Nem figyelek, merre visz az utam, hová futok. A könnyek sûrûs fátylat vonnak tekintetem elé, csoda, hogy nem terültem még ki az utca kemény kövén. Tõlem az se lenne meglepõ. Dühös vagyok. Magamra, rá. De fõként önvád van bennem, nem értem, hogy lehettem olyan ostoba, hogy hittem neki.

És most miatta, egy fiú miatt sírok, fiú létemre. Süllyedhetek még ennél is mélyebbre? Ja, valószínûleg igen.

Mégpedig azért, mert meg akarok bocsátani neki! Azt szeretném, ha utánam jönne, ha magyarázkodna, és azt mondaná, sajnálja. De ez hiú ábránd. Egyrészt fogalma sincs, merre futottam, másrészt magasról tesz rám. Megkapta, amit akart, többé nincs szüksége a jelenlétemre.

Megtorpanok a kertes házak között megbúvó, apró játszótérnél, mely mögött, egy jóval méretesebb park húzódik, és lassan sétálok el, egy árván lengedezõ hintáig. Lerogyok rá, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy még bírja a súlyom. Nem ártott meg a sok édesség.

Meglököm magam, és a sarkamon hintázva, kifejezéstelenül meredek magam elé. A könnyek tovább peregnek, de szinte már észre se veszem. Miért most lett elegem, és törtem meg, mikor voltam már ennél szarabb helyzetben is, hála neki? Talán ezúttal másra számítottam. Ennék kicsit… sokkal többre!

Azon agyalok, hogyha két hónappal ezelõtt, mikor megismertem, tudom, hogy így végzem, akkor vajon rögtön kirugdalom az életembõl? Elhúzom a számat. Fogalmam sincs.

Két hónappal ezelõtt:

Két okból utálom a reggeleket.

1. Túl korán kezdõdnek. Ha mondjuk délben lennének, még meg tudnék barátkozni velük, de ez így nem fair, egy korombelinek, ennél több pihenésre van szüksége!
2. Mindig, ha nem kelek fel idõben, Selton ébreszt…

- Riley! – Figyelmeztetõen hangzik, de nincs kedvem engedelmeskedni. Még kétszer ismétli a nevem, de mikor válaszként a fejemre húzom a takarót, elhallgat.

Riadtan pattannak ki a szemeim, a baljóslatú csendtõl, és olyan tempóval ülök fel, mintha darázsfészekben landoltam volna. Tudom nagyon jól, hogy mi következik, de valahogy nem vágyok rá.

- Fenn vagyok, felkeltem! Áucs! Selton, eressz el, fenn vagyok! – Kár hadakoznom, fiatalabb bátyám nem kegyelmez, lendületesen penderít be a zuhanyfülkébe, és megnyitja a hidegvizet, csakhogy százszázalékosan biztos lehessen, nem fekszem vissza.

- Állat!! – sipítok fel, a cseppet se kellemes, antarktiszi hõmérséklettõl. Elvigyorodik, és mire felé fordítanám a zuhanyrózsát, had szálljon be õ is a buliba, már záródik mögötte az ajtó.

- Én szépen kértem… elsõre – hallom még tompán, majd inkább azzal foglalkozok, hogy lehámozzam magamról a ronggyá ázott alvós bokszerem. Hogy kapna egyet visszakézbõl az ajtókilincstõl!

Meg kell tanulnom, még az ébresztõre felkelni, különben bátyám jóvoltából szerzek be lassan tüdõgyulladást. Gyorsan feltekerem a meleget is, és jó öt percen keresztül áztatom magam, hogy kissé kiolvadjak.

Majd magamra kanyarítva egy törölközõt, kikászálódom a tükör elé. Ráfintorgok feketehajú, zöldszemû tükörképemre, és gyorsan fogat mosok.

Ha nem adok magamról hamarosan életjelet, idõsebb bátyám is kopogtat majd az ajtómon. Hogy õszinte legyek, néha nem tudnám megmondani, hogy melyikük tud a rosszabb lenni.

Most komolyan, gondolkodtatok már azon, hogy milyen lehet, ha az embernek két, ultrasikeres bátya van, a szülei híresek, van munkája, az iskolában pedig népszerû? Magyarán, nagyjából mindene megvan, amit egy majdnem tizennyolc éves srác magának kívánhat.

Hû de jó neki! – gondolhatnátok ti. Hát had ábrándítsalak ki titeket kissé.

Elõször is, az alapok: A nevem Riley Fox. Igen, róka. Poén mi? Egészen pontosan, tizenhét éves, hét hónapos, és tíz napos vagyok. Nem, órát és percet nem tudok.

Kábé 170 cm, fiú létemre talán nem egy égimeszelõ, de nekem tökéletesen megfelel. Fekete, tépett haj, és zöld szem, néha egészen macskára emlékeztetõ, de egyszer próbáltak lecicázni, és fõzhették a tejbedarát. Az emberek azt mondják, helyes vagyok, hát miért ne higgyek nekik?

Valóban van két ultrasikeres bátyám, de nem ám a „sose érek rá, mindenem a munka, hagyom, hogy az öcsémnek saját élete legyen” fajtából. Sokkal inkább, a „széltõl is óvom az öcsémet, õt csak én terrorizálhatom, a tudtom nélkül egy lépést se” féle népet szaporítják. Ezzel talán még nem is lenne akkora baj, ha nem vinnék mindezt túlzásba. Persze jó szándékból teszik, õk neveltek fel, miután a szüleink, tizenhárom éves koromban meghaltak.

Hogy azt mondtam híresek?

Nem vicceltem, tényleg azok. Régészek voltak, számos könyvet írtak, és díjat kaptak, a munkájukban a legelismertebbek közé tartoztak. Még most is tonna számra veszik a könyveiket, a haláluk csak dobott a népszerûségükön. Ez kegyetlenül hangzott volna? Sajnálom, én csak annyit tudok, hogy egy egyszerû autóbaleset vetett véget mindennek. Ott voltam, még ma is utálok kocsiba ülni.

Pedig elõtte formaegyes pilóta akartam lenni. Na meg tûzoltó, rendõr, ûrhajós, és szuperhõs. (Utóbbiról még mindig nem mondtam le, de bátyáim nem díjazzák, hogy kívül akarom hordani az alsómat.)

Nos, utána jó darabig nem voltam önmagam, de már teljesen rendbejöttem, hála a testvéreimnek és barátaimnak.

Apropó… testvérek. Felszisszenek, és kivágódom a fürdõbõl, kis híján orra bukva a szobámban felhalmozott cuccokban. Lassan talán ideje lenne rendet raknom. Amúgy jó, ha az embernek saját, szobából nyíló mosdója van, kevésbé szerencsés, ha simán bejárhat akármelyik terrorherceg, alias báty. Márpedig öt perc múlva fél nyolc, indulnom kéne a suliba. Ha nem leszek lent idõben, jön a kommandónál is hatásosabb Matty roham, és neeem, azt nem akarjuk megvárni!

Rekord sebességgel kapok magamra egy koptatott farmert, a pólómra egy inget, a hajamba túrva, megpróbálom helyretenni, majd felkapva a táskámat, leviharzok a lépcsõn.

- Lassabban, még elesel! – toppan elém a konyhából, idõsebb bátyám, mire rögtön megtorpanok, hogy ne rohanjak neki. Csakhogy a gravitáció mûködik, engem vinne a lendület, és ha valaki nem ragadná meg a grabancomat, elegánsan lezúgnék a lépcsõn.

- Én szóltam – vigyorodik el Matt fensõbbségesen, Sel pedig függõlegesbe állít, és elenged.

- A sírba visztek! – morgom az orrom alá, majd tüntetõleg, csigatempóban hagyom magam mögött a maradék fokokat.

- Pont, hogy miattunk kerülöd el! Ha magadra lennél utalva, egy napig se húznád! – érkezik Matt szokásos véleménye, én pedig sóhajtva veszem tudomásul, hogy tök felesleges lenne vitázni. Vele legalábbis.

Betámolygok inkább a konyhába, és lezuttyanva az étkezõasztalhoz, magam elé húzom az odakészített narancslevet, és egy szuszra ledöntöm.

Halvány mosollyal nézek rá két bátyámra, akik a konyhapultnak dõlve, megint arról diskurálnak, hogy még mindig mennyi törõdést igénylek, a korom ellenére. Naná, róluk nem is beszélve… Amúgy, a vak is látná, hogy testvérek vagyunk. Ugyan az a haj és szemszín, még a vonásaink is hasonlók. De mindig is én maradok a kölykösebb, viselkedésileg is.

Habár, néha Matt is tud komolytalan hisztiket levágni, pedig 25 éves. Hogy várhatja tõlem, hogy komolyodjak meg? Õ egyetemi tanár, történelem szakon, elképesztõ meglátásokkal és minden esetben kimondott véleménnyel. Vagy fél fejjel magasabb, mint én, de Seltonnál alacsonyabb.

Ráadásul, mindig is, a most 22 éves, fiatalabb bátyám volt a komolyabb, hallgatagabb. Õ a tettek embere, mégis ügyvédnek tanul, hobbiként pedig mesterfokon ûz, jó pár harcmûvészetet. A díjai majd lefolynak a kandalló párkányáról, még anyáék kezdték oda pakolni, mi pedig nem törtük meg a hagyományt. Néha én is szaporítom, Matt pedig fõzõversenyekrõl hozza haza rendszerességgel. Imád a konyhában alkotni, mégis csak hobbiként tekint rá. Mindketten sikeresek, én pedig büszke vagyok rájuk.

Csak ne viselkednének néha úgy, mint a testõrök és rigolyás nagymamák keverékei. És itt most ne fõkötõben parádézó kétajtós szekrényeket, vagy öltönyös, pisztolyt lobogtató nagyikat képzeljetek el, hanem két huszonéves srácot, akiknek jobb dolguk sincs annál, mint a majdnem felnõtt öccsük pátyolgatása.

- Hé, Riy, szedd össze magad, különben elkésel! – Matt a kezembe nyomja az uzsonnám, én pedig az órára pillantva levonom a következtetést, miszerint, már tuti elkéstem. A reggeli hajcihõknek, általában mindig ez a következménye.

- Elviszlek kocsival! – lép mellém Sel, de csak megrázom a fejem, némi hidegzuhannyal beterítve õket, még mindig nedves tincseimrõl, és szélvészként száguldok ki a házból. Lehetõleg, még azelõtt, hogy Matt nekiáll sapkát kötni nekem.

- Elmentem, délután pedig meló, ne várjatok ebédre! – kiabálok vissza kutyafuttában, és már csapódik is mögöttem az ajtó.

Néha úgy érzem, hogy bátyáim legszívesebben nyomkövetõt tennének rám, vagy ami még egyszerûbb, bezárnának a házba. De most komolyan, nem én tehetek róla, hogy rendszeresen történik velem valami. Apróbb balesetek, molesztáló szépfiúk… Nem önként vonzom a bajt, megtalál az magától is. Naná! Rendszertelen és kiszámíthatatlan, de gyakori idõközönként.

Tehát, inkább siettemben is figyelek az útra, mert ha elcsap egy autó, utólag még fejmosást is kapok. Szerencsére, még épp idõben esek be az iskolába, és lihegve levágódom az ablak melletti helyemre. Padtársam, és egyben legjobb haverom, Mike vigyorogva mér végig, barna szeme vidáman villan rám.

- Had találjam ki, eseménydús ébresztõ – bök nedvesen csillogó hajzatomra.

- Inkább hideg – morgom, lerázva az utolsó vízcseppeket is, még épp a becsöngõ elõtt. Pedig én is tudtam volna mit mondani, az õ mai frizurájára. Ezúttal kék. Halál komolyan, az eredetileg világosbarna tincseket, már régebben kiszõkítette, de most, mintha a legtöbb helyen, kékfestékes vödörbe dugta volna.

Széles mosollyal csóválom meg a fejem, és eltátogom neki, a fodrászom nevét. Kérdõ tekintetét látva, még hozzá teszem, hogy jobb, mint a város grafiti bajnoka.

Oldalba bokszol, én pedig a röhögést visszafojtva, megpróbálok a kémiára koncentrálni.

Szeretem a sulit, és bármily meglepõ, nem a népszerûségem miatt. Igazából nagyon jól tudom, hogy annál hûtlenebb társ, nem igen létezik. Sose lehetek benne biztos, hogy ha elpártol mellõlem, akkor vajon mennyi igaz barátom marad. Éppen ezért, óvakodok tõle, hogy csak arra hagyatkozzak. Sokkal inkább kedvelem, ha otthon érzem magam az osztályomban, mint mikor egy csomó, viszonylag idegen csaj, meg srác legyeskedik körülöttünk. Nem mintha olyan nagyon tiltakoznék a lányok éltetése ellen…

Mike szerint, a jó sportolókkal mindig ez van, márpedig engem, Selton alaposan formában tart, a suliban is benne vagyok a karate csapatban. Matt örömére pedig, az egyik kedvenc tantárgyam, a töri. Hát nem vagyok egy drága kisöccsi? 

Suli után, kissé nyúzottan búcsúzok el a többiektõl, és célzom meg, a szomszéd utcában helyet kapó édességboltot. Édes Szenvedélyek néven fut az üzlet, émelyítõen cukormázas kirakattal, és jobbnál jobb kínálattal. Mindig is imádtam idejárni, és rögtön elfogadtam, mikor a fõnök, Mr. Sucre állást ajánlott. Francia pasas, és annyi király receptje van, hogy drága bátyám, összepisilné magát örömében. Kár, hogy a többség titkos, és mivel én egyelõre csak pincér és pultos vagyok, nem igen segédkezem a konyhában.

A hátsó ajtón át, megközelítem az öltözõt, majd gyorsan magamra húzom, a piros gatyát, fehér inget, és a nyakamba kötöm a piros-fehér csíkokkal tarkított nyakkendõt. Nem mondom, az egyenruha lehetne jobb, néha úgy érzem magam, mint egy méretes nyalóka, de végül is nem panaszkodom, egész jól áll.

- Szia Riley, milyen korán beértél! – köszön rám Emily a pult mögül, mikor végre belépek az üzlethelységbe. Rámosolygok a tulaj fiatal feleségére, és beállok mellé, hogy átvegyem a helyét.

- Ide mindig sietve jövök – nevetek fel vidáman, és örömmel fogadom el, a felém nyújtott, apró bonbont. Mindig kapok kóstolót, és még a véleményemet is kikérik.

- Nem is értem miért – érkezik a kacagó felelet. – Amúgy úgy irigyellek. Imádod az édességet, és sose vonod meg magadtól, mégse látszik meg rajtad.

- Biztos a sport. – Vállat vonok, majd körbenézek, kell-e valakit kiszolgálni az asztaloknál, de Naomi, a nálam hat évvel idõsebb lány, aki még velünk dolgozik, mindent kézben tart.

- Hátramegyek a konyhába, Francois biztos hálás lesz a segítségért – szólal meg Emily, majd miután bólintok, távozik a férjéhez.

Rákönyökölök a pultra, és sóvárogva szuggerálom a szebbnél-szebb sütemény és bonbon csodákat. Nem is értem, miért itt dolgozok, szó szerint kínzom magamat a látványukkal. A cukrok és nyalókák is nyálcsorgató látvány nyújtanak, de nálam mindig is a sütik lesznek a kedvencek. Fõleg a karamellás, meg az epres, és a barackos, na meg a sztracsatellás és…

- Jut még nekem is, vagy puszta nézéssel eltünteted mindet? – Kis híján lefejelem a pultot, a lágy hangot hallva. Gyorsan kiegyenesedek, és gazdájára pillantva megállapítom, hogy baromi jól szórakozik.

Ráadásul majdnem megejtek, egy hangos wow-ot, mikor futtában végigmérem. Jééé, egy igazi szõkeherceg, kék szemmel, és…

Kissé oldalra dõlve, kinézek mellette az ablakon. Felvonja a szemöldökét, és hátratekintve, követi a pillantásom.

- Nem sikerült leráznom a követõim? – kérdi féloldalas mosollyal.

- Csak a fehér lovat keresem – vigyorgok rá, majd kiegyenesedve fordulok ismét felé. Tényleg nagyon jól néz ki. Magasabb nálam, vagy fél fejjel, pár évvel talán idõsebb is. A kék ingen keresztül, tökéletesen látszik, hogy felsõteste szépen ki van dolgozva, valószínûleg õ is jó sportoló. Az arca pedig egyszerre vad és elegáns. Fura párosítás.

- Ezt bóknak veszem – nevet fel, és leplezetlenül végigmér. Ettõl már kicsit feszengeni kezdek, de gyorsan összeszedem magam. Végül is, én kezdtem. De az is tény, hogy nem vagyok kifejezetten meleg. Biszex vagyok, ja, de eddig még csak lányokkal volt dolgom, a pasikat csak megnézem… na meg õk találnak meg néha, és rázhatom le õket.

- Mit adhatok? – kérdem végül udvariasan, hivatalosabb hangra váltva. Pár pillanatig még engem fixíroz, majd a sütik felé fordul, és elmélyülten tanulmányozni kezdi õket.

- Túl nagy a választék – sóhajt fel, nagyjából tíz másodperc után. Nem vitte túlzásba a próbálkozást. Felém fordul, és szélesen elmosolyodik. Naná, hogy a fogsora is hófehér, meg hibátlan. Sétáló fogkrémreklám. – Te mit ajánlanál? Mi a kedvenced?

- A kedvencem? – kuncogok fel halkan. – Ha én azt elkezdem sorolni… De te akartad! – Lelkesen fordulok a vitrin felé, és minden megnevezettre, rá is bökök. – Például nagyon imádom, az Eper Mámort, a Barack Ladikot, a Rumos Hordót, a… - Csak sorolom és sorolom, majd mutatóujjam megállapodik a két utolsón. – A kedvencem jelenleg, a Karamellás szív, ami madártej és karamella krémmel töltött piskóta, grillázsdarabokkal. - Viszont neked, a Keserû Csókot tudom ajánlani.

Szusszanok egyet, miután majdnem egy levegõvel ledaráltam az egész mai ajánlatot. Felpillantva, egy szórakozott vigyorral találom szemben magam, és van egy olyan érzésem, hogy tök felesleges volt a mutogatással egybekötött idegenvezetésem, végig csak engem nézett, egy sütit se ismerne fel név után.

- Keserû Csók? Ez jut rólam eszedbe? – hajol közelebb kajánul, mire megvonom a vállam, és kissé hátrébb dõlök.

- Próbáld ki, általában eltalálom, kinek mi ízlik.

- Talán… - Valami különös, veszélyes fény csillan a szemében, de tova is tûnik, talán csak képzeltem. – Rendben, akkor helyben fogyasztásra kérek egy Karamell Szívet és egy Keserû Csókot, elvitelre pedig veszek még mindenbõl egyet, abban az esetben, ha szakítasz rám tíz percet, és meghívhatlak egy sütire.

Elkerekednek a szemeim, és tekintetem akaratlanul is végigsiklik a sütik mennyiségén, és a mellettük feltûntetett árcédulákon.

- De… én most dolgozok – kezdek zavart tiltakozásba, de Emily, aki pont az utolsó mondatra futott be, nem, hogy kimentene, egyenesen az oroszlánbarlangba dob.

- Menj csak Riley, egy ilyen ajánlatot ugye nem utasíthatunk vissza – nevet fel, és bátorítóan kitol a pult mögül. Nem, itt nem csak a nyereségrõl van szó, látom a szemében, hogy úgy érzi, kötelezõ összeboronálni a szõke herceggel. Nem vagyok én Hófehérke, most komolyan, még akkor se, ha a hasonlóság megvan. Én fiú vagyok!

Végül csak lehuppanunk az egyik szabad asztalhoz, és pár pillanat múlva, Naomi széles mosollyal hozza a kért édességeket. Vendéglátóm elém tolja a Karamell Szívet, és tanácsom szerint, maga elé, a Keserû Csókot húzza.

- Étcsokoládé krém, rumos piskótával, és meggyel – hadarom el ösztönösen, majd feszengve kibámulok az ablakon. Oké, hogy általában nagy szám van, de kissé kínos, mikor egy másik sráccal üldögélsz egy cukrászdában, édes kettesben, de még a nevét se tudod.

- Egész érdekesnek hangzik. Te is szoktál sütni, Riley? – pillant rám kíváncsian, én meg felkapom a fejem.

- Honnan tudod a ne… - Elharapom a mondatot. Ne égesd már magad Riley, rajta van a kitûzõdön. A kis kártyára sikló tekintete is igazolja a feltevésem, és inkább az elõttem illatozó süti felé fordulok, nem szükséges, hogy tovább égessem magam. – Nem, itt nem szoktam – adok végre választ, a kérdésére is. – Max otthon, ha a bátyám befog. De annak többnyire atomrobbanás méretû katasztrófa az eredménye, már ami a konyha állapotát illeti.

Valóban, ha Matt és én, együtt kezdünk fõzni, annak legtöbbször olyan következményei születnek, hogy aki látja, komolyan elgondolkozik rajta, hol rejtegetjük a házban, a húsz, öt éven alatti kistesónkat. Persze a rendrakás már nem olyan buli, mint a kajacsata…

- Értem – mosolyog rám szívdöglesztõen, válaszként liftezni kezd a gyomrom. Héhéhéhé… álljon meg a parádé! Mióta van rám ilyen hatással egy fiú!? Jó kérdés? Jó kérdés! Akkor asszem én most magamban agyalok a válaszon, miközben benyomom a sütit, és visszaszáguldok a pult, hívogató menedékébe.

- Jó lehet, ha az embernek van egy testvére, akivel szórakozhat – hallom meg hirtelen, az elgondolkodó sóhajt, és felébred a kíváncsiságom. Említettem már, hogy gyerekes vagyok? Na, hát a kíváncsiságom is infantilis tulajdonság.

- Neked nincs testvéred, ümm… - A nevén akartam szólítani, de mivel nem mondta még meg, én pedig inkább nem találgatok, a mondat elharapásra ítélõdik.

- Jaj de udvariatlan vagyok, még be se mutatkoztam! – csap a fejére, majd a kezét nyújtja. – Luke Chester.

- Riley Fox – Elfogadom a kézfogást, és balommal közben a kitûzõmre bökök. – Asszem. De ha akarod, ellenõrizd le!

Felnevet, és mintha a kelleténél kissé tovább szorítaná a kezem, de végül eltûnik a melegség, és végtagom ismét az uralmam alá kerül. Király!

- Amúgy van testvérem – érkezik hirtelen a felelet, némi csend után, amit én evéssel töltöttem. Õ még mindig nem kóstolt bele a saját sütijébe. – De vele nem lehet szórakozni, ahhoz túl komoly.

- Ja, értem. Nem kóstolod meg a sütit?

Tekintete az érintetlen édességre siklik, majd némi hezitálás után, a kezébe fogja a villáját, és levág vele egy darabot.

- Tudod, igazából nem kedvelem különösebben az édességet – pillant rám féloldalas mosollyal, kék szeme különös élénkséggel merül el, az én zöldemben.

- Sejtettem, ezért ajánlottam ezt – vonok vállat vidoran, és figyelem, amint ráveszi magát, hogy bekapja a falatot. Bár azt még mindig nem értem, hogy akkor mégis mit csinál egy édességboltban, és miért vásárol, a kínálat minden darabjából.

- Ez nem is olyan édes. Tényleg finom – jelenti ki, mire elégedetten dõlök hátra a székemen.

- Én megmondtam! – vigyorodok el magabiztosan, majd a cukorkákkal díszített órára siklik a pillantásom, és ijedten pattanok fel. – Már majdnem fél óra telt el? Fene, nekem dolgoznom kéne!

- A fõnököd engedett el, nem?

- De igen, vagyis majdnem, csak lelkiismeret furdalásom lesz, ha mindent Naomira hagyok.

Nem felel, csak az említett lányra pillant, aki megállás nélkül rohangászik egyik asztaltól a másikig. Csúcsforgalom van, én meg egyedül hagytam.

- Köszönöm a sütit Luke, de nekem most muszáj visszamennem! – mosolygok rá szelíden.

- Én köszönöm a rám szánt idõt – biccent udvariasan. – Akkor ígéretemhez híven, elvitelre kérek a többi sütibõl is.

- De te nem is szereted, nem? – vonom fel a szemöldököm meglepetten.

- De megígértem, nem? – kérdez vissza, és rám mosolyog, Viszonzom a gesztust, majd elcaplatok a pulthoz, és szépen becsomagolok neki mindenbõl.

- Íme – pakolok elé, egy méretes dobozt. – Naomi mindjárt jön, hogy rendezzétek, én rohanok tovább. Viszlát Luke, örülök, hogy megismertelek!

- Hát még én… Viszlát! – Olyan különös hangsúllyal kezdte, hogy akaratlanul is visszapillantok rá, de csak féloldalas mosollyal int egyet, majd a mellé lépõ Naomihoz fordul.

Ez fura volt, mintha a szavainak, a hangjának másik értelme is lett volna.

Mindegy, biztos csak képzelõdtem. Inkább belevetem magam a munkába, messze még a zárás.

- Nem akarom! – nyöszörgöm esdeklõ hangon, de ahogy az már lenni szokott, Selton szíve kemény marad. A takaróm hûtlenül elhagy, hathatós segítségével, a nadrágomban pedig, egy jégkocka landol. Rögtön felpattanok, és az ágyon ugrálva próbálok megszabadulni a kegyetlen kínzóeszköztõl, míg végül harci kiáltással, a földön nem landolok.

- SELTON! – üvöltöm el magam, de bátyám csak halkan kuncog egyet, majd felhúz a földrõl. – De ma szombat van! – nyekkenek folytatásként. Valóban, a hét hamar elszaladt, nem is igen gondoltam, a szerda esti, különös sütizésre Luke-kal. Igaz, hogy csütörtökön is befutott, de Naomi szabadnapos volt, egy perc nyugtot se kaptam, egy köszönésre ha futotta. Pénteken pedig karate edzésem van, nem dolgozok.

- És meccs is, ha jól emlékszem – érkezik azonnal a jogos felelet. Erre már nem tudok mit mondani, csak ismételten elhatározom, hogy nem nyomom ki az ébresztõmet, és alszok vissza többet.