Hiába várt bármit is attól, hogy a kapitánynál tartózkodott, nem igazán látszott megvalósulni. A férfi a reggeli kis beszélgetés után hozott be ennivalót, gyógyszereket, megkérdezte segíteni kell-e még valamiben, majd miután nemleges választ kapott eltûnt, és nem is jött vissza mostanáig.  Hana aggódva ült a szobájában, várta a kapitányt, tudta nem lehet semmi baja, hiszen ki tudná legyõzni. Miközben várt, azon merengett, miért pont õ lett, akibe beleszeretett, nem tudta rá a választ, talán a titkok sokasága, a kifürkészhetetlen lénye, igen ezek voltak, amelyek miatt érdeklõdni kezdett iránta, de most már bármilyen lehetne a kapitány, õ akkor is szeretné.


Gondolataiból halk kis zörejek ébresztették fel, nyugodtan sóhajtott fel, megérkezett a kapitány. Elkezdett a lefekvéshez készülõdni, közben azon tépelõdött, kimenjen-e, és köszöntse. A kötések miatt kényelmetlen lett volna úgy aludni, hogy van valami a felsõtestén, ezért levette a hakamája felsõjét, és félmeztelenül készült nyugovóra térni. Elszomorodott, mert ma már nem fogja látni a tachiont elalvás elõtt, de hirtelen arra riadt fel, hogy valaki elhúzza az ajtót. Nem volt ideje magára kapni valamit, csak állt a futon elõtt, a kapitány jó estét kívánva belépett, és jól láthatóan végig mérte õt. Az arca rezzenéstelen volt, csak a szemeiben villant fel valami, Hana ezt úgy értelmezte, lenézi az õ lányos testalkatát, és megvetõen mustrálja. Lehajtotta a fejét, örült, hogy a haja eltakarja az arcát, így talán hamarabb elmegy.


De a kapitány nem ment ki a szobából, sõt, fesztelenül odasétált Hana elé, aki ebbõl nem sokat vett észre, mert a szemeit is összeszorította.
- Jobban vagy már?
- Fájnak még a sérüléseid? – közben felemelte a kezét, és az oldalán lévõ kötés felett megsimította a bõrét.
A fiú abban a percben levegõt is elfelejtett venni, amikor megérezte magán a nyugodt, erõs kezeket, amitõl melegség költözött minden tagjába. Nem tudott válaszolni, teljesen átadta magát az érzésnek, ahogy a kezek nyugodtan egyenletes tempóban simogatják õt. Elképzelte, amint végig simogatják az egész testét, és erre a gondoltra egy kis nyögés szaladt ki a száján.
A kapitány erre elvette a kezét – Ennyire fáj? – kérdezte újból.  Hana rettenetesen elszégyellte magát, az egész teste életre kelt ettõl a kis játéktól, ráadásul, úgy kéne válaszolnia, hogy a másik ne vegyen észre semmit.
- Nem… nem csak… - itt abbahagyta nem tudott mit mondani, közben Byakuya az álla alá tette a kezét, hogy lássa az arcát, ne csak a fekete tincseket.
Nem lehetett nem észrevenni Hana remegését, és a piros minden színében játszó arcát, ahogy a kapitány tekintete lejjebb tévedt, látta a mellbimbókat, amelyek összehúzódtak a vágytól, úgy engedte el a másik arcát, mintha tüzes vasat fogna.
- Látom, már jobban vagy – mondta gúnyosan mosolyogva, majd elhagyta a szobát.


Csak állt, nem hitte el, hogy megtörtént, ennyire nem áshatta el magát a másik elõtt.  Nem, az nem lehet, de ahogy filmként leperegtek az események elõtte, újra és újra bizonyították, igen megtörtént.  Könnyes arccal bújt a takaró alá, csak az járt a fejében, mit gondolhat most róla a férfi. Elõször, mivel hozzáért, a hangok a fejében azt súgták, hogy Byakuya – sama is akar tõle valamit, ha nem is szerelemmel gondol rá, akkor is tetszik neki. Boldog mosoly öntötte el az arcát a gondolatra, de a hangok, amelyek az elõbb bíztatták, most teljesen mást sugalltak. Az ellenkezõjét állították mindennek, sõt, sokkal meggyõzõbbek voltak, mint a boldogságot sugallók, egyre inkább nekik hitt. Végig gondolta, õ soha nem lesz olyan erõs, mint Ichigo vagy Renji, nem is lesz hõs, õ csak egyszerû kis tiszt, a leglenézettebb osztagban. Miért pont õt akarná?  Igen ez a logikus következtetés, az arcát beborították a könnyek, ahogy belegondolt milyen messzire van a boldogság tõle. Panaszosan nyögve sírt fel, majd amikor ráeszmélt hol van, az arcára szorította a párnáját, nehogy valaki meghallja. Ezzel elkésett, a másik szobában meghallották, keservének hangjait. A kapitány végig hallgatta, hogyan sírja, magát álomba a kicsi Hana.


Másnap reggel, duzzadt szemekkel, és fájó fejjel ébredt, óvatosan kisettenkedett a szobából, de látta, hogy nem kell erõlködnie Byakuya már elment otthonról. Sokkal jobban érezte magát, egy kicsit összerámolt, és ebédet is fõzött. Igyekezett elfoglalni magát, és nem gondolkodni a tegnap történteken. Azt még nem tudta, hogyan álljon a másik elé este, de majd csak lesz valahogy. Reménykedett benne, hogy a kapitány is a nemtörténtsemmi verzióhoz fog ragaszkodni, vagy legalább is igyekszik úgy tenni. Vacsorát készített, és próbált mindent úgy tenni, mint máskor, hiszen nem történt semmi, errõl meg pláne igyekezett meggyõzni magát.


Estére sikerült is, szépen megterített, és várta a kapitányt, aki nemsokára meg is érkezett, ha meg is lepõdött azon, hogy Hana készétellel várja, és szépen terített asztallal, nem mutatta. Nyugodtan leült, és vacsorázott, idegességét talán, csak az árulta el, hogy kicsit több szakét ivott, sõt Hanát is bíztatta arra, hogy igyon pár pohárral. Hana nem igazán szokott alkoholt fogyasztani, így, a második pohár után édesen kacarászott magában, tetszett neki a színes világ.  A gondtalanság, ami ellepte õt az ital hatására, könnyûnek érezte minden tagját, és boldog volt. Nem vette észre a kapitány pillantásait, azt sem hogy elmosolyodott, amikor vigyorogva figyelte a fény, és az árnyak játékát a falon.
- Nos Yamada, azt hiszem elég volt mára az italozásból, ideje aludnod. – majd a tiltakozó Hanával mit sem törõdve, felemelte, és a szoba felé sétált vele.
Eleinte tiltakozott, majd megérezte a kapitány illatát megint, és úgy döntött jó ez így.
- Jó az illatod – suttogta, majd elaludt a cipelõ karok között.
A férfi egy percig csak csöndben nézte, majd a szobába beérve óvatosan a matracra helyezte, levette róla a felsõt, majd a csábításnak engedve, megsimogatta a bársonyos bõrt, Hana boldogan nyögött fel az érintésre. Öntudatlanul emelte feljebb a mellkasát, minél jobban ki akarta élvezni az érintést, ez volt az a pillanat, amikor a taichon a visszavonulás mellett döntött.

Másnap reggel megint sajgó fejjel ébredt, de most nem a sírás miatt.  Nem igazán emlékezett mi történt, hogyan került ágyba. Finoman simogató érintés rémlett csak, ami még az álmaiba is elkísérte, de úgy volt vele, biztosan az ital miatt volt. Mivel már egész jól volt, úgy döntött kitakarít ma is, úgy gondolta Byakuya – sama szobájával kezd. Elhúzta az ajtót, majd lépett volna be, de a mozdulat közben megállt, a futonra meredt, pontosabban az azon fekvõ alakra. A kapitány csodák csodájára még otthon volt, vagyis aludt, a takaró éppen csak takarta a kényes részeket, miközben a hátán fekve nyugodtan lélegzett. Hana megbabonázva nézte a fekvõ alakot, beljebb lépett, és már nyújtotta volna a kezét, hogy megérintse, mikor rádöbbent mire készül. Rémülten ugrott hátrébb, az ajtóhoz szaladt, és hatalmas hanggal húzta be, de nem érdekelte csak el innen. A szobájában keresett menedéket azon gondolkozva, valami más munkát fog kérni, de aztán belegondolt, hogy nem láthatná nap mint nap a taichont, és az rosszabb lenne ennél az állapotnál is.

Fél óra múlva viszonylag nyugodtan kezdett neki a reggeli elkészítésének, éppen készen lett mikor a kapitány belépett.
- Yamada megkérnélek, hogy Unohara kapitánytól hozd el a számomra készített orvosságot.
- Jól vagy annyira ugye, hogy el tudj menni érte? – mintha aggódás csendült volna a kapitány hangjában. Ez olyan boldogsággal töltötte el, hogy akár hason csúszva, is elhozta volna neki a gyógyszert.
Mikor rá eszmélt miért is kell mennie, aggódó hangon kérdezte – Talán csak nem beteg Byakuya – sama?
- Nem, nem vagyok, csak mostanában rosszul alszok, ezért kértem enyhe altatót.
- Apropó, alvásról jut eszembe, holnap ugye visszamész a szállásodra? – kérdezte teljesen közömbös hangnemben.
Hana teljesen elszontyolodott, ennyire meg akar tõle szabadulni? Akkor minek engedte, hogy itt maradjon? Minek?
Egy halk igennel válaszolt, majd el is fordult, a férfi megköszönte a reggelit, majd elindult kifelé, ahogy elment mellette elköszönt, majd játékosan beleborzolt a hajába. A fiú teljesen ledöbbent, egyszerûen nem tud kiigazodni a kapitányon, de boldog mosolyra húzódott a szája, mert a másik megérintette õt.


Elment a gyógyszerért, megnyugtatott mindenkit, hogy holnap visszatér, és teljesen jól van. Vidáman beszélgetett a barátaival, de a szomorúság belopózott a szívébe, ott kell hagyni a kapitányt, pedig õ örömmel maradt volna még, akármeddig. Ünnepien finom vacsorát készített magának, és Byakuya – samának. Alig várta az estét, kitervelt valamit, amit mindenképpen meg akart valósítani.


Este kedélyesen megvacsoráztak, a kapitány mesélt a napjáról, arról, hogy mennyi papírmunka gyûlt fel, valamint az edzésérõl Renjivel, azt olyan átéléssel mondta el, hogy Hana szinte belebetegedett a féltékenységbe, megfogadta edzeni fog, erõsebb akart lenni, õ is akart a férfival edzeni. Annyira vágyott rá, hogy ne csak egy háztartási alkalmazottként tekintsen rá, hanem elismerje, és legyen büszke rá. A legjobban azt szerette volna természetesen, ha a másik is viszontszereti, de ezt még õ is merész feltételezésnek érezte, így egyelõre beérte volna az elismerésével is. Vacsora után gyorsan elpakolt, majd látta, amint a kapitány beviszi magával az altatót. Õ is nyugovóra tért, de nem aludt, azon tépelõdött, meg merje-e tenni, amit kigondolt, nem tudta, csak bámult ki az ablakon, és az eget nézte, mintha az tudna neki segíteni.


Hirtelen riadt fel, elbóbiskolt a nagy gondolkozás közepette. De megérett benne az elhatározás, talán soha nem lesz még ilyen alkalom. Halkan húzta el az ajtót majd a taichon ajtaja elõtt hallgatózott, de nem, semmi mozgás nem szûrõdött ki, így lassan, óvatosan elhúzta az ajtót. A hold fénye pont a futonra világított, Byakuya a hátán feküdt, és egyenletesen vette a levegõt. Hana leereszkedett mellé, sokáig csak nézte, aztán maga sem tudta honnan vette a bátorságot, megérintette a karját. Lassan minden pillanatot kiélvezve húzta végig rajta a kezét. Tenyere alatt érezte a másik hõjét, az izmait, a férfi a simogatásra megrezzent, ijedten kapta el a kezét, várt egy kicsit, majd amikor látta, hogy nem ébredt fel, megnyugodott. Fogalma sem volt, mi lenne, ha a másik felébredne, hogyan magyarázná ki a dolgot. Nézte egy ideig az alvót, majd újra elindultak az ujjai felé. Most a haját célozta meg, finoman simogatta a hosszú fekete tincseket, megszagolta, majd visszaengedte, egyre bátrabb lett. Már a homlokot barangolta be, majd az orrot simította, legvégül az orcákat cirógatta.

Teljesen eltel a másik illatával, érintésével, nem is gondolkozott, amikor felé hajolt, és elõször finom kis puszit nyomott a szunnyadó férfi ajkára, majd nem bírta ki a nyelvével is megízlelte. Tudni akarta olyan finom-e mint, ahogy kinéz. Olyan finom volt, ha még nem jobb.  A másiktól részegen állt fel, majd halkan visszament a szobájába. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, nem láthatta a kinyíló szempárt, és a halk sóhajt sem hallotta meg.
A matracra vetette magát, és extázisban gratulált magának a bátorságához, mert ezt az alkalmat kár lett volna kihagyni. Boldog mosollyal az arcán aludt el, és a kapitányról álmodott.