Fáradtan pislogok ki az ablakon túli világra. Egy kietlen, szürke, nyomasztó világra, ami nem hozott nyugodt álmot számomra az éjszaka. Sosem voltak zavartalanok a Fényudvaron kívül töltött esték, de ez minden eddiginél rosszabb volt. Minden alkalommal, mikor elnyomott volna az álom, megpillantottam magam előtt a hatalmas szárnyakat, amik már inkább szürkék, semmint fehérek. Az átható lila tekintet az álmaim közé is követett, fájdalmat és szomorúságot hozva magával a világomba.

Moriel.

Kortyolok a kristálykehelyben csillogó mannából. Íze élettel és erővel telve árad szét nyelvemen. Remélem hamar túljut a kezdeti büszkeségén, és nem fog hadakozni ellenem. Szüksége van a segítségemre, különben hamarosan el fog bukni. Nem értem Mihály miért várt eddig, évtizedei lettek volna, hogy segítsen a harcosán. Ő mégis hagyta, hogy szinte a mélybe zuhanjon. Úgy tűnik az arkangyalok sem hoznak mindig bölcs döntést.

A határozott kopogás hallatán felöltöm mosolyomat, és az ajtó felé fordulok. Legalább civilizáltan bánik a vendégével.

- Jó reggelt – köszöntöm a belépő komor angyalt. Most is a páncélját viseli, mint aki bármikor kész háborúba indulni. Most csak a saját démonjaiddal kéne megküzdened, Moriel.

- Szeretnék kérdezni valamit – szavai feszültek, szárnyait precízen szorítja hátára, gerince olyan merev, mintha bármelyik pillanatban elpattanhatna. Torkom összeszorul az aggodalomtól. Valami nincs rendben.

- Foglalj helyet, kérlek – nyugalmamat megőrizve intek a szabad szék felé. Kelletlenül ugyan, de teljesíti a kérésemet. Kezdetnek nem rossz, talán mégsem menthetetlen.

- Azt mondta Mihály, hogy sok angyalon segítettél eddig. Érdekel, hogy mit láttál, hogyan zajlik a bukás? Milyen… - elakad a szavakat keresve. A legtöbb angyal számára fájdalmas a bukásról beszélni. Egy leírhatatlanul félelmetes jövő, amit mindenki próbál elképzelni. Egy harcos számára, aki ilyen közel jár hozzá, még borzalmasabb lehet.

- Szakaszai vannak? – lassan bólint, tekintete elsötétül, ujjai ökölbe szorulnak valami körül, amit nem láthatok. Mit nem árulsz el nekem Moriel?

Arcát fürkészem, hátha képes lesz megnyílni nekem, de a lelke körül túl magasra nyúlnak a falak. Már mindent és mindenkit kizárt onnan. Kettesben maradt mindazzal, ami lassan felemészti őt.

- Elszürkülnek a szárnyak, aztán feketék lesznek a tollak – kezdek bele lassan, tárgyilagosan. Kevés angyalt kellett visszahoznom annyira mélyről, és csupán egynek a bukását kellett végig néznem, de az majdnem elpusztított. – Amikor már túl sok a fekete… akkor elszáll minden tiszta égi erő a testükből – egy pillanatra megbicsaklik hangom a fájdalmas emléktől. Erőm forrón izzani kezd bennem, hogy elűzze a jeges rémképeket.

Egyetlen angyal sem érdemel ilyen sorsot. Vele voltam szinte a végéig. Maradtam volna, míg el nem ragadják, de Jophiel nem akarta, hogy lássam. Nem akarta, hogy bele szakadjon a lelkem.

 - Mikor…? – ismét cserben hagyják a szavak. Tekintete dühösen villan, miközben hevesen küzd magával. – Mikor lehet még… visszafordítani…? – büszke vagyok rá, amiért meg tudta fogalmazni az aggodalmát. Csak úgy tudok segíteni neki, ha elfogadja, hogy szüksége van rá.

- Hol tartasz most? – nyugodt szavaim szokatlan reakciót váltanak ki. A szürke foltos szárnyak dühösen megrezzenek, tekintete elsötétül, dühe jeges pallosként vágja át a szoba békéjét.

Nagyot nyelve emelem meg szárnyaimat, de szerencsére képes visszavenni az irányítást. Mégis, messzebb sodródott, mint először gondoltam.

- Mit gondolsz? – hangja elmélyül az erőlködéstől.

- Még tudsz a dühödön uralkodni, szürkék a tollaid. Egyelőre menthető… - de a düh mindig az erőnkből táplálkozik. Egy erősebb angyal bukása mindig gyorsabb és pusztítóbb. Ezt Jophiel tanította, de Moriel az élő bizonyíték rá, hogy igazak voltak a szavai.

Bennem rekednek a szavak, mikor megpillantom mit szorított eddig ujjai között. Az éjfekete toll szinte lyukat éget a fehér terítőbe. A tisztaság és a bukás színe. Aggodalmamat elrejtve meredek a bizonyítékra, hogy már nincs sok ideje hátra.

- És most? – kérdése jeges dühvel átitatott tőr, ami mellkasomba mélyen. Erejétől izzik a szoba, ezüst haja fagyos derengéssel lebben meg mögötte. Tekintetében nyoma sincs a harcosnak, akivel eddig beszéltem. Egy félelem és harag irányította sötét lény vette az át az uralmat.

Erőm forró izzással válaszol a homály érintésére. A kristálypohár halkan koppan az asztalon, ahogy eleresztem, és felpattanok székemről. Nem. Nem fogom végig nézni még egy angyal bukását. Szárnyaimat szélesebbre tárva, arany fénnyel ölelem körbe Moriel remegő testét. Kezeim hűvös arcára csúsznak, zaklatott tekintete semmit sem lát már a világból maga körül. Közel hajolok hozzá, míg kénytelen nem lesz belemerülni a pillantásomba. Fényem körülöleli őt, távol tartva a sötétséget, ami érte nyújtózik. Nevét ismételgetem mindaddig, míg végre újra ő néz rám.

- Vegyél mély levegőt! Sóhajts! Lassan! – suttogom, ő pedig reszketeg lélegzetet vesz. Mintha percek óta nem jutott volna levegőhöz, és talán így is van. Minden rendben Moriel. Minden rendben.

Legalább egy kis időre.

Képtelen vagyok elrejteni remegésemet. Erőm még midig izzik, halványarany fénnyel vonva be a szobát. Rémület és elszántság keveredik bennem, egy adag kimerültséggel felhígítva. Keserű íz árad szét a számban. Most vissza tudtam őt hívni magamhoz, de ki tudja hányszor leszek még képes rá. Ki tudja meddig lesz erőm hozzá.

Ujjaim reszketve nyúlnak a kristálypohárért, mikor visszaereszkedem a székre. Lábaim ellenkeznek, mozdulataim lassúak és kimértek. Mindig jobban kell koncentrálnom, miután hirtelen ilyen sokat használok fel a fényemből.

- Érted már miért vagyok itt? – alig érzem a harmatvízzel kevert manna ízét. Még mindig csak Moriel kétségbeesett fájdalma és dühe jár át. Annyi szenvedést zárt már magába, hogy képtelen tovább cipelni. Egyedül biztosan nem fog menni neki.

- Igen. El fogok bukni, ha nem segítesz – tekintete elidőzik ragyogó tollaimon, elűzve dühét. Nem marad más, csak a tiszta bú, ami átjárja szavait. Nem csukom össze teljesen szárnyaim, hogy vigaszt nyújtson neki a látványuk. Én vagyok a fény, ami világosban tartja őt. – Hát itt tartok – elfogadás és beletörődés. Az első lépés a gyógyulás felé.

- Igen, itt tartasz, Moriel. A dühöddel muszáj megküzdened, amíg a gyógyulásod tart, mert minél inkább teret adsz a számára, annál jobban pusztít téged – az erejéből fog táplálkozni, míg fel nem emészt mindent, ami azzá teszi őt, aki. Ha a sötétség minden fényt elpusztít benne, akkor elbukik. De ezt nem fogom hagyni. – Nem vagyok a parancsolód, segíteni jöttem, mégis azt kérem tőled, tedd meg amit mondok, a saját érdekedben! – szárnyaimról arcomra rebben tekintete, majd tovább a fekete tollra, amit ő hullajtott.

- Mit kell tennem? – megkönnyebbült, mosolyra húzódnak ajkaim. Lám egy több ezer éves harcos angyal is képes tanulni.

- Bármit, amit kérek és vita nélkül. El kell… el kell viselned, ha hozzád érek, és ha elborít a dühöd… akkor nem jöhetsz a közelembe – a végét elcsendesülve, kelletlenül teszem hozzá. Én szívesen mellette lennék akkor is. Szívesen megpróbálnám visszarántani még a mélyből is, de valószínűleg nem sikerülne. Felemésztene a sötétség, ami benne terjed. Ha a dühe átveszi az irányítást, kárt tehet bennem. Olyankor csak pusztítani akar majd, nem számít kit vagy mit. Tudom, hogy Jophiel okkal hozta a szabályokat, de ettől nem kell szeretnem őket. – Érted, Moriel? – kérdem egy mosollyal, ami nem teljesen őszinte ugyan, de mégis fényesebb, mint bármi az Árnyékperemen.

- Értem. Rendben van – hálásan hajtom meg fejemet előtte. Bölcs döntés. – Mondd csak, mi az ára a segítségednek? – értetlenül billentem oldalra fejemet. Nem tudom mire gondol. Én arra születtem, hogy más angyalokon segítsek. Ezért kaptam egy csodálatos, új élet lehetőségét a Teremtőtől. Nem tartozik nekem semmivel amiért a rám bízott feladatot végzem. – Te mit áldozol fel mindazért, hogy rajtam segíts? – szóval erre gondolt.

Halk, fáradt sóhajjal dőlök hátra, összébb csukva szárnyaimat. Elgondolkodva fürkészem a szigorú, mégis gyönyörű vonásokat. Komor. Szomorú. Magányos. Fáj ilyennek látnom egy ennyire csodálatos angyalt.

- Energiát veszítek. Sok energiát… és utána sokáig tart újra feltöltődnöm, de ne aggódj, én nem tudom elveszíteni a fényem, nem tudok elbukni – legalábbis Jophiel szerint nem volt még rá példa, hogy egy Fényes elbukott volna. – Elhalványulhatok, de aztán újra feltöltődőm, ha tudok pihenni a Fényudvarban.

Remélem eleget pihentem, mielőtt hozzád küldtem Moriel, mert tényleg én vagyok az egyetlen esélyed.

Közelgő bukásának bizonyítékát a ruhámba rejtem, hogy más ne láthassa meg. Hogy ő se láthassa többé. Nincs szüksége egy nyomasztó pallos jelenlétére a nyaka felett.

- Indulhatunk? – nem tudom hogyan zajlanak egy harcos angyal napjai, de a ruházatából ítélve nem békés itthoni olvasgatásra készült. Pedig a lelkének nagyobb szüksége lenne erre, mint pokollények mészárlására.

- Csak felderítésre megyünk. Bírni fogod? – bírnom kell. Már a tájat kémleli az ablakon át, nem néz rám. Teste még mindig feszült, ujjait olyan erővel szorítja ökölbe, hogy nézni is fájdalmas. Enyhítenem kell a szenvedésén.

Bőre túl hideg érintésem alatt. Remegve rántaná el tőlem kezét, de elkapom, mielőtt messzire húzódhatna. Türelmes mosolyom komor arcát kutatja.

- Miről beszéltünk az előbb? – kedvességem eléri őt a lassan fortyogó dühön túl. Aggasztó, hogy ilyen hirtelen és hevesen tér vissza. Ezt nem osztom vele, inkább az apró pogácsát csúsztatom hűvös tenyerére, amit engedelmesen kinyitott nekem. – Egyél kérlek, mielőtt elindulunk – sok öreg angyal megfeledkezik az étkezés fontosságáról, a tekintete alapján ő közéjük tartozik. Sokféle képen kapcsolatba kerülhetünk a mannával, de ez a leghatékonyabb módja. – A manna egy fontos táplálék a gyengélkedő angyaloknak, Moriel. Enned és innod kell rendesen, mert feltölt erővel – elégedetten figyelem, ahogy a második apró kis pogácsába is beleharap. Boldog mosollyal biccentek.

Egy újabb lépést tett a gyógyulás felé.

oOoOo

Kimerülten, remegő ujjakkal kapaszkodok az engem támogató harcos karjába. Szárnyaim erőtlenül súrolják a poros talajt, lábaim azzal fenyegetnek, hogy hamarosan cserben hagynak. Daniol kedves szavakat súgva karolja át derekamat, amiért csak egy mosolyt tudok hálaképp felajánlani.

A felderítés többet kivett belőlem, mint vártam. Bár Moriel a legnagyobb, a többi angyal is hatalmas. Az ő szárnycsapásaik erőteljesebbek, az izmaik kitartóbbak. Bármennyire is szeretek repülni, amit én csinálok az öröm kedvéért, nem fogható ehhez az erőltetett iramhoz. És ha ez nem lett volna elég, folyamatosan éreztem a sötétséget. A nyomasztó, tompa lüktetést koponyám peremén. Bárhová is vezetett minket Moriel, nem tudtam magam mögött hagyni. Ezek nem démonok vagy pokollények voltak, hanem az Árnyékperem saját, fojtogató lüktetése.

Már értem miért éheznek ennyire a fényre az itt élő harcosok. Összeszorult torokkal pillantok az égre, ahol távolodó alakjuk is még vissza-vissza tekint rám. Mindannyian csodálatos angyalok, akik képtelenek voltak levenni rólam a tekintetüket. Mintha éhezők lennének, akik egy csodálatos lakomában gyönyörködnek. Beszélnem kell Jophiellel. Ha a Fényesek nem is jöhetnek ide, a harcosoknak lehetőséget kell adnunk, hogy találkozhassanak velünk. Reményt és örömet kell hoznunk a kietlen életükbe, vagy Moriel ösvényére fognak lépni.

Ha kell, én magam jövök ide újra és újra, de nem fogom magukra hagyni ezeket az angyalokat.

