Ez az ébredés nem olyan, mint az első. A fény, ami magához csábít erősebb. Nem arany, hanem ragyogóan tiszta és fehér. Más. Szebb. Legutóbb nem éreztem fájdalmat, most viszont szinte darabokra tép. Menekülni akarok előle az arany békesség mélyére. Mégis tudom, hogy nem bujdoshatok tovább. 

Tudom, hogy ő vár rám.

A gondolataim apró megfoghatatlan selyemszálak csupán. Utánuk nyúlok, de kicsúsznak erőtlen ujjaim közül. Mégis küzdök a zuhanás ellen. Kapaszkodok a hófehér fényesség erejébe. Hagyom, hogy a lelkem köré tekeredjen, és gyengéden magához láncoljon. Egyetlen dolgot tudok biztosan szilánkokra hullott valóságomban.

Hogy ez Moriel ereje.

A fájdalom egyre elviselhetetlenebb. Testem minden pontja keservesen lüktet. A lelkem ismét menekülni akar belőle, de az ezüstfonalak, amit átszövik, már nem engedik. Kíméletlen gyengédséggel húznak magukkal.

Az életbe.

Reszkető sóhajjal próbálok levegőt venni. Mintha még egyszerre léteznék a fényben, ahová Isten hívott magával, és itt, Moriel mellett. Érzem az illatát. Csókjának ízét az ajkaimon. Könnyei hűvös érintését arcomon. Nem lenne szabad sírnia, hiszen életben van. Kiszabadult a pokolból. Soha többé nem fogja a bukás árnyéka fenyegetni őt, mert a fényem örökké ott ragyog majd benne.

Az ő fénye. Mindig is az övé volt, én csak megőriztem neki, míg készen nem állt befogadni.

Ujjaim gyengéden próbálják letörölni a feleslegesen hullajtott könnyeket. A könnyeket, amik jobban fájnak, mint a testemet elborító sebek. Minden lélegzetvétel küzdelem. Minden apró mozdulat gyorsabban emészti fel erőmet, mint ahogy visszaszivárogna testembe. Nem igazán értem, hogy mi történik, csak azt tudom, hogy ott vagyok, ahol lenni akarok.

Mellette.

- Hát élsz! – szavai távoliak és tompák. A világból még csak egyetlen dolog éles: az ő arca. Ezt a tekintetet láttam utoljára, és most ez jelenti a világot. Szemeiben a jól ismert indigót fényes, ezüst szikrák festik meg. Ez az erő volt az, ami visszahúzott hozzá. – Édes szerelmem, életben vagy! – nem igazán értem hogyan lehetséges, de tudom, hogy igazat mond. Ez nem csupán egy csalóka vágyálom. Itt vagyok. Vele. A testem megőrzött minden emléket.

A halálomét is.

A boldogság és fájdalom könnyei gördülnek végig arcomon. Magához szorít, és fordul néhányat velem a levegőben. Minden erőmre szükség van, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. Nem akarom elrontani az örömét.

- Most már biztonságban vagy – tudom, hogy igazat mondd, de lassan összeforró elmémben megannyi kérdés kavarog. Hogyan lehetséges ez? Mivé vált az erőtől, amit tőlem kapott? Hogyan jutottunk ki a mélységből? Mi lett Harolddal?

De nincs erőm megszólalni. Lehunyom szemeimet, és vele merülök a mélybe. Egészen Fényudvar finom, édes illatfelhőjébe. Az otthon melege puhán ölel át. A lelkemen hasított sebek lassú gyógyulásnak indulnak. Az aranyszegélyes szárnyak puha rezdüléseit egy ismeretlen, csodás kórus lágy dala kíséri. Nem tudom kivenni szavaikat, de így is újabb könnyeket csalnak a szemembe.

- Moriel – hangom ettől az egyetlen szótól megremeg, de szívem erőteljesebben dobban, mint ébredésem óta bármikor. Az ezüsttel átszőtt orgona tekintetek végtelen szeretettel ragyognak fel.

- Elior – csókja gyengédebb, mint valaha. Ajkai puhán simulnak az enyémekre. Ő tökéletes és csodálatos, míg nekem minden porcikámat sebek borítják. Bármenynire is óvatos, még ajkai óvatos érintései is fájnak. Mégsem lököm el. Mégsem kérem, hogy ne folytassa. Mert nagyobb szükségem van rá, mint a mannára.

Végtelen gyengédséggel helyezi le összetört testemet egy puha szőnyegre. A szökőkútból felszálló pára apró cseppjei megülnek fedetlen bőrömön. Reszketve próbálom átölelni magam, de karjaim erőtlenül hullanak testem mellé. Ha nem érkeznének meg társaim, képtelen lennék ülve maradni.

Remegő sóhajjal engedem kiülni arcomra a fájdalmat, mikor tudom, hogy Moriel nem láthatja. A Fényesek pontosan tudják, hogy erre van szükségem. Úgy helyezkednek, hogy egy kis időre eltakarjanak szerelmem elől. Szavaik összemosódnak. Szárnyaikon különleges fény csillan. Olyan fény, amit nem ismerek. Próbálom a forrását keresni, de nem megy. Az elmém ismét szétcsúszik egy rövid időre.

Lehunyom szemeimet, és nem érzékelek mást a világból, csak a fájdalmat, a testemen szorgoskodó ismerős, meleg érintéseket. Bezárkózom elmém egy apró zugába a lelkemben lüktető boldogsággal.

Nem tudom mennyi idő telik el, mikor megérzek egy gyengéd érintést arcomon.

- Elior – ezt a hangot ismerem. – Visszatérhetsz hozzánk, a fájdalmaid már elviselhetőek – puhán törli le utolsó könnyeim nyomát. Mogyoróbarna szemei testvéri szeretettel néznek rám.

- Lumiel – hangom erőtlen, de a fájdalom valóban elviselhető. Óvatosan mozgatom át testemet. Arcom megrándul, mikor szélesre akarom tárni szárnyaimat. A mellettem térdelő Fényes gyengéden megérinti karomat.

- Még arkangyalt sem láttam ilyen gyorsan gyógyulni, de ne kapkodj – gondoskodó mosolya apró bólintásra késztet. – Nem értjük hogyan lehetséges, hiszen mikor megérkezett veled… - elharapja a mondatot, tekintetében fájdalom és gyász villan. Tudom jól. Halott voltam. – Nem értjük, de biztosan köze van hozzá – mosolya visszatér, távolabb húzódik tőlem, hogy ne csak őt lássam a világból. Hitetlenkedve bámulok a hatalmas szárnyakra, amik a Fényeseken kívül mindenki elől elrejtenek. A szárnyakra, amiknek tollait mintha tiszta gyémántokból csiszolták volna. A fény megtörik rajtuk, milliónyi irányba szórva a ragyogást. Hunyorognom kell, hogy sokáig csodálhassam őket.

Elakadt lélegzettel követem őket végig a csodás angyalig, akihez tartoznak. Engem figyel ragyogó tekintetével. Ezüst tincseibe is kristályfényű szálak vegyülnek. Lehetetlenül tökéletes. Sosem láttam még hozzá hasonlót. Szebb Isten bármelyik gyermekénél.

Végre azzá vált, akivé mindig is válnia kellett.

Lumiel karjába kapaszkodva felállok. Nem próbál megállítani, és látom azt is, ahogy a többi testvérünk felé int fejével, hogy megállítsa őket. A testem kívülről már ép, de a gyógyulásom messze nem teljes. Az erőm pedig éppen csak kezd visszatérni. Mégis megteszem azt a néhány botladozó lépést, ami Moriel karjába vezet.

Ölelése forró, illata maga az otthon és a béke. A fájdalom azonnal enyhül. Mellkasára fektetem fejemet, hogy halljam szívverését. Hogy biztos legyek benne, jól van. Vére már megszáradt ruháin, a sebei begyógyultak, de semmi sem képes elűzni a testéből előbukkanó éjfekete penge emlékét.

Nagyot nyelve, könnyeimet szabadon engedve nézek fel rá. Megint nőtt. Térdelve is magasabb nálam. Egy hatalmas, csodálatos szeráffá vált. Végre mindenki láthatja mennyire csodálatos a lelke.

- Sikerült! – lehúzom magamhoz, hogy ajkaimmal itathassam fel könnyeit. Boldogságom elnyomja a fájdalmat. – Megmondtam! Ugye igazam volt? Ugye? – mindenki kételkedett bennem. Még ő is. De én tudtam. Éreztem. Az ő sorsa sosem a bukás volt. Mást írtak meg neki.

- Igazad volt. Te mindig hittél bennem, még akkor is, amikor már senki más, én magam sem – szavai lágyabban szólnak, mint korábban. Mintha még a hangja is megváltozott volna. Szinte mindene átalakult, de a lelke ugyanolyan csodálatos maradt.

Érintése gyengéd és óvatos. Egyetlen mozdulattal sem akar fájdalmat okozni nekem. Bele kell tanulnia az új erejébe. És az új testébe.

- Szeráf lettél! – még azoknál is szebb, akik felettünk keringenek, és csodálatos énekükkel ajándékoznak meg minket. Ő mindenkinél ragyogóbb és különlegesebb. – Mutasd a szárnyaid kérlek, szerelmem! – szélesre tárja őket, ragyogóbbá válva, mint maga a Nap. Elakadó lélegzettel nyúlok a tollak felé, amik fagyott üvegszilánkokat idéznek, mégis puhák, melegek és élettel telik. Az ujjaimon csillogó ezüstpor ízét szinte érzem a nyelvemen. Legszívesebben lenyalnám bőrömről, hogy enyhítse a fájdalmam, de túl sokan figyelnek minket.

Remegő sóhajjal gyönyörködöm a glóriában, ami immár senkiben sem hagy kétséget többé. Moriel hatalmasabbá vált mindannyiunknál. Mégsem szűnt meg annak az angyalnak lenni, aki kiérdemelte a szerelmemet.

Gyengéd mosollyal érintem meg a nyakában lógó láncot. Fekete és vörös vér szennyezi, de így sem szűnik meg ragyogni. Pont olyan, mint Moriel lelke.

- Csodálatos vagy – súgom, hogy csak ő hallhassa elérzékenyült szavaimat.

- Akárcsak te – óvatosan seper ki néhány tincset arcomból, majd a szökőkút felé mutat. A készítői több tükröt is építettek bele, hogy ne csak a vízcseppek verjék vissza a nap ragyogását. Így vált igazán méltóvá a Fényudvarhoz. – Nézd meg magad, szerelmem, lásd mi lett belőled is! – értetlenül engedelmeskedem szavainak. Kezei a derekamon, hogy segítsen megtartani gyenge testemet, miközben a tükrök felé fordulok. Az alak, aki visszanéz rám ismerős, mégis ismeretlen. A bőröm arany ragyogása erősebb, mint valaha, a vonásaim lágyabbak és… tökéletesebbek. És ez nem minden. Elakadó lélegzettel hajolok közelebb, és tárom szélesre szárnyaimat, nem törődve a tompa fájdalommal.

A fehér tollak nem fehérek többé.

Az erezetük kristályfényűvé vált, mint Moriel szárnyai. Nem az egész, csupán a tollak gerince. A közelébe sem érek az ő szépségének, mégis… gyönyörű. Egy ajándék, amit tőle kaptam. Az életem mellé.

- Moriel… - könnyes tekintettel fordulok újra felé. Mosolyába belefájdul a szívem. Az ölelésébe von, szárnyaival takar el minket a figyelő tekintetek elől. – Hogyan lehetséges ez? – gyengéden itatja fel könnyeimet ajkával. Beleborzongok a szeretete simogató érintésébe.

- Életet adtam életért cserébe – mormogja érzékeny bőrömre, amitől ismét megreszketek karjai között.

- De erre csak Fényesek képesek – értetlenül rázom meg fejemet. Mindig ezt tanították nekünk. Csak tudjuk átadni az életerőnket másoknak. Csak mi vagyunk képesek teljesen feláldozni magunkat egy másik angyalért.

- Úgy tűnik többé már nem – remegő mosollyal fogadom válaszát. – Nélküled nem lett volna értelme az életemnek, Elior – csókja gyengéd, de benne van minden fájdalom, amit át kellett érnie. Karjai még szorosabban ölelnek, könnyeink sóssá teszik ajkaink táncát. A fájdalom és a boldogság kavarog bennem. Nehéz lélegezni. Még nehéz minden.

Egyedül őt szeretni könnyű.

Zihálva válok el tőle, mellkasára fektetve arcomat. Kérés nélkül emel fel, és karjaiban tartva indul el velem Fényudvar csendesebb része felé. Halk szavakkal irányítom őt egy eldugott, csendes ligethez. Az éneklés elhal mögöttünk, a szeráfok most nem követnek minket. Senki sem követ. Talán megértették, hogy nyugalomra van szükségem. Szükségünk. Meg kell tanulnunk egy új életet élni, amit egymástól kaptunk.

Az orgonabokrok illata mosolyt csal arcomra. Nincs szükség szavakra, Moriel is tudja, hogy megérkeztünk. Egy napfényes, puha pázsittal fedett részhez sétál, és letelepszik velem a fűbe. Szárnyait széttárja, vakító szikrákat szórva szét minden irányba. Fáradt mosollyal figyelem a fény játékát. A fűszálak gyengéden simogatják tollaimat, Moriel kristályfényű tollai pedig csatlakoznak hozzájuk. Ezüstpora finoman beborít, elűzve a tompa fájdalom utolsó nyomait. Megkönnyebbült sóhajjal, hálásan hunyom le szemeimet. Élvezem a madarak halk énekét. A nyugalmat, és a békét, amit ő is megérdemelt volna életében. A békét, amitért mindig harcolt, de sosem ismert. Most már nem vehetik el tőle. Innentől csak a Teremtőnek felel.

- Meséld el mi történt, kérlek – kérem halkan hosszú óráknak tűnő idő után. Karjai megfeszülnek körülöttem, szárnyai feszülten rezzennek az enyémeken.

- Ne gyötörd magad ezzel, Elior – ujjai hajammal játszanak, és bár próbál nyugodtnak tűnni, érzem a feszültséget hangjában. – Többé már nem kell semmi miatt aggódnod – tudom, hogy csak védeni próbál, de az emlékektől nem tud megóvni. Csak akkor küzdhetek meg velük, ha segít felvértezni magam ellenük.

- Tudnom kell mi történt Harolddal, és az angyallal, aki rám lőtt – Moriel szárnyai fényesen felragyognak, arcomat mellkasába kell rejtenem, hogy ne vakítson el teljesen. Még a madarak is elnémulnak körülöttünk. Ez az erő nem olyan, mint korábban. Nem okoz fájdalmat. A fényem nem válaszol rá. Mégis tudom, hogy pusztítóbb, mint bármi, amit valaha tapasztaltam.

- Ne most szerelmem – feszült szusszanással temeti arcát tincseim közé. – Még ne.

Aprót bólintok. Megértettem. Most mindkettőnknek gyógyulnia kell. A lelkünk még nem jött helyre teljesen, sérült lélekkel pedig nem irányíthat ekkora erőt. Elfogadom az időkérést, ahogyan ő is, hogy nem rejtőzhetünk itt örökké.

Ereje lassan elcsitul, a madarak kórusa pedig ismét rázendít.

- Ugye együtt maradhatunk? – arkangyalok nem írhatják felül egy szeráf döntését. De vajon ők elfogadják Moriel választását? Elfogadnak minket?

Elnehezülő szívem már tudja a választ.

- Már csak Istennek kell megfelelnünk, az ő szemében pedig minden szeretet egyenlő – Hálás biccentéssel fogadom szavait.

A béke és nyugalom egyre jobban elnehezíti testemet. Moriel halk éneke csatlakozik a madarak kórusához. Szerelmes vallomása újra könnyeket csal a szemembe. Hátra dől a fűben, és magával húz engem is. Szivem együtt dobban az övével.

Mélyen magamba szívom az édes orgona illatot. A liget illatát. Moriel illatát. Mindig ide jöttem, ha zaklatott voltam. Nem értettem miért pont ez a hely jelentette a békét és a nyugalmat számomra, egészen addig, míg nem találkoztam vele. Azóta minden értelmet nyert. Mindig is így volt elrendelve.

Hogy ő jelentse a békémet.

A világomat.

Az életemet.

~ Vége ~

Feszült szárnycsapásokkal feszegetem testem határait. Mellkasom összeszorul, szívem kétségbeesetten ver. Az utóbbi hetekben meggyűlöltem a nap első, kéretlen sugarait, és most nem fogadom örömmel őket. Jelzik, hogy elkéstem. Hogy talán Moriel már nincs itt. Hogy talán nem is fog visszatérni.

Jeges félelem árad szét testemben. Jophiel feladatokat adott, amiket nem halaszthattam el, különben rájön, hogy el akartam hagyni Fényudvart. Talán pontosan tudta, hogy erre készültem. Talán ezért húzta az időmet. Nem ámítom magam, az arkangyalok nem ostobák, nem leszünk képesek örökké megtéveszteni őket. De el fogok halványulni, ha innentől megpróbálnak szétválasztani minket.

Moriel pedig végleg összeomlik majd.

Legszívesebben felzokognék, de erős maradok érte. Az angyalért, aki egyre távolabb sodródik tőlem. Küzd. Harcol, hogy mellettem maradjon, de vesztésre áll. Bármit is teszünk, hasztalannak tűnik. Moriel egyre gyengül, míg a lelkében burjánzó sötétség erősödik. Hamarosan az én fényem sem lesz elég, hogy elűzze.

Forró megkönnyebbülés jár át, mikor megpillantom a híd legmagasabb pillérjén álló szikrázó foltot. Szárnyai pár nappal ezelőtt kezdtek el visszaverni minden fényt. Mintha meg akarnák mutatni azt a ragyogást, ami Moriel szívében rejlik. Amit nem lenne szabad elvesztenie a világnak.

És ha rajtam múlik, nem is fog.

Utolsó tartalékjaimat összeszedve ösztökélem magam gyorsabb tempóra. Néhány közös percet talán még lophatunk magunknak. De ez sem lesz elég, hogy csillapítsa a lüktető ürességet, amit a hiányában érzek.

Hangját felém sodorja a szél, de mielőtt válaszolhatnék, őrjítő fájdalom cikázik végig testemen. Rémület és félelem itatja át kiáltásomat. A világ egy pillanatra elsötétül, mielőtt szárnyaim összecsuklanának. Próbálom kizárni a fájdalmat, próbálom kontrollálni a zuhanást, de testem nem ellenkezik. Nem érzek mást, csak perzselő, égető kínt, ami mintha fel akarná emészteni minden tollamat.

