De.
Egy ételhez sem viszonyulok úgy,mint a marcipánhoz.
Minket talán úgy lehetne elképzelni,hogy állunk egy nagy mezőn, egymással szemben, lobogó hajjal (a marcipán lobogó csomagolással), farkasszemet nézve. Én vadóc módon, karddal a kezemben, ő piperkőcen és gőgösen,lenézően. Nézünk egymásra, hátha megfejtjük a másikat, de két külön világ vagyunk.
Régóta próbálom megfogalmazni,miért nem szeretem a marcipánt. Szerintem most se fog sikerülni,de próbálkozom,tehát nemtanulok vagyok.
Alapból már a neve is; én igazából marczipánként gondolok rá: talán Mozart miatt (ne keress összefüggést). Olyan sznob, finomkodó, kényes, bársonyba öltözött, háttérzenéje unalmas zongora, közben talán társalkodónők illemkednek fűzőben. Lehet hogy a csomagolás (mindig olyan izééé,nem olyan vidám, könnyed,mint a többi bonboné,csokié) váltja ki belőlem ezeket az asszociácókat.
Mandulából van,ami nem lenne rossz: a mandulát szeretem, friss, könnyű, légies, álmodozó.
Akkor hogy lett a marcipán dohos, nehéz, földhözragadt?
Az íze... Nos. Olyan... nagymamaízű.
Ne keverjük össze a nagymamás-ízűvel,ami pl az almáspite, ami finom és jó. De a marcipán nagymamaízű, és eszem megáll,ha meg kell ennem a nagymamámat, vagy akár másét.
Olyan ódon íze van, és rád ragad, a nyelvedre, a szádra, otthagyja az ízét, mint egy megfakult régi fénykép,amit igazából már nem szívesen nézegetnél. Ha véletlenül elkövetem a hibát, hogy marcipánt eszek, utána mindig elnehezül a gyomrom, fejem, mélabú és melankólia uralkodik el rajtam.
A marcipán egy szörnyű dolog, elegánsan és kifinomultan heverészik az üzletek polcain, de én el tudom képzelni, hogy egyszer átveszik az irányítást a világ fölött. S akkor aztán jajj nekünk.