Attól a pillantástól, amivel méreget, elöntötte a vörösség az arcom, és elsõ rémületemben vettem egy mély levegõt. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt állat, de furcsa és bizarr módon még izgalmasnak is találtam. Ezt az érzést azon nyomban mélyre temettem az elmémben, és elsõ gondolataimmal a kiutat kutattam.

Aztán mikor megcsókolt, elõször elkerekedett a szemem. Lassan lehunyom reszketõ pilláimat és teljesen kiürült fejjel fekszem. Hûvös volt, emberfelettien hûvösnek, és mégis biztonságos volt, ahogy felém tornyosult. Nem moccantam, nem mertem moccanni valami miatt, egyszerûen nem vitt r a lélek. Talán mélyen, valahol abban reménykedtem, hogy csak ennyi volt, piti visszavágás a meggondolatlan cselekedetemre meg minden más, de nem.
Megrettentem hogy de nem.

Talán ösztönösen, nosztalgiából vagy puszta kíváncsi vágyból csókoltam vissza, ujjaim hegyével finoman megérintettem a vállát és a nyakát akartam átölelni, annyira feszített bennem valami, hogy csak egy kicsit legyen közelebb hozzám, de erõs markával megragadja a csuklómat, a fejem mellett a párnához szögezi. Forró vérrel kaptam az ajkai után, de elszakadt tõlem, ajkai közé veszi az állam és lassan haladt, centirõl centire a nyakam felé. A levegõ egy pillanatra bennem rekedt, ahogy megérzem a forró és puha nyelvét nem sokkal a fülem alatt, ahogy lassan kínzóan forró csíkot hagy a nyakamon, egészen a hajlatáig. Szinte muszáját éreztem, hogy oldalra hajtsam a fejem, önkéntelenül is felkínálva, csak folytassa, csinálja még, ha olyan jó… Fejem mélyen a párnába szorult, hátam ívben feszült hozzá a mellkasának, ahogy mélyen a nyakamba csókol és nyelvével ízlelgeti a bõröm minden centijét, ami elõtte terült el. Szívem felgyorsult, és biztosra veszem, hogy õ is érzi, és kínzóan lassan csókolja tovább a testem kitárulkozott porcikáit, egyik kezével a fejem mellett támaszkodik, körmeit a párnába mélyesztve, haja a nyakam csiklandozza, ajkai a kulcscsontom apró bemélyedésénél kalandoznak… ajkaim szétnyílnak, hogy több levegõt kapjak, de mélyet sóhajtani nem merek, elfojtom, nem tudom miért.

Erõs tenyerét érzem meg a térdemnél, külsõ oldalát finoman simogatja, lassan, mégis kiérezni belõle a türelmetlenséget, ahogy egyre feljebb halad, én pedig legszívesebben felnyögtem volna az érintésére, ahogy éreztem a puha ujjakat és a hálóing selymes anyagát egyszerre egyre feljebb csúszni a lábamon, hogy az idegszálaim szinte sikoltoztak.

Meglepõdtem magamon, hiszen annyira élveztem a dolgokat, hogy szinte zavarbaejtõen perverznek éreztem magam, ahogy bele akartam túrni a fürtjei közé, megsimítani a hátát és teljesen magamra húzni, hogy érezzem, ha dobog a szíve, ahogy áramlik a vér az ereiben, csak ott legyen, valóságos és nem kitaláció. És csak az enyém legyen, azt akarom!

Felsóhajtottam, és ujjaimmal a párnába markoltam. Beharaptam az ajkam, legszívesebbe a hajába túrtam volna hogy felrántsam magamhoz, de csak belepréseltem a hátam a puha ágynemûbe és zihálva, sóhajtozva élveztem a kínzást.

Keze felcsúszott az oldalamra, picit megszorította a csípõmet, oldalamon végigcsúszik a tenyere, egészen a mellkasomig, amitõl kevésen múlik hogy nem akadnak fel a szemeim, másik kezével kengyelt tart a térdemnek és felhúzza a derekához. Összeszorítom a fogaim, de még így is kiszaladt egy nyögés kiszaladt az ajkaim közül, és tompa sajgás kezdett szétterjedni a tagjaimban. Ujjaimmal a vállába akartam vájni, hogy felhúzzam magamhoz, csak egy csókot akartam, mikor elködösült agyamba éles késként hasít bele a tompa kopogtatás.

Érzem, ahogy Sehan ujjai a párnába vájnak, felszaggatva az anyagot és megdöbbenve látom magam fölött azt a méregtõl eltorzult arcát, hallom a recés, démonian megszállott hangot, amitõl összeugrik a gyomrom.

Aztán meghallom a tompa sikolyt a másik szobából, nem sokkal késõbb az orromba is felkúszik az émelyítõ vér szaga. Megrettenve néztem rá és összeszorított ajkaimmal rejtettem az arcom a párnába.

Az ölében fog, én pedig remegõ szájjal kapaszkodok a nyakába. Nem is tudom, hogyan megyünk, szorosan csukva tartom a szemeim és csak a nyakához rejtem az arcom, hogy semmit se lássak. Túl gyorsan megyünk az én ízlésemhez, rettenetesen félek.

Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj… Ika a hasamnál kucorog és szinte belevágja a karmát a hasam bõrébe. Éreztem, ahogy megszaggatja a bõrt, de reméltem, nem kezd el vérezni. Így is elég nagy problémáim lesznek, amint a másik kastélyba érünk. Ujjaimmal félve dobolok a tarkóján, és nagyot nyelek. Le akarok szállni. Forduljunk vissza.

Amikor végre talajt érezek a talpam alatt, majdnem összeesem. A kastély hatalmas és díszes volt, elegáns és fenséges. Összeszorítom az ajkaimat, és ahogy hatalmas léptekkel indul el „hazafelé”, inkább mögötte megyek. A hatalmas, monumentális kapuban két sápadt, csodálatos tünemény áll; az egyik az a férfi, az a vérszipoly aki elengedett, de csúnyán el is mondott mindenféle istenátkának, a másik pedig egy magas, sápadt és törékenynek tûnõ nõ volt. A hölgy végigmért és furcsa, érthetetlen fények csillantak meg a szemében, a férfi, Baal viszont úgy nézett rám, mint egy darab koszra, ami a testvére hátára ragadt. A pillantásától kirázott a hideg és idegesen kapaszkodtam bele a vámpír karjába, picit közelebb húzódva a karjához. Félig mögötte, félig mellette álltam, felkarjába martak az ujjaim és pislogás nélkül, ellenségesen szegezem a tekintetem Baal szemeibe. 

A vacsora olyan feszültségben telt el, hogy legszívesebben sikoltozva rohantam volna ki, csak ne kelljen a levegõben megálló baltákat és röpködõ szikrákat figyelnem. Mereven a tányéromon tartottam a tekintetem és lassan, kis falatokat emeltem a számhoz, hogy addig se kelljen másra figyelnem. Istenem, csak legyen elég bátorságom megbosszulni ezt a meggondolatlan kínzást Sehanon…

És körbecsókoltam volna örömömben, mikor végre felmehettünk a szobába, hogy megszabaduljak Baal gyilkos pillantásaitól. De nem jött be, majdhogynem teljesen feljöttek velünk. Most nézem csak meg alaposabban a hölgyet. Magas volt, szõke, sápadt arcú, csodálatos. Idegesen nyeltem egyet, és ujjaimmal finoman megszorítom Sehan alkarját. Csak állunk és állunk, nekem pedig egyre nagyobb lendületben fog elvörösödni a fejem, ha így folytatják a vesézésemet. Boncoljatok fel, hamarabb megtudtok mindent!

- Ananke? Igaz? Nem lenne kedved meginni velem egy teát holnap délután?

Szerintem ember nem lepõdött meg annyira mint én, és elsõ meghökkenésemben még válaszolni sem tudtam. Tátogtam csak ostobán, és mikor a fiúk értetlenkedni kezdtek, Loreina úgy nézett rájuk, mint két tökfejre.

- Persze, szívesen megismerném Sehan szeretõjét, ez így fer. Elõbb-utóbb úgyis meg kell ismernünk egymást, ha egy fedél alatt leszünk, nemdebár? – olyan volt, mint a méz, meg kellett volna nyugodnom de valahogy nem ment. Belekarol a karjaimba és mindenfélérõl csivitelve kezdett beszélni hozzám, majd eltávolodtunk az uraktól, én elsõsorban Sehantól. Nagyon rándul a gyomrom elsõ félelmemben, amit valószínûleg meg is érez és jókedvûen, de kajánul felkuncog.

- Nem kell félned, nem bántalak. Nem fogom megkockáztatni a leendõ sógorommal való törékeny kapcsolatomat, hogy megsérteném a tested – csacsogta, és nekem kifutott a szín az arcomból. – Ahogy látom, nagyon megkedvelt, bár igaza van, tényleg figyelemre méltóak az adottságaid – lép egy kicsit távolabb tõlem, és végigmustrál. Vörös arccal állok, majd ökölbe szorítom a kezeim.

- Nem vagyok a szeretõje – morgom, de Loreina rám néz, és kissé gúnyos éllel elkacagja magát.

-          Hidd el; dehogynem. Vagy csak leszel, de nem ereszt majd el – kacagta, és elkapja a csuklóm, majd elkezdett húzni maga után. Meghökkenve követem, és szóhoz sem tudok jutni.

Alig fél óráig sétáltunk és most a tudomásomra hozta hogy meg akarja nézni a leendõ férjecskéjét, úgyhogy a hatalmas épület, az edzõterem felé tartunk. Nem tetszett Loreina kisasszony arca, annyira sunyi félmosollyal nézett vagy a teremre vagy engem vizslatott, hogy vörösödve hajtottam le a fejem.

Szó nélkül nyitott be, és finoman betolt maga elõtt. Egy lépés után az ereimbe fagy a vér, és elszörnyedt arccal figyelem a villanásokat, a démoni vigyorrá torzult férfiarcokat, a fogakat és a hatalmas csattanásokat, melyek még a hatalmas tharkokat is leterítené.

Megdöbbentem, szóhoz sem jutottam. Összeszorítom a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel, mert ilyen harcokat még nálunk sem lehet soha látni az ünnepségeken, és ezek itt csak szórakoznak… Istenem, hova kerültem.

-          A két vadállat – rázza meg szórakozottan a fejét Loreina és én elkerekedett szemekkel nézek rá. Abban a pillanatban, csak abban a gondolatnyi idõben, amíg nem figyeltünk oda, hatalmas dörrenés rázta meg a termet, és a közepén egy viszonylag mély lyuk keletkezett, az aljáról pedig kicsit állatias röhögés visszhangzik fel.

-          Húha – léptem közelebb és az aljára lestem. A fülem mögé tûrtem a hajam, és lelestem, de a leülepedni készülõ porfelhõ miatt nem lehetett sokat látni.

-          Gyere, Ananke - int magához Loreina, és én valamiért engedelmeskedek is. A nõ után kifutok a terembõl, mielõtt a két állat magához térhet annyira, hogy felfedezzenek.

Amikor a szobában, hálóingben ülve a hajamat fésültem, hogy estére összefonjam, már gondolnom kellett volna rá, hogy valami nem stimmel.

De az naivan eszembe sem jutott, hogy miért kaptam ekkora szobát. Mert ugye AZ nem jutott eszembe, hogy esetleg nem egyedül fogok itt lakni.

Hogy én mekkora egy hülye vagyok, erre azelõtt kellett volna gondolnom és nem akkor megdöbbenésemben elsápadni, amikor Sehan bejött a szobába, félpucéran. Elvörösödtem, uramisten, így visszagondolva még kínosabb, hogy visszafordultam akkora elánnal, hogy az üvegcsék megrezzentek az asztalon.

Ahh…
Az a mellkas…

***

…

***

Másnap ott volt a beígért teázás fenyegetõ réme a fejem felett. Volt annyi eszem, hogy nagyot nyelve, de beletörõdtem a dologba. Idegesen dörzsöltem meg a tarkómat és a hosszú, pamut szoknyát megigazgattam magamon. Visszafogott dekoltázsa volt, könyékig érõ ujjai, pici fekete szegésekkel, a derekamnál egy kevés mintával. Szép volt, tetszett, és a szoknya ellenére jól éreztem magam benne.

Sehan nem volt a szobában. Kora reggel éreztem még annyit, hogy megsüpped az ágy majd még jobban felemelkedik és még annyira emlékszem, hogy nyöszörögve kaptam a karja után, valami nem titkolt fenyegetéssel akartam morogni, hogy ha elmegy, csavarok hármat a fején, de annyira bamba voltam hajnalok hajnalán, hogy szerintem megmoccanni sem nagyon tudtam.

