|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Meera | 2011. 02. 26. 17:45:43 | #11737 |
Karakter: Sehan
Megjegyzés: ~szerelmemnek
Szinte falom mindenhol, annyira akarom, annyira kívánom, annyira kell nekem… A tulajdonom, az életem, minden, minden… Kell a teste, kell a lelke, kell a szíve, az egész mindene kell! Az, hogy forró teste állandóan öleljen, az, hogy cseresznyepiros ajkai gyümölcsként kínálják fel magukat mindig, hogy velem legyen, hogy tudjam, hogy van nekem valaki…
Aki vár rám… Aki úgy fogad el, ahogy vagyok, szív nélkül, lélek nélkül, lélegzet nélkül, szürkés bőrrel, vérre éhesen…
Annyira finom, annyira illatos, annyira forró, annyira reszket…
- M-mit akarsz…? – hangja remeg, akárcsak hasfala alatt rejtőző izmai, szinte élvezet rajtuk játszani, annyira akarom, hogy az már szinte robbanásszerűen szítja bennem az indulatokat. Égek érte, pedig tűzre képtelen vagyok. A legcsekélyebb melegség akkor járja át a testem, ha valaki más vérét veszem, vagy éppen vele szeretkezem…
- Megkóstollak – morgom állatiasan, ösztönszerűen, nyelvemmel apró bugyiján szántok végig, élvezem, ahogy rázkódik az érzéstől…
- Ne… ott ne…
Tudom, hogy akarod, érzem, hogy akarod…
Kényeztetésemtől ívbe feszül, mélyet szívok édes illatából, lábai selymességének érzetére rögtön megugrik benne minden… Elengedem hát, nem kínzom tovább, Ő pedig vadmacskaként veti rám magát, én pedig a szájára marok…
Apró ajkaival rajtam játszadozik, hagyom, hogy megtegye, és kibontakozzon… Eddig mindig elnyomtam, de mióta várok már rá, hogy saját maga akarjon nekem örömet okozni, de kivárom… Ki kell várnom…
Most komolyan, komolyan…
Magamhoz rántom, és vadul, szenvedélyesen falom fel ajkait, hajába mártva ujjaimat élvezem közelségét és égető testének jelenlétét. Váratlanul elválik tőlem, és nyelvével s puha szájával a hasamnál játszik.
- Mrrr… mit… - hörgök fel… Ott ne játsszon, mert olyat teszek, amit később megbánok…
Ahh, Uram Ördögöm…
Szájának forró gyűrűje, nyelvének égető, perzselő játéka szinte az eszemet veszi, bele kell marnom a földbe, hogy ne túrjak hajába, és lökjem magamat mélyebbre ajkai mögé… Pillanatra abbahagyja, felhördülök, és megakadályozva saját ösztöneimnek kitörését inkább felrántom magamhoz. Még mindig teljesen elmacskásodva nyalogatja a nyakam, és csókolgat, én pedig nem bírva tovább belévágom magam…
Feljajdul, de tudom, hogy nem a fájdalomtól, én pedig felmordulva dőlök kissé hátrább, hogy lábait derekam köré tudja fonni, és mozogni kezdjen…
- Sehan… - nyöszörgi, forró lehelete szinte parázsként égeti a számat, érzem, hogy a kéjsóvárságom csillapodik, végre megnyugszom, de annyira akarnám mégegyszer és mégegyszer… Hangosan felsikolt, a vágy végigrohan rajtam, és hangos mordulással követem Őt én is.
- Sehan?
- Hm? – simogatom haját elmélázva, lihegésem nyakát karcolja.
- Semmi – kúszik közelebb hozzám, majd szemeimbe nézve a világ legszerelmesebb és legédesebb mosolyát villantja felém. Leheletnyi puszit kapok a számra, és a mellkasomra dőlve motyog tovább. – Semmi.
***
A trónon lazán elvetem magam, két karom lebaszom a karfákra, és hanyagul lejjebb csúszok, így eléggé gerinctelenül nézhetek ki, valóban. Már az is dühít, hogy ezt csinálom, hogy egyáltalán meg merem csinálni ezt vele, s ebből kell erőt szereznem a tökéletes haraghoz.
Az ajtó kinyílik, és a boldog Ananke szinte bereppen a súlyos vas szárnyak között, amik nyikorogva s recsegve zárulnak be mögötte. Ő pedig mit sem sejt. Mikor először láttam, élveztem a vadászat édes örömeit, a kegyetlen meglepetések okozta reakciókat, a félelem illatát, az elutasítás szagát, és a reszkető kétségbeesés puha, nekem simuló vibrálását.
De most nem tudok ebben örömöt lelni.
Basszottul nem.
- Hívattál? – néz rám ártatlanul, majd két kezét összefogja karcsú dereka mögött, és testét kissé előrébb döntve imitálja a meghajlást. Legszívesebben odalépnék hozzá, és átölelném. Nem. Helyette csak egy undorral vegyes lenéző mosolyt produkálok.
Meghökken.
- Ja. Elmehetsz – közlöm fensőbbséges hanglejtéssel, és bal kezem ujjaival megcirógatom az arcom hűvös, érzéketlen maszkját.
- Tessék? – kérdez vissza édes hangján, én pedig büszkén tartom magam.
- Rossz a hallásod, cicamica? Húzd el a beled – intek a kijárat felé, mire elmosolyodik, bár arcának lágy vonásain látszik a meglepettséggel vegyes zavarodottság.
- Sehan, mi ez az egész?
- Az van, hogy meguntalak, az – könnyeden és megvetően beszélek, mintha unnám azt is, hogy lélegzik. Mintha lopná a levegőmet...
Amire amúgy is az égvilágon soha nem volt szükségem…
Figyel, szemeiben ott a kétkedés, de még a remény. Hiszi, hogy tréfálok, hiszi, hogy ez az egész csak vicc, mindjárt átváltozok valami undorítóan gusztustalan szörnnyé, amely közli vele, hogy csak megszállt engem, és agymosást tartott nálam.
Nem.
Itt nem hibázhatok.
- Ugyan már, csak nem gondoltad, hogy én, mint Lord, beleszeretek egy törzsi kis parasztlányba? – nevetek fel, hideg hangom szinte marja a márvány kövezetet, amin áll. Érzem, ahogy hangom mély remegése az Ő testébe is felkúszik, ezáltal reszketővé téve eddig büszkén álló alakját. - Hova gondoltál édesem. A szopásra vártam egész végig, de az volt a lényeg, hogy magadtól megtedd.
Arca elsápad, de hangja mégis kérlelő, tétován lépne felém, de egy intéssel láthatatlan falat formálok elé, aminek sikeresen nekimegy. Két kezét remegve szorítja az áttetsző falra, könnyező szemeinek látványa csak szítja bennem az önutálatot, amit ismételten ellene fordítok.
- Pantomimesnek tanulsz? – kacagok fel, és hetykén előredőlök, karjaim a térdeim közé dobom, torz, nem emberi alakban figyelem szenvedését. - Azt nem itt kell. Kijátszottam magam, vége az óvodai előadásnak. Kotródj, vagy Sylviussal kitetetlek az egyik utcasarokra. Ahová való vagy.
