|
Bevezető: A műfaj és a korhatár a későbbiek miatt van jelen, és témáját tekintve ez is érinti azt, miért.
Az emberi történelem teljesen távolinak tűnik a négyezredik évre. Az anyabolygó ragyogó kék egét szürke felhő borítja, amelyen nappal sem hatol át a fény. A fák visszafejlődtek, inkább nevezhetőek cserjéknek, habár a törzsük megmaradt, és lombos a tetejük - de az apró levelek halovány színűek. A képek, amik a világhálón fent vannak, tíz évvel ezelőtt készültek, mikor az utolsó mentőhajót fellőtték.
Karuda Raviának hívnak, huszonhat éves vagyok.
Négy bolygót hódított meg az emberiség, én a harmadikon születtem, az Asmodeuson. A bolygó felépítését tekintve két részre oszlik, ahogyan a két domináns faj is: az emberek és a démonok.
Pár éve derült ki, milyen feltételekkel telepedhettek le az első emberek ezen a bolygón: a bűnözők és a hajléktalanná vált embereket azonnali hatállyal át kellett nyújtani az uralkodó, de visszahúzódó népnek. Persze csak azért, hogy ne meneküljünk el vagy akadályozzuk meg a szállítmányokat, azaz a lefagyasztott emberek érkezését. A démonok egy ideje már csak pusztították magukat, ám nekünk köszönhetően új megélhetést találtak. A felszín alatt élnek, földbe vájt alagútrendszerekben, de kialakításra nem hasonlít azokhoz, amiket más bolygókon láttam. Valamilyen fura anyaggal borították be a falakat, ami követi a napszakok változását, és úgy nyújt fényt lent. Este lámpák villannak, kék színűek, ahogy a felszínen is.
Odafent a hozott technikai alkalmazásokat figyelheti meg az újonnan érkezett. Hatalmas felhőkarcolók, amelyek eltérnek a derékszögeken alapuló épületektől, késként hasítva az ég felé. Az egész bolygó ilyen épületekből áll - az élelmiszert zárt épületekben állítják elő, a növényeket hasonló körülmények között termelik, hogy a tízmilliárdnyi embert ellássák. Hatalmas tömeg, ami már megtelepedett, és egyre szaporodnak - talán emiatt döntöttek úgy a démonok, hogy ideje kedvük szerint irtani őket.
A bolygón található fémek tanulnak, bár pokolian nehéz tanítani őket. Sokan megpróbálkoztak vele - egyetemi szakot is indítottak azoknak, akik ezt szeretnék megtanulni -, de a legtöbben feladják. Apám szerencsére értett a dologhoz, az egyik legjobb mesterré vált, de nem híresztelte. Én és az öcsém így kaptunk egy-egy kardot, amelyek formájukat tekintve ugyanúgy néznek ki, de míg Aizuriéban kék kövek vannak, addig az enyémek zöldek. Képességet is mást választottunk, amit az apánk teljesített is: én a levegőt választottam, ő a tüzet. Az, hogy ő miért azt választotta, nem tudom, talán azért, mert a démonok ellen hatásosnak gondolta, de én a sajátomat azért, hogy a támadásokat el tudjam hárítani egy légburokkal. A kard pengéje különleges, a pengét acélból készítették, de az eljárás folyamán kénnel ütötték. A kén az, amire a démonok a lelküket kilehelik.
Van lelkük, azt biztosra veszem. Más a társadalmuk, a külsejük is eltér a miénktől - fekete a körmük, az izomzatuk jóval fejlettebb, mint a miénk edzés nélkül, és az őselemek urai. Törzsenként változik, hogy kinek mi az erőssége, és a többivel köszönőviszonyban sincs. Igazából nem használják őket, egyedül a rituáléknál alkalmazzák.
Láttam őket, ahogy ember égetnek, fojtanak vízbe, tömik tele a gyomrát a különleges földükkel, és juttatnak levegőt az érrendszerükbe - különleges alkalmakkor, mikor összegyűlnek. Általában egyedül járnak, és másznak ki a felszínre, hogy raboljanak szolgát maguknak, akit szabályszegés esetén megcsonkítanak. A legjobb, ha egy tűzhatalmú teszi ezt, az elégeti az ereket, így az áldozat nem hal bele a sérülésébe, de a többi esetben szinte biztos az elvérzés. Végtagnál. Kisebb hibáért csak ujjakat vágnak, vagy húst hasítanak ki a karjukból vagy a combjukból. Az, hogy szexuális kapcsolatot létesítenek az elraboltakkal, nem kérdés. Próbálják keverni a két fajt, de egyelőre sikertelenül.