És most itt állok, NÕNEK nézek ki és nem valaki lányos pasinak, ahogy az eredeti saját ruháimban mindig. Micsoda hatalmas pálfordulás, kiver tõle a víz. Ezek a démonok egyre rosszabb hatással vannak rám, nem értem, nem értem…

Otthon bezzeg nem kellett ilyenekkel törõdnöm, gondolom, miközben a hajamat fonom be. A fonat egészen a derekamig omlik.
Otthon az ünnepségeken, amikor harcoltunk, persze csak játékosan, elsõ vérig, én voltam az egyik legjobb. De itt…
Éppen hogy meg tudok küzdeni azzal a kisebbségi komplexussal, ami gyötör, hogy mind Sehan, mind Baal, de még a macska-komornyik, Sylvius is valószínûleg erõsebb, gyorsabb meg minden másabb, mint én.

Felsóhajtottam, és összekötöttem egy szalaggal a fonat végét, majd ahogy Loreina mondta, besétáltam a könyvtárba. Elmagyarázta, merre kell mennem, és hogy majd ott találkozunk… A szívem a nyakamban dobogott, nyelek egy nagyot és benyitok.

Istenem, milyen hatalmas…

Meglepve forgok körbe, rettentõ méretek egy egyszerû teremnek, mégis, csodálatok. A falak körös-körül könyvespolccal voltak kirakva, rajta a legcsodálatosabb mûvei a lassan hanyatló világnak, egyszerûen ugrik egyet a gyomrom, amikor szinte félve lépek közelebb hozzá, és ujjbegyeimmel óvatosan megsimítom a könyvgerinceket. Shakespeare…

Csodálatos.
Fent, a karzaton, ami ugyancsak könyvekkel van tele, lábdobbanásokat hallok. Ijedten fordulok meg, magamhoz szorítom a verseskötetet, mint valami pajzsot és gyanakodva próbálok átlátni a lakkozott fa korláton.

- Hahó, van ott valaki? – próbálok meg felsandítani, és lassan a lépcsõ felé veszem az irányt. A levegõt megtölti a könyvek édesen jellegzetes illata, és élvezkedve nagyokat szippantok belõle. Lépéseim alatt nem recsegnek a lépcsõfokok, már félúton voltam a karzat felé és biztosan tudom, hogy van ott valaki, aki nem válaszolt nekem.

- Elnézést… - akartam felnézni, de ekkor hallottam meg magam mögött a hangot.

- Ananke? – ohh, ez Loreina. De valaki akkor is van fent!

- Végül is, mindegy – motyogtam és még mindig a könyvbe kapaszkodva lesiettem a lépcsõn.

- Ohh, hát itt vagy – mosolygott rám az a csodálatos nõ, én pedig félve egy kicsit szorítottam magamhoz a kötetet. Most is annyira túlvilágian szép volt, ahogy felém tárja a karjait és anyáskodva a karomba fûzi a karját… - Látom, tetszik a könyvtár. Sehan ízlése meglehetõsen puritán, de itt kimondottan nagyot alakított – mondta kedvesen csipkelõdve.

- Csodálatos a gyûjtemény – motyogtam, és észre sem vettem, hogy a könyv a kezemben maradt.

Majd késõbb visszateszem. Biztos nem kedveli, ha idegenek tapogatják a könyveit.
Loreina szobája csodálatos volt, hatalmas. Az ágy méretei szinte félelmetesen nagy volt, de hát nem is egyedül birtokolja a szobát, hanem Baallal, akit legnagyobb megkönnyebbülésemre nem láttam.

- Ugyan, ne legyél ilyen kis szégyenlõs – nevetett halkan. – Fogalj helyet. Ugye tudod, hogy Sehan meglehetõsen… hm, nem is tudom mi erre a megfelelõ szó… talán nehéz eset.

Megrázom a fejem.

- Nem az.

- Tudod, kissé törékeny a viszonyom Sehannal, mint leendõ sógorommal, ezért kieszeltem egy kis… játékot.

Hirtelen rettenetesen rossz elõérzetem lett. A könyv kötését morzsolgattam idegesen, lehajtott fejjel, és nem merek Loreinára nézni.

- Khm… és… ha szabad megkérdeznem…

- Neked is nagy szereped van a dologban – a mosolyától felállt a szõr a hátamon, úgy érzem magam, mint egy csapdába vetett állat.

- Én…

- Nyugalom, nem bántalak – nézett a szemembe, én pedig halkan felnyögve érzem, hogy lassan elnehezedik a testem. Kezeim magam mellé esnek, fejemet éppen hogy tudom tartani. – Semmi hasznom nem lenne abból, ha valami bajod történne, meg nem is szeretem a kínzásos mindenfélét – vonja fel huncut mosollyal a szemöldökét. Moccanni sem tudok, üveges szemmel nézek magam felé, a szívem dobog, mint egy megkergült óra.

- Tudtam, hogy Sehannak az egyik legnagyobb kín az, hogy nem akar téged bántani? – nevet fel, én pedig értetlenül nézek fel rá. – Annyira vonzza a véred, mint a virág egy begerjedt méhecskét. Erre alapozom a kicsi mókámat. Ne nézz rá ilyen kétségbeesetten, mondtam, hogy nem bántalak – fonja össze az ujjait, aztán megcirógatja az arcom. – Na gyere, megnézzük, meddig tudjuk feszíteni drága urunk türelmének véges fonalát.

Aki a tükörbõl rám nézett, nem én voltam. Én nem így nézek ki. Ez egy vadidegen.

Hosszú hajam különös varkocsba volt felfogatva, hogy egyáltalán ne takarjon egy centit sem a nyakamból, míg arcom elõtti tincsecskék hullámosan keretezték az arcom. Szemeim feketével kihúzva, az ajkaimon viszont nem volt szín.

A ruha, ami rajtam feszült, mint egy második bõr, selymes és fényes szaténból volt. Nem volt külön nyakrésze, válltól vállig ér, szorosabb fûzõszerû derékkal, a szoknya pedig a csípõmtõl kezdõdve a földet söpörte. A hajamba fekete szalag volt fonva, a hátamon pedig az lapockáim alatt húzódott át két szalag, le a csípõmig. Egyébként semmi és semmi más nem volt a hátamon.

Kiszolgáltatottnak éreztem magam.

- Csodálatos vagy – mosolygott Loreina, és megsimogatta az arcom. Kérlelve néztem fel rá, hogy ne kelljen ezt csinálnom, de ha észre is vette, nem érdekelte.
Kézen fogott, és könnyedén talpra állított.

- Gyere, lemegyünk vacsorázni.

Végigsétáltunk a folyosókon, és még mindig nehéznek éreztem a tagjaim, úgy éreztem, mintha vonszoltam volna magam, de Loreinának megfelelt. Sõt, mosolyogva bókolt is, hogy mennyire könnyed a járásom, látni rajtam, hogy harcolok.

Nem válaszoltam, nem tudtam válaszolni, üveges tekintettel meredtem magam elé. Beléptünk a hatalmas étkezõbe, és még mindig a földön tartva a fejem, Loreina a tenyerében tartva a kezem bevezetett.

- Kellemes esténk van, nemde? – hallottam a nõ hangját, mire felemeltem a fejem. Mintha egy tonna súly esett volna le rólam, kiszakadt belõlem egy sóhaj. Hallottam a szék lábainak csikorgását a talajon, és Sehanékra néztem, mégsem láttam.

Istenem, minden hassassin istenére, mi lesz itt?

Nyugodtan gördülök a hátamra, a hasamon Ikával és simogatom a fejecskéjét. Felettünk elúsznak a felhõk, és langyos volt a szellõ. Ika összekucorodott, de hirtelen kimereszti a karmait és fújni kezd. Felborzolta a szõrét és vicsorgott. Óvatosan a markomba fogom a lábai alatt és felülök, majd megfordulva megnéztem, hogy mi irritálta a kis kedvenckémet és meglepve nézek rá arra a kis fekete cicára, akit a palotában láttam.
- Oh… szia – mosolygok rá, és nyugtatóan simogattam Ika szõrét. – Miért morogsz, kicsim? – néztem rá értetlenül Ikára. Nagyon nyugodt és barátságos kis állat volt, szociális lény, de erre a cicára állandóan fúj. Felálltam és leporoltam a szoknyámat a rátapadt fûszálaktól. Itt minden békés és nyugodt, a növényzet is csodálatos… nehéz elhinni, hogy egy vérszipoly irányítja az egészet. A fekete macska közelebb jött hozzám, és úgy tartotta a fejét, mintha simogatásra várt volna, ezért leguggoltam és felé nyújtom a kezem. Mikor hozzáértem, érdekes bizsergés futott át minden porcikámon, és képtelen voltam visszarántani a kezem.

Lehunytam a szemem, és vártam, hogy elmúljon az imbolygás. Minden alig egy pillanatig ha tarthatott, mikor kinyitottam a szemem, egy furcsa helyen álltam. Megfordultam, és hátrahõköltem a hatalmas szakadék láttán. Elsõ reakcióként hátrálni akartam, de ahogy megfordultam, beleütköztem a kikényszerített vendéglátómba, aki igencsak morcosan nézett rám.  Óvatosan nyeltem egyet és kerestem egy megfelelõ indokot, bár magam sem értettem, mit és miért kellene szabadkoznom. Senkije se vagyok, mit játssza a szõke lovagot?

-          Én… - dadogtam, és szinte elszégyelltem magam, bár okot még mindig nem találtam.

-          Baalnak volt igaza – morogja halkan, de olyan hangsúllyal hogy azt kívántam, bár ordítana inkább. Dacosan meredek a szemébe, és összeszorítom az ajkaim. Nem tudok mit mondani, ami ne szítaná fel még jobban a dühét.

Közeledne felém, mire automatikusan lépnék hátra, de megérzem a talpam alatt megcsikorduló köveket, és hallom, ahogy a kavicsok surranva gördülnek végig a hegyoldalon. Felsikkantottam és lenézve elkaptam az ingjét. Repülni nem tudok, meghalni pedig még nem akarok.

-          Most nem akarsz kiugrani egy percre? Csak nyugodtan, én nem tartalak vissza – élcelõdött, és számára szerintem érezhetetlen, gonoszan kaján mosoly kúszott fel az ajkaira. Könnyed flegmasággal áll, kezei a zsebében, én pedig lábujjhegyen reszketek elõtte, micsoda szégyen.

-          Nem! – néztem fel rá, az arcom vörös volt a kíntól. Még több kavics potyogott le én pedig pánikszerûen bújtam hozzá, egy kis védelmet remélve.

-          Biztos nem? Pedig szívesen el is kísérnélek.

-          Nem! – kiáltottam fel. Amúgy is, miért jó szórakozás neki az én halálközeli élményem?

-          Nos, akkor azt hiszem, felvilágosítanálak arról, hogy ezen a területen vannak olyanok, akik nem igazán kedvelik sem az arcom, se a hajszálamat. Nem nehéz elképzelni, ugye?

Milyen meglepõ, hogy az ismerõse nyomós része a pokolba kívánja. Érthetetlen, mi?
Igen, ezt iróniának hívják.

-          Eresszen már el innen! – markoltam még erõsebben a pólóját és szívem szerint taszítottam volna rajta egyet, ha nem állok egy ilyen instabil helyen. Nem moccan, csupán merõen nézi az arcom, kaján félmosollyal. Aztán rádöbbentem, hogy nem a szemeimbe néz hanem a számat szuggerálja. Mosolya kiszélesedett, és annyira egyértelmûen láttam a gondolatait, mint még soha semmikor.

Csökkenti a távolságot közöttünk és pedig ezzel párhuzamosan vörösödök el és ijedek meg, jobban, mintha ledobott volna a szirtrõl. Levegõért kapkodtam elsõ megdöbbenésemben, hiszen olyan nyilvánvalóan megint ki akarja használni a helyzetet, amit egyes-egyedül õ teremtett, és még élvezi is!

Az ajkai hûvösek voltak, frissek, édes-savanykás ízzel, amit annyira szeretek. Megdöbbenve szívtam be a levegõt, ujjait a tarkómnál cirógatnak, és érzem, hogy Ika lehuppan a vállamról. Amikor megérzem a nyelvét az ajkaimnál, egy pillanatra fennakadnak a szemeim és ujjaim már elfehérednek, ahogy a nyakánál szorongatom a ruháját. Lassan elõre húzom a kezeim, és átölelem a nyakát, annyira finomak az ajkai és mégis olyan forrón csókol… A szívem annyira hangosan dobog, hogy biztosra veszem, õ is tisztán hallhatja.