- Sehan… én… te… nem…! Te nem ilyen vagy! Nem ilyennek ismertelek meg! Mi van veled?! Mi történt?! Baj van…? – gyönyörű arcát még így is szépségessé teszi a kín és visszakozás, a félelem, az elhagyatottság érzése.
- Mit ismersz? Hm? Tudod, ki vagyok? Tudod, valójában, mi érdekel engem? Tudod, mi hajt előre? Mi éltet? Minek vagyok életben? – vágom fejéhez az összes kérdést, amit még én magam is a több száz évem alatt nem tudtam megválaszolni. - Semmiért. Kizsákmányolás, szex. Ennyi. Meg persze Sylvius életének megkeserítése, de ez egyre megy. Minden a nyereségen múlik, és a leigázott ellenfeleken. Hozzád hasonló még sosem volt az ágyamban, gondoltam, kicsit kiszínezem a listám.
- Kegyetlen vagy!
- Csak őszinte vagyok – engedek meg magamnak egy sármos, de nem sok jót sejtető vigyort. – Pár percet adok rá, hogy összeszedd magad. Na, nem sírás ügyileg, hanem a cókmókod.
***
Kint állok a naplementében, szirtről lepillantva egy vak is láthatja, hogy fekete seregek mozognak a zöldellő fák alatt, a lombok nem takarják el a fegyverek csillanását és a sok izgatott szívdobogást, amelyet a szemben levő hegyek szinte a fülembe döfnek.
- Uram, jönnek – lép mellém Sylvius, de nem nézek le rá. Szolgám, semmi több. Itt van, és segít. Kötelessége.
- Látom, és alig várom – horkantok fel, és letépem magamról a felsőmet, minek az, mikor mások úgyis megteszik? Baal azonnal megjelenik, Loreinával az élen, nem szólunk egymáshoz, mert nem kell. Tudjuk mi a feladatunk, testvéri végzetünk.
Egymás segítése. És ha nekem szükségem van valamire, nyíltan közlöm és elveszem. A felajánlás és kötelezettség más tészta.
Jönnek.
Idegbeteg módjára töröm és zúzom a koponyákat, kezem annyiszor merült testben, hogy a felhevült levegőben is úgy érzem, mintha mindig valami forró húsban tépkedném az inakat és izmokat. Szívósak, de egyetlen sebezhető pontjuk a szemük. Nem kell varázslat, nem kell semmi más.
Az életetek kell.
Ananke elvesztésének és szándékos elűzésének ténye olyan erősen marja a mellkasom, hogy szinte észre sem veszem a külső sérülésekből befolyó fájdalmat. Mit tettem, vele, ezer darabra téptem a lelkét, akárcsak ezt a cseszett trollt!
Mint egy őrült, fogok meg egyet a lábánál fogva, és hatalmas baltáját fejébe állítom, a két szeme vízszintes vonalában, szinte recseg a koponya, folyik ki az agyvelő, belekben és végtagokban fürdünk mindannyian, Sylvius annyi szemet karmolt már ki, és varázsolt el, hogy már nem is fekete a bundája, hanem vörös.
Elegem van…
Elegem!
Mindent elbaszok, mindent elüldözök magam mellől, akit a legjobban szeretek, azt is sikerült egy örök életre eltüntetnem… Soha nem fog megbocsátani, olyan hatalmas tüskét tettem a szívébe, amit még öreg korára se fog kiheverni…
A trollok királyának hasát egy dühödt villanással tépem ketté, belevetem a sarkam a gyomrába, és a hasán álldogálva elevenen belezem ki.
Senkit nem tehetek felelőssé, senki mást, én basztam el, én kúrtam el annyira, hogy arra nincsen szó, és most itt vagyok, vérengzek, ölök, dühöngök, de ezt a rohadt szar érzést senki nem tudja innen kiverni!
Vége a csatának, ott állok a nagy húshegyen, ami már percek óta halott, teljesen véres vagyok, a bal vállamba állt baltát kikapom, és belevágom halott fejébe, hadd pusztuljon a semmi kis agya, és mégis…
Lehet, hogy neki több esze volt, mint nekem…
Teljesen meggyötörve hullok le rá, és letérdelve véres s mocskos tenyereimbe temetem az arcom, hajamból folyik minden, az izzadtságom keveredik a bűzzel, fertővel, mindavval, aminek vége van…
De még nincs vége…
Felpattanok, és teljesen fegyvertelenül elrohanok a tűző napsütésben.
- Uram! Uram! Jöjjön vissza! Uram!
***
Szerintem órák óta csak rohanok, suhanni nem tudok, mert a napfény annyira bántja a szemem, hogy megvakulok, így próbálok a természet rezgéseiből figyelni a tájat. Kerülgetem a fákat, érzem az illatát, sós könnyeinek útvonala csak azt suttogja a fülembe:
„Bűnös, bűnös, bűnös!”
Falujába úgy érek, hogy az összes környező csapdát bekapom. Nyilak állnak ki a hátamból, tüskék és bénítólövedékek díszelegnek a felkarjaimon, mint megannyi rangjelzés. Jelzése annak, hogy a világ legnagyobb balfasza és érdektelen köcsöge…
Úgy rontok be a faluba, mint egy dúvad, de nem teszek kárt senkiben sem.
De nem ám ők!
Érzem illatát, egyre intenzívebben, szinte ösztönösen söpröm félre az embereket, akik riadtan és méltatlankodva dühöngenek, hogy nem veszem őket komolyan, és csak előre csörtetek és előre előre…
Több sebből vérzek, leszarom, ha kell, éhenhalok előtte, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire szeretem, mennyire kötődöm hozzá, hogy bármit megteszek érte, amit csak kíván, csak jöjjön…
Jöjjön vissza hozzám…
Egy magas, deli harcos kerül elő az egyik kisebb kunyhóból, illatán messziről érzem, hogy Ananke bátyja. Ahogy rám villannak a szemei, szinte átdöf tekintetével, a kezében levő lándzsa úgy süvít át a levegőn, hogy szinte sikolt.
Hagyom.
Hagyom, hogy átdöfje a szívemet.
Kikötöznek egy András-keresztre, tűröm, hogy megtegyék, ha akarnám, egy mozdulattal széttéphetném, de nem teszem. Fáradt vagyok, a nap vakít, és viszket tőle a bőröm, alig látok, csak illatokat érzek és a saját bűzömet.
A vér folyamatosan folyik belőlem, valamint a trollok és más ellenfelek vére, látszik rajtam, hogy egy kimerítő csata után jöttem ide azonnal. Ezért is mertek egyáltalán hozzám érni.
- Mit akarsz itt te gennyes szemétláda? Mert ha a húgomat keresed, elkéstél…
Ijedten kapom fel a fejemet, mire hátrahőkölnek, a tekintetemben perzselő érzelmektől a harcos csak megrezzenti a szemhéját, és ennyivel letudja. A nyakamhoz szegezett dárda végén egy apró toll van, pár virággal…
Nem lehet…
Öngyilkos lett?
