(Kakashi x ......
Rád bízom. )
- Adj magadból....
Reszketve simítom meg ujjaim hegyével a fekete szövetet, ujjaim hegye arcod vonalát követi éhesen, legalább bőrömmel látni akarlak...
- Kérlek...Kakashi...
Homlokodhoz érinteném ajkam, hogy elűzzem a gondokat, hogy érezd, vigyázok rád, de hűvös fémet érint csak kiszáradt szám.
Összeszorítom fogaim.
- Adj magadból...
Szemedbe néznék, hogy lásd szememben: érted vagyok... neked vagyok. Sugároznám egész lelkemet, míg végül csak üres bábként esnék össze,mert minden fényt, minden szeretetet neked sugároztam, a szememen át, mint a Nap, ahogy sugaraival életre kelt egy sápadt növényt.
Nyúlok a kendő felé, hogy lehúzzam, látni akarlak, látni akarom mindkét szemed, nem ijesztene meg a sebhely, nem rettent a vörös Sharingan, nem érdekel, ha belém látsz, alkalmazz rajtam genjutsut, csak... had merüljek el szemeidben... olyan gyönyörűek.
Eltolod kezem.
- Kérlek... – zokogok fel. Talán csak magamban.
Szakértő kezekkel gombolod ki ruháim, földre hull minden, védtelenül állok előtted, teljes meztelenségemben. Fehér bőröm szinte világít az elsötétített szobában, te egyenruhádban beleolvadsz a az éjszakába, pedig itt vagy mellettem. De még a kesztyűd sem veszed le: bármikor fel tudj állni és elmenni.
Sóvárogva emelem kezem, legalább az inged vedd le, érezni akarom a bőröd, hozzád akarok simulni, felmelegíteni... Olvadjunk össze, takarj be erős testeddel, ne érezzem ezt a kiszolgáltatottságot.. Had meséljenek a sebhelyeid rólad, ha már te nem mondasz semmit.
Finoman hajolsz el, kezem a fejem fölé emeled, ne férjek hozzád.
Tehetetlenül nyögök fel, ahogy fölém emelkedsz.
Csókolj meg... húzd le a maszkot, simítsd ajkadat ajkaimra. Nem kell beszélned, tudom, milyen nehezen szólsz. Mondd el az ajkaiddal, a nyelveddel, forró leheleteddel.
Elfordítod a fejed.
Könnyeim végigfolynak a nyakamon, ahogy saját ajkamat harapom. A tiédet nem tudom.
Cipzár halk zaja.
Nem nézek oda, nem akarom látni az egyetlen szabad bőrfelületet, amit adsz magadból.
Már nem akarom látni. Fáj, látni, mert többet akarok.
Mert tudom, hogy tökéletes. Forró, lüktet, kemény és nagy. Amikor először éreztem magamban, vérezve szakadt fel minden ujjam, ahogy körmömet a lepedőbe, falba, saját karomba vájtam, hogy el tudjam viselni a gyönyört, hogy egyesülök veled.
Buta voltam.
Te sosem egyesültél velem.
Fényév távolságra vagy tőlem akkor is, amikor épp bennem mozogsz.
Végigsimítod csupasz szemérmemet. Miattad ilyen sima, tudom, hogy szereted. Miattad fésülöm másképp a hajam, miattad fahéjillatú a bőröm. Azt sem tudod, hogy hosszú estéket töltök a könyvtárban, mert tudom, te is oda jársz. Elolvasom a könyveket, amiket olvastál, cirógatom a sárga lapokat,amikhez hozzáértél. Mindennek utánaolvasok, amit szeretsz, hogy tudjunk beszélgetni, lenyűgözzelek,mennyire egyezik az ízlésünk, milyen művelt vagyok...
De.. te sosem beszélgetsz velem.
És én nem kezdeményezek beszélgetést, mert félek... hogy soha többé nem jönnél akkor hozzám.
Talán én rontottam el... mert eleinte sem mertem megszólalni, csak hagytam, hogy kedvet leld bennem, levezesd minden feszültséged, mely a könyörtelen küldetéseken halmozódott fel benned. Első utad hozzám vezetett, izzadtan, véresen léptél be a házamban, hatoltál bele a testembe. Nem kérdeztelek, nem mondtam el neked, hogy mennyire...
Mert féltem, hogy itthagysz, ahogy az eddigi szeretőidet is elhagytad. Talán mert beszélni kezdtek hozzád. Hányan hagyták már szó nélkül,hogy kedvedet leld testükben?
Varázslat az egész lényed, senki nem tud ellenállni neked.
Ma már... nem bánnám, ha megcsonkított lennél, ha férfiasságod ernyedten, használhatatlanul lógna csak. Mert többet akarok.
- Add... magad....
Belémhatolsz.
Legalább az élvezetet látnám az arcodon... a gyönyört,amit belőlem nyersz. De sötétség, maszk és kendő takar. Kapaszkodom az ágyba, fejem nekiütődik a keretnek minden lökésedre.
Durván teszel magadévá.
- Kakashi....
Mindjárt, mindjárt a csúcsra jutsz, összerándul a tested, aztán elerőtlenedve, zihálva összerogynál, rám zuhannál – de még ezt sem adod meg nekem, mindig megtartod magad az utolsó pillanatban, nem ölelsz át a gyönyör utószelében sem.
Lökések.
- Chidori.... – suttogom.
Megállsz, egy pillanatra felkapod a fejed az „ezer madár” hangjára. A te technikád... Végkimerülésig hajszoltam magam, hogy megtanuljam. Mert a te jutsud, a tiéd...És gondoltam, ha az enyém is lesz, akkor közelebb leszek hozzád. Én... annyira....
Fényesen szikrázó szúrás.
Lehúzom a maszkod, a kendőd. A szemed.. az arcod... mint álmomban. Vérpatak csordul ki szép ívű szád sarkán.
- Annyira szeretlek.... – zokogok fel vér áztatta testedre borulva, arcomat lassan hűlő arcodra tapasztva.- Annyira... annyira szeretlek...
Utolsót dobbanó szívedet kiemelem mellkasodból, két kezembe fogom, szorosan ölelem.
Végre érinthetlek.
|
