|
Néma sikoly
Csak futok és futok az életemért… Én félek, nem akarom ezt! Seimei, hol vagy?! Segíts! Démoni kacaj, sötétség, ijesztő árnyak, sehol sincs a segítség… Egyedül vagyok… Seimei meghalt, nem segíthet…
Megbotlom a szőnyeg egyik gyűrődésében és hasra esek. A léptek közelednek, az árny felettem kering… Soubi!
Rémült sikollyal pattanok fel az ágyamból hangosan zihálva, könnyeim patakként folynak, fejem lüktet a fájdalomtól.
- Miért nem lehet ennek már vége? – szorítom két kezem fejemre, s magamban azt kérdezem, hogy miért én? Mit tettem? Kérem, az egyetlen dolog, amit felejteni akarok!
Dühömben leverem az éjjeli szekrényemen lévő lámpát, ami lassított felvételként hullik darabokra a szemeim előtt. Ilyen leszek én is, ha valaki nem segít. Kétségbeesetten nézek körbe a szobámban. Egyedül vagyok… Seimei mindig velem volt, megvédett, szeretett, csak ő volt nekem.
Gondolataimból egy kopogó hang ránt ki. Az ablak felől jön. Soubi. Letörlöm könnyeimet, mintha csak a szememet dörzsölném és próbálom visszanyerni hidegvérem. Odasétálok az ablakhoz és az ajtón keresztül beengedem.
- Te meg mit csinálsz itt ilyenkor? – kérdezem zsémbesen, de azonnal magához ránt és szorosan átölel.
- Annyira örülök, hogy jól vagy. Rossz előérzetem volt. – szinte levegőt is alig kapok, annyira szorít. Életemet mentve próbálom kiszabadítani magam öleléséből, és kevés próbálkozás után sikeresen ki is szabadulok.
- Soubi! Majdnem megfulladtam! – kezdem el rángatni kezét, de rám sem figyel. Mit néz ennyire? Fejemet a bambult irányba fordítom és a törött lámpára szegezem tekintetem, majd mikor visszafordítom a fejem, Soubi immár komoly tekintetével találom szemben magam.
- Ritsuka, mi történt? – szemeit teljesen az enyémekbe fúrja és nem enged. - Rémálmom volt, és amikor felébredtem véletlenül levertem. – közlöm vele a félig igaz, félig hamis tényt.
Megfordulok, hogy eltakarítsam a törött üvegszilánk darabokat. Éppen hajolok le a szilánkokért, mikor Soubi rám szól, hogy ne nyúljak hozzájuk, mikor éles fájdalom nyilall egyik ujjamba. Elrántja kezem és az azon keletkezett sebet kezdi el vizsgálgatni.
- Ritsuka, figyelj jobban! Komolyabb bajod is eshetett volna! – néz rám rosszallóan, majd szájába veszi ujjam és lenyalja a kiserkenő vércseppet.
- Ha csak nem akarom felvágni vele az ereimet, kétlem, hogy komoly sérülést tudna okozni úgy, hogy nem esik rám vagy mozdul és kerget meg. – mondom neki a röhejes érveimet, de tudom, hogy nem győztem meg.
Hátranyúl zsebébe és elővesz egy zsebkendőt, leszakítja az oldalát és ez a mozdulat valahogy annyira végigbizsergette testemet, hogy minden más gondom elszállingózott a fejemből.
A letépett darabkát rátekeri az ujjamra, majd masnival a végén leköti.
- Így sokkal jobb. – mosolyog rám, majd csókot nyom ajkaimra.
- Soubi! Ne támadj rám olyan hirtelen! – kezdem el szokásos nyavalygásomat.
- Persze, persze… - mosolyog rám, majd leül a földre és ölébe húzva ölel magához.
- Haza kéne menned, késő van. - mondom neki meleg, védelmező karjai közé fúrva testem. Itt olyan békés… nem érzem magam egyedül.