Nem…
Biztos, hogy nem, életvidám volt és kedves, aki soha nem tudna kárt tenni magában, túlságosan is szerette az életet, tudom, hallottam minden gondolatát és éreztem minden mozzanatában…
- Félsz kutya? Helyes – közelebb lép, és minden figyelmeztetés ellenére a fülembe súg. – Le fogom csapni a fejed. Személyesen. Megszenvedsz mindazért, amit Anankéval műveltél, gusztustalan élőhalott.
Egy irdatlan mozdulattal letépem a kiszögezett karomat a keresztről, és elkapom a torkát, válaszul az enyémbe döfi a fegyverét. Hörögve, fröcsögve mordulok rá, beterítem vérrel és nyállal az arcát.
- Hazudsz. Hazudsz!
Nem.
Nem lenne ennyire érzelemmentes a pofája. Ananke él. Biztosan tudom.
- Ugyan vérszopó, minden véred elpárolgott, csak ellenfeleid ocsmány nedvei vannak rajtad. Éhezel. Vagy ha még nem, akkor fogsz. Nem fog érdekelni, hogy Lord vagy. Tönkretetted a húgomat. Hogy fogja így bárki elvenni?! Hogy fog így párra lelni?! Darabokra szaggattad, játszottál vele, még ha nem is mondott semmit sem, látom rajta! Megaláztad és bemocskoltad, utálatos féreg!
Már ott tartok, hogy kettéharapom a torkát, nem érdekel. Senki más nem lehet párja Anankének, senki más nem fogja elvenni, csakis én! Az enyém, senki másé nem lehet, ha kell, felkoncolom az egész családját, ha nem kapok áldást rá, ha kell, erőszakkal fogom magamévá tenni újra és újra, de senki, senki nem veheti el tőlem!
- Te nyomorult…
- Camo! Mi történt itt? Miért van mindenki talpig fegyverben? Megtámadtak? – hallok egy nagyon vékony hangot, ami régebben harsány volt és édes… Ezt az idiótát arrább húzom az útból, de nem engedem el, ahogy Ő se engem.
Istenem!
Sápadt és vékony, mintha fogyott volna, szemei alatt karikák éktelenkednek, gyönyörű arca kissé beesett, és ruhája pedig szinte lóg rajta…
Ananke…
|
| Kita | 2010. 11. 04. 15:05:36 | #9082 |
Karakter: Ananke
Megjegyzés: *Szerelmemnek*
- Kellemesen, és még kellemesebb lett volna, ha ott vagy még velem… - suttog a fülembe, forró lehelete végiggördül a nyakamon, mire finoman, halkan nevetve húzom a vállaim közé.
Nem is olyan régen még a szívébe mártottam volna a késem, most el sem tudom képzelni, hogy milyen lenne nem mellette ébredni. Finoman a fülembe nyal, mire halkan sikkantva engedem el a könyvet, és az a hasamhoz csúszva csapódik be.
Az a vers telesen begerjesztette a gondolataimat, összeszorítom a szemeimet, összepréselem az ajkaimat. Istenem, Sehan…
- Séta a kertben? – hallom a csábító, megkísértő mély hangot és gondolkodás nélkül siklok a mozdulatai után, elvégre ki akar jönni, a természetbe, velem… a két leginkább szeretett dolog a számomra.
- Elutasítatlan ajánlat – ragyogok fel, a helyére rántva az övet a derekamon. Ránézek; olyan… jól néz ki. Szívdobogtatóan dögös, lezserül szexi. Juj. – Milyen ruha van rajtad? Olyan… - pislogok rá a tincseim alól. Mert hogy azt nem kötöm az orrára, hogy rettentően jól áll neki ez a fazon.
- Sportos? – bólogatok és fejem a vállára hajtom. – Mit szólnál egy kosármeccshez?
Mihez?
***
Felpörög az adrenalinom, kacagva futok, és ha kosarat dobok, néha sikerül megkapaszkodnom a gyűrűbe. Nevetve lógok, és kacéran rámosolyogtam.
Pihegek játék közben, nevetve pezsdül a vérem… lassan alkonyodik de kellemesen meleg van, lágy, langyos szellő.
Ugrás közben irányt váltok és sikkantva kapaszkodok a nyakába, majd jólesően, cikázó izmokkal csókolok vissza. Édes-édes-édes… Lábaim nem érnek a földhöz ahogy felemel, annyival hatalmasabb nálam, így akaratlanul is a dereka köré fonom a lábaimat.
Belemerülök a csókjába, ujjaimmal a hajába túrok és magamhoz szorítom.
Ez de finom… az illata, az íze, a tapintása. Felkuncogok, ahogy fordul velem egyet a világ, a puha füvön fekve mosolyogva cirógatom meg az arcát, ismét megcsókolva. Tenyerével erősen húz magához, a combomon, a fenekemen, felgyűrve a lenge, fehér anyagot. Sóhajtva cirógatom a póló alá simított ujjaimmal a bőrét. Annyira akarom érezni, élvezni minden mozdulatát… pár hete talán arcon röhögtem volna magam, hogy ennyire… ragaszkodjak egy vámpírhoz, aki nem tiszteli az életet, hiszen maga sem él… de nem érdekel. Akarom.
Kell.
Megcsókolom, ujjaimmal a pólót fejtegetem le róla. A fejem mellett könyököl, keze teljesen bebarangolja a testem, mintha most érintené először… lustán elnyújtózkodok alatta.
Szolgáld ki magad.
Bízom benned.
Finoman csókolok a nyakába, ujjaimmal a vállát simogatom. Szinte teljesen meztelen felsőtesttel simulok hozzá, az öv a derekamon tartja a ruhát. Szuszogva hajtom hátra a fejem, ujjaimmal becézgetem a nyakát, az arcát és a száját csókolom. Érzem, hogy vigyorogva és dünnyögve csókolgatja a mellkasom. Felnyögök amikor ajkai közé csippenti a mellbimbóm, hajába markolok és megugrok. Felpattannak a szemeim, de azonnal vissza is hunyom, ahogy kezével az alsóneműn keresztül kezd el simogatni, élvetegen dorombolva.
Sóhajtva kapok a keze után, szerencsétlenül pirulva, azonnal vissza is nyom, ajkaival lejjebb térve csókolgatja a hasam. Megremeg a bőröm, zihálva próbálok felemelkedni a könyökeimre. Fénylő nyálcsíkot húzva maga után már a hasamon élvezkedett.
Egyre lejjebb.
Elsápadva, értetlenül, megdöbbenve nézek rá.
- M-mit akarsz…? – remeg a hangom. Kínos…
- Megkóstollak… - dörmögi.
INKÁBB HARAPJ NYAKON!
Elsápadok, ujjaimmal a hajába markolok, de nyelvével már végigszánt az átnedvesedett anyagdarabon. Úristen, uristen… erőmet vesztve hanyatlok vissza.
