|
Út a felszínre
Sokféle lejárat van, de felvezetőből kevesebb. Lefelé a gravitációra építő, spirálos lejtők vannak építve, ahol érdemes egy lendülettel és kitartással lefutni, vagy a vékony csövek, amin le lehet csúszni. A föld felett van egy tompító légbuborék, de az nem garancia arra, hogy aki nagy lendülettel érkezik, az nem fog becsapódni és meghalni. A lépcsős szerkezetek a felszínre vezetnek, ezek lehetnek csigalépcsők (keskenyek és szélesek egyaránt), de vannak egyszerű oda-vissza forduló lépcsők is. Azok, amiket a lefele útra használnak, nem tartalmaznak pihenő helyet, míg a felfelé vezetők igen, egyet vagy kettőt. Mégis csak egy kilométert kell megtenni függőleges irányban, amihez igazából nincs hozzászokva a legtöbb ember a lifteknek köszönhetően.
A szerencse mellém szegődik, pár járatnyira tőlem meg is találom a keresett lépcsőket. Keskeny csigalépcső, fémből kovácsolva, gyönyörű korláttal. A lépcsőtől egy méterre nincs semmi, csak nagyon haloványan látom az egyik pihenési pontot jelző rácsos lemezt, ami a földbe vezet. Ezek pici üregek, bennük két paddal és a világ legfurcsább mosdóival. Itt nem vízzel takarítják el a dolgokat, hanem tűzzel égetik és párologtatják fel a felesleges szennyet, mikor záródik az ajtó.
Mondanám, hogy vannak láncok, de nincsenek. A hullák nem szoktak elszökni.
Visszamegyek a házamba, és a nagy zsákom tartalmát kezdem el vizsgálni. Szerencsére nálam van a kis vászonzacskóm, amibe belerakhatom a következő két napra szánt energiatablettákat. Teljesen ki fogja meríteni a szervezetem erőtartalékait, de isten neki, majd alszok egy teljes napot, és visszaáll minden.
Az undormány épület felé veszem az irányt, de nem olyan kellemesen kihalt az utam, mint amilyen eddig volt. Egy furcsának nevezhető, ám a lenti világban teljesen megszokott páros jön velem szemben: türkizkék hajzuhatag és hozzá kékesfekete szem, erős testalkat, tipikus férfi. A lába mellett négykézláb egy igen jól idomított szolga, akinek a haja már erősen lenőtt, félig szőke, ahol festette, és fekete, ahol lenőtt és látszódik az eredeti színe. Lánc nincs a nyakában, és máshol sem a testén, valószínűleg párszor már megpróbált szökni, de sikertelenül, és már elment a kedve a próbálkozástól. Ahogy közelebb megyek, több heget is meglátok, a nyakán és a hátán van a legtöbb, de a lábain is van egy-kettő. A keze azonban teljesen ép, biztos ügyesen használja őket.
- Szép példány - jegyzem meg a démonnak mellette. - Hol szerezted?
- Az Amest mellett fetrengett. Jó kis ricsajt vágott, mikor rádöbbent, hogy már nem a felszínen van, aztán megtanult csöndben maradni.
Gonoszan elvigyorodom, majd folytatom az utam. Ennél bővebb beszélgetésbe nem lehet belemenni lent, mert az már feltűnést kelt. Miután már jó pár métert haladtak, utánuk fordulok. Kíváncsi vagyok, hova mennek, de úgy néz ki, ez most nem az én feladatom. Majd talán máskor...
Visszatérek a ciklámen házhoz. A rácsok alatt még mindig ott szenved a nő, akit láttam, de immáron más testhelyzetben fekszik.
- Segíts... - hallatszódik a meggyötört hang alólam. - Ölj meg!
- Megpróbáltam, de nem tudtam. Sajnálom - válaszolok halkan, mire lent a sírás jól ismert hangja hallatszódik.
Belegondolva, még a könnyeit sem tudja letörölni, mert nincsenek kezei. Öngyilkos se tud lenni, mert nem tudja felvágni az ereit. Ameddig nem hal éhen, addig itt fog sínylődni... Elhagyatottan, messze az otthonától. Hiába csak egy kilométer a távolság a felszín és a lenti világ között, teljesen másak a játékszabályok.
Nem törődve szegény vergődő nővel megyek a házhoz teljes nyugalommal. Mivel nem díszes az előtér, semmi értelme nincs kinéznie senkinek sem az ablakon. Azért vannak, hogy legyenek, és érződjön, hogy nem ez a teljes világ, de más semmi. A kardomra rászorítva újra felemelkedek és keresgélem a ház lakóit. Teljesen nyugodt jelenet, elvégre még mindig este van, de mostanra végre elmehettek lefeküdni a bent lakók. Ketten a harmadik emeleti förtelemben, míg a démonasszony ugyanott fekszik, ahol pár órája is kényeztették. A tető felé veszem az irányt, majd lefekszem rá. Most vagy két óráig biztosan nem történik majd semmi, utána kezdődik ám az élet...