- Ma itt maradok veled, Ritsuka. – súgja fülembe, amitől megborzong egész testem. Én sem akarom, hogy elmenjen. Nélküle egyedül vagyok… félek…
Testem megremeg és érzem, hogy szorosabban magához húz. Kellemes meleg… nem kell több, pár perc alatt el is nyom a langyos álom.
~§~
Puha anyag, ami körbeölel és elválaszt a külvilág fájdalmas igazságaitól.
Hideg szellő, majd jéghideg cseppek. Esik az eső…
Felkelek… üres tekintettel nézek körbe. Minden sötét, a fákon egy levél sincs, egy fűszál sincs a földön, szürke a táj… szó szerint. Lemegy a nap…
Az eső csak szakad, nem akar elállni. Hajamból csillogó rubintokként hullanak le a cseppek. A lemenő nap sárga fényt ad a szikrázó cseppeknek. Mintha nem is élnék… felállok a már elázott ruháimban és hátrálni kezdek.
Ropognak a kavicsok lábaim alatt és kizökkent egyensúlyomból valami kemény, amiben megbotlok…
Kábán nézem az ismeretlen tárgyat, majd szemembe egyre inkább visszatér a fény amit azonosítom.
Egy sír…
Egy villám fénye megfesti a sír feliratát. Mintha a villám egyenesen belém csapott volna… szívembe jeges fájdalom nyilall. Aoyagi Seimei a sír tulajdonosa. Arcomból minden vér kifut és egy sikoly társaságában menekülni kezdek… nem, nem, nem! Könnyeim ömlenek és egybeolvadnak az esőcseppekkel. Futok az igazság elől.
Egy villám pont előttem csap a földbe… égő forróság.
Rémülten térek magamhoz Soubi karjai közt. Hangos sírásba kezdek és csak ölelem magamhoz.
Félve mér végig és próbál megvigasztalni, de én csak sírok és sírok, én nem bírom ezt!
- Ritsuka, mi a baj?! – már a kiáltozás mellett döntött, mert a gyengéd kérdésekre nem válaszoltam. Vállaimat megmarkolja és megrángat. Félrebiccentett fejjel nézem szép arcát, de könnyeim még mindig folynak.
- Ritsuka! – kiált rám.
- Jól vagyok… csak megint egy rémálom. – nyugtatom meg és elindulok a fürdőbe. A meleg zuhany megnyugtat. Nagyon szeretem a meleget. Seimei keze is mindig meleg volt.
Egy kattanást hallok és a hideg szellő ismét megcsapja testem, akárcsak az álmomban, de most nem félek, mert tudom, hogy Soubi az.
Teste a vízhez képest perzselően meleg, de nem bánom. Karjait derekam köré fonja, hasa és mellkasa hátamhoz simul. Két ujja közé fogja állam és hátrahúzza fejem. Szenvedélyes csókot ad, nyelve táncra hívja enyémet. Sokáig csókolózunk még így. Megfogja kezem és szembefordít magával, keze gyengéden belemarkol fenekembe, aminek következményeként halkan felnyögök. Kezeimet nyaka köré fonom és úgy támaszkodom rajta. Szája áttér nyakam érzékeny bőrére és kényeztetni kezdi. Lehelete perzseli bőröm, ahogy nyelve és ajkai szinkronban mozognak, már állni is képtelen vagyok. Térdem rogyadozik, de Soubi elkap és a hideg csempének támasztja testem. Nem szeretem a hideget.
Szájával lassan, de egyre lejjebb halad testemen, kezei combom külső felét simogatják, míg ajkaival mellbimbóim és bordáim ívét csókolja végig. Az érzés leírhatatlan, csak nyögdécselni vagyok képes, semmi másra.
Letérdel előttem és lábaimat vállaira teszi. Nyelvével kis köröket rajzol hasamra és annak környékére. Letér belső combomra és nedves csillogó csíkot húzva maga után halad merevedésemig. Nyelvével végighalad ágaskodó jelemen és hangosan felnyögök.