Kétségbeesetten sikoltom a felém zuhanó hatalmas angyal nevét. Szárnyai gyönyörű fénnyel ragyognak, arcát eltorzítja a düh. Tincsei vadul tekeregnek körülötte, mint megannyi ezüst kígyó. Fájdalmas kiáltásaimhoz egy éles, szívet tépő sikoly társul, amit nem ismerek fel. Talán a lelkem sikolt, mert tudja, hogy vége. Elkeseredetten nyúlok ki harcosom felé, nem remélve, hogy elérhet. Mégis, a hófehér, hűvös ujjak bilincsként szorulnak csuklómra. Nem bánom. Örökre hozzá láncolnám magamat.

Irányíthatatlanul zuhanó testem a mellkasának csapódik. Karjai óvón szorítanak magukhoz. Tollak és sikolyok szédületes tánca. A fájdalom időnként elhomályosítja gondolataim, csak hogy utána erőszakkal tépjen ki a látszólagos feloldozásból. Moriel kiáltása vegyül az enyémekkel, mikor zuhanásunk véget ér. Hallom a fülsértő ropogással járó puffanást. Érzem, hogy a levegő nehézzé és iszonytató szagúvá vált körülöttünk. Remegve kapaszkodom Morielve, küzdve a fájdalommal és a félelemmel. Tudom hol vagyunk. Ott, ahol neki a legkevésbé sem kéne lennie. Hagynia kellett volna, hogy magányosan zuhanjak. Hogy a testem összeroncsolódva csapódjon a csontokba, amik most az ő teste alatt ropognak. Fényem kétségbeesetten küzd a sötétséggel és hideggel, ami mindkettőnk csontjáig hatol.

Elvesztünk.

- Jól vagy? – hiába próbálok mosollyal válaszolni aggodalmára, a félelem és fájdalom túl erős. Könnyeim megállíthatatlanul hullanak páncéljára. Megpróbálom mozgásra ösztökélni a testemet, de az egyik szárnyam mintha már nem is tartozna hozzám. Remegve hanyatlik a megszürkült csontokra. Csak egy pillanatig tudom elviselni a fényesen ragyogó, keservesen zokogó nyílvessző, és a tollaimat megfestő vörös cseppek látványát. Nyöszörögve fúrom arcomat Moriel nyakába. Az illata apró enyhülést hoz fájdalomtól égő testembe.

- A szárnyam… annyira fáj – szavaim könnyekbe fulladnak. Az angyalnyíl ugyanúgy szenved, mint én. Nem lett volna szabad a véremet ontania. Miért? Hogyan? Csak egy angyal íjából szárazhat, a démonok és a pokol teremtményei felhúzni sem tudnák azt a fegyvert, ami képest volt kilőni egy ilyen nyilat.

Egész testem remeg a fájdalomtól, miközben Moriel kihúzza tollaim közül. A sikolya még hosszú ideig visszaverődik a kopár sziklafalakról, mielőtt kétségbeejtő némaságot hagyna maga után. Moriel dühe sötét felhőként kavarog körülöttünk. Fényem válaszol rá, bár itt és most ez a legrosszabb, amit tehet. Nincs erőm megállítani. Talán nem is akarom. Félek, csak ez tartja mellettem pusztításra és bosszúra vágyó harcosomat.

- Ki tette ezt veled? Hogy merészelte? – hangja mintha nem is az övé lenne. Rémülten tépek ezüst tincseibe, hogy visszarántsam magamhoz.

- Nem tudom… Nem tudom…! A semmiből repült felém, senkit sem láttam! – ő is pontosan tudja, hogy ez a nyíl nem származhatott akárhonnan. Fel fogja égetni a Mennyek birodalmát, míg ki nem deríti ki tette.

Nem engedhetem. Nem hagyhatom, hogy miattam egy szörnyeteggé váljon.

- Elior, csillapítsd a fényed, ide vonzza a démonokat – eltart egy ideig, de mire újra megszólal, a hangja azt az angyalt idézi, akit szeretek. A pusztító szerető helyét átvette a megfontolt stratéga.

Próbálom teljesíteni utasítását, de a gondolataim kásásak, túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kordában tartsam saját erőmet. A fájdalom váratlan pillanatokban hatalmasodik el rajtam, elhomályosítva a világot. A nyíl sikolya még mindig visszhangzik fejemben, tökéletes aláfestést adva az égető fájdalomnak, ami lassan kúszik szét bőröm alatt.

Közelednek.

Hallom a hüvelyből kicsúszó kard éles nyögését. Érzem az arcomhoz érő puha tollak óvó érintését. Miért kell itt lennünk? Mi a terve Istennek mindezzel? Talán mégsem olyan jóságos és igazságos, mint eddig hittük. Talán tényleg a vesztünket akarja.

- Most mi lesz? – kérdem erőtlenül. A testem és a lelkem is kimerült. – Vissza tudsz repülni? – nem maradhatunk. Már csak néhány rövid pillanat maradt, mielőtt ideérnek. Érzem őket, ahogyan ők is engem.

- Sajnos nem. Nagyon erős a csontföld vonzereje, felszökkenni sem tudok. Még lépni is nehéz, nagyon lelassít – csak most tűnik fel, hogy léptei is mennyire lomhák.

- Én is érzem, olyan mintha mázsás súly lenne rajtam – már érzem, hogy nem csak a fájdalom miatt nehéz a légzés. Kezeim, amikkel Morielbe kapaszkodok, alig engedelmeskednek nekem. Az is hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy felemeljem őket. Tehát ezért mondta egyszer Jophiel, hogy erről a helyről csak arkangyalok és szeráfok képesek visszatérni. A pánik egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Ha itt ragadtunk… ha nincs semmilyen kiút… - Ki kell innen jutnunk, mert ha észrevesznek… 

- Igen tudom – vág rémült szavaimba. Karjai és szárnya szorosabban ölelnek hatalmas testéhez. Lehunyt szemeim előtt lángoló foltokat fest a fájdalom. Könnyek áztatják arcomat, a rothadás és pusztítás bűze egyre erősebben marja torkomat.

Nincs hová mennünk.

A föld remegni kezd alattunk, halk morajlása akár egy éhező vadállaté. Le akar vadászni minket. A vérünkre szomjazik, és addig nem is fog nyugodni, míg meg nem szerzi. Rémülten kapaszkodok Morielbe, aki próbál ellépni mellőlem, miután egy apró kis sziklaüregbe rejtette el reszkető, elgyötört testemet.

- Bújj ide, szerelmem – hangja zaklatott, de próbál nyugodtnak és határozottnak tűnni, hogy ne rémítsen meg engem. Pedig tudom jól, hogy nincs terve. – Tessék itt a köpenyem, takard el fényed és ne gyere ki onnan bármi is történik! – mi? Nem akarhatja feláldozni magát értem. Nincs értelme. megtalálnak, bárhová is megyek. Futnia kéne. Itt kellene hagynia. Mégsem tudom megkérni erre. Nem akarok egyedül maradni ezen a helyen. Nem bírnám… nem… Önző vagyok, de szükségem van rá...

És ez lesz mindkettőnk veszte.

- Moriel, ne hagyj itt! – testemet heves zokogás rázza, hangom kásás a könnyektől és a fájdalomtól. Hiába árad a köpenyéből tömény orgonaillat, máris érzem a hideg könyörtelen érintését, amit eddig ő tartott távol tőlem.

- Itt maradok, megvédelek ne félj! – halk ígérete a végső pecsét halálos ítéletünkön.

Sírástól és kínoktól reszkető testem köré csavarom köpenyét, nyögésemet a puha anyagba fojtom. Itt vannak.

Összeszorított szemekkel várom a halál hangjait. Az angyalpenge diadalittas süvítését, mikor pokoli teremtmények vérét issza magába. De senki sem mozdul. A fájdalmamat okozó tisztátalan lények acsarkodásán és saját zokogásomon kívül semmi sem töri meg a csendet. Résnyire nyitom szemeimet, de nem látok mást, csak Moriel fekete fénnyel ragyogó tollait.

Miért nem támadnak?

Éles fájdalom hasít végig testemen, kiszorítva belőle minden levegőt. Legszívesebben felüvöltenék, de képtelen vagyok bármilyen hangot kiadni. Megdermeszt a jéghideg erő, ami a csontjaimba kúszik. Annak az erőnek a mása, amit Morielben is éreztem feléledni. Szárnyaim felizzanak, aranyló fénnyel töltve meg a kis üreget még a köpenyen keresztül is. Hiába. Ez ellen nem kelhetek versenyre.

Ez az erő maga a halál.

- Üdv idelent drága barátom, Harold nagyúr vagyok. Valamikor a bosszú angyalok egyike voltam – dermedten hallgatom a szavakat, amik semmi mást nem váltanak ki belőlem, csak heves undort. Undort a gazdájuk és saját magam iránt.

- Tehát ilyen egy démon nagyúr. Ne is próbálkozz semmilyen trükkel, mert felnyársallak! – én nem láthatom őt Morieltől, de nincs is rá szükségem. Érzem, hogy ő más. Érzem, hogy az ereje apró kis darabjával képes lenne összeroppantani engem.

Érzem, hogy elvesztünk.

Gyomrom felfordul a pokoli lények éles nevetésétől. Mintha megannyi apró penge mélyedne a bőrömbe. Lelkem sikoltva próbál ép maradni.

- Micsoda gyönyörű szárnyak. Nahát, hat darab? Micsoda csodapók bukott le ide? – a vágyakozó kíváncsiság, ami átitatja szavait feléleszti dühös kétségbeesésemet. Nem. Nem kaphatja meg Morielt. Nem válhat sem a szolgájává, sem a társává. Ő többre hivatott. Neki óvnia kell a világot, nem elpusztítania.

Könyörögni akarok, hogy meneküljön, de már késő. Már nem vagyok képes megszólalni.

- Más is jött vele, nagyúr. Egy fényesen ragyogó csodaszép hófehér angyal, mögötte van, eldugta előlünk! – nem bánom. Vigyenek engem, de őt engedjék szabadon. Neki élnie kell. Angyalként. Ragyogóan és erősen. Nem rohadhat el idelent.

Nem végezheti úgy, ahogyan én fogom.

- Valóban? Ó, igen és megsérült, finom zamatos vérének az illata – ösztönösen próbálnám közelebb húzni magamhoz sérült szárnyam, de nem engedelmeskedik nekem. Fájdalmasan gyűrődik mögém az apró üregben, végtől nedves tollaim már ruhámat is átitatták.

Moriel szárnyai megrezzennek. Nem látom mi történik, de érzem harcosom pusztító dühét. És a hozzá vegyülő néma kétségbeesést.

- Ahh micsoda erő! Ezzel az angyallal a pokol urává válhat bárki, Moriel. Vérével hatalmat nyerhetsz! – a könnyek vég nélkül marják arcomat. Úgy szól harcosomhoz, mintha hosszú ideje ismerné. Mintha biztos lenne, hogy ő már ide tartozik. De az nem lehet. Meg kell menekülnie. A helyes ösvényen kell maradnia. A fényemnek ott kell őt tartania.

- Honnan tudod a nevemet?

- Alkut ajánlok…

- Nem érdekel! – megkönnyebbülve, hálásan meredek a sötét szárnyakra. Még önmaga. Még nem változott át.

Még.

Moriel megmozdul, hogy megvédjen kettőnket néhány pokollénytől, de az őrhelyét nem hagyja el. Nem engedi, hogy bármit lássak a szörnyűségből, ami körbevesz minket.

Nem engedi, hogy a szörnyűség meglásson engem.

- Pedig tudom, hogy te is érzed… Szagolj a levegőbe Moriel! – a határozott utasítás célba talál. Moriel teste megfeszül, csak hogy utána összegörnyedjen a fájdalmas harctól. A küzdelem erejét, amit a saját sötétsége ellen vív.

Ki akarok nyúlni érte. Meg akarom érinteni éjfekete tollait, de testem képtelen megmozdulni. Csak néma zokogással figyelem a számomra legdrágább angyal szenvedését. Érzem a benne növekvő sötétséget. A fojtogató erőt, ami egyre inkább hasonlatossá válik Haroldéval. Egyre távolabb sodródik az úttól, amin eddig együtt lépdeltünk.

Ne.

Ne add fel, Moriel.

Felhördül, akár egy vágyaitól hajtott vadállat. Szívembe belemar a bukás és a veszteség fájdalma. Talán már késő. Túlságosan késő.

- Ez az… érzed már, ugye? Mennyire erős a vágy, ami hozzá hajt… Felfalnád, ugye? Kóstold meg, hidd el… Élveznéd testének minden porcikáját… - a valódi kísértés szavai. Szavak, amik táplálják a sötétséget, ami ellen Moriel eddig harcolt.

Ami ellen vesztésre áll.

Reszketve roskad a földre. Szárnyaim olyan fénnyel izzanak, amik már az én szememet is bántják. Hiába. Nem jut el hozzá. Nem lát engem. Nem érzi a melegséget, amibe mindig próbáltam becsomagolni őt. De talán a szavaim még eljuthatnak hozzá.

„Elior, mi lenne, ha írnánk együtt egy verset?”

Már sosem lesz alkalmunk erre. A történetünk véget ér, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Mégis próbálok küzdeni érte. Minden erőmre szükség van a halkan elsuttogott szavakhoz. A vershez, amit neki írtam, és azonnal a szívébe zárt. Számtalanszor mormoltam el az ölelésébe bújva. Csak ez volt képes elcsitítani háborgó lelkét. Csak ez hozott vígaszt számára. És számomra is.

Én a hajnal vagyok, te az éj szívdobbanása,
csillagok közt feszül kettőnk néma harca.

Remegése elcsitul szavaim nyomán. Vállai megereszkednek, szárnyai szélesebbre nyílnak, mintha visszatért volna beléjük az élet.

Fényből születtem, te árnyékból lettél dal,
mégis benned pihen meg minden sugaram.

Hangja összeolvad az enyémmel. A sötétség visszaszorul. Moriel újra lélegzethez jut. Egy röpke pillanatra csupán.

Ha egyszer elcsitul a fény és árnyék csatája,
nem győztes marad csak, hanem közös hazája.

Lassan emelkedik fel az élettelen csontokról. Könnyes szemekkel figyelem szélesre tárt gyönyörű szárnyait, miközben lelkem apró darabokra hullik. Mert tudom, hogy most látom őt utoljára így. Épen. Fenségesen. Önmagaként.

Szárnyad az enyémmel egy égbe simul majd,
s a hajnal és az éj egymásban felragyoghat.

Szavaink elhalnak a pokoli némaságban.

- Soha! Életem árán is megvédem, nem nyúlhat hozzá senki! – tudom, hogy ez az ígéret végleges. Tudom, hogy az életét fogja adni értem. Mert nem győzhet. Itt már nem.

Ez mindkettőnk bukása.

Nem fordítom el róla tekintetem. Megérdemli, hogy végig nézzem a csatát, amit értem vív. Amit értünk vív. A pokoli lények sorra hullanak körülötte. Az egész teste fegyverré válik. Talán csak a fájdalom láttatja velem, de mintha változna. Mintha a szárnyai egyre ragyogóbbá válnának. Egy szikrázó, ezüst forgataggá. Mintha pengék táncát figyelném.

Annyira gyönyörű.

Ezüstös angyalpor kavarog a levegőben. De az nem lehetséges. Olyan nem létezi. Biztosan csak az eltaposott csontok fullasztó, szürke füstje.

- Nincs, ami megállítana, ha én a szerelmemet védem! Gyertek!

Moriel mindenkit elpusztít, aki közeledik felénk, de a harc heve egyre távolabb sodorja őt tőlem. Rejtekhelyem feltárul a világ előtt. Előttem pedig a legborzasztóbb lény, aki valaha létezhetett.

A vörös szempár nem a küzdelmet figyeli. Ő csak engem bámul. A forró, tüzes ostor ismét végig csap hátamon. Felsikoltok a fájdalomtól. Moriel zihálva pillant vissza rám, de két pokoli, aszott szörnyeteg elvonja a figyelmét. Nem tud visszalépni közém, és a démon nagyúr közé. Harold nem mozdul. Nem támad. Mert pontosan tudja, hogy mi lesz a harc vége. Szárnyai izgatottan megrezzennek, nyelve élvezkedve fut végig vöröslő ajkain. A kivillanó éles fogakat már most érzem a bőrömbe tépni.

Vége.

Moriel hevesen küzd. Ezüstös fénye egyre erőteljesebben ragyog, elhullott ellenfelei tetemein lépdel. De ez sem elég. Túl lassú. Ez a hely nem egyszerű angyaloknak való. Akkor sem, ha csodálatos, halálos harcosok. Egyre nehezebben forgatja kardját. Egyre lassabbak a szárnymozdulatok, amivel karmos kezeket üt félre az irányából.

Egyre távolabb sodródik tőlem.

Aszott, fekete bőrrel borított ujjak ragadják meg szárnyamat, és rángatnak ki az apró üregből. Felsikoltok a rémülettől és fájdalomtól. Testem az elfeledettek csontjaira zuhan. Hamarosan egy leszek közülük. A pokollény kénkőszagú lehelete szinte megfojt. Zokogva próbálok ellenállni, de szárnyamnál fogva húz gazdája felé. Hallom a tollak alatt rejtőző apró, vékony csontok roppanását. A fájdalom elviselhetetlenné válik. Csak üvölteni akarok. Elhagyni a saját testem, hogy véget érjen. Hogy többé ne érezzek semmit.

Ezüst fény ölel körbe. Ismeretlen por ül meg ajkaimon. Remegve ízlelem meg azt, aminek léteznie sem kellene. Az ezüstpor gyengéd, puha íze szétárad testemben, enyhítve fájdalmamat. Reszketve jutok újra levegőhöz. Tekintetem megpihen Moriel arcán. A mélylila szemekben dühös undor ül. És szerelem. Olyan mélységes, tiszta szerelem, amitől lüktetni kezd darabokra szakadt lelkem.

Odébb rúgja a tetemet, aminek karmai magukkal visznek néhányat tollaimból.

- Minden rendben lesz, kis napsugaram – egyik szárnyával vigasztalóan érinti meg könnyáztatta arcomat. – Megvédelek – tollai élesek és fényesek akár egy ezüstös angyalpenge. De engem nem sebesítenek meg. Tényleg megváltozott. De nem bukott el.

Még nem.

Mindketten túl későn vesszük észre. Hangtalanul érkezik, és mindent elragad tőlünk. Moriel mozdulna, de már nincs hova. A fekete, vörös erekkel átszőtt penge hegye szinte lassítva bukkan elő mellkasából. Tekintete döbbenten siklik rá. Ajkaim közül kétségbeesett sikoly szökik elő. A démoni penge lassan fordul egyet mellkasában, mielőtt könnyedén szelné át testét egészen a torkáig. Vöröslő vér bugyog elő testéből. A halál színével festi meg páncélját. A forró cseppek rám hullanak. Zokogva ismételgetem nevét. Ujjai megrezzennek, mielőtt kardja fényét vesztve a földre hullana. Szárnyai erőtlenül roskadnak össze.

