúszik orromba. Olyan finom, biztonságot nyújtó. Nyüszögve bújok még közelebb, nevét nyammogva fészkelődök egy kicsit. 
- Timo? - válaszolni kéne. Válaszolni, de az megtörné az idillt. Amúgy is nagyon fáradt vagyok. Nincs erőm hozzá. De... de ő William... a társam... majdnem elveszítettem. Mégiscsak össze kéne szednem magam egy kicsit.
- Igen? - dünnyögve nyitom föl szemeim, abban a pillanatban rántást érzek, és máris egy fullasztó csókban találom magam. Rövid, de annál inkább beszédes. Mintha tucatnyi érzelmet zsúfoltak volna egyetlen apró kis gesztusba. Szinte megrészegít.
Elszakad tőlem, homlokát az enyémnek támasztja. Érzem leheletét arcomon, érzem szíve dobbanásait a tenyerem alatt. Életben van... Jól van...
- Sok fejfájást okoztál nyuszi - hangja szigorú, csalódott de dühöt nem érzek benne. Most nem fog bántani, mégis... mégis az a kis csalódottság sokkal jobban fáj, mintha ordibálna. Jobban fáj, mintha nekem esne és a padlóra taszítva rúgna belém. Tudom mire gondolt. Azért akarta föláldozni magát, hogy én éljek. Ajándékba kaptam tőle az életet, mégis el akartam dobni magamtól. Hálátlan voltam, de...
- Te is ezt tetted volna a helyemben... sajnálom... - szomorúan hajtom le fejem. Ez az igazság. Ő is belerokkant volna, ha lát engem meghalni. Hisz majdnem ez történt. Majdnem végig kellett néznie, ahogy... - Elvesztettük a harcot?
- Igen.
- Akkor mennyi időnk van még hátra?
- Nem tudom.
- Itt maradhatunk, vagy elüldöznek?
- Nem tudom.
- Egyáltalán mi lesz velük? - egyre kétségbeesettebben teszem föl a kérdéseket. Megrémít, hogy William nem tudja a válaszokat. Ő eddig mindent meg tudott magyarázni. Eddig nem volt számára lehetetlen, akkor most... most...
- A picsába Timo, fogalmam sincs! Nem tudom mi lesz később. Neked meg végképp nem kéne ezzel foglalkoznod. Pihenj, és ne törődj ilyen ostobaságokkal! - könnyek szöknek a szemembe, halkan szipogva fúrom arcomat a széles mellkasba. Tényleg nem érdemlek meg ennyi figyelmet. Utálom, hogy ennyit foglalkozik velem, pedig miattam van ez az egész. Utálom, hogy mindent képes lett volna föláldozni érten, én pedig olyan gyáván viselkedtem. Utálom, hogy ennyire figyelmes. Utálom, ohgy ő nem tud gyűlölni... pedig minden oka meglenne rá...
- Most meg miért bőgsz? - hajamat simogatva dörmögi halkan, de én csak megrázom fejem. Nem akarom elmondani neki. Nem akarom csak még jobban fölbosszantani ilyenekkel. - Túlságosan érzékeny vagy, Nyuszi...
- Tudom... - halkan szipogva ölelem át, ajkaimon egy apró mosollyal. - Így legalább kiegészítjük egymást...