- Ne… ott ne… - nyöszörgök, de erős tenyereivel visszatartja ugráló izmaimat. Amikor a nyelvét közvetlenül érzem meg, megfeszülök, egyik lábamat a vállára simítja. A hajába túrok, már nem ellenkeztem.
Ez… nem is rossz. Kapkodom a levegőt, ez valami… fergeteges.
Hirtelen elszakad tőlem és szinte azonnal felülve a nyakába karolok. Magamhoz szorítom, a nyakát csókolom, mire az ajkaim után kap.
Olyan furcsa ízű a csókja… a karja alatt magamhoz szorít, ujjaimmal a hátát simogatom.
Ajkaimmal a nyakát és a fülét csókolgatom, belesóhajtva az érzésbe. A fenekembe markol, homorítva a hátam még inkább a tenyerébe simítom.
Én is meg akarom kóstolni, igazságtalan, hogy mindig csak ő irányít. Ujjaimmal simítom végig lágyan a mellkasát, apró, pillangószerű csókokat nyomva a hasfalára.
Perverz örömmel sandítottam fel rá, ahogy a kockás, izmos has megremeg az érintésem alatt.
Istenem, ha ezt tudtam volna…
Ujjaimmal éppen hogy érintve cirógatom meg csípőjének finom vonalát, ujjaimmal lesimítva róla a nadrágot.
Az ajkaim után kapott, a hajamba markolva csókolt meg, amit boldogan viszonoztam. Finoman dől hátra, lábaimat átvetem a derekát és a hajamat a fülem mögé simítva hajolok le hozzá, hogy megcsókoljam.
Végigcirógatva a hasfalát, mindig egy kicsit lejjebb simogattam.
- Mrrr… mit… - hallom a hangját, de lehunyom a szemem.
Nem vagyok se gyáva, se félénk…
Azt akarom, hogy neki is szüksége legyen rám, hogy ő is akarjon, újra és újra.
Megcirógatom az ujjaimmal a férfiasságát, nyelvemmel bátortalanul, de elszántan nyalok rajta végig.
Érzem ahogy megremeg, hallom az elfojtott, hörgésszerű morgását… mint egy kutya. Legszívesebben felvihognék.
Olyan furcsa, hogy bár arcpirító amit csinálok, és amit ő állandóan csinál, mégis.. ezt érzem jónak.
A számba engedem, és óvatosan, puhatolózva nyalom végig a nyelvemmel. Ajkaimat összepréselem, mire felhördül, érzem, ahogy megugranak az izmai.
Kényeztetem, nyalogatom, kicsit olyan mint egy elfuserált nyalóka. Halkan nyögök, szuszogok, az ő hördülései is egyre gyakoribbak, állatiasabbak.
Jól csinálom vajon?
Zihálva kapom fel a fejem, hogy a hajam hátrasimítsam, egyre jobban belelovallom magam, mikor ujjait a karomra fonja, durván ránt fel a mellkasára, nyögve csapódok hozzá. Arcom a nyakához rejtem, finoman csókolgatom, ő pedig a fenekembe markol és állatiasan mordulva vágja magát belém. Feljajdulok a hirtelen kéjtől, fejem a mellkasára ejtem. Nyöszörögve hintázok finoman a csípőjén, ösztönösen, reszketve simogatom az ajkait az ajkammal, remegő ujjaimmal.
- Sehan… - zihálok, átkarolva, csípőjével vadul mozogva. Ajkaimat összeharapva, égő arccal próbálom a sikolyaimat elfojtani, mellkasán megtámaszkodok és magamtól is mozgok, de azt a vágyat, szorító érzés, amitől ösztönösen összébb akarom húzni a lábaimat, a gerincemen cikázik…
Legyen vége, legyen vége, nem bírom sokáig…
Összeszorítom az izmaimat, mire felhördül felül, átkarolva a derekam. A nyakamba rejt a fejét és érzem, hogy megfeszülő izmai alatt cikázik az ideg, a feszültség, majd valami furcsa, perzselő és olyannyira ismerős, vágykeltő forróság omlik végig bennem… felsikoltok, az érzésre megfeszül a hátam, hátrahajtom a fejem.
Annyira hirtelen vág rajtam a megkönnyebbült kéj, hogy felnyögök, és remegve hajtom a fejem a vállára, a csillogó, verejtékező bőrét csókolgatom.
Én… én…
Annyira…
- Sehan? – dünnyögöm halkan, pirulva, a hátát simogatva.
- Hm? – mormolja a hajam simogatva, morzsolgatva a tincseimet, amik a hátamra tapadnak. Pár levelecske és fűszál tapadt bele.
Szeretlek.
- Semmi – rázom meg a fejem és hozzá bújok, mosolyogva nézek fel felemás színben derengő szemeire és apró csókot nyomok az ajkaira – Semmi.
|
| Meera | 2010. 11. 02. 21:11:02 | #9044 |
Karakter: Sehan
Megjegyzés: ~szerelmemnek
És bealszok.
Meglepő?
Ha meglepőnek találod, megöllek.
Helyes.
Mikor felkelek, Ananke nincs mellettem. Hogy is lenne, rakéta van a seggében, ami úgy hajtja előre, mint a puskagolyót. Felsóhajtok, és a hátamra dobom magam, megragadva az ágyrácsot, és végigropogtatom az egész testem egy nyújtózkodás kíséretében az egész testem.
Ahh, ez jól esett, kellett már rendesen.
Felülök, és a hajamba túrva próbálok meg kikerülni egy orbitális ásítást, hogy a falon levő képek ne tartsanak nálam mandulavizitet. Megrázom a fejem, és kócosan kikászálódok az ágyból, jéghideg talpaimnak a fagyos padló langyosnak hat. Felállok, keresek egy szabadidő nadrágot, meg egy trikót, nincs most se inges hangulatom, se vászon nadrágos.
Lustán kilépek a folyosóra, és lesétálok a konyhába, ahol feldobom magam az asztalra, a lábammal kinyitom a hűtőt. Sylvius feltöltötte a készleteket. Helyes. Kikapok egy literes üveget, karmaimmal kibontom, és jól meghúzom.
- Hmmm... - cuppantok egy elégedettet, és megnézem a címkét. Na ne. Most komolyan gondolja? Ez már a nem normálisság határát súrolja. Letépem a címkét, és az alatta levő apróra hajtogatott pergamenlapot kiveszem, és széthajtom.
„Jönnek. Feléd. Pár nap, és ott vannak, fél hetet jósolok. Igyekszünk odaérni időben, erősítéssel.”
Rohadt jó.
Hirtelen felindulásból nekivágom a falnak az üres üveget, ami fájdalmas csillanással tekint vissza rám darabokban a földről. Baszki, Anankéval mi a kénköves szart csináljak? Hova tegyem a francba is... Mert hogy itt nem maradhat, az olyan biztos, mint én. Túl sok veszélynek lenne kitéve...
Haza kell eresztenem.
Meg a büdös nagy lófaszt engedem én el bárhová is... Ahhh... Nincs önzőségnek helye, ha akarom még látni és egyáltalán megérinteni, el kell küldenem. De ezt a pár napot...
