Hasogató fejfájással lassacskán magamhoz térek. Ahogy megtapintom a fejem, érzem, hogy jókora púpom lett, és kicsit véres is a homlokom. Valószínûleg jól bevertem a fejem. Ahogy eloszlik  szemem elõl a homály, lassan megpillantok egy szürke leveles szekrényt magam elõtt. Amolyan egyszerû kis leveles szekrényt, amely egy tucat társával egyetemben ücsörög a panel házakban, és éli mindennapos szürke életét. Hogy viszont én hogyan került ezzel a fém dobozkával szemben, halvány fogalmam sincs. Ahogy lassan körbetekintek, csak üres, szürke falakat látok. A festék már megfakult a falakon, és itt-ott le is potyogott. Eléggé lepukkant helyre kerültem. Megkapaszkodok a hozzám legközelebb lévõ viseltes radiátorba, és annak segítségével megpróbálok talpra állni. A szegény öreg fûtõtest hangos nyikorgással a tudtomra adja, hogy õ már ezt a feladatot képtelen elvégezni. Ekkor pár emelettel felettem megszólal egy hang.

-        Van odalenn valaki?

     A hang egy középkorú férfié lehet. Azt is könnyû leszûrni belõle, hogy bizony õ sem tudja, hol lehet, és õ is bizonytalan ittlétének okában, akárcsak én.

-         Igen! Én itt vagyok! – válaszolok neki, miközben egy kis darab vakolatot leszedve a falból felállok. Megvizsgálom a helyiséget, amiben éppen tartózkodom, immáron magasabb pozícióból, és meg kell állapítanom, hogy egy átlagos panellakáshoz képest ez a lépcsõház igencsak tágas. A szürke falak ugyan összenyomják a teret, amennyire csak lehet, de becsléseim szerint minimum 10 méter messze lehet a másik fal tõlem. Kicsit olyan érzésem van, mint egy gimnáziumban, ahol a falak átvették már az iskolások szekrényeinek irigylésre méltó szürkeségét.

-         Maga kicsoda? – hallom meg a már elõbb is felhangzó hangot, de ezúttal már a hátam mögül a lépcsõrõl. Megfordulok, hogy a másik szemébe nézhessek. Elõttem egy szakadt öltönyû, rövid, fekete hajú, ijedt szemû férfi markolja idegesen a korlátot.

-         Én is áldozat vagyok, akárcsak maga... – sóhajtom, majd a fülem mögé igazítok egy tincset, amely pofátlanul a szemem elé mászott. A férfi lelép az utolsó lépcsõrõl, aztán odajön hozzám, elõvesz egy zsebkendõt a zsebébõl, és odanyújtja nekem.

-         Tessék, törölje meg a homlokát.

-         Köszönöm – elveszem a kendõt, letörlöm a kicsordult vért, és a zsebkendõt a zsebem mélyére rejtem – Maga hogy került ide? – kérdezem miután gondosan eligazgatom a zsebem újdonsült tartalmát, és jelenleg egyetlen vagyontárgyamat.

-         Nem tudom – jön a velõs válasz, és a férfi lesüti a szemeit.

-         Mire emlékszik utoljára?

-         Hogy... Azt hiszem... Talán éppen egy tárgyalásra... – ám összefüggéstelen dadogását nem tudja folytatni, mert egy újabb, ismeretlen hang visszhangzik végig a ház falain.

-         Hol vagyok?! – ez a hang magasabbról szólt, mint az elsõ emberé, akivel találkoztam. Mindketten felkapjuk a fejünket, és meredten nézzük a lépcsõfordulót. Aztán egymásra nézünk, és a következõ pillanatban már mindketten felfelé robogunk a lépcsõn, az idegen hang irányába. Amint felérünk a 3. emeletre, megpillantunk egy, az elsõ férfihoz hasonlóan felöltözött pasast, amint egy hirdetõ tábla alatt összekuporodva, riadtan kémleli a környezetét, beleértve minket is. Odamegyek hozzá, és leguggolok elé.

-         Uram, jól érzi magát?

     Rám néz, egy pillanatig látom a szemében, hogy próbálja eldönteni, igazi vagyok-e vagy csak délibáb, aztán kinyújtja a kezét, és behúz nekem egyet, amitõl hanyatt vágódok a kövön. Meglepetten pislogok rá fájó arccal, miközben õ felpattan, és vádlón rám, majd a másik férfira mutat.

-         Maguk tették ezt velem, igaz?! Maguk hoztak ide! Mit akarnak tõlem?!

     A férfi látszólag csak most ébredt fel, és még nem tudja eldönteni, álmodik-e. Kinyújtott ujja remeg a félelemtõl, vagy a dühtõl, ki tudja. Megdörzsölöm a szemem alatti terültet, konstatálom, hogy semmilyen csontom nem tört el, aztán felállok.

-         Kérem uram, nyugodjon meg. Nem mi hoztuk magát ide. Mi sem tudjuk, hogyan kerültünk ide, ahogyan maga sem.

     Hosszú, hosszú percek árán sikerül lenyugtatni mindkét férfit, és magamat is.

-         Miért nem megyünk ki? – veti fel az elsõ pasas.

-         Igazából megpróbálhatjuk – vonom meg a vállam. Mindannyian felállunk a lépcsõrõl, és lesétálunk a földszintre. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, ott áll az üveges ajtó, a maga kis gomb kilincsével, mintha csak ránk várna, hogy kisétáljunk rajta. Oda is megy az általam elõször megismert ipse, és udvariasan megpróbálja kinyitni az ajtót. Ám ez teljességgel lehetetlen. Az ajtó olyan szilárdan a helyén marad, mintha hozzá se ért volna. Ezután megpróbálja rángatni, végsõ elkeseredésében, még az üveget is megpróbálja kirúgni. Miután az elsõ rúgás láthatóan meg se kottyant az üvegnek, többször is belerúg, ismételten eredménytelenül. Megfogom a vállát, és nyugalomra intem.