A sötét penge gyomorforgató cuppanással húzódik ki testéből. Hatalmas alakja rongybabaként esik össze. Kapkodó légvételei véres habbá változtatják a torkából kibuggyanó vért. Tekintete kétségbeesve, egyre tompábban figyel engem. Zokogva vetődnék testére, de hosszú ujjak ragadnak meg. Felsikoltok a pokoli érintéstől. Bőröm felhólyagosodik, ahol hozzám ér. Hallom elégedett nevetését, de nem fordítom felé arcomat. Nem akarok mást látni, csak Moriel levendula szemeit. Nem akarom magára hagyni. Vele maradok. A végéig.

Ami hamarosan eljön.

- Ennyit a szerelem erejéről – gúnyos hangja iszonytató nevetést vált ki a körénk sereglett lényekből. – Ostoba vagy, Moriel. Eldobni magadtól a végtelen hatalmat olyasmiért, ami sebezhetővé és gyengévé tesz – horkantva ragadja meg tarkómat, olyan könnyedén emelve el a földtől, mintha súlytalan lennék. – Tudod mi lett azzal a Fényessel, akit az én segítségemre küldtek? – hangja a fülem mellett szól. A halál bűze kúszik orromba. Reszketek, de könnyes szemeim még mindig csak Moriel összetört testét látják. – Nem, valószínűleg fogalmad sincs. Ha jól sejtem az arkangyalok minden nyomát eltűntették – légvételei nyakamat simogatják. Bőröm egyre jobban ég ott, ahol hozzám ér. Csak az ezüstpor tompa íze óv meg az őrjítő fájdalomtől. – Szárazra szívtam a testét – megborzong az élvezettől. Hangja kéjes és vágyódó. – A vére beborította az ágyat, amin meggyaláztam őt. Fürödtem a hatalomban, amit tőle kaptam – gyászom fájdalmas és mély. Néma imát mormolok el a testvéremért, akit ez a szörnyeteg vett el a világtól. – De ő nem volt elég erős, én pedig nem voltam elég előrelátó. Még egyszer nem követem el ezt a hibát. A te kis szerelmedet – szinte undorodva köpi a szót. – nem fogom megölni. A határára lököm majd újra és újra, de megbecsülöm. Ő lesz a hatalmam forrása. Imádni fogom darabokra törni. Ha szerencséje van, egyszer majd csatlakozhat hozzád, de addig… addig elveszem tőle azt, amire te nemet mondtál – nyelve végigfut nyakamon. Hosszú körmei felhasítják puha ingem anyagát. A véráztatta szövet hasztalanul hullik a földre. Moriel tekintete egyre tompább. A fájdalom és a harag hullámai már alig fodrozódnak. Könnyek gördülnek le gyönyörű arcán. Ezüst haja mocskosan tapad bőréhez.

A fájdalom, mikor éles fogak mélyednek bőrömbe, szinte elenyésző ahhoz képest, amit Moriel tekintetében látok. Szárnyai már nem mozdulnak, teste megremeg, szavai csak nyálkás gurgulázásként bukkannak elő felnyílt torkából.

Bárcsak ne kéne végig néznie. Bár ne látná, hogy hiába áldozta fel magát.

Erőm egyre jobban elhagy. Ragyogásom teljesen eltűnik, a világ összemosódik. Csak az ő arca marad éles. Csak a kín, amit a szemeiben látok. Darabokra hullott lelkem eltávolodik testemtől. Mintha nem is a sajátom lenne. Mintha nem én lennék, akinek bőréről minden kicsorduló vércseppet lenyal a sötétség teremtménye. A démon nagyúr ereje növekszik, ahogy az enyém fogy. El akarom mondani Morielnek, mennyire sajnálom. Hogy vele akartam tölteni az örökkévalóságot. Hogy elbuktam, mert képtelen voltam megvédeni őt. De csak ernyedten lógok Harold szorításában. Pontosan azt teszi, amit ígért. A sötétség peremére taszít. Arra a határra lök, ahonnan már nem akarok visszafordulni. Legszívesebben belevetném magam a sötétségbe. De mielőtt megtehetném, elereszt. Testem használhatatlanul hever Morielé mellett. Szárnya hideg és halott a testem alatt. Az enyém az ő testét takarja. Tollaimat megfesti a vére, de nem érzem.

Hallom a démon nagyúr szavait, amik az egész poklot bejárják, de nem értem őket. A világom leszűkül az arcra, ami néhány centire van tőlem. Az ajkak, amik annyi csókot leheltek az enyémekre, most vöröslenek a saját vérétől. Bőrét fekete és vörös vér festi. Szemeiben már alig pislákol az élet lángja.

Sajnálom Moriel.

Annyira sajnálom.

De nem engedhetem.

Küzdök saját testem ellen. Kétségbeesett harccal mozdítom meg kezemet. Ujjaim a mellkasán tátongó seb szélét érintik. Fejemet előre billentve érintem ajkaimat az övéhez. Vére az én ajkaimat is megfesti. Lenyúlok lelkem mélyére. A fény felé, amit Istentől kaptam ajándékba. Most már tudom, hogy miért. Az esély egy új életre sosem az enyém volt. Csupán megőriztem egy arra méltó, csodálatos angyal számára.

Morielért váltam angyallá. Hogy átadjam neki ezt az ajándékot. Hogy ő is változhasson. Azzá, akivé válnia kell.

Életerőm aranyló fénnyel áramlik át az ő testébe. Íze elnyomja a vér fémes aromáját. Bőre felmelegszik, szíve üteme egyre erősebbé válik tenyerem alatt. Ujjaim nem tudják követni az összehúzódó sebszéleket. Nincs elég erőm hozzá. Arany fényem ezüst ragyogássá válik az ő bőrén. Szárnyai megtelnek élettel testem alatt. Karmos ujjak kapnak felénk, de elkéstek. Életerőm forrón lüktetve ölel körbe minket, távol tartva minden pokoli teremtményt. Tekintete egyre tisztábbá válik. Elhúzódna, mikor megérti, hogy mit teszek, de ő sem képes rá. Ez más, mint legutóbb. Ezt a folyamatot nem lehet félbeszakítani. Szívverése egyre erősebbé válik, ahogy az enyém gyengül. Már tudom, hogy sosem volt más lehetőségünk.

Csak így válhat szeráffá.

- Repülnöd kell, szerelmem… - pilláim egyre nehezebbek. Képtelen vagyok nyitva tartani szemeimet. Életerőm utolsó cseppjei áramlanak át ajkaimról az övéire szavaimmal. Mégsem érzek fájdalmat vagy ürességet. – Élned kell… - és élni is fogsz.

Vége.

Bocsáss meg, Moriel.

Mosolyogva adom át magamat a fénynek, amiből születtem.

Lassan enyhül a testemet tépő fájdalom. Tudatom küszködve tér vissza a békés sötétségből, ahová a szenvedés elől menekült. Érzem az erős karokat, amik a testemet tartják. Az orromba kúszó édes orgonaillatot. A bőrömet simogató napsugarak meleg érintését.

Magasan vagyunk. Nagyon magasan. Ott, ahol az éjszaka felett is ragyogás van. Ahol Isten fénye mindig elérhet minket. Magamtól sosem lennék képes ide emelkedni, és az arkangyalokon kívül is csak kevesen képesek rá. De Moriel megtette. Mert ő erős és csodálatos.

Hallom ahogy nevemet sóhajtja, de tekintetem csak a fényesen ragyogó erőt látja. Remegve nyúlok ki felé, belélegezve a forró fényt. A fájdalom sajgó nyomai felszívódnak, és képes vagyok újra gondolkodni. Lassan, elgyengülten, de képes vagyok rá.

- Moriel… szerelmem… - próbálom elmondani neki mennyire hálás vagyok azért, mert ide hozott. Hogy mennyire szükségem van rá. Hogy mennyire szeretem őt. De nincs elég erőm. Most még nincs. Csak lomhán rá emelem pillantásomat.

A mélységes döbbenet és csodálat eltompítja elmémet. Nem jutnak el hozzám aggódó szavai. Nem látok semmi mást, csak a fekete szárnyakat, amiken átragyognak a napsugarak. A szárnyakat, amik sosem voltak még ennyire gyönyörűek. Ennyire hatalmasok. Ezek nem egy harcos szárnyai, de nem is egy arkangyalé. Ezek egy szaráf szárnyai, amit arany ölelésbe volt Isten fénye.

Szívem izgatott zakatolásba kezd, szárnyaim felragyognak az örömtől.

- A szárnyaid, nézd! – kezeim lomhán mozdulnak. Meg akarom érinteni a tollait, de nincs erőm hozzá. Túl messze vannak. Túl csodálatosak. – Milyen szép! – suttogom erőtlenül. Lehunyom szemeimet, de magammal viszem a sötétségbe a szárnyak látványát, amikhez foghatót még sosem láttam. Talán csak képzelődöm. Talán az elmém ebbe a kitalált világba menekült a valóság fájdalma elől.

- Elior, nincs ott semmi, kedvesem. Pihenj, töltődj a napfénnyel, ne törődj most mással – elmosolyodok feszült hangjától, ami tele van szeretettel és gondoskodással. Meg akarom köszönni neki, de nincs erőm. Hagyom, hogy még magasabbra emeljen minket. Oda, ahová már arkangyalok sem követhetnének minket. Érzem arcomon a nap perzselő forróságát. Teremtőnk fényének végtelen erejét. Beleivódik minden sejtembe.

Annyira boldog vagyok.

Érzem, ahogy lassan fogást vált rajtam, hogy ki tudjam tárni a szárnyaimat. Pontosan tudja, mire van szükségem. Végtelen hálával pislogok le ragyogó arcára. Ezüst tincsei csodálatos örvényként kavarognak körülöttünk. Tekintete egy napfénnyel átszőtt ametiszt kristályt idéz. Aranypor kavarog körülöttünk, de nem azért, hogy harcoljon a sötétsége ellen. Itt és most nincs semmi gonosz, pokolból való. Itt csak mi vagyunk. Itt csak a Teremtő látja a boldogságunkat.

Mosolyát az ajkaimon érzem. Csókja édesebb bármilyen mannánál. Perzselőbb, mint a legragyogóbb napfény. Tincsei karomra tekerednek, ahogy közelebb húzom magamhoz. Lusta táncunkat ő irányítja, és rábízom magam. Napok óta nincs elég erőm önállóan repülni, de bármikor a kezébe adnám az életemet. Neki adnám az egész lelkemet.

Talán már az övé is.

A dal, amit dúdol, a legszebb, amit valaha hallottam. Énekelt már nekem, de egy sem volt ennyire csodálatos. Ez a lelke legmélyéről szól, és olyan boldogságról mesél, amit hosszú ideje nem érzett. Itt akarok maradni, hogy örökké őt hallgathassam. Hogy soha ne kelljen elengednem őt.

De egyetlen csoda sem tart örökké.

- Ideje visszatérnünk, szerelmem – megborzongok a halk becézéstől, amit annyiszor suttogott már a fülembe, mégsem tudom megszokni.

- Csókolj még…! Még! – követelem halkan, és ö nem ellenkezik. A csókjában ott van minden, amit kimondtunk már egymásnak, és az is, amire még nem voltunk képesek. Ott van minden, amit átéltünk, és minden lehetőség, ami még előttünk áll. nem szalaszthatunk el semmit. – A szárnyaid… Moriel, a szárnyaid olyan szépek! – suttogom elválva ajkaitól. Fejemet mellkasára fektetve hallgatom szívének szerelmes ritmusát.

- Tudom, tudom, már mondtad – a hangja fáradtnak és kimerültnek hangzik. Nem csodálom. Lassan ereszkedünk vissza a sötétségbe. A nap helyét ismét átveszi az ezüst holdkorong. Szárnyai egyre gyakrabban remegnek meg, de engem szorosan tart. Tudom, hogy nem fogunk lezuhanni. Szeretném azt hinni, hogy ez volt az átváltozás, amire vártunk, de naiv lennék. Még mindig érzem a benne kavargó sötétséget.

Torkom elszorul, arcomat még közelebb simítom hűvös páncéljához. Nem fogom hagyni, hogy elbukjon.

Szárnyaim és bőröm is ragyog a rengeteg erőtől, amit Isten fénye sugárzott belém. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Még sosem jártam azon a helyen, ahová Moriel emelhet engem. A körénk gyűlő angyalok arcán azonban nem csodálatot látok.

Megrökönyödés.

Félelem.

Feszültség.

- Moriel, hat szárnyad van. Hat fekete szárnyad! – Mihály hangja halálos pengeként szeli át az éjszakát. Izgatott suttogás fut végig a harcosokon. Számtalan kéz csúszik kardok markolatára. A félelem engem is megtalál, kétségbeesetten kapaszkodok Moriel karjába. Nem csak a szárnyai lettek hatalmasabbak, hanem ő maga is. Talán Mihálynál is magasabbá vált. Én lehetetlenül apró vagyok közöttünk.

Moriel szárnyai kitárulnak, többen megrökönyödve hátrálnak néhány lépést. Az orgona szemekben színtiszta döbbenet ragyog. Tényleg nem érezte ezt a változást? Nem látta a csodát, amit Istentől kapott? Nem figyelhet mindig csak ennyire rám.

- Ez semmi jót nem jelent, Mihály! Ilyet még nem láttam, de biztosan csak nagyon rossz lehet! – rémülten emelem Jophiel arcára tekintetemet. Mindig jóságos mosolyának most nyoma sincs. Arca feszült, szemeiben hideg lángok égnek. Egy arkangyal gyilkos tüze. – Hatszárnyú démon nagyúr? Az úr irgalmazzon mindnyájunknak, talán nem is fogunk bírni vele! Lehet, hogy a teljes angyalseregre szükség lesz, talán a Szeráfokra is! – szemeim elnyílnak ahogy hűvös szavait hallgatom. Olyan nyugalommal tervezi Moriel kivégzését, mintha egy hétköznapi dologról lenne szó, nem pedig egy csodálatos angyal életének végéről.

A dühös kétségbeesés eluralkodik rajtam. Nem érdekel, hogy több száz harcos figyel engem. Nem érdekel, hogy éppen két arkangyallal szegülök szembe. Nem beszélhetnek így… nem akarhatják Moriel halálát. Nem hihetik még mindig, hogy démonná fog változni.

- Nem, nem…! Tévedtek, ő nem démon! Isten fényében és szerelmünk ragyogásában nőtt ki a szárnya, láttam! Láttam! Odafent táncoltunk, Moriel énekelt, és olyan… olyan szép a hangja! Isten szereti őt! – ismét összesúgnak körülöttünk, de nem foglalkozom vele. Nem eresztem el Moriel karját, csak belépek közé, és az arkangyalok közé. Nem lehetnek ennyire vakok. Nem lehet minden csoda, amit odafent éreztünk, tévedés. Isten látta a szerelmünket, és nem volt ellene való. Különben nem adott volna ilyen szárnyakat Morielnek.

- Elior, Istennek nincs fekete szárnyú angyala. Értsd meg, kérlek – szánakozva néz le rám. Hangjában lekicsinylés és sajnálat. Mintha egy tudatlan gyermekhez beszélne. Az arkangyalok legnagyobb hibája. Nem látják be, hogy ők sem ismerik Isten összes titkát. – Mit mondtál az előbb? Szerelmetek ragyogásától nőtt ki a szárnya? Akkor bűnben fogant ez az erő, mert csak Istent szerethetjük, egymást soha! – téved. Mind tévedtünk, mikor ezt gondoltuk. Érzem, hogy a Teremtő nem ellenzi, ami közöttem és Moriel között van. Különben miért küldött volna ide? – Elior, megzavarta elmédet a démoni erő, bizonyára azért nem vagy képes megérteni ezt, mert teljesen elbűvölt – elbűvölt, de semmiféle démoni hatalom nincs mögötte. Már nem képesek megrengetni a hitemet Jophiel szavai.

- Jophiel, ha ez igaz, akkor Elior erejétől csak még erősebbé válik a démon. Vissza kell vinned Fényudvarba, nem maradhat itt, ki tudja még milyen erőt tud elszívni tőle – Mihály úgy beszél rólam, mintha itt sem lennék. Szavai túlságosan véglegesek, átszakítják a falat, ami mögött könnyeimet tartottam. A hűvös cseppek egymás után gördülnek végig arcomon. A mellkasomban érzett fájdalom elviselhetetlenebb, mint amit a démonok közelsége okoz. – Még nem alakult át, még erősödhet! Amíg angyal, nem végezhetünk vele… - hangsúlya elárulja, hogy mennyire bánja. Hogy legszívesebben addig tenné meg, míg még van esélye Moriel ellen.

Gyáva.

Engedek a testemet rázó zokogásnak. Moriel tart engem, míg a fájdalom tengerébe veszek. Halkan suttogom nevét, könyörgök neki, hogy ne engedje. Azt akarom, hogy a karjaiba vegyyen, és olyan mesze, olyan magasra repüljön velem, ahol az arkangyalok nem találnak ránk. De nem fogja megtenni. Ő túl jó és tiszta szívű hozzá.

- Tudom szerelmem, de az arkangyalokra kell hallgatnunk, meg kell óvnunk a menny és a föld birodalmát. Ha tényleg egy erős démonná változom a bűnös szerelmünk miatt, Fényudvar is veszélybe kerülhet, az egész emberiség odaveszhet… Fogadj szót kérlek, és menj haza – egy részem igazat akar neki adni, de egy másik szerint borzasztó dolgok fognak történni, ha elválunk. Az arkangyalok sem mindentudók. Moriel sötétsége nem táplálkozhat az én fényemből. A szerelmünk nem bűnös. Nem amiatt válik démonná, hanem pont az óvja meg őt ettől a sorstól.

De bárhogy hadakoznék, senki sem hinne nekem, mert csak egy egyszerű angyal vagyok.

Csak egy Fényes vagyok.

- Csak akkor megyek el, ha megígéred, hogy még találkozunk – könnyes arcomat az övéhez szorítom, hogy csak ő hallja remegő szavaimat. Képtelen vagyok őt itt hagyni azzal a gondolattal, hogy sosem fogom ismét látni. Hogy örökre elzárják tőlem. Ők azt hiszik azért, hogy megóvják. Én tudom, hogy pont ezzel okozzák majd a pusztulását.

Rettegve pislogok fel elkínzott arcára. Sóhaja mélyebbre löki a tőrt mellkasomban. A könnyeimen át is látom, mennyire küzd saját magával. A kötelességtudata és az évezredes szabálykövetés küzd az irántam érzett szerelmével és aggodalmával. Félek, hogy alulmaradok. Félek, hogy nem elég, ami közöttünk van. Végül mégis bólint. Lassan, de határozottan. Remegő mosollyal hagyom, hogy letörölje könnyeimet.