Nem adom senkinek.
Már elképzeltem, ahogy gúnyosan röhögve, kegyetlenül zord mosollyal utasítom el könnyektől csillogó arcocskáját, értem nyúló kezeit... Ki kell nevetnem, röhejesnek kell neveznem, holott nekem annyira fog fájni, mint neki. A faszom ki van, hogy az élet sosem egyszerű, de ha nem küldöm el istenigazából, akkor még képes visszajönni, és akkor...
Nem.
***
Egykedvűen lelépdelek a könyvtárba, ahonnan Ananke bódító illatát vélem érezni. Elmosolyodom, és a karzatra felkapaszkodva figyelem, ahogy bóklászik a sorok között. Éppen egy kedvencem alatt siklik el karcsú teste, így azt egy intéssel leemelem a polcról, és elébe ejtem.
Érdeklődve felveszi, és már le is ül, hogy olvassa. Egyik kezemmel fellendítem magam a korlátra, és ragadozó módjára figyelem minden rezdülését. Ő nekem a magány egyetlen gyógyírja, az egyetlen elixír, mely hallhatatlanságom kínjait enyhíti...
Halkan olvasgatja azt, amit lát, én pedig lelebegek hozzá, pontosan mögé, és lustán elhúzom a számat. Nem szabad arra gondolnom, hogy mi lesz holnap után, inkább éljünk a mának. Élvezzük ki addig, amíg lehet...
- Húúú... - búgom fülébe kéjesen, és veszek illatából egy mély szimatot, élvezem, hogy szétárad bennem, mintha belőle vettem volna egy részt. Csak rá jellemző, csak nála található meg...
- Szia. Hogy aludtál? - kérdezi édesen, nem felejt el puszival köszönteni.
- Kellemesen, és még kellemesebb lett volna, ha ott vagy még velem... - suttogom fülkagylójába, és nyelvem beledugom az édesen elvörösödő kehelybe. Megremeg, és halk nyögés hagyja el ajkait, a könyv ölében becsukódik.
- Egy séta a kertben? - duruzsolom, és eltávolodok tőle. Fájó szívvel veszem észre, ahogy Ő azonnal mozdul velem, utánam. Megérdemlem én ezt? Mindent, amivel elhalmoz, megajándékoz?
- Elutasíthatatlan ajánlat. Milyen ruha van rajtad? Olyan... - néz rám elmerengve, fülei még mindig vöröslenek, akárcsak két lampion a sötét éjszakában. Az én éjszakámban.
- Sportos? - segítem ki, mire bólint, és belém karolva elindulunk. - Mit szólnál egy kosár meccshez?
***
Hát, igazából egy idő után már nem számoltam ki mennyit dobott már kosárra, úgy ötven körül elveszítettem a fonalat. De kit érdekelnek a pontok, mikor a versengés csak viszályt szül, mi pedig csupán csak jól érezzük magunkat?
Igen, imádom nézni, ahogy kerek, formás mellei megugranak, ahogy a labdával egyszerre pattognak, ahogy feneke futás közben kicsit kidomborodik... Ahh... Éjjel-nappal kosaraznék.
Felénél megunom, elkapom a derekát ugrás közben, és magamhoz rántva megcsókolom. Annyira forró most a teste a kis tréning miatt, hogy legszívesebben az egészet felfalnám. Inkább ajkait célzom meg vágyaimmal és igényeimmel, az apró testrészt falom mohón, mint a fagylaltot, ami sosem fogy el.
A labda kiesik a kezéből, és tompa pattogással gurul el a pályán, be a fák közé, le a hegyről. Szarok rá.
Átkarolom egész testét, kis kezeit tarkóm mögött összefűzi, és teljesen hozzám simul, mire elégedett morranást csal ki belőlem. Imádom, annyira kell nekem, mint drogosnak az anyag. Felkapom az ölembe, egy pillanatra sem hagyva abba ajkainak kényeztetését, és oldalt, az egyik nagyobb fűzfa alá lefektetem a fűbe.
Vissza a természetbe, ala én.
|
| Kita | 2010. 11. 02. 18:15:41 | #9041 |
Karakter: Ananke
Megjegyzés: *Szerelmemnek*
- Már nem – mondja lassan és hátrébb lépek, végigmérve magamon. Istenem, milyen… büdös. Blaaaah… - Ha kész vagy, nyomás kifelé, most én jövök – mondja, mire felkapom a tekintetem. Kicsit elkenődve biggyesztem le az ajkaimat; csupa kosz vagyok megint, ő meg pláne, erre itt pazarolná a vizet? Ejnye. – Ha meztelenségedre kerül egy kis vér is, elkerülhetetlen hogy e kettősség láttán ne faljalak fel.
Mire magamhoz térnék, visszaültet a vízbe, mire kettőt pislogok egy könnyű, fehér és szinte átlátszó köntöst ad rám, és finoman kifelé tol. Megkötöm a derekamon egy masniba és próbálok kifordulni a karjai közül, de nem hagyja.
- Nem lehet. Sipirc.
- Mi történt? Megsérültél? – kapom el a felkarját. A szemeibe nézek, de olyan nyugodt, mégis morajlanak mögötte a gondolatok…
Vajon ő látja, hogy én mire gondolok?
- Én maga vagyok a tökéletesség. Hogy lenne már bajom? Vámpír vagyok.
- De a vámpírok nem halhatatlanok! – teszem csípőre a kezem. Meg szerény is, meg nagyképű is, reszket az ajkam, de határozottan kipaterol. Én… megverem!
- De én igen. Holnap reggel kipróbáljuk. Szíven lőhetsz.
Megáll bennem az ütő egy pillanatra. Hogy mit csináljak?!
- De…! – fordulok utána, de már csak a tenyereim csattannak az ajtón. Mérgesen vágok bele ököllel is meztelen talpam hangosan csattog a padlón. Mégis kinek képzeli ez magát? Felfújt hólyag!
És ha valami baja van, csak letagadta? A fene a hatalmas egójába! Pukkadjon meg! Toppantok egyet mérgesen.
Bezárt vadként rovom a köröket a szobában, semmiből sem tartana bemenni… fáradtan sóhajtok egyet és lerogyok az egyik székbe, a fejem a tenyerembe támasztva. Mintha a lovaglással szerzett sok erőm mind-mind eltűnt volna. Hova lett vajon…?
Felhúzom a lábaimat, úgy meredek a tűzbe. Milyen sötét lett nagy hirtelen. Egy kicsit szórakozottan zongorázom a fehér köntösön az ujjaimmal – át kellene öltözni. Nincs kedvem. Nem tudom, mennyi ideig dúdolhattam magamban, néha laposakat pislogva, néha lehunyva a szemeimet; talán el is bóbiskolok párszor. Az ajtó halk, diszkrét súrlódására kelek fel, oldalra fordítom a tekintetem, de csak a tekintetem.