Úgy csókol, hogy a térdem is beleremegne, de hirtelen elszakad tõlem, nekem pedig olyan erõs hiányérzetem támad tõle, hogy akaratlanul is, mindenféle szégyenérzés nélkül lábujjhegyre állok és én csókolom meg õt. Pillanatnyi fáziskéséssel mosolyog bele a csókba és erõs, hatalmas markai a derekamra simulnak. Mielõtt teljesen elhagyhatott volna a józan eszem, megszorította a derekam és a vállára dobott.

Köpni-nyelni nem tudtam. Igazából magam sem tudom, mit mondhatnék elvégre… na… ilyet én nem szoktam csinálni, remélem érthetõ meg minden. A vállába kapaszkodtam hogy leeresszem magam, de szorosan tartott, a forgolódáson kívül nem sokra voltam képes.

-          Befelé – morogja, én pedig a fölre nézek. Ika!
Intettem neki, hogy ha másra nem leszünk képesek, kövessen.

Megtámasztom magam a hátán és a fûszálakat nézem enyhén sokkosan.
Hmm… micsoda hátsója van?
Most mi van, ennyit már megengedhetek magamnak, nem? Mivel õ meg az enyémet taperolja, szerintem ez így igazságos.

Hirtelen helyszínváltás következett, és elindult arra, amerrõl jöttünk, és ismét megpróbáltam kiegyenesedni, de nem kimondottan jártam sikerrel. Mindenestre a nem megfelelõ úticélt céloztuk meg.

-          Ne…! NE merészelje! – martam körmeimmel a vállába, de meg sem érezte. Dobott rajtam egyet, pont a gyomromba vágott a válla aztán hirtelen elkezdett emelkedni a szirttetõ.

Gyomorból ordítottam fel, és amikor lebegni kezd, nekem is emelkedni kezdett a gyomrom. Jesszusom. Inkább lehunyom a szemeim és a hátára ejtem a fejem, majd azért imádkozom, hogy ájuljak el, lehetõleg minél hamarabb. Amikor megállunk, kinyitottam egy pillanatra a szemem és elámultam a többé-kevésbé alattunk fekvõ tájon. Fuuu…. Ez csodálatos volt. Hallottam a növények minden egyes halk, suttogó hangját, ahogy a fák felnyúltak a lombkoronájukkal, hogy megérinthessem õket… felfelé kezdtünk haladni, aztán szinte egy szempillantás alatt termettünk a kastélyban.

Mire felocsúdtam egy fekete ruhában ültem a hatalmas étkezõasztalnál, és olyan feszültség uralkodott a levegõben, hogy a késem megállt volna lebegve. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak és visszavonulhassak a számomra kiutalt szobába, majd szégyenemben kivágjam a saját szívem. Elgondolkodva lépegettem mellette… mellette?

Lemondóan sóhajtok. Már mindegy. Hogy ne kelljen ránéznem (még elvörösödnék szégyenemben és zavaromban) inkább a falakat bámulom. Ijesztõ. Szép, de félelmetes.

Amikor megpillantom a saját ajtómat, egyetlen pillanatig habozok, hogy mondanom kellene valamit… bocsánatot kérni vagy lesikítani a fejét aztán futni, jó gyorsan… De mielõtt megragadhatnám a kilincset, elkapja a felkarom és visszaránt. Nem erõsen, de határozottan.

-          Ma nálam alszol – sokkolt a mondata, elsõ pillanatban fel sem fogom. Nem mostam volna meg a fülem?

-          Te-tessék? – kapkodok mérgesen levegõ után. Még hogy bocsánatot kérjek? Soha. Ki akarok szabadulni, megrántom a karom, hogy jelezzem az ötlete lehetetlenségének abszurditását, mire érzem, hogy valami test nélküli erõ kap fel, és erõvel kifeszített háttal, alig harminc centire a földtõl lebegve beslisszolok a szobájába. Már tiltakozni sem volt kedvem. Elment az életkedvem is.

Amint megérzem a szilárd talajt az ujjaim alatt, egy mozdulat lenne csupán, hogy kiszabaduljak és elrohanjak, mikor egy kemény párna találja el a hátam. Ez szórakozik, hogy rágnám ki a máját! Neki ez csak egy vicc! Elsírom magam, komolyan.

Az életem semmis. Egyetlen mozdulattal leszerelt és felkapott, mint egy csontok nélküli rongybabát, és letett a hatalmas, puha ágy közepére szinte. Szó szerint ledobta magát, karjait összefûzi a tarkója alatt és még a szemeit is lehunyja. Csak egy mozdulat, hogy elharapom a torkát…

Felhúzom a térdeimet és szorosan átkarolom, hogy minél kisebb helyen érintkezzek akármivel. Mérgesen méregetem, de látszólag egyáltalán nem zavarja.

-          A rossz emésztés hizlal – jegyzi meg. Összeszorítom az ajkaim, de nem bírom ki visszaszólás nélkül.

-          A folyamatos fetrengés pedig lelohasztja az agy kapacitást – ez megmagyaráz egy-két dolgot.

Ez volt az eddigi leghosszabb és legepésebb beszélgetés, amit váltottunk, hiszen vagy én morgok, vagy õ szid engem, de ketten egyszerre még sosem beszéltünk. Ostoba, érzéketlen tuskó.

Felvonja az egyik szemöldökét lustán, És elkapva az egyik vállam, hogy teljesen elfedi a mellkasom, eldönt az ágyon. Gyomrom egy pillanat alatt a torkomban ugrált, de átkarolta a hasam és magához rántott. Feszesen, meglepve, kikerekedett szemekkel feküdtem, és majd’ összeakadtak a szemeim. Ez normális? Mármint õ. Lassan lazultam el, beletörõdve az elkerülhetetlenbe, talán egy picit élvezve is a dolgot. Lehunytam a szemem és egy icipicit, csak leheletnyit beljebb vackolódva hunytam le a szemeim.  Talán még a tenyerem is a kezére simítottam, és végleg mély álomba zuhantam.

Reggel a kelõ napsugarak csiklandozták a szempilláim, és nyöszörögve dörgölöm meg a szemeim, hogy nagyjából kiverjem az álmot a fejembõl. Olyan nehéznek éreztem a tagjaimat, mintha egy mázsás súly húzta volna le a kezem-lábam. Laposakat pislogva próbálom befókuszálni az elõttem ücsörgõ fekete foltot, és némi élesítés után, nyöszörögve észlelem, hogy az a furcsa fekete cica az.

-          Cicc, cicc – próbálom kinyújtani felé a kezem, de ideiglenes fogvatartóm ugyanolyan szorosan és mozdulatlanul szorított magához, hogy nem volt rá esélyem. – Idejössz? Cicc!

-          Kisasszony, ha megkérhetném, ne alacsonyítsa le magát kora reggel – szegte fel a macska a fejét, és lenézõen elfordult.

A szemeim elkerekedtek és a számon egy sziszegõ O hang siklott ki.
Meglepõdtem. Igen bocsánat, vessetek az alvilág szörnyeinek karmai közé, de reggel volt, megijedtem, sõt megrémültem, bár kissé felesleges volt az ordítás. Nagyot rúgtam, de elfogyott alólam a paplan és az ágy hátrálás közben és lebucskáztam a földre. Nyekkenve ütöttem be a fejem és a megfelelõ szavakat kerestem a rémületemben.

-          Ez… ez… beszél! – próbáltam minél messzebb kerülni tõle. Nem elég hogyha hallom a gondolataikat, mondják is ki? Köszönöm, ebbõl nem kérek.

-          Szép lenne, ha egy komornyik nem tudna beszélni – mondta szórakozott hangon a flegmán elfekvõ házigazda, mire szúrósan nézek rá.

-          A nevem nem Ez, kisasszony. Sylvius vagyok – még a macska is lenéz engem. Pazar. Lassan az összes önbizalmam összezsugorodik és sírva rohan el. Lehajtom a fejem és hagyom, hogy a fekete kóc eltakarja az arcom, a hátam pedig a hûvös falnak nyomom.

-          Mit akarsz? – teszi fel a kérdést a drága, a kedves, kit holtában tudnék igazán szeretni.
Basszameg, hiszen már halott. Nem jó példa.

-          Csupán jelentést teszek arról, hogy mi zajlik a kastélyában, uram. Lord Baal és Lady Loreina pompásan érzik magukat, ám a testvére erõsen hiányolja a jelenlétét.

Micsoda testvéri szeretet. Az a szemét a testvére, sok mindent meg van magyarázva. Egyre inkább az az érzésem, hogy én itt csak egy játékszernek vagyok tartva, és minden dolgom csupán az, hogy szenvedéseimmel õket szórakoztassam. Mintha a thark nép nevetését hallanám… összekulcsolom a térdeimnél a kezem és elrejtem a fejem.

-          Üzenem, hogy este indulunk vissza – felkapom a fejem és félelemmel telve, reszketõ szemekkel mélyedek a sötét szempárba. Szinte kihívóan néz végig rajtam. Nem, nem nem, kérem, nem… akármit megteszek, csak ne kelljen odamennem – szuggerálom, és rimánkodok, hogy most az egyszer hatásosan olvasson a fejemben.

-          A kisasszony is jön?

-          Menthetetlenül.

Ennyi. Végem.

Fásultan néztem azt a helyet, ahol a fekete cica köddé vált, és könyörgõen nézem a sápadt arcot. Mondani akarok valamit, megkérdezni, hogy miért csinálja ezt velem, De inkább beletörõdve megrázom a fejem és négykézláb visszamászok az ágyra. Összegömbölyödök és némán, szemrehányóan nézek rá, és mikor az egyik kezével szórakozottan önelégülten végigsimítja az arcom, elkapom a karját. Egy pillanatig arra gondolok, hogy beleharapok, de mit érnék el vele? Feltálalom magam önként és dalolva. Inkább átöleltem a karját és kicsit közelebb húzódtam.

-          Élvezed? – morogtam rá sem nézve. Szinte láttam magam elõtt az az önelégült vigyorát, amit ha megtehettem volna, belepréselek egy rúgással az arcába. Inkább lehunytam a szemem és a választ meg sem várva kényszerítettem magam, hogy kiürítsem az elmém. Mondott valamit, hallottam, éreztem a lélegzetvételét, viszont nem értettem. Lehunytam a szemem és zilált idegekkel visszaaludtam.

Fogalmam sincs, mennyit tölthettem a rémálmaim között. Az a félelmetes férfi üldözött végig egy sötét helyen, minden foga tûhegyes volt és vércsöpögött a kezérõl.
Zihálva ülök fel, mintha kilõttek volna és mélyeket lélegezve temettem az arcom a tenyerembe. A hálóruhám is ziláltabb a kelleténél, lecsúszott a vállaimról, éppen hogy a hajam takar valamennyicskét. Körbenézek és kikerekedett szemekkel vörösödök el. Ott ült az egyik karosszékben, egy pohár bort vagy mit forgatva a kezében és mustrálgatva vonta fel a szemöldökét. Zavartan húzkodom fel az anyagot a vállaimra, és feljebb húztam a takarót.

-          Hagyd abba – szólt rám, én pedig elképedve nézek rá.

-          M-mit? – dadogom.

-          Amit csinálsz. Hagyd abba – intett az ujjával, de összeszûkítem a szemeim és csakazértis mozdulattal meghúzom a nyakánál a zsinórt. Feleszmélni sincs idõm, már Ott támaszkodik felettem, szemei lassan vibráltak, ahogy kezdett színt váltani, én pedig levegõt sem mertem vettem, végül mégis kiszakadt belõlem egy reszketeg sóhaj.

***

...

***

Az ölében fog, én pedig remegõ szájjal kapaszkodok a nyakába. Nem is tudom, hogyan megyünk, szorosan csukva tartom a szemeim és csak a nyakához rejtem az arcom, hogy semmit se lássak. Túl gyorsan megyünk az én ízlésemhez, rettenetesen félek.

Nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj… Ika a hasamnál kucorog és szinte belevágja a karmát a hasam bõrébe. Éreztem, ahogy megszaggatja a bõrt, de reméltem, nem kezd el vérezni. Így is elég nagy problémáim lesznek, amint a másik kastélyba érünk. Ujjaimmal félve dobolok a tarkóján, és nagyot nyelek. Le akarok szállni. Forduljunk vissza.

Amikor végre talajt érezek a talpam alatt, majdnem összeesem. A kastély hatalmas és díszes volt, elegáns és fenséges. Összeszorítom az ajkaimat, és ahogy hatalmas léptekkel indul el „hazafelé”, inkább mögötte megyek. A hatalmas, monumentális kapuban két sápadt, csodálatos tünemény áll; az egyik az a férfi, az a vérszipoly aki elengedett, de csúnyán el is mondott mindenféle istenátkának, a másik pedig egy magas, sápadt és törékenynek tûnõ nõ volt. A hölgy végigmért és furcsa, érthetetlen fények csillantak meg a szemében, a férfi, Baal viszont úgy nézett rám, mint egy darab koszra, ami a testvére hátára ragadt. A pillantásától kirázott a hideg és idegesen kapaszkodtam bele a vámpír karjába, picit közelebb húzódva a karjához. Félig mögötte, félig mellette álltam, felkarjába martak az ujjaim és pislogás nélkül, ellenségesen szegezem a tekintetem Baal szemeibe.  