- Nem kellett volna ennyire hosszú felderítésre menni vele, uram – Daniol mély hangja billent ki bágyadt elmélkedésemből. Aggodalom szorítja össze torkomat. Nem lenne szabadellent mondania a parancsnokának. Miattam nem. – Nézz rá, ő fizikailag nem olyan erős, a szárnyai is sokkal kisebbek – Moriel tudta ezt, mikor elindultunk, de nem tehetett mást. Egy teher vagyok, de ez a teher fogja őt a fényben tartani.

Mielőtt vitába keveredhetnének, halkan megkérem Daniolt, hogy kísérjen be a házba. Ő készségesen, őszinte mosollyal tesz eleget ennek. Haja sötét, akár a toll, ami a zsebemben lapul, de szemei annyira világoskékek, hogy már szinte fehérnek tűnnek. Az alkata igazi harcoshoz méltó, bár ő is csupán Moriel álláig ér.

- Elior, jobb, ha lepihensz most – vendéglátómtól csupán ennyire telik. Egy irritált mormogásra a hátunk mögött. Sajnálom, ha gondot okozok, de nem fogom hagyni, h9ogy elbukjak csak azért, mert kényelmetlen a jelenlétem.

Hálás mosollyal köszönöm meg Daniolnak a kristálypoharat, miután besegített az ágyba. Szárnyaim fáradtan terülnek el mellettem a halványlila takarón. Váltok még vele néhány csendes szót, mielőtt útjára bocsájtanám. Morielt láthatóan feszélyezi a jelenléte, bár nem értem igazán, hogy miért. Talán a nehezen kontrollálható dühe miatt mindenki feszélyezi őt.

- Sajnos tényleg nem vagyok hozzászokva, de majd belejövök, ne aggódj értem Moriel – a másik gyengeségemről nem ejtek szót. Egyelőre nem. Jophiel nem szereti, ha kívülálló angyalok tudomást szereznek a Fényesek gyengeségéről. Gyengeségről, ami egy ilyen helyen még hasznos is lehet, még ha nekünk szenvedést is okoz.

- Nem aggódom – mosolyomra csak egy kifejezéstelen maszk a válasza. Bosszantó, makacs harcos. – Muszáj ezekre elkísérned, tudom. És Mihály nem mondta volna neked, ha nem tudná, hogy képes vagy rá – ebben nem lennék ennyire biztos. Mihály azért mondta, hogy veled kell mennem, mert nincs más választásunk. Csak így menthetlek meg a sötétségtől. Kétlem, hogy az arkangyalt az én sorsom igazán érdekelné. – Kérsz mannát? – meglepetten pillantok a tányérra, amit felém nyújt. Figyelmessége szokatlan, de üdítő előre lépés.

- Csak ha te is velem eszel – mosolyogva húzom össze szárnyaimat, hogy legyen hely számára az ágy szélén. Egy pillanatig tétovázik ugyan, de leereszkedik mellém, kényesen ügyelve rá, hogy ne érjen tollaimhoz, és én se az övéhez.

Kezdj el barátkozni a gondolattal, Moriel.

Egy apró kis pogácsát emelek szájához. Az étel éppen csak hozzáér ajkaihoz, ő elfordítja tőlem arcát. Fáradt, de türelmes mosollyal simítok végig túlságosan hűvös bőrén. Bármilyen kegyetlen harcos is legyen, ebben a pillanatban annyira sebezhető.

- Nem… nem vagyok hozzászokva ehhez… - bizonytalan szavai elmélyítik mosolyomat.

- A gyengédséghez? Tudom – a harcosok élete nem erről szól. Ők a teremtésük óta szenvedéssel és sötétséggel vannak körülvéve. De ez nem azt jelenti, hogy ne láthatnák meg az örömöt és a fényt a világban. – De muszáj átadnod magad mások törődésének, befogadni a szeretetet, mert ez Isten fénye, Moriel. Fel foglak tölteni ezzel, de neked be kell tudnod fogadni ezt – mintha nem jutnának el hozzá a szavaim. Rám sem pillantva feláll, és távolodik néhány lépést az ágytól. Egy óriás hozzám képest.

- Így még sosem érintett meg senki. Furcsa… - nem minden új dolog rossz, ezt meg kell értenie. Az érintésem furcsább, mint bármelyik másik angyalé. Akkor is ezt érezné, ha a gondoskodás az élete része lenne. Mégis, meg kell tanulnia elfogadni, hogy segíteni tudjak neki.

Hogy megmenthessem a sötétségtől.

- Gyere Moriel… - gyöngéden ejtem ki nevét, átitatva Teremtőnk szeretetével. Szárnyaim ragyogva tárulnak szét mögöttem, erőm fénnyel és melegséggel tölti meg a szobát. Orgonavirág tekintete tollaimon időzik, majd felé nyújtott ujjaimra siklik, végül arcomon állapodik meg.

De még mindig képtelen megmozdulni. Végül én teszem meg helyette.

Remegő lábakkal állok fel, de kitartok. Ő nem ajánl segítséget és nem szól, csak figyel. Minden mozdulatot, minden fényszikrát, az erőm minden rezdülését elraktározza. Valós vagyok, ő mégis látomásként kezel engem. Ragyogó délibábnak hisz a sötét sivatagban, ahol a lelke bolyong.  

Lépteim hangtalanul visznek hozzá. Kezei felemelkednek, de ujjai megtorpannak kitárt szárnyaim előtt. Zavar és vágyakozás ragyog szemeiben. Gyengéden fonom ujjaim csuklójára, magasra emelem szárnyaimat, és óvatos mozdulattal vezetem kezét az arany fénnyel ragyogó tollakhoz. Megborzongok érintésétől, de hagyom, hogy elbűvölten simítsa végig az egyik széles evezőtollat. Keveseknek engedtem, hogy megérintsék, de érzem, hogy neki mindenkinél jobban szüksége van rá. A bőre hűvös, még az én erőm sem képes felmelegíteni. Csodálattal emeli arcához aranyporral borított ujjait. Az ablakból beszökő napsugarak még ragyogóbbá tesznek mindent. Mintha egy lehet vékony, kristályokból szőtt kesztyűt viselne. Lábujjhegyre állva csúsztatok egy pogácsát tenyerére. A por egy része azonnal átragad rá, csillámló fényt adva halvány derengéséhez.

- Egyél, Moriel – ismét zavar villan tekintetében. Ezért sóhajtva ismét felnyújtózom hozzá, és én magam érintem szájához a pogácsát. Engedelmesen kinyílnak ajkai, egy pillanatra ujjaimhoz érve, ahogy elfogadja az ételt. Szemei felragyognak, a merevség enyhül testében. – Gyere – magammal vonom az ágyra. A tálcát visszarakom az ölébe, miközben mellé telepedek. Szárnyam vége az övéhez ér, amitől mindketten összerezzenünk. Elhúzza, tekintete kitisztul, de legalább nem menekül ismét.

- Mi volt ez az egész? – mély hangja rekedt, ujjai között egy újabb arannyal bevont pogácsa csillog. Ajkaihoz emeli, de az utolsó pillanatban megtorpan. Ismét sóhajtok, és én csempészem be szájába a mannapogácsát. Ellenkezés nélkül rágja meg, és nyeli le. Helyes.

- Kis rásegítés, hogy lentebb ereszd a lelked köré vont falakat – megérintem kezét, amiről már szinte teljesen eltűnt a csillogás. – A fénypor egy ajándék, amit kevesen ízlelhetnek meg. Nem ment meg a bukástól, de erőt ad, hogy harcolhass ellene – az én erőmet adja. Minél többet termelnek a szárnyaim, annál hamarabb kimerülök. – Segít meglátni azt, ami rád vár, ha visszatérsz a helyes útra.

Remélem te is láttál valamit, Moriel. Szótlanul meredünk egymásra. Tekintete összefonódik az enyémmel, de képtelen vagyok kitalálni, hogy mi járhat a fejében. Egy Kortalan harcos elméje sötét útvesztő lehet, tele szörnyekkel, amik elpusztítanak.

- Még mindig küzdesz az ellen, ami megmenthet – felelem komoran, ismét ujjaim közé véve egyet a mannából átitatott ételből, de ezúttal én fogyasztom el. Halkan felsóhajtok, ahogy kimerült testem hálásan megborzong a tápláló falattól. – El kell fogadnod tőlem mindent, amit nyújtok – emlékeztetem csendesen, a következő kis süteményt neki szánva. – Legyen az tanács, gondoskodás vagy érintés – tenyeremet az arcára simítom. Teste ismét megfeszül, de néhány pillanat múlva képes valamennyire ellazulni. Kezdetnek nem rossz. – Én vagyok a közvetítő, ami segít újra megérezned a szeretetet és azon keresztül Isten gondoskodását – elengedem őt, amitől láthatóan megkönnyebbül.

- Az Árnyékperemre nem igazán jut el a Teremtőnk fénye – magától kezd enni, most én vagyok, aki mozdulatlanságba dermed. – Mintha megfeledkezett volna azokról, akik érte küzdenek – bennem reked a levegő, szárnyaim feszülten rezzennek meg.

- Tévedsz, Moriel – hangom határozott, mosolyom helyét komoly vonások vették át. Láthatóan meglepi a hirtelen változás. – Ő sosem feledkezik meg senkiről – feltérdelek az ágyon, hogy egy magasságba kerüljön arcunk. – Az ő szeretete itt is elér titeket, csupán elvesztetted a képességet, hogy észrevedd – közel hajolok hozzá, szárnyaim segítségével őrizve meg egyensúlyomat. Tekintetem az ibolya szemekbe fúrom.

- Nehéz észrevenni a szépséget, ha halál és kegyetlen pusztítás vesz körbe – hangja hűvössé válik, tekintetében ismét feltámad a harag fagyos vihara. – Nincs semmi szép abban, ha démonok vére borítja a tested, és pokolból szökött lények százai torkát vágod át a csatatéren – megremegek dühétől, de állom pillantását.

- Elég! – tenyeremet a szájára csúsztatom, hogy elhallgattassam. Dühe még hevesebbé válik, szárnyaim fényes izzással válaszolnak rá. – Elhiszem, hogy az Árnyékperemen nehéz érezni a fényt, de nem lehetetlen. Jobban kell küzdenetek érte, mint bárki másnak, de te már feladtad, Moriel – szemrehányóan, hangomban mérhetetlen csalódottsággal és szomorúsággal vágom arcába az őszinte szavakat. – Most arra kérlek, ragadd újra kézbe a kardodat, és harcolj – szárnyaimat magunk köré vonom, kizárva a természetes fényt. Nincs más, csak a ragyogásom. Az arany tündöklés, ami ott ragyog az ő szemeiben is. – Harcolj, de ezúttal saját magadért – hosszú pillanatokig maradunk így. Az idő egy végtelennek tűnő, arany színű spiráljába zárva.

Végül dühét legyőzve lassan bólint.

Kimerült mosollyal ereszkedem vissza sarkaimra, szárnyaimat lassan magam mögé vonva, kezemet elhúzva ajkai elől. Remegve nyúlok egy mannapogácsáért, de az kicsúszik ujjaim közül. Ajkaimat összeszorítva nyúlok ismét érte, de egy másik kéz megelőz. Döbbenten fogadom el az ajkamhoz tartott ételt, örömtől csillogó szemekkel nézve fel Moriel kifürkészhetetlen arcára.

- Mi volt, ami utoljára boldoggá tett? – kérdve pillant rám, felváltva osztva a pogácsákat magának és nekem. – Mikor érezted utoljára, hogy a világ nem csak sötétség és pusztítás? Hogy Isten szeretete átölel téged – kedves türelemmel várom, míg emlékei között kutat. Mélyre kell ásnia, és ez aggasztó. Már félek, hogy semmire sem fog akadni, mikor végre megszólal.

- Amikor hárfáztam – egy pillanatnyi döbbenet után felragyog arcom. Nem sejtettem, hogy egy hozzá hasonló harcos ért a művészet bármely formájához, de örömteljes meglepetés.

- Mikor játszottál rajta legutóbb? – fájdalmasan hosszúra nyúlik a csend, végül lassan megrázza fejét. Néhány elszabadult ezüst hajszál lustán követi mozgását. Szívem összefacsarodik elveszett tekintetétől.

- Nem tudom – megérintem ujjait, amik a már üres tálcát szorítják túl nagy erővel. Vigasztaló mosollyal simogatom kézfejét. Tekintete kezeinkre rebben, majd arcomra. Engedi, hogy a fényem elérje őt.

- Játszanál nekem? – kérdésem meglepi, de nem utasítja el azonnal. Gondolataiba merülve ül mellettem, végül apró biccentéssel vet véget a néma mozdulatlanságnak.

Kisegít az ágyból, és felajánlja karját. Hálás mosollyal fogadom el támogatását, és engedem, hogy átkísérjen egy másik szobába. A ház nagyobb, mint amit eddig láttam belőle. Kellemes látvány a szemnek és a léleknek egyaránt. A falakon lógó festmények között sok ismerőst látok. Fényesek munkái, és sokak készültekor én is jelen voltam. Lágy mosollyal időzik el tekintetem egy hatalmas barackfáról készült kép láttán. Rózsaszín virágainak illatát most is az orromban érzem. Számtalan napot töltöttem ez alatt az óriás alatt a fűben heverészve.

A szoba ahová vezet egy tágas puha, fehér és halványlila bársonnyal borított bútorokkal, könyvespolcokkal teli csodálatos menedék. Ragyogva fordulok körbe befogadva a művészet ennyi ágát. Verseskötetek és regények. A legcsodálatosabb, legkülönlegesebb festmények a falon, és hangszerek. Mind közül azonnal kitűnik egy hatalmas, gyönyörűen megmunkált hófehér hárfa. Húrjain megcsillan az ablakokon beszökő napfény. Ez a hely maga a szépség, de a levegő áporodott, mintha hosszú ideje nem járt volna itt senki.

Valószínűleg így is van.

Moriel egy díványhoz kísér, amire leheveredhetek. Szárnyaim erőtlenül lógnak, szemeimet le kell hunynom egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Túl sokat használtam ma a fényemből, amit a hosszú repülés és a helyből áradó sötétség sem tett könnyebbé. Megfontoltabbnak kell lennem.

Halk hárfa szó késztet rá, hogy felnyissam szemeimet.

https://www.youtube.com/watch?v=KRW2yWh-R70&list=RDKRW2yWh-R70&start_radio=1

Elszorult torokkal figyelem, ahogy az erős ujjak csodálatos dallamot csalnak elő a húrokból. Egy kéz, ami pusztításhoz szokott, mégis képes gyönyörűséget alkotni. Egy lélek, ami a zenén keresztül osztja meg a világgal a fájdalmát. Mellkasom fáj, szemeimet marják elfojtott könnyeim. Megérdemelné a fényt és boldogságot, ami után vágyódik. Megérdemelné a nyugalmat és a békét.

Annyira sajnálom, Moriel.

Mikor az utolsó hang is elhal, nem marad más, csak szomorúság. Gyönyörű szomorúság. A Fényudvarban sosem hallottam még ehhez fokhatót. Ezek az érzelmek ott idegennek számítanak. Ettől próbál minket óvni Jophiel.

De miért nem egyenlően oszlik el a fájdalom minden angyal között?

- Moriel… - ejtem ki halkan a nevét, mire lassan felém fordítja arcát. Tekintete tele van szomorúsággal, gyásszal, haraggal. – Mi indított el a sötétségbe vezető úton? – teszem fel a fájdalmas kérdést. Visszafordul a hárfa felé, gyengéden pengetve meg néhány húrt.

- Ha valaki egész életében démonokkal harcol, könnyedén maga is azzá válhat – mély hangját a hárfa lágy dallama tölti meg érzelmekkel. – Túl sok halhatatlan élet ért véget körülöttem – megdörzsölöm száraz, viszkető szemeimet. Szívem megszakad az elesett harcosokért. – És túl sok sötét, kegyetlen életnek vetettem véget én magam.

- És ez lassan megfertőzte a lelkedet – suttogom megértően. Ennyi fájdalom és kegyetlenkedés mellett csodálom, hogy nem bukik el több harcos. De ő különleges. Ő erős. Így a sötétség is erősebb benne. – Játssz még nekem – kérem reszketeg mosollyal. Ő nem szól semmit, de ujjai egy új dallamba kezdenek.

Lehunyom szemeimet, és átadom magam a Moriel szívét átjáró szomorúságnak.

oOoOo

A mellkasomba nyilalló éles fájdalom térít magamhoz. Nyögve görnyedek össze az ágyamban, ahová nem tudom mikor és hogyan kerültem vissza. Ujjaim rémülten markolnak tunikám puha anyagába, homályos tekintetem az ablak felé rebben. Sötétség. Már éjszaka van. Émelyegve hunyom le szemeimet, fejemet forgatva. Újra bőrömön érzem a tüzes ostor fájdalmát.

Nyugat.

- Moriel! – kiáltom amennyire csak hangosan tudom. Torkom száraz, szárnyaim erőtlenül hevernek az ágyon. Még kétszer kell elismételnem nevét, mire megjelenik az ajtómban. Kezében ezüstösen csillan egy hosszú penge. Két pillantással felméri a szobát, de mivel nem látja veszélynek nyomát, lentebb ereszti fegyverét.

- Mi a baj, Elior? – hangjában nincs igazi aggodalom, inkább csak feszültség. Idegesíti, hogy felzavartam őt. Azt hiszi egy nyugtalan álom miatt hívtam ide. De nem. Ez annál több.

- Küldj katonákat a hegy nyugati lábához! – sóhajtom halkan. Szemöldökét ráncolva ereszti még lentebb kardját. A rideg fém már a padlót karcolja. Szólásra nyitja a száját, de ebben a pillanatban angyali kürtök hangja szeli át az éjszakát. Az ablak felé kapja tekintetét, ismét felemelve fegyverét.

Egy hosszú pillantást vet rám, mielőtt az ajtó felé sietne.

- Moriel! – megtorpan, de nem néz hátra rám. – Ne menj… most ne – távol kell maradnia a küzdelemtől. A lelkének gyógyulásra és fényre van szüksége, nem még több rideg pusztításra. Időt kell adnia magának.

De erre a lépésre még nem áll készen.

Fájdalmas szívvel figyelem, ahogy elhagyja a szobát, hogy egy újabb darabot veszítsen el a lelkéből.

Lehunyt szemmel hallgatom a kertet belengő halk lantszót, amit Mirel csodálatos éneke kísér. Hangja a nap melegével együtt simogatja bőröm, a belőle áradó béke gyógyír sajgó lelkemre. A legutóbbi utazásom nyomai még mindig apró repedések bennem, de nem bánom. Egy újabb angyalt menthettem meg a bukástól, így ő tovább óvhatja a halandó lelkeket.

Szárnyaim szétterülnek mellettem a puha fűben, frissen nyílt százszorszépek illata öleli körbe testemet. Ajkaimon boldog mosollyal engedem, hogy átjárjon az erő, ami az egész otthonomat átitatja. Nem tudom meddig fekszem így, csupán arra eszmélek, hogy a puha szellőt erőteljes szárnyak keltette fuvallat váltja fel. Ezeknek a szárnyaknak a hangját bármikor megismerném.

Mire leszáll mellém, már én is állok. A lantszó és az ének elhallgat, helyét átveszi az izgatott, örömteli suttogás. Testvéreim is körénk gyűlnek, boldogsággal üdvözölve a gyönyörű arkangyalt. Magasabb nálunk, szárnyaival képes lenne többünket körbe ölelni, mégis finom gyöngédség árad belőle. A végtelen hatalom mellett. Haja hosszú, barna hullámokban omlik hátára, kék szemei szeretettel ragyognak ránk. Mégis valami tompábbá teszi a ragyogását. Aggodalom csillan tekintetében, mikor felém fordul.

- Jophiel arkangyal – hajtom meg előtte fejemet, ő pedig anyai szeretettel érinti meg arcomat. Bőre meleg a hatalomtól, ami minden sejtjét átjárja. Mindig is csodáltam ezt a kettősséget.

- Elior – hangja olyan, mintha egy tökéletes hárfa húrjait pengetnénk. A harmónia és béke hangja. – Szebben ragyogsz, mint mikor utoljára láttalak – ez nem csoda, hiszen akkor a legutóbbi feladatomról kísért vissza a Fényudvarba. Olyankor mindig fakóbb a fényem, és még mindig nem sikerült teljesen visszanyernem.

- A testvéreim jól gondoskodnak rólam – felelem a körülöttünk álló angyalokra pillantva. – Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar visszatérsz – őszinte zavarral fordítom vissza rá tekintetemet. Korábban azt mondta, egy arkangyal testvérével találkozik, az pedig mindig hosszú idő szokott lenni. Sokukkal ritkán látják egymást, így kihasználják az időt. Jophiel nem szívesen hagyja el a Fényudvart, más arkangyalok pedig nem igazán látogatják meg őt. Az okát sosem kérdeztem, az arkangyalok ügyei nem ránk tartoznak.

- Sétálj velem, Elior – torkom összeszorul kérésétől. A szemeiben ülő aggodalom nem illik hozzá. Lassan bólintok, és oldalán elindulok a kertben. Testvéreim szétszélednek, megértve, hogy ez csak kettőnkre tartozik.

Léptei nyomán apró százszorszépek nyílnak a zöld fű között. Színes lepkék szegődnek társként mellénk, a levegő megtelik édes nektár illatával. Nem szólok, csak várok, hogy készen álljon, közben kiélvezve a belőle áradó erőt és életet.

- Sajnálom, hogy ilyen hamar, de ismét feladatom van a számodra – értetlenül torpanok meg, ő tesz még néhány lépést, mielőtt visszafordulna felém.

- Még nem épültem fel a korábbiból – őszinte döbbenettel eresztem lentebb szárnyaim, hogy a repülőtollak vége a füvet súrolja. A természet érintése segít nyugodtnak maradnom.

- Tudom, és más esetben nem is engedném, hogy idő előtt elhagyd a fénykertet – még akkor sem volt hajlandó rá, mikor én magam kértem. Mikor tudtam, hogy valaki a segítségemre szorul. Jophiel óv minket, még ha ez más angyalok bukásához is vezet. – De most Mihály kért segítséget tőlem – elcsendesülve nyelem le kikívánkozó szavaim. Ebben az esetben semmit sem érne ellenkezésem.

Mihály és ő túl közel állnak egymáshoz. Egyetlen Fényes kedvéért sem utasítaná vissza az ő kérését.

- Mikor érkezik az angyal, akin segítenem kell? – beletörődve sóhajtok fel. Megteszem, amit várnak tőlem, bármibe is kerüljön. Nem akárkiről lehet szó, ha Mihály maga kért segítséget az érdekében.

- Moriel nem hagyhatja el az Árnyékperemet – szemeim hatalmasra nyílnak, riadtan fordulva a gonosszal átitatott vidék felé. – Az ereje nélkülözhetetlen, ezért neked kell odamenned – szavai jeges félelmet keltenek lelkemben. Szárnyaim esetlenül roskadnak a fűre, rémülten kitatom pillantását, kiutat keresve.

- Én nem mehetek oda – fejemet rázva hátrálok egy lépést. – Egyetlen Fényes sem mehet oda – ezt mindannyian jól tudjuk. Ha el is hagyjuk a Fényudvart, a Mennyek birodalmának egy másik részére repülünk. A Lélekhídon soha nem kelhetünk át. – Az a hely…

- Elior! – elnémulok erőteljes hangjától. Az anyai szeretetnek is vannak korlátai, ha egy arkangyalról van szó. – Ne feledkezz meg róla, hogy kivel beszélsz! – közelebb lép hozzám, ereje heves széllökést kelt körülöttünk. A lepkék szétrebbennek, menedéket keresve a virágok között. Kihúzom magam, szárnyaimat szorosan a hátamhoz húzva szegem fel államat, még ha belül legszívesebben menekülnék is. Helyeslően biccent, miközben ismét elindul. Szótlanul követem őt. – Az Árnyékperem ijesztő helynek tűnhet, és kétségtelen, hogy veszélyes, főleg számotokra, de ha valaki képes segíteni Morielen, az te vagy – de milyen áron? Képes leszek ugyanaz maradni azok után, amiket ott látok majd? Nem lehetek gyáva. Nem kérdőjelezhetem meg az arkangyalok döntését. Nem helyezhetem magam mások elé.

Erről nem szabad megfeledkeznem.

- Mikor kell indulnom? – sóhajtom készségesen, mire Jophiel kitárja hatalmas szárnyait. Torkom összeszorul, mert pontosan tudom, hogy mit fog felelni.

Most először nem vágyom elhagyni a Fényudvart.

oOoOo

Félelemet egy vastag függöny mögé rejtve követem arkangyalomat. A Lélekhidat már jó ideje magunk mögött hagytuk, azóta egy szívfájdítóan üres, élettelen világ bontakozik ki alattunk. Minden egyes szárnycsapással egyre jobban érzem a sötétség jeges érintését. Ujjaim elhűlnek, bőröm már most imát rebeg a napsugarak érintéséért. Ki tudja mikor látom újra az éltető fényt.

Jophiel hirtelen meredeken felfelé indul, én pedig követem őt. Csak akkor látom meg a ködbe vesző sziklafalat, mikor szárnyam hegye a hideg sziklát érinti. Figyelmesebbnek kell lennem, ha nem akarok megsérülni. Ez nem a Fényudvar. Itt minden lépésemet veszély kíséri. Hiába emelkedünk, a nap nem bújik elő, és a köd is éppen csak annyira oszlik el, hogy kivehessem a kirajzolódó épületek vonalait. Hosszú, egybe épített otthonok a katonák számára, kisebb és nagyobb külön álló házak a magasabb rangú angyaloknak. Minden szürke és élettelen.

Mintha én lennék az egyetlen ragyogó fénypont ezen a helyen.

Katonák százainak tekintete szegeződik ránt a földről. Angyalok térnek ki az utunkból, a legközelebb repülők arcán döbbenetet és csodálatot látok. Még a gyakorlatozó harcosok is leengedik fegyvereiket, hogy elnyílt ajkakkal kövessék röptünket. Megértem, Jophiel gyönyörű arkangyal.

Szárnyaink port kavarnak, ahogy leereszkedünk egy nagyobb ház udvarán. Jól tettem, hogy bőrcsizmát húztam, mielőtt elindultunk. Azt nem akarom a talpammal érezni, ami ebben a földben rejlik.

Éppen csak összecsukom szárnyaim, mikor egy másik angyal csatlakozik hozzánk. Egy hatalmas angyal, akinek erejétől remeg a levegő. Néma csodálattal térdelek le a férfi előtt, aki szinte hangtalanul ér földet. Ő nem hasonlítható a légies és könnyed Jophielhez. Ő egy harcos, aki arra teremtetett, hogy megóvja a Mennyeket. Hálás vagyok neki, amiért védi az otthonomat, de most már csodálom is őt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire különleges.

- Mihály arkangyal – hajtom meg fejemet is tiszteletteljesen.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk, Elior – hangja mély és erőteljes, mint egy kardcsapás. Szinte megszédülök tőle. – Jophiel gyakran dicsért téged – mosolyogva pillantok föl rá, ő pedig int, hogy felállhatok. Egy óriás hozzám képest. Már látom a róla szóló történetek mögött rejlő valóságot. – Remélem nem volt túlzás a szavaiban – bizonytalanságomat egy újabb mosoly mögé rejtve hajtom meg ismét fejemet.

- Mindent meg fogok tenni, hogy segítsek a harcosodon – egyetlen angyal bukását sem fogom tétlenül nézni. Nem engedem, hogy a félelem, megbénítson. Nem engedem, hogy a sötétség elérjen, még ha ezen a helyen mindent átitat is.

- Mihály – hátrébb lépek, hogy ne zavarjam őket. – Te is tudod, milyen veszélyes ez a hely a Fényes Angyalok számára – Jophiel hangja sokkal élesebb, mint bármikor korábban. Meglepve bámulom szorosan összezárt szárnyait. – Tudod, hogy miért nem szoktam ide engedni őket.

- Nem fog baja esni – életemben először nem tudok hinni egy arkangyalnak.

Mielőtt Jophiel válaszolna, egy újabb érkező kavarja fel körülöttünk a port. Erőteljes szárnycsapásai vihart kavarnak, arcomat ruhám ujjával takarva próbálok védekezni ellene. Hunyorogva próbálom kivenni az érkező alakját. de amit látok, az csak képzelgés lehet. Döbbenten eresztem le karomat, szemeimet le sem véve a hatalmas szárnyakról. A szárnyakról, amiket lehetetlenül sok elszürkült toll tarkít. Megrökönyödve pislogok párat, de a látvány nem változik.

Ez nem lehetséges.

Senki sem járhat ennyire közel a bukáshoz.

Nagyot nyelve veszem szemügyre az angyalt, mikor szárnyai összecsukódnak, nem vonva el minden figyelmemet tovább. Magas, majdnem annyira, mint Jophiel. Vállai szélesek, sötét, fekete vértől csatakos ruhája nedvesen feszül izmaira. Vérfoltos ezüst páncélja gyönyörűen megmunkált darab, a benne ragyogó lila kövek pedig ugyanazt az árnyalatot viselik, mint tekintete. Szoros fonatából kiszökött néhány ezüst szál a harc hevében, de még így is lélegzetelállító. Kétségtelen, hogy ő egy harcos. Egy igazán jó harcos. Még arca éles vonásaival és hűvös tekintetével is megkapó.

Némán figyelem, ahogy köszönti a két arkangyalt, engem szinte teljesen levegőnek nézve. Egyetlen hosszú, rideg pillantáson kívül eddig nem méltatott másra. És ez csak akkor változik, mikor Mihály bemutat neki. Kelletlenül fordítja felém tekintetét, érthetetlen ellenszenvvel pillantva végig rajtam.

- Nem szorulok segítségre – meglepetten sandítok a mellettünk álló Mirályra. Még pimaszabb az arkangyalával, mint én. Bátor. Vagy ostoba.

- Elior veled marad, míg a tollaid fel nem öltik régi színüket – az arkangyal teljesen figyelmen kívül hagyja harcosa morgását. – A házadban él, és mindenhová elkísér a csatákon kívül. A felderítésekre is – teszi hozzá, amint Moriel szólásra nyitná ajkait. – Ő egy Fényes, ezt végig tartsd észben. Tedd meg amire kér, és engedd, hogy segítsen – határozott utasításai úgy kötnek össze ezzel a marcona angyallal, mint egy láthatatlan mágikus kötél. És ez nem jó.

Nem tudok kényszerből segíteni annak, aki nem akarja, hogy megmentsék.

Johphiel búcsúként gyengéden tenyerei közé fogja arcomat, és ajkait puhán a homlokomhoz érinti. Elsuttogott szavai forrón ölelnek körbe még akkor is, mikor Mihállyal a magasba emelkednek. Elszorult torokkal figyelem távolodó alakjukat, és csak akkor fordulok Moriel felé, mikor teljesen eltűnnek a ködben.

Tétovázom néhány pillanatig, végül halvány mosollyal meghajtom felé fejemet.

- Köszönöm, hogy az otthonodba fogadsz.

- Nem igazán volt más választásom – feleli hűvösen, és elindul az épület felé. Fintorogva forgatom meg szemeimet, mielőtt követném. Kiállhatatlan öreg angyal, aki azt hiszi egyedül mindent megoldhat.

Igazán remek társaság.

Szomorúan figyelem szürke tollait, miközben mögötte lépkedek. A ház belsőjéből keveset fogok fel, csupán annyit, hogy nagyon ízlésesen, és meglepően színesen berendezett hely. Őszintén nem néztem volna ki belőle.

- Mióta tart? – kérdem csendesen. Ujjaim bizseregnek, hogy megérintsék a fájdalmasan szürke tollakat, de az túl nagy tiszteletlenség lenne. Félek hamarabb vágná le a karomat, mint hogy bocsánatot kérhetnék.

- Évtizedek óta – feleli színtelen hangon, hátra sem pillantva.

- Miért nem kértél hamarabb segítséget? – értetlenül csóválom meg fejemet, és majdnem beleütközöm, mikor hirtelen megáll.

Szárnyaimat szélesebbre tárva őrzöm meg egyensúlyomat. Ő már felém fordulva, mellkasa előtt összefont karokkal figyeli ügyetlenkedésemet. Tekintete elidőzik arany tollaimon, mielőtt tetőtől-talpig végig mérne. Kényelmelenül hátrálok egy lépést.

- Nem én kértem segítséget – ezt már hallottam. Értetlen pillantással fürkészem arcát. Miért ellenkezik ennyire makacsul? Nem gondolhatja, hogy egyedül képes visszatérni a peremről. Ahhoz már túl messze jár.

- Miért?

- Mert nincs szükségem rá – feszült fújtatással csapok egyet szárnyaimmal. Ekkora ostobaságot.

- Talán szándékosan akarsz elbukni? – tekintetünk összeforr. Orgonavirágot idéző szemei mérhetetlenül kimerültek. Túl hűvösek és kegyetlenek. Egyetlen angyal szeme sem lehet ilyen. Mi mindent élhetett át, hogy ilyenné vált? Elszorult torokkal eresztem le vállaimat, és bizonytalanul lépek egyet felé. – Ha nem engeded, nem fogok tudni segíteni. Az erőm nem így működik – ellágyult hanggal billentem oldalra fejemet. Engednie kell, hogy segítsek. Bárki is legyen ez az angyal, Mihálynak fontos.

Tehát az egész világnak fontos.

- A bal oldali ajtó vezet a szobádba – közli ridegen, mielőtt hátat fordítva eltűnne egy másik ajtó mögött. Csalódottan sóhajtok fel, és engedek utat a remegésnek, amit érkezésem óta visszatartottam. Reszketve szívom be a levegőt, legyűrve az émelygést, amit a pokollények vérének maró illata keltett bennem.

Nem tudom meddig bírom ezen a helyen.

- Nem azért kerestem ön fel, hogy ilyen egyszerûen távozásra intsen – feleli kiegyenesedve.

Arcom elmúlt századok által faragott márvány maszk, mirõl semmit sem képes kiolvasni, bármennyire óhajtja. Elárulja tekintete, mi kérdõn fürkész végig, majd, szinte esdeklõn kutat emberségem után. Tán könnyebb lenne lelke, ha felfedezne efféle érzelmeket? A tényeken egyáltalán nem változtatnának. Kastélyom foglyai, akárcsak önnön magam.

Nem maradt bensõmben más, mint régmúlt valóm fakuló árnya, sûrû, szinte már kézzel tapintható, ép ésszel fel nem fogható melankólia. Élek, mégis halott vagyok. Húsbörtönbe zárt, kárhozott lélek, ki nem él a jelennek avagy hazug jövõnek, kizárólagosan múltjának, mélyre süllyedve annak édenjében. Elveszett minden, miért az élet ezen képzetet fenn kellett tartanom. Magával ragadta szerelmem a sírba, s onnan nincs a világnak oly’ szülötte, ki visszahozhatná.

