|
Mivel kezdik a kisgyerekek, mikor a szülők már készülnének rajtuk számon kérni valami csínyt? Nem én voltam!
Mivel hárítják a felelősséget a kamaszok, ha az igazgatóiban ücsörögve, farkasszemet kell nézniük az idegbajos dirivel, például az udvaron való cigizés vádjával? Nem tudom, miről beszél!
Ha pedig az ember felnő, mi jut először az eszébe, mikor a párja rajtakapja valami idegennel? Ez nem az, aminek látszik!
Csupa ostoba, és elfogadhatatlan kifogás, és ezzel a kitalálója is mindig tisztában van. Mégis, ebben a pillanatban, bármelyiket örömmel hallanám barátom szájából. De tényleg, akármelyiket!
Mike azonban némán, lehajtott fejjel ácsorog, alig három lépésre tőlem. Mégse jön közelebb, én pedig moccanni se tudok, két izomagyú vasmacskám miatt. Úgy érzem, lőttek a kellemesnek induló estémnek.
- Mike… - szólítgatom tétován, remélve, hogy hirtelen felkapja a fejét, és nevetve közli velem, ez az egész egy rossz poén volt. Egy nagyon rossz poén, egyáltalán nem való stand up comedy-be!
De nem tesz ilyet, és ahogy oldalra pislogok, Luke arcán is csak hideg gúnyt tudok felfedezni. Utálom, hogy semmit nem értek! Márpedig nem azért, mert lassú a felfogásom, vagy sose figyelek rájuk! Egyszerűen mindent elhallgatnak, mintha öt éves lennék!
- Hé, Mike! Ha akarod, dalolhatok én is, sőt, örömmel megteszem! – nevet fel Luke metsző hangon. Elkerekedett szemekkel, döbbenten pislogok rá. Mégis mi történ vele? Egészen más, mint eddig, mintha nem is ugyan az az ember lenne. Ez pedig valahol mélyen, fáj. Talán nem is olyan mélyen, ugyanis valami kellemetlen csalódottság fojtogatja a torkomat.
- Rohadék! – szólal meg végre barátom is, majd egy keserű sóhajt követően rám néz, de képtelen hosszan állni a pillantásom, elbambul valahová a fejem fölé, és úgy kezd bele a mondandójába. – Sajnálom Riley, tényleg nagyon, nagyon sajnálom!
- Mégis mit? – csattanok fel, egyik lefogóm lábára taposva. Meg se kottyan neki, továbbra se enged el, nekem pedig kezd elegem lenni a kényszeredett helyben maradásból. Ráadásul zsibbad a karom is!
- Kérlek Riy, ne ítélj el – motyogja Mike alig hallhatóan. – Emlékszel, mikor két hónapja elmentünk egy utcai bunyóra?
Összehúzott szemmel, kissé tétován bólintok. Nem volt éppen a legnyerőbb ötlet, talán az első olyan kihágásom a bátyáim kéréseivel szemben, amit sose akarnék a tudomásukra hozni. Nem ugrálnának örömükben, ha kiderülne, hogy egy illegális rendezvényt látogattam. Elmentünk ugyan, de aztán rá kellett döbbennem, hogy az ilyen meccseken, hírből se ismerik azt a tiszteletet, amit nekünk oktatnak az ellenfeleinkkel szemben.
- Jah… ütős élmény volt – bököm ki, pár percnyi elmélázás után. Nem igazán tudom, mire akar kilyukadni, de egyre jobban úgy érzem, talán jobb is.
- Én… Tudom, hogy nem kellett volna, de míg te a meccset figyelted, én fogadtam – motyogja maga elé, kész csoda, hogy meghallottam. Nem is, ez nem csoda, ez valami bazi nagy szerencsétlenség! Most fogok nekiállni kifejleszteni a szelektív hallást! Kár, hogy utólag úgyse használna…
- De hát megegyeztünk, hogy nem fogunk, még véletlenül se! – kiáltok fel mérgesen, és ha nem lennék túl büszke hozzá, most toporzékolnék a két Tarzan testvér lábán. Akkor talán el is engednének.
- Tudom, de olyan szakszerűen elemezted a harcot, és magabiztosan jelentetted ki, ki fog győzni, hogy muszáj volt. Sajnálom, tényleg.
- És vesztettél? Most tartozol valakiknek? – Szándékosan nem kérdezek rá, hogy Luknak e, mert kezd egyértelművé válni. Vagy ha nem is neki, valakinek rajta keresztül. De várjunk csak, egy diplomata miért vesz rész ilyenekben? Hoppá, ez egy veszettül jó kérdés!
- Nem, mármint akkor nyertem, keveset, mert nem tettem fel sokat. A baj az, hogy azóta már visszamentem… nem is egyszer, és többnyire vesztettem. Egyre többet, és hiába hagytam abba már egy hónapja a fogadást, nem tudtam visszafizetni a tartozást. Ennek a köcsögnek lógok – bök Luke-ra, én pedig meg is feledkezek a kérdéseim tömkelegéről. – Mert akármit teszek, valamiért mindig rászámol pluszt!
Na igen, ez most sokkolt. Nem is kicsit…
Döbbenten meredek legjobb barátomra, akit talán mégse ismerek olyan jól, mint hittem. Mike mégis mikor kezdett el hazudni nekem? Vagy akárki másnak? De a lényegesebb, hogy nekem miért? Ha már az elején szól, ha nem próbálja meg újabb fogadásokból fizetni a lógásait… Mert abban biztos vagyok, még ha nem is mondta, hogy erről van szó.
Nem is igen tudok mit mondani, de úgy tűnik, ő meg nem kívánja folytatni. Valamit ki kéne nyögnöm. Szidást, hisztit, akármit!
- Csak nem sokkolt kicsit a hír, hogy még a gyerekkori barátod is ilyen könnyedén átver téged? – szólal meg közvetlenül mellettem Luke, és mikor rákapom a tekintetem, riadtan konstatálom, hogy túúúúl közel van.
Hideg ujjai az államra szorulnak, és nem hagyja, hogy elkapjam a fejem. Most miért ilyen fagyos az érintése, mikor nem rég még forró volt? Most miért félek tőle, mikor eddig úgy vártam, hogy találkozzunk?
- Vedd le róla a kezed! – szisszen fel Mike hirtelen, és mellettünk teremve húzna be Luke-nak, de nem véletlen az a hat dan, a szőke srác még fél kézzel is könnyedén blokkol, majd akkorát taszít a másikon, hogy barátom nagyot nyekkenve csapódik a falnak.
Jó, oké, haragszom rá, csalódtam, megsértődtem, meg miegyebek, de csak nekem van jogom laposra verni őt!
- Hagyd abba Luke! Engedj el! – nyöszörgök egyre kétségbeesettebben, és legnagyobb meglepetésemre, eleget tesz a kérésemnek. Elhúzza tőlem a kezét, és int a gorilláinak is. Végre visszaszerzem az irányítást zsibbadt karjaim felett, és rögtön a fejét dörzsölő barátomhoz ugrok. Legszívesebben behúznék neki, de még mindig nem tisztázott mindent, majd utána ütöm ki.
- Túl naiv vagy Riley! – Nem nézek Luke-ra, de a szavai így is elérnek hozzám. Tüntetőleg hátat fordítok neki, megtámasztva Mike-ot, aki kis híján lecsúszik a fal tövébe, de a cseppet se tündérmesébe illő szőkehercegem nem adja fel olyan könnyen. – Mit gondolsz, most, hogy a barátod ekkora bajban van, meddig fog még elmenni?
- Fogd be! – sziszegi az említett maró dühvel, és összeszedve magát, kiegyenesedik. – Mindent ki fogok fizetni, de tűnj el az életemből, és legfőbbképp Riley közeléből! – Szinte már ordít, még sose láttam ennyire kikelve magából. Ha eddig nem is, hát ezek után érzem, hogy mennyire komoly ez az egész ügy.
- Mindent kifizetsz? Anélkül, hogy bárki segítségét kérnéd? Mert eddig nem tetted – érkezik a gunyoros felelet.
- Én segítek – kotyogom közbe, és olyan vegyes reakciót kapok cserébe, hogy szokásommal ellentétben, eléggé megszeppenek. Luke elégedett, Mike szemében pedig riadt harag villan.
- Nem! – vágja rá erőteljesen. – Te ebből maradj ki!
- Oh, tehát nem változott a véleményed? – vigyorodik el a szőke, és rám villan a tekintete. – Pedig ha elfogadtad volna az alkut, mindezt elkerülhetted volna!
- Alku? – Összehúzott szemmel, egyre jobban fortyogva nézek rájuk.
- Az sose volt lehetséges variáció! – Mike hangja hidegen, és ellentmondást nem tűrően dörren, de még mindig én vagyok az egyetlen, akit ez sokkol.
- Miről beszéltek?
Mike eleinte nem akar felelni, de úgy tűnik érzi, ha ő nem, majd Luke megteszi ismét.
- Még az első fogadásaim elvesztése idején, Luke felajánlotta, hogy mindent elfelejt, ha… ha összehozlak vele – motyogja egyre halkabban maga elé, én pedig kistányérnyi szemekkel emésztem a hallottakat.
Ezek szerint Luke, már jó két hónapja „ismer” engem, és minden amit az elmúlt héten mutatott, hazugság volt? Tényleg ennyire könnyedén át tudott verni? Komolyan sírhatnékom támad a saját hülyeségem miatt.
- De már akkor is mondtam, hogy felejtsd el! És most, hogy Riley is tisztában van vele, mekkora féreg vagy, akár le is szállhatsz róla! Velem van ügyed, nem vele!
- Csakhogy nem boldogulsz a saját ügyeddel! – vigyorodik el a srác gunyorosan, majd jóval komolyabb képre vált, és szemeiben valami ijesztő jegesség villan. – Lejárt az időd Mike! Ha nem fizetsz, nagyon rosszul jársz!
Barátom összeszorított szájjal szegi a földre a tekintetét, míg Luke rám pillant. Tisztában vagyok vele, mit vár tőlem, ő pedig azzal, hogy meg fogja kapni.
- Rendben – morranok fel a szemébe nézve. A gyönyörű kék tekintet elégedetten villan fel, és gazdája szélesen elmosolyodik. – Randizok veled, de akkor Mike minden tartozása megszűnik, és többet nem mész bele egybe se vele!
- Riley! – csattan fel mellettem az említett. – Ne…
- Nem kérdeztelek! – fojtom belé a szót, és kap tőlem egy ritkán látott szúrós pillantást. Megszeppenve elhallgat, habár látszik rajta, mondana ő még sok mindent.
- Ahogy mondtam, naiv vagy Riley – nevet fel Luke hidegen. – Randi? Hány éves vagy te édes?
Összehúzott szemmel, gyanakodva nézek rá, é kissé közelebb lépek, nem foglalkozva az ösztöneimmel, amik száztagú kórusként sikítják, hogy tünéééés!
- Azt akarod, hogy feküdjek le veled, vagy mi a fene?
- Okos fiú – vigyorodik el szélesen. Hoppá, nem hittem volna, hogy ennyire ráhibázok. Az alsóajkamat beharapva, zavartan hátrálok pár lépést, de még mielőtt nekiütköznék Mike-nak, megállok.
- Felejtsd el! – hangzik fel a reakció, az enyém helyett, barátom szájából.
- Akkor tovább nő a tartozás!
- A francba is, ne ragozzuk már tovább, kezdem unni! – nyafogok fel. – Rendben, megkapod amit akarsz, és utána eltűnsz! – fordulok Luke felé, aki fejét ingatva, éhesen méreget. Tehát innen volt az a vad és veszélyes kisugárzás. De a franc se hitte volna, hogy ilyen átkozottul jó színész.
- Megkapom… De nem egyszer, és nem csak ezt! – Megkövülten próbálom értelmezni az újabb megszólalását. – Először is, harcolj értem Riy, az utcai bunyókon, aztán mikor jónak látom, átkerülhetsz az ágyamba!
Dermedten, hitetlenkedve nézek a szemébe, hogy komolyan beszél e. Halál komoly a képe! Nekem pedig talán be kéne csuknom a számat, mielőtt kiesek rajta.
- Te rohadt… - Mike még mindig pattog, és megint csak rajtam a sor, hogy lehűtsem, mielőtt nekiesik Luke-nak és csúnya véget ér.
- Jó… - nyüsszenem halkan. – De nincs több feltétel!
- Nincs. – Naná, hogy nincs, elnézve a jóllakott nagy macska képét, mindent megkapott, amit akart. Legalábbis engem, úgy tűnik igen.
- Most… mehetek? – vetek rá rimánkodó pillantást. Szerintem egy estére, bőven elég volt a sokkhatásokból.
- Egyelőre. De légy készenlétben, kicsi rókám, mert bármikor szükségem lehet rád! – közli velem elégedett vigyorral, én pedig halkan nyögve hátat fordítok neki, és Mike kezét elkapva, megcélzom az édességbolt hátsó bejáratát.
Most kedvem lenne jól szétrúgni valaki hátsóját. Például Mikeét, mert hazudott! Lukeét, mert hazudott, és most bőszen zsarol, hogy me… megdughasson… A fene, ezt még kimondani is durva! És a kétajtós szekrényekét, mert… mert csak!
Mégis, inkább az öltöző ajtajába rúgok bele, amitől csak nekem kezd fájni a kislábujjam. Elengedem Mike-ot, és anélkül, hogy ránéznék, gyorsan átöltözök, majd a cuccaimat összekapva otthagyom. Haza kéredzkedek, rosszullétre hivatkozva, és mivel tényleg nem nézek ki valami fényesen, elengednek. Én pedig riadóztatom Seltont, hogy jöjjön értem. Valahogy nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg belebotlok szőkehercegembe. Bár ha erről van szó…
Sóhajtva megyek vissza az öltözőbe, hogy összecsomagoljam kissé szétzuhant barátomat, de továbbra se állok vele szóba, tüntetőleg hallgatok, míg ki nem tesszük őt a házuk előtt.
- Összevesztetek? – pillant rám Selton, mikor már hazafelé megyünk. – Ezért vagy ilyen levert?
- Az utat nézd, és igen – motyogom magam elé a féligazságot, és ezzel lezártnak is tekintem a dolgot. Ő pedig nem faggatózik tovább. Ezért hívtam őt. Matt le nem szállt volna rólam, míg el nem mesélek neki mindent. Márpedig most, nagyon nem akarják tudni az igazat, nagyon nem!
***
- Riley! Riley!
Nem, nagyon nem akarom meghallani, amit sajnos már így is hallok. Márpedig tudom jól, hogy mi következik majd. Most mégse tud megrémiszteni eléggé ahhoz. Hogy rávegyem magam a felkelésre.
- Jöjjön a hidegzuhany, nem érdekel! – nyöszörgöm elhalóan a takaró alól. – Még a jégkockát, vagy az erkélyre kizárást se bánom!
A válasz: csönd. Mély, döbbent csönd, amit pontosan az követ, amire számítottam, mégis majd beszakad a dobhártyám.
- MATT, RILEY BETEG! – ordítja el magát Selton mellettem. Nos igen, ez egy olyan hír, melynek közléséhez, még a máskor megfontol és csendes bátyám is megemeli a hangját. Nem is kicsit.
A következmények pedig. Három. Kettő. Egy…
- Micsoda?! – robban be az ajtón idősebb testvérem, és a következő pillanatban, már a számban is van egy lázmérő, kezemben egy bögre tea, homlokomon hidegborogatás, nyakamon meg egy lihegő önjelölt nővérke.
- Nem vagyok beteg! – csattanok fel, lerázva magamról bátyámat, és a többi kiegészítőt. – Csak… csak elfáradtam, hagy maradjak ma itthon! – nézek rájuk könyörgő kiskutyaszemekkel, mire megszeppenve, egyszerre bólintanak. Én már vissza is húzom a fejemre a takarót, és hátat fordítva nekik, próbálok visszaaludni.
- Riley… - Besüpped mellettem az ágy, és megérzem a vállamon Matt aggódóan kedvs érintését.
- Tényleg nincs bajom, csak kimerültem – felelem halkan, a ki nem mondott kérdésre. Direkt nem nézek rájuk. A hangom még tud meggyőző lenni, de ha látnák az arcom, a tekintetem, akkor nem hinnének nekem. Talán így se teszik, de végül is egyikük se faggat tovább.
Matt még egy darabig mellettem marad, amit hálásan tűrök, de mielőtt elnyomna ismét az álom, kijelenti, hogy muszáj elmennie órát tartani, ha megvagyok nélküle.
Biztosítom róla, hogy nem gyújtom magamra a házat, és bulit se rendezek suttyomban, így aggódva ugyan, de elmegy dolgozni.
A nap nagy részét az ágyban töltöm, és a plafont bámulom, majd kora délután összeszedem magam, és a feszültséget levezetendő, lemegyek a nappaliban fellógatott boxzsákhoz, és minden dühömet beleadva rugdosom és püfölöm egy darabig.
Végül fáradtan terülök ki a kanapén, még bátyáim is ott találnak, mikor hazaérnek. Már kezdenék az újabb aggódó rohamot, mikor csöngetnek az ajtón, és pár pillanat múlva, Mike sétál be félszegen, kezében egy nagy, süteményes dobozzal.
Remek, már csak ő hiányzott a mai napi alaphangulatomhoz. De nézd csak! Gyászolunk, vagy mifene? Most egyszerű barna a haja, semmi kék, semmi zöld. Azok is jó szoktak állni neki, de ritkán látom így, és hoppá, egész jó. Habár azért elemezgetem most, hogy ne kelljen foglalkoznom a személyével.
- Jól vagy? – sétál mellém, meglengetve bamba tekintetem előtt a kezét.
- Már reggel is ilyen volt, vagy rosszabb – kotyog közbe Matt, és gyanakvó pillantást vet Mikera. – Mit műveltetek vele?
- Semmit! – vágom rá én, majd feltápászkodok, és elindulok az emelete, intve barátomnak.
A szobámban aztán levetem magam az ágyra, míg ő a dobozt az asztalomra téve, félszegen megáll a szoba közepén.
- Riley, én tényleg sajnálom! – szólal meg végre, mikor látja, hogy én nem fogok. – Azért nem mondtam el, mert nem akartalak belekeverni. Tudom, hogy az első fogadásnál rontottam el, de nem hittem volna, hogy folytatni fogom. Csak, gyenge voltam, egy szemétláda, tudom, és hidd el, ha tehetném, mindent visszacsinálnék! Viszont neked nem kell belefolynod, majd én megoldom, és… - elharapja a mondandóját, látva, hogy még mindig a plafont bámulom, és nem igen reagáltam a mondandójára.
Hallva elkeseredett sóhaját, végül elhúzott szájjal felülök, és rápillantok.
- Mennyivel lógsz neki?
- Hát… - Kerüli a pillantásom, de végül papírt és ceruzát markol fel az asztalomról, és lefirkantva valamit, az arcom elé tartja. Azt a kva! Mennyi nulla, és milyen szép szám van az elején, nameg…
- Te címeres hatökör te világok idiótája nem is te dimenziók idiótája te… - És csak sorolom, sorlom, megállás, pontok és vesszők nélkül, a szebbnél szebb jelzőket, míg a levegőm kitart. Márpedig nekem nagy tüdőm van, tehát sokáig bírom.
Mike pedig leszegett fejjel, békésen hallgatja végig a repertoárom, és miután kifulladva végzek, még bólint is.
- Bah. Meg vagyok én veled áldva – morgom magam elé. – Fenéket fogod te ezt megoldani!
- Majd kérek kölcsönt anyáméktól. Ha ezzel megkíméllek téged, beavatom őket, még ha ezzel életem végéig tartó szobafogságra és bizalmatlanságra ítélnek is!
- Ehhez még anyádéknak is kölcsönt kéne kérni a banktól, idióta! Ráadásul Luke kapcsolatai és helyzete van olyan jó, hogy ezt is megakadályozza. Hisz diplomata ő is, meg az egész családja! Nem fogja hagyni, hogy visszakozzak, mert akkor legyőzöttnek érezné magát – közlöm vele a tényállást, mire összezuhanva huppan mellém az ágyra.
- Riley, én annyira, de annyira sajnálom! – nyögi elkeseredve.
- Már mindegy. De ne aggódj, még kitalálhatunk valamit, egyelőre csak harcolnom kell, a meccsekhez meg hozzá vagyok szokva.
Magam se tudom, miért próbálom vigasztalni. Csakhogy annak ellenére, hogy miket csinált, mégiscsak a legjobb barátom, ráadásul tudom, hogy nem akart belekeverni. Azért titkolt el mindent, hogy megvédjen.
- Ne nyavalyogj, csak nekem van hozzá jogom! – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és elcaplatok a sütis dobozért, majd visszatelepszem az ágyra.
- Köszönöm Riy, hogy nem utálsz – suttogja halkan, és hálásan pislog rám.
- Ki mondta, hogy nem utállak? – húzom fel az orrom duzzogva. – Csak hoztál sütit, ezért nem rúgom szét a segged!
Elmosolyodik, ismervén már a reakcióimat, én pedig nekiállok előhalászni az egyik édességkölteményt a dobozból. Étcsokoládés csoki torta…
Elmélázva harapok bele, és sóhajtva veszem tudomásul, hogy ennél jobban el se lehetett volna találni a hangulatomhoz illő süteményt. Sokszázalékos csokoládé, éppen ezért, kissé keserű. Máskor imádom, most nem vágytam rá, hogy még a csoki is keserű legyen…
|