Ujjaim kicsúsznak ezüst tincsei közül, szárnyaim megrezzennek, ahogy küszködve próbálok mélyeket lélegezni. Ő feláll mellettem, ismét óriássá válva hozzám képest. Szárnya vigasztalóan ér az enyémhez, ámulatot és rosszallást keltve a körülöttünk állókban. Felesleges rejtőznünk, már mindenki tud a bűnös érzelmekről, amit egymásban gyújtottunk. Talán ez a tűz fogja porig égetni a birodalmunkat, hogy a hamvakból valami még csodálatosabb éledjen újra.

- Kaphatunk még egy kis időt? – kérdem csendesen az arkangyalokra függesztve tekintetemet. Néhány pillanatnyi csend után Jophiel lassan bólint. Tekintete megidézi azt az arkangyalt, aki a szeretetébe csomagolt minden Fényest. Most már tudom, hogy ez a szeretet túl sok mindentől tartott minket távol.

- Napkeltekor indulunk – az égre pillantva, elszorult torokkal biccentek. Alig maradt időnk, a nap hamarosan elűzi az éjszaka sötétjét.

A döbbent Moirel kezét megfogva húzom magam után, vissza a kert felé, ahol annyi időt töltöttünk. Meglepetten figyelem a lábaim alatt kivirágzó apró, csodaszép kamillákat. Úgy tűnik tényleg túltöltődtem erővel. Erre csak arkangyalok mágiája képes. Hamarosan belőlem is kikopik majd a fény.

- Ne feledkezz meg az evésről, kérlek – reszketeg mosolyt erőltetek arcomra, azzal nézek fel rá. – A manna segít gyógyulnod – megszorítja ujjaimat, és aprót bólint. – Tudni fogom, ha nem veszel magadhoz elegendőt

- Talán kémeket hagysz itt? – végre az ő ajkain is megjelenik egy gyenge, halovány utánzata annak a mosolynak, amit annyira szeretek. Szinte kényelmetlen felé fordítanom arcomat, annyival magasabbá vált nálam.

- Sok mindenkivel összebarátkoztam, az itt töltött idő alatt – harcosokkal, hírnökökkel, és közönséges angyalokkal, akik sok féle feladatot látnak el. Mindenki kíváncsi volt a fényemre, én pedig rájuk. Minél többet akartam megtudni a világról, amiben élünk. A Fényudvar csodálatos hely, de torzítja a valóságról alkotott képünket. Megóv minket a sötétségtől és a fájdalomtól, amit más angyaloknak át kell élniük, de hajlamosak vagyunk emiatt azt hinni, hogy nem is létezik. Hagyjuk magunkat megvezetni.

De én többé nem fogom engedni ezt.

- A legjobb lenne, ha elfelejtenéd őket. Ha elfelejtenél engem – méltatlankodva pillantok fel rá. Ostobaságokat beszél.

- Hogyan felejthetném el a lelkem másik felét? – pillantása megtelik ragyogó szikrákkal, ahogy lepillant rám. – Mindig érezni fogom a hiányodat, amikor nem vagy a közelemben – ez az őszinte igazság. Túl mélyen és szorosan fonódott össze a lelkünk. Mintha mindig is ismerték volna egymást, és csak a viszontlátás pillanatára vártak.

- Ahogyan én is a tiédet – mély hangja a szárnyaival együtt csomagol be egy hamis béke ábrándjába. – Azután is, hogy…

- Nem fogsz démon nagyúrrá válaszolni! – fejemet rázva, határozottan vágok a szavába. Gyengéden érintem meg a puha tollakat, amikkel elrejt minket a kíváncsi szemek elől. – A démonoknak nincs hat szárnya, Moriel – soha, senki sem látott még olyan teremtményt. Nem kell tudósnak lennem, hogy biztos legyek benne. Az arkangyalok arcára kiülő megrökönyödés elég bizonyíték volt. – Csak a szeráfok viselnek ennyit – reményteljes mosollyal nézek fel rá, de most nem viszonozza.

- Nem vagyok szeráf, Elior – megérinti arcomat, és én belesimulok érintésébe. – A szárnyaim gyengék, és az erőm sem nőtt.

- De talán azzá fogsz változni – kétségbeesetten kapaszkodok a remény apró szikrájába. – Még nem teljes az átalakulásod, nem tudjuk hogyan fog végződni – tekintete elárulja, hogy neki van sejtése róla. Riadtan ragadom meg csuklóját, és szorítom hatalmas kezét még jobban arcomra. – Ne add fel, Moriel! Nem kell elhinni az arkangyalok minden szavát, ők sem tévedhetetlenek – megrökönyödve néz rám, szárnyai megrezzennek a szavaktól, amik miatt súlyos büntetést is róhatnának rám. – Csak maradj távol a harcoktól, ne onts vért, és kövesd az ösvényt, amire rávezettelek – kipislogok egy könnycseppet szememből. Egy fényes sosem sír. Én mégis napokig zokogni akarok. – Kérlek… – suttogom elgyötörten, minden fájdalmamat és szükségemet beleadva ebbe a rövid kis szóba.

- Megpróbálok azzá az angyallá válni, aki megérdemli a szereteted, gyönyörű napsugaram – suttogja lehajolva érintve ajkait az enyémekhez.

- Pontosan az az angyal vagy, akinek lenned kell – mosolyát érzem számon. A belőle áradó erő most nem hideg és sötét. Ragó és erőteljes. Egy csodálatos harcos ereje. Nem akarom elengedni őt, mégis megteszem, amikor hátrál egy lépést. Ahogy leomlanak körülöttünk a szárnyaiból emelt falak, legszívesebben felzokognék. A nap első sugarai aranylóvörös fénnyel festik meg az ég alját.

Elfogyott az időnk.

- Az arkangyalok várnak – szól csendesen, miközben sajátjai közé zárja az ujjait, és elindul várakozó vezetőink felé.

Darabokra tört szívvel követem az utolsó sétánkra.

Mégis sírhatnak a Fényesek.

oOoOo

Talpaim puhán érnek a zöldellő pázsithoz, mikor Mihály letesz karjaiból. A könnyeim már felszáradtak, de a fájdalmam nem csillapodott. A lelkemben dúló vihar pusztítást és fájdalmat hagy maga után. Olyan letaglózó gyászt, amivel nem tudom hogyan leszek képes megbirkózni. Csak azért nem kuporodom össze a földön, és zárkózok be teljesen, mert tudom, hogy Morielnek szüksége van rám. Tudom, hogy holnap hajnalban várni fog rám a hídon, és nem okozhatok csalódást neki. Nem fogom hagyni, hogy örökre elszakítsanak minket egymástól.

Ujjaim megszorulnak a ruhámba rejtett fekete toll körül. Lábaim remegnek, de sóhajtja gyűjtöm össze erőmet, és elindulok a hatalmas gyümölcsfákkal övezett ösvényen. Torkom összeszorul, mikor megpillantom azt, amelyikről egy festmény lóg Moriel házában. Itt kéne lennie. Látnia kéne, hogy mit védelmez, hogy visszatérjen a teljes hite.

De az arkangyalok nem látják ezt.

Jophiel utának szól, de nem foglalkozom vele. Nincs szükségem hamisan vigasztaló, kioktató szavakra. Nem lesz minden rendben. Nem fogom elfelejteni Morielt idővel. Nem tettem meg mindent érte. Még nem. Kockáztatom a lehetséges büntetést, és hátra sem pillantva hagyom faképnél a két arkangyalt.

Fényudvar levegője édes és nehéz a virágoktól. Korábban bármikor képes voltam nyugalmat lelni benne, de most hiába keresném. Az egyetlen, ami eljut a lelkemig, a virágzó orgonabokrok erőteljes illata.

Moriel.

Összeszorult torokkal fordulok be egy még eldugodtabb, margarétákkal övezett földútra. A csendet csak madarak éneke és rovarok halk neszezése zavarja meg. A legtöbb Fényes szeret sokáig aludni. Szerencsére az nem tartozik közéjük, akinek az otthona hatalmasra nőtt fűzfák között rejtőzik. A ház mögött csörgedező patak partján találok rá. Arany tollai a sáros földre lógnak, ahogy guggolva kutat valami után a nádasban. Annyira belemerül ténykedésébe, hogy lépteimet sem hallja meg.

- Lumiel – szólok halkan, de még így is sikerül megriasztanom. Összerezzenve kapja rám mogyoróbarna szemeit. A kezdeti riadalom helyét hamar átveszi a viszontlátás öröme, majd a zavarodottság.

- Elior – kezét a nadrágjába törölve áll fel. Furcsa ennyi idő után újra olyanok között lenni, akik nem óriások hozzám képest. – Mi történt? Rémesen nézel ki – aggódva nyúl arcom felé. Testvéri szeretettel érinti meg a szemem alatt kirajzolódó sötét karikákat. Sóhaja benne reked, amikor könnyeim ismét útnak indulnak.

Még ő sem látott síró Fényest.

- Segítened kell – szárnyaim a földre hullanak, lábaim megremegnek, de még az előtt karolja át derekamat, hogy összerogynék. A fény, amit Istentől kaptam az éjszaka, már szinte nyomtalanul eltűnt.

Magam mögött hagytam, ahogyan őt is.

oOoOo

Gyengéd érintés arcomon. Kimerülten motyogok értelmetlen ellenkezést, elfordítva fejemet a kéretlen ujjak elől.

- Elior, fel kell ébredned! Elkésel! – Lumiel hangja éppen csak átjut a tompaság függönyén. Azonban amint megértem szavait, kipattannak szemeim. Kétségbeesetten fordulok az ablak felé, amin túl már tompa, hajnali szürkület fogad. Ne. Nem lehet.

Kapkodva állok fel az asztal mellől, amire borulva aludtam. Sietve mondok köszönetet Lumielnek, aki az elmúlt hetekben nem csak a tudását, hanem a szállását is megosztotta velem. Nem akartam egyedül maradni. Nem voltam rá képes. Amikor visszatértem az otthonomba, ridegnek és üresnek éreztem, szinte megfojtott Moriel hiánya. Lumiel jelenléte azonban segít elviselni. Mégis úgy érzem hajnalról hajnalra élek.

A szél belekap tollaimba, ahogy még gyorsabb repülésre ösztökélem magam. Hetek óta tartanak titkos találkozóink. A rövid pillanatok, amik segítenek megőrizni mindkettőnk józanságát. Moriel állapota nem romlott látványosan, de látom rajta, hogy mennyire kimeríti a küzdelem saját maga ellen. Látom, ahogy szárnyait lógatja, amikor azt hiszi nem figyelek rá. Tudom, hogy egyre ritkábban vesz magához mannát azon kívül, amit én tuszkolok belé kérészéletű találkozóink alatt. Aggódom érte, de Lumiellel minden nap azon dolgozunk, hogy válaszokat találjunk. Ő megérti mennyire szükségem van erre. Mindig is osztozott azokon a bűnös gondolatokon, amikkel az arkangyalok döntéseit kérdőjeleztem meg. Egy igazi tudós, aki folyton kétkedik a világban.

Már messziről látom a hídon álló alakot. Hatalmas szárnyai szélesre tárva remegnek, harcolva a késztetéssel, ami felém űzi őt. De sosem csábult még el. Sosem lépte át a láthatatlan határt, ami távol tartja őt a Mennyek birodalmától. Pedig minden alkalommal hívom és csábítom. Meg akarom neki mutatni Fényudvart. Azt akarom, hogy ő is gyógyuljon a fényében.

Összehúzom szárnyaimat, felgyorsítva zuhanásomat felé. Csak az utolsó pillanatban tárom ki őket, hogy ne csapódjak teljes erőből mellkasának, bár biztos vagyok benne, hogy meg sem érezné. Ölelésébe von, mielőtt bármit mondhatnék. Ajkai puha csókba vonják az enyémeket. Érzem a kétségbeesett szükséget mozdulataiban. Szorosan tartó karjaiban, amivel felemel a talajról. Szárnyai feszült remegésében, miközben elrejt minket a világ elől. Túl hideg a bőre. Biztosan megint nem vett magához mannát tegnap.

- Azt hittem nem jössz el – a hangjában rezgő félelem valós, és jeges tőrként fúródik mellkasomba. Homlokát az enyémnek támasztja, zaklatott légvételei érzékenyre csókolt ajkaimat simogatják.

- Bocsáss meg – suttogom átkarolva nyakát. – Túl sokáig kutattam tegnap éjjel, és elaludtam – de többé nem fog előfordulni. Nem akarom többször kétkedésbe taszítani őt.

- Elior, túl hajtod magad – sóhajtja, miközben felemelkedik kettőnkkel a hídról, hogy berepüljön alá. Távol a kíváncsi tekintetek elől. – Fel kéne adnod a keresést, és elfogadni, hogy nincs megoldás – megint ugyanaz a dal. Szinte minden reggel lejátszódik ez a beszélgetés.

Csak akkor ereszt el, amikor a kedvenc, lapos sziklánkra érkezünk. Szárnyaink átfedik egymást, lábaink a mélységbe lógnak. Nincs sok időnk, de itt mindig átadhatjuk magunkat a béke illúziójának. A kezébe nyomok egy mannapogácsát, ő pedig sóhajtva emeli ajkaihoz. Árgus szemekkel figyelem, míg el nem tűnteti az utolsó morzsáig. Nem kerüli el figyelmemet az undor, és a remegés, ami végig fut testén. Egyre jobban elutasítja a táplálékot.

- Biztosan van megoldás – felelem makacsul felszegve államat. Ajkai alig mosolyra rezzenek, ujjai gyengéden túrnak tincseim közé. – Tegnap közelebb is kerültem hozzá – szárnyaim izgatottan rebbennek meg, ami végre Moriel érdeklődését is felkelti.

- Valóban? – homlokát ráncolva fürkészi arcomat. Izgatottan bólintok.

- Már biztos, hogy a démonok azért vadásznak a Fényesekre, mert szükségük van rájuk. Nem csak egyszerűen vonzza őket a fényünk, hanem kell nekik – magyarázom lelkesen. Ő elkomorul, ujjai megszorulnak derekamon. – Legalábbis eddig azt hittük, maguknak akarnak levadászni minket, de talán tévedtünk – látom a zavart az orgona tekintetekben. Egyre nehezebben tudja követni csapongó gondolatainkat. – Egy egyszerű démon csak felfalni és tönkre tenni tudna minket. Túl nagy fáradozás lenne egy rövid élvezetért – nem tetszenek neki szavaim, de nem hagyom abba. Én sem szeretem hallgatni, amikor a bukásáról beszél, mégis mindig megteszem. – De mi van akkor, ha egy démon nagyúrnak akarnak levadászni minket? Te magad mondtad, hogy a benned növekvő sötétség kísért, hogy ránts magaddal a Pokolba. Talán nem azért, hogy elpusztíts, hanem azért, hogy az erőm segítsen visszatérni onnan – sóhaja elárulja, hogy nem győztem meg.

- Elior, ha igaz is, hogy a démon nagyurak vadásznak Fényesekre, nem azért teszik, hogy visszatérhessenek az angyalok közé – tudom mennyire feszültté teszi ez a téma, ezért egy könnyed mozdulattal ülök combjaira, hogy szemből nézhessek arcába. Most nem visel páncélt, csak egy vékony inget, így tenyereim alatt szinte akadálytalanul érezhetem szívverését. – Valószínűleg csak az erőtöket felhasználva akarnak még halálosabbá válni – teste beleborzong az undorba. Gyengéd cirógatással próbálom csitítani önmarcangoló gondolatait. Tudom, hogy ő sosem tenné ezt velem.

- Tudod hogyan születnek a szeráfok? – kérdésem meglepi, kizökkentve sötét gondolatai közül.

- Senki sem tudja – csóválja meg fejét.

- Pontosan – bólintok. – Legalábbis azt akarták, hogy így higgyük – zsebembe süllyesztem kezemet, és előveszem a megsárgult, összegyűrt lapot. A rajta lévő ősi angyalnyelven íródott szavak már elmosódtak, de még kivehetőek.

„A megsárgult lapok nem választják szét a szárnyat és az árnyékot. A magasban járó könnyen más irányba hajlik, mert ott a fény is próbára tesz. Csak, aki áthalad azon, aminek nincs neve, maradhat meg angyalnak — és ha egy tiszta ragyogás mellette idözik, az út emlékezni kezd önmagára.”

- Ezt hol szerezted? – összehúzott szemekkel pillant fel rám. Érzem, ahogy pír kúszik arcomra, de állom tekintetét.

- Jophiel magánkönyvtárából – tekintetében harag lángjai gyulladnak.

- Betörtél egy arkangyal házába? – hangja hűvössé válik, de már nem tud megriasztani vele. Szárnyaim ragyogva válaszolnak dühére.

- És ismét megtenném, ha ezzel segíthetek rajtad – felelem makacsul összeszorított ajkakkal.  – Hát nem érted, Moriel? Itta bizonyíték, amit az arkangyalok elhallgattak előlünk. A szeráfok is egyszerű angyalok voltak csupán. A fényt és a sötétséget nagyon vékony határ választja el egymástól, ez mindig is így volt. Egy Fényes segíthet neked a helyes úton maradni, és azzá válni, ami csak nagyon keveseknek adatott meg! – arcomról ismét a megsárgult lapra pillant, majd halk sóhajjal ruhájába süllyeszti.

- Felejtsd ezt el, Elior – a levegő mellkasomban reked. – Túl veszélyes mellettem maradnod, miközben végig megyek ezen az úton. A sötétség olyan erős, hogy a te fényed sem elég. Túl sokat venne ki belőled. Nem kockáztathatom, hogy elveszítelek – könnyek szöknek szemeimbe elkeseredett szavai hallatán. Ostoba.

- Tehát veszítselek el inkább én téged? – hangom rekedt és erőtlen a visszatartott könnyektől. Ha egyedül próbál végig menni az úton, le fog sodródni róla. Hiszen ott áll a papíron, ő is látta. Miért nem fogadja el az igazságot?

- A fájdalmat túl fogod élni, mert erős vagy – tenyerét a szívem fölé fekteti. Érintése hidegebb, mint valaha. – De ha magammal rántanálak a pokolba…

- Nem tennéd meg! – csattanok fel, de nem foglalkozik velem.

- Ha magammal rántanálak, az elpusztítana téged.

- Mindig ezt állítod, és meg sem próbálsz harcolni ellene! – elkeseredetten markolok ingjébe. – Nem fogadsz el más igazságot, csak, amiben hinni akarsz – utat engedek reményvesztett könnyeimnek. – Pedig én tudom, hogy mivé válhatnál… tudom, hogy… - heves csókkal fojtja belém a szavakat. Mindig ezt teszi a meddő viták közben. Azt hittem végre jutunk valahová. Találtam bizonyítékot rá, hogy a sorsa nincs előre megírva. De ő túlságosan makacs és hajthatatlan.