Sikítás hangja ébreszt fel. Fáradtan pislogok, mint aki nem aludt semmit. Beveszem az első kezembe kerülő energiatablettát, majd már nyomulok is az ablakok felé. A második emeleten egy számomra ismeretlen szoba képe bukkan fel. A barna hajú nő fejjel lefelé lóg a mennyezetről, miközben a démonasszony tüzes ostorral veri, ahol csak éri.
- Mit csináltál tegnap este!? - hallatszódik ki meglehetősen erős hangon a rózsaszín ciklon hangja.
- Semmit, semmit!
- Akkor miért érzem Atheneas spermájának szagát az arcodon?
- Nincs is semmilyen szaga!
- Én érzem!
Újabb csattanás, és felserken a lány vére. Közben észreveszem, hogy résnyire nyitva van az ablak - ezért hallom én azt, amit tegnap nem.
- Maszturbálj, gyerünk!
A lány csendben marad, és próbálja felemelni a kezét, de még a válla fölé sem képes emelni. Újra próbálkozik, de megint nem emelkedik magasabbra.
- Szeretnéd, hogy én érjek hozzád izzó kézzel? - kérdezi a gazda, felemelve egyre vörösebb kezét. - Tudod, milyen az, amikor én nyúlok hozzád, szerintem kezdj el gyorsabban igyekezni.
Megtörik a barna hajú szépség, teste rázkódni kezd, könnyei pedig a padló felé folynak a homlokán át. Hang nem tör ki belőle, majd újra megpróbálkozik felemelni a kezét, hogy újra a föld felé omoljon. A démonnő arcán szadista mosoly jelenik meg, és úgy simít végig a lány meztelen csiklóján. Sikoly, szinte beszakítja a dobhártyámat, de nem fordítom el a fejem. Nem tudok bemenni a házba, még az ablakon se, mert egyből lekapcsolnának és meghalnék. Talán jó lenne ez a nemesi áldozat? Aztán meghalna a lány is, és jönne egy másik áldozat a helyére, aki ugyanezt csinálja majd, ugyanígy szenved.
Három tüzes ujjal tűnik el a démon a lány hüvelyében, és kezdi el úgy mozgatni a kezét, hogy a lány teste himbálózzon teljesen kiszámíthatatlanul. A kötél nyikorog a mennyezet fém csövéről, és egyre mélyebben hasít bele a fogva tartott bokába.
- Miért vagy nedves? Védekezik a tested vagy élvezi? - kérdezi, miközben kihúzza ujjait a lányból, és leguggol, hogy egy szintbe legyen a lány szemével. - Szopogasd, ígérem, hűvösebb a kezem, mint volt.
Nyöszörgés a válasz, majd kinyitja a száját az áldozat. Nem éppen rácuppan az ujjakra, de próbálkozik úgy tenni, mintha élvezné, ebből létrehozva a legmegalázottabb emberi arcot, amit valaha is láttam.
- Atheneas, ide! - ordít fel a démon, majd megjelenik a hívott férfi.
- Szólítottál, Derivia? - kérdezi, majd mikor meglátja a fellógatott lányt, egy aprót rándul az arca, majd próbál fapofával nézni a gazdájára.
- Miért hagytad magad lefekvéskor?
- Én nem tudok semmiről.
- Azt akarod bemagyarázni, hogy álmodban felszopott, és te észre sem vetted? Na ne viccelj!
- Én nem tudok semmiről.
A rubinszemek összeszűkülnek, és egy eléggé ádáz arckifejezést ölt hozzá. Pár másodpercig úgy marad, majd a vonásai ellágyulnak.
- Rendben. Akkor főzzél valami finomat Asheen-nak.
- Igenis. - Azzal elcsoszog az általam sejtett lépcsők felé.
A benti ideiglenes csöndet újra a kötél furcsa hangja bontja meg. A barna hajú lány a nevét valószínűleg meg sem hallotta, mert az arca már vérvörös az állandó fejjel lefele lógástól. A szájában még mindig Derivia ujjai pihennek, a kezét meg még mindig nem sikerült felemelnie.
- Mit szólnál, ha elvágnám a kötelet? Vagy inkább elégessem?
Válasz azonban nem érkezik, mert az ujjak mozgásképtelenné tették az egész fejét. Csettint egyet a démon szabad bal kezével, mire lángra lobban a kötél. Nem ég el azonnal, egyre lentebb terjed, elérve a lány bokáját is...
Nyöszörgés, majd végül tompa puffanás a földön. A lábfeje nem egy helyen gyulladt meg, ami a nedves húsnál igen ritkán történik meg. Nagy nehezen felül, és eloltja a lábát könnyeivel küszködve, majd mire az utolsó láng is eltűnik, keserves zokogásba kezd.
- Akkor ezt most ide... - suttogja gonoszan a nő, és a lány nyakába akaszt egy nyakörvet, ami egy kétméteres lánccal van párban. - Hisztizd ki magad, aztán jöhetsz enni - jelenti ki, mintha mi sem történt volna, majd hátat fordít Asheen-nak, és eltűnik a szemem elől.
|
