|
„Vannak neked álmaid? Olyan álmok, amikért Te igazán tudnál keményen küzdeni?
Neked vannak?
Nekem már nincsenek. Ott taposok az összetört szilánkokon, hogy tovább tudjak haladni a mindennapokban, és vinni a kötelességnek nevezett terhet, amit a világ rámszabott...”
***
Apró, naiv kisfiú, szemeiben lelkes fény csillog. Halk, jókedvű kacaja elvész a szél édes süvítésében, kezeit kitárva rohan a virágos, napsütötte réten. Tekintete kutatja, pásztázza az égbolt kék végtelenségét, a hófehér felhők misztikus mélységeit. Szíve már tudja azt, amire ő maga még nem jött rá.
Pilóta lesz, az egek meghódítója, a felhők lovasa.
Szemeinek világos, égszín kéksége elmélyül az évek során, a kisfiúból lassan felnőtt férfi válik. Itt ül mellettem, a tekintetében csillogó csodálat fénye mit sem változott, nem aludt ki, csak erősebb lett.
Még mindig ámulattal kutatja az ég titkait, miközben a legutóbbi repüléséről mesél boldog izgatottsággal.
Mosolygok. Az elszántsága, a lelkesedése mintha átáramlana testembe, izgatottan figyelem a felhők nyugodt, titokzatos mozdulatait.
Apró, naiv kisfiú, szemeiben lelkes fény csillog. Léptei neszét elnyelik a fölé magasodó erdők, a kisebb köveket átugrálva hagyja le kifáradt, izomlázzal küszködő szüleit. Csak pár lépés és ott lesz. Igen, már látja.
A nap betör a fák közé, ahol az ösvény véget ér, a hegy magas, nyers, szürke sziklái fenyegetőn, csalogatón emelkednek fölé. Bátor, büszke tekintetében a győzelemvágy fénye csillan. Szíve már tudja azt, amire ő maga még nem jött rá.
Hegymászó lesz, a hegyek ura, aki farkasszemet néz a tarajos sziklák életveszélyt nyújtó ormaival.
A gyermeki lelkesedés makacs eltökéltséggé alakul szívében, a kisfiúból lassan felnőtt férfi válik. Itt ül mellettem, a tekintetében csillogó bátor győzelemvágy mit sem változott, nem aludt ki, csak erősebb lett.
Még mindig csodálattal figyeli a fölé magasodó hegyeket, napbarnított bőrén büszkén viseli a sziklák tépő, karcoló támadásait.
Mosolygok. Az elszántsága, a lelkesedése mintha átáramlana testembe, szinte átérzem, milyen lehet a magas hegycsúcsról lepillantani a lábad alatt térdeplő, megalázkodó végtelenségre.
Apró, naiv kislány, szemeiben lelkes fény csillog. Édes csacsogással, ragyogó tekintettel szorítja anyja kezét, képtelen elszakítani pillantását a falra akasztott plakátról. Göndör fürtjei megrezzennek, ahogy előre rohan, a színház hatalmas, bársonnyal borított székében szinte elveszik vékony alakja. Szíve már tudja azt, amire ő maga még nem jött rá. Egyszer ő fog odakint állni.
Előadóművész lesz, a nézők elkápráztatója, aki énekével megszégyeníti a daloló pacsirták tiszta, csilingelő füttyeit.
A gyermekien göndör tincsek kinyúlnak, gyönyörű, tűzvörös hullámokká, hosszú fürtökké alakulnak, a kislányból lassan felnőtt nő válik. Itt ül mellettem, a tekintetében csillogó álmok fénye mit sem változott, nem aludt ki, csak erősebb lett.
Lágy, finom hangja, lelkes szavai az énekkarról mesélnek, szemei boldog izgatottsággal villannak, amikor megemlíti, hogy szólót kapott.
Porcelán bőre, piros ajkai lágyan rezzennek, ahogy felém fordul.
- És neked? Neked mik az álmaid?
Véget ér a látomás, elillannak a képek. A virágos, napsütötte rét, a magas, fenyegető hegyormok, a zsúfolt, nyüzsgő színháztermek izgatott rezzenései megszűnnek létezni.
Eltűnik a fény, eltűnnek a hangok. Sötét, sivár csend költözik a helyükre.
Értetlen, merev arckifejezésem láttán megismétli a kérdést angolul, szívem elszorul a fájdalomtól.
Értettem az elsőt is.
Felállok, a szemükben csillogó lelkes fény, amit alig pár másodperce őszintén csodáltam, most gúnyos, kárörvendő kacajnak tűnik csupán.
Miért? Miért pont én? Mit követtem el? Mi hiányzik belőlem, ami bennük megvan?
Mi a különbség köztünk?
Én miért nem érdemlem meg azt, amit ők?
Nekik miért lehetnek álmaik, amikért küzdhetnek?
Álmok… én már álmodni sem merek róluk…
Hátrálok egy lépést, most rajtuk a sor, hogy értetlen pillantást vessenek rám.
- Én magyar vagyok.
|
