|
Tündérpalota
Félt nekikezdeni az építésének.
Félt újra megpróbálni azt, amivel már oly sokszor elbukott.
Félt újra hinni, és bízni.
A félelem pedig nagyúr.
Gúzsba köt, gátat szab a vágyaknak, hitetlenné, elveszetté tesz, mindezt a legkisebb erőfeszítés nélkül.
De az ember makacs, kitartó teremtmény, nem elég neki egy-két kudarc, hogy belássa, az adott törekvésnek nincs jövője. Újra és újra nekivág a lehetetlennek, beleveti magát a vesztett harcokba, kiábrándultan is képes teljes szívvel küzdeni.
Hát ő se adta fel. Ismét nekiállt, hogy tégláról-téglára építse fel lelke Tündérpalotáját, legszentebb égi tüneményét lelke fellegei között, ahol egy ideje már csak búskomor eső szemerkélt.
Nos, ha már tündér és lélek, kicsinyes dolog lenne téglának nevezni építőköveit. Inkább voltak azok drágakövek! Fényesen sziporkázó gyémánt, mélyzölden csillanó smaragd, és vérvörös rubint.
Vagy bolyhos felhőlabdák, tejfehéren fodrozódó, puha gomolyagok, melyek látszólag olyan ingatagok, könnyűek, hogy egy enyhe szellő is messze sodorhatja őket, mégse képes senki kimozdítani őket a helyükről.
Pihekönnyű gondolatok, nehéz vágyak, elveszett álmok, valóra váltható remények, keserű barátságok, hű és hűtlen társak emlékei…
Mindezekből lassan, de biztosan épült a palota.
Időnként megállt, és várt.
Figyelte építményét, mozdulatlanul, türelmesen, és ellenőrizte, hogy minden stabilan, biztosan áll-e.
Ha hibát talált, hatalmas türelemmel és műgonddal javította azt ki, és nem engedett a siettető, ösztökélő erőknek, mert azt szerette volna, hogy műve örök, soha el ne pusztítható legyen.
Nem úgy, mint elődei…
Odafigyelése és kitartása meghozta gyümölcsét.
Hosszú idő telt el mióta elkezdte, de végül a Tündérpalota elkészült!
Sziporkázó égi tüneménnyé vált. Száz, meg száz ablakán visszacsillantak a múlt boldog emlékei, szobáiban visszhangzott a felhőtlen gyermeki kacaj. Kertje teli volt édes álmokat ígérő, színes gyümölcsökkel. Tornyai közt szivárványok futottak versenyt, míg erkélyein gazdátlan hangszerek játszottak örökké vidám melódiát.
Maga volt a megtestesült csoda, a lélekemelő káprázat.
Belepte a fény, megtelt élettel, összegyűjtött minden boldogságot, hogy aztán megsokszorozódva eressze őket ismét szabadon.
Nem volt semmi, ami a nyomába érhetett volna, gazdája mégse volt elégedett.
Sziporkázó, átszellemülten örömteli lénye nem volt elég ahhoz, hogy alkotója maradéktalanul elfelejtse a múltat.
A múltat, mely valahol a Tündérpalota eldugott, mélyen elzárt szobáiban, sötét árnyékként ütötte fel a fejét, és lassan, de feltartóztathatatlanul terjedt a csillámló szobákban, míg el nem ért forrásához.
Ő pedig tudta, hogy rejteni vágyott félelme táplálja az árnyékot.
A félelem, melynek kiváltója, és eredménye egy és ugyanaz volt.
Egy halk suttogás, egy gunyoros kis hang nem engedte neki, hogy megfeledkezzen egy fontos dologról, miszerint palotája lehet bármilyen gyönyörű, bármilyen fényes, sőt, akármilyen stabil…
„Elég egy szó, hogy szilánkjaira hulljon…” |