Egész hímtagomat szájába veszi. Halkan felsikkantok az érzésre, de egyik kezével befogja számat. A másik keze sem tétlenkedik. Egyik ujját benyálazza, majd bejáratomhoz helyezi és belém hatol. Soubi kezébe zihálok, levegőhiányomat pótolva. Egy kis idő leforgása alatt már két ujja mozog bennem és közel járok a beteljesüléshez. Egy erősebb szívásra az orgazmus ereje végigcikázik gerincem mentén és minden erőmet elvesztem. Kihúzza belőlem ujjait és merevedését illeszti bejáratomhoz.
- Készem állsz? – mosolyog rám bíztatóan.
Felnézek rá és fejemet megbiccentve jelzem neki beleegyezésem.
Érzem, ahogy egyre mélyebben bennem van. A testem tüzel, de nagyon kellemes érzés.
Lassan ringatózik, de az idő múlásával már egyikőnk sem tudja visszafogni magát.
Lábaimat derekára fonom, hogy jobban magamban érezhessem. A tempó kezd lassú ringásból vad és szenvedélyes vágtába csapni. Ahogy mozog bennem, egyre inkább hajszol az orgazmus kapuja felé, hogy majd a láncokat leszakítva törjük be együtt annak ajtaját.
Egy erősebb lökés hatására testem ívbe feszül és megérzem forró magját magamban.
Lassan ereszkedik zihálva a hideg csempére és nekem támaszkodva próbálja szabályozni légzését. Sokáig ülünk így egymás karjai közt a másikat csókolva, de Soubinak dolga lett, így hát egész hamar el kellett mennie.
Megtörülközöm és felöltözöm. Kint kicsit fúj a szél és nyirkos az idő. A szürke felhőket elnézve havazni fog…
Felveszem a kabátomat és kimegyek az utcára. Egy furcsa mámoros illatot érzek, amit muszáj követnem. Lábaim maguktól mennek. Követik a másikat minden egyes lépés után.
Az erdőbe visznek lépteim, ahol a félelem mardossa bőrömet.
Kis hópelyhek kezdenek szállingózni a szürke égből. A levelek susogása, ahogy fújja őket a szél. Kísérteties.
Kezeimmel átkarolva felkarjaimat megyek tovább.
Az illat erősödik, de már szinte nem is az csábít, hanem a kíváncsiság. Mi tud ennyire vonzani?
~§~
Nem sokat sétálok, mire kiérek egy vékony hóréteggel borított mezőre.
Egy alak van a mező közepén, aki a nevemet kiáltva integet nekem.
- Ritsuka! – szólongat.
- Ritsuka gyere ide!
Ez az ember úgy néz ki, mint…
…Seimei…!
Örömkönnyek mossák arcom bőrét és zokogva rohanok bátyám felé. Egy közepes méretű kőben alig tíz méterre bátyámtól megbotlom és elesek a puha hóban.
- Seimei! – kiáltom nevét, de mintha nem is hallana.
- Seimei! – hívom még egyszer, de meg sem moccan. Kezemet kétségbeesve nyújtom felé. Ujjam már teljesen megfagytak és a lábaim is fájnak. Feltornázom magam térden állásba és mély levegővételekkel ösztönzöm magam bátyám felé. A bátyám képe kettészakad. Eltűnik, mint egy gomolygó füstfelhő.
- Seimei! – üvöltöm olyan hangosan, amennyire csak bírom… Seimei…
Csak egy ábránd, egy hiú kép volt. Nem is volt ott igazán. Szívem már teljesen képtelen befogadni az eddigi sokkokat. Akár egy tőrt szúrtak a szívembe, akár újra láthatom Seimeit, vége…
Kezemet csúsztatom a hóban és egy éles kavics elvágja a kötést az ujjamon. Soubi…
Léptek zaja… a nevem… Soubi riadt arca… minden vörösben úszik… a fájdalom… és sötétség.
|
