|
A lenti élet
A kétnapos pihenő után vissza a förtelmek birodalmába. Van, aki itt is megtalálja a szépséget, elvégre a démonok által létrehozott felszínutánzó létformák teljesen különlegesek a maguk nemében, és létrehozóik sem éppen csúfságok. Az öregség nem látszódik a bőrükön, jóval több ideig élnek, mint az emberek, és immúnisak a fertőzésekre. Tökéletesek lennének, ha az agresszivitásukat ki tudnák küszöbölni, és olyan fejlődést produkálhatnának, amiről mi sosem álmodhatnánk. A furcsa mágiájukkal olyan dolgokat hozhatnának létre, ami világok elpusztítására is alkalmas - de a különböző csoportok széttartanak, és saját hatalmukat tartják a fontosnak, míg az egyének azt, hogy megkapják azt, amire vágynak.
Félhomályban sétálok, fent még csak most megy le a nap. Lassan sötétebb lesz, és érdemes lenne azelőtt megtalálni az ideális bújógömböt, mielőtt kigyulladnának a kék fények. Szerencsére ez az egyedül élők negyede, ha nem számítjuk a rabszolgákat, így csak akkor mozdulnak, mikor új emberre van szükségük, vagy a régi testét akarják eltávolítani.
Puha talpú cipőm nem ver zajt, amiért hálás vagyok. Igaz, a hajam és a körmöm az elővigyázatosság miatt zöldre van festve, de egy nem megfelelő szóhasználatból könnyedén rájöhetnek, hogy nem vagyok idevalósi. Ami a ruházatot illeti, teljesen kényelmes, méregzöld póló és hozzá világoszöld farmernadrág. Nem épp a leggyönyörűbb összeállítás, de hasonlóan öltöznek lent - valamiért ragaszkodnak ahhoz, hogy a hajukkal egyszínű ruhadarabokat viseljenek. Még egy dolog, amit érdemes betartani, hogy kevésbé legyen feltűnő valaki...
Apró járat indul enyhén lefelé tőlem balra. Boltíves, a tetején faragott rúnákkal, amelyeket a készítő narancssárgára festett. Meggyőződésem, hogy a bent lévő színe is ez lesz, már ha itt lakik. Jobb lesz tovább menni, elvégre nekem zöldként zöldet kell keresnek, vagy legalábbis ajánlott.
Könnyed egy órás séta után találom meg az ideális helyet. Fogalmam sincs ugyan, hol van a legközelebbi felszínre vezető út, de nem zavartatom magam - ráérek megkeresni. A gömbben egy kétemeletes ház áll, teljesen üresen, elhagyatottan. A tartófémek alatt pár csontot veszek észre, amiből kivehetőek a levágott végtagok neve. A tér átmérője tizenöt méteres lehet, az egynegyedét a ház tölti ki, a lenti felét a fém alatti üres tér, míg a maradék egynegyed az, ahol én is állok, az üres tér. Vannak páran, akik oszlopokat helyeznek el, vagy fémvirágokat, pengeéles szirmokkal, és valami folytán kellemesen lassan forognak. Talán a levegő urai azok, akik ezt a megoldást választották, hogy díszesebbé tegyék az életterüket.
A házhoz sétálok, majd óvatosan kinyitom az ajtót. Azonnal feltűnik, hogy teljesen ki van pakolva, és a falakat is régen meszelhették, mert nem egy helyen már felmállott. A padlón centis por áll, és egy lábnyom sincs benne. Ki kell majd takarítani, de az mióta probléma? Igazából elég egy szoba, meg a hálózsákom, és bőven jó lesz minden. Behajtom az ajtót, hogy résnyire nyitva legyen, majd előhúzom a kardom. Rövid koncentráció, majd a porfelhő csíkba tömörödve távozik a házból. Nem erre találták ki ezt a kardot, de ha így a legegyszerűbb... A falat is ledörzsölöm a levegőből, had jöjjön le, aminek le kell jönnie, a többi már nem érdekel: elég, ha nem fulladok meg.