 Elég megnyugtató volt, hogy ülök az ágytámla fedezékében, magamhoz szorítok egy hiszti-párnát és lassan, módszeresen le akarok részegedni, de a bennem rejlõ lelkiismeret nem hagyja. Elvégre, az õrültség elsõ jele, ha az ellenség területén önkívületig iszod magad.

Amikor érezni kezdem, hogy a fejem lassan eltompul, és jobb a kedvem, határozottan félreállítom az üveget a középpontból, és halkan duruzsoló, nyugodt, talán kissé bamba tekintettel nekiállok, hogy kialudjam magam. Átmásztam a fürdõszobába, megmosom az arcom és a kezeim, bár szívem szerint beleültem volna egy kád vízbe… ki tudja, mi volt abban a vörös medencébe. De maradtam annyiban, hogy gyors mozdulatokkal átmostam magam, és jó alaposan becsavarodva egy istentelenül nagy törülközõbe azon gondolkodtam, hogy mégis miben térjek nyugovóra.

Felhajtottam a takaróm, és a sok-sok fehérség közepette megláttam egy kiterített fekete valamit. Megcsomóztam a törülközõt, nehogy lecsússzon és két ujj közé csippentve felemeltem. Felvontam a szemöldököm, de a hosszát nem tartottam túl kihívónak, csupán a mellrésznél levõ… nos… csipkeszegés.

De aludni mindenképp jó, úgy vélem. Hagytam, hogy lecsússzon rólam a törülközõ és rettenetesen gyorsan felkaptam a hálóingnek készült csipkecsodát. Épp térd alatt ért véget, és gyorsan, csöpögõ hajjal bebújtam a hatalmas takarók alá, majd hála a bornak és a meleg víznek, rettenetesen gyors és mély álomba süllyedtem.

Nyugtalanul aludhattam, mert furcsa képek kergették egymást a fejemben, bár az álomra nem emlékeztem, mikor felkeltem, de pihentnek és nyugodtan érzem magam. Csodálatos. Nagyot nyújtóztam az ágyban ülve, és megdörzsöltem a szemeim, hogy az álom teljesen békén hagyjon, aztán a tarkóm dörzsölgetve körülnézek. Még sötét van, félhomály uralkodik, de valószínûleg a vastag függönyök miatt, de minden nyugodt, békés, mozdulatlan…

Amíg észre nem veszem a karosszék oldalán lelógó fehér kezet.

Most sikítanom kellene, de a tegnapi malõrje után nincs rá sok kedvem. Kimászok a takaró alól, és a függönyökhöz lépek, egy picit sikerül is kihúznom amikor eszembe jut, hogy nem kell nekem akkora kolonc, hogy porrá omoljon vagy miténtudom, de foltot nem fog nekem hagyni, azt garantálom.

Ennek ellenére nagy lendülettel rántom be a függönyt, aztán aggódva nézek fel, mert nem akarom tönkrevágni a szobát, amit nagy valószínûséggel sokáig kell élveznem.

De azt nem fogja megköszönni, amit most kap. Tudtam én, perverz, kukkoló állat!

Az elsõ dolog amit meglátok, a tegnap esti üveg, ami most már üres – eddig nem volt az, a jó felét majdnem meghagytam nehezebb idõkre – meg a pohár, amibõl a barbarizmus elkerülése végett ittam.
Megitta a boromat ez a sóher. Na majd én…

Felkaptam a poharat, és az ágy melletti hideg vizes kancsóból vizet mertem bele, aztán visszatrappoltam elé. Lehunyt szemmel is hunyorgott, ahogy elé álltam, és összeszorítom az ajkaim, hogy összeszedjem minden erõm, aztán a feje fölé tartott pohárból a jéghideg vizet az arcába zúdítom. Nem is reagált olyan hisztérikusan, mint várom, lassan, unottan, fáradtan meg minden máshogy nyitja ki a szemeit, és lustán a szemeimbe néz. Én is fáradt vagyok – most már pláne.

-    Örülök, hogy tetszik magának a szobám, de ha jól sejtem, ez nem az Öné – legszívesebben az arcába vágnám a poharat. A bor már kiment belõlem, a maradékot beszlapálta, és most nincs semmi, ami megakadályozna, maximum a józan eszem.

Félpucér. Most komolyan, õt fizetik ezért, hogy ne hordjon ruhát?

-    Vértestvériségi alapon minden az enyém – mondja halál komoly arccal, és én csak megforgatom a szemeim. Minden vágyam, hogy kimenten innen, türelmetlenül állok, egyik kezemet a csípõmre támasztom, aztán elfordulok. Nyugalom kislány, nagy levegõt.

-    Nos, megkérném, hogy hagyja el a szobám – intek felé, de nem mozdul. Szemérmetlenül végigmér, és én dacolva a pirulással meg a kényszerrel, hogy magam elékapjam a kezeim, ingerülten hagyom. Már a nyelvem hegyén van minden szitok, amit a fejéhez akarok vágni, de egy kiskanál vízben is olyan szívesen megfojtanám… jó mélyre tolnám a kanalat… És ekkor feláll, nekem pedig elõjött a kisebbségi komplexusom. Sejthettem volna, hogy egy ekkora állat nem fog szédülni, az még csorbát ejtene a méltóságán… Vagy egy fejjel magasabb nálam, hogy törne le a gerince.

-    Ebéd a hallban. Sylvius érted jön – mondja nekem halkan, fenyegetõen, aztán hátat fordít és kisétált. És még azt az örömet se szerzi nekem, hogy lefejeli az ajtót. Legszívesebben utána vágtam volna a poharat, vagy csak addig szorongatni a nyakát, amíg elkékül, mint tegnap este a víz alatt…

Elvörösödök és hangos csattanással bevágom utána az ajtót, amit kegyeskedett elfelejteni becsukni, utána még nagyobb csattanással csapom be magam mögött a fürdõszoba szerencsétlen ajtaját.

Hideg vízben mosakodtok, mint minden reggel, fésût is találtam, amivel igyekszem rendbe tenni a tincseimet, és vártam, hogy eldöntsem végre, mit kezdjek magammal.

Hallom kinyílni az ajtómat, és ijedten kapom oda a fejem. Rima jön be, szélesen mosolyogva, és megsimogatja a fejem.

-    Hogy aludtál, kedveském? – rettenetesen aranyos nõ, jólesik az anyáskodása.

-    Igen, köszönöm.

-    Min tanakodsz, édesem? – kérdezi, miközben gyors mozdulatokkal beveti az ágyat, hogy katonás rendben álljon. Elhûlve nézem a mozdulatait, gyors és tökéletes, majd engem vesz kezelésbe egyetlen szó nélkül.

-    Elnézést de a ruháim… az… - próbálok kipréselni magamból valamit, nem sok sikerrel.

-    Ugyan, ne butáskodj, nemsokára ebéd, illik tisztességesen kinézni – és csak mondja és mondja, szóhoz sem hagy szinte jutni, ahogy belök a hatalmas szekrénybe.

Egy sötétkék ruhát kapok, fekete és fehér szegéssel, ujjatlan, de galléros felsõrésszel. Ahogy a tükörben nézem, hirtelen túl idegennek tûnök a saját szememben. Sosem hordtam még ilyen finom szabású, drága ruhákat, az én népem szereti a természetet, de ebben a palotában – amit eddig láttam – egyetlen árva növényt se lehet felfedezni. A hajam zabolázhatatlan fürtökben omlik végig a hátamon, és kicsit duzzogva nézem magam a tükörben. Mindig is utáltam a szoknyákat, erre itt naphosszat ezt kell hordanom? Micsoda utolsó trükk. Aljas, alávaló…

-    Remélem, minden rendben lesz, ha szüksége van valamire, szóljon, viszlát, kisasszony – hadarja a nõ, aztán mire érte kaptam volna, hogy ne hagyjon egyedül, eltûnt. Tanácstalanul vakarom meg a fejem. Valamit elfelejtettem, de semmi pénzért nem jutna eszembe, ami egyre jobban idegesít. A tükörbõl én nézek vissza, de nem hasonlítottam önmagamra; és ez zavart.

Ki akartam menni ebbõl a szobából.

Résnyire kinyitom az ajtót, kilesek, hogy tiszta-e a levegõt, aztán kiosonok. Pár lépést tudtam csak tenni, amikor megtorpanásra kényszerít egy macska. Meglepõdve nézek le rá, és szoknyámat a térdemhez simítva leguggolok elé. Kivételesen értelmes, csodálatos kék szemei vannak, ilyet még nem is láttam. Talán ez a szörnyeteg mégsem olyan szívtelen, amilyennek a bizarr játékai mutatják? Átkarolom a térdeim, és ránézek.

Félrefordítja a fejét, és leül, annyira felsõbbrendûen néz, hogy szinte elszégyellem magam miatta.
Ültömben a hajamba fúrom az ujjaim, és picit hintázni kezdek a talpamon. Nem hiszem el, ez valami ostoba, perverz és szadista játék, és én kezdem nem bírni… Ujjaim lüktetõ halántékomra szorítom, fájdalmas arckifejezéssel emelem a mennyezet felé az arcom, és igyekszem megnyugtatni a lélegzetvételeimet. Újra a cicára nézek, és elkap a vágy, hogy egy kicsit magamhoz öleljem és megsimogassam.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, rám néz, összeszûkíti a szemeit, én pedig elsápadok.

Eszembe jutott, mit felejtettem el.

-    Ika! – nyögök fel, és szörnyen elszégyellem magam, majd hatalmába kerít a félelem, hogy mi történt vele. Macska ide vagy oda, fel akarok állni, de elzsibbadt lábaim nem tartják jó ötletnek, és a kezeimre kell támaszkodnom. A szoknyámra is rálépek, a bénázások tetõfoka lettem pár napon belül, amióta ezt a szörnyetegnek az útjába sodort a szél, de gyorsan felkapom a szoknya szélét, és futni kezdek. Ki innen, nem érdekel, ha utána le is tépi a fejem, de Ika…

-    Köszönöm, kiscica! – intek vissza, és az egyik ablakhoz rohanok. Gyorsan dobogott a szívem idegességemben, amikor felmértem, hogy elég magasan vagyok. A földben utazás kimerítõ, de nem érdekel. Fellendülök a széles ablakpárkányra, aztán hagyom, hogy a mindent vonzó erõ magával rántson. Fejjel elõre zuhanok a dús, zöld fû felé, és kinyitott szemmel várom a becsapódást, egyre csak arra a helyre gondolva, ahol Ika-t utoljára láttam. Jaj istenem, milyen mérges lesz…

Beleolvadok a semmibe, majd röpke idõ után levegõért kapkodva, reszketve mászok ki a másik oldalon. Leporolom a ruhát, aztán idegesen, minden apróságra felkapva a vizet felfogom a szoknya szegélyét, és a rét közepére futok.

-    Ika! Ika, kicsikém! – kiabálok, amikor meghallom a halk, surranó hangot és a puha, rugalmas kis testet a lábamhoz dörgölõzni.

-    Jaj, itt vagy? – nyöszörgök fel, és lehajolok hozzá.

Mérgében a bokámba mar, aztán a csuklómba.

- Jó, tudom, tudom, ne haragudj, elfelejtettelek, sajnálom! Többet nem fordul elõ! – suttogom neki, és kinyújtom a kezem. Elõször nem jön oda, sértõdötten lapít a fûben és duzzogva meregeti rám a fekete gombszemeit. Megmozgattam az ujjaim, amit annyira szeret, mire lassan, még mindig neheztelve közelebb kúszott. Suttogok neki, halkan, engesztelõn, de beleharap a csuklómba még egyet, aztán a tenyerem alá mászik, hogy simogathassam. Guggolásból kényelmesen elhasalok a földön, a puha fûben, érzem a föld illatát, hallom, mit suttognak a fûszálak, a föld mélyén tekergõdzõ gyökerek, süt a nap és teljesen nyugodtnak érzem magam. Napok óta elõször. Megtámasztom a fejem, Ika fejét simogatom, aki szórakozva szlalomozik az ujjaim között, és minduntalan a tenyeremhez dörgölõdzik. Lábaimmal kalimpálok, felnevetek amikor a kis állatkám a hátára fordul és elvárja, hogy az álla alatt meg a pocakját simogassam, é minden mozdulatára én  is felnevetek.