Ez fogja mindkettőnk vesztét okozni.

Ajkunk csak akkor válik el, mikor a nap első sugarai bekúsznak rejtekhelyünkre. Már így is túl sokáig időztünk. Letörli könnyeimet, miközben felrepül velünk a hídra.

- Ígérd meg, hogy holnap is itt leszel – ugyanazok a szavak, amikkel hetek óta minden alkalommal elválok tőle.

- A fényed mindig vissza fog vezetni hozzád, Elior – megérinti a szárnyam érzékeny, belső ívét. Borzongva hunyom le szemeimet. Nem akarom, hogy elmenjen. Mégis ellép tőlem.

Összeszorult torokkal nézem, ahogy kitárja hatalmas, fekete szárnyait.

- Várj! – lepillant rám ametiszt szemeivel. Majdnem elfelejtettem. Ismét zsebembe nyúlok, ezúttal egy ezüstláncot véve elő. A rajta lógó amtesztek egy aranyból készült finom tollat vesznek körül. Felé nyújtom a tökéletesen megalkotott ékszert. – Ezt neked készítettem – Lumiel nem csak tudós, hanem a legtehetségesebb ékszerkészítő közöttünk. Hetek óta dolgozik titokban rajta a kérésemre.

- Hogy akkor is emlékezz rám, ha túl messzire sodródsz a sötétségben.

Mint mindig, a zenéje eléri a lelkemet, táplálja a bennem ragyogó fényt. Nem értem, hogyan kerülhetett ilyen közel a bukáshoz egy ennyire csodálatos angyal. Minél több időt töltök vele, annál jobban látom őt. Egy pusztító, erős harcos, de nem ez határozza meg a lényét. Mindent feláldoz azért, hogy megóvjon másokat, még a saját lelkét is. Isten nem engedheti őt elbukni. Hatalmas csapás lenne az egész világra nézve. Elviselhetetlen űrt hagyna maga után.

Főleg a szívemben.

Halvány mosollyal köszönöm meg neki a dalt, mikor elhallgat a hárfa. Reméltem, hogy a zene majd segít háborgó lelkének, de még mindig nem csitult el teljesen a benne tomboló vihar. Nem emésztheti magát azon, ami elmúlt, hiszen már nem tudja meg nem történté tenni. Arra kell koncentrálnia, ami még előtte áll.

- Moriel, szeretném, ha ennél valamit. Szükséged van az erődre – már annyiszor mondtam el ezt neki, de mintha újra és újra megfeledkezne róla. Gondolataim között felsejlik az undor, amivel legutóbb pillantott az életadó mannára. Az aggodalom összeszorítja torkomat, de elrejtem előle. Még nem tarthat itt.

Felé nyújtom kezemet, de úgy néz rá, mintha egy idegenhez tartozna.

- Miért teszel úgy, mintha semmi sem történt volna? – zaklatottan rázza meg fejét. Ezüst tincsei lebegve követik a heves mozdulatot. – Nem megyek oda hozzád, nem mocskollak be többé – Daniol szavai mélyebben vájtak belé, mint korábban gondoltam. A bőrébe és a lelkébe égtek. Ha valóban gonosz lenne, nem érezne bűntudatot. Nem aggódna amiatt, hogy bemocskol engem. Ez is igazolja, hogy nem kéne azon az útol járnia, amire ez a hely kényszerítette őt.

- Moriel, kérlek gyere ide. Nem mocskoltál be, ez a szeretet tiszta és szép. Nézd – felé fordítom tenyeremet, amin fényem zavartalanul ragyog. Nem tett tönkre, amit tettünk. A Teremtő egyikünket sem büntette meg. – Gyere ide hozzám – kérem ismét szelíden.

Egy pillanatig még küzd saját magával, de végül elfogadja a vereséget. Legalábbis úgy tűnik. Azonban még mindig nem tesz egyetlen lépést sem felém. Próbálok csak az arcára fókuszálni, de szemem sarkában látom széttárt szárnyai sötét csillogását. Mellkasomat soha nem érzett hidegség járja át. Teljesen feketék. Egyetlen egy szürke tolla sincs már, mégsem hanyatlottak a földre szárnyai. Nem értem. De amíg képes használni őket, addig angyal. Addig itt van a helye közöttünk. Mellettem.

- Moriel… - halkan kérlelve hívom fel magamra ismét a figyelmét. Túl távol jár tőlem, miközben a tollait gyászolja.

- Ha elbukom, visszamész Fényudvarba, és biztonságban leszel tőlem… - torkom elszorul, hevesen rázom meg fejemet. Ostobaságokat beszél. Nem fog elbukni. Nem állíthatja ennyire szilárdan. Harcolnia kell, mert egyedül kevés vagyok ebben a háborúban. – Mindenkinek sokkal jobb lesz így – jobb lesz neki a démonok között? Jó lesz neki, hogy a húsát letépik a csontjairól? Jó lesz neki nélkülem a Pokol legmélyén, ahol már semmilyen fény nem érheti el őt? Mert nekem biztosan nem lesz jobb nélküle.

- Ne beszélj így, kérlek! – elkeseredve hunyom le szemeimet, hogy elrejtsem előle fájdalmamat. – Ha elbuksz, én… én… - elakadnak szavaim, mert magam sem tudom mi történne akkor. Elveszítenék egy újabb angyalt. Egy olyan angyalt, aki fontosabb lett a szívemnek, mint korábban bárki. Olyan kevés időt töltöttünk még együtt, mégis lelkem minden darabja követeli, hogy miénk legyen az örökkévalóság. Egy Fényes nem bukhat el. Nem követhetem őt a sötét mélységbe, ahová tart, de maradni sem akarok egy olyan világban, ahol hozzá hasonló csodás angyalok bukhatnak el. Ez nem lehet egy kegyes Isten döntése.

Ajkaimat vékony vonallá préselve figyelem feldúlt alakját. Sötét szárnyai és fehér köntöse fájdalmas kontrasztot alkotnak. Tenni akarok érte valamit, de kezdek kifogyni az eszközökből. Még sosem volt dolgom hozzá hasonlóval. Minden, ami más angyaloknál működik, az nála szinte haszontalan. Látja a szépet, talán el is jut a lelkéhez, de nem gyógyítja a sebeket, amiket a múltja ejtett rajta. Nem értem. Elveszettnek érzem magam.

- Angyalvér – torpan meg a fényét vesztett penge előtt. A fegyver használhatatlanná vált, miután megsebzett vele. A fényacél nem állhatja az angyalok vérének érintését. Halálos fegyver, de nem arra született, hogy a sajátjai vérét ontsa. El kell temetnünk, hogy Mihály ne láthassa meg. Nem tudhatja meg, mit tett Moriel. – A penge tönkrement – hangjából csepeg a csendes önutálat. Összerezzenek, ahogy a sérült fegyver a falnak csapódik. Még a pengése is tompa, élettelen. – Majdnem megöltem két angyalt! Teljesen megérdemlem a bukást, nem vagyok más, csak egy szánalmas semmirekellő! – a gyűlölet, amit maga iránt érez, megfertőzi a levegőt. Elviselhetetlenül nehézzé és égetővé teszi. Minden légvétel fáj. Erőm aranyló fénnyel válaszol a Morielben tomboló sötét, halálos viharra.

Megint túl messze került tőlem.

Kizárom a fájdalmat, ami szárnyamba nyilall. Nem foglalkozom a csontjaimig hatoló kimerültséggel, sem azzal, hogy erőm már mindent felemészt, hogy szembe szálljon Moriel sötétségével. Nem hagyhatom őt egyedül azon a helyen, ahová elméje száműzte őt.

Gyengéden megfogom harcoktól érdes ujjait, és magam után húzom őt. Esetlenül hagyja magát, és végre már nem csak önutálatot látok arcán. Egy apró, erőtlen mosollyal követ, és készségesen dől el a párnák között. Bármikor ellen tudna állni nekem, az erőm semmi az övéhez képest, de elfogadja a gondoskodásom. Már ez is hatalmas változás ilyen rövid idő alatt.

Egy pillanatig tétovázom csak, mielőtt elhelyezkedem felette. Próbálom elrejteni zavaromat, de az arcomra kúszó halvány pírnak és boldog mosolynak nem tudok parancsolni. Hatalmas és erős. A teste tele van élettel. Fekete szárnyai szétterülnek a halványlila ágyneműn, haja élő ezüst folyamként omlik a párnára. Annyira gyönyörű. Egy legendás szépségű harcos. Tenyerem szinte elvész hatalmas mellkasán. Bőre hideg, de szíve erőteljes ritmusa megnyugvást ad. Még itt van velem.

Mivel már nem vesz magához mannát magától, az utolsó ötletemhez nyúlok. Mellkasomban szétáramlik a forró megkönnyebbülés, mikor elfogadja ajkaimról az ételt. Ha másképp nem, így elfogadja.

- Végre – suttogom egy pillanatra lehunyva szemeimet, hogy elrejtsem előle kimerültségemet. Kezei megmozdulnak, gyengéd birtoklással simít végig combomon. Megborzongok a szokatlan érintéstől. Ellenkeznem, mert egy angyalt senki sem birtokolhat a Teremtőn kívül, de nem érzem helytelennek, amit tesz. Minden nappal, amit mellette töltök, egy újabb repedés jelenik meg a világ pillérjein, amit ismerek. Mi lesz, ha minden romba dől? Újra kell építenem? Itt lesz még akkor mellettem?

Túl sok kérdés.

Remegő mosollyal ismétlem meg a mozdulatot, újra és újra. Sápadt bőrébe szín költözik, tekintete békés levendula árnyalatot vesz fel. Néha szüneteket tartok, hogy két falat között elsuttoghassam neki a szavakat, amik a szívemben formálódnak. Szavakat, amik bűnösek kellenének, hogy legyenek, én mégis csodálatosnak és gyógyítónak érzem őket.

A világ azt mondja: ellenségek vagyunk,
hogy kard a fény, és seb a sötét szavunk.

Ajkai puhán simulnak az enyémekhez, nyelve lustán lopja el a falat mannát.

Ha eltévednék az idő aranykörében,
fényed vezetne át minden csendes törésen.

Ha zuhan a világ, én őrzöm az álmod,
és nevemet suttogja az ég, mikor hívod.

- Igen, most született bennem – nem olyan alkotás, ami megérné, hogy papírra vessék, de őszinte és valódi. Szavak, amik csak neki szólnak. Amik csak miatta keltek életre.

Halkan felsóhajtok, mikor hátamra csúszik tenyere. Elkerüli a legérzékenyebb részt, ahol szárnyaim előbukkannak, inkább gyengéden megérinti a tollak alatt rejtőző sebet. Nem okoz fájdalmat. Egy erős, halálos harcos, aki gyengédebben bánik velem, mint korábban bárki.

- Nem véletlenül vagy Fényes – mély hangja puha takaróként ölel körbe. – Életedben is csodálatos ember lehettél, hiszen sérült vagy, fáradtan és legyengülve is mással törődsz, nem magaddal, és még mindig olyan szép a lelked, hogy képes vagy ilyen verset írni… - túl sokra tart engem. Semmivel sem érek többet másoknál, és semmivel sem vagyok különlegesebb.

- Neked is szép a lelked, Moriel – csak engednie kéne, hogy mások is meglássák. Ahogyan régen tette. Daniol szerint csodálatos volt, amikor a harcosoknak játszott. Talán újra meg kéne tennie. – Tele van gyengédséggel, fénnyel – bőre puha és meleg érintésem alatt. Izmai összerándulnak gyengéd simogatásomtól. – Nézz ránk, olyan erős érzelmeid vannak irántam – mások felé is mutatnia kellene őket. Még ha nem is pontosan ezeket. Még ha nem is nevezem a nevén, pontosan tudom, mit érez. Mert bennem is hasonló érzelmek hintették el magukat.

- Igen, szerelemnek hívják – meglepetten nyílnak el ajkaim, szívem kihagy egy ütemet izgatottságában. Amit én nem álltam készen megfogalmazni, azt kimondta helyettem is. Olyan könnyedén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mintha nem menne szembe minden törvényünkkel. Annyira csodálatos vagy, Moriel. – De te ezt biztosan jobban tudod nálam, mert tapasztaltabb vagy – mosolyogva érintem meg arcát. Bölcsnek hisz, pedig egyáltalán nem vagyok az. Még magamban sem merem megnevezni pontosan mit érzek iránta. Rengeteg verset írtam erről az érzelemről. Rengeteg dalt énekeltem róla. Rengeteg festmény készítése közben irányította ujjaim.

Most mégsem merem nevén hívni. Még nem.

- Olyan sokat tettél értem, miért nem működik rajtam semmi? – szavaiból eltűnik minden szeretet, csak keserűség marad utána. Mosolyom eltűnik, simogató ujjai érintésében sem lelek vígaszt. Tekintetem az éjfekete tollakra siklik.

Én is ugyanezt kérdezem magamtól szinte minden percben.

- Sajnos nem tudom – vallom be erőtlen sóhajjal. Tollaim még most is tompán ragyognak, körülöttünk vékony aranypor réteg borít mindent, de ennek sincs eredménye. – Nagyon furcsa, ilyen még sosem történt. Még ő is… - fájdalom szorítja össze torkomat, belém fojtva a szavakat. Lehunyom szemeimet, és erőt merítek a tenyerem alatt dobogó szív megnyugtató ritmusából. – még ő is volt, hogy javult aztán visszaesett, de te… a te állapotod nagyon gyorsan romlik, pedig tele vagy szeretettel és fénnyel… - Adamo lelke sosem volt ennyire fényes. Rajta szembetűnők voltak a sötét foltok. A sebek, amiket nem lehetett begyógyítani. Már akkor tudtam, mikor először találkoztam vele. Egészen más volt, mint Moriel. Ő már senkit sem tudott igazán szeretni.

- Talán ez Isten akarata, és nem kellene tovább küzdenünk ellene, nem gondolod? – feszülten szorítom össze ajkaim az ostoba szavak hallatán.

- Nem – konokul megrázom a fejem.

- Tudom, tudom…. sosem adod fel – sóhaja inkább szánakozó semmint elismerő. Azt hiszi hiába harcolok, de meg fogom mutatni neki, hogy téved. – Elior… az Ő szárnyai is pont ilyenek voltak, mint az enyém? – szavai sebeket tépnek fel, és rég eltemetett fájdalmat ásnak elő. Mégis a kedvéért felidézem az emlékeket, amik elől menekülök.

Ujjaim gyengéden érintik meg puha, életerős tollakat. Most melegek, és hibátlanok. Mintha minden teljesen rendben lenne velük. Adamoé sosem volt ilyen.

- Nem, az övé fakó volt és hullajtotta a tollait, a szárnyai erőtlenül lógtak – suttogom halkan. Ujjaim között érzem a halott, fekete tollak durva tapintását. Gyomrom felkavarodik a bőröm alá kúszó rothadás illatának emlékétől. Moriel esetében a bukás teljesen más. Mintha nem is lenne valódi elmúlás. Nem értem. – A tiéd valahogy más… - gondolataimba veszve érintem meg ismét tollait. – Erős és furcsán szép, sötéten ragyog – most, hogy kimondom, már sokkal valóságosabbá válik. Eddig magamat is próbáltam meggyőzni, hogy csak képzelem, de ideje elismernem. Moriel közel sem olyan, mint azok, akik a bukás felé tartanak.

Talán mert nem is oda vezet az ösvény, amin jár.

- Írnom kell egy levelet, megkérdezem egy tudós barátomat fényudvarból – emelkedem fel róla sietve. Ennek hamarabb eszembe kellett volna jutnia. Moriel esete annyira más, hogy gyanakodnom kellett volna. Talán van remény. Talán tényleg nem fog elbukni.

Szívem izgatott kismadár módjára verdes mellkasomban.

Talán megmenthetem őt.

- Rendben.

- Te pedig addig kérlek egyél még mannát, ha képes vagy rá – fordulok még vissza hozzá. Megérintem arcát, tekintetem néhány pillanatig összeolvad a halvány levendula pillantással, majd összeszedem maradék erőmet, és elhagyom a szobát.

Amit becsukódik mögöttem az ajtó, szárnyaim a puha szőnyegre hullanak, mosolyom leolvad arcomról. Utat engedek a kimerültségnek, a fájdalomnak és az elkeseredettségnek. Miattam sodródott még közelebb a bukáshoz Moriel. Miattam támadt rá egy másik angyalra. Segítenem kellene neki, de én ehelyett csak még közelebb lököm a peremhez. Tenyerem a falnak támasztva segítem lassú, remegő lépteimet a szobám felé. A bűntudat lassan rágja magát beljebb csontjaimban.

Lumiel csodálatos, tehetséges angyal, a kevés tudós Fényesek egyike. Ha ő nem tud választ adni a kérdésemre, akkor végleg kifogytam az ötletekből. Ez az utolsó reménysugár, amibe kapaszkodhatok. És a végsőkig kapaszkodni is fogok.

oOoOo

Kimerülten figyelem a hírnök távolodó alakját. Már erősen alkonyodik, de mindenképp azt akartam, hogy még ma útra keljen ez a levél. Lumielnek mihamarabb meg kell kapnia, így sem reménykedhetek azonnali válaszban. Még napokba telhet, mire alaposan körbejárja a problémát. Jól tudom, hogy nem fogja félvállról venni a feladatot.

Halk sóhajjal hunyom le szemeimet egy pillanatra, erőt gyűjtve a rövid sétához Moriel házáig. A vért lemostam a szárnyamról, így sérülésem nem látható, ahhoz viszont minden akaraterőmre szükség van, hogy a fájdalom ellenére is magasan tartsam. Legszívesebben csak vonszolnám magam után őket a porban, de nem tehetem. Túl sokan figyelnek. Túl sok harcos kíváncsi tekintetét vonzottam magamra. Néhányan meg is szólítottak, ezért sokkal tovább tartott találnom valakit, aki elviszi az üzenetemet a fényudvarba.

- Nem lenne szabad egyedül elhagynod Moriel otthonát – összerezzenek a váratlanul közelről szóló mély hangra. Daniol magas alakja hangtalanul került mellém, míg én a testemmel küzdöttem. Jégkék tekintete a szárnyamat fürkészi, és tudom jól, hogy őt nem téveszthetem meg. Karjait feszülten fonja össze mellkasán, szemeiben felizzik a megvetés saját parancsnoka iránt.

- Talán attól tartasz, hogy bárki ártana nekem? – halvány mosollyal lassan csóválom meg fejemet.