Az első emeleten rakom le a hálózsákom a tiszta padlóra immáron egy kis félreeső szobába, aminek még a zára egyben van. A táskám is lerakom a sok instant étellel együtt. Miniatűr étel: víz segítségével megszívja magát. Igaz, az íze a fasorban sincs a normálisan főzött ételekével, de legalább tápláló.
Gyorsan térképezem fel a lakást, és meg sem lepődöm az emeleti bilincs- és láncarzenált: már jó pár házban láttam őket. A legdurvább jelenet az volt, mikor fellebegtem az emeleti ablakhoz, és egy férfit láttam megbilincselve. A bal karja hiányzott a válláig, így csak a jobb karja és a lábai voltak kikötözve. A haja hosszúra volt növesztve, az volt rácsavarodva a démon egyik karjára, és hátulról baszta olyan tempóval, amire az emberek között csak kevesek képesek hosszú távon. Mikor elélvezett és arrébb húzódott, vér loccsant a földre a férfi végbeléből, de ez még mindig a legszebb része volt az aktusnak. Mikor a csonka és szabad bal vállával vonaglott és próbált szabadulni, kibújni a részvételből, és szinte már sikított a fájdalomtól... Itt nem volt élvezet, amit néha még a megerőszakoltak is éreznek, hiába nem akarják... Ez puszta fájdalom volt és szenvedés. A legdurvább az volt, mikor ezután jött a szabad emberi szolga, és a véres és teljesen kifáradt férfit ugyanolyan undorító és erőszakos módon magáévá tette... A lemondó sóhaj, az eszméletvesztés és a tompa szemek, amiből bárki kiolvashatja, hogy innentől kezdve az ép esze már csak emlék - lenne, ha bármivel is tudna emlékezni rá, hogy van olyanja.
Nem próbáltam meg kiszabadítani. Már nem érte volna meg. Két nappal később, mikor visszamentem, már nem volt ott. Vagy elvérzett, vagy feltépte az ereit, én már nem tudom, de testet csak akkor tűntetnek el, ha meghalnak. A másik férfit kiszabadítottam, majd mikor beindult rám átvágtam a torkát. Teljesen elvesztette az emberi mivoltát, holott tudta, hogy miként kellene viselkednie ahhoz, hogy ne ártsanak neki és befogadják. A démoni hatalom túlzottan elhatalmasodott rajta - biztos őt is megkefélte a gazdája, de nem annyira durván. A kikötözés és a hajnál való tépés még a finom akciók közé tartozik, a véresre marás és farokszorítás százszor rosszabb tud lenni. Halottam pár sikolyt, amik nem arról árulkodtak, hogy kibírható a dolog.
Még egyszer körülnézek a házban: senki. Fényt kellene varázsolni, így előszedek pár hordozható miniatűr lámpát, amit feldobok a levegőbe, és ott maradnak. Antigravitációsak, de elemmel vagy árammal kell tölteni őket, nem mágiával. Hasonlóak, mint a shandák, távolról legalábbis, biztosan nem jön ide senki, ha látja, hogy világítanak. Levonulok a földszintre, majd kivonulok a házból. A kardommal zárom be, annak a mágiájával, hogy csak a fényére nyíljon ki - mágikus ajtók, amik jelszóra, dns-re vagy valami egyedi dologra nyílnak ki. Aki megszerzi a kardom, annak elismerésem: tényleg gratulálok hozzá, ha valaki megöl. Bár ügyelek arra, hogy ne kerüljön erre sor, hogy a démonokkal ne kerüljek komolyabb összetűzésbe, mert ők gyorsabban menekülnek, mint én. A kard különleges képességét ezért kell óvatosan kezelni, hogy ne rövidítse meg az életemet akkor, amikor lelép az ellenségem.
Ha két kilométerre megyek el a háztól és ott kezdek el kutakodni valaki után, akit meg lehet szabadítani, már nem fognak az üres gömbben keresni. Akkor... munka, megfigyelés, szabadítás - és minimum három napig nem gondolhatok az alvásra, csak oda-vissza rohangálásra, hogy egy keveset egyek és energiatablettát vegyek magamhoz...
|
