|
Vámpírok éjszakái
5. fejezet: Bódító csend
Hangos sikoltásom csendül a néma szobában, lábaim összecsuklanak, a földre esem. Itt hagyot, újra. Ha tudná, hogy nemem ez mennyire fáj itt legbelül... Sós víz vág utat magának arcomon és a padlóra hullik nesztelenül. Torkom apró borsszem méretűre ugrik, szemeim szúrnak, ahogy mellkasom is.
Erős kell lennem, de hogyan? Félek tőle, még mindig. De mégis... Akarom őt...
Halk zokogásom ringat álomba, a néma csönd simogatja fülem. Milyen nyugodt most minden.
♥♥♥
Csak délután kászálódom ki az ágyból. Úgy érzem magam, mintha egy szemlehunyásnyit sem aludt. Éhes vagyok, az ínyem is lüktet. Meg kell várnom, míg beesteledik. Csak akkor indulhatok útnak.
Az ablakból nézem, ahogy a hold elfoglalja méltó helyét az égen. D alakban tündököl, fénye bevilágítja a ház előtti kis kavicsokkal kirakott sétányt.
Vadásznom kell.
Remek látásom ellenére meggyújtok egy lámpást. Régi, még az öreg nénikéé volt, aki itt élt.
Futásom szinte repülésnek hat, lábam csak néha érinti a talajt. Az állatok elfutnak, tudják, hogy ragadozó van a közelben.
Apró folyó csörgedezik az erdő mélyén, szélén öreg fák, ősrégi kövek, pirosban kalapban incselkedő gombák és a leszebb zöld szín az uralkodó. Rengetek állat van a vízparton, néhány szemfülesebb azonnal elmenekül. Csak pár növényevő marad, köztük két fiatal őzgida és a fán motoszkáló mókusok.
Lámpásomat elhelyezem egy fán, most nincs szükségem rá. A folyó túlpartján állok meg.
Az egyik őzgida felém néz, én meg abban a pillanatban támadok.
Kesernyés vér íze, illata tölti be minden érzékem. A szívem is belesajdul, ahogy a földre dobom a kiszipolyozott állat tetemét.
♥♥♥
Három napja jött el hozzám, három éjjelen őrjítő a hiánya. Fogalmam sincs, hogyan tudtam elviselni ezt az egy évet nélküle, mikor most minden percben rá gondolok.
Ismét az ablakpárkányon ülve várom, hogy eljöjjön, hogy végre megpillantsam egy másodpercre is.
Lehunyom a szemem és belesimulok az éjszakai csend lágy érintésébe, ám valami megszakítja a kellemes pillanatot.
- Da... Daniel? – suttogom a levegőbe, halk és reménykedő hangon.
Már nem félek tőle. Már nem remeg a testem, mint 3 éjjel ezelőtt. Ha mégis, az azért van, mert mérhetetlen vágyakozás tőlt el érintése után. Csak tudnám, miért kell pont ő nekem...
|