Jó volt, nyugodt.

Túl jó, és túl nyugodt.

Néz, mint aki az anyját vesztette.

És?

Nekem hulla régen nincs anyám.

Méregeti az üvegeimet, majd magát átölelve lép a polchoz, leemel egy üveget, és elfehéredõ ujjakkal fojtogatja az üveget. Elképzeltem oda Baal nyakát. Röhöghetnékem támad. Kifelé indulna, az én üvegemmel, megragadom a kezét, és magam felé húzom.

- Hova viszed? - emeltem fel a szemöldököm, a szarkazmust a pofámról eltüntetni kivételesen lehetetlen. Az arcom méregeti, mintha valami hatalmas változás keletkezett volna rajta. Elmosolyodik. Van valami röhögnivaló a pofámon?

Közelebb lépett, és egy fuvallatnyi csókot nyomott az arcomra, azután meglebegtette az orrom elõtt az üveget.

- Nem csak magának van hozzá joga – mosolygott, majd kisietett a pincébõl.

- Gondolod? Nos, minden Baal tulajdona – felelem hûlt helyének. Visszaülök a székbe, megemelek egy véres üveget, és mindennemû hígítás nélkül meghúzom, felét le is rántom egy ültõ helyemben. Sylvius jelenik meg, fekete köd képében, és az asztalról mereszti rám szemrehányóan a szemeit.

- Uram – hajtja le a fejét elõttem, látva, hogy eléggé jó állapotban vagyok. Azt hiszem, most rúgtam be. - Lord Baal jól érzi magát a kastélyában, uram.

- Azt gondoltam, végre lekoptam róla, he? - hajítom a falnak az üveget, ami siralmas csörrenéssel törik ezer darabra.

- Tudja, hogy ez nem így van. A bátyja hiányolja – fedd meg óvatosan, végül is, részben az is dolga. Legyintek, ami véletlenül olyan erõvel sikerült, hogy sikerült egy lelógó acél serpenyõt behorpasztanom.

- Cheh, rám szabadította a nõjét.

- Lady Loreina a bátyja tudtán kívül cselekedett.

- Mit véded? Sunyi mind a kettõ – horkantok fel, és nyúlnék a következõ üvegemért, de erõs lábaival eltolja elõlem. Szemeink összefeszülnek, és õ vontatottan kijelenti:

- Menjen, pihenjen le.

Nincs más dolgom, automatikusan felkelek, egy csak-azért-is mozdulattal elveszem tõle az üveget, s elindulok a szobámba. A lépcsõn fellépdelek, majd a második emeleti folyosón találom magam.

Ananke szobája az enyémmel szemben van.

Érdekes, roppantul érdekes...

Vámpíri csendességgel, hozzáérés nélkül fordítom el a zárat, nyomom le a kilincset, és tárom ki az ajtót, a legkisebb zaj vagy nesz gerjesztésen nélkül. A hatalmas ágyban csak a fekete bozont jelzi, hogy ott van. Odasuhanok, nulla szelet és huzatot gerjesztve, az üvegemet megtalálom az éjjeliszekrényén. Találom gondolattal megfogom, és nézni kezdem.

Hagyott benne.

Megiszom, és mintha mi sem történt volna, visszateszem a helyére. Meglátom a karosszéket a kandalló elõtt, és otthon feeling kerít hatalmamba. Fogom magam, és ledobva az ingemet beleülök, lábam feldobom a karfájára, és fejem megtámasztva alvásra kényszerítem magam.

Reggelre ki fogok hûlni megint, de remélem ezúttal õ fog lesmárolni.

***

Valaki elhúzta a függönyöket, majd halk sóhajjal és sikkantással vissza is rántja olyan hévvel, hogy talán le is szakadhatott. Nem hallok bosszankodást, tehát nem jött le a karnisról. Remek. Most sötét kell számomra. Érzem, hogy közeledik felém, nem tudom milyen apropóból, de árnyéka rám vetül, látom a szemhéjamon keresztül.

Egyszer csak a nyakamba zúdít egy vödörnyi vizet. Lassan kinyitom a szemeimet, és vörös szemeivel nézek farkasszemet, melyek magyarázatot várnak. Kezeit csípõre vágja, és látom, hogy nem egy vödörrel kaptam, hanem egy fél pohárral.

Ahh.

- Örülök, hogy tetszik magának a szobám, de ha jól sejtem, nem ez az öné – mondja gyorsan. Mikor lett megint ennyire kacér?

- Vértestvériségi alapon minden az enyém – felelem bölcsen, és úgy bámulok rá, hogy zavartan néz vissza. Hát, elképzeltem, hogy az ölembe ül. Önként. De szép álom, sóhajtok fel magamban.

Ki kellene kötöznöm...

De ezúttal az ágyhoz.

- Nos, megkérném, hogy hagyja el a szobám – int, és ekkor látom, hogy egy fekete csipkés hálóing van rajta, de nem áttetszõ. Francba... Ingerli, hogy csak így leplezetlenül bámulom, pedig tudhatná, hogy a tegnapi csók után negyedrészt a tulajdonommá lett.

Akkor sem tudna lerázni, ha levágná a fejem.

Felállok, és szabályosan fölé magasodom. Nyújtózok egy kellemeset, roppantok egy kicsit a nyakamon, majd komótos, lassú léptekkel kifelé veszem az irányt. Az ajtót megfogva még félvállról megszólítom.

- Ebéd a hallban. Sylvius érted jön.

Poén lesz.

Mit fog szólni a macskához? Aki mellesleg komornyik, és a bizalmasom? Plusz, beszél is. Remélem, a menyétet nem hozza, mert ott komoly gondok lesznek. Különben is, állatok ne üljenek az asztalomhoz.

Elég vagyok ott én is.

Nem hiszem el, nem akarok elhinni. Mindenki megõrült?!

”Jót akarok”. Ezt mondta. EZT!

- Persze – szalad ki a számon a gúnyos, hitetlenkedõ szó, mielõtt konkrétabban meggondolhattam volna. Gyorsan a szám elé kapom a kezeim, és riadtan nézek rá, nehogy még megtorolja a sérelmeit. Elég sok gondot okozok neki, nem? Akkor meg miért nem hagy lógva?!

-          Itt lennék, ha nem akarnék? – vonja fel az egyik szemöldökét, és végignéz. Sok mindent akarhat, tényleg… Elvörösödök és elfordítom a tekintetem. Erõsebb nálam, ez egy olyan tény, amelyet nem vehetek semmibe.
Semmilyen téren… Azt tehetne velem, amit csak akar, és nem kell hozzá az engedélyem. Megijedek, nem is tudom megfelelõen leplezni.

-          Ne légy ilyen öntelt – fintorog, és mire neheztelõen ránéznék, elkapja a csuklóm, és magához ránt.

-          Nem akarok menni! – nyögök fel, és megpróbálom eltolni magamtól, de hirtelen a térdeim alá nyúl, és pedig elsõ ijedelmemben, hogy leejtsen, átkarolom a nyakát. De teljes mértékben a pozíció biztosítása érdekében! Amikor érzem, hogy szilárdan tart, megpróbálom lerakni a lábaim, de mintha egy szobor erõs karjai fonódnának a derekam köré, nem enged. El akarom tolni, de szigorúan rám szól, amitõl úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit épp rosszaságon kapnak. A mellkasához dob, szorosabban fog és máris száguldunk. Halk sikoly amit nem tudok elfojtani, nem tudom, hogy repülünk-e vagy csak szalad, komoly, elszánt kifejezéssel az arcán.  Felsorolhatnék sokkal több és józanabb indokokat is, de egyszerûen nem megy. Nos igen, a fent említett erõviszonyok… még akkor sem biztos, hogy meghalna, ha egy teljesen frissen áztatott nyilat döfnék a szívébe.

-          Ne akard, hogy elkábítsalak. Nem foglak megint átöltöztetni – mondja halkan, és a félelmem helyét átveszi a méreg és a szégyen. Persze, hiszen a saját szórakozása miatt levetkõztetett és rám adta ezt a… ezt a… szörnyûséget. Amiben menni sem lehet rendesen!  Elõre nézek, hogy elkerüljem a tekintetét, így is kínosnak és zavarónak tartom a túlságosan közeli fizikai kontaktust, és a távolban, a fák között meglátok egy hatalmas épületet. Felsóhajtok, egyszerûen nem tudtam visszatartani, megkönnyebbültség és páni félelem keveredik. Elvégre… csöbörbõl vödörbe. Onnan meg egyenest a kútba zuhanok, és érzem, hogy meg is fogok fulladni, bár hogy ez pontosan mit jelent, még nem tudom. A fuvar egyre gyorsabb lesz, mintha eddig csak a ballagó tempóban szelte volna a levegõt, és lenézve meglátom a mélységet; a levegõ a torkomba szorult, és reflexként az egyetlen biztos ponthoz bújok. Karjaim még szorosabban ragaszkodtak hozzá, pedig elvárás lenne, hogy undorodjak az érintésétõl, de a félelem nagyobb volt, a természetes emberi ösztön, hogy lezuhanhatok és porrá töröm a csontjaim… az arcom a vállához ejtem, és összeszorítom a szemeim.

Nem állunk meg, mintha soha és sehol nem lenne vége ennek az útnak, és mikor letesz a földre, szinte megszédülök a hirtelen érzéstõl. Még mindig a kezem fogja, de már nem durván. Ha nem félnék és nem érezném ennyire rosszul magam, még egy kedves gesztusnak is felfognám a dolgot. Ahogy ott áll, és valakihez beszél, én még mindig teljesen kába mivoltomban próbálom felfogni a dolgokat. Mégis hogy eshetett szét ennyire az életem? Ennyire kicsúszott az irányításom alól, pedig, isten lássa pofátlanságomat, mégiscsak az én életemrõl van szó!

-          Õ Rima. Régi családi dadus – na jó, elismerem, alig bírtam visszafojtani a nevetést. Az már határozottan a röhögés státuszba tartozott volna. Hogy egy halandó két erõs, megalomániás vámpírt utasít, hogy rakjon rendet a szobájukban… oké, feladom. – Nem fogja feltépni a torkod – végre valaki. Köszönöm.

Furcsa mód elengedi a kezem, és kimérten mond pár szót a hölgynek. Akkor kapok észbe, hogy illene megköszönnöm. Nem tudom mit, de a kútban a béka a király. Nem akarom, hogy lenyeljen, mint egy védtelen legyet.

-          Köszönöm, uram – hajoltam meg egy picit felé. Mereven a földet néztem, így nem láttam a reakcióját, és fel sem emelkedtem, amíg ki nem ment.

-          Hm. Rima, amit a kisasszony kér, azt megcsinálja – utasítja a nõt, én pedig nem tudom a fogadalmamhoz tartani magam,és meglepve nézek fel rá. Mióta is vagyok kisasszony?

-          Igen, uram – biccent a nõ, és elkapja a kezem. Még a számat is eltátom egy picit csodálkozásomban, és a legnagyobb csoda nem az volt hogy itt vagyok, egy Nemesnél, egy Nemessel, hanem hogy élek. A nõ beljebb rángat, körbemustrál, mint egy vásári árut.

-          De szép kislány – csapja össze a tenyereit és felciccen.

-          Összetalálkoztál a szörnyekkel? – és abból is a legnagyobbal; a vámpírral.

-          Egészen furcsának találom kedvesem, hogy pont Sehan nagyúr mentett meg – Nem kértem! De hálásnak kell lennem. Így követeli meg a tisztesség. – Inkább Lord Baalból nézném ki az effajta együttérzést.

Ó az, aki közölte velem, hogy egy darab senki vagyok, és minek akaszkodok a bátyjára? Sajnos ez a feltételezés több helyen is súlyosan elvérzik. Még mindig nem tudok mit reagálni rá… meredtem a férfira, veszek egy mély levegõt, ahogy kimegy az ajtón, és reszketve sóhajtok. Összerogytam, és értetlenül nézem a földet. Mi folyik itt?

-          Gyerekkorukban annyira különböztek, hogy az rémisztõ. Beszélgessünk aranyom, vagy van valamilyen különleges kívánságod?

Ha kérhetek egy kést, hogy önnön kezemmel vessek véget az életemnek, mielõtt ez a veszélyes alak tenné, rettenetesen hálás lennék. Persze ilyet nem mondunk, ezért csak annyit dadogok, hogy köszönöm, semmire sincs szükségem, csak… aludni szeretnék. Persze ez csak a hasamra-ütök-mondok-valamit-csapnivaló érv volt.