Nem értem őket. Az emberek tökéletlenek, ők szinte teljesen azok. Talán az egyetlen hibájuk a túlzott agresszivitásuk, amivel saját maguk ellen támadnak, és talán ezt szeretnék kiküszöbölni. Alakjukat tekintve a hajszínük más, különlegesebb árnyalatúak, mint az embereké. A zöld és lila hajszín náluk természetes, de tudják festeni. A körmüket szintúgy, így volt és van rá példa, hogy a nőnemű egyedeik felmerészkednek a felszínre és tanulnak, náluk ugyanis nem feltűnő a körömlakk. Ha lepattan és fent elkapják, meglincselik, aztán hagyják azt tenni, amit akarnak.
Senki nem akar menekülni a bolygóról, talán ez a legnagyobb hiba. Igaz, túl sokan vagyunk, hogy megtehessük, ráadásul pár ember eltűnése nem annyira feltűnő. Páran küzdünk, és ha nem is próbáljuk teljes erőbedobással irtani a démonokat, az elraboltakat próbáljuk megmenteni. Nincs nyugdíj vagy szabadon bocsátás: aki lekerül, az ott is marad a haláláig, majd utána a felszínre viszik arra a helyre, ahonnan elrabolták.
A lejáratok el vannak rejtve, de nem kell nagy ész ahhoz, hogy megtalálja az, aki keresi. Nem a csatornákat kell keresni vagy a metróhálózatot, az egyszerű és hatalmas épületek alagsorában indulnak el a lépcsők a lenti járatok felé, amelyek majd egy kilométerre vannak a felszín alatt, vagy még lentebb. A beomlás veszélye nem áll fenn ezekben a "bolyokban", mert leginkább ezekhez lehet hasonlítani őket. Ugyanúgy vannak épületeik, de ezek maximum négy szintesek. Külön lyukban vannak, amely szabályos gömb alakot ölt, fémmel behálózott szerkezeten. Ezek alatt élnek az idomított szolgák, akik kiszolgáltak, de még életben maradtak. A munkaképesek a házakban.
Az egyik egyetemi démonnal beszélgetve hallottam arról, hogy éltek azelőtt, hogy megérkeztünk volna. Akkor is a felszín alatt voltak, de az épületeik korántsem voltak szabályszerűek, az anyaghasználatuk pedig katasztrofális volt. A kezdeti szerződésekben az emberek még ajánlottak technikai segítséget a lenti népek életszínvonalának emelésére, ami be is következett. Pár törzs maradt a régi módszereknél, és egyhez el is vezetett. A körmöm és a hajam befestettük, ő pedig lemosta magát. A köszönési formákat elsajátítottam, ami a törzsre volt jellemző, és a szakszavaikat is. Az épületek hullámos falakkal rendelkeztek, amik nem voltak simák. Belül apró csillagok lebegtek, amit "shanda"-nak neveztek. Bemutatták, hogyan hozzák létre őket - duplakörbe ültek, a belső kör kifelé, a külső befelé fordult. A kezüket a velük szemben lévővel fogták meg, majd a nyelvükön kezdtek beszélni, ritmikusan.
A ritmikusság náluk ugyanúgy jellemző, mint nálunk. Nem vétik el, ragaszkodnak hozzá, hol gyorsul, hol lassul. A shanda istenéhez vagy erejéhez imádkoznak, miközben ősi elemüket idézik meg a párok. Ez egy víz-törzs volt, apró vízgömb jelent meg a két démon között, amiben fény gyulladt, majd a kör közepébe küldték őket, ahol egyesültek, így hozva létre stabil szerkezetet. Utána elmondták, hogy a többi törzsnél is hasonlóan működik, akik még űzik ezt a módszert ahelyett, hogy más energiát használnának az épületeik megvilágítására. Nekem ajándékozták a shandájukat, de elmondták, egy évnél tovább nem fog égni - ahhoz újra meg kell ismételni ezt a szertartást, de ehhez elegendő két démon is.
Erre már nem láttam esélyt, mert ahhoz vissza kellett volna térni. A törzsek, amik a régi módon élnek, nem pusztítják az embereket, de nem is engedik a közelükbe. A hajfestésem fokozatosan lenőtt, míg a lakkot lemostam. Apám érdeklődve hallgatta a beszámolót az öcsémmel együtt, és megcsodálták a csillagot. Ebből ötletet nyerve tovább fejlesztette a kardokat, így a kövek benne átvették a fényét a shandának, azóta világítanak rendületlenül. Veszélyre elhalványodnak, hogy ne buktassanak le - lelke van a kardoknak is, mert mással ezt nem tudom megmagyarázni.
A napjaink elég csendesek a felszínen. A mélyben külön-külön megyünk, néha térünk vissza csak a házba, találkozunk, megbeszéljük, hol észlelünk nagyobb aktivitást, hány embert sikerült kimenekítenünk, milyen új módszerekkel lehet a közelükbe férkőzni.
Újabb egy hónapot kell eltöltenünk külön lent. A karácsony barbár ünnepét megtartjuk, még ha csak huszonhatodikán is, mert akkorra telik el a kiszabott önkéntes száműzetésünk. Addig is, ideje lenne keresni egy elhagyatott és félreeső gömböt, ahol nem él senki...
|