oOoOo

Madarak csipognak, lágy szellő és bágyadt napsugarak kettőse simogatja bőrömet. A zöld fűszálakon még csillognak az eső utolsó hírmondói. Pár apró vízcsepp, amik pár perc múlva már elenyésznek. A szép megrezegteti fejem fölött a lombokat, pár kósza esőcsepp rám csöppen, de örömmel fogadom.
Mosolyogva nyújtózkodom, magamba szívva a nedves föld finom illatát, majd ceruzámat rágcsálva meredek újra jegyzetfüzetembe. Pont olyan a helyzet... pont olyan, mint mikor újra találkoztam vele. Akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog. Nem gondoltam volna, hogy valaha ő lesz számomra az élet. Nem gondoltam volna, hogy valaha boldog lehetek mellette. Na igen, a sors bugyuta játékokra képes. Bugyuta és nehéz. De mindig tudja mit csinál, és ha valaki túléli a játékot, boldog lehet. Egyszer. Van akinek ez hosszú idő, van akinek meglepően kevés. Van aki sosem tudja mi vár rá, van aki már az elejétől fogva látja a végét. Nekik könnyebb. Könnyebb, de talán sosem értékelik annyira amit kaptak, mint a nehezebb utat bejárt emberek. Illetve farkasok...
Mosolyogva erősítem meg a rajz körvonalait. Két összebújva alvó farkas. Az egyik mesémhez készítettem illusztrációként, de annál sokkal több. Persze kétlem, hogy rajtam kívül bárki is rájönne... kivéve azok a falkatagok, akik elolvasnak egy mesekönyvet. Erre azért igazán kevés esélyt látok. Már a gondolat is mosolyt csal arcomra.
Mosolyt. Ez olyan dolog volt korábban, ami szinte elő sem fordult. De sok minden gyökeresen megváltozott. Hosszú idő után, újra folytattam a mesekönyvek, apró történetek gyártását, persze csak álnéven. A családom úgy tudja, egy apró szigetre költöztem, hogy igazán a munkámnak tudjak élni. Se telefon, se semmi más. Nem akartam elmondani nekik az igazságot. Féltem hogyan reagálnának... de így minden rendben lesz. Néha kicsit leskelődöm utánuk, tudom, nem szép dolog, de szeretném látni, hogy jól vannak. Persze erre ritkán van lehetőség. Ritkán, mert minden időmet igyekszem Williammel tölteni. William... ő nem sokat változott. Ugyanolyan keménykezű uralkodó, ugyanúgy nem riad vissza a kegyetlen büntetésektől, de mégis más. Nagyon nem tudnám elmondani... ezt inkább...
- Timothy... - halk hang szakítja félbe gondolataim, kíváncsian pillantok az érkező nőre. Szívem nagyot dobban, mert ez csak egy valamit jelenthet.
- Megjött? - izgatottan fölpattanva szegezem neki a kérdést, mire csak bólint egyet. Gyorsan a kezébe nyomom jegyzeteim és ceruzáim, és már ruhanok is be az épületbe, végig a folyosókon.
Ezt nevezném a legnagyobb változásnak. A falka már nem gyűlöl. Elfogadnak, már olyanok számomra, mint a családom. Nem kell gyűlölködő pillantásoktól kísérve, lehajtott fejjel közlekednem a folyosón. Már valóban úgy tekintenek rám, mint királyuk társára. Furcsa volt megszokni, de... de így végre úgy érzem, mintha otthon lennék.
Belököm a nagyterem ajtaját, egy pillanatra minden fej felém fordul, de szinte azonnal vissza is térnek eredeti elfoglaltságukhoz. Engem azonban nem ők érdekelnek. Sietős léptekkel indulok el a trón felé, tekintetemet le sem véve Williamről. Ő is engem figyel, mikor tekintetünk találkozik, mintha egy apró vigyor jelenne meg arcán. Persze az is lehet, hogy odaképzelem. A falka előtt mindig kifejezéstelen marad, de ez már egyáltalán nem zavar. Megszoktam. Lassan jobban ismerem, mint saját magamat. Eleinte olyan volt, mint a nyílt tenger. Sosem tudhattad mit várj tőle. Az egyik pillanatban még nyugodt, a másikban vad, dühös tajtékozásba kezd. De ha jobban kiismerjük, ha figyeljük a jeleket, akkor megérthetjük. Akkor tudjuk mi következik, és fel tudunk készülni rá.
A régi rettegés, a régen oly gyakori szorongás nélkül huppanok le a mellette lévő székre. A párna, már eltűnt. Eltűnt, és ez többet jelentett számomra, mint a többi figyelmesség.
- Hiányoztál... - a karfára támaszkodva, mosolyogva nézek a ragyogó, sárga szemekbe. Csak pár órára hagyott itt, de még ennyit se szeretek távol lenni tőle. Belül még mindig attól tartok, hogy egyszer nem fog visszajönni. Tudom, hogy inkább meghalna, mint hogy megint egyedül hagyjon, de... pont ez a baj.

,,Hát ez a nagy büdös helyzet, Nyuszi. Nem élhetsz boldogan sem velem, sem nélkülem."

Mekkorát tévedtél William. Neked sincs mindig igazad
- Gyere ide... - nem kell kétszer mondani. Engedelmesen mászok át ölébe, de még el sem helyezkedtem igazán, mikor ajkaimra tapad. Csókja vad, és fullasztó. Birtokló, mintha csak tudatni akarná, hogy az övé vagyok. Pedig fölösleges. Ha akarna sem tudna megszabadulni tőlem. Soha.
- Te is... - halkan morogja, de nekem ennyi is elég. Pihegve fúrom arcomat nyakába, szívem hevesen dobog, pedig megszokhatta volna már. Megszokhatta volna, hogy többet nem lesz egyedül. Megszokhatta volna, hogy többet nem kell a félelem fagyos óceánjában fuldokolnia. Megszokhatta volna, hogy többet nem kell minden reménytől megfosztva, szilánkokra törnie. Megszokhatta volna, mégsem teszi. 
- Mi ez a nagy bámészkodás, talán senkinek sincs dolga?! Teszek róla, hogy egy életre elég feladatotok legyen! - föl sem kell pillantanom, hisz ez gyakori jelenet. A falka tagjai mosolyogva térnek vissza elfoglaltságukhoz, a fiatalabbak pedig rémülten iszkolnak ki a teremből. Mindig ez történik, ha túl sokat bámulnak minket. Williamet nem zavarná, tudom,hogy azért teszi, mert én még mindig tele vagyok gátlásokkal. Ő ezekkel az apróságokkal mutatja ki mennyire fontos vagyok neki. Nem is várok tőle mást, hiszen... kettőnk közül mégiscsak én vagyok a romantikusabb...

,,Kurvára szeretlek, szóval meg ne próbálj meghalni, érted?!"

Halkan fölnevetve hajolok kissé távolabb, hogy belenézhessek azokba a szemekbe, amik megmentették az életem. Azokba, amik nem engedték, hogy elhagyjam magam.
- Mi olyan vicces?
- Semmi, csak... csak egy régi emlék jutott az eszembe. Nem fontos... - mosolyogva látok neki kioldani nyakkendőjét, de közben már egészen máshol járnak gondolataim.

Fogalmad sincs róla William, hogy mennyire szeretlek.

Fogalmad sincs, hisz én magam sem tudom.

Fogalmad sincs, mert napról napra változik.

Fogalmad sincs, mert percről percre fontosabb vagy számomra. És ez így is marad, bármit teszel. Örökre.

 

 

 

 

 

 

William...




~ Vége ~

              


© Copyright 2009-2017. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).