-          No-no, édes, nem mondunk ilyet, hiszen szörnyen festesz! Fogadok, hogy rád férne egy alapos fürdõ – komolyan, engem ezen a mai napon mindenhol a víz mellett ér a baj, talán nem lenne a legjobb dolog… de szokás szerint ügyet sem vetnek az én igényeimre. Végül is, megnyugtató és biztonságérzetem lett, hogy végre valaki megmondja, mit tegyek, és mindezt kedvesen teszi… jó érzés volt egy picit elhagyni magam.

De annyira elhagytam magam, hogy a fájós lábamat megterheltem, és összerogytam.

-          Valami baj van, drágám? – emel fel a nõ, és gyors mozdulatokkal leltárt készít rólam. Pislogni sem volt idõm, már lekapdosta rólam a ruhákat, és betuszkol egy oldalt nyíló helyiségbe. Mire észbe kaphattam volna, egy kád meleg vízbe ülök fülig, és ujjaimmal egy hatalmas szappanbuborékkal játszok. Rima megsikál, jó alaposan. A hajamat megtépi, kifésüli, ellenkezésem ellenére minden centi bõrömet alaposan kikészíti. A végén szaglottam, mint egy virágosmezõ.

-          Köszönöm, de erre igazán – próbálok ellenkezni, de rám sem figyelt. A fejem a víz alá nyomja, hogy köhögve seprem ki a hajszálakat a szemembõl, mire kiránt, egy puha törülközõbe csavar és alaposan szárazra sikál. Egy fehér ruhát ad rám, fekete övvel, melyet szorosan a melleim alatt köt meg, egy csinos masnira a hátam közepén… szép volt, puha és illatos, nekem mégis idegen. Mintha más bõrébe akartam volna bújni. A lábam is el lett látva, szinte nem is éreztem, hogy fáj. Jobb, mint új korában.

-          Gyönyörû vagy, kedvesem! – mosolyog rám a nõ, de én csak fáradt, icipici mosollyal tudtam viszonozni. – Gondolom, szeretnél egy kicsit lefeküdni, igaz?

-          Egy kicsit – sunyom le a fejem megilletõdve. Megsimogatja a még nedves fürtjeim, és az ágyhoz irányít, ledönt rá, és be is takar.

-          Ha valamire szükséged van, csak szólj, rendben?

-          Igen. Köszönöm – suttogom. Minden olyan nagy volt… életemben még nem aludtam ekkora ágyban, ahol legalább három-négy ember is kényelmesen elfért volna. Rima mögött becsukódik az ajtó, és én egyedül maradtam a gazdag szobában. De egyedül.
Magamhoz ölelem a hatalmas párnát, belerejtem az arcom és összeszorítom a szemem. Nem akarok sírni, holott rettenetesen félek, mert a jövõm még sosem volt ilyen kilátástalan.

***

Amikor felébredek, még sötét volt. Talán nem is aludtam tovább, maximum egy-másfél órát. Kipihentnek érzem magam… talán a szokatlan környezettõl. Biztonságban éreztem magam…

Persze, nem azért, mert itt van az az idegbeteg. Végül is… Vámpírnagyúr, ki merne megtámadni egy vámpírt?

Kimászok az ágyból, és kicsit szöszmötölve körbenézek a szobában. Semmi személyes tárgy, ami a használójára utalna, mint egy rendkívül puccos fogadó… A szekrények viszont nem üresek, de eszem ágában sem volt, hogy beletúrjak. Visszaülök az ágy szélére, játékosan rugózok rajta egyet-kettõt…

A következõ pillanatban a folyosón találom magam. Egyszerûen nem bírtam tovább, ki kellett szabadulnom abból a hatalmas, de nyomasztó szobából. Nem is tudom, mit gondoltam… csak bóklászni akartam egy kicsikét. Minden ablaknál megálltam, kinéztem a Holdra és azon gondolkodtam, mit felejtettem el… Mert hogy valamit elfelejtettem, az biztos. A következõ ablakhoz sétálok, megállok, kinézek a holdra…

Egészen addig mászkáltam, amíg meg nem álltam egy fekete lyuk elõtt… vagyis egy lejáró volt, pinceszerû… De nem annak tûnt. Legalábbis nem éreztem benne azt a fenyegetõ suttogást, ami a rossz helyekrõl szokott jönni. Kellemes vízillatot hozott felém a szellõ, ezért úgy döntök, hogy lenézek, mi van ott. Ha egy pici rossz érzésem is lesz majd, azonnal visszavonulok, fogadkozok magamban.

Hosszú lépcsõsor visz egyre lejjebb, de egyre erõteljesebb a kellemes vízillat. Feldereng bennem a gondolat, hogy eddig minden probléma a víz közelében ért, de máris egy ajtó elõtt állok. Habozva fektetem rá a kezeimet, nem tudom, megérné e benyitni, vagy inkább fussak vissza a szobámba, minél gyorsabban…

És kitárom az ajtót. A holdfény süt be a kikövezett terembe, ahol egy hatalmas, kifeszített víztükör csillog, és döbbenten szorítom a kezem a számra; a medence vize vérvörösre volt festve. Egyáltalán nem éreztem rajta a vér jellegzetes, fémes illatát, de ki tudja, hogy ez a parazita népség miket talál ki, hogy a perverz játékaikat elrejtsék. Közelebb megyek, de a víztükör sima, sehol egyetlen törés, a fény pont rásüt, hogy szinte elvakít.

Aztán megpillantok valamit. Valami fehéret a sok vörös között, ami mintha még így is derengett volna az iszonyatos vízmennyiség alatt.

-          Nem! – szalad ki az ajkaim közül, és a medence szélére rogyok. Kimeredt szemekkel néztem, ahogy ott fekszik, hanyatt, csukott szemekkel, és lebeg, mint egy… mint egy…

Vizihulla.

-          Nem! – lököm el magam a peremtõl. Érzem, ahogy a fejem átszakítja a víztükröt, ahogy az orrom megtelik vízzel, de kényszerítem magam, hogy nyitva tartsam a szemeim és mélyebbre lököm magam. Megragadom a mozdulatlan, fehér kart és ellököm magunkat a medence aljától. Átkarolom a derekát, és kiteszem a medence szélére, aztán utána mászok én is. Nyeltem egy kis vizet, megpróbálom kiköhögni, aztán nyelek egyet. Valamiért nem akartam, hogy meghaljon.

-          Hé, ez nem vicces! Felkelni! – nyögtem fel, és kézfejemmel megtöröltem az arcom. Felé hajolok, megsimítom az arcát, a mellkasára hajtom a fejem… hülye gondolat, egy halottnak miért is dobogna a szíve?

-          Rohadt vicces, játszani a halottat, aki már halott! Hé! – csaptam ököllel a mellkasára, minden mérgemmel és keserûségemmel. Kezdtem komolyan megijedni. Nem éri, hogy meghal! Miért nem maradtam a szobámban?!

Nem akartam hogy meghaljon.

Elvégre… megmentett… csak ezért is, nem dobhatja fel a papucsát! Szenvedjen, ha már a nyakára kényszerített koloncnak!

-          Most tényleg…? – fektettem a fejem megint a mellkasára, összeszorítom az állkapcsom, nehogy a zihálásom megzavarja a fülelést, hajam a fülem mögé gyûröm… de semmi. – Nincs is szíved! Basszus….

 Mérgesen meredek rá, és legszívesebben az arcába léptem volna. Abba a szép, jóképû arcába, de megetettem volna vele a bal bokám.

Nem hallhat meg az én karomban. Vizes vagyok, és gyûlölöm a szomorú pillanatokat. Ha feléled, az elsõ dolgom lesz, hogy agyonverem. Nem fogják felismerni, az garantálom. De ahhoz elõbb élnie kell…

Aztán leesett a gondolat. Na nem… kérlek, kérlek, kérlek, ez egy rossz vicc…

Ezért is kapni fog, ha felébred.

Felé hajolok, és a számat a hideg ajkakra tapasztom. Hideg volt, mozdulatlan, mintha tényleg egy holttestet csókolnák, és a gondolattól határozottan rémálmaim lesznek huzamosabb idõkre, az hótziher. Esetlenül próbáltam levegõt fújni a tüdejébe, majd ismét a szíve felé teszem a fejem, de semmi… rossz érzés bizsergett végig a gerincemen, de nem akartam törõdni vele. Majd ha kiköp egy adag vizet, nekiállok hisztizni, de most meg nem.

Egyszer, kétszer, háromszor, és egyre többször mászik a szemem elé a kép, ahogy egy teljesen halott, valaha ember volt testet csókolok. Undorított a kép, annyira, hogy a hideg is kirázott, bár lehet, hogy ebben a hideg víz és a hûvös szellõ is szerepet játszott.

Nem reagált, és kezdett megfogalmazódni a kósza gondolat, hogy még egy, egyetlen, utolsó sóhaj, aztán elkönyvelem, hogy életében ki tudja hányadszorra, de itt hagyta ezt a földi világot, amikor valami furcsát éreztem meg a tarkómnál. A hideg, vizes ujjak a hajtincseim közé bújtak, és lejjebb húz magához. Felpattannak a szemeim, meglepve és ingerültem akarom eltolni magamtól, tenyereimet a mellkasának fektetem és ellenkezve, felháborodva nyöszörgök, de nem hatja meg. Mikor egyáltalán nem tett eleget a kérésemnek, nem hagyott békén, öklömmel erõsnek szánt mozdulattal csaptam a széles, kemény izmú mellkasra, de ajkait ugyanúgy a számra tapasztotta.

Aztán valami megpattant. Hideg élõhalott létére a fehér ajkai forróak, puhák, ujjaim a bõrébe marnak, és ó, hogy gyûlölöm magam érte, de lehunyt szemmel engedek az ördög leggonoszabb teremtményének. Szájával finoman mar az ajkaimba, jó volt, finom, pokolian megnyugtató, és tenyereimmel közelebb kúszok a nyakához, hogy egy picit még közelebb érezhessem magamhoz, ahogy a teste lassan kezd felmelegedni. Érzem ahogy a vér dobogva száguldani kezd az ereiben, majd meglepetésen és kábulatom mindennél nagyobb, amikor elszakad tõlem, és határozottan eltol magától. Nem kellene ránéznem, fel kellene állnom, és egy szó nélkül itt hagynom, sõt, vissza kellene rúgnom a vízbe, hiszen tõrbe csalt, egy ostoba és perverz vicc volt, hogy kelepcébe csaljon, mégis csak ülök, és merengõn nézek a semmibe, ujjaimmal erõtlenül érintem meg duzzadt ajkaim, mintha nem is velem történt volna meg ez az egész. Ahogy ráemelem bíbor szemeimet, megfeszül az arca, és víztõl csöpögve kicsörtet a helyiségbõl. Engem pedig itt hagy. És most mit kezdjek? Mi volt ez az egész egyáltalán?

Nem értem. Nincs senki, aki megmagyarázna akármit. Miért, mit akar velem egyáltalán, ez egy ostoba, gyerekes vicc csak?
Mi volt ez az elõbb? Meredek a vörös vízre, ami békésen ringatózik a kõfalak fogságában, és bágyadtan belelógatom a kezem. Kell egy kis idõ, hogy megemésszem, akármilyen formában.

Mérges vagyok magamra. Túlságosan is élveztem. De ez egy kegyetlen, perverz és gonosz humorú élõhalott, akinek jobb dolga nem révén velem szórakozik… kegyetlen móka, annyi szent.

Megrázom a fejem, a vízcsöppek szerteszét szóródtak, majd egy keveset felmarkolva a medencébõl megmostam az arcom.
Egy ital… Igen, egy ital most jól esne. Nem szoktam inni, nem is bírom a tömény alkoholt, de mindenképp szükségem van egy pohárra. Bágyadtan, a bor jótékony hatása alatt mindenki kipihenten és józanul tud gondolkodni, nem?

Merev arccal állok fel a medence mellõl, és nehéz mozdulatokkal próbálok meg eljutni a kapuig, ami kivezet ebbõl a rémálomból. Felmászok a lépcsõn, és bóklászok a hatalmas kastélyban, szinte álomszerûen, csak arra gondolva, hogy ’Miért pont én?’

Egy másik ajtó állja az utam, és már minden mindegy mozdulattal lököm be. Telitalálatnak bizonyult, hiszen a konyhába sikerült eljutnom, és talán a ritka alkoholvágyamat is sikerül valamelyest tompítanom… elvégre, annyi üveg áll a fal menti polcokon, ezek után a házigazda nem lehet annyira surmó, hogy egyet sajnáljon tõlem.

Aztán megpillantottam rémálmaim netovábbját. Furcsa módón nem éreztem akkora félelmet, mint amekkorát vártam, inkább semlegesen, üres fejjel állok elõtte. Inkább a földre szegezem a pillantásom, ahol megannyi törött üvegcserép és vörös tócsa éktelenkedett. Orromat megüti a bor erõs és a vér fémesen édes illata, majd a nagyúrra nézek, és nyelek egyet. Látszólag, vagy tán csak az én képzeletem vetítette az agyamba, de õt jobban megviselte valami (talán a csók), mint engem. Ezt nem akartam. Mérges voltam rá mert gonosz tréfát ûzött, kérdõn nézett rám, én pedig kitágult pupillákkal õt méregettem. Ingje foltos volt a kiömlött italoktól, haja kócos, ár én sem lehetek jobb színben. Nem tudok mit mondani, pedig kellene, hiszen arra vár. Elfordítottam a fejem, és az üvegekre téved a pillantásom. Keresztbe fonom a karjaim, mintha a hideg rázna, és a falhoz lépek, majd vizsgálgatás nélkül levettem egy zöld üvegpalackot a sok közül, és megmarkoltam a nyakát, mintha a vámpírét szorongatnám. Amikor kifelé indulok, megragadja a kezem; nem volt sem erõszakos, sem gúnyos, csak fogott, és maga felé húzott.

-          Hova viszed? – emeli fel a szemöldökét, amitõl icipici gúnyt kapott az arca. Talán, ha iszik, nem is olyan kibírhatatlan? Szinte kisfiús lett az arca, persze durva túlzással. De kedvesnek tûnt. Annyi szemrehányással kérte számon azt a palackot, amit semmi esetre sem akartam kiengedni az ujjaim közül, hogy muszáj volt elmosolyodnom. A keze már meleg volt, egyáltalán nem tûnt… nem is tudom, milyennek.

Gyengeségem jele lett, hogy közelebb létem hozzá, és nyomtam egy gyors, leheletnek beillõ csókot az arcára, aztán a szeme elé emeltem az üveget.

-          Nem csak magának van hozzá joga – mosolyogtam, és a palack nyakára szorítva az ujjaim kisiettem a helyiségbõl. Szinte rohanvást fel a nekem kijelölt szobába, és szerencsére el sem tévedek út közben. Ott leteszem az ágyra a zöld üveget, és hasra vetve magam néztem a benne feketéllõ valamit. Hogy ezt minek csináltam? Én sem tudom. Csak úgy éreztem, a medencés jelenet után már nem nagy érvágás, ha, kap tõlem egy ártatlan csókocskát az arcára.

Kinyitottam az üveget és kerítve egy akármilyen poharat gyõzelmi mámorban úszva, hogy mégis sikerült bort hoznom, lassacskán eliddogáltam, egy párnát szorítva magamhoz.

Pont, mikorra odaérek, Ananke már javában harcol és öldököl, a ruhában alig tud mozogni, de ez nem tántorítja el attól, hogy vérben forgó szemekkel nyílzáport hullajtson ellenségeire. Körbevették teljesen, és egyre kétségbeesettebben rakja ujjait az idegre, de gyorsabban mozog.

Ekkor az egyik tohonya tuskó hatalmas mancsával egy isteneset rácsap, és egy sziklának vágja. Vér buggyan ki a szájából, amit villámgyorsan letöröl, és s eltûnik a mélyben. Jó párat olvasztott egybe az anyafölddel, tetszett ez a „lerántalak a pokolba” hatás. Levegõért szomjazva tör ki a földbõl, és fegyvereit keresi, ami messze volt tõle. A nyilak által bomlasztott hús szaga roppantmód irritálta az orromat, kétségtelenül ez a legbüdösebb szag, amit valaha éreztem.

Egy kék troll nagy bõdüléssel vetõdik Ananke felé, hogy lecsapja palacsinta nagyságúra, de erõmmel megállítom, és szívét egy pillanat alatt használhatatlanná teszem, így nagy durranással a földre esik. A többi felé fordulva azokat hamuvá porlasztom.

Lassan felemeli a tekintetét, én pedig nem gyõzöm a hamukupacokat lenézõ pillantással illetni. Szét kell néznem, hogy van e még valahol, mielõtt a Tanács nem küldi ki vérebeit tisztogatásra. Ananke felkel, nyilván azt hiszi, hogy ezeket a tündér bogárkákat tüllben én küldtem rá.

Ostoba némber.

Nem, kedvesnek kell lennem, valahogy... ahh...

- Köszönöm – hajol meg illedelmesen, aztán felegyenesedik, és a szemembe néz. Elharapom az élcelõdõ megjegyzést, ami a nyelvemen van, s helyette biccentek. Végigmérem sebesüléseit, és próbálok kedves arcot felvenni, de kínomban nem tudom mit produkálhattam.

Remélem valami lágy formát tudtam felölteni a torz helyett.

Felveszi fegyvereit, majd elindul, hogy összeszedegesse nyilait. Kíváncsi lennék arra, milyen mérget használ. Nekem is kellene ilyen. Követem tekintetemmel sebesült járását, és figyelem, ahogy a tegezbe pakolja a fegyvereket. Szemei könnyesek, és félelmet látok meg bennük.

A nap lassan lemegy, eljött az én idõm. Mélyet szippantok az este elõszagából, és csak meredek a napkorongra. Imádom nézni ezt a megszokhatatlan és mindig újat mutató jelenetet.

- Mit akar tõlem? - zökkent ki vádló hangja a merengésembõl. Remeg kecses teste, ajkait összeszorítja, kezeit a testéhez vonja. Közelebb lépek hozzá, mire döbbenten lép hátra, és kishíján felbukik a ruhájában, de ez nem történt meg. Úgy nézem, Baal monológja mély hatást tett benne. Észbekap, hogy folyamatosan engem néz, s pirulva kapja el tekintetét, és hátrál újra.

- Öhm... köszönöm még egyszer – hajol meg elõttem, ami imponál. Szemeivel elesetten keresi a kiutat, de egy centit sem tudna mozdulni, ha akarnám. A rémes csendet a saját hangom töri meg.

- Úgy döntöttem, segítséget nyújtok. Gyere velem – nyújtom ki a kezem felé, amire gyanakodva mered. Nem sikerülhetett kérés jellegûre, de fenyegetõre sem. Megint hátrálna, mire türelmetlenül csattanok fel, a jópofizás nem az erõsségem.

- Jót akarok.

- Persze – szalad ki a száján, és kezét ajkai elé kapja.

- Itt lennék, ha nem akarnék? - teszem fel a minden érvet elsöprõ kérdést, de agyában olyan jeleneteket látok meg, amitõl egy egyszerû halandó asszony elvörösödne szégyenében.

Megerõszakolni?

Persze, minden férfi azt akarja.

- Ne légy ilyen öntelt – válaszolok gondolataira, és megfogom a kezét.

- Nem akarok menni! - nyögi váratlanul, már mikor az ölembe kapom, és száguldok vele Baal kastélya felé. Kapálózni kezd, de jobban magamhoz szorítom.

- Ne akard, hogy elkábítsalak. Nem foglak megint átöltöztetni.

Ettõl a mondattól felháborodottan és zavartan elhallgat, és esélyeit latolgatva meg is érkezünk a kastély felé. A sziklák között megbúvó óriási épület láttán felsóhajt, én pedig gyorsítok, mire váratlanul a nyakamhoz kap, és kényszerítve a magasság látványától hozzám bújik. Nem mondok erre semmit, szemeimet elõre szegezem, és a bejárat elõtt intek a vámpíroknak, hogy nyissák ki a kaput.

Felviszem Anankét az egyik vendégszobába, és egy jóindulatú halandó asszony gondjaira bízom.

- Õ Rima. Régi családi dadus. Nem fogja feltépni a torkod – mondom kimérten, és otthagyom õket a szobában, de a lány csak csodálkozva mered a baldachinos ágyra, a meleg kandallóra, és végül rám.

- Köszönöm, uram.

- Hm - hümmentek egyet az „uram” szóra. Tényleg le lehetett nyûgözve. - Rima, amit a kisasszony kér, azt megcsinálja.

- Igen, uram – biccent a dundi nõ, és vörös, felkontyolt hajával Anankéhoz lép. Még hallom a beszélgetés foszlányokat, mikor kimegyek a folyosóra, s becsukom az ajtót.

- De szép kislány – ciccent Rima sajnálkozón. - Összetalálkoztál a szörnyekkel? Egészen furcsának találom kedvesem, hogy pont Sehan nagyúr mentett meg. Inkább Lord Baalból nézném ki az effajta együttérzést. Gyerekkorukban annyira különböztek, hogy rémisztõ. Beszélgessünk aranyom, vagy van valamiféle különleges kívánságod?

***

Végre megint a medencében vagyok, a vörös, feszített víztükör fodrozódik és hullámzik, de Baal medencéje sehol sincs az enyémhez képest, de jobb mint a semmi. Elégedetten úszom egy csomó hosszt, levezetve a feszültséget.

Egyszer csak Ananke képe úszik be a szemeim elé, ahogy abban a kihívó ruhában fekszik a földön, esetlenül és ártatlanul. Annyira szexi volt, hogy szerintem fel sem fogta a súlyát. És mikor belém kapaszkodott, akkor sem volt róla tudomása, hogy a tûzzel játszik. A nyakát ne hozza ilyen közel a számhoz, mert abból rosszabb játék lesz, mint amit el tud képzelni.

Természetesen ezek a gondolatok közben nem úsztam, csupán lebegtem, és hagytam, hogy arccal a vízfelé feküdjek a vízen. Nem kell levegõt vennem, se semmi, tehát lazán hagytam magam.

Alig lebegtem ott egy órája, kettõ – megjegyzem, ekkor már a medence alján feküdtem, a súlyom lerántott oda -, valaki beugrott a medencébe, megmarkolta a karomat, és felrántott a víz tetejére. Zihálást hallottam, és egyéb más ismerõs reakciókat, de nem nyitottam ki a szemem, levegõt sem vettem.

Kíváncsi voltam, mit akar.

- Hé, ez nem vicces! Felkelni! - nyögött a lány, és kirakott medence szélére, és fölém hajolt. A szemhéjamon átszûrõdõ fény elsötétülése jelezte ezt a mozdulatot.

- Rohadt vicces, játszani a halottat, annak aki már halott! Hé! - csapott öklével a mellkasomra, de erre sem reagáltam. Gonosz leszek, tojom le a kedvességet.

- Most tényleg...? - hajolt oda, meghallgatni a szívemet. - Nincs is szíved! Basszus...

Ekkor megéreztem a vonakodást a hangjában, ördögi énem pedig bíztatta a fejében repkedõ gonosz lényt, ami egy dologra sarkallta:

A lélegeztetésre.

Igen, az emberi ijedelem okozhat az elmében kieséseket, olyanokat, amiket józan ésszel sosem tennénk meg.

Ajkait az enyémre tapasztotta, szétnyitotta az állkapcsomat, és befújta a levegõt a számba. Egyszer, kétszer, háromszor, negyedjére már olyan kínnal csinálta, hogy az már nekem fájt.

Az ötödik, és gondolatai szerint utolsó próbálkozásnál azonban ujjaimat fekete hajába fúrtam a másikat a tarkójára simítottam, és közelebb húztam magamhoz. Ajkai forróak voltak, és roppant édesek, amiket nem mindennap kóstolhat a Lord. Ellenkezni kezdett, apró ökleivel a mellemen dörömbölt, de hamarosan felhagyott az ellenállással. Visszacsókolt, én pedig hagytam, hogy kezeit megnyugodva tegye a mellkasomra. Finom illatát érezve kezdtem elkábulni, és tudtam, hogy szemeim színt válthattak.

Eltoltam magamtól, õ pedig kábán fénylõ szemekkel meredt rám.

Te jó isten...

Felálltam, megráztam a fejem, mint egy kutya, kicsapva belõle a vizet, de õ csak a földön ült, ajkait révetegen érintette meg.

Szóval lehengerlõ voltam.

Kis híja volt, hogy ne tépjem fel a torkát. Remegni kezdett a kezem, amit ökölbe szorítottam, számat összeszorítottam és kicsörtettem a csarnokból, otthagyva Anankét, pedig tudtam, hogy most ezzel totálisan a földbe döngöltem.

Régen ittam vért, így mihamarabb keresnem kell egy palackot.

***

Lent a konyhában sorra ittam az üvegeket, hol a borosat, hol a véreset, egyszerûen nem tudtam betelni velük. Semmi hasznuk nem volt. Sehogy sem éreztem magam, csak pocsékul.

Nem kellett volna otthagynom.

Újabb üveget emeltem a számhoz, majd mikor kiürült, nekivágtam a falnak, s egy másikért nyúltam. Ámde, mikor leeresztettem, megpillantottam velem szemben Anankét, aki kissé félelemmel telin meredt rám.

Hát, kissé részegnek tûnhetek, de nem vagyok az. A fejem még mindig csapzott és vizes, az ideiglenes ing, amit felvettem pontokban foltos volt hol a melléfolyt bortól vagy vértõl. Lábaim az asztalra voltak fellendítve, és onnan meredtem a lányra.

Ehhez bátorság kellett, hogy lejöjjön ide.

Már sütött a nap, és még mindit itt lógok. Kétségbeesésemben ismét kicsordul pár könnycsepp, és megrázom a fejem, hogy gyorsabban leszáradjanak vagy valami… És nem vagyok hajlandó felemelni a fejem, hogy ránézzek arra a szemétládára, aki ilyen kiszolgáltatott, szörnyû helyzetbe kényszerített.

-          Ostoba némber – sziszegi egy hang, ami nem annak a szadista állatnak a hangja, aki engem kikötözött… ide… de nagyon hasonlít rá. De nem az. A kötelek hirtelen meglazulnak, és én erõmet vesztve, szinte kétségbeesve kapva valami fogódzkodó után a földre huppantam, beütve a térdeim, amitõl a lábaim azonnal elzsibbadtak. Meglepve és félve szorítom magamhoz a karjaim, és szétdörzsölt csuklóimat masszírozom, hogy kimenjen belõle a fájás.

-          Szánalmas vagy, hogy hagyod magad terrorizálni – morog rám, és lehetõséget sem ad, hogy megvédjem magam a Nem is akarom, hogy a közelemben legyen!-felkiáltással, csak mondta tovább. – Sehan kegyetlennek született.

Nem lep meg. Vettem észre.

-          Ha semmibe veszed, akkor még jobban piszkálni fog. Állj hozzá másképp, vagy legyél öngyilkos.

Megfogadom a tanácsod. De mit vársz, ugorjak a nyakába, és csókoljam meg?
Egy Nemest?
Nincs az a pénz.
Adj egy kést, felvágom a saját torkom!

-          És lehetõleg, állítsd el a vérzésed – bök a kezemre, amit félve húzok közelebb magamhoz. – Nem csak én éreztem meg egyedül.

Bizarr tanács, de illik megfogadni. Próbálok lábra állni, de ingatagok a vérveszteségtõl és a megpróbáltatásoktól még annyira sem megy, mintha elaludtam volna.

-          A véred illata számomra pocsék, ezért jöttem ide, a hálád vagy az átkaid nem kellenek – ez most egy bizarr bók akar lenni, vagy épp leolt a sárga földig? – Ha Sehannak tetszik a véred, az az õ baja. De nem vonzz ide szörnyetegeket, amíg a nõmmel itt vendégeskedünk. Nem kell a felesleges háború.

A hátam közepére kívánlak, barátom, nem fogok hálálkodni a fajtádnak, ezt megígérhetem. Mégis, mivel megmentett, kötelezõ jelleggel és alázatosan végighallgattam a szidalmait. Lehajtott fejjel állok, lehunyom a szemem és reszketeg sóhajjal fújom ki a levegõt, hogy megnyugodjak. El innen, minél messzebb, el errõl az átkozott földrõl!

Magam sem értettem, miért önti el a könny a szemeim, kapkodva letörlöm õket, hogy menekülhessek. Repesett a lelkem, hogy a fegyvereim ott vannak a fa mögött, ahogy tudtam, kapkodva felnyaláboltam minden holmimat, füttyentve egy rövidet Ika-nak, rácsaptam a fára, amin addig függtem, és menekülésszerûen olvadtam bele az eleven növényi életbe.

Ahol végre elõbukkanok, csend volt, hûvös levegõ, csendesen csobogó patak; végre egy hely, ahol kisírhatom magam. Pedig nem szokok sírni, igazán. De ez…

Túl sok volt. Ika hozzám dörgölõdzik, hogy megnyugtasson, én pedig hüppögve rejtem arcom puha bundácskájába. A hideg vizû patakocskába rejtem sajgó csuklóimat, és mélyeket lélegzek, Hûvös, frissítõ a levegõ, szinte harapni lehet a mezõk illatát. Minden tagom fájt, a meleg víz csupán vágyálom maradt, és bár a kezem pár perc áztatás után fájdalmasan kihûlt, engedtem a gondolatnak, és abban a furcsa, anyaghiányos ruhában gázoltam bele a patak közepére, ahol a legmélyebb a víz, és gyorsan lebuktam a víz alá. Csak pár másodperc volt, aztán siettem is kifelé. Rettenetesen hideg volt.

Valahonnan jó lenne szerezni egy rendes ruhát… Mert ez tényleg semmi, ami rajtam van. Alsónemûnek is kevés!

Hiába a ragyogó napfény, volt valami rossz érzésem. Idegesen kapkodom a fejem, de sehol senki… nincsenek démonok, nincsenek rossz lidércek…

-          Minél hamarabb fedél alá kell jutnunk, igaz, kicsi? – simogattam meg Ika fejecskéjét, aztán összekapva a fegyvereim, cuppogó ruhában indultam keresni valami aprócska települést.

-          Keresünk estére valami helyet, jó, kicsi? – simogattam a vállamra felfutó állatkát, és igyekeztem kiverni a fejembõl az elmúlt éjszaka eseményeit. Egyre melegedett az idõ, és a kedvem is egyre jobb lett. Gyönyörû, zöld réten vágunk keresztünk, Ika lefut a vállamról, és eltûnik a majd térdig érõ fûben. A szellõ is melegedik, felkapja a hajam, egyszerûen muszáj elmosolyodnom a gondolaton.

De már nincs semmi baj. Messze vagyok attól a szörnyû helytõl és attól a szörnyû embertõl… vagyis… Vámpírtól.

De mit akart tõlem egy Nemes? Biztosan tudom, hogy lehetne jobb dolga is, minthogy engem kínozott…

Egy domb tetején állok, erõsen szorítom az íjam, és körbekémlelek. A sok zöld közepette egy kis barna folt virított. Egy kisebb falu.

Tökéletes.

A domb meredek volt, ezért szinte leszánkázunk Ika-val, aki boldog visítással ugrott hatalmasakat, hogy szinte repül a levegõben. A ruhám alja koszos lesz, de mosolyogva szedem a lábaim, hogy mihamarabb a településre érjek. A tegnapi nap és az este szinte évekkel ezelõtt megtörtért kellemetlen álomnak tûnt ebben az idilli környezetben. Rátérek a fõútra, és mosolyogva haladok a falucska felé, amely még mindig messzinek tûnik… csak reménykedni tudok benne, hogy estére odaérek.

Megdermedt a levegõ, a tarkóm égni kezd, és szinte észrevétlenül teszem ujjaim az idegre, hogy megtapintsam a feszességét. Nem tûnt fenyegetõnek, de ki tudja… inkább készenlétben tartom a nyilakat.
Ahogy megyek a falu egyre messzebb került.

Aztán meghallom a morgás a hátam mögött. Lendületesen fordulok meg, és engedem el az elsõ nyilat, amely az egyik robosztus szörny gyomra tájékára fúródott, majd nyögve-ordítva rogy térdre, hogy a méreg kifejthesse gyilkos hatását.
De nem lehetséges a gyõzelem. Túl sokan vannak, a bárgyú, de erõszakos fajtából. Ha a fejét le is vágod, a test többi része él és támad vakon…

Elugrok az egyik csapás útjából, de fájó, sebes lábam nem bír megtartani, és térdre rogyok. Zihálva kapkodom a levegõt, a hosszú szoknya a lábaimra csavarodik és akadályoz a mozgásban… Én pedig megint bajban vagyok.

Mérgemben (vagy kétségbeesésemben) elborul a szemem, vérpiros színbe fordulnak a szemeim, és kiáltva lövöm ki a nyilaimat, minél többet, minél gyorsabban és pontosabban. Körbevettek, nincs aki segítsen…

Épp elengedtem a mérgezett vesszõket, és nyúltam volna a következõért, amikor egy hatalmas mancs a hátamra csapott és egy sziklának vágott. Felnyögök, és a vér ízét érzem a számban, majd undorodva kiköptem a vörös folyadékot. Kézfejemmel letöröltem a nyálat a szám szélérõl, és a föld felé fordulva beleolvadtam az anyaföldre, hogy a földmélyi sírba tehessem a természet gyilkosainak egy alsóbbrendû faját. Már hármat fektettem sírgödörbe, amikor nem bírtam tovább, és a szorító fájdalomtól muszáj volt kibújnom a levegõre, ahol nagyok szippantok a hûvös, csípõs levegõbõl. Az íjam messze fekszik, a nyilaim a hullákba szúródva oldják fel a szöveteket és a húst, ami émelyítõ szagként oszlik el a hegyek közt, de egyre csak jönnek, nem fogynak el…

Utálkozva meredtem rájuk, közben lázasan töröm a fejem, hogy mitévõ legyek. Több mint két napja nem aludtam, annak a semmirekellõ vámpírfajzatnak a kábítását nem mondanám annak… Az egyik kék bõrû rútság fölém hajol és torz ordítással csapna le rám, amikor hatalmas dörrenés hallatszik,  és kimeredt szemekkel figyelem, ahogy a hatalmas bestia a nyögve rogy a földre. A többi egymás után, ordítva-visítva kap a torkához, és porrá omlik, amelyet elfúj a szél, de még így is hatalmas csillogó, zsíros hamukupacok maradtak a nyomukba. A szél felém hordta a port, amelyet kíváncsian, még mindig remegõ kezekkel érintek meg. Ismerõs a szituáció, és a következõ pillanatban nem tudom eldönteni, hogy mérgemben és elkeseredésemben ordítsak-e, esetleg ijedtemben, vagy örömömben?

Lassan emelem fel a tekintetem, majd felállok. Ha másom már nincs is, a büszkeségem megtépázott maradékát büszkén vállalom. Lehet akármilyen hatalmas nagyúr, ilyen embertelen játékot kegyetlenség ûzni!

Viszont más szempont, hogy megmentette az életem.
Másodszor, ha úgy vesszük. Bár az nem volt igazi, hiszen õ kevert bele, de…

-          Köszönöm – hajolok meg felé illedelmesen, aztán felegyenesedek, és a szemébe nézek. Csupán biccentett egyet. Furcsa, felemás szemei nélkül nem is olyan ijesztõ látvány, engem csupán végigmér. Még jóképû arca is furcsán lágynak tûnik, engem mégis kiver tõle a víz. Talán csak tudom, amit tudok, amit a hozzá annyira hasonló vámpír mondott nekem. Felmarkolom a fegyvereim, egy szót sem szólva szedegetem össze a nyilaim, miközben ég a hátam a pillantásától, amivel végigkövet. Rendesen, gyors mozdulatokkal teszem a tegezbe a vesszõket, a szemeim könnyesek a tudatlan kétségbeeséstõl és a félelemtõl. Mégis mit akar egy hozzám hasonló mezei harcostól egy Vámpírnagyúr? Mert én csak agy nyugalmas estét, olyan hatalmas kérés lenne?

Már kezd lemenni a nap, tanácstalanul és növekvõ félelemmel nézek a vöröslõ napkorong felé. Este lesz… akkor neki senki sem parancsolhat. Csak áll, fenséges és mégis felsõbbrendû pillantással, én mégis legszívesebben elmenekülnék elõle. Nem néztem rá a csuklya alá rejtett arca. Viszont… tenni sem tudtam mit.

-          Mit akar tõlem? – váltok magázásra, elvégre illik megadni az alapvetõ tiszteletet, még ha a hangsúlyom nem is ezt mutatja. Vádló és agresszív volt, a kialvatlanság, az éhség és minden együtt kikezdte az idegeimet. Összeszorítom az állkapcsom, és végre ránézek. A bensõm remeg, a kezeim is, ezért összeszorítom az ajkaim hogy legalább ez ne árulja el az aggodalmam.
Közelebb lép, és mire felocsúdok, már elõttem áll. Döbbenten lépek hátra, majdnem elbotlik a ruha hosszú szélében, de ez a szégyen hála az istenekre, nem következik be. De így is elég kínos, ahogy állok elõtte, felém magasodik, nekem meg az a két gondolat fogócskázik a fejemben, hogy sikoltozva elrohanok a perverz zaklatótól vagy összeolvadjam magam itt, egyálló helyemben. Kínosan közel van, ennek úgy tûnik, mániája belepofátlankodni a személyes szférámba. Mégis elpirultam, és elkapom a tekintetem, majd hátraléptem.

-          Öhm… köszönöm még egyszer – lépek hátrébb és hajolok meg, majd igyekszem megtalálni az egérutat. Ami nagyon nincs meg.

Ingyenmozi a szenvedésem, nem?