-         Hagyd. Ez plexi. Ezt tankelhárítóval kellene szétlõni – nagyot sóhajtok, aztán megmutatom nekik, hogy az ajtót behegesztették. Nem csak középen, a két szárnyat egymáshoz, de a kerethez is hozzárögzítették mindkét oldalt. Itt bizony nem jutunk ki.

-         Mégis miféle õrült tervelte ki ezt?! – fakad ki a hisztériás ürge – Ez olyan, mint az a film, a Fûrész? Meg akarnak minket ölni, ugye?! – mielõtt még teljesen elveszítené a józan eszét, adok neki egy józanító pofont.

-         Nyugodjon le ember! Ez nem film, mert mi nem vagyunk színészek. Ez biztosan csak egy tévedés. Feljebb megyünk, megkérdezünk egy lakót, és õ szépen kikísér minket. Minden panelháznak van minimum egy hátsó kijárata. Nem lesz semmi baj.

-         Jó. Rendben – hajtja le a férfi a fejét. Látom rajta, hogy a csendes összeomlás szélén van, ezért megpróbálom elterelni a figyelmét a kellemetlen helyzetrõl.

-         És mondja, magát hogy hívják?

-         Kérlek ne magázz. Szólíts csak Karlosnak.

-         Örvendek Karlos. Az én nevem Senshi – mosolygok rá Karlosra, majd a másik férfira nézek – Téged hogy hívnak?

-         Szólíts csak Mikinek.

-         Rendben. Miki, Karlos, menjünk, nézzünk körül a házban – azzal újból elindulok felfelé a lépcsõn. Több ajtón is bekopogok, de hiába szûrõdik ki a kulcslyukon fény, és beszélgetés hangja, egyik ajtót sem nyitják ki nekünk. Lassan már a tömb tetején járunk, amikor végre kinyílik elõttünk egy ajtó, és egy mosolygós arcú lányt látunk magunk elõtt. Elõzékenyen beinvitál otthonába, ami nem kis meglepetésünkre, egy szépen berendezett, az épület méreteihez mérten hatalmas lakás. Mindhárman meglepetten csodáljuk a bútorzatot, és a hatalmas belsõ teret. Csak az elsõ pohár víz után ocsúdunk fel annyira, hogy kérdezni is tudjunk.

-         És mondd csak, mióta élsz itt? – kérdem tõle udvariasan.

-         Már nagyon régóta – mosolyog ránk a lány, majd felém nyújtja a kezét – Shédi vagyok. És téged hogy hívnak?

-         Én Senshi vagyok – viszonzom a kézfogást – Õk pedig Karlos és Miki.

     Õk is illedelmesen kezet fognak házigazdánkkal, majd gyorsan felhörpintenek még egy pohár vizet. Eközben én tovább érdeklõdöm Shédinél.

-         Mondd csak kedves Shédi, hogy tudnánk ebbõl az épületbõl kijutni?

-         Nagyon egyszerûen – kezdi mondani, mire a két fiú közbevág.

-         Nekünk nem úgy tûnt!

     Shédi mintha meg se hallotta volna a szavakat, csak mosolyog tovább kedvesen. Mikor már két perce csend ül a lakásban, újból megszólal.

-         Csak össze kell gyûjtenetek 8 kulcsot. 4-4 kulcs, amiket párosával kell a helyükre rakni. Ha megvan mind a 8 kulcs, akkor visszajöttök hozzám, és én megmutatom, hova kell a behelyezni õket, hogy kijussatok. De ebben a házban csak 6 kulcs van. A másik kettõt a mellettünk lévõ épületben találjátok meg – a legidegesítõbb a természetes hang, és az a Mona Lisát megszégyenítõ mosoly az arcán, miközben ezt elmondja nekünk. Az eddig magamra erõltetett nyugalom lassan szertefoszlik szavai hallatán, és itt elszakad a cérna nálam is, és ráüvöltök a lányra.

-         Mégis hogy a jó büdös életbe keressük meg a kulcsokat, ha egy másik épületben vannak?? Épp az a legnagyobb bajunk, hogy nem tudunk ebbõl az épületbõl sem kijutni!

     Õ csak legyint egyet, és tovább mosolyog, ezzel is húzva az idegeinket.

-         Egy emelettel feljebb van egy átjáró a másik házba. Így könnyen megtalálhatjátok a hiányzó kulcsokat.

     Nagyot kortyolok a vizembõl, majd leteszem a poharam a konyhaasztalra, megköszönöm a segítséget, és a gyönyörû, világos lakásból kilépek a lehangoló folyosóra, nyomomban a másik két elveszett báránnyal.

-         Most mi legyen? – kérdezi Karlos halkan.

-         Mégis mi legyen? Megyünk, és megkeressük a kulcsokat – a két ipsére nézek. Minden lakásba, postaládába, lábtörlõ alá be kell néznünk! Ki kell jutnunk innen. Karlos – nézek rá – te kezd a legfelsõ emeleten. Miki, te menj, és nézd meg a legalsó szintet, és középen találkozunk.

-         És te hová mész? – kérdezik egyszerre tõlem.

-         A másik épületbe – azzal el is indulok az átjáró állítólagos helye felé. Tényleg csak egy emeletet kell feljebb másznom, és ott van. Egy vasbetonból készült, ablaktalan csõ, ami a sötétségbe vezet. Úgy tûnik, a másik házban még kevesebb az ablak, mint ebben. De a csõ túloldaláról hangokat hallok. Egy nõ szólongat valakit. Gyorsan átfutok a másik épületbe. Azonnal meg is látom a lányt. Olyan 20 év körüli lehet, hosszú, fekete hajjal, és végtelenségig megrémült barna szemekkel. A lábára dõlt egy szekrény. Gyorsan felemelem a bútort, hogy ki tudjon alóla mászni. Szerencsére csak éppen hogy felsértette a bõrét, nem komoly a seb.