- Igazad van – megborzongok hűvös pillantásának erejétől. – Az egyetlen, aki ártani akar neked, pontosan ott vár rád, abban az átkozott házban – riadtan pillantok körbe, de szerencsére senki sincs körülöttünk, aki meghallhatná szavait. Csupán néhány gyakorlatozó angyal figyel minket a távolból.

- Ne beszélj így róla! – könyörögve emelem rá újra a tekintetemet. – Nem szándékosan tette. Sosem tudna bántani engem – bármit is gondol róla, Moriel nem gonosz. És nem is fog elbukni. Addig nem, míg én itt vagyok.

- Mégis bemocskolt téged.

- Nem! – kiáltok rá riadtan, és ismét körbefordítom fejemet. – Nem tette! Félreérted, amit láttál – suttogom kétségbeesetten.

- Ó, valóban? – gúnyos horkantással billenti oldalra fejét. – Nem ismerem a fényesek által használt módszereket, de kétlem, hogy ez egy lett volna közülük – ajkaimba harapok, szárnyaim feszülten rezzennek meg. Ez a beszélgetés nem halad jó irányba. Nagyon nem.

- Kérlek senkinek se beszélj róla – könyörögve motyogom a szavakat, miközben átölelem reszkető testemet. – Én segíteni akarok Morielen – hangom belevész a felcsendülő harsonák sikolyába. Körülöttünk angyalok emelkednek a magasba, de Daniol nem mozdul.

- És ő ezt ki is használja – szavai tüzes ostorként csattannak rajtam. Reszketve húzom magam még apróbbra.

- Tévedsz – rebegem elgyengülten. Nem lehet igaza. Moriel lelke tiszta és gyönyörű. Tiszta szerelemből akarta a csókomat, nem a sötét vágy irányította cselekedeteit.

- Túl naiv vagy, Elior – sajnálkozó sóhajjal tárja szét hatalmas, hófehér szárnyait. – Az arkangyalok nem lesznek boldogok, ha tudomást szereznek erről – a félelem megbénít, csak arra vagyok képes, hogy bámuljam őt. Ez most fenyegetés vagy baljós jóslat?

- Akkor tartsd titokban előttük – kérlelem csendesen. Néhány pillanatig fogva tartja pillantásomat, mielőtt ő maga is felemelkedve.

Összeszorult szívvel figyelem, ahogy csatlakozik a többi harcoshoz. Nem áltatom magam azzal, hogy meg fogja őrizni a titkunkat. Beszélni fog. Az egyetlen kérdés, hogy meddig vár vele.

Némán követem tekintetemmel a távolodó sereget. Az egyetlen, ami vigaszt nyújt, hogy nem látok fekete szárnyakat a harcosok között.

oOoOo

Izgatottan veszem át a lepecsételt levelet a hírnöktől, aki azon nyomban szárnyra kap, és folytatja útját a tábor többi része felé. Ujjaim remegnek Lumiel csodálatos betűinek láttán. Öt napja várok a válaszára. Egy örökkévalóság volt, amit csak Moriel tett elviselhetővé.

Az állapota nem változott. Néha elhatalmasodik rajta a jeges sötétség, de többségében az a csodálatos angyal, aki hárfázik nekem, akivel hosszú órákon át olvasunk fel egymásnak. Aki gyengéd gondoskodással mossa meg hajamat, és fektet be az ágyba, ha már arra sincs erőm, hogy kinyissam a szemeimet. Mágiám kétségbeesetten harcol a sötétséggel, ami a lelkében növekszik, sokszor teljesen kimerítve a testemet és a lelkemet. Az első néhány alkalommal volt, hogy a saját ágyamban ébredtem, de mindig visszatértem hozzá, így feladta. Elfogadta, hogy nem nyugszom, míg meg nem mentem őt. Most már szinte minden percet vele töltök. Csak akkor hagyom magára rövid időszakokra, amikor gyógyító álomba merül.

És sajnos ezt egyre gyakrabban teszi.

Végig sietek a festményekkel és műalkotásokkal díszített folyosón. Morielt ott találom, ahol néhány órája hagytam. Az ágyban pihen, a halványlila selyemágynemű gyönyörűen öleli körbe testét, hatalmas, fekete szárnyai ernyedten pihennek körülötte. Egy pillanatra megtorpanok, hogy megcsodáljam a látványt. Nem lehet, hogy ő elbukjon. Ha valóban ez Isten terve, akkor talán meghozta első tévedését.

Megborzongok a bűnös gondolattól. Nem lenne szabad megkérdőjeleznem a Teremtő döntéseit, mégis megteszem. Egyre gyakrabban. Néha már félek, hogy az én szárnyaimon is megjelennek az első szürke tollak.

Száműzöm aggodalmamat, és mosollyal válaszolok Morielére. Tekintete engem figyel, ahogy tétovázás nélkül indulok meg felé. Szárnyai óvót ölelnek körbe, szíve erőteljesen dobog arcom alatt. Halk szusszanással adok hálát, hogy még nem vesztettem el őt

- Kaptam válasz Fényudvarból – kezem izgatottan remeg, miközben átadok neki egy mannapogácsát a nálam lévő készletből. Szokásommá vált pár darabot rejteni a ruhámba, hogy bármikor felkínálhassam neki. Magától már nem jut eszébe enni, és nem is kívánja. A legsötétebb napjain még azt is elutasítja, amit én próbálok az jaki közé csempészni. De ez nem egy olyan nap.

Feltépem a pecsétet, és kitekerem az aranyszínű papírt, ami fájdalmasan rövid üzenetet rejt.

- Ez a te tudós barátod nem ír valami szépen – ujjai szórakozottan játszanak hajammal, de nem foglalkozom vele, ahogy szavaival sem. Csak azért nem tudja elolvasni, mert Lumiel így akarta. Ez egy különleges, rejtjeles írás, amit csak a fényesek ismernek. Még az arkangyalok előtt sem fedtük fel a titkát

Minden elolvasott szóval egyre tanácstalanabbá és kétségbeesettebbé válok.

- Rossz hírek? – leolvassa arcomról, nem tudom elrejteni előle. – Már meg sem lepődöm – sóhajtva dönti fejét a falnak.

- Nem tudom, Moriel – megfontoltan kezdek bele a magyarázatba, újra és újra elolvasva Lumiel szavait. Több kérdést ébresztenek bennem, mint amennyire választ adnak. – Azt írja, hogy lehet, hogy Átalakuló vagy, nem Elbukó. Nem írt többet – tanácstalanul pillantok rá, de karja mögé rejti arcát. – Te tudod ez mit jelent?

- Azt jelenti, hogy amíg démon nagyúrrá átalakulok, arkangyalok fognak körbevenni, és amint átalakultam, abban a percben lemészárolnak – érzelemmentesen ejti ki a sötét szavakat. Elmémet elárasztja a rettegés, mellkasomba fagyos ujjak tépnek. A levél kicsúszik kezemből, szemeim elnyílnak a rémülettől.

Téved. Moriel és Lumiel is. Ez nem történhet meg. Ő nem változhat át egy démon nagyúrrá. Nem és nem.

Ám minél inkább tiltakozom ellene, annál inkább érzem, hogy igazuk van. Csak ez lehet magyarázat arra, ami vele történik. De nem veszíthetem el őt. Így nem.

- Ne… - suttogom kétségbeesetten. Próbálok küzdeni az elmémbe tóduló képek ellen. A víziók ellen, ahol Moriel teste véresen hever a földön. Ahol Mihály kardja szúrja át a szívét. A fájdalom pallosként sújt le rám. Könnyek szöknek szemembe a tehetetlenségtől.

- Egyszer láttam eddig, nem gyakori jelenség. Akkor a démon el tudott menekülni, azóta is az alvilágban él, kegyetlen és vérszomjas – felkel mellőlem, hideg, sötét gondolatokat hagyva maga után. Szárnyaim megreszketnek, ujjaim remegve markolnak nadrágom puha anyagába. Moriellel nem történhez ez. Képtelen lennék elviselni.

Ő nem válhat démonná.

Ruhám ujjával letörlöm a kicsorduló könnycseppeket, de képtelen vagyok rendezni gondolataimat. Nem akarom elhinni. Nem akarok erre gondolni. Mégis szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem tévednek. Lennie kell valami megoldásnak. Nem hagyhatjuk ennyiben.

- Moriel, úgy látom beletörődtél, pedig…

 - Inkább úgy fogalmaznék, hogy bízom Istenben – rám pillant a hárfa húrjai között. Tekintete tompán ragyog a délelőtti napfényben. – Érzem magamban az ébredő sötétséget, Elior – gyomrom bukfencet vet, szárnyaimról aranypor hullik a takaróra. - Azt súgja, vigyelek magammal a pokolba, és ágyasomként minden lehetséges módon mocskoljalak be. Sötét gondolatok és ígéretek gyötörnek, és küzdenem kell ellene. Azt hiszem ezt hívják kísértésnek… - szemeiben mélylila lángok kelnek táncra. Szavai hűvösek és fájdalmasan valósak. Amit mondd, szembe megy mindennel, amit egy angyalnak tennie szabad. Mindennel, amit egy szerelmes lélek tenne a számára legfontosabbal. Miféle víziók gyötörnek, Moriel? Milyen sötét útvesztőben bolyongsz a kiutat keresve?

A félelem lassan eluralkodik rajtam. Mosolya az egyetlen gyógyír kétségbeesetten verdeső szívemnek.

- A bennem izzó szerelem legyőzi ezeket a bűnös gondolatokat, ne félj tőlem – pontosan tudja, hogy mi jár a fejemben. Érzi, hogy milyen hatással vannak rám a szavai. Ha valóban sötétség uralkodna benne, nem törődne velem. Ez is mutatja, hogy még nincs minden veszve.

Szavai halvány pírt festenek arcomra, és előcsalják mosolyomat. Először nem mertem elhinni, hogy az érzései valódiak, de már nem kételkedek. Látom az igazságot abban, ahogy rám néz ellágyuló pillantásával. Ha a szerelme erőt ad neki a sötétség elleni harcban, akkor talán van esély. Talán nem csak a kísértésnek tud majd ellenállni. Talán pontosan ezért küldött ide a Teremtő engem.

- És ha a szerelmed mást is képes legyőzni? – izgatottan tárom szélesebbre szárnyaimat. Kapaszkodok az apró kis reménysugárba, amit megpillantottam a sötétségben.

- Elior… - halk sóhajjal hunyja le szemeit, elrejtve előlem szánakozó pillantását. Én azonban nem hagyom magam, és szavába vágok, mielőtt folytathatná.

- Talán képes útját állni a változásnak is – az ereje már nem csak a sötétséget és a pusztítást ismeri. Mellettem megtanulta milyen a fény és az alkotás. Hogy a hatalmat lehet jó dolgokra is használni. Szívem izgatott vágtába kezd, gondolataim hevesen cikáznak. Ez lehet a megoldás.

- Elior… - nem érdekel az ellenkezése.

- Talán csak be kell teljesednie ahhoz, hogy…

- Elég! – hangja jeges ostorként hasít át a szobán. A belőle áradó sötétség egy pillanatra megbénít. Egy lélegzetvételnyi ideig látom, mivé válhat hamarosan. De még képes megzabolázni. Képes visszaküldeni a mélybe. Sápadtan, elnyílt szemekkel figyelem, ahogy elém lép. Tekintete feszült, tele dühvel és fájdalommal. – Ne kísérts még jobban – elgyötörten érinti meg arcomat. Ujjai hűvösebbek, mint valaha. Aggódva fogom őket két tenyerem közé. Egy részem tudja, hogy ostoba kegyetlenség volt neki felajánlani magamat, egy másik részem viszont meg akarja tenni. Mindent oda akarok adni neki, hogy a szerelmünk fényesebben és erősebben lángoljon. – Még meg tudlak óvni téged a sötétségemtől, de ha valóban át fogok változni… - mindketten megborzongunk. Elkínzott tekintetét egy lassú pislantás mögé rejti, ujjai megrándulnak az enyémek között. – Nem lehetsz itt, amikor megtörténik – mintha egy tőrt forgatna meg mellkasomban. Nem hiheti, hogy magára fogom hagyni, amikor a legnagyobb szüksége lesz rám. Ha igaz, amit mondott… ha az arkangyalok valóban megpróbálják majd megölni őt…

Egyetlen lelket sem engedek át a magányos szenvedésnek.

- Nem hagylak egyedül – rázom meg fejemet. Konok szavaim szomorkás mosolyra késztetik. Tekintete most tompa és távoli.

- Sosem adod fel, makacs kis Napsugaram – nem tudom eldönteni, hogy dicséretnek, vagy szemrehányásnak szánja-e szavait.

- Nem – szorítom meg ujjait, visszacsalogatva magamhoz. Tekintete kitisztul, az ajkain bujkáló mosoly elmélyül. Egy lélegzetvételnyi ideje ismerem őt, mégis együtt dobban a szívem az övével. Mintha azért kaptam volna esélyt egy új életre, hogy mellette tölthessem az örökkévalóságot. Talán ez minden Fényes igazi jutalma. Egy lélek, ami az övéhez tartozik. Talán ezt a titkot még az arkangyalok sem ismerik. Isten nem fedi fel minden titkát még a legszeretettebb gyermekeinek sem.

Finoman húzom vissza magam mellé az ágy szélére. Szárnyaink átfedik egymást, hatalmas alakja biztonságot és vígaszt nyújt kimerült lelkemnek. Fejemet felkarjának döntve meredek ölemben összekulcsolt ujjainkra. Kezem annyira lehetetlenül apró az övéhez képest. Őt pusztításra és védelmezésre teremtették, engem alkotásra és gondoskodásra. Annyira különbözőek vagyunk, mégis kiegészítjük a másikat.

- Ha átváltozol, emlékezni fogsz rám? – kérdem halkan, reménykedő fohászokat mormolva magamban. Ha én vagyok a legnagyobb öröme, nem akarom, hogy elfelejtsen.

- Ha démon nagyúrrá válok, a lelkem önmaga eltorzult, kicsavarodott lenyomata marad csupán – torkom összeszorul, testem megreszket a gondolattól is, hogy ezzé válhat. Puha tollai az enyémekhez simulnak, ahogy szorosabbra zárja velük ölelését. – Tényleg azt szeretnéd, hogy egy ilyen pokoli teremtmény emlékezzen rád? – hangja tele van kétkedéssel és undorral. Taszítja őt az, amivé válhat, én azonban magamhoz fogom ölelni őt akkor is.

- Igen – jelentem ki határozottan. Hangom egy pillanatra sem remeg meg. – Ha a szerelmed legapróbb kis szikrája ott marad valahol mélyen, akkor talán feléleszthetem, és… - ajkai puha csókkal fojtják belém elszánt szavaimat. Halk sóhajjal hunyom le szemeimet, és engedem át magam a belőle áradó nyers erőnek. A szeretet és birtoklási vágy vérpezsdítő elegyének.

Ujjai hajamba túrnak, másik kezével gyengéden emel át combjaira. Teste szilárd, biztos alap az enyém alatt. Tenyereimet mellkasára fektetve veszem át az ő hevesen lüktető szívének ritmusát. Nyelve végigfut alsó ajkamon, én pedig halk sóhajjal engedek utat neki. Csókja tele van ki nem mondott érzelmekkel, amiket olyan ígéretekkel viszonzok, amiket nem fogok tudni megtartani. Szárnyaim ernyedten lógnak a puha szőnyegre, míg az övéi körbe ölelnek engem. Az ő illatát lélegzem. Az ő ízét érzem mindenhol. Az általa gyújtott lángok táplálják kimerült mágiámat.

De túl hamar vége szakad.

Zihálva támasztja homlokát az enyémnek. Érzem a lelkében dúló heves csatát. Arcát simogatva, halkan suttogom el neki kedvenc verseit. Tartom őt, hogy ne zuhanjon bele a sötétségbe, aminek a peremén táncol. Miattam. Megint én juttattam őt ide.

- Túl naiv vagy, Elior – hangja rekedt, szavai tele vannak bánattal. Mintha tetteivel csak ezeket a szavakat akarta volna igazolni. – Egy átváltozott lelkét nem lehet visszaformálni.

- Nem tudhatod! – hadakozok tovább szavai ellen. Ő maga mondta, hogy nagyon ritkán történik meg, és alig tudunk valamit a folyamatról. Ha az arkangyalok végeznek az átváltozottakkal, lehetőséget sem adunk nekik a visszatérésre. A démon nagyúr, akiről beszélt, talán csak nem találta még meg a fényt, ami hazavezetheti, de Morielnek itt vagyok én. – Az angyal, akit láttál átváltozni, és elmenekülni… - karjai, amikkel testemet öleli, megfeszülnek, és még közelebb húznak hűvös testéhez. – Volt vele Fényes? – kérdésem meglepetésként éli. Felemeli fejét, hogy a szemeimbe nézhessen. Látom, ahogy kutat az évezredes emlékek között, végül lassan megrázza a fejét. – Látod? Talán ezért küldött Isten melléd – fellelkesülve markolok puha vászoningjébe. Szárnyaim vége izgatottan izzik fel. – Az erőm, és amit irántam érzel együtt megváltoztathat mindent – reményteli szavaimra csak egy szomorú mosoly a válasza. Mellkasomba visszatér a hűvös aggodalom. Miért nem hisz nekem? Miért nem bízik az ösztöneimben?

- Túl csodálatos és fényes a lelked erre a világra – mormogja mély hangján, ajkait szeretetteljesen érintve homlokomhoz. Őszintébb és mélyebb érzelmeket rejt ez az apró mozdulat, mint a csók, amivel korábban megjutalmazott.

Ismét vitába szállnék vele, de megérzem a váratlan vendég nyomasztó hatalmának érintését. Moriel velem együtt kapja az ajtó felé tekintetét. Elenged, én pedig riadtan menekülök a heverőre, amin a hárfajátékát szoktam hallgatni. Szárnyaimat megrázva rendezem el tollaimat, és sietve túrok kócos tincseim közé, hogy leplezzem bűnös tettünk nyomát.

Mire Mihály belép a szobába, már mindkettőnk külsője elfogadható. Moriel az ágyon maradt, kezében egy gyönyörű ezüst kelyhet tartva köszönti az érkező arkangyalt. Ő kimért pillantással üdvözöl mindkettőnket, de tekintete túl sokáig időzik rajtam, mielőtt a harcosához fordulna. A baljós előérzet egyre jobban növekszik bennem. A szívemet szorongató jeges ujjak fogása erősebbé válik.

- Beszélnem kell veled, Moriel – mély hangja semmi jót nem ígér. Próbálom leplezni riadt kétségbeesésemet. Kerülöm Moriel pillantását, mert azzal mindkettőnket elárulhatnám. – Négyszemközt – megértem a ki nem mondott utasítást. Némán távozom, magukra hagyva a harcosokat.