Szóra nyílnak ajkai, ám hang egyáltalán nem tör fel torka mélyérõl. Lesüti tekintet,  sietve távozik. Magamra hagy gondolataimmal, mik nem szólnak másról, mint az elveszett szerelem fájdalmáról, a gyász mindent elsöprõ kínjáról. Vajh’ más lény lennék, ha Õ élne? Nekem kellett volna odavesznem, hisz annyival több, ezerszeresen jobb lény volt nálam. Mégis, emlékének fenntartása ezen világon csakis úgy lehetséges, ha magam ezen oldalon hirdetem létezését, s míg a föld el nem pusztul, feladatom ellátom. S majd akkor csatlakozom hozzá a túlvilágon. Bár megtehetném, itt, most… Óhh, Victorya…

Perceknek tûnõ órák múltán sikerül elszakítanom magam portréjától. Szívem, bármennyire is lehetetlennek tetszik, újra megszakad, amint eszembe jut a márványfehér bõr, mit édes vérének rubint cseppjei szennyeztek össze. A lágy anyagból készült, elefántcsontszín esküvõi ruha, csuklórészén szétszabdalva. A kín, mit az nyújtott, mikor karjaimba emeltem törékeny testét, miután nem sikerült megmentenem. A napok, miket mozdulatlanul, arcát simogatva, könnyeimmel ruháját eláztatva töltöttem. S a gyilkos düh,  mi árulói végzetét jelentette…Ezen kettõsség oka annak, miszerint immár csak a gyásznak van helye szívemben. A mindenség elvesztette értelmét, elmúlt a világ színessége, minden szürke s annak ezer árnyalata.

Lábaim szobájához vezetnek, oda, ahová mindig is, mikor szeretném felidézni azon napokat, mikor eleven lényként vélem élt, ekkor hallhattam gyöngyözõ kacagását, selyemnél is puhább ajkait csókolván elsuttogott, mézédes vallomását…

A lány meglepett tekintete fogad. Szívem eltéveszti a ritmust. Ezen környezetben, még ha csupán egyetlen pillanatra is, oly képzetet kelt, mintha Kedvesem várt volna reám… A hasonlóság ezidáig elkerülte figyelmem, s most elemi erõvel tör rám, hogy újra késként hatoljon mellkasomba.

- Utoljára szólítom önt fel, engedjen el bennünket. Hálás vagyok, amiért testével védte a testemet, köszönök mindent, amit értem...értünk tett, de nem maradhatunk ennél tovább. Jobb, ha most elmegyünk, hiszen bátyámat és engem is várnak odahaza egyaránt. 

Fejem kissé oldalra billentve hallgatom követelõzõ szavait. Hû szolgám léptei megtorpannak, szinte látni vélem, amint megremeg kezében az ezüst tálca, tekintete tágra nyílik ekkora szemtelenség hallatán, mégis, a rá annyira jellemzõ aggodalom készteti hevesebben dobogni szívét, nem a modortalan viselkedés. Hátra sem fordulva, hogy meggyõzõdjek igazamról, kezem felemelem. Hallom, amint megtorpannak léptei. Hozzám igyekezett, ehhez semmi kétség, ám nem mondhat ellent kérésemnek. Dolgára siet, ahogy annak lennie kell.

A leány mégis ellent mer mondani akaratomnak. Van benne valami, mi képessé teszi erre.

-Fivéred tán várják, ám ez reád egyáltalán nem igaz. Atyád eltaszított magától, s most idegenek kezében a sorsod, kik bármikor elüldözhetnek, így léted kétségek között tengeted. Mit ér a szabadság, ha nincs oly lélek, kivel megoszthatnád? – közelebb lépek, mire meghátrál, egyre közelebb érve a szoba falához, honnan már nincs menekvés. Teljesen hozzásimul. Természetes reakció. Õ a préda, ki a ragadozó elõl menekül. Tekintete riadt kismadáréra emlékeztet, ahogy száguldó szívének hangja is. Nem vetek véget szenvedéseinek, oly’ közel lépek hozzá, hogy testünk szinte összeér. Érzem a belõle áradó erõt, ahogyan õ a személyem generálta a fenyegetést.

- Oly’ tiszta, oly’ hûvös. Akár a sápadt tavaszi reggel, mi még a tél szoknyájába kapaszkodik… - hosszúra növesztett körmeimmel végigcirógatom arcát, tekintetem fogva tartja az övét. -Ám legyen. Lásd, kegyes úr vagyok, halld döntésem. Egyikõtök távozhat ezen falak közül. Csupán egyetlen lélek. Nem több, nem kevesebb. Azon esetben, ha mindketten maradtok, egyikõtöket elpusztítom. Amennyiben együtt megkísérlitek elhagyni a falakat, mindketten a múlt homályába vesztek.

Várom válaszát, ám torkát összeszorítja a félsz, mi egész lényébõl árad. Nem tudom, s nem is tudhatom, miszerint ezen érzetet szerény személyem váltja ki nála, avagy alapjelleme tartozéka. Egyetlen közös vonásunknak hála azonban lesz idõm megismerni. Létem tenném fel rá, hogy nem maga lesz a szerencsétlen, ki távozhat, hanem fivére.

-Gondold át, mielõtt döntesz. Napnyugtáig van idõd.  A rózsák kertjében meglelsz.– elhúzódom tõle, majd lassan megfordulva távozom.

Szavamhoz híven kedvesem virágaihoz igyekszem. Gyengéd mozdulattal, akárha az Õ arcát érinteném, végigvezetem ujjam az egyik rózsa szirmán. Letelepszem egy lugas alá, s várok. Bár hallhatnám gondolatait, érezhetném, mit õ. El is feledtem, milyen, mikor valaki aggódik azért, kit szeret… A fájdalmát viszont, mit fívére elvesztése jelent, átérzem. Velem ellentétben nem örökre szól, mitöbb, jobb sorsra ítélteti azzal, ha elengedi.

A választás jogát megadtam, immár csupán az a kérdés, él-e vele.

Napnyugta elõtt nem sokkal elém járulnak. A lány tekintete telve van fájdalommal, szemein látszik, miszerint nemrég sírt. Testvére kezét fogja, ki nem osztozik húga szenvedésében. Reá inkább lehet mondani a dac, harag és aggodalom hármasát, mintsem törékeny szeretetet. Nem érdemli meg a húgát, ezen tény igazsága felõl egyáltalán nincs kétségem. Mindannyiuknak jobb lesz, ha nem látják egymást soha többé. Az élet áldozatok s nehézségek sorozata, ezen helyzet pedig méltó, elegendõ lecke lesz számukra.

Felegyenesedvén eléjük járulok.

-Nos, mi lészen a döntésed? – kérdem teljesen érzelemmentes hangon, miközben bizakodom abban, miszerint a férfi távozik.

-A bátyám…megy el. Én maradok. Helyette. – hangja nem több rekedt suttogásnál, azonban számomra ez  éppen elegendõ.

-Legyen akaratod szerint. – intek kezemmel, mire a semmibõl kapu tûnik elõ, mögötte pedig kõvel kirakott út rajzolódik ki, mi egészen az  erdei ösvényig húzódik. Tekintetem elkapom kettõsükrõl, majd lassú, megfontolt léptekkel távozom. Elválásuknak nem óhajtok sem szem, sem pedig fültanúja lenni. Épp elég fájdalmas ezen procedúra kettõjük között, egyáltalán nem kívánatos a szégyenérzetet mellékelni hozzá.

Most már örökkön vélem marad…