-         Gyere, hadd segítsek – azzal kezemet nyújtom felé, és felhúzom a földrõl. Abban a pillanatban kiesik a szekrénybõl egy lilásan csillogó kulcs. Felkapom a földrõl, és zsebre vágom.

-         Végre megvan egy kulcs! – a lány értetlenül néz rám. De aztán mindent elmesélek neki tövirõl hegyire az örökösen mosolygó hölgyeményt is belevéve. Eléggé hitetlenkedve néz rám, de végül elfogadja, hogy ez az igazság, és immáron együtt keressük a másik kulcsot, amit ebbe az épületbe rejtettek.. De szinte az összes lakás zárva van. Mi pedig nem tudjuk betörni az ajtót. Benézünk minden lehetséges résbe, fiókba, ahova csak tudunk. De nem igazán találjuk a kulcsot. Az egyik szobából viszont hirtelen kiront két egyenruhás fazon, fekete napszemüvegben, lefognak minket, és két nagy pofon után újra eszméletlenek vagyunk.

***

     Fejem zsong, és szédülök. Sokáig fekszem a hideg földön. Nagy nehezen kinyitom a szemeimet, és meglátok egy szürke szekrényt. Olyan ez a szekrény, mint amilyen pár középiskolában szokott lenni, és amibe a diákok teszik a cuccaikat. Felülök, és csak nézem a szekrényt. Körbefordítom a fejem, és megvizsgálom a helyiséget, amibe a sors éppen belecsöppentett. Szürke falak, egy-két szürke szekrény, és egy bejárati ajtó egy lakásba. Lépcsõ lefelé, és lépcsõ felfelé. A falon pedig egy vasból kovácsolt, igencsak rozsdás 7-es szám jelzi, hogy a 7. emeleten vagyok. A lakás ajtaja barna ugyan, de nagyon megfakult már. Megtapogatom az arcom, ami szinte ég.

-         Mi a fene történt velem? Hogy kerültem ide? – lassan felülök, és megpróbálok emlékezni. Valami dereng, de nem sok minden. Homályos emlékfoszlányaimból semmi értelmeset nem tudok kivenni. A falat használva felállok a földrõl. Lassan elindulok a lépcsõn lefelé, amikor valaki hirtelen rám ugrik az egyik szekrénybõl, együtt legurulunk a lépcsõn, majd karjaimat lefogja, és a földhöz szorít.

-         Eressz el! – kiabálom, miközben folyamatosan kapálódzok.

-         Maradj csöndben! Most válaszolni fogsz pár kérdésemre! – az idegen hangja valahogy ismerõsen cseng. Olyan de ja vu érzésem van tõle. Abbahagyom a hiábavaló menekülési akciót, és jól megnézem az arcát. Hiába gondolkodok, nem tudom, honnan ismerem. De tudom, hogy már láttam valahol.

-         Kérdezz – mondom csendesen.

-         Öhm... hogy kerülök ide? – kérdi kicsit meglepõdve.

-         Sajnos nem tudom – válaszolok.

-         Hazugság! – üvölti az arcomba, és lekever nekem egy pofont. Egy pillanatig csillagokat látok, majd újból kinyitom a szemem.

-         Még azt sem tudom, hogy én hogyan kerültem ide – felszabadult kezemmel megfogom az alsó állkapcsom, és kicsit megmozgatom – Jobban is vigyázhatnál. Ez fájt.

-         Bocsáss meg – lemászik rólam, és leül mellém a földre.

-         Hol lehetünk? – kérdezem immáron a mellettem ücsörgõ férfitól.

-         Azt nem tudom, de egy biztos: nincs kiút.

-         Tessék?! – nézek rá rémülten – Ezt meg hogy érted?!

-         Úgy, hogy minden ajtó és ablak be van hegesztve. Az ablaküvegek pedig plexibõl vannak. Nincs menekvés.

     Ekkor beugrik valami. Felállok lassan, és gépiesen a zsebembe nyúlok. Ott pedig egy zsebkendõt találok. Ahogy kiveszem, látom, hogy véres. Hirtelen, mintha emlékek öntenék el az agyam, de még ezek is hiányosak.

-         Emlékszem... – suttogom.

-         Mire emlékszel? – áll fel a férfi is, és érdeklõdéssel vegyes félelemmel tekint rám.

     Rá nézek.

-         A te neved Karlos. Igaz?

-         Igen az. De te ezt honnan tudod?

-         Mi már találkoztunk. Ugyanebben a házban. Nem is olyan régen – leülünk a lépcsõre, és elmesélek neki mindent, ami az eszembe jutott. Hitetlenkedve hallgatja szavaimat, de mindenre rábólint, mintha lassan neki is eszébe jutnának a dolgok.

-         Menjünk, és keressük meg azt a lányt, akirõl beszélsz. Kérdezzük meg tõle a kijárat hol létét.

-         Rendben. Menjünk – felállok a lépcsõrõl, de ahogy felnézek a lépcsõ tetejére, meglátok egy újabb ismerõs arcot. A lányt, akit kiszedtem a szekrény alól – Hát te is itt vagy?

     A lány értelmetlenül néz rám, és csak áll, remegõ kézzel fogva a korlátot.

-         Te ismersz engem? – kérdi félénken.

-         Most nincs idõm elmagyarázni mindent. Most gyere velünk – felfutok a lépcsõn, elfutok a lány mellett, és keresem az átjárót. A 8. emeleten meg is találom. Hallom, ahogy mögöttem trappol a másik két ember. Amint átérünk a másik épületbe, megpillantunk két embert; egy férfit és egy nõt. A férfire emlékszem, õ Miki, de a nõ számomra ismeretlen. Ám ahogy meglátom õket, elvörösödve visszatolom a többieket az átjáróba.