Visszavonulok szobámba, de képtelen vagyok nyugodtan várakozni. Feszült járkálásba kezdek, szárnyaim újra és újra megrebbennek. Nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy rájöjjek miért van itt. Éreztem a pillantásban, amivel engem figyelt. A hűvös élben, amivel kiejtette korábban szeretett harcosa nevét. Mihály eddig elismeréssel és tisztelettel szólt Morielhez, most azonban… Most mintha mindez nyomtalanul felszívódott volna.

- Mégis mi a terved mindezzel? – motyogom halkan, tanácstalanul emelve tekintetem a plafonra. De hiába várok, semmilyen válasz nem érkezik. Ahogy soha nem is érkezett. Feszülten túrok hajamba, és folytatom a járkálást.

A percek túl hosszúr nyúlnak. Újra és újra megállok az ajtó előtt, de nem hallom Mihály távozását. Ujjaim remegnek, egyetlen légzőgyakorlat sem segít megőrizni nyugalmamat. Napoknak tűnik a várakozás. Aggodalom szorítja össze a torkomat, hogy talán ártani akar Morielnek, mert rájött arra, amire mi. Meg akarja előzni az átváltozást. Most még gyengébb, könnyebben végezhetne vele, és Moriel még csak nem is ellenkezne.

Nem.

Ez nem történhet meg.

Reszketeg sóhajom a felharsanó kürtök éles hangjához társul. Tekintetem az ablak felé kapom, és már látom is a magasba emelkedő angyalokat. Egyre gyakoribbak a harcok. Hallottam, mikor jelentést tettek Morielnek. Sosem volt még ennyi és ekkora rajtaütés. A pokollények sosem merészkedtek ennyire közel a hegyhez, mint az utóbbi néhány hétben. Nem tudják az okát, nekem azonban van egy sejtésem. Egy ideje érlelődik már bennem a gondolat, de nem volt elég bátorságom kideríteni, hogy igaz-e.

Ajkamba harapva őrlődöm, míg meg nem hallom Mihály sietős távozását. Csak néhány pillanatig várok, mielőtt visszasietnék Moriel szobájába. Ő az egyik ablaknál áll, és a harcba induló angyalokat figyeli. Szárnyát magasan tartja, egész teste merev és feszült. Tudom, hogy legszívesebben velük tartana. Évezredeken át vezette csatába az embereit, most mégis maradásra van ítélve. Szörnyű kín lehet számára. Mégis ez a legbiztonságosabb döntés. Nem kerülhet ennél is közelebb a bukáshoz… vagy átváltozáshoz.

- Daniol elárulta neki, ugye? – felesleges halogatni a fájdalmas kérdést. Alig észrevehető bólintása fájdalmas tőr a lapockáim között. Hiába reménykedtem, hogy több időt ad majd nekünk, Daniol igazságérzete túl nagy volt. – El kell mennem? – próbálok erős maradni, de hangom megremeg. Sűrű pislogással űzöm el a szúró érzést szemeimben. Nem akarom itt hagyni őt. Így nem. Most nem. A szívem nem bírná ki az elválást.

- Még nem – a megkönnyebbülés olyan erővel csap át fejem fölött, hogy szinte összeroskadok. Reszketeg sóhaj szakad fel mellkasomból, miközben hatalmas teste mögé lépek.

- Sajnálom, Moriel – suttogom gyengéden. Sajnálom, hogy nem tarthat a harcostársaival. Sajnálom, hogy nem vagyok képes meggyógyítani őt. Sajnálom, hogy kísértésbe hoztam. Sajnálom, hogy miattam kell elszenvednie arkangyala haragját. Könnyebbé kellett volna tennem az életét, de a jelenlétem mindent bonyolultabbá tesz.

- Itt egyedül én hibáztam – az önvád olyan erős hangjában, hogy erőm akaratlanul is válaszol rá. Szárnyaim gyengéden érnek az övéihez, aranyport ragasztva a fekete tollakra. – Nem lett volna szabad engednem a kísértésnek.

Hozzá lépek, és hátulról átölelem testét. Arcomat a hátához simítom, közvetlenül a szárnyai közé, ahol előbukkannak bőréből. Megreszket a szokatlanul intim érintéstől. Végre enyhül a testét uraló feszültség.

- Az, amit érzünk, túl csodálatos és különleges – suttogom őszinte szeretettel. – Nem lehet Isten terve ellen való – bűnös szavak ezek, de igaznak érzem őket. A Fényesek másképp látják a világunkat, ezt Jophiel maga ismerte el egyszer. Talán erre gondolt. Csak mi merjük megkérdőjelezni a Teremtő döntéseit. Csak mi tehetjük meg anélkül, hogy a bukást kockáztatnánk. – Nem hagyom, hogy Mihály szava közénk álljon – teszek halk ígéretet. Keze az őt ölelő karjaimra csúszik. Gyengéden fogja meg csuklómat, és emeli ajkához ujjaimat.

- Szeretlek, makacs kis napsugaram.

Kézfejemre hintett csókja az ő szavak nélküli ígérete.

oOoOo

Dideregve nyitom fel szemeimet. A hálószoba sötétje azt az illúziót kelti, hogy még az álmok birodalmában járok. Kimerülten hunyom le ismét szemeimet, és közelebb kucorgok a mellettem szuszogó hatalmas testhez. Megnyugvást keresve érintem meg az engem betakaró puha tollakat. Amik nem puhák.

Riadtan pattannak ki szemeim. Saját szárnyaim lomhán engedelmeskednek parancsomnak. Az ablakon beszökő holdfény ezüst ragyogással vonja be a dérlepte szobát. Apró jégkristályok csillognak a takarón, az ágy mellett heverő könyveken, és a tollainkon is. Moriel bőrét mintha ezüstporral hintették volna be.

A pánik eluralkodik rajtam. Egyetlen dolgot jelenthet ez a hideg. A halál hűvös, kegyetlen érintése. Az állandóan forró pokol jégszülte teremtményei.  

- Moriel! Moriel ébredj! – rémülten rázom a mély, gyógyító álomba merült harcos vállait. – Ébredj! – könyörgő nyöszörgésem fájdalmas nyögésbe fullad. Mintha izzó kardot döfnének mellkasomba. Könnybe lábadt szemekkel, remegve érintem meg arcát. – Moriel…

Szemei felnyílnak, és az én fájdalomtól eltorzult vonásaimon pihennek meg. Néhány pillanat alatt felméri a helyzetet, és kipattan az ágyból. Mélyeket lélegezve, magamat ölelve próbálom legyűrni a pokoli fájdalmat. Erős karok emelnek ki a takarók közül. Moriel illata kúszik orromba, egy pillanatra enyhítve a gondolataimat elködösítő fájdalmat. A forró lüktetés egyre elviselhetetlenebbé válik.

Közelednek.

Az éjszaka szokatlanul hűvös érintését érzem arcomon. Testem görcsösen megrándul egy újabb fájdalomhullámtól. Arcomat a mellkasába fúrva keresek védelmet a kín elől, de nincs hová menekülni.

- Vidd el őt! – messziről hallom Mihály mély baritonját.

- Harcos vagyok, az én helyem…

- Vidd el! – Moriel karjai szorosabban tartanak. – Védd meg őt! Indulj! – érzem, ahogy a levegőbe emelkedünk, de a fájdalom még most sem egyhűl. Nyöszörögve rezzenek össze egy távolban felhangzó üvöltéstől. A forró izzás szétárad a testemben, legszívesebben én is üvöltenék. Talán üvöltök is.

Utánunk jönnek.

- Engem akarnak – suttogom rekedtem. Arra sincs erőm, hogy felnyissam szemeimet. Talán nem is hallja a hangomat. – Éreznek engem, ahogyan én őket – biztos vagyok a szavaimban. Napok óta sejtem. Ezért nem jöhet ide Fényes. A démonok vágynak ránk. Vágyják a fényt. De vajon miért? Erre még nem találtam választ. – Engedj lezuhanni – kérlelem halkan. Akkor véget érne a fájdalom. Akkor nem lenne veszélyben miattam. – Adj át nekik, és menekülj – erőtlen könyörgésemre csak még szorosabb öleléssel válaszol.

Éles, szívszaggató sikolyba forduló üvöltések hangoznak fel körülöttünk. Elnyomnak minden mást. Kivéve a forróságot, ami belülről emészti a tudatom. Próbálok kapaszkodni a valóságba, de túl nehéz. Túl fájdalmas.

Testem elernyed, ahogy átadom magam a tompa, nyugodt sötétségnek.

- Köszönöm, Daniol – hálás mosollyal nézek fel a magas angyalra, mikor óvatosan leültet az egyik karosszékre Moriel szobájában. A karjaiban akart áthozni ide, de elutasítottam az ajánlatát. Bár megszokottabb számomra más angyalok érintése, én sem fogadom el bárkitől és bármikor. Nem éreztem volna helyesnek a közelségét.

Nem úgy, mint Morielét.

Összeszorult torokkal pillantok az ablak felé. Már három órája elment. Túl hosszú idő ez egy egyszerű felderítésre. Szinte biztos, hogy pokollényekre bukkantak, de vajon Moriel képes volt megtartani a nekem tett ígéretét? Az ő érdekében remélem, hogy igen.

- Minden Fényes szárnya ilyen? – megrezzenek a halk kérdésben rejlő vágyakozástól. Megfeledkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül. Daniol előttem térdel a földön, szárnyai hófehér palástként terülnek el mögötte, tekintete az én arany tollaim után sóvárog.

- Apró és törékeny? – kérdem szórakozott mosollyal. Az ő ajkai is mosolyra húzódnak, miközben felnéz rám.

- Lehetetlenül gyönyörű – elnéző mosollyal rebbentem meg szárnyaimat. – Megérinthetem őket? – kérdi, de mohó ujjai már el is indulnak arany tollaim felé. A riadtan, a fájdalommal nem törődve húzom őket szorosan hátamra, és elkapom Daniol csuklóját. Szível szapora ritmusát egy mosoly mögé rejtve fektetem kezét a térdemre. Apró vígasz a szárnyaim helyett. Látom csalódottságát, egy pillanatra keserűséggel vegyül, de elfogadja a döntésemet. – Bocsáss meg, Elarion – bár fejét kissé meghajtja, kezét nem veszi el rólam. Érintése másképp hűvös, mint Morielé.

Idegenebb, mint egy bukás peremén táncoló angyalé.

- Természetes, hogy ezen a helyen szomjazzátok a fényt – felelem csendesen, leengedve fájón lüktető szárnyamat. Az ő tekintete ismét az arany tollakra villan, de csupán egyetlen rövid pillanata. – Mióta ismered Morielt? – arca elkomorul, szárnyai feszülten rezzennek össze.

- A kezdetektől az oldalán küzdök – akkor miért nem tettél hamarabb a bukása ellen? Látnod kellett, hogy mi felé tart. Nyelvemre harapva nyelem vissza feszült válaszomat.

- Milyen volt régen? – vonásai lágyabbá válnak, mosoly fénye festi meg sötét tekintetét.

- Szenvedélyes, tele fehéren izzó fénnyel – feleli az emlékei között sétálva. – Ő mindig egy halálos penge szépségével ragyogott, nem olyannal, mint te – bárcsak láthattam volna akkor. – Mindenki elcsendesedett, mikor meghallotta a hárfa játékát, az éneke pedig csodálatosabb volt, mint bármi, a világunk ezen kietlen részén – mellkasom összeszorul a ténytől, hogy mennyire közel vagyunk egy ilyen csoda elvesztéséhez. A sötétség nem ragadhat el egy ennyire különleges angyalt.

- Mindent megteszek, hogy visszakapjátok őt – suttogom halkan, de tekintete elárulja, hogy már nem bízik Moriel gyógyulásában. Ő is lemondott róla, ahogyan már mindenki.

Kivéve engem.

Én sosem fogom elengedni a kezét, és engedni, hogy a mélybe zuhanjon.

- Túl sokat veszített már el magából a harcok alatt – csendes lemondással billenti oldalra a fejét. Tehát ők is látták a bukás első lépéseit. Miért nem segítettek neki hamarabb?

- Ezért kértem tőle, hogy tegye le a kardot egy időre – szemei meglepetten nyílnak el, ajkai közül kicsúszik egy hitetlenkedő nevetés.

- Tényleg azt mondtad neki, hogy ne harcoljon? Neki? – megcsóválja a fejét, tekintete tele van kétkedéssel, amitől összeszorul a torkom. – Lehetetlent kértél tőle, ugye tudod? – nem. Ígéretet tett. Nem szegheti meg a nekem adott szavát, mert az csak még közelebb lökné őt a sötétséghez.

Késégbeesetten harapok ajkamba, de mielőtt bármit mondhatnék, megérzem őt.

A jeges sötétség a csontjaimig hatol, erőm forró izzással száll szembe vele.

- Megjött! – hangomban nincs öröm, csak félelem és kétségbeesés. Nem is ok nélkül.

Az ajtón belépő angyal mintha nem is az a Moriel lenne, aki néhány órája itt hagyott. Szárnyairól eltűnt minden fehér, csak fekószürke foltok törik meg az éjfekete foltok uralmát. Tollairól és páncéljáról vér csepeg a padlóra, szemei akár a legsötétebb ametiszt. Pillantása hűvös és rideg, akkor sem melegszik fel, mikor megpillant minket.

- Vedd le róla a kezed – Daniol riadtan áll föl, és húzódik távolabb tőlem. Megértem őt. Moriel most jobban hasonlít a démonokra, amik ellen küzd, mint önmagára.

Megint nem hallgatott rám. Megint hagyta, hogy a lelke egy újabb darabja süllyedjen a végtelen, üres sötétségbe.

Nevét suttogom, de mintha nem jutnának el hozzá a szavaim. Kardja élesen csengve csapódik a padlónak, vérfoltos páncélja pedig követi. Sápadt alakja a vízbe merül, szárnyai ernyedten terülnek szét a felszínen. Nem értem. Miért nem küzd a bukása ellen? Miért nem hallja meg a kéréseim és a tanácsaim? Miért szegi meg a nekem tett ígéretet?

Miért adta fel ő is?

Értetlenül suttogom a miérteket, ha mást nem, azt elérem, hogy végre rám pillantson. Szemeiben sötét vihar tombol, alig találok rá a csodálatos angyalra, aki miatt ideküldtek, és aki miatt maradni is akarok.

- Daniol, kérlek hagyj magunkra! – a megszólított angyal bizonytalanul pillant rám, de egy apró biccentéssel bocsájtom útjára. Tudom, hogy aggódik értem. Figyelmeztetett, hogy Moriel az utóbbi időben sokszor vált kiszámíthatatlanná. Szerinte ő már képtelen megbecsülni, és kellő gyengédséggel bánni egy hozzám hasonló, törékeny angyallal.

Én azonban biztos vagyok benne, hogy Daniol téved. Moriel sosem ártana nekem. Én vagyok az egyetlen, aki még képes a szeretethez és gyengédséghez leginkább hasonlító érzéseket kiváltani belőle.

- Moriel – suttogom ismét, miközben hozzá sietek. Fényem minden lépéssel erősebbé válik, mágiám lüktetve válaszol a lelkét átjáró sötétségre. Szíve túl lassan ver tenyerem alatt, bőre túl hideg egy forró fürdő után, mégis tudom, hogy még nem vesztettem el őt.

Mert mosolyog rám. Erőtlenül és kimerülten, de mosolyog.

Gyomromban újra szárnyra kapnak a pillangók.

- Kedvesem, olyan jó látni téged – szavai messziről szólnak, érintése gyengéd, de bizonytalan. Mintha nem hinné el, hogy valóban itt vagyok. Tenyereimet az arcára simítja, szemeit le kell hunynia az arany fény erejétől, ami körbe ölel minket. Ajkaimat összeszorítva hagyom, hogy erőm korlátlanul égjen. Hogy felperzselje a sötétség legapróbb morzsáját is. Én nem számítok. Csakis ő. – Napsugaram… … Előbb hadd öltözzem fel, meztelen és vizes vagyok – a meztelensége egy pillanatig sem zavar. A Fényudvarban az angyalok testére is csak egy műalkotásként gondolunk, amit nem kell szégyellni. Moriel teste pedig a legcsodálatosabb, amit Isten valaha teremtett.

Mégis ellenkezés nélkül hozom neki puha köntösét, és segítem fel rá. Arcom megrándul a szárnyaimba nyilalló fájdalomtól, de nem foglalkozom vele. Az ő testét kutatom sérülések után, de nem látok újabbakat. Minden vér a démonokhoz tartozott. Ő csak kimerült. Túl hevesen küzdött a testével és a lelkével egyaránt.

- Rendbe fogsz jönni? – aggódó kérdésétől ismeretlen forróság jár át. Ez nem az, amit az erőm okoz. Ez valami még ősibb. – Kell segítség neked, hívjak egy… 

- Nem kell, Moriel! – vágok szavába gyengéd határozottsággal. Kettőnk közül neki van szüksége a gyógyulásra. Olyan gyógyulásra, amit csak én hozhatok el a számára. – Kérlek ölelj most meg, szükséged van a fényemre, kérlek! – suttogom halkan, nem engedve el tétovázó pillantását.

Karjai habozva nyílnak ki, és húznak magukhoz. Teste túl hideg körülöttem. Légzése túl szabálytalan. A hangja túl elkeseredett. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak köntöse puha anyagába. Szavait alig hallom, de így is mintha tőrt forgatnának mellkasomban.

- Ne haragudj rám. Az én hibám, minden az én hibám – tudtam, hogy magát fogja vádolni mindenért. A sérülésemért. Az ígérete megszegéséért. Az újabb fekete tollakért. Szívem apró darabokra hullik, de nem engedem el őt. Kétségbeesetten keresem a megoldást. Szárnyaim izzanak, de a belőlük áradó meleg fény nem éri el Moriel lelkét. Nem értem.

Mit csinálok rosszul?

- Nem, dehogy! – tiltakozom, arcomat mellkasába fúrva. – A sötétség a hibás, a gonoszság, ami beléd szivárgott, és nem tudod kiűzni. De én segítek, ígérem, csak… csak… - mielőtt befejezhetném, győz a testét átjáró kimerültség. Magával ránt, miközben a földre rogy. Riadtan pillantok fel arcára, de sötétség helyett egy kimerült mosolyt látok. Repedezett szívem hatalmasat dobban.

Egész testében remeg, miközben engem simogatva keres békét. Aranyporommal próbálom megadni neki, amire szüksége van. Még sosem termeltem ennyit egyszerre. Érzem, hogy erőm riasztó sebességgel apad, de nem állok ellen.

Ajkai arcomat érintik. Újra és újra. Mintha a bőröm íze lenne számára az igazi táplálék. De ezzel nem fog jól lakni. A testének szüksége van mannára.

- Moriel, kérlek egyél valamit… nézd… - felé nyújtok egy pogácsát, amit még reggel rejtettem a ruhámba. Hiába borítja aranypor, nem foglalkozik vele.

- Majd később – újabb erőtlen csókokat hint homlokomra. – Majd később…

Riadtan próbálom tompítani a padlóval való találkozását. Halkan ismételgetem nevét, de nem reagál rá. Már nem hall engem. Aggódva figyelem lassan emelkedő mellkasát, és az arcára kiülő békét. Ujjaim remegve simítanak füle mögé egy még nedves, ezüst tincset.

- Pihenj, harcosom.

oOoOo

Halkan kezdek bele egy újabb dalba. Megmondani sem tudom, hányadikba. Az elmúlt három napban nem mozdultam mellőle. Miután a harcosai segítettek lefektetni őt az ágyba, minden pillanatot itt töltöttem. Verseket és történeteket olvastam, míg bele nem fájdult a szemem. Énekeltem, míg el nem ment a hangom. Arany porral hintettem be szárnyait, míg ki nem fogytam az erőmből.

Mégis úgy érzem, minden hiába volt.

Ujjaim megremegnek, miközben újabb aranyszemeket maszatolnak szét fekete tollain. Nem lett belőlük kevesebb, hiába tettem meg mindent, ami tőlem tellett. Az egyetlen, amit sikerként jegyezhetek fel, hogy több sem lett belőlük. De amint felébred, és kiteszi a lábát ebből a szobából, ez meg fog változni.

Még mindig nem tudok segíteni neki, ha ő nem akarja igazán. De miért nem küzd? Miért törődött bele ebbe a sorsba? Biztos vagyok benne, hogy a teremtőnek nem ez volt a terve neki. Más utat szánt ennek a csodálatos angyalnak.

Más utat kellett szánnia neki.

Hangom elcsuklik, mikor megrebbennek ezüst színű pillái. Szívem túlcsordul szeretettel a halvány orgona tekintet láttán. Még kába, de tele van örömmel, ahogy felnyúl arcomhoz. Az érzelmei magukkal sodornak, ajkamon mosollyal hajolok fölé.

- Felébredtél? – ujjai becézve követik végig állam vonalát. Semmilyen érintést nem utasítok el, amit ő ad nekem. Mert ezek talán képesek segíteni rajta. És mert engem is boldoggá tesz velük.

- Sokat aludtam? – hangja kásás és rekedt a több napos gyógyító alvástól. A teste és a lelke is kimerült, nem csodálom, hogy ilyen hosszú időre elmerült a csendes békében. Legszívesebben visszaküldeném újabb napokra, míg a szárnyai újra fehérré nem válnak. De be kell látnom, hogy a pihenés önmagában nem elég, tennie is kell a lelke felszabadításáért.

- Sajnos igen – nem a pihenése sajnálatos, hanem hogy ennyire szüksége volt rá. Nem kéne hibáztatnom másokat, mégsem tudom megbocsátani a harcosainak és Mihálynak, hogy hagyták idáig sodródni őt. – Daniol beugrott helyetted az őrjáratba, és azt üzenik a harcosaid, hogy megoldják a helyettesítésed, csak gyógyulj meg, miattuk ne aggódj! – nem túl lelkesen, de biccent. Egy harcos lelkű angyal számára ez megalázó lehet, de most egy egészen más fajta küzdelemben kell részt vennie.

Egy olyan küzdelemben, ahol egyelőre vesztésre áll.

Felküzdi magát ülő helyzetbe, én pedig a kupáért nyúlok, ami az ágy melletti kis asztalon pihen. Az elmúlt napokban csak az ajkaira kent harmatvizet vette magához, ideje, hogy valami táplálékot vegyen magához. Azonban néhány apró korty után ellöki a kezemet, a mannát pedig meg sem kóstolja.

Undorodó grimasza éles tőrként fúródik szívembe. Kérlek ne tedd ez, Moriel.

- Fáj még a szárnyad? – aggodalma nyomába sem ér az enyémnek. Nem is hallom saját szavaimat, miközben kitárom felette ép szárnyaimat.

Ha nem vesz többé magához angyalokhoz méltó étket, el fog bukni. Ha irtózik a Mennyek nektárjától, akkor túl messze sodródott. Innen már Adamot sem tudtam visszahozni.

De még egyszer nem fogok kudarcot vallani.

Csak egy rövid pillanatig tétovázom, mielőtt megtenném, ami már két napja szárba szökött elmém mélyén. Engedek az ösztönnek, ami arra sarkall, hogy mindent odaadjak magamból. Hogy feláldozzak mindent, amit tudok. Érte. A gyógyulásáért. A feloldozásáért.

Ajkaim egy pillanatra érnek az övéihez. Erőm egy szívdobbanásnyi idő alatt melegíti fel fagyos bőrét. Néhány csepp átáramlik belé abból az életerőből, ami minden sejtemet átitatja. Döbbenten néz fel rám, de hamarosan felcsillan a megértés szikrája tekintetében.

- Elior, ez… - ismét megteszem, mielőtt tiltakozhatna. Szíve együtt dobban az enyémmel. Szárnyaim erejüket vesztve hullanak a takaróra. Nem szabadna ezt tennem. Jophiel mindig óva intett minket ettől. Szerinte egyetlen angyal sem ér annyit, hogy egy Fényes ennyit áldozzon fel önmagából érte.

Szerintem viszont téved.

Rajtam a döbbenet sora, mikor finoman maga alá teper, és nyelvével az ajkaim közé tör. Életerőm áramlása megtorpan, mert ez többé nem az élet csókja. Hanem a vágyé. Nyelve az enyémet simogatja, ujjai gyengéden érintik arcomat. Gondolataim vadul kergetik egymást fejemben. A józan énem tudja, hogy ostobaság, amit teszünk. Nem szabadna engednünk a bűnös élvezetnek. Mégis én magam húzom őt vissza, mikor véget vet a csóknak. Mosolya ízét érzem ajkaimon, nyelvem kíváncsian fedezi fel az övét. Ujjaim a selymes tincsek közé fúrva tartom őt közel magamhoz. Szárnyaink ösztönösen becézik egymást. Vígaszt és szeretetet nyújtunk a másiknak. Olyan lángok gyulladnak szívemben, amikhez hasonlót még sosem éreztem. Amit nem az erőm ébresztett bennem. Nem létezik semmi, csak a fölém tornyosuló hatalmas alak végtelen gyengédsége. Végre érzem őt. Érzem a valódi Morielt, aki látja a világban a szépet. Akinek a szíve nem csak hideg gyűlölettel és sötétséggel van teli.

Keze gyengéden simít végig arcomon. Beleborzongok, ahogy ujjai lágyan követik végig nyakam és vállam vonalát. Elfúló nyögésem az ajkai között talál otthonra, mikor szárnyam érzékeny belső ívét kezdi simogatni. Itt még senki sem érintett. Túl érzékeny. Túl intim. Belefeledkezek a csókjába és az érintéseibe. Átadom magam neki úgy, ahogyan még soha senkinek. A Teremtő meg fogja bocsátani, ha ezzel megmenthetem Morielt. Hiszen Ő minden teremtményét ugyanannyira szereti.

Levegő után kapva feszítem hátra fejemet, egy erősebb szorítástól szárnyamon. Testem megremeg a nyakamra csúszó ajkak hűvös érintése alatt. Reszketve kapaszkodom a széles vállakba. Szívem hangosan lüktet a fülemben. Nem hallok semmi mást, csak száguldó robaját.

Nem hallom a közeledő lépteket.

Nem hallom a halk kopogást.

És már túl későn hallom meg az ajtó keserves nyikordulását.

- Nem… - riadtan kapom pillantásomat a hitetlenkedő hang irányába. Az égkék tekintet döbbenettől elnyílva figyel minket. Moriel mozdulatlanságba dermed, akár az ajtóban álló Daniol. Fehér ujjai görcsösen szorítják az ajtófélfát, elméje harcom az ellen, amit lát. – Nem! – emeli fel hangját. Összerezzenve húzom apróra magamat a szégyentől. – Nem teheted ezt vele! Bemocskolod őt! – dühösen kiáltja Moriel felé szavait, miközben tesz egy lépést felénk. A harcos angyal felemelkedik rólam, térdei testem két oldalán süllyednek a matracba. Tincsei arcába hullanak, így nem láthatom tekintetét, de érzem a belőle áradó jeges, dühös undort.

Ne…

- Hogy gondoltad… hogy tehetted? – Daniol kezében egy penge ezüstös fénye villan. Szárnyai dühösen csapódnak szét mögötte. – Gondoltad magaddal rántod a sötétségbe? – szavai tüzes ostorként csattannak bőrömön. Rémülten nyúlok Moriel felé, de már nem tudom megállítani. Követni sem tudom a mozdulatot, amivel felpattan, és kiránt egy hosszú pengéjű kést a párna alól. A fém élesen csattan fémen, ragyogó szikrákat vetve. A halál fénye. A pusztítás ragyogása.

Elszorult torokkal kiáltom Moriel nevét, de nem hall meg. Testem ösztönösen mozdul. Nem hagyhatom, hogy ártsanak egymásnak. Nem hagyhatom, hogy Moriel megsebesítse egy társát, mert az túl mélyre lökné a sötétségben. Olyan mélyre, ahol már nem érhetem el.

Fehér és fekete szárnyak összemosódott keringője. Dühösen elsziszegett átkok fájdalmas szövedéke. Nem hagyhatom. Nem engedhetem.

- Állj! – kiáltok rájuk, de nem jutnak el hozzájuk szavaim. Ajkaimba harapva, kétségbeesetten figyelem a két harcos összeszokott mozgását. Túl jól ismerik egymást. Túl sokszor küzdöttek vállt vállnak vetve. Miattam fordultak egymás ellen. Az én hibám.

Ezért nekem kell véget vetnem ennek.

Daniol hibázik. Szárnya nekiütközik egy könyvespolcnak, ezért kibillen egyensúlyából. Moriel ki akarja használni ezt a gyengeséget. Én azonban nem engedem neki. Gondolkodás nélkül ugrom a penge, és Daniol közé. Tekintetem összefonódik a feketébe hajló lila szemekkel. Szárnyaim felragyognak, ahogy kitárom őket. Magasra emelve takarom el előle az angyalt, akit ellenségének hisz. Azt akarom, hogy csak engem lásson. Hogy felismerjen. Hogy rájöjjön, mint készül tenni.

De a rádöbbenés túl későn jön.

Túl későn próbálja eltéríteni saját pengéjét. A hűvös fém fájdalmasan csúszik végig szárnyamon, amivel Daniol mellkasát védem. A fájdalom végig cikázik testemen, de nem eresztem kitisztuló pillantását. Kétségbeesetten nyílnak el ajkai, tekintete szárnyamra rebbenne, de tenyereim közé fogom arcát, és nem engedem, hogy mást nézzen. Csak a szemeimben merülhet el. Csak a fényemet láthatja. Csak az erőm forró érintését érezheti.

- Távozz, Daniol – utasítom határozottan a mögöttem álló angyalt. Moriel tekintete ismét megtelik sötét haraggal, ami még fényesebb ragyogással válaszolok.

- Nem hagyhatlak kettesben vele – dühös szavai akár egy kígyó sziszegése. – Néz meg mit tett veled! – ujjai véres tollaimhoz érnek, de lerázom magamról kéretlen érintését. Moriel teste megfeszül. A tőr, amit még mindig szorít, felemelkedik, de elkapom csuklóját. Másik kezem még mindig pillantását tartja az arcomon. – Ő már nem…

- Menj! – emelem fel hangomat. – Menj, és ne beszélj senkinek arról, amit láttál! – hosszú pillanatokig nem történik semmi. Végül lassan megmozdul mögöttem. Hallom tétova lépéseit. Halkan elmormogott, sötét szavait. Megtorpan az ajtóban, de végül elhagyja a szobát. Tudom, hogy teljesíteni fogja a kérésemet. Legalább addig nem fog szólni senkinek, míg nem beszélek vele. Majd megkeresem őt, ha Moriel újra gyógyító álomba merül.

Megkönnyebbült sóhajjal fújom ki a levegőt. Ujjaim gyengéden simogatják Moriel kézfejét, míg a tőr éles, bántó csengéssel a földre nem hullik. Lehúzom magamhoz arcát, hogy homlokomat az övének támaszthassam. Köré fonom arany fénnyel ragyogó szárnyaim, kizárva a külvilágot. Kizárva a fájdalmamat. Kizárva a sötétséget, ami el akarja őt ragadni ebből a világból.

- Lélegezz, Moriel – suttogom halkan, tenyerét a mellkasomra húzva. Kapkodó zihálása nem akar csillapodni. – Lélegezz velem – ajkaimon érzem saját aranyporom ízét, ami lassan mindenünket beborítja. Némán engedelmeskedik. Kínzóan lassan, de visszatér hozzám. Legyőzi a dühöt, ami a lelkét tépázza. Nem marad más, csak a gyűlölet, amit minden szívdobbanásában érzek.

A gyűlölet, amit saját maga iránt érez.

- Elior – hangja rekedt és elgyötört. Nem az erős harcos hangja, akit néhány napja megismertem. – A szárnyad… - érzem a fájdalmat, és önmarcangolást szavaiban.

- Csak egy karcolás – vágok szavába, mielőtt ismét elsodródna mellőlem. – Nem tettél kárt bennem – legalábbis nem akkorát, mint gondolja. Gyorsan rendbe fogok jönni. Már kezdem megszokni, hogy sosem vagyok teljesen ép mellette. Talán ezért nem engedik ki gyakran a Fényeseket. Túl könnyen sodródunk veszélybe.

- Rosszul hazudsz, Elior – elhúzódik tőlem, finoman eltol magától, és addig hátrál, míg már nem érhetem el szárnyaimmal sem. Arca komor, tekintete tele van fájdalommal. A szívem újra darabokra szakad a látványától. Szárnyai megremegnek vérfoltos tollaim látványától. – El kell menned.

- Nem – jelentem ki határozottan, megrázva fejemet. Nem fogom magára hagyni őt ilyen állapotban. Ajkait vékony vonallá préselve néz le rám, de állom pillantását. Apró és törékeny vagyok ugyan, de ugyanakkor elszánt és makacs is. Ha meg akar szabadulni tőlem, oda kell kötöznie valamihez.

- Igazat mondott, csak bemocskollak téged – kezei ökölbe szorulnak. Egy újabb lépést hátrál tőlem.

- Én nem így érzem – rázom meg lassan fejemet, és lépek felé egy apró lépést. Nem érzem a hideg mocskot, a sötét megalázást, amit a szemében látok. Csak a meleg gyengédséget, amit tőle kapok. A forró vágyakozást, amit a csókja ébresztett bennem. – Ne feledd, hogy én tettem meg az első lépést – gyengéd mosollyal érintem meg saját ajkaimat. Ő megbabonázva követi a mozdulatomat tekintetével. Ujjai megrezzennek, mintha csatlakozni akarnának az enyémekhez.

- Te az életerődet akartad nekem adni – keserű mosolyra húzódnak ajkai. – De én valami egészen mást vettem el – fejemet oldalra billentve figyelem a harcot, amit saját magával vív. Még én sem csókoltam mást korábban. Így nem. A Fényudvarban tettünk kíváncsi próbálkozásokat, hogy jobban megértsük az érzéseket, amikről írunk. A mi lelkünk egykor egy emberé volt, ezért más, mint a született angyaloké. Nem emlékezünk a múltunkra, de jobban tudjuk milyen szeretni és vágyakozni, mint azok, akik a mennyekben születtek. Jobban megértjük, hogy a szeretetnek több formája van.

És sokan kételkedünk benne, hogy csak Istent szerethetjük.

Még Jophiel elött is titkoljuk ezt a gondolatot. Csak halkan suttogva, egymás között mertünk beszélni róla. A legtöbb Fényes érzi, hogy bár mindenünk megvan, mégis hiányzik valami. Mintha nem lennénk igazán teljesek, de egyikünk sem tudta megfogalmazni, hogy mi töltheti be a lüktető űrt a lelkünkben.

Azt hiszem én már tudom.

- Mit éreztél a csók közben? – kérdem csendes mosollyal. Zavarodottan néz rám, szárnyai is lentebb ereszkednek, miközben a válasz után kutat magában. Még hátrálni is elfelejt, így újabb két lépéssel kerülök közelebb hozzá.

- Boldogságot – feleli végül. Mást is látok tekintetében, de azt nem önti szavakba, én pedig nem siettetem.

- Akkor gondolj rá úgy, hogy nem elvetted, hanem önként és örömmel adtam – végre újra elé lépek. Lábujjhegyre állva nyújtózok fel hozzá, ő pedig derekamra fogva emel magasabbra. Hálás mosollyal nézek rá, miközben aranyport kenek ajkaira. Ő készségesen nyalja le, nyelvével megérintve ujjaimat is. Pirulva mozdítom szárnyaimat, hogy végig simítsak az övéin, de helyette fájdalmas nyögéssel rezzenek össze. Tekintete azonnal a vágásra ugrik, és óvatosan visszarak a földre.

- Keresek egy gyógyítót – ellépne mellettem, de megragadom karját. Feszülten pillant le rám. – Elior…

- Nincs szükségem gyógyítóra – rázom meg fejelemet, és még csak nem is kell hazudnom. A vágás fájdalmas, de nem kifejezetten mély. A vérzés hamarosan teljesen el fog állni. Nem az első alkalom, hogy valami felsértette. Legutóbb egy éles faág állt bele, mikor belegabalyodtam egy meggyfa lombjába. – Csak azt szeretném, hogy maradj, és játssz nekem – finoman húzni kezdem a hárfa felé. Néhány pillanatig úgy tűnik, nem hagy győzni engem, végül nem tud ellenállni mosolyomnak. Halk sóhajjal hunyja le szemeit, és lép a hangszerhez, amiből csodálatos dallamot tud kicsalni.

Elégedett mosollyal telepszem le a heverőre, szárnyaimat óvatosan elrendezve magam mögött. Szívem megtelik forrósággal, ahogy a húrokat gyengéden érintő fehér ujjakat figyelem. Arcán lassan kisimulnak a ráncok, vállaiból eltűnik a feszültség. Tekintete összefonódik az enyémmel, miközben belekezd egy zaklatott, de csodálatos dallamba.

https://www.youtube.com/watch?v=cg_Jj6Ru9NU&list=RDcg_Jj6Ru9NU&start_radio=1

Mosolyom elmélyül, ő pedig lassan, de viszonozza. Most először érzem igazán, hogy mindketten gyógyulunk. Hogy még nincs veszve minden.

Hogy tényleg meg tudom menteni őt.