Istenem… már azt sem tudom, miért is duzzogok. Nem tudok rá mérges lenni, nem akarok… hiszen kedves, figyelmes, még ha nagyon jól leplezi is…
Elém sétál, felém hajol, megcsókol; azonnal, engedelmesen lehunyom a szemem és boldogan dorombolva simulok hozzá, átkarolva a nyakát.
Mmm, meglett az energiám… Hm, mire készül? Olyan meleg a teste, milyen furcsa… édes, édes, finom, akarom… hogy csak velem foglalkozzon, ott legyek minden gondolatában. Teljesen elrontott, az ő hibája!
Amikor felkap, sikkantva nevetek fel, ujjaimmal a hátát simítom meg, álmélkodva diszkréten a vállai szélességén az erején. Hátam a puha matracba simul, szinte fájdalmasan cikázik át rajtam a vágy, hogy ismét forrón megcsókoljon, teljesen az övé akarok lenni, megint és majd megint… karja mégis könnyedén átfonja a derekam és végigcikázik a hátamon egy furcsa érzés.
Ó, jaj.
Hozzásimulok engedelmesen, a kezét és a hátát cirógatom kedveskedve. Lehunyt szemmel, az ujjaimon át érzem, hogy az izmai feszültek, cikázik a bőre alatt az ideg, villámcsapásokként; lágyan, éppen hogy érintve az ujjaimmal simogatom, néha halkan a fülébe duruzsolva. Légzése halk lesz, mély… aztán nagyon lassú. Kicsit meg is ijedek, de megnyugtatva vágtázó szívem fúrom az ujjaim a hajába, belerejtve az arcom is. Ő is alszik… akkor már én is alhatok. Halványan elmosolyodok, lehunyom a szemem és elborít a sötétség.
***
Amikor felkelek, már süt a nap hétágra. Sehanra nézek; mélyen alszik. Mosolyogva ölelem magamhoz a fejét és heverészek még egy kicsit, az illatát beszívva, aztán megkordul a hasam. Hoppá, ez kínos.
Finoman kisiklok a karjai közül, és az ablakhoz futva behúzom a függönyöket, hogy ne zavarják Sehant. Csendesen nyomok még egy puha csókot az arcélére, aztán kióvakodok a gardróbhoz.
Felötözve csukom be magam után leheletfinoman az ajtót, aztán kinyújtózva slisszolok le a konyhába. Csinálok magamnak enni, friss zöldségeket is találok, mosolyogva kavartyúzok, aztán belapátolom a pultnál lóbálva a lábam.
Na, ma mit csináljak?
Sehan most pihen… még talán dél sincs. Nem is tenne jót neki… Én viszont igen régen voltam kint. Hihi… Igen, gyakorolni akarok.
Elmosom a tányért és el is teszem, majd futni kezdek kifelé… és meglátom Sylvius billegő farkát a folyosókanyarban.
- Sylvius! – kiáltok utána. Megáll, leül és félrebiccentett fejjel néz rám.
- Kisasszony?
- Szeretném visszakapni a fegyvereimet – guggolok le hozzá. Mintha víz fröccsenne rá, rázza meg a fejét.
- Sajnálom, az lehetetlen… sajnos a személyes fegyverei nincsenek a palotában.
- Ez esetben egy íjat kérek és egy tegezre való nyilat.
- Igenis, kisasszony.
- Lehoznád Ylionhoz?
- Természetesen.
- Köszönöm szépen – mosolygok és legszívesebben megvakargatnám a feje tövét, de még visszafogom magam. Eltűnik én pedig kósza ötlet után visszasuhanok a konyhába és magamhoz veszek egy marok kockacukrot Ylionnak. A mi paripáink is szeretik, biztos ő is… rövid, fehér tunikám széle fellebben, puha fehér anyag, fonott, barna bőrövvel megfogatva a derekamon rövid, félcombig se ér, puha, jóval térdem felül érő bő, puha bőrcsizmám minden lépésnél simogatta a combjaim, halkan dohogva. Hajam feltűztem egy kis pálcával, lógós kontyba, itt-ott kiszabadultak a tincsecskék.
Lesietek és Ylion vidáman nyerítve ágaskodik fel, ahogy meglát engem. Hihetetlenül csodálatos ez a ló… egyenként adom neki a kockacukrokat, a sörényét és a nyakát simogatva.
Oldalra nézek; ott a kért fegyverek.
- Gyere kislány, galoppozunk egyet az udvaron – vezetem ki. Csak úgy, nyereg meg zabla nélkül. Feldobom magam a hátára és a hátamra akasztom a tegezt is. Kipróbálom az íjat; jaj, de tökéletes.
Nem akarok messzire menni, csak a hátsó részre lovagolok ki. Innen hatalmas park nyílik ki, messzebb még aprócska erdő is van, valami mesés… érzem, ahogy a növények megmoccannak alattunk, és kicsit megbököm Ylion oldalát.
- Gyia, szépségem – suttogom, picit megbökve az oldalát. Ahogy lassú lépésből ügetésre majd vágtára váltunk, a semmiből kinő előttünk egy rózsabokor. Kör alakba csavarodik, még legalább ötven méterre vagyok tőle, amikor a közepén ereszt egyetlen, vörös rózsát…
Felhúzom az íjat és eleresztem a nyilat.
A vörös szirmok szanaszét repültek, ahogy a nyíl a közepébe csapódik.
Felemelkedik a következő, természetes céltábla és mivel mögöttem van,megfordulok a lovon, és úgy lövöm el a vesszőt, a rózsa közepébe, hogy szirmai szerteszéjjel hordónak a könnyű szélben.
Megnyugtató és vérpezsdítő ez a játék, kacagva fordulok meg Ylionon, megsimogatva a fejét és a sörényét. Kicsit galoppozva ugrándozik, tartom magam a combjaimmal, révén hogy nyerget nem hoztam… Leszakítok egy rózsát és szórakozottan tépem a szirmait.
Lassan kezd alkonyulni… De még nem. A nap mindig vörös, mintha vérben áztatták volna be és épp lesírná aranyló színéről a cseppeket. Az ég mint a szivárvány, mindenféle szín… csodálatos.
Ylion ugrása térít magamhoz és megpaskolom az oldalát.
- Jól van kislány, bemegyünk… gyere – mosolyog és elhajítva a rózsa tüskés szárát léptetünk befelé.
***
A könyvtárban ücsörgök, pár könyvet lapozgatva. Csizmám puha szára a combomra feszül ahogy felhúzott térdekkel ülök a fotelban, térdeimen nyugtatva a könyvet, ami igencsak… érdekes olvasmánynak bizonyult. Shakespearet kerestem, E.A. Poet de ez esett a lábaim elé, szó szerint.
Milyen arcpirító, mégis milyen szépen ír…
- „És mi több: e csókok forróbbak voltak, mint amiket én hajdan szájára adtam. S amazok, fent? Kéjjel nézték, mint nyelve behatolt. Ez biz’ rossz jel, élvvel lesték, de nyelem is csókolt” – olvasom, s észre se veszem, hogy halkan is motyogok hozzá, ujjaimmal követve a szépen írt sorokat. A papír finoman recseg a bőröm alatt. Ez… szép.
