|
Akame, picike Fujigaya Taisukéval.
****
- Te nem mondasz semmit, Kamenashi? - fordult a másikhoz kérdő tekintettel.
- Mit vársz? Hogy könyörögjek? Hogy térden állva kússzak előtted, hogy ne menj el? - kérdezett vissza sértődötten. Kamenashi dühösen nézett Jinre, leplezni sem tudta volna csalódottságát, és haragját. - Mit gondoltál, hogy megköszönjük, hogy csak ugródeszkának kellettünk? ! - fújtatta idegesen, akár egy dühös macska.
- Egy vigyázz magadra is elég lett volna - felelte Jin kínosan mosolyogva, szomorkás hangon.
- Nem kell vigyáznod magadra, tőlem fel is fordulhatsz - sziszegte Kamenashi az eddigieknél is idegesebben és kiviharzott a teremből, otthagyva Jint és T-TUN-t, búcsúpartit, mindent és mindenkit.
A tetőre menekült az idegesség elöl, de nem jöttek össze a számításai: a szél mégsem fújta ki a fejéből a gondokat. Ellenben a hajának annyi... de már az sem érdekelte. Ha kócos, hát kócos, úgyis mindegy, vége mindennek, a zenei karrierje ugyanolyan romokban hever, mint a táncos, de a színészetet közel sem szerette annyira, akármit gondoltak mások.
Önsajnálatában egy kedves hang és egy forró ölelés zavarta meg.
- Kamenashi-kun, megint olyan feszült vagy - sóhajtott fel mögötte Taisuke, a Kis-My-Ft2 egyik tagja, a KAT-TUN háttértáncosa, legalábbis amíg volt KAT-TUN...
- Te nem lennél az a helyemben? - morogta Kame sértetten, dühösen, de megfordulva hálásan ölelte magához a másikat. Nem akarta, hogy kijöjjön érte akárki is, de bárki tette volna meg, ugyanennyire örült volna. Ő már csak ilyen volt... Szembe kellett szállni vele, ha az ember bármit is el akart érni. Szerelmet, barátságot, elismerést.
Percekig néma csendben álltak, egymást ölelve, hallgatva a város távoli zaját a ki tudja, milyen magas épület legtetején állva.
- Menjünk vissza - suttogta halkan Taisuke.
- Nem akarok. - Megmakacsolta magát, meg sem moccant. - Maradjunk még így. - Fejét még jobban a másik vállgördébe fúrta, és ölelte, amennyire tudta.
Akaratlanul jutottak eszébe buta gondolatok: Jinnek is ilyen teste van, talán picit husibb... Jin is hasonló parfümöt használ és neki is ilyen selymes a bőre... a hajának meg sokkal jobb illata van.
A csókja is hasonló...?
Elhajolt Taisuke nyakától és egy pillanatig nézett a szemébe. Tudta, hogy a másik nem olyan, mint ő. Már egy kis mókára a színpadon is órákig kellett rábeszélni és akkor is csak Kaméval volt hajlandó csinálni. De mindenki azt hitte, hogy ő is meleg... mint a férfi táncosok többsége.
Jin is. Így amikor kinyitotta a tetőre vezető vasajtót, és a szeme elé tárult a látvány, összeszorult a gyomra. Halkan zárta vissza és rohant lefelé, már nem láthatta, amikor Taisuke ellökte magától Kamenashit, és nem hallhatta, ahogy ordított vele.
***
Hogy napok, hetek vagy évek teltek el, maga Kame sem tudta. Annyi volt a biztos, hogy a saját meglátása szerint hízott, nem volt olyan szexis és mozgékony, mint előtte. Ez egyrészt zavarta, másrészt meg nem is nagyon érdekelte. Mindent a többiekre bízott, így ő már csak a hírt kapta: a KAT-TUN él, és három hét múlva egy televíziós műsorban be is jelentik ezt, hivatalosan.
Kamenashinak viszont egyik szeme sírt, a másik nevetett... KAT-TUN Jin nélkül?
Hamar ráébredt, hogy az ő feladata pótolni az űrt. Ő lett az ’A’, a banda szexije, ami nem is állt messze az addigi önmagától, de azért megoszlott ez a feladat. Egyedül elcsavarni milliónyi rajongólány fejét... Nehéz meló. De neki sikerülni fog. Sikerülnie kell!
*** Pár év múlva ***
Kame már az elején tudta és érezte. Biztos volt benne, hogy az amerikai közönség közel sincs olyan hálás, mint a japán, amihez Jin is hozzá volt szokva. Amerikában elég egy hiba, egy félresikerült kislemez vagy egy rossz koncert és el is indul a folyamat... Jinnek is az lett a sorsa.
Elfelejtették. Lassan már senkit nem hatott meg a japánból jött sztárocska, szexi csípőrázás ide, vagy oda. Nem hívták, nem kellett minden nap máshova sietnie és nem egy sminkszobából kellett tweeteket fellőnie az internetre, hiszen rengeteg ideje volt. Túl sok is.
Volt elég mindenre... arra is, hogy lassan tisztában tegyen magában mindent, hogy belássa: hibát követett el és elfogadja: Taisuke azóta házas. Nem lehetett direkt, amit látott, véletlennek kellett lennie, és ő félreértette.
A KAT-TUN ezzel ellentétben még mindig fénykorát élte. A számok remekek voltak, minden tag megérett már a feladatra, hogy egy híres, elismert és befutott fiúbanda tagja legyen. Látszott ez minden egyes koncerten, minden szerepléskor és hallani lehetett az újabb dalok basszusaiban is. Kamenashi elégedett volt. Barátai voltak. Taisuke is megbékélt a dologgal lassacskán, és már nem haragudott azért, mert Kame pótléknak akarta, és maga Kamenashi is bevallotta már a környezetének, önmagának is: bár hiányzik neki Bakanishi, nincs az a szenvedés, sem testi, sem lelki, ami egy kicsi kis kapu megnyitására késztetné Jin irányába.
Pedig Jin próbálta... Mindent meg akart tenni és meg is tett, amit lehetett olyan messziről, a többiekkel napi kapcsolatban volt, hiszen lassan elsimultak a dolgok és nem haragudtak rá. Még Tatsuya is belátta, hogy ő is ezt tette volna Jin helyében. De Kame más volt, makacs, a végletekig önfejű, és már évek óta vérig volt sértve.
***
De a döntő napot nem lehetett sokáig elkerülni. Jin hazatérése nagy port kavart, még a közönség is megtudta és várt a visszatérésre. Kamenashi azonban, elejét véve a pletykáknak, nyilvánosan jelentette be, Johnny engedélye, beleegyezése, támogatása és tudta nélkül, hogy Akanishi Jinnek nincs helye a csapatban.
Még később is úgy gondolta, hogy a büntetés, amit kapott, jogos volt, de megérte.
Kivéve akkor, amikor a három hetes kényszerpihenő tizenkettedik napján ült otthon, elkeseredve, lassan besavanyodva.
Amikor a csengő megszólalt, szinte repült, meg sem nézte, ki keresi, csak feltépte az ajtót. De amit látott...
- Várj már - szólalt meg Jin, és lábával akadályozta meg, hogy Kame rácsaphassa az ajtót. - Hallgass meg, a rohadt életbe - kiabált rá Akanishi.
- Mit tudnál nekem mondani, amit még nem tudtok? - kérdezte Kame.
- Semmit. De akkor is elmondom újra. Sajnálom - nézett társa szemébe.
- És mit vársz? - kérdezte Kame, és csípőre tette a kezét. - Idejössz, bocsánatot kérsz és a karjaidba fogok omlani? Kinyekeregsz egy sajnálom-ot és majd újra minden az lesz, mint eddig? Hogy ha nem jön össze az amerikai álom, akkor visszakuncsorgod magad a csapatba, hozzám, és...- Nem tudta befejezni. Jin ajkai nem engedték és akármennyire akarta volna, nem tudta volna ellökni magától.
***
Kame aznap éjjel sírva hívta fel Tatsuyát, hogy azonnal menjen át.
A tündérimádó táncos Kamét az ajtóban ülve találta, körbetekerve egy lepedővel, teljesen meztelenül, kiszívott nyakkal, kisírt szemekkel.
- Kame... - lépett mellé, de az említett felugrott és zokogni kezdett. Tatsuya nem sokat értett, csak ennyit:
örökre vége... kidobtam.
|
