|
- Nos gyerekek, ki akarja karbonsav ruhába öltöztetni a királylányt? – hangzik fel a kémia tanár réveteg hangja. – Esetleg Riley?
Jé, mintha a nevemet hallottam volna, ráadásként valaki erőteljesen ostromolja az oldalam. Mikor végre felfogom mi is zajlik körülöttem, szolid kis sikollyal esek be a pad alá, osztálytársaim legnagyobb örömére. Tanulság: Ne merengj az óra közepén!
- Aucs! Sajnálom Tanár úr – tápászkodok vissza a helyemre. Szerencsémre, nem pikkel rám, sőt, kifejezetten kedvel, így nem kapok egy naplóból is kilógó karót, mint órai munka értékelést.
- Ha megtennéd, inkább otthon aludj, és most izzítsd be a fotonágyúkat, aztán ülj vissza – sóhajt fel, és visszafordul a táblán díszelgő oxidációs képlethez. Elvigyorodom a nem túl szokványos megfogalmazáson, és a kérés szerint, felkapcsolom a lámpákat, majd lehuppanok Mike mellé.
- Mi van már veled? Lilára bökdöstem az oldalad, de te csak bámultál magad elé, mint egy holtkóros – hajol hozzám barátom, de csak megingatom a fejem, jelezvén, hogy semmi sincs velem. Pedig ha tudná…
Tényleg, vajon mit szólna, ha tudná? A srác akire úgy fúj, tegnap este megcsókolt. Lazán, mindennemű teketória nélkül, teljesen igazi csókkal, utána pedig vigyorogva búcsút intett. Még a gondolatra is elpirulok, hevesebben kezd dobogni a szívem. Gyorsan elterelem a gondolataim, inkább a kémiára koncentrálva.
Ám ez nehezebb dolog, mint hittem, folyton ő jár a fejemben, okokat keresek, de nem találok. Francba, eddig egy srác se foglalkoztatott ennyire, azt hittem nem is fog. Erre felbukkan Luke, és kevesebb, mint egy hét alatt, beeszi magát a gondolataimba. Bosszantó, és felettébb zavarba ejtő.
- Riley Fox! Tény, hogy irodalom órán vagyunk, de lesz szíves nem itt megálmodni a jövő Nobel díjas könyvét! – csattan fel a tanárnő egyre idegesebben, nem először szól rám. Bűnbánóan szegem le a fejem, és a továbbiakban, aktívan úgy teszek, mint aki jegyzetel.
Mike egyre aggódóbban figyel, így igyekszem összeszedni magam. El fogom mondani neki, még akkor is, ha ő elhallgat előlem valami fontosat.
Megmutatom neki, hogy igenis meg kell bíznunk egymásban! Mondjuk elég ciki beszédtémát sikerült találnom ehhez. Nem mintha nem tudná, hogy a fiúk után is érdeklődöm, csak van egy olyan érzésem, nem kifejezetten díjazza majd, hogy most Luke köti le a figyelmem.
A nap további része, viszonylag nyugisan telik, mivel sikerült megtanulnom, hogyan tegyek úgy hihetően, mint aki feszülten figyel. Ha meg kérdést tettek fel, hát… Hatásosan tudtam összehordani minden hülyeséget. Mint aki tudja is, miről van szó. Hát nem vagyok zseni?
- Riley, mi a fene van ma veled? – fordul felém legjobb barátom, miközben hazafelé baktatunk. Kedd van, ilyenkor nem melózok, hanem edzésre megyek. Csak előtte hazaugrom a cuccaimért, meg kajálni.
- Nem tudom – vonom meg a vállamat, makacsul előreszegett tekintettel. Pár méter után azonban, sóhajtva megtorpanok, és miután ő is így tesz, felé fordulok. – Vagyis… sejtem, na!
Összehúzza a szemét, érzi, nem tetszik majd neki, amit hallani fog.
- Asszem tetszik nekem valaki, és valószínűleg ez kölcsönös – bököm ki, a cipőmet fixírozva. Látom rajta, hogy már gyanakszik, nem hülye, és tisztában van az elmúlt napok eseményeivel. Talán, még többet is tud nálam.
- Ismerem a lányt? – kérdez rá, szándékosan megnyomva a lány szót. Beharapom az alsó ajkam, és nemet intek. Felpislogva rá, világosan látom a tekintetében, hogy tudja mire vonatkozik a nemleges válasz. Nem lány…
- Ugye… - Elakad, és dühösen húzza össze a szemét. Meg akarja kerülni, hogy rákérdezzen, én meg nem akarom kimondani. Végül ő törik meg először, és halkan maga elé sziszeg egy nevet. – Luke?
- Nézd, én tényleg nem tudom mi bajod vele, mert egyértelmű, hogy bajod van, de szerintem félreértés az egész. Mondjuk, ha nem mondod el, nem is tudjuk tisztázni, tehát…
- Riley! – vág közbe ingerült hangon. Meglepetten hallgatok el, és értetlenül nézek fel, a dühtől csillogó barna szempárba. – Hidd el nekem, hogy ő egyáltalán nem az, akinek mutatja magát! Tartsd magad távol tőle, nem akarom, hogy bajod essen!
Tátott szájjal, ledermedve hallgatom, de mielőtt bármit is reagálhatnék, hátat fordít, és feszült sietséggel eltűnik. Mire felocsúdok, és lódulnék utána, már messze jár.
- Mi a fene…? – motyogom magam elé, majd csigatempóban folytatom az utat hazáig. Mégis mi ütött belé? Mi történik közte, és Luke között? Miért nem mondja meg, mit tud?
Számtalan kérdés, de a két személy, aki választ adhatna, mélyen hallgat. Habár Luke-nál, még nem kérdeztem rá egyenesen, de olyan őszintén állította, hogy nem ismerik egymást, hogy nagyjából elhittem. De most…
Megrázom a fejem, de még mindig zavart, elmerengett állapotban lépek be az ajtón, és lerogyva az előszobai lépcsőre, várom, hogy a cipőim leugorjanak a lábamról.
Nem teszik, így sóhajtva állok neki, hogy kibogozzam a fűzőt. Ilyet is régen tettem, általában csak lerúgom magamról a lábbeliket.
- Riy? – Nos, ehhez a csendes tevékenységemhez, még Matt sincs hozzászokva, többnyire már csak akkor ocsúdik fel az ajtózárása, mikor berobbanok mellé a konyhába.
- Jelen – felelem színtelen hangon, és cipőimet szépen a helyükre téve, felállok, hogy szembetalálhassam magam bátyám aggódó tekintetével.
- Te beteg vagy, menj feküdj le! – parancsol azonnal, miután felfogta, rendet hagyta magam után az előszobában, felszólítás nélkül.
- De…
- Mindjárt viszek neked teát.
- De…
- Látod, megmondtam, hogy ne rohangássz vizes fejjel, ráadásul rögtön tussolás után! Biztos a szombati meccs az oka! De tudod mit, nem szólok Seltonnak, ha…
- Hé, anya! – emelem fel végül a hangom, miután jó pár próbálkozásomat a felszólalásra, tőből elfojtotta. Szerencsére, erre már elhallgat én pedig jóval csendesebben, halvány mosollyal folytatom. – Nem vagyok beteg, tényleg, csak…
Hirtelenjében nem tudom folytatni, csak a fejemet félrefordítva, elmerengve kerülöm a tekintetét. Az életem fontosabb dolgait, mindig elmondom a bátyáimnak, még akkor is, ha általában panaszkodok a túlzott gondoskodásuk miatt. Mégiscsak ők a családom… Csak azt nem közöltem még velük, hogy a fiúk után is érdeklődöm.
- Azt hiszem, Mike valamiért nem kedveli az új barátom. – Most se mondom el. – Luke Chester-nek hívják, és fogalmam sincs, mi van köztük, de lehet, hogy egyenesen gyűlöli.
- Chester? – kapja fel a fejét Matt, én pedig követem a példáját.
- Ismered?
- Személyesen nem, csak a családját, hírből. Elég befolyásos, diplomata család. Még a gyerekek is annak tanulnak, vagy már azok, nem tudom. A srác is – feleli vállat vonva. – Hogy találkoztál te vele?
- Az édességboltban – motyogom tétován a választ. Ez egy eléggé új infó, de arra még mindig nem szolgál magyarázatul, legjobb haverom miért utálja Luke-ot annyira.
- Beszélj velük, először külön-külön, majd egyszerre. Biztos sikerül majd tisztázni a dolgot – tanácsolja Matt mosolyogva. Hálásan viszonzom, ha akarja, tud ő értelmes is lenni.
- Most viszont magyarázd szépen meg, miért panaszkodott ma rád két tanár is! Felhívtak, és…
- Bocsi, sietnem kell kajálni, mert lekésem az edzést! – nevetek fel, megelőzve a fejmosást, és elstartolok a konyha felé.
Meg fogom fogadni bátyám tanácsát, és beszélek velük. Habár Luke számát nem tudom, reményeim szerint, felbukkan majd még. A tegnapi után…
Azonban a tárgyalást nehéz kivitelezni, ha az egyik fél, nem áll szóba veled. Mike-ot hiába hívom edzés után, végig foglaltat jelez, vagy kinyom. Dühösen hajítom a mobilom az ágyamra, majd kiterülve, a plafont kezdem fixírozni. Bajt sejtek, és sajnos van alapja a dolognak.
Mike szinte sose csinált még velem ilyet, pedig kiskorunk óta barátok vagyunk. Mindig is én voltam a sértődékenyebb, és gyerekesebb, még akkor is, ha az ő feje néz ki úgy, mint egy félresikerült szivárvány.
Sóhajtva bújok be a takaró alá, reménykedve benne, hogy holnap majd tudok tisztázni mindent.
Jah… Megint szépen álmodoztam, és mily meglepő, ismételten máshogy alakultak a dolgok. Mike nem jött suliba, és mivel mindenki rajtam kereste, valószínűleg, ők se tudnak többet róla. Én meg veszettül aggódok, ismételten nehezen megy a koncentrálás, irodalmon be is kapok egy gyönyörű 2-est felelésre. Mondjuk a karónál még ez is jobb, de a bátyáimnak, elmesélés szempontjából ugyan az.
De legalább este kell csak beszélnem velük, ugyanis ma meló. De előtte elszaladok Mike-ékhoz, hátha csak megbetegedett, de ahogy sejtettem, nincs otthon. Az anyja szerint, reggel elindult a suliba, de aztán felhívta, hogy inkább a dokihoz megy, mert rosszul van. Végül hazajött, majd nem rég megint eltűnt.
Rosszul, persze… Sóhajtva búcsút intek az anyjának, majd kissé késve beesek az édességboltba.
- Riley? – néz nagyot Emily, mikor lihegve, még a csokornyakkendővel babrálva, lefékezek mellette. – Te komolyan késtél? Jól vagy?
- Sajnálom, kissé elhúzódtak a dolgaim – felelem bűnbánó képpel, mire jókedvűen felnevet.
- Azt hiszem, ez még bőven elnézhető, tekintve, hogy ez az első – mosolyog rám, majd egy karamellás bonbont nyom a kezembe.
Csillogó szemmel veszem el tőle, és már tömöm is be, egy egész pillanatra megfeledkezve a problémáimról. Ki mondta, hogy csak az alkohol feledteti a bút?
Már sötétedik, mikor az ajtón, ismerős alak lép be. Rögtön felém indul, én pedig hirtelenjében, pirulva fognám menekülőre a dolgot, de ekkor eszembe jut, hogy nekem beszélnem kéne vele, és ezúttal önszántamból kérek egy kis pihenőt Emilytől.
Ő pedig széles mosollyal meg is adja, ráadásul a kezembe nyom, egy méretes süteménnyel ellátott tányért.
- Szia – lépek félszeg mosollyal Luke elé, aki melegen rám mosolyogva, int egy üres asztal felé. Leteszem elé a süteményt, de ő kapásból középre tolja. Értem a célzást, nem véletlenül kezd hasonlítani az arcszínem a csillagjegyemhez, főtt állapotban.
- Ez milyen süti? – fordul a tányér felé, jótékonyan úgy téve, mintha nem venné észre zavaromat.
- Túrós citromtorta, kissé savanykás lime öntettel. Nem kifejezetten édes, habár a túróban lévő vaníliának hála, nem fintorog tőle az se, aki a cukormázhoz szokott – hadarom el egy szuszra, és közben sikerül lenyugtatnom magam, és nem folyton a hétfő estére gondolni.
Pedig ha nagyon akarom, még most is érzem a csókjának ízét, és…Khm…Riley, ne gondolj rá!
Elvigyorodik, mintha tudná mi játszódik le a fejemben, majd megfogva a villát, levág egy darabot, és egy darabig vizsgálgatja, majd felém nyújtja.
Nagy szemekkel nézek rá, még a számat is nyitva felejtem. Ez lesz a vesztem, ugyanis felnevetve, egyszerűen beledugja a süteményt, én meg riadtan nyelem le, és vörösen szegem le a fejem. Most… komolyan megetetett?
- Ne légy ennyire meglepve – emeli fel a fejemet, az állam alá nyúlva. – Azt hittem a múltkoriból leszűrted, hogy akarok tőled valamit.
- I…igen…csak…izé… - Ennél nagyobb zavarba, asszem már nem jöhetek. Jesszum pepi, miért kell ezt ilyen nyíltan? Így még az én nagy szám se elég nagy, hogy a szavak kiutat találjanak rajta.
Kuncog egyet, és áthajolva az asztalon, megcsókol. Megint… úgy, hogy nem üres a bolt… mindenki előtt! Hátra kapom a fejem, így nincs ideje elmélyíteni, habár már megéreztem az édes ízét, keveredni a lime savanykás aromájával.
- Ne… ne itt! – nyögöm elfúló hangon. Féloldalasan elvigyorodik, majd visszaereszkedik a székébe, én pedig körbepillantva, megkönnyebbülten konstatálom, hogy senki se látta. Pontosabban… Emilyn és Naomin kívül, akik széles vigyorral mutatják fel a hüvelykujjuk. Elsüllyedek…
Ráadásul képtelen vagyok koncentrálni, és rákérdezni, ismeri-e Mike-ot. Így jó darabig, csak semmiségekről beszélgetünk, majd eszembe jut, mit tudtam meg a bátyámtól.
- Te tényleg diplomata vagy? – kérdezem hirtelen, mire meglepetten, különös szemvillanással kapja fel a fejét.
- Honnan tudod? – pillant rám, és mintha kissé feszült lenne, de lehet, csak képzelem.
- A bátyám mondta, hogy az egész családod az – vonom meg a vállam, eltüntetve a süti utolsó morzsáit is.
- A bátyád… értem. Nos, igen, nem rég végeztem, és érkeztem ide – feleli végül, tök semlegesen. – A családom pedig eléggé elszórva tevékenykedik a világon.
- Az nem lehet jó – biggyesztem le az alsóajkam, teljesen őszintén. Megvonja a vállát, mintha nem is igazán érdekelné, de szerintem valójában igenis hiányoznak neki. – Nekem nagyon rossz lenne, ha nem lennének a bátyáim – vallom be, némi csönd után. – Még akkor is, ha néha az idegeimre mennek.
Nem felel, engem viszont Emily hív, hogy vigyem már ki gyorsan a szemetet, utána még kapok egy kis időt.
- Bocsi – pislogok rá Luke-ra, aki mereven az utcát figyeli. Kíváncsi vagyok, mit nézhet, de mielőtt kiderítem, gyorsan elintézem a kukákat. Nyújtózkodva felállok, erre már rá pillant, még inkább zavarba hozva, mikor leplezetlenül végigmér.
- Egy… pillanat – bököm ki zavartan, majd rohamtempóban slisszolok be a pult mögé.
Mindig is tudtam, hogy a szemétkivivés, életveszélyes dolog. De míg én veszett kutyákra, vagy agresszív kóbor macskákra gondoltam, addig merőben más veszélyeket rejtett a bolt melletti sikátor.
Nem csoda, hogy alaposan le vagyok blokkolva, ahogy azt figyelem, három izomagy hogyan állja körbe a legjobb barátomat. Semmi menekülési lehetőség, Mike kissé riadt, de jóval ingerültebb arckifejezéssel veti hátát a falnak.
- Mi a franc?! – csattanok fel, és a hatás fokozása érdekében, a földhöz csapom a szemeteszsákokat. Remek, még ki is borultak… Most miattuk szedhetem majd fel. Nem is, majd ők felszedik! – Azonnal eresszétek el!
Egy emberként fordulnak felém, három szempárban meglepett gúny, míg egyben még nagyobb riadalom csillan. Kösz Mike a bizalmat… Ennyire nem hisz benne, hogy tudok segíteni?
- Riley… - nyögi halkan, mire a gorillák arcára széles vigyor kúszik. Ennyire azért nem vicces a nevem, hé! Csak a róka… de azt még nem említette senki.
- Mi a fene folyik itt? Úgy érzitek, egy béna gengszter filmben vagyunk? – Nos, kicsit talán bátrabban jár a szám, mint kéne, de ha már tegnap óta nem láttam a haverom, nem pépesre verve szeretném összekaparni, hogy aztán én eshessek neki. Mert fog kapni tőlem, az biztos!
- Riley, menj innen! – dörren rám Mike, én pedig kis híján seggre esek, egyenesen a szemét közé döbbenetemben. Ez csak nekem magas, vagy más se érti, hogy valaki, aki bajban van, miért küldi el a segítséget?
- Jó – bököm ki, mikor összeszedtem kicsit magam. – Veled együtt!
Azzal már lendülök is az izomagyak felé, és a meglepetés erejét kihasználva, kigáncsolom az egyiket, majd gyorsan behúzok a másodiknak. Az utolsó felmorranva megpróbál elkapni, míg a többi is szedi össze magát, de elhajolva a keze elől, beugrom mögé, és hátulról lökök rajta egy nagyot.
Megragadom Mike kezét, és futtomban visszalökve egy tápászkodót a földre, meglódulok a sikátor vége felé. Csakhogy most engem gáncsolnak el, és nyögve elterülök a nem éppen kipárnázott kövön. De kegyetlen vagyok, én is ide küldtem őket?
- Riley… - Mike guggol le mellém, míg én szédelegve ülök fel, és izzó szemekkel meredek a támadókra. Amint nem kánkánoznak a fejem körül csillagok, nekik annyi!
- Hé, mi folyik itt? – szólal meg valaki, meglepően lágy hangon, és mikor lassított felvételben felé kapom a fejem, az utca végében Luke-ot pillantom meg. Felmentő sereg!
Az én örömömmel ellentétben, Mike szinte fújtat mellettem, és kiegyenesedve, beáll elém. Na jó, kezdem egyre inkább elveszteni a fonalat, és ha kötni nem is akarok, azért csak hiányozni fog.
- Tűnj innen Luke! – sziszegi barátom, idegességtől remegő hangon. Erre már összeszedem magam, és talpra kecmeregve, felháborodottan állok barátom mellé.
- Mike, hagyd ezt abba! – teszem a kezem a vállára, de hirtelen felém fordulva, elkapja a csuklóm, és megszorítja.
Döbbenten nézek rá, és próbálok olvasni a tekintetében, de abban csak kétségbeesést, dühöt, és lelkiismeret furdalást látok. De azt miért?
- Mike? – nyögöm tanácstalanul, és a tekintetem közben Luke-ra siklik. Szép lassan megindul felénk, és hirtelenjében úgy érzem, már ő se az, aki tíz perce volt. A pillantása hűvös, és gunyoros, a kisugárzása vad, és fenyegető.
- Elég! – csattanok fel remegő hangon, és kirántva kezemet Mike szorításából, elhátrálok a közelükből. Még az se érdekel, hogy így az izomagyakhoz kerülök közelebb. – Elég volt! Mi folyik itt?
Egyikük se felel, ám úgy tűnik, Mike fog előbb megtörni, mikor hirtelen Luke csettint egyet, és mielőtt bármit is tehetnék, ketten jelennek meg mögöttem, és kapják el a karjaim.
Vergődök, és minden lehetséges módon próbálok szabadulni, ám erősen tartanak, csak a vállaim kezdenek sajogni, így szép lassan abbahagyom.
- Miért? – nyöszörgöm hihetetlenkedve Luke-nak, majd tekintetem, a némán, dühtől remegő Mike-ra siklik. Tényleg semmi nem értek. Már azt se tudom, ki kicsoda.
Luke elém lép, és végig simít az arcomon. Kapnám félre a fejem, de nem igazán hagynak nekem annyi mozgásteret.
- Majd Mike szépen elmagyarázza neked – súgja a szőke gúnyos hangon, majd az említett felé fordul. – Nem igaz, Mike?
Megremegek, tekintetem ide-oda kapkodom kettőjük között. Luke viselkedése teljesen szíven ütött. Nem tudom hová tenni, ezt az erőszakos, hideg énjét, az eddigiekhez képest. Csak egy dolog jut hirtelenjében eszembe.
Édes, mely kihangsúlyozza a savanykás ízt. Vanília és Lime öntet. De ez most inkább keserű, mint savanyú!
|