- Húúúú… - susogja valaki a fülembe, lágyan, kéjesen, kicsit se ijesztően. Ha nem érezném az illatát, talán nem is ijednék.
- Szia. – hajtom hátra a fejem mosolyogva. A hajam egészen a földet söpörte. Nyomok egy apró csókot az álla alá. – Hogy aludtál?
|
| Meera | 2010. 10. 15. 19:17:26 | #8623 |
Karakter: Sehan
Megjegyzés: ~szerelmemnek
Miután átöltöztem, lelépdelek a lépcsősoron, hogy Ananke elé menjek. Lusta voltam megfürödni, a vérszag számomra mindennapos dolog, ideje, hogy a kis mulya is megtanulja, hogy el kell viselnie a bűzt esetleges alkalmakkor. Mikor kiállok a kapuk elé, döbbenten látom, hogy Ananke Ylionon lovagolva kicsit több meleg színt visel magán, mint azt kellene.
Vér?
Véres?
Megtámadták?
Zsebrevágom a kezeim, és ökölbeszorítom őket, hogy ha lehet, még jobban elfehérednek. Rohadt mocskos senkiházi állatok... Azonnal megnézem magamnak kis testét, de egy karcolás sincs rajta, az Ő vérének illata közelben sincs. Szóval Ő már megtette a feladatom felét, és mégis, ha csak arra gondolok, hogy az egyik hajszála is meggörbülhetett...
Ma letépem valaki fejét.
Belelépek Ananke elméjébe, hogy lássam, fáj e neki valamije, de csak lelke és gondolatainak kusza, boldog ugrálásának színkavalkádját látom, így elvonom figyelmem belső hangjaitól, és inkább rá összpontosítok.
- Csodálatos volt! - pattan le a ló hátáról, aki megtartva a tisztes távolságot tőlem megáll. Ideszalad hozzám, és megpuszilja az arcomat, amiről nem rég töröltem le valaki más vérét.
- Nem ölellek meg, nagyon büdös vagyok – szagol a levegőbe, de a rólam terjengő szagot összetéveszti az Ő ruháján levőével. - Elmegyek fürdeni.
- Azt jól teszed – morgom, eléggé visszataszító az undorító alsőbbrendű vámpírok szaga a testén. Már csak a fél illatarzenálba is felgyullad az összes agysejtem. Felelőtlen nőszemély. - Mit csináltál te?
- Fontam koszorút – idióta felelet, amin már meg sem lepődök, sőt, még a tekintetem se vonom az égnek. Meg kell szoknod Sehan, meg kell szoknod... Felvonom a szemöldököm, mire felveszi a legangyalibb arckifejezését.
- Csak megvédtük magunkat, meg akartak minket enni! - magyarázza, és én feltételezem, hogy a ló nem indult be annyira, hogy lángot kezdett el okádni. Akkor nem mondaná ilyen könnyedén. Kis mulya.
Mikor elszökdécsel, mint valami indián, gyorsan cselekszem.
- Sylvius? - ropogtatom meg ujjperceimet, és a távolba vonom gyilkos tekintetem, ellenőrizve a mágikus gát határait, átfésülve a környéket. Meg is találom a sumákoló görényeket, akik csak a talpam alatt létezhetnének, és most arra vetemednek, hogy megemeljék a lábam, és arrább dobjanak, hogy eltűnjek felőlük.
Bingó. Vacsoraidő.
- Igen uram?
- Gyűjtést szervezünk – vicsorodom el, és egy pillanat alatt tűnünk el mind a ketten.
***
Ingerülten tépem fel mellkasát, és ujjaimat a bordák között befúrva a forró, még dobogó szívhez nyomom, élvezve a körülölelő meleget, a sűrű vér forró folyását a kezemen, ahogy az éltető nedű felmelegíti ideiglenesen az én hűvös karomat... Torkához vonom a fejem, és egy határozott, kemény mozdulattal tépem fel azt. Vadul nyelem a szájpadlásomra robbanó vért, szívnom sem kell, olyan elemi erővel törtet bennem előrébb és előrébb... Mellkasában matató kezem megtalálja szívét, és erőteljesen rászorítok párat, hogy serkentsem a vérkeringését, mire felhörög.
Nagyon rántok, a bordák feltépődnek, a szív markomban dobog. Fejem fölé emelem, szám kitátom, és egy mély morgással a számba facsarom a legfinomabb emberi rész nedvét. Érzem, ahogy testem ideiglenesen felhevül, de az évszázadok óta hideg hús a termikus kölcsönhatásnak köszönhetően elnyomja ezt a fennkölt érzést...
A hasztalan szívet eldobom, és ujjaim a szám elé emelve lenyalom róla a megmaradt értékes cseppeket. Végignézek a bekötött szemű foglyokon, akik felláncolva a falra félelmükben moccanni sem mernek. Összeesküvést szőni ellenem nem tanácsos, mivel lassan és fájdalmasan fognak meghalni...
Azt pedig végképp nem tűröm, hogy az én területeimen gyilkolják a lakosságot.
- Uram, velük mi legyen? - kerüli ki arisztokratikus és kecses mozdulatokkal a vértócsákat Sylvius. Lehajolok, és egy apró fiolába eltárolok pár cseppet, a hajamból kifacsarva. Bizonyíték.
Tetves nyomorékok...
- Palackozzák őket – intek, és kilépek a kazamatarendszerből. Egy ismeretlennek egyet jelentene a halállal, ugyanis eléggé labirintusosra tervezte az apám, ide bemész, de nem jössz ki. Ráadásul amióta Ananke itt van, erőkorlátozó pajzsot tettem fel a bejáratra. Nem szeretném, ha elveszne, és esetlegesen, talán, véletlenül meghalna odalent.
Azt nem élvezném.
Nagyon nem.
A szobám előtt jut eszembe, hogy át kellett volna öltöznöm, de oly felesleges, remélhetőleg Ananke alszik már, így el tudok menni fürdeni végre rendesen. Arról nem is beszélve, hogy a pupilláim akkorák, hogy az íriszeim se látszanak. Mikor kinyitom az ajtót, és belépnék, váratlanul valami energiabombaként rámszabadul. Karjai átfonják a nyakam, és nevetve közli:
- Már tiszta vagyok! - kacarássza, örülök, hogy ennyire boldog. Tényleg.
- Már nem – felelek lustán, és mikor elhúzódik tőlem, hogy láthassa miért is mondtam azt amit, hirtelen felnyikkanva veszi észre, hogy a karjai és az egész mellkasa tiszta vér.
Hmmm...
Nem.
Nem szabad.
- Ha kész vagy, nyomás kifelé, most én jövök – intek az ajtó felé, mire meglepetten pislog rám. Felvonom a szemöldököm, és mély levegőt véve kifejtem a további gondolataim. - Ha meztelenségedre kerül egy kis vér is, elkerülhetetlen, hogy e kettősség láttán ne faljalak fel.
