Hangos szirénára emlékeztető hang tölti be a hálószobám békés csendjét, ami úgy szakít ki az édes álmok mezejéről, hogy az már önmagában felér egy szívroham közeli élménnyel. Kipattannak szemeim, s már élem is meg a reggel következő sokkhatását, ami a nap galád fényeiben nyilvánul meg, amik előszeretettel készülnek kiégetni a szememet a helyéről... vámpírokat megszégyenítő sikollyal kapom kezemet arcom elé, s szabad jobbommal az ébresztő óra felé katatva igyekszem kikapcsolni, ám a matatás és a látásom megőrzésére tett elkeseredett kísérlet együtt nem megy jól, így addig evickélek, míg művészi esést írok le az ágyról, ezzel megadva az ébredés krémjét... komolyan. Nem is értem, hogy miért VELEM történik mindig ilyen. Akárhányszor kérdezem ki például Nii-t, még életében nem mesélt arról, hogy ő reggelente természetfölötti hatalmak szívózásával találná szemben magát, miközben ébredezni próbál...
De az is előfordulhat, hogy az óra túl hangos... de ha meg nem szakítja be a dobhártyám és sodor a korahalál szélére, nem ébredek fel...
Grimaszolva kapok az óra felé, s kezembe véve próbálom vele megbeszélni, hogy gyorsan vegyen vissza a lendületből, ám mikor az továbbra sem hajlandó leállni, teljesen mindegy hányszor nyomom meg azt a szerencsétlen gombot rajta, kezd az a gyanúm kerekedni, hogy ideges leszek... s két percen belül, mikor már a finom, zúzós metálhoz szokott fülem cseng a visításától, tudom, hogy ez nem gyanú, már az vagyok. Ehhez mérten lendül karom, s olyan pályát irat le az órával, amitől az egészen könnyed csattamással találkozik a fallal, s esik szét apró-pici darabokra...
Na most, ha eddig nem ébredtem volna fel, akkor a csörömpölés módszeres idegölésére egészen biztosan... persze ettől már nem csak én, de a madaram is észhez tért, s hangos károgással tudatja, hogy ő éhes és szeretetre vágyik, most azonnal...
Sóhajtva kezdem magam kiszabadítani a rám csavarodott takaróból, de ez valahogy így a mérgelődés és az idegbaj határán nem megy valami könnyen, így végül négykézláb indulok el abban reménykedve, hogyha elég messze leszek, az ágy is lemond arról, hogy magában tartson... szép szerelem volt édesem, de tudom, hogy te is csak a testemért szeretsz! És a pénzemért! Imádod mi, hogy mindig a legdrágább mosószerrel mosatom az ágyneműt, mi!?
Mikor végre újonnan támadt lelki fájdalmamnak hála sikerül fájdalmas búcsút vennem az ágyról, botladozva indulok el a nappaliba, hogy új erőre kelt, igen hangosan csicsergő madaramhoz lépve kocogtassam meg ketrecét, amitől ő megdermedve pillog rám gombszemeivel. Percekig szemez velem kacéran, s forgatja fejét jobbra-balra, s nekem ettől kezd az az érzésem lenni, hogy bámul... és nyilván azért, mert nem nyeri el a tetszését az imént birkózástól kócos hajam, kusza arcom, melyen még ott vannak a párnagyűrődéstől keletkezett absztrakt minták...
Most akkor ezt nem vágom... itt visít, hogy jöjjek és nézem meg, erre eljátssza az élőhalottat? Ez nem fair! Szeress! Vagy... nem kapsz jutalomkekszet!
- Fukutarou... Fukutarou... – kezdek bele az édesgetésbe, de mikor a tollai ellenére is esküdni mernék, hogy fintorogni látom, szemöldökeimet összehúzva figyelem, ahogy hátrébb mászva a kis korlátján fordul el tőlem sértődöttségbe merülve. Egy cseppet döbbenek le csak rajta, s értetlenül magamra nézve fordulok egyet körbe, hátha megértem mi lett hirtelen jött antiszociális hajlamainak az eredete... de mikor a macis alsón és a tegnapi kakaó foltos pólón kívül semmi divatba ütközőt nem fedezek fel magamon, elgondolkozom...
Most akkor ezt nem egészen értem... mikor beléptem abba a kis állatkereskedésbe, ahol magányom enyhítőjét kerestem, s megláttam, szentül hittem, hogy ő lesz az igazi, aki feltétel nélkül fog rendelkezésemre állni egyedül töltött óráimon, mint legjobb span... ebben a feltételezésemben az eladó megerősített, ám az idő egyre inkább megingatni szeretett volna pár pofonnal, amik ennek a kis tollseprűnek kényes és gőgős megnyilvánulásaiban mutatkoztak meg, melyek alapján - ha addig nem is, hála hiányos biológia tudásomnak – világosan felvillant az ötlet, miszerint elképzelhető, hogy ez is csak egy nő... Ahogy az összes többi, aki nem pasi.
Mintha ez nem lenne tök egyértelmű, hogy pont ezért borzalmasak...
Pedig számomra eddig nem volt az, és nem is igazán értettem, hogy miért sóhajtoznak egyesek „Ezek a nők...” világvége féle kitöréssel, mikor szóba kerültek az szebbik nem tagjai. Az pedig már egyenesen kimerítette az agyi kapacitásomat, hogy Ryo, hogyan tudja szidni az épp aktuális barátnője rigolyáit, és hogy Nii miért tud a szokásosnál is borzalmasabb lenni, mikor szóbahozzák az esti randi alanyát, mikor az én magánéletem olyan volt, mint a Disney-s tündérmese. Volt egy szép barátnőm, és ha nem szépítek, akkor ebből a fajtából elég sok fordult meg nálam. Kedvesek, édesek és hízelgők, akik reggelente simogatással ébresztettek, fincsi tojásos rántotta illatával vártak a konyhában, s egy pajkos kis csókkal, amit indulás előtt mindig elloptam... aztán este összebújással és egy kis hancúrral, ha belefért... a válaszaimra azonban nem várt gyorsasággal kaptam állandóan választ, s kellett pár hisztérikus kiakadás és hozzám vágott random használati eszköz, mire rájöttem, hogy tulajdonképpen ők csakis azért tűrik el reggel a gyűrött képem, este pedig a kiscica komplexusom, mert az arcom többet szerepel valamelyik újságban vagy tévéműsorban, mint ahányszor alsót váltok, és jobban tudtak kicsikarni belőlem ajándékokat, mint magukból egy finom vacsorát.
Talán ez az oka, hogy lassan másfél hónapja egyedül kelek, s nincs egy puha kéz sem, ami reggel az ébresztőóra nyikorgása helyett ébresztene. És talán ez az oka annak is, hogy minden boldogságom és törődésem egy buggyant madárnak adom, aki állandó jelleggel támad rám, s próbál konfettit aprítani néhány kényes testrészemből... nők...
- Ne légy finnyás... neked a reggeli szájszagom ellenére is szeretned kéne... – dünnyögöm bedurcázottan elfordulva Fukutarou-tól, utamat a konyhába véve, ahol az első dolgom egy bögrét kutatni s a kávéfőzőt beindítani, mely fülsimogató hanggal kezd bele a kotyogásba, hogy lefőzze korai reggeleim éltető nedűjét, mely nélkül valószínű mozdulni sem bírnék meg... bár az ilyen reggeli sokkoktól általában koffein nélkül is tudom, hogy pasi vagyok és Satoshi-nak hívnak. Legalábbis azt hiszem... és pont ezért, pusztán a biztonságkedvéért benyakalok egy bögrényi fekete löttyöt, hátha javul tőle az én érzékeny közérzetem.
Elmerengve fordulok az ablak felé a bögrémet szorongatva, s eszembe jut, hogy tulajdonképpen nekem – ezek szerint – eddig egy normális kapcsolatom nem volt. Ami azért huszonhét éves fejjel már kicsit nyomasztó és ciki, mert pont most lenne itt az ideje annak, hogy keressek valami normális emberi lényt, aki lehetőleg nő és képes a pénzem mellőzése nélkül is kezelni az eszementségem és a nyűgjeimet. Persze... elég kétségbeesett próbálkozásaim vannak, s ettől nem lesz jobb az egómnak. Még attól sem, hogy végre olyan jól nézek ki, hogy az bűn...
Mikor ez a tény felvillan ébredés utáni még homályos tudatomban, kezem akaratlanul is fenekemre csúszik, s megmarkolva nyugtázom magamban, hogyha másért nem is ezért szeretniük kéne a nőknek. Ilyen hátsót nem minden nap lát az ember... és tény, hogy még magamtól is féltem, így csupán szigorúan meredek mancsomra s halkan megróva tudatosítom benne, hogy tartsa magát távol a faromtól, mert bajok lesznek... aztán eszembe jut, hogy a saját tenyeremhez beszélni nem feltétlenül pozitív és normál, pszichológiai problémákkal nem küzdő emberekre vall, és még csak nem is javítja az esélyeimet egy tartalmas párkapcsolatra, így villámgyorsan bögrémre tapasztva rakoncátlan mancsomat lépek a kávéfőzőhöz, hogy kis kancsóját kiküszködve töltsek magamnak a fekete löttyből, hogy aztán a szokásos módon tele pakoljam egy csomó cukorral és tejjel, mert anélkül fizikai kínt okoz a torkomon való leküzdése... és ehhez hasonló küszködést élek át az ébren maradásért vívott csatában, ha nem sikerül legurítanom ezt itt... egyszer már előfordult, hogy bealudtam egy próba közben és nem vállalom ismét azt a kockázatot... mert ha felébredek nem egészen biztos, hogy úgy fogom magam érezni, mint alvás előtt... magamnak és egyben...
Lassan kortyolgatva a most már egészen tűrhető mértékben keserű löttyöt ballagok vissza a nappaliba, s nyalásonként fintorogva szobrozok be a madárkalitka elé, s fúrom tekintetem Fukutaro egyetlen szemébe, amit hajlandó volt felém fordítani... de kedves vagy... akkor legyél majd ilyen kényes, mikro egy hétig a kalitkádban vergődsz, te gonosz némber...
- Tudod... te nő vagy – jegyezem meg orromat kihalászva a kávé közeléből, elgondolkozva méregetve a madarat, aki érdeklődő tollborzolás kíséretében lépeget közelebb. – Neked tudnod kéne, hogy csajozzak be – rovom meg tétlensége miatt, ő pedig mintha csak azt üzenné, hogy „papagáj vagyok, te vadbarom”, lesajnálóan riszálja meg farktollát és szegi fel apró fejét, amitől összeszűkülnek szemeim, s ketrechez mászva kocogtatom meg annak rácsait. – Nem kéne kényesnek lenned! Nálam jobb pasit úgy sem kapsz! – vetem oda neki duzzogva, s mikor ő elfordulva kezdi rágni a kis otthonának túlsó oldalán a fémet, csücsörítve mutatok rá vádlón. – Tudod mit! Nem kellesz nekem! Mert csak a testem és a méregdrága madárkaja miatt szeretsz! Lelkem is van! Néha jól esne, ha puszit adnál, nem pedig az ujjamból próbálnál meg egy darabot kiharapni! – rivallok rá hisztérikusan kávémat vészesen lötyögtetve, melynek tartalma perceken belül a gravitációnak engedelmeskedve földön és lábamon landol, amitől hamar szembesülök a tudattal, hogy ez kibaszott forró és nekem nem feltétlenül kéne tovább álldogálnom benne... felszisszenve kezdek el ugrálni, amitől a maradék kávé is rám ömlik és random helyeken kezd bele bőröm módszeres leégetésébe, amitől hirtelen tör rám a vetkőzési kényszer, s nem számolva azzal, hogy a póló levetése bögréstül nem megy könnyen kezdek neki... persze a pohár a földön találkozik egykori tartalmával, s kis puzzle darabokként leli meg végsőnyughelyét a padlón, ezzel ismét egy veszély zónát teremtve nekem...
És ekkor ismét felötlik bennem, hogyha lenne barátnőm, akkor nem kéne akrobatát játszanom a saját lakásomban kora reggel, egy szál alsónadrágban... oh hogy az a...
*
Zihálva tépem fel a próbaterem ajtaját, s a küszöbre köpve a tüdőmet támaszkodom meg az ajtófélfában, pantomimesként elmutogatva, hogy „Bocs, amiért több mint egy órája nem vagyok hajlandó itt lézengeni”. Shuu keresztbe font kezekkel lép elém, s toporog addig, míg eléggé kifújom magamat a nyakleveshez, ugyan is mikor szólásra nyitnám a szám a sikeres felegyenesedést követően, olyan tockossal ajándékozza meg buksimat, hogy attól egy perc alatt térnek vissza az álmomból a táncoló mézeskalácsemberek... hű de finomnak tűnnek...
- Te mégis hol a halálban voltál eddig? Tudod, milyen szar helyetted énekelni? – érdeklődik szemüvegét megigazgatva, megpróbálva a legszigorúbban új lyukat nézni a homlokom közepére, ami persze nem sikerül valami hatásosra, egyrészt mert a jókedvtől görcsösen rángó arca nem túl hiteles, és mert két percen belül felvihog, úgy ahogy a banda két fennmaradó tagja is. Én pedig még az iménti ütéstől sokkosan figyelem, ahogy Nii vihogás címszó alatt bennszülött táncba kezd haját lóbálva, amin a két elvetemült még jobbat derül.
- Csak azért panaszkodsz, mert úgy visítasz, mint egy majom! Csita! – veti oda Nii röhögve, amitől Shuu vérszemet kapva dobja rá magát, s visz be pár zsibbasztót a gitáros vállába, amitől az fájdalmas vigyorral kezd menekülésbe nyuszikat is megszégyenítő ugrándozással... én pedig lassanként visszatérő életkedvvel nézem halkan vihogva, hogyan kergetik egymást pattogva vagy öt percig, keresztül a próbatermen az erősítőkben és a sok zsinórban botladozva, miközben Ryo háttérzajt biztosítva dobol valami egészen véletlenszerű ritmust, én pedig hangosan dúdolva szolgáltatok hozzá aláfestést, amíg ez a két bolond eldönti ki is a nagyobb őserdőlakó kettejük közül...
S mikor ezt az apró dilemmát sikerül lerendezni egy földön megejtett birkózással, szélesen mosolyogva nyugtatom meg magam, hogy addig semmi szégyellni valóm nincs egy madárral való beszélgetésben, amíg ezek normálisnak nevezik magukat...
*
Érdeklődve bújom a közeli szupermarket akciós újságát, minden idegszálammal a megfelelő madárkaja után kutatva az én kis Fukutaroum-nak, miközben Nii a fülembe csámcsog és a hajával próbál meg rábírni arra, hogy spontán fulladjak bele a drága hajápolótól illatózó tincseinek tengerébe... így perceként kell integetnem magam előtt, mert neki feltett szándéka, hogy ebédközben fejti meg a papagájtáp rejtelmeit...
- Elkényezteted az a tollseprűt – jelenti ki teli szájjal, megajándékozva a színes képeket pár nyálas morzsával, amin normál esetben még röhögnék is, mert undorító, de vicces is, hogy milyen érdekes dolgokat tud a nyál alakítani a konzerv kaja képéből... mint egy mosógép... de mivel most éppen belemerülök a legújabb íz világ összetételébe, így csak elhessegetés címén tolom kezemet az arcába, hogy fejével együtt bírjam távozásra, amit ő halk morgással nyugtáz és sértődik meg azonnal.
- Tényleg kezdesz belebolondulni. De azért ugye tisztában vagy vele, hogy akármilyen kicsi is a pöcsöd, azért egy madárba nem fog beleférni – huppan le mellém Ryo lófejjel az arca helyén, amitől én először szívrohamot kapok, majd a műanyag maszkot megpofozva segítek neki a fordulásban... persze ő nem hagyja ezt annyiban, s visszafordítva felém az állatfejet dől hátra és dobja mögém kezét. – Ez nem teljesen egészséges.
- Ugyan miért ne lenne az? Csak törődöm vele... nem bűn az, ha elhalmozom... – dünnyögöm nem létező bajszom alatt, s mikor Ryo fáradtan nyerít egyet, felvont szemöldökkel fordulok felé, hogy meg tudjam miért érzi úgy, hogy attól könnyebb lesz, ha átavanzsál szellemi fogyatékosba... ez persze megint csak a röhögő görcs felé sodorna, de csak feltételes módban, mert az amúgy is érzékeny lelkivilágomat most rosszul érinti a szeretetem tárgyának sértegetése... Igen is, hogy nincs semmi furcsa abban, hogy egy madárral beszélgetek és vele vitatom meg, hogy milyen szerencsétlen a magánéletemet... nagyon figyelmesen végig hallgat! Néha visszacsipog, de akkor sem vitatkozunk sokáig...
- De tudod, egy fokkal ezért normálisabb lenne, ha egy igazi nővel csinálnád... tudod, akik nem kárognak, hanem beszélnek, meg ilyenek – hinti el teljes lelki nyugalommal a dobos, akit mindeddig legjobb barátomnak véltem, de most, hogy az érzelmeimet akarja megcáfolni és az amúgy is régelveszett ép elmémet, kezdek berágni rá, így csupán az újságot összegöngyölve vágom fejbe fenyegetésképpen, amitől persze megint én járok rosszabban, mert visszakézből ismerteti meg vállamat öklével, csak úgy merő haveri szeretetből... és velem ellentétben, neki tényleg van fizikai ereje...
Fájdalmasan felszisszenve kezdem el simogatni felkarom, s durcásan csücsörítve számmal, ami csupán egy fáradt sóhajt csal elő belőle és ráveszi, hogy végre lekapja azt az amúgy nagyon szar lófejet magáról, s most már valóban szemeimbe nézve hajoljon hozzám bizalmas közelségbe, ahogy azt általában a komoly beszólásai vagy egy pofon előtt szokta... ezért bennem van a reflex, hogy vessem magam a földre és guruljak pár métert arrébb, mielőtt lesóz egyet, de mikor nem történik semmi csak összeráncolja szemöldökét, ezzel új mimikát kölcsönözve homlokának, én türelmesen megvárom, hogy mit szeretne kihozni ebből...
- Nem azt mondom, hogy nem normális, hogyha kisállatot tartasz... de azért nem kéne belézúgnod. Hidd el még nem legális összeházasodnod vele – ecseteli, s mikor észreveszi, hogy azért én ezt nem képzeltem el még magamban felsóhajtva hunyja be szemeit, s masszírozza meg fáradtan halántékát, percenként egy új gondolaton tátogva. S mikor végre összeszedi a gondolatait, ismét rám elemi sunyi kis szemeit, s vállamat barátain megszorítva kezd bele ismét. – Én csak azt mondom, hogy ideje lenne emberekkel is kommunikálnod a tollseprű helyett. Hidd el, ezek után több sikered lenne. Aki egy papagájt gond nélkül megért, annak egy nővel sem lesz különösebb problémája.
- Nem is ezzel van a gond... de az én lelkem túl művészi ahhoz, hogy hitelkártyának nézzék – fonom össze karjaimat magam előtt végső elkeseredésemtől felbuzdulva, ő pedig elgondolkodva fordítja szemeit a falak felé, hátha a hangszigetelés jobb választ ad neki a megérzéseinél. De mikor öt perc után sem jön életmentő opciója, morogva kapja ismét magára a lófejet s kezd bele a combdobolásba, amit gyakran tesz, mikor ideges...
S, mintha megérezte volna, természetfeletti vezető szenzorainak hála feltűnik Shuu, s sejtelmes vigyorral teszi le laptopját az előttünk lévő asztalra, hogy lecsüccsenve a fotelbe kezdjen bele kétpercnyi elmélyült kopogtatós billentyűverésbe, hogy az eredményt felém fordítva segítsen szemöldökeimnek a hajtövemig száguldani...
- Én történetesen tudom, hogy mi a megoldás, Satoshi – húzza ki magát büszkén, majd a képernyőn felvillanó internet ablakra mutogatva hajol át a túloldalról, hogy magyarázkodásba kezdjen. – Ez egy társkereső oldal. Ha szeretnéd arc nélkül ismerkedhetsz, név nélkül, és így senki sem fogja levágni, hogy ki vagy. Így a művészi lelkedet ért sérelmek le lesznek tudva. Megfelel? – érdeklődik rám pillantva fekete szemeivel, én pedig nagyokat csipázva vizslatom a portál címét, ami kis szívecskékkel és chibikkel hirdeti a „Szerelemsarok” nevet, alatta még egy kis magyarázattal miszerint, itt én pár napon belül meg fogom találni életem szerelmét.
Kételkedve pillantok Shuu-ra, de mikor ő bíztatón és vezetőképességeit bizonyító ösztönző erővel tolja képembe a gépét, morogva egyezek bele, s engedem, hogy ő maga és a két egyre inkább érdeklődő tag is befészkelje magát mellém, miközben rákattintok a regisztráció kis gombjára és kezdek bele módszeresen a kérdőív kitöltésébe.
- Mi legyen a felhasználó nevem? – akadok el szinte rögtön az első kérdésnél, s a három jómadár elgondolkozva kezdik figyelni a kurzor kis villogó vonalát, halkan azon tanakodva melyik név az, amiből nem vágja le a csaj rögtön, hogy egy idióta vagyok, aki alkalomadtán – elég gyakran – őrült baromságokban vesz részt és még élvezi is...
- Semmi nem jut eszembe, amiben nincs benne az „idióta” szó – gondolkozik el Nii haját fésülgetve, néhányszor sampon reklámba illően meglebegtetve azt, hátha a számba repülő hajszálaktól több ihletem lesz... én meg győzöm köpködni a fekete szálakat, de még így sem érzem magam kreatívabbnak, mint a fulladásos rohamom előtt... töröm a fejemet, talán olyan erősen, amire az elmúlt néhány agysorvadással töltött évben nem volt példa, de csupán laza körvonalazásra jutok...
Valami király kis névnek kéne lennie, ami bevonzza a normális csajokat... valami édinek, hogy tudják, gyengéd vagyok, de valami titokzatosnak... valami megkapóan csábítónak... szexinek... dögösen férfiasnak...
- Baka-chan – szólal meg hirtelen Ryo büszkén keresztbefonva kezeit, mint aki olyat mondott, ami az iménti gondolataimnak megfelelően elég titokzatosan, szexi... amolyan bishi név. De ez? Ez... ez elássa a lehetőségiemet... ezzel a névvel csak madarakat fogok kifogni! És amilyen szerencsém van Fukutarou lesz az, akit becserkészek... tudom, hogy szokott a gépemnél bütykölni... kiette az „i” betűt a klaviatúrából...
- Nem úgy volt, hogy nem kell tudniuk, hogy egy hülye vagyok? – érdeklődöm felvont szemöldökkel, vészes gyorsasággal közelítve a durcásság fázisa felé, amit mostanában elég gyakran ütök meg... és ettől kezd olyan érzésem lenni, hogy lassan egy menstruáló nőt is megszégyenítek a hisztizésben...
- Satoshi. Neked a hülyeséged a szexepiled – magyarázza meg szemüvegét megigazítva Shuu, jelentőségteljes pillantással végig mérve, én pedig számat duzzogva összeszorítom, s takarom el magam vizslató tekintete elől... hahh... neki is a testem kell... de ez a cukorfalat már foglalt! Nem csalom meg a cuki madaram! Úgy is rájönne... vagy egyszerűen abba kéne hagynom ezt, mert ez már erősen a szodómia vizeire evez...
S míg én kiélem magamban az iránta érzett gyilkos ösztöneimet, amelyekben tíz körömmel esek neki meglehetősen férfiatlanul, addig ő elorozza a laptopot, s bepötyögve új nicknevemet kezdi el módszeresen kitölteni az adatlapom, olykor-olykor felpillantva egy kis segítségért a hitelesség végett, miközben a bemutatkozásom megfogalmazásába kezd.
- Nagyon magányos, sok-sok törődésre váró cukorfalat vagyok, aki szeretné, ha valaki végre jól kezelésbe venné – gépel Shuu, én pedig kitágult szemekkel, földet súroló állal bámulok rá egy darabig, majd mikor felfogom, hogy mit is ír ez a vadállat felpattanok és neki esnék, de kizárólag feltételes módban, mert Nii és Ryo galádul vetik magukat rám, s kicsi a rakást játszva gyűrnek a kanapéra, úgy, hogy még véletlenül se legyen esélyem megakadályozni, hogy Shuu egy komplett pornó film forgatókönyvét írja le a jellemzésem címén... ne! Ne! Ez nem fair! Neeeeee! – Dominánsabb félre vágyom, mert némely kitörésem megkívánja, hogy megdominálják. Szeretem a seggre pacsit is, szóval ha elfenekelnél valakit és tartós kapcsolatra vágysz, írj nekem.
- Tökéletes. Teljesen rád illik, Satoshi – mondja el véleményét Ryo, miközben elszántan próbál a vesémbe könyökölni megpacskolva szabad kezével fenekemet, amire én vad ficánkolásba kezdek, s méltatlankodva hisztizek a két bandatársam alatt, akik még mindig elsöprő fölénnyel szegeznek a kanapéra random testrészeik szerveimbe nyomásával. Kiáltozva próbálok meg kikukacolni alóluk, de mikor Ryo erélyesebben sújt le hátsómra, feladom a próbálkozást, s megadóan kinyúlva , durcogás közepette szorítom össze számat.
- Nem is szeretem, ha elfenekelnek... – jegyzem meg csak úgy mellékesen, Nii pedig a szóban forgó testrészemre könyökölve éri el kis kutyákhoz hasonlatos nyüszítésemet, amin aljas módon csak vigyorogni tud, tovább erősítve a bennem róla kialakult köcsög képét. Pedig én még azon gondolkoztam, hogy veszek neki egy új videó játékot... valami véres, gyilkolós, űrlényeset... de így már veszett ügy! Légy szomorú a hiányával! Disznó!
- Akkor nem értem, miért mindig azt tartod oda, mikor megbüntetni akarunk... – mélázik el Nii egyik sötét tincsét ujjai között tekergetve, szemeit a plafonon jártatva, abba a hitbe ringatva magát, hogy így elmenekülhet a gyilkos nézésem elől, de az... egy nyelőcsövet néz a torka környékére... – Ha jobban belegondolok, szinte kiprovokálod, hogy a seggedre sújtsunk...
Végül is Shuu csak leint minket, s vigyorogva szöszmötöl még valamit a gépén, hogy mint aki jól végezte dolgát, egy „kész is van” kiáltás után elnyúlhasson, s elégedetten terpeszkedve kezdjen bele ama jövőképének boncolgatásába, hogy én ezzel a bemutatkozóval milyen csini kis bigéket fogok felcsípni, és ha szerencsém lesz, akkor nem fognak az első idétlen visításom után elszaladni... ez kedves... nem idétlen... szexi... szexin visítok. Erotikusan vékony hangon.
- Nos, akkor nincs más dolgunk, mint hogy várunk. Addig is Satoshi... – mászik le rólam Ryo, ezzel teret adva a levegőnek, ami egy ideje már kétségbeesetten szeretne a tüdőmbe jutni, eddig a térde miatt sikertelenül. Feláll, s lófejét ismét a nyakán leledző óriási pattanásra kanyarítva húzza ki magát, s mutat rám ujjával kis híján kipattintva egyik szemgolyómat. – Főzd meg az madarat. És hozz belőle ide is... én a combját kérem!
Ijedt sikoltásom szeli ketté a próbaterem eddigi békés klaviatúra kopogásos csendjét, amibe állítom, az egész épület belezeng...de nem érdekel, mert kétségbeesésem, s enyhén vizuális elmém előtt feltáruló rémképeim erősebbek, s teljesen lezsibbasztva agyamat kárhozatnak vagy félórányit intenzív sokkhatásra. Nem... Fukutarou... nem... nem lehet leves belőled! Nem hagyom! Szörnyű... ez a vég. Ez biztosan az... hol van egy békés sarok, ahol depizhetek?
*
Idegesen nézek farkasszemet laptopommal, az pedig fekete képernyővel pislog rám vissza, azt sugallva, hogy elképzelése sincs, hogy én miért is próbálom meg legyőzni a bámulásban, mikor az neki ezek szerit jobban megy. De nem unom meg, még akkor sem, mikor a PS3-on már harmadszorra zabál meg valami csápos szörnyeteg, s élethű hangeffekttel szipolyozza ki az agyvelőm...
Itthonlétem óta sokadszorra villan fel a „Game Over” felirat a tévé képernyőjén, de mivel én éppen a számítógépem akarom kizsigerelni a szemeimmel, nem törődöm vele, hanem automatikus, kocka reflexszel indítom újra, hogy ismét valami nyálkás izé vesse rám magát, én pedig sugárpisztollyal látom el a baját, miközben félszemmel még mindig a laptoppal szemezek...
Be kéne kapcsolnom. Három napja regisztráltam, s hiába unszolnak azok a barmok egyre meggyőzőbb eszközökkel, nem vagyok hajlandó felnézni rá. Amilyen baromságokat összehordtak, biztos valami szadomazo hölgy ír rám, és az első randi helyszínen egy ostorral ver el... nekem nem áll jól a latex tanga! A színe sem és a csillogása sem! Nem szeretném, ha könyvjelzőnek funkcionálna a hátsóm közepén... az egy privát és érzékeny terület...
Viszont, ha nem nézem meg, akkor meg esélyt sem adok magamnak arra, hogy valaki engem szeressen meg, nem pedig a pénzem meg a hírnevem... mert itt esély lenne rá... azt hiszem...
Hiszen nem tudnák, ki vagyok! És ha találkoznánk, addigra már rég imádna, s mint egy mesében a találkozásunk pillanatában egymás karjába omolva édesítené meg a felismerést a személyem ténye! Milyen... romantikusan undorító! Ez olyannyira a nedves álmaimba illik, hogy az már meseszép!
A szemeim előtt felrémlő édes, Anna Tsuchiya benyomású lány gondolatára felpattanva robogok a laptop elé, s izgatottan bekapcsolva szentelem ezer wattosan csillogó szemeimet a képernyő lassan megvilágosodó pixeljeinek. Gyomromban kellemes bizsergés indul meg, szívem pedig már a chrome ikonjának látványára is heves dobogásba kezd, a pulzusom pedig száguld, mikor a társkereső lap linkjére kattintva segítek neki a gyors betöltésben. Lassan pötyögöm be a nicknevem és a jelszavam, majd tűkön ülve, izgatottan fészkelődve várom, hogy betöltsön az oldal, Fukutarou méltatlankodó és sértődött csipogásának, valamint a játékból kiszűrődő agyszívó szörnyetegek hörgésének háttérzajában.
S mikor betölt, barna szemeimet rögtön a bejövő leveleknél villogó kis piros pontra szegezem, s mikor odakattintva, egy kemény darab levél vár, én már a mennyekben járok. A felhők között pedig felvetül bennem a sors keze, amint nekem adja a lányt, akire vágyom... aki több millió magányos flúgos közül engem vadászott ki, mert a Baka-chan név láttára rögtön tudta, hogy én leszek neki az igazi! Az sem baj, ha elfenekel olykor...
- Mr. Fuji? – tanulmányozom át a levél tárgyát képező kis aranyos smiley fölött a nevét, ami azért bennem érdekes gondolatokat ébreszt fel... a Mr. az nem a férfiakat jelöli az angolban? De... ez azért gyanús kéne, hogy legyen de... biztosan csak viccből írta ki! Látta, hogy pasi vagyok és... ő is ilyen kis humoros lehet, mint én! Igen! A humorérzéke olyan nagy, akár a Fuji! Istenem! Végre egy nő, akivel el tudom majd hülyülni az időt, és nem szól meg, hogy milyen fogyatékos vagyok! Igen!
Nem is tétovázok tovább, rákattintva a levélre kezeimet magam elé kapva olvasom el azt az életemet megváltoztató pár sort, amit legépelt nekem...
„Szia Baka-chan!
Elolvastam a bemutatkozásod, és azt hiszem, hogy én tudnám orvosolni a problémáid. Mit szólnál, ha találkoznánk? Kíváncsi vagyok, hogy személyesen is ilyen édes vagy-e.
Mr. Fuji”
Csillogó szemekkel, egész testemben bizsergő kis pillangókkal olvasom újra és újra a kis levelet, magamban már az ideális találkozót tervezgetve... tudná orvosolni a problémáimat? Milyen édes tőle... végre valaki, aki értékel és érdekesnek tart idióta helyett!
Szinte rögtön válaszolok neki, s lázas pötyögésbe kezdve hintem el, hogy nekem pénteken tökéletes lesz délután ott, ahol akarja, és akkor mikor akarja... bárhova az én hercegnőmért! Mert ő biztosan az! Egy Anna Tsuchiya külsejű, édesen vékony hangú kis angyalka, akitől a szívem majd kiugrik a mellkasomból! Egy érett nő, aki megad nekem minden gondoskodást... aahhh...
Shuu intő szavai, miszerint „nézd meg az adatlapját, te vadbarom! És ne találkozz vele rögtön!” már csupán távoli moraj az elmém eldugott zugában, mert miután táncolni kezdek az egyik díszpárnával örömömben, valahogy oda szorul a riasztó kis csengők beindítása helyett... nem lehet baj! Látja, hogy pasi vagyok! Akkor pedig hiba nem lehet!
Satoshi! Mázlista, szexi cukorfalat vagy! Igen!
Mr. Fuji... de jó lesz téged a kezeim közé kaparintani!
*
Még egyszer utoljára megszemlélem magamat a visszapillantó tükörben, hogy egészen biztosan jól áll-e a hajam és az arcom sem fagyott be abba a bugyuta grimaszba, amit Ryo verése okozott délelőtt... valahogy nem repestek az örömtől először, hogy ilyen barom módra belementem a randiba, de miután levetítettem nekik csodás vágyképemet az ideális nőről, megenyhülve vigyorogtak sátánian, de én addigra már túlontúl izgatott voltam ahhoz, hogy a három ördögi aurát árasztó egyénnel foglalkozzak...
Miután már biztos vagyok benne, hogy egy részecske se hibádzik rajtam és minden hajszálam pont l meredezik ezerfelé, kipattanok a kocsiból kis plüss majmomat megragadva, nagy levegőt véve indulok el a randi helyszínéül szolgáló kis kávézó felé, olyan iramban, hogy lehetőleg bárki is legyen, aki felismerhetne, ne tegye, mert én extra villámgyors vagyok... bekommandózok az apró, hangulatos helyre, s megjegyzem magamban, hogy a PSC közelében meglepően sok jó hely van a Starbuckson kívül...
Ahogy belépek, kellemes sütemény illat csapja meg orromat, s fahéj erős dózisától még jobban beszédülve ringatom magam kis vágyálmomba, miközben nagyot szippantva az illatból becsukom az ajtót, s beljebb lépek a pár embertől lézengő kis helyiségbe.
Már most eszembe jut, hogy a jövendőbeli barátnőm természetfölötti képességekkel rendelkezhet, merthogy tudta, hogy engem olyan helyre kell hívni, ahova a lélek is csak pénzért jár hálni, az tuti. Nem probléma... meghitt eldugottságban fogok vele ökörködni a romantikában... vagy mi...
Nyakamat nyújtogatva nézek körbe, s próbálok valami nőfélét keresni, de mikor találok vagy ötöt, aki már rég másik pasival vegetál, kezdek azért nem képben lenni... lábujjhegyre állok hátha úgy többet érek, s mikor majmomat is bevetem már a pásztázásba radarként funkcionáltatva, egy kéz lendül a magasba, s nekem integetve vezet valamerre, én pedig a megbabonázottság elvakulásában indulok meg halkan dúdolgatva, hogy aztán méterenként kezdjek egye inkább meglepődni... ugyan is az első kettő után már feltűnik, hogy aki integet nem nő... de még csak rokonságban sem áll vele, és még a nőies jelzőt se tudom rányomni.
S az ötödik után pedig már azért kezd bennem motoszkálni, hogy én ezt a bogárszemüveges tagot már láttam valahol... a hatodik méter után pedig már fel is ötlik bennem, hogy esetleg a napokban az arcomba villant Gazette interjú miatt, s tudatosul bennem ki ő, ettől pedig a teljes megdöbbenés lesz rajtam úrrá, nem kisebb szem tágulással és száj nyitva maradással párosulva, amit ő az egyik kényelmes székben elhelyezkedve csupán egy komoly pillantással nyugtáz, miközben alaposan végig méri az asztal előtt ledermedt alakomat...
De valamiért még sem érzek csalódottságot a vágyálmom brutális elkergetése ellenére sem, hanem a kétpercnyi szobrozás után, ami lefagyasztotta minden izmom, s feszült csendet teremtett köztünk, egy pillantás alatt szűnik meg, s hangosan, jókedvűen felnevetve nyújtom át neki kis majmomat, s rendezem le magamban a kis problémát annyival, hogy értelmezem Shuu és a kis csapat ördögi vigyorgásának nyilvánvaló tárgyát... hogy egy hülye vagyok. Tényleg ez a szexepilem...
Ki gondolta volna, hogy Aoi lesz Mr. Fuji? Én biztosan nem, de... nem is baj. Túl szép lett volna egy Anna Tsuchiya-ba botlani... így legalább lesz egy kellemes délutánom, amit garantáltan a balfékségemen lovagolva fogok végig röhögni... a Mr. ... tényleg férfijelzés. Hülye angol...
