Üdv újra. Nem, még nem haltam meg, akármennyire is hajtja bennem egy kis hangocska hogy talán már ideje lenne a másvilág felé ballagni, hátha létezik a Kaszás meg a minimanók. De úgy érzem, hogy az el sem kezdett, végtelen történetet be kell fejeznem. Hogy akkor kezdjem már el? Jogos. De nem könnyű. Félek ha belevágok, nem fogok tudni leállni, vagy épp ellenkezőleg, dőlni fog belőlem az is, amit soha de soha nem akarok elmondani, sem leírni. Bár lehet így hitelesebb lesz majd az utókornak- már ha lesz olyan elvetemült valamelyik hogy el is olvassa ezt a salátaszerű naplófélét. De rejtegetnem kell a nagyvilág elől, mert mint annyi mindent, ezt is felkapná egy szórakozott tornádó, és megcibálva, megfosztva minden jótól és széptől valahol arrébb letenné. Oké, oké, tudom, sok a rizsa meg az uborkasaláta köré. De nézzétek el nekem. Félek...
Talán kezdem egy jelentéktelen történettel. Szamovár szélén - mint manapság már lassan mindenütt- egy állatvédő parkféle nyílt. Kerítésekkel, meg pár gondozóval és amikkel az ilyen általában járni szokott. Csak ez egy különleges féle volt, kiváltképp azért, mert a kontinensen feltalálható összes szürke farkast ide pakolták. Persze az első hetekben hatalmas acsarkodás és háború volt. A város lakói mind oda gyűltek a kerítésekhez mozizni, ami csak azért volt jó, mert így az állatok feszélyezve érezték magukat, így kevesebbet verekedtek. Ám ugyan ilyen arányban zuhant a párzás is. Ergo mindegy volt ki nézi őket, a cselekvésen volt a hangsúly. A gondozók azt hitték, ez huzamosabb lesz. Rosszul hitték. Azt kell mondjam hogy abban az időben, mikor a kis eset történt, már csak egy tolókocsis öreg tata vigyázott rájuk és irkált róluk feljegyzéseket. Na és persze szaporodtak a kerítések, így nem láttuk már őket olyan jól, tehát nem is voltak már érdekesek. És ahogy eldőlt a hierarchia rendszerük végleges változata, újra csend lett. Lustán heverésztek mint bármelyik más fajbélijük egy bolygóval arrébb, olykor vadászgattak -néha emberekre- néha meg csak heccből összeugrottak. Én ugye sosem szerettem a nagy tömeget. Persze nem zavartak, ha épp akkor néztek mikor épp egy területről szóló vita vagy versengés helyszínén ácsingóztak, de ha csak úgy egy voltam a sok közül, elkapott a légszomj. A sok lepukkant ember, arcukon undor és keserűség, magány, gyűlölet meg sötétség de a legrosszabb fajtából. Gyűlöltem. Ezért szerettem a Kétkerekű bandám. Tele volt olyanokkal, akikben még élt valami tenni akarás, vagy életkedv. Vagy ha nem is volt, nálunk eltanulta. Tehát ahogy eltűnt a sok ember a rezervátum körül, én nagyon sokat lógtam ott, ha épp valami gondom volt, pár szabad percem, vagy csak egyszerűen el akartam menekülni valami elől. Ami fura volt, hogy akármikor jöttem ide, soha senki sem követett vagy jött utánam, akármilyen nagy gond volt. És azt hiszem, értékeltem a csapatot, hogy hagytak levegőhöz jutni, annak ellenére hogy amikor a mi kis táborunkban vagyok, akkor is inkább legszívesebben félrehúzódok, így magam vagyok. De ilyenkor nem kellett hallanom semmit. Csak a mi kiszipolyozott természetanyánk halk, haldokló sóhajait. Volt pár kedvencem a falkájukban. Nem igen adtam nekik nevet, csak úgy letegezve őket dumáltam nekik órákon át, vagy csak ültem a kerítések előtt és néztem őket, álmodozva, lustán. Nekik sem volt jobb mint nekem. De kiváltképp az egyik falkavezérrel szimpatizáltam. Ahányszor egy nőstény megközelítette, úgy tett mintha elfogadná párjaként, majd az utolsó pillanatban csattant fogsora a másikon. Ha az szerencsés volt, túlélte. Ha nem... Hát vacsorára felszolgálták őt. Lassan hozzám szoktak, talán különc kis kukkolónak tartottak. Néhanapján szinte jelét sem adták annak, hogy tudnák, nézem őket. Megnyugtató volt nézni a lassú járásukat, a céltudatos mozdulatokat, vagy harc közben a kivillanó hófehér agyarakat és a csattanást, morgást... Néha, ha volt valami amiből hozhattam nekik, behajigáltam nekik. Egy idő után folyton ott ült a kerítések nekem legközelebbi részén, mintha csak rám várt volna. Imádtam. Ha nem lett volna annyi háló, drót, és kacat, talán még azt is hagyta volna hogy olykor közelebb mehessek.
De semmi sem örök. Valami szórakozást kereső banda egy éjjel szétszedte az egész védelmi rendszert. Mondani se kell, hogy a négylábúak nekiláttak a sokfogásos vacsinak. És mégis... Ott állt Ő, és csak fülelt Szamovár felé, majd vonyított egyet és lelépett. Csak úgy. A többi meg farkát behúzva követte. Hogy ebből mi a tanulság, vagy ilyenek? Hiszen mondtam. Ebben nincs tanulság. Ez csupán egy történet. Nem kell hogy legyen a végén happy end. Mert nincs. Ahogy véget ér valami, egy új kezdődik, egy nagyobb és nehezebb, amibe belevágni nem könnyű, ezt tudom. Mégis... Így visszatekintve a fél karom adtam volna hogy legalább egyszer karnyújtásnyira lehessek attól a gyönyörűségtől. Pazarul villantak az éjszaka tompa fényei bundáján, nagy bundája volt, és ő maga is egy elég testes példány volt. És azon az éjszakán, amikor a város dombjai mögött eltűnt, több mint biztos voltam benne hogy sosem látom viszont. És a helyében én is ezt tettem volna.
Az éjjel elpusztult bundáknak hamar akadt gazdája. Nem egy nyakláncot kaptam a srácoktól, meg a jobb fülembe fityegő micsodákat fogból, egy mellényfélét egy farkas két elülső lábából. Hogy mi a történet izgalmas és rettentő szívszorító vége? Talán hogy az egész akkor kezdődött. Azzal az éjszakával. Ahogy elszabadultak a farkasok, olyasmi indult el, amiről fogalmunk sem volt. Azt hittük hogy vége a rémeknek és nem kell félnünk. Frászt. Mint mondtam volt... Minden vég egy új kezdete... A folyosó vége is egy új ajtót rejt. Bár tudtam volna...Akkor én is mentem volna a farkasok után... Talán...
|