Beletuszkolom a vízbe mielőtt bármit is mondhatna, lágyan körbemosdatom, és már azon kapja magát, hogy egy szál köntösben távozásra noszogatom. Ha nem indul, kipenderítem innen.
A saját érdekében.
- Nem lehet. Sipirc.
- Mi történt? Megsérültél? - fordul meg, és látom, hogy tényleg aggódik. Szemeimbe meredve az övéi kikerekednek. Jól van na. Élveztem, meg finom is volt, de nem annyira mint te, drágám. Éhes is voltam, ezzel eltolhattam a kötelező alvási időmet egy-két órával.
- Én vagyok maga a tökéletesség. Hogy lenne már bajom? Vámpír vagyok.
- De a vámpírok nem hallhatatlanok! - néz rám szigorúan. Ki ne oktass, ki ne oktass... Megfogom két vállánál fogva, felemelem, és kijebb teszem az ajtón.
- De én igen. Holnap reggel kipróbáljuk. Szíven lőhetsz.
- De...! - nem tud már mondani semmit sem, mert becsukom az ajtót, és a kádba vetem magam, ledobálva a ruhámat, meggyújtva őket a kövezeten. Álmosan ásítok egy óriásit, a kissé meghűlt vizet egy csettintéssel felmelegítsem, hogy szinte forr. Megfőlni úgysem fogom, mert lehetetlen, így élvezem a forró melegséget végtagjaim körül. Megmasszírozom az orrnyergem, s az évek során hiába tanultam meg kizárni a vér által belém szállt emlékek kizárását, ezek kissé fontosabbak, mintsem átlebegjek felettük.
Nem véletlen szedtem szét a kis köcsögöt.
Erősen koncentrálva próbálok megfelelő szavakat és mondatokat elcsípni...
„Lord Sehan és Lord Baal kapcsolata erősen megromlott... Próbálják meg őket egymás ellen szítani, s az utolsót, a sebzettet, amelyik túlélte már könnyűszerrel likvidáljuk. Úgy hallottam, hogy Lord Sehan új játékszerre tett szert. Azt kapják el, és sértetlenül hozzák el ide, majd kicsit kicsipkézve elküldjük Lord Baalhoz. Kirobban a IV. Vámpírnagyurak Háborúja, és bizton állíthatom, hogy területeink ismét a mieink lesznek...!”
Meg a jó nagy büdös lófaszt.
Rohadt köcsögök.
- Sylvius! - dörrenek, és a fekete ködfelhő meg is jelenik mellettem a párkányon, intelligens szemeit rám meresztve. A hamukupac felé intek, és meg is találja a csillogó fiolát. - Baalnak.
- Értettem – bólint, felkapja, és kámforrá válik.
Mikor kimegyek a hálószobába, látom, hogy Ananke a székben kuporog, térdeit átölelve állát lábaira helyezi, és laposakat pislogva engem néz. Lassan felé kezdek sétálni, érzem rajta, hogy szíve egyre hevesebben dobog, szemei furcsán csillognak, mikor még csak félúton vagyok. Odalépek elé, két kezemmel megtámaszkodom a karfán, és lehajolok hozzá, ajkaimat éhesen tapasztom az övéire, mire örömtelin megnyikkan. Gyengéden veszem birtokba édes kis száját, karjai átfonják a nyakam, és még többet kérve emeli fel fejét. Nyelvemmel körülrajzolom ajkait, mire engedelmesen résnyire nyitja őket, én pedig egy mosoly kíséretében mélyítem csókunkat. Mikor elhajolok tőle, látom, ahogy ajkai duzzadtan, nedvesen csillognak, gonosz gondolat jut eszembe, de végül elvetem, és puha csókot nyomok homlokára.
Hozzám bújik, mint valami kismadár, én pedig felkapom, és a vállamra dobom, mire kacagva felnevet, és megpaskolja a hátam. Az ágy felé cammogok vele, lefektetem a puha matracra, de mielőtt még ráesnék, mellé dobom magam, és átölelem. Ajkai közül csalódott kis nyögés szalad ki, mire kajánul elvigyorodva temetem fejem ében tincsei közé.
Megköszörülöm a torkom, ami talán dörmögésnek hat. Szorosan átkarolom, magamhoz vonom meleg testét, és lehunyom szemeimet, elnyomva egy ásítást.
|
| Kita | 2010. 09. 26. 18:50:34 | #8148 |
Karakter: Ananke
Megjegyzés: *Szerelmemnek*
Végignyal az arcomon, keze bebarangol, kényeztet, szégyellem magam, vörösödésem elrejtve próbálok közelebb bújni hozzá, s mégis készségesen teszem, amit szótlanul, szavak nélkül akar. Nyöszörögve simulok hozzá, kezemmel a bőrét simogatva…
Fordítva simítja le a kezeim a csempére, amire megremegek. Gondolatok cikáznak a fejemben, nem merek konkrétan rágondolni, vajon mire készül, mégis tudom.. A határozott, feszítő érzésre felnyögök, könyökeim megroggyannak és homlokom a hideg, vizes kövezetre támasztom. Ez jó, ez jó, ez nagyon jó… Minden lökésére felnyöszörgök, körmeim végighúzom a nedves csempén, kezem a kezére simítom, önkéntelenül is utánozva amit csinál, a hátam a mellkasához simul, lágyan felnyikkanva…
***
Finoman fogom át a karját, ujjaim alig érik át a bicepszét, fejem a vállához hajtom, mert feljebb nem igazán érek…
- Nos, bevallom őszintén, lovam annyi van, mint neked élőhalott barátod – mondja, én pedig meglepve nézek fel rá.
- Csak egy? – szalad ki a számon. A szemeimbe néz, varázslatosan hosszú pillanatig, mire pirulva hajtom le a fejem. Hát, ez egy nagyon másik szemszög…
- Barátodnak tekintesz tán? – kérdezi csendesen. Hm-hm…
- Nem… nem úgy értettem – pirulok el, de a szemeim nem tudom elvonni a tekintetéből. Sötétek, mint a cseppentett tinta, teljesen belefulladhatnék.
- Olyan aranyos vagy, mikor pirulsz, ez mindig arra emlékeztet, amikor először megláttalak – öleli át a nyakam, arcát a hajamba rejtve. Lehetetlen mosollyal felnyikkanok, és hozzá bújok. Hm-hm, na igen, azok… elmosolyodok. – enyhén voltam félelmetes, nemdebár?
Mosolyogva nézek fel rá – inkább enyhén idegesítő volt a flegma arisztokráciája, de puha csókjára mosolyogva karolom át a karjai alatt a hátát.
Megfordulok, amikor a vállamnál fogva finoman megfordít, és szemem végigméri a csodálatos paripát, ami büszke tartással áll a vörös fényben, lángszínű sörényét nyerítve dobja hátra. Istenem, istenem, istenem… Milyen csodálatos! Lelkesedve sikkantok fel, átölelve a nyakát.
- Nem azt mondtad, hogy nincs lovad?
- Azt mondtam volna? – incselkedik – Nos, rendes lovam nincs. Ez csