|
Keringő a fényben
Jó húsz perc telik el, majd a macskaszemű lány immáron könnyek nélkül elindul a belső terek felé, pokolian lassú tempóban a szenes lába miatt. Az arcát fájdalom torzítja el, és feltűnően furán mozog a tüdeje. A hátán, az oldalán és a hasán fehéren fénylik a bőr a friss forradásos sebeken, de itt-ott kissé mintha szenes lenne. Vérből szerencsére nem sok van, és a legszebb, hogy annak ellenére, hogy a démon ellen tett, a keze még megvan - ugyanis kétlem, hogyha igazat mondott Derivia (és sajnos túl nagy az esély rá, hogy igen), akkor valószínűleg a kezét is használta, nem csak a száját.
A konyhához lebegek, majd mivel azt üresen találom, az étkezőt keresem meg. Épp most érkezett meg Asheen, kétméteres láncával a nyakában. Mikor a rózsaszínhajú kiszúrja, boldog mosoly jelenik meg az arcán, felpattan, és odasiet hozzá. Megöleli a görnyedt hátút, majd megfogja a láncot és a falban lévő horogba akasztja bele. Szerencsére a székek és az asztal is közel van az asztalhoz, így esélye van a lánynak leülni.
Feltűnik a harmadik szereplő is, kezében egy régimódi fazékkal. Zöldesszürke pára száll fel belőle, és az étel színe sem valami csábítóbb. Lehet, hogy viszonylag jó íze van, de már az állaga miatt is inkább azt mondom, hogy eszem a kis tablettáimat meg az instant ételeim, mert ez... Felfordul a gyomrom, és értékelem, hogy az itteni ablak zárva van, így nem jut ki a szaga.
Egyszerű fehér tányérokat tesz le a teljesen egyszínű - lila - terítőre. Amíg a legtöbb szoba alig van berendezve, az étkező az asztallal és a székekkel egyenesen zsúfoltnak tűnik. A konyha ennél is telítettebbnek tűnik, de lehet, vannak olyan szobák, ahol vannak még szekrények, bár ezt annyira nem figyeltem meg. Ahol a kéjelgés és a kínzás zajlik, az általában csupasz, a láncok a fal tövényen, a kötelek a fenti csövekre vannak tekerve.
A bent lakók mintha a házhoz szeretnének passzolni: a két nő szinte állandó jelleggel meztelenül csatangol, míg a férfi az, akin szinte állandóan rajta van a nadrágja, de felül ő is teljesen csupasz. Ékszerként csak a belső tüskékkel ellátott fémkarpereceiket hordják, a lánccal együtt, ami röghöz köti őket a gazdájukon kívül. Persze a járatokba ruhákban mennek - legalábbis ez a jellemző rájuk, ruha nélkül még egy démont se láttam sétálni. Lehet, ez a csapat lenne kivétel?
A nyöszörgést meghallva meg is kapom a válaszom. A megcsonkított nő a rácsok alatt ruhában van, és ha már őt felöltöztetik, akkor valószínűleg ők is így viselkednek. Persze az úrnő megteheti, hogy a szolgára nem ad ruhát, elvégre az csak egy eszköz, és ha emberszámba is veszik, azt csak otthon mutatják meg. Istenem de pocsék ezeken a dolgokon gondolkodni...
Atheneas a hierarchikus rendnek megfelelően szed először a démonnak, utána magának, és legvégül Asheen-nak. Ahogy a valami csorog lefele a merőkanálból, felfordul a gyomrom, és szabad bal kezem a számra tapasztom. Mikor a kanalak elmerülnek a tányérokban, majd felemelkednek, eltűnök az ablakból. A rácsokra rogyok, és majdnem elhányom magam. Fogalmam sincs, hogy azok a szürke kockák micsodák, de nem is akarom megtudni. Öklendezek, a gyomorsavam a nyelőcsövem kezdi el marni, de visszaparancsolom természetes helyére. Könnyek szöknek a szemembe a rosszulléttől, és próbálom elfelejteni az ételt, de nem sok sikerrel. Zöldesszürkés nyálkás lé, szürke valamikkel... Ó, ég...
Eltántorgom a háztól, és megint a roncs fölé érek. A hátán ül-fekszik, a gömb falából kiindulva ezt nehéz megmondani... A lába talpra van húzva, a körömágyai bevérezve, még innen is látom. Ahogy jobban megfigyelem, szép arca lehetett egykor, de a szemeinek a hiánya teljesen elcsúfítja. A ruha jótékonyan takarja a testét, mert a csonkokból arra következhetek, hogy nem egy sérülés van rajta pluszban, a forradásokról nem is beszélve, amik a régiekről árulkodnak.
Mélyeket lélegzik, megint alszik. Tényleg remélem, hogy nem ébred fel többé...
Felszíni világosság, apró kristályok csillannak meg a földön. Lehajolok, hogy leporoljam őket, de az éles szépségek egy pillanat alatt széttörnek. A csillámok felszállnak, és táncra perdülnek, utat mutatnak, és hívogató ujjat formáz, hogy menjek vele...
Nőies alakot épít magának, majd felajánlja a kezét, hogy fogjam meg. Óvatosan nyúlok felé, hogy ne szűnjön meg az alakja, és mellé lépek, együtt folytatva az utunkat.
Szivárványos csillogás, szórja a fényt, a világító, kékes fényű falak új színeket vesznek fel magukra, mint egy teljesen fura képződmény, ami csak az emberek álmában születhet meg egy pillanatra, hogy aztán elfeledjék, de legyen valami, ami a tudatuk mélyéről boldoggá teszi őket. Ez a pillanat olyan hosszú, olyan tökéletes, mintha soha nem szeretne megszűnni.
Magam elé nézek, majd lefelé pillantok. Semmi különöset nem veszek észre, csak a homályos lenti fényt, majd rájövök, nincs rendben valami. A megoldó kulcs nem helyes, valami hiba van a történetben. A kép ismerős, hiszen ezt láttam az előbb is...
Nem mozdul semmije. Nincs remegés, nincs mocorgás, és nem mozog a tüdeje.
Meghalt.
Értem -
Emelem a kardom a jobb kezemmel, már el is kezdem kialakítani a védőburkot, de elkésem - tüzes burok izzik rá a testemre, megrettenek, hogy el fogok égni, de a tűz nem sérti fel a bőröm és a hajam sem kap lángra, de a forróság egy pillanat alatt felperzseli a vérem. Szinte érzem, hogy kezd el párologni az ereimben folyó vöröses patak, és csak egy elmosódott rózsaszín folt az, ami a tudtomra adja: nem fogok meghalni, pedig milyen szép is lenne, ha ez történne.
- Üdvözöllek, drágám. Derivia vagyok, tűzdémon. Remélem, jól megleszünk egymással.
Azonban a vigyor, amit az arcára ölt, nem arról mesél, hogy ő annyira szeretne majd kedvesen bánni velem. Elvégre most vesztette el a harmadik szolgáját, aki már kiöregedett, és most én leszek a friss hús, akit be akar majd törni - vagy kisütni...
Kinyílik a szemem, és egyből küzdeni kezd a gyomrom a belső tartalom ellen. Annyira fáradt vagyok, hogy nem ellenkezek, magam mellé okádom az átlátszó savat. Az öklendezés nem akar szűnni, és újra pára lepi el a szemem. Lassan jut el a tudatomig, hogy mire fel ez a reakció: a rózsaszín szobában vagyok, és a legszélső ágyneműkupacban fekszem.
Hirtelen rántom le magamról a takarót, és tudom, hogy ezúttal tényleg rábasztam. A nadrágom van egyedül rajtam, a kardhüvely sehol - a kardommal együtt! -, a felsőtestem teljesen meztelen. Se zokni, se kesztyű - de van bilincs, a jobb bokámon. Nem sietem el a dolgokat, lassan ülök fel, és megvizsgálom. Ez is tele van tűzdelve tüskékkel, úgyhogy jó lesz óvatosan közlekedni vele, és nem próbálhatom meg leráncigálni a lábamról. Talán azonban mégis meg kellene próbálnom, de az agyamban megjelenő véres húscafatos kép nem tűnik túl bíztatónak. Ha a kardom itt lenne, simán kitépném belőle a lábam, mert el tudnék repülni, és magam mögött hagynám ezt a helyet...
Nem, ideje leszállni a földre. Ez nem fog megtörténni, itt maradtam, és senki sem fog értem jönni. Se az öcsém, se az apám, vagy legalábbis az elkövetkezendő négy hétben biztos nem fognak gondolni rám. Majd karácsony utolsó napján, mikor találkoznak, és nem leszek ott...
A mellettem lévő tócsára nézek, ami már elkezdte kifakítani a padlószőnyeget. Meg sem próbálom feltakarítani, amúgy is ocsmány ez az egész épület, ez talán még szépít is rajta. Azonban a szaga újra támadásra ösztökéli a gyomrom, így arrébb kúszok a fal felé a lehető legóvatosabban, hogy ne sértse fel a bokám a fémperec.
A mozgás nehezemre esik, a legapróbb izommozgásra megfájdul szinte az egész testem. Hülye piromán állat, milyen gyakran csinálja vajon ezt velük? Mi kell ahhoz, hogy ezt érdemelje ki valaki? Adjon valaki vizet, hátha regenerálódnak a sejtjeim valamennyire, de minél hamarabb adjanak...
Jó egy óra telik el, míg végül felbukkan a srác. Most, hogy jobban megfigyelem, világosbarna haja van, sötétbarna szemekkel, a szája kissé ívelt, az ajkai véknyak. A bőre kifogástalan, leszámítva azt a pár forradást, ami itt-ott átszeli a testét. Ugyancsak barna nadrágja a térde fölé ér, és végig hozzásimul a combjához.
Arcán a meglepődés jelei mutatkoznak, szája enyhén elnyílik, a szemöldöke felfelé húzódik, majd végigméri a testemet. A zöld hajam meglepi, ahogy a méregzöld bokáig érő hosszúszárú nadrágom is. Mikor fekete körmeimre pillant, megroggyan a térde, de nem esik össze. Néma szájmozgásba kezd, és kezeimre mutat.
- Miért vagy megbilincselve? - böki ki végül.
- Mert nem démon vagyok, azért - felelem unottan. Vajon miért vagyok itt, démon démont nem visz haza ok nélkül, mert nem biztos, hogy felül marad. Bár mi van akkor, ha csak gyereket akar, és nem is tudja, hogy nem vagyok a fajtársa? Mire ez végigfut az agyamon, már réges-rég megbántam, hogy egyből az első gondolatomat mondtam ki az előbb.
- Kérlek... - kezdek bele, és pokolian megszégyenülten érzem magam már ennyitől is. - Ne emlegesd, hogy ember vagyok. Kezelj démonként, adj tiszteletet, és akkor talán ki tudunk szabadulni. Ha nem sejti... és nem sejti meg később sem...
A szavaimra azonban csak fapofával álldogál, és nem mond se igent, se nemet. Azonban meglátja a hányadékom, és azonnal hátat fordít és elmegy. Két perc múlva visszatér tisztítószerrel, és eltűnteti a mocskomat. Én ez idő alatt csendben üldögélek, és csak nézem, hogyan dolgozik. Még mindig semmit sem tudok leolvasni az arcáról, majd kiviszi a szennyes törlőrongyot meg a tisztítószeres vödröt. Újra visszatér, majd rám mosolyog.
- Biztos miattam hozott ide - kezd bele, én pedig elhűlök. - Tudja, hogy én a férfiakat is szeretem, és nekem akart kedvezni. Olyan kedves, nem gondolod?
Ez... ez most komoly?!
- Azt mondta, mielőtt feljöttem, hogy nyugodtan magamévá tehetlek, hogyha szeretném, nem nagyon fogsz tudni ellenkezni.
Már szólnék is vissza, hogy bizony, hogy védekezni fogok, és sokkal erősebb vagyok nála, de a véremre gondolok, és arra, mit szenvedtem azzal, hogy fél métert tegyek a falig. Ellenkezni fogok, de ha kimondanám, hogy nem fog tudni hozzám érni, és mégis... Akkor az megint rosszul esne a büszkeségemnek.
Könnyedén átgázol a két heverő pléden, majd megáll előttem. Leguggol hozzám, majd az ujjai közé csippenti az államat, hogy megcsókoljon. Elfordítom a fejem, de ezáltal egyből gyorsabban kezd keringeni sérült vérem, és felszisszenek. Látom a száját a szemem sarkából, amely mosolyra húzódik, majd jobban megszorítja az arcom, és maga felé fordít. Erőszakosan hatol be a számba, és egyedül azért zárom be a szemem, hogy ne kelljen látnom az arcát, azonban még így is kiszúrom, hogy milyen hosszúak a szempillái.
Sokáig csókol, s közben a lábam közt kezd el simogatni. A vérem ettől még jobban lázba jön, és kinyitom a szemem kényszerszerűen. A fal színét meglátva ugyanolyan gyorsan kering a vérem, de legalább nem kezdek el megmerevedni. Nem akarom, hogy felizgasson, nem...
Azonban ez rá nem mondható el. Feláll, majd hasba rúg. Nem kapok levegőt, köhögni kezdek, és máris elfektet a földön. Egy rántással a térdemig húzza le a nadrágot, de azzal már nem törődik, hogy teljesen levegye. A lábamon a tüskék jobban beleállnak a bokámba, és nyöszörögni kezdek a fájdalomtól. Lassan már csillagokat látok, mire az ujjaival elkezd tágítani. Ficánkolni kezdek utolsó erőfoszlányaimmal, de amint ráül a lábamra, feladom.
Ahogy matat bennem, próbálom kiverni a fejemből, hogy mi történik, és inkább csak az ereimet átjáró fájdalomra koncentrálni. Ez nem is olyan nehéz, mint gondoltam, elvégre mindenem fáj, az ujjbegyeimtől kezdve egészen a fejem tetejéig. De az apró mozdulatok, amiket érzek, minduntalan kirángatnak a fájdalom mámorából, hogy visszaköszönjön a megalázottság érzése.
A torkomból kiszűrődő szenvedő hangokról már tudomást sem veszek, de mikor Atheneas kihúzza belőlem az ujjait, kicsordulnak az első könnyek a szememből. Mindjárt neki kezd, belém fogja dugni a farkát, és nem fog törődni azzal, hogy mindenem fáj, mert ő élvezni akarja, hogy olyan területen járhat, amire régen volt utoljára példa az életében.
Szakító érzést érzek a hátsómban, és ösztönösen feszítem meg farizmaim, és kezdek el nyomni, de nem történik semmi, ugyanúgy bennem marad, és az ő torkából szakad fel egy idegen hang - az élvezet hangja.Nem hagyom, hogy elernyedjenek az izmaim, így még jobban fáj az egész, ő meg egyre jobban gyorsít, felsértve a testemet kívül-belül. Körmeit az oldalamba vájja, hogy kipróbálja, úgy milyen érzés csinálni, ha a másiknak még jobban szarul esik, és igen, tényleg, kurvára nem kellemes.
- Hagyd abba - hörgöm bele a levegőbe, de még mélyebbre tolja merevségét belém, és ugyanolyan tempóval. Vér serken ki a testemből, hidegen folyik le az oldalamon, az meg, hogy belül is vérzek, fel se tűnik.
Jó tíz percen át kefél, a végére a könnyeim is elfogynak, majd belém élvez zárás képpen. Legalábbis így gondolom, de tovább mozog, és nem akarja az istenért se abbahagyni. Ezt nem bírom tovább - és elsötétül a kép, a világ, gyere, szivárvány...
|