-         Nem szégyelled magad?! – kiabálom a sötétbõl – Miki, mégis mit képzelsz, mit csinálsz?!

     Torokköszörülés hallatszik, majd hallom, ahogy a két tubica felkel a földrõl egymást támogatva.

-         Félre tetszik érteni a helyzetet kisasszony – halljuk Miki magyarázkodó hangját – Én csak ráestem véletlenül a hölgyre, és...

-         Oké, oké – intem le, majd a másik két jómadárral a hátam mögött kijövünk az átjáróból – A barátoknak nem kell magyarázkodni, az ellenségek meg úgysem hiszik el...

-         Egyébként maga honnan tudja az én nevem? – vág közbe az iménti fiatalember.

-         Ez most hosszú sztori, majd késõbb elmondom – próbálom sürgetni, mert kicsit félek, hogy valamit elfelejtettem.

-         Nem! – erõsködik – Most azonnal mondjon el mindent!

     Nagyot sóhajtok, majd nekidõlök a falnak, és tövirõl hegyire elmesélem neki az egészet, amire emlékszem. Szemében látom, hogy egy-két foszlány neki is dereng. Aztán megtudjuk, hogy a hölgy, akibe az elõbb Miki belegabalyodott nem más, mint egy éppen befutó énekes palánta, de sajnos még sosem hallottam a nevét: Lilia. Mindenesetre ezek után már õ is velünk tart, hogy megkeressük a titokzatosan mosolygó lányt, és a kulcsokat.

     A hölgyikét meg is találjuk. De most valahogy nem olyan vidám. Arcán erõltetett mosoly, és a poénjai sem az igaziak. Próbál elsütni egy-két viccet, de senki nem nevet rajtuk.

-         Mondd csak Shédi, miért vagy te itt? Te vagy az a személy, akinek ki kell juttatnia minket innen? – kérdezem tõle halkan, szinte bizalmasan. Erre õ lehajtja a fejét, és percekig csak hallgat. Mikor felemeli a fejét, egy meglehetõsen mesterkélt mosoly terül szét arcizmain.

-         Most menjetek, és keressétek meg a kulcsokat. Nekem van egy kis dolgom – azzal eltûnik a konyhában.

     Egymásra nézünk. Mindenki arcán látom, hogy már hallotta ezt. De senki nem tudja, hol lehetnek a kulcsok. Fogjuk magunkat, és szétszéledünk. Mindenki keresi a kulcsokat nagy erõvel. Velem Lilia jött, hogy együtt keressünk. Ahogy benyitunk az egyik lakásba, világosság árad felénk. Elõször mindketten eltakarjuk az arcunkat, aztán meglátjuk a füves rétet magunk elõtt. Leesik az állunk a megdöbbenéstõl.

-         Ez meg hogy lehet?? – sikolt fel mellettem Lilia, és azonnal megpróbál kifutni a szabadba. Ám hirtelen nekimegy egy üvegajtónak, és felkenõdik rá. Hangos nevetésben török ki. Elvágódok a földön, és szakadok a nevetéstõl. Hát még akkor, mikor a piros orrú, és - homlokú Lilia felém fordul teljesen komoly fejjel, és megkér, hogy ne nevessek. Ezzel eléri, hogy még hangosabban nevessek. Lilia, mint egy felbõszült bika, úgy fújtat még akkor is, mikor bocsánatkérések közepette felállok.

-         Abbahagytam. De legalább már tudjuk, hol a kijárat. Csak meg kell találnunk a kulcso... – ebben a pillanatban belénk fagy a szó. A gyönyörû kert felõl nagydarab, kopasz fejû, öltönyös fazonok közelednek felénk. Rémülten kapjuk nyakunkba a lábunkat, és elkezdünk futni amilyen gyorsan csak tudunk. Ahogy benyitunk egy másik szobába, és belépünk rajta, hirtelen átkerülünk a másik házba. Elõször teljesen lefagyunk, mert Shédi lakásában találjuk magunkat. De Shédi nincs itt. A kávéfõzõ sípol, a zene halkan dudorászik, és mintha még a mosógép is zakatolna csendesen.

-         Hol lehet... – kezdi a kérdést Lilia, de én befogom a száját, és a számra téve az ujjamat csendre intem. Mutatom neki, hogy bújjon be a gardróbba, és lapuljon, ahogy csak tud. Éppen mikor bebújik, és becsukja az ajtót, a bejárati ajtót betörik a nagydarab emberek. Rövid küzdelem után elfognak, és letepernek a földre.

***

-         Mi a fene…? – krákogok egy sort, aztán megpróbálom kinyitni a szemeimet. Egy virágos kanapé meleg fogadtatása után legurulok a hideg padlóra, ahol egy lego darabba bele is tenyerelek. Sziszegve fogom a tenyerem, és közben próbálok rájönni, hol vagyok. Egy lakásban, az már szent. De kiében? És hogyan kerültem ide? Ahogy törölgetem kifelé szemembõl az elmúlt órákban rárakódott csipát, egy arc jelenik meg elõttem. Elõször csak a kerek arc homályos körvonalait látom, valamint az arcot keretezõ tipikus szõke göndör fürtöket. Amint megláttam arcán a tökéletesen megtervezett mosolyt, és a mögüle kibukkanó fogpasztareklámba beillõ fogakat, megesküdnék, hogy egy reklám részese lettem, vagy olyan közel vagyok egy TV képernyõjéhez, hogy már nem tudom eldönteni, hogy a valóságot látom-e, vagy a pixelek sokaságát. Hátrébb húzódom kissé, és akkor észreveszem azt is, hogy az elõttem guggoló lány nem csak guggol. De nem ám! Beszél is. Méghozzá folyamatosan. Egyik kezemet a fülemre tapasztom, és megpróbálom kiegyenlíteni a körülöttem lévõ, és a fejemben lévõ levegõ nyomását.

