Gyûrûk Úra, ami a filmbõl biztos, hogy kimaradt

  A tûz lángja vörösen csapokodott a hideg szélbe. Az elõzõ éjszakákhoz képest ez volt a legfagyosabb. Gandalf és Gimli, mint két szikla, meredtek a tûzbe, melengetve kezeiket. Frodó a gyûrût szorítva aludt el, mellette Samu motyogott valamit arról, hogy neki kicsi volt a vacsorára kapott egy alma, de már az álmok világábán sétált. Trufa és Pippin is összebújva halkan horkoltak. Egy kõsziklán foglalt helyet Aragorn és a többiek álmát õrizte. Vállán ott pihent a világ legszebb tündéje. A hideg miatt Legolas közelebb húzódott a férfihez és végül a vállán kötött ki. Aragorn nem bánta, élvezte az ifjú tünde feje sújját magán érezni. A szõke álmában felsóhajtott, minek következtében meleg levegõt fújt és próbált közelebb kerülni az õt óvó meleghez. Aragorn érezte, ahogy reszketni kezd, így lazán átvette a karján a vállát és közelebb húzta magához. Legolas kezében szorongatta a rájuk terített takaró sarkát és minnél jobban magához húzta.

          Egy óriási roppanással jelezte a tûz, hogy sikeresen elfogyasztott még egy fát. A közelben lévõ Gandalf pótólta a hiányt. A zajra csak egyetlen egy valaki nyitotta fel két kék szemét. A vándor azonnal észreveszi társa ébrenlétét.

-  Aludj még, sok van a nap ébredéséig – szól hallkan.

-  Itt maradsz mellettem? – pislogott fel Legolas álmoskás szemekkel. A fekete hajú férfi egybõl megállapította, hogy a tünde nagyon nincs képben.

-  Persze, csak aludj – jelenti ki somolygós hangon.

A szõke férfiú azonnal álomba is merült. Mosoly ült arcán, amivel arra késztette társát, hogy véletlenül se pillantson másmerre. Szó szerint csodálta az ifjabb arcát. A puha bõrét, a lehunyt szemeit, hosszú pilláit, selymes, szõke haját és elnyíló, korall-rózsaszín ajkát.

Mielõtt azonban meggondolatlanul cselekedhetett volna, egy kéz szorította meg a vállát. Pillantását Gandalfra kapta, aki szólt, hogy maradjon õrségben. Aragorn bólintott, de nem mozdult. Talán nem akart megtörni egy álmot, vagy a különös, bódító illat kábította annyira el, hogy megmozdulni se tudjon?

 Újabb zaj, de ezúttal nem a tûz jelzett. Egy aprócska csomag dõlt az ölébe, ahogy lecsúszott válláról. Ahogy lenézett maga elõtt látta azt az arcot, amirõl eddig áradozott gondolataiban.

 Karjai magától mozdultak és átkarolták a tündét. Ahogy lágy mosollyal a tûzre tekintett, egy arcot látott maga elõtt. Egy nõ arcát. Mellkasába éles tõrként szúrt a fájdalom, de meglepõ módon olyan hamar elmúlt, ahogy jött. Csak rá kellett pillantania a karjaiban tartott férfira.

***

 Erõs fény próbálta áttörni szemhéja falait, de õ még küzdött ellene. Aztán meg kettõstámadás érte. Kérges kéz simult arca bõrére, meleg ölelésbe burkolózva érezte magát. Hol lehet?

 Megadta magát a napsugaraknak és tengerkék szemeit egy sötétebb szempárba mélyesztette.

-  Ébren vagy? – kérdezte egy férfias, mély hang. A tünde mosolyra húzta ajkait és bár legszívesebben mindig itt maradt volna, mégis ülõ helyzetbe tornázta magáz.

-  Igen. Bocsánat – pirult el kissé, ahogy tudatosult benne, hogy gyakorlatilag rámászott a férfire. Az csak intett egyet és felállva odasétált a többiek mellé, hogy felébressze õket.

A szõke még nézett utánna egy darabig, aztán belemerült egy értelmetlen vitába Gimlivel.

***

 A Gyûrû szövetsége úgy döntött, hogy ma nem fojtatja útját és egy napot pihennéssel töltenek el. Frodó rossz passzban volt, csak rá kellett nézni és még az életkedv is tovaszáll. Samu a Gyûrûhordozó mellett maradt, ahogy a másik két hobbit is. Gandalf egy kõsziklára ülve, pipafüstöt húzva, gondolkodott az élet nagy problémáin. Boromir is hajlandó volt felkelni és – zsörtõlõdve ugyan -, de elsétált a tündével szárazfát szedegetni. Nyirkos egy hej volt, úgyhogy még találniuk kell pár ágat, hogy a nap még meg tudja szárítani majd.

 Egy fekete hajú férfi sétált a környéken, valami patakot keresve, ahonnan tisztavizet tudott meríteni, de eddig nem járt sikerrel. Már két órája is úton lehetett, mikor zajokat hallott egy közeli tisztásról. Egy bokor mellé suhant, hogy meglesse a zaj forrását. Két barátját látja, ahogy egy kissé hevesebb vitával, feldúltan lépkedtek egymás mellett, karjaik közt pedig ott pihentek az ágak.

 Már épp odaszólt volna nekik, hogy milyen jó látni õket, mikor váratlan dolog történt: Boromir a földre dobta az eddig gyûjtött fákat, mire a szõke szúrós pillantást vetett rá, de nem sokáig, ugyanis a társa megragadta csuklóját – az ágak tompa hangot kiadva földetértek -, aztán egy fának préselte a döbbent és kissé talán ijedt tekintetû fiút.

 A vándor hirtelen haragot érzett lángra lobbanni magában, felperzselve az egész testét. Aztán kis jégszilánk furakodott mellkasába, ahogy látta, hogy a barna hajú férfi hidegen hagyva Legolas kapálózásást, ajkait a tündéére tapassza. Nem is ez fájt neki a legjobban... Fájt? Igen, határozottan keserû fájdalmat érzett magába... Hanem az, hogy a szõke karjai megadóan Boromir vállaira csúsztak és már nem erõszakos, követelõzõ csókot látott, hanem egy igazi, vad vággyal telítettet.

 Csak állt ott és nézett maga elé... úgyanis felpislogni, még véletlenül sem akart -, mikor megcsendült a számára legszebb férfi hang.

-  Boromir... ezt... nem kellene... – kétségbeesett hangját hallva csak mégjobban összehúzódott a torka.

-  Ne fogd vissza magad, érzem, hogy vágysz rám – suttogta a barna, mély bariton hangján.

-  Ez nem igaz... – ellenkezett, de hangjából csöppet sem ez szûrõdött ki.

-  Miért hazudsz magadnak?

-  Én mást... Én mást szeretek... Neh, Boromir... Kérlek, ott neh... – Aragorn szíve nagyot dobbant, mikor meghallotta a tünde kéjes nyögéseit. Muszáj volt felnéznie, akár egy pillanatra is, de muszáj volt látnia Legolas arcát.

Kipirosodott arc, félig lehunyt szemek, cseresznyepirosra mart ajkak. Életében nem látott még szebb látványt és azt kívánta, bárcsak az õ karjaiban lenne ez a szépség.

 Viszont nemcsak õ gondolta ezt, hanem az, aki valóban magamellett tartotta a tündét. Több gyönyörre vágyott, így láthatóvá tette a gömbölyded vállakat és a szálkás felsõtestet. Keze végigsiklott a buha bõrõn, kicsalva társából egy újabb nyögést. Aragorn féltékeny tekintete követte minden mozdulatát. Boromir vastag karjai átölelték a mellette vékonyka testet és tenyere rásimult a két kerek gömböcskére, mire a szõke egy izgató sóhajjal jutalmazta tettét. Cserepes ajkak ostromolták a hófehér nyakat, ami egyre csak pirosabb színt vett fel. Legolas érezte, hogy itt hagyja el minden ereje és gátlástalanul nyögdécselt, ahogy a legérzékenyebb pontjait kényeztették. Egy apró sikoly is elhagyta ajkait, mikor Boromir keze nadrágjába siklottak és már-már igencsak merev férfiasságát kényeztették.

 Aragorn alig bírta levenni a szemét a tündérõl és annak izgató hangja igencsak méretes problémát okoztak neki. Kezeit odaszorította nadrágja elé és reménykedett benne, hogy az egymással enyelgõ pár nem hallotta meg rekedt, halk morranását.

 Hogyis hallották volna meg, mindketten annyira elfoglaltak voltak egymás kényezetésével, hogy még egy csapat ork zaját sem hallanák. Igen, mostanra Legolas keze is elveszett a barna hajú férfi nadrágjában. Nemcsak Aragorn adott ki feltûzelt morranást, hanem Boromir is, mikor nem bírva magával, megfordította a piros arcú férfiút és a fához préselte mégjobban. Egy másodperc alatt rántotta le a fiatalabb nadrágját bokáig és nem tétlenkedve sokáig, két ujjail hatolt be a tündébe, akinek ajkait apró sikolyszerûség hagyta el. Ettõl a hangtól nemcsak a barna, de még Vándor is megremegett. Boromir vörös harapásnyomokat hagyott a gömbölyded vállon és szívogatta, csókolgatta az ott lévõ bõrfelületet.

 Legolas lábai egyre jobban megremegtek, ahogy a teste is, és lassan letérdelt a nedves fûre. Ujjai maguktól indultak meg Boromir nadrágja felé, hogy kikapcsolja az övet és szétnyitsa a ketrec ajtaját, sóhajt csalva ezzel mindkét férfi ajkára. Aragorn marka egyre gyorsabban mozgott, követte a szõke férfi nyögéseinek ritmusát, aztán a szõke fárjalmasan felsikoltott, mikor már három ujj mozgott benne.

-  Sss... Gyõnyõrû vagy... – csitította párja és tenyere végigfutott Legolas hátán, aki olyan szépen ívba hajlította a hátát, hogy a férfi nem bírta ki, hogy ne harapjon bele fedetlen tarkójába.

-  Neh... kérlek... elég... – nyögdécselte a fiú, de hangjából több akarás hallatszott, mint ellentmondás. Ezen csak kuncogott.

Aragorn arca már láncolt és egyre csak a most neki féloldalt lévõ tündét nézte, ahogy kezei a fa törzsébe kapaszkodnak, ahogy teste számtalanszor megremeg a vágytól és, ahogy kipirult arcán végigfut pár könnycsepp, amit Boromir ujjai azonnal el is tüntetnek. Kihúzza ujjait a férfiúból és magafelé fordítja, hogy szenvedélyes csókkal ajándékozza a levegõ után kapkodó ajkakat.

Amíg Legolast a csókjával kábította, megforgta a fiú egyik lábát és a vállára rakta, mire az elszakadt tõle, és kíváncsian nézett rá. Azonban ahogy a férfi újra a mézédes ajkak után kapott, õ már tudta, hogy mit fog tenni. Szíve heves dobogásának hangja szinte elért még Aragornhoz is, akit egyre jobban kínzott a kielégülés. Sûrûn vette a levegõt és az ajkait beharapva próbálta visszafogni hangját.

Egy magas sikoly törte meg az ersõ csendjét, ahogy Boromir a szúk forróságba hatolt. Alig bírta visszafogni magát, hogy el ne élvezzen már ennyitõl is. Nem mozdult, próbálta erõsíteni magát és várta, hogy az alatta megfeszülõ fiú végre levegõt vegyen. Legolas arca egyre jobban elvörösödött, teste meg-megremegett a férfi alatt, háta minuntalan ívbe feszült és teljesen elbódult az érzésektõl. Aprót mozdított csípõjén, mire párja értve a célzást, lassan mozogni kezdett. Mindkettõjük szájából eddig ismeretlen kéjes hangok szöktek ki, feltûzelve mégjobban egymást. Boromir érezte, hogy nem fogja sokáig bírni, így maguk közé nyúlva kényesztette a hátát karmolászó fiú férfiasságát.

Aragorn keze ismét a nyögések ritmusára mozdult és hallkan felmorranva, a tündén legeltette a szemét, hogy aztán mindhárman egyszerre érjék el a gyönyör kapúit.

Õ tért magához legelõre, ahogy lihegése elmúlt. Apró darabokban falta a levegõt és összeszedte magát.

A két barátja még nem tért magához a bódulatból, szóval észrevétlenül és sajgó szívvel menekült vissza a táborba, ahol minden szempár kíváncsian figyelte. Hogy miért?

- Aragorn, nem hoztál vizet? – kérdett rá végül Gandalf, mire a férfi kicsit megdöbbent. Víz? Milyen víz? – Jól van fiam, majd én elmegyek – tápászkodott fel igazi öregemberhez méltóan a varázsló és elindult.

A vándor még nézett egy darabig maga elé, aztán eszébe jutott a tisztáson történek. Belerúgott egy fatörzsbe, ami megadta magát neki és felhengeredett.

- Fene vigye el az összes tündét! – nyikkant fel. Aztán tudatosult benne, hogy miért ilyen rekedtes a hangja. Fájt a nagylábujja.