-         …és akkor a lányom… – hallom meg a negédes szavakat. Ezek szerint újra hallok. Felemelem kezeimet, és T betût formálok belõlük. A lány furcsán néz rám, nem tudja mire vélni a jelet.

-         Idõt kérek – suttogom kiszáradt torokkal. Rosszabb beszélni, mint gondoltam. Mutatom vendéglátómnak, hogy majd megfulladok, adjon már nekem egy pohár vizet. A legjobb stopperrel sem lehetett volna lemérni az a pár századmásodpercet, mialatt a kezembe nyom egy poharat. Elnézésemet kéri, és kimegy a konyhába. Tüzetesebben körbenézek a lakásban. Hatalmas, meg kell mondanom, ritkán látni ilyen hatalmas nappalit, fõleg úgy, hogy egy panelház van szemközt. Felülök az ülõ alkalmatosságra, amirõl nemrég leestem. A kellemesen berendezett nappaliban egy üveglappal ellátott dohányzó asztalka van, egy kis szekrény tele DVD-kkel, és kazettákkal, a tetején pedig egy jókora TV-vel. A plafonról mindenféle állatok lógnak mûanyag lapocskákból kifaragva. Mintha egy kisgyermek ágya fölött lógnának a színes kis figurák. Aztán tekintetem az ablakra téved, és tüzetesebben megvizsgálom a látképet uraló szürke tömböt. A vakolat mállik, a festék szürke rajta, az ablakok koszosak a portól, a sártól, és mintha egy seregnyi varjú a karmát köszörülte volna, olyan karcos mind. Ám mielõtt mélyebben beleáshatnám magam a különös épület rejtelmeibe, megjelenik a reklámarc, és belevigyorog a képembe.

-         Nagyon sajnálom kedveském, de nekem dolgom van.

-         Pe-persze… Nem akarok zavarni – válaszolom automatikusan, és már állok is fel. Vendéglátóm kedvesen a bejárati ajtóhoz kísér, és mire észbe kapok, már a folyosón állok, és a mögöttem lévõ ajtó zárjában fordul a kulcs. Hát meg kell mondanom, voltam már szebb épületben is. Ugyanúgy, mint a szemközti ház külsején, úgy ennek a belsejében mállik a vakolat, a falak szürkék, szinte feketék. A korlátok rozsdásak, és nem úgy tûnik, mintha mûködne az épületben lift. A nagy körbenézés, és egy vállrángatás után elindulok lefelé a lépcsõn, hogy megkeressem a kijáratot. Már a 2. emeletet jelzõ kopott jelzésnél járok, mikor egy harci kiáltás kíséretében kiront az egyik lakásból egy férfi, és felém hadonászik egy asztallábbal. Szerencsére sikerül kitérnem az õrült kirohanás elõl, de a dühödten hadonászó hamar megfordul, és egyértelmûvé teszi számomra, hogy a célpontja én vagyok. Elhajolok egy újabb támadás elõl, de a jobb ökle arcon talál, és én a falra kenõdök. Nyögve, fájó arccal nézek a felém közeledõre. Mintha ismerõs lenne valahonnan. Töprengésembõl egy újabb jobbos ébreszt fel.

-         Gyerünk te némber! Ki vele! Hol a francban vagyunk, és hol a kijárat?!

-         Állj, állj! – kiabálom kétségbeesetten, és kezeimet a fejem fölé tartom, hogy mutassam a megadásom – Már megbocsásson uram, de én se tudom! Éppen azt keres… - belém fojtja a szót, mikor a ruhám nyakánál fogva felemel, és erõsen a falhoz csap.

-         Ne hazudj a szemembe, kislány! Láttam, milyen nyugodtan sétálgattál itt. Te tutira tudod, hogyan tudunk innen kijutni! – az arcomba kiabál, de egyre kevésbé van kedvem vele beszélgetni.

-         Én tényleg nem tudom… - kezdem, de újból a falhoz vág.

-         Én viszont tudom, hogy te tudod! Ne is próbáld tagadni!

-         Ha még egyszer a falhoz vág, lehányom! – figyelmeztetem a férfit, aki erre mintha kicsit észhez térne. Gyengít a szorításon, és ez éppen elegendõ ahhoz, hogy levegyem a kezét a ruhámról.

-         Köszönöm – sóhajtom – Most pedig keressük meg a kijáratot.

     Elindulok a lépcsõ felé, még mielõtt ellenkezhetne. Az elsõ lépcsõfokra való rálépés simán megy, de a másodiknál megszédülök a nagy pofozkodás utóhatásaként, és hanyatt dõlve leszánkázok a lépcsõn. Hallom, hogy a pasas torka szakadtából kiabál, de csak a lépcsõ látok ismét tisztán. Ahogy a falra tekintek, a levelesládák alatt apró lukakat pillantok meg a falban. Olyanok, mint a kulcslyukak. De ki az, az ostoba, aki a falba tesz kulcslyukakat. Megrázom a fejem, és a felém nyújtott kézbe kapaszkodva felállok.

-         Jól érzi magát? – kérdi aggódva a már kevésbé harcias férfi.

-         Igen, persze. Mondja, látott már ilyet? – mutatok a falba rejtett lukakra. A férfi hátrasimítja kósza, fekete tincseit, majd bepislog a levélszekrény alá.

-         Furcsa. Mintha valaki elnézte volna az ajtót.

-         Na de kettõt is egymás mellett? – hozom fel az úgy tûnik meggyõzõ érvet. Felegyenesedik, és rám néz.

-         Talán másra szolgál. Lehet, hogy nem ajtót nyitnak.

-         Mi másra szolgálna egy kulcslyuk?

-         Mintha valami derengene – a férfi megsimogatja borostás állát, de végül tanácstalanul rám tekint – Mindegy. Nem fontos. Keressük meg a kijáratot.

-         Rendben – vállat vonok, és tovább indulok a lépcsõkön. Mikor leérünk a földszintre, sikolyra leszünk figyelmesek. Mindketten kõvé válva nézelõdünk, honnan jöhet a hang, ami másodpercrõl másodpercre hangosabban visszahangzik az épület kietlen falai között. Végül, mielõtt bármelyikünk is felfoghatta volna, egy nõ csapódik a lépcsõház kõpadlójába. Vér fröccsen mindenhova, beszennyezve falat, lépcsõt, korlátot, és minket. Megdermedve meredek a szétzúzott holttestre. Szívembe jeges rémület költözik, tagjaim ólomnehezek, és agyamat elönti a semmivel nem összekeverhetõ vérszag tömény bûze. Elsõ reakcióm, hogy az ajtóhoz rohanok, és mint az õrült próbálom feltépni az ajtót, bár ez lehetetlennek tûnik. Csak akkor adom fel, mikor a férfi elráncigál az ajtótól. Nem tudom, mit tegyek hirtelen, hogy sírjak-e, vagy tomboljak inkább tovább. Be vagyunk zárva egy házba, és immáron egy halott is van itt. És a legrosszabb, hogy felismertem a szétzúzott lányt: Lilia, egy fiatal énekes palánta. Ez a trauma eszembe juttat valamit. Én már voltam ebben az átkozott házban. Benyúlok a zsebembe, és kitapogatok egy apró kulcsot, aztán elõhúzom.

-         Ez mi? – nézegeti a férfi, majd barna szemében harag gyúl – A kijárat kulcsa?! – mennydörgi, de leintem.

-         Dehogy. Nézd meg a zárat. Ez ahhoz túl kicsi. Ez a szabadulásunk kulcsa, de kell még 7.

-         Még 7?! Ez baromság – fintorog.

-         Nem, Karlos, ez egy szabaduló show. És ha jól látom komolyra fordultak a dolgok – nézek a halott lány felé.

-         Várj, honnan tudod a nevem? – pislog nagyokat.

-         Mi már egy jó ideje itt vagyunk, csak többször is törölték a memóriánk egy részét, hogy nehezebb legyen kijutni. És úgy érzem, egyre nehezebb emlékezni – mulatságos is lehetne Karlos furcsállkodó képe, de nincs kedvem nevetni – Mi hamarabb meg kell találnunk a maradék kulcsokat, vagy mind odaveszünk!

     Karlos, mint akit tüzes vassal égettek meg, úgy ugrik hátra.

-         Ez valami rossz vicc, ugye?

-         Sajnos nem – meg sem várom a válaszát, és már robogok is a lépcsõk irányába. Karlos csak kis késéssel követ, de már ez is valami. Mire felérek a sokadik emeletre Shédi lakásához, szúr a szívem táján, és a lábaim is reszketnek. Nyomomban a férfivel, bedörömbölök a bejárati ajtón.

-         Shédi! Nyisd ki! Beszélnem kell veled!

     De a fa ajtó mögül semmiféle hang nem szûrõdik ki. Se a kávéfõzõ, se a mosógép nem zörög. Megragadom a kilincset, és vadul rángatni kezdem, de az be van zárva, és még a láncot is beakasztották. Ergo: vagy nincs itthon, vagy nagyon megijedt tõlünk. Feladva a bejutás lehetõségét, Karlos felé fordulok halál komoly arccal, és felmutatom a kulcsot.

-         Még 7 ilyen kulcs – mondom csendesen – Nem tudom, hogy rajtunk kívül is vannak-e mások az épületben, de sietnünk kell. Te mész felfelé, én lefelé. Minden sarkot kutass át! Meg kell lennie a kulcsoknak!

     A férfi ijedten rám pislog, majd bólint egyet, és elindul felfelé. Mikor eltûnik a lépcsõfordulóban, megtapogatom a szívem tájékát. Ahogy úgy érzem, hogy végre rendesen kapok levegõt, én is kulcskeresésre indulok. Megközelítõleg negyed óráig semmi nem történik, majd végre találok egy kulcsot az egyik levélszekrényben. Amint sikerül megfogni az olajtól csúszós tárgyat érzem, hogy lábam kicsúszik alólam, és rövidesen a padlón találom magam. Miközben fenekemet simogatom, felpillantok a falra, és meglátok két apró kulcslyukat. Lelkem szinte felröppen, és olyan gyorsan kapom elõ a másik kulcsot, hogy majdnem eldobom. Lassan fél térdre emelkedem, és megvizsgálom a kulcslyukakat. Nem kell nagy szakértõnek lennem, hogy rájöjjek, a mini-kulcsokhoz való. Bele is illesztem a két kulcsot a zárba, és egyszerre elfordítom õket. Meg kell vallanom, nem kis meglepetésemre, kattan a zár. Sõt, hangosabban, mint azt az ember feltételezné egy befalazott zárszerkezetnél. Ami ezután történik, még meglepõbb: az egész fal csörögni, morogni, zörögni kezd, mint egy hatalmas gépszörny. Ahhoz képest, milyen csikorgást, és morajlást hallat, semmit nem látok változni, és ez jobban aggaszt. Talpra szökkenek, és szinte nyakamat törve lerohanok a lépcsõn. A legalsó szintre érve émelygés fog el, és sürgõsen vissza kell mennem az 1. emeletre, mert úgy érzem, kiöklendezem a gyomrom tartalmát. Szegény Lilia még mindig a földszint kövén fekszik széttrancsírozva. Nagy levegõt veszek,  leküzdöm a gyomromban lüktetõ, sürgetõ futási  kényszert, és elrohanok a hulla mellett, egészen az ajtóig, ahol sikerérzet tölt el. Az ajtót egyel kevesebb zár tartja a helyén. Szóval van értelme a kulcsoknak. Újabb nagy levegõt veszek, és felrohanok a lépcsõn, tovább kutatni. A harmadik kulcsot az egyik elhagyatott lakásban találom meg. Az egész összesen két szobából áll: valószínûleg a konyhából, ami egyben van egy aprócska hálószobaszerûséggel, és egy fürdõbõl. Nem találok mást a helyiségben csak egy hûtõt, amiben egy levágott kar szorongatja a számomra oly fontos kulcsot. Amint elég erõt veszek magamon, és kifeszítem a halott, merev ujjak közül a kis tárgyat, szaladok is ki a folyosóra. Gyomrom öklömnyire zsugorodik, fejem szédeleg, és egyre nehezebben tudom elhinni, hogy ez az egész nem ugyanolyan, mint a Fûrész által összeállított túlélési próba. Lassan, szaggatott mozdulatokkal, és reszketõ lábakkal indulok tovább. Majdnem fél órámba telik mire megtalálom a következõ kulcsot, valahol a legfelsõ szinten egy dohos sarokban, a sûrû pókhálóba ragadva. Ám amint hozzáérek a fémhez, mintha áram csapna meg. Ösztöneim üvöltenek, izmaim görcsbe rándulnak, majd kilövök, mint akit puskából lõttek ki. Kirontok a helyiségbõl, végigszaladok a folyosón, majd elkezdem szaporán szedni a lépcsõket. Amint lefelé futok, meglátok az egyik folyosón egy hosszú szekrénysort. Olyasfajta szekrények, mint amiket az amerikai iskolákban látni. Valami idegen okból kifolyólag arrafelé veszem az irányt. Ahogy egyre közeledek a szekrénysorhoz, az egyik tõlem távolabb lévõ ajtó hirtelen kivágódik, és két tagbaszakadt gorilla jelenik meg. Amint meglátnak, fenyegetõen megindulnak felém. Gyorsabbra veszem a tempót, de mielõtt elérném a szekrényeket megcsúszok valamin, és becsúszó szereléssel érek el - szerencsére feltételezéseimnek megfelelõen - a kulcslyukakhoz, sikerül is belehelyeznem a kicsi kulcsokat a helyükre, és elfordítani õket, de nem sokkal utána el is sötétedik elõttem a világ egy jókora ütés miatt.

****

     Sötét van. És nehezen kapok levegõt. Végre sikerül kinyitnom a szemem, és akkor már egyeltalán nincs sötét. Sõt, majdnem megvakít az ablakból beáramló csodálatosan szikrázó napsütés. Kellemes is lenne talán a napfény, ha közben rendesen kapnék levegõt, de sajnos rá kell jönnöm, hogy hurok szorul a nyakam körül. A felismerés villámként hasít elmémbe, és elsõ reakcióm rögtön az, hogy oda akarok kapni, és megszabadulni a fojtogató érzést okozó kötéltõl. Ám ebben megakadályoz egy másik kötél, ami a csuklóimat köti össze szorosan. Aztán a nagy mocorgástól a kis sámli is megbillen a talpam alatt, és még jobban megszorítja torkomat a fenyegetõ veszély. Lassan forogni kezdek a tengelyem körül, és így bekerül látóterembe elõször is a helyiség, amiben vagyok. Nem kell sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek: Sédi lakásában vagyok a nappaliban. Aztán újabb meglepetés ér: nem egyedül lógok. Mellettem lóg két férfi, és az õ nyakukon is kötél szorul, akárcsak az enyémen. Látom, hogy lassan õk is ébredeznek, és õk is átesnek a pánikrohamon, amin az elõbb én is. Rángatják a köteleiket, és megpróbálnak kiszabadulni. Komolyan csodálkozom, hogy kiabálni nem hallom õket. De az kellemetlenül érint, hogy ahogy kapálódznak, az én nyakam körül is szorul a hurok. Felnézek a fejem fölé, és meglátom a lehetõ legrosszabbat. A hármunkat szorongató kötelek mindegyike egy karikához kapcsolódik, és csak az van a plafonhoz rögzítve. Ezután lenézek a lábam alá, és ott sem éppen jó hír vár. Majdnem egy méterrel a föld fölött vagyok. Tehát ha az egyik idióta bepánikolna, és felakasztaná magát, magával rángatna minket is.

-          Nyughass, bolond! – üvöltök a kapálódzóra. Két pár rémült tekintet fordul felém. Látszik rajtuk, hogy nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Rövid beszélgetéssel, és határozott fellépéssel ráveszem õket, hogy ne akarják megölni magukat. Furcsamód egyedül én emlékszem, hogy mi történt velünk az utóbbi jó pár órában. Nagyjából  20 perc - szó szerint - visszafojtott beszélgetés után végre kinyílik a bejárati ajtó, és megjelenik benne Shédi. Arcán tipikus mûsorvezetõi mosoly trónol. Láthatóan nagyon elégedett magával.

-          Hát itt vagytok kedveskéim. Ti, akik túléltétek a Labirintus Show-t! – megáll széttárt karokkal, mintha tapsot várna. Valamint talán hallok is, amit jó indulattal tapsnak lehetne nevezni. – Már csak hárman vagytok, és köztetek dõl el, hogy ki nyeri meg a hatalmas nyereményt.

-          Hatalmas nyereményt? Show? Ugye csak viccelsz? 1 ember meghalt! Ez már nem csak egy rohadt tv show! – Egy jókora pofon fojtja belém a szót. A kapott lendülettõl körbefordulok a tengelyem körül, és csak nagy nehezen tudok megállni.

-          Ez egy show, Senshi – néz mélyen a szemembe Shédi. – És én megint nagyon jól alakítottam. Valószínûleg a következõ showban is benne leszek, és én fogok vagy irányítani, vagy összezavarni a szerencsétlen játékosokat, akiknek körönként kitörlik a memóriáját. Neked elég jól sikerült visszaemlékezned, és ezzel megmentetted két társad életét. De ez idáig tartott – háta mögül egy 9mm-es pisztolyt húz elõ, és minden teketória nélkül fejbe lövi a nyüszítõ, visító férfiakat. Élettelen testük súlya igencsak megnehezíti az én életben maradásomat. A kötél még jobban megfeszül a nyakamon, és már alig érzem az éltetõ levegõ beáramlását a tüdõmbe. Shédi pedig mosolyogva, karba tett kezekkel figyeli szenvedésemet.

-          Tudod, ha nem lenne megadva, hogy neked túl kell élned, akkor végignézném, ahogy szépen lassan megfulladsz a két szerencsétlen súlyától.

     Jó hosszasan néz, hogy még véletlenül se engedjen el túl hamar. A fonott kötél mélyen belevág a nyakamba, elszorítva az agyam vérkeringését, és a légzésemet is. Szemem elõtt összefolyik a kép, ahogy az oxigént elhasználja a szervezetem. Már reszketek, érzem, hogy a testem lassan feladja a küzdelmet a kötéllel szemben, mikor a pisztoly újból eldördül. Mire feleszmélek, már a földön fekszek, és hatalmas megkönnyebbülésemre levegõt is kapok. Bár nem tudom mikor, de a kezemet is kiszabadította Shédi, és így végre fel tudok ülni rendesen.

-          Kérlek állj fel, Senshi, hogy átvehesd a nyereményedet – hallom meg magam elõl Shédi negédes hangját. Ugyan majd leszakad minden végtagom, de feltornázom magam elõbb négykézlábra, majd álló helyzetbe. Már meg sem lepõdök, mikor Shédi szemében eszelõs lánggal, és egy konyhai késsel a kezében áll elõttem.

-          Szóval ez a nyereményem? Te ölhetsz meg? – kérdezem higgadtan, bár egyeltalán nem vagyok az.

-          Ez az én nyereményem. A tiéd az, hogy gyorsan halhatsz meg – azzal felemeli a kezét, hogy lesújtson rám. De ehhez nekem is van egy-két szavam. Amikor lecsap, elkapom a karját, majd szûk ívben a háta mögé csavarom, és kiveszem kezébõl a kést. Mikor jobban megfeszítem a vállát, nyüszíteni kezd.

-          Kérlek engedj el, Senshi, én csak vicceltem. Nem akartalak megölni. Csak megsebesítettelek volna, hogy elengedjenek.

-          Elég legyen! – kiáltok fel. – Húzd vissza a szádba villás nyelved, te kígyó! A folyamatos hazudozásoddal leléptél a szikla szélérõl. Számomra már halott vagy! – Nem is szórakozok vele többet. A kés meglendül, és belemélyed a húsba, majd a csontnál áll meg. Ugyan hallom, hogy Shédi üvölt, de oly tompán hallom a fülemben doboló adrenalintól, mintha csak egy másik épületben lenne. Erõsen megragadom a kés nyelét, és minden erõmet beleadva megforgatom a pengét. A nõ hátán vér folyik végig, és azt is látom, ahogy a fém szétroncsolja a körülötte lévõ húst. Csikorgó hang még azt is megmondja nekem, hogy a penge éle végigcsúszott a csonton. Elengedem a karját, majd a háta közepébe rúgok. A vértõl csöpögõ filézõ kés a kezemben marad. Shédi karját szorongatva, vérben forgó szemekkel fordul felém.

-          Megdöglesz, te cafka – hörgi szinte túlvilági hangon, majd ép karjának körmeivel esik nekem. Ekkor már elõnyben vagyok vele szemben, így támadó állásba helyezkedem, felemelem a kést, és hagyom, hogy elõre nyújtott tenyere belefusson a pengébe. A fém minden akadály nélkül áthatol a puha húson, és a kézfeje túloldalán bukkan elõ. A nõ teste erõtlenül az enyémnek esik. Tekintete fájdalommal és kétségbeeséssel teli, de nem tudom megsajnálni. Felfelé rántom a kést, amitõl a tehetetlen test kiegyenesedik, majd ellépek mellette, és egyetlen határozott mozdulattal belevágom a kést hajópadlóba, kezét a földhöz rögzítve. Shédi úgy vágódott el mozdulatom nyomán, mint egy Marionett bábu, aminek elvágták a madzagjait. Otthagyom a vergõdõ, nyöszörgõ nõt. Bemegyek a konyhába, ahol aztán a kínzás, és a gyilkolás különféle módszereinek eszközeit találom. Van ott kés többféle méretben, fogazott, sima élû, hegyes, és tompa hegyû. Emellett van ott még sodrófa, de még húsklopfoló is. Ezek közül bármelyikkel megölhetném a szégyentelen nõszemélyt, aki odakinn vonaglik a földön. Én végül egy igencsak hegyes, végletekig éles, vékony pengéjû kést választok. Tapintásáról az orvosi szike jut eszembe. Ahogy kimegyek a nappaliba, a nap egyik sugara megcsillan a hideg acélon. Shédi rekedten, véres-habos szájjal esdekel, hogy hagyjam meg az életét. A gyermekét hozza szóba, hogy vigyáznia kell rá. De nagyon jól tudom, hogy csak élõ pajzsként próbálja meg használni a kölyköt, akit a stáb mellé tett, mint elhanyagolható mellékszereplõt. Szemeim résnyire szûkülnek, amint a nõ újabb és újabb ötleteket zúdít rám. De egyik sem hat meg. A penge úgy hatol a testbe, mintha csak vajból lenne. Átvágja a bõrt, a húst, az izmokat, az inakat. Elõször levágom két ujját, majd a lábfejét, és mikor sápadt ajkai a halál után epekednek, felvágom a hasát, kihúzom a beleit, és annál fogva akasztom fel. Vértõl mocskosan állok az ablakba, majd kinyitom, és mélyen magamba szívom a szabadság édes illatát.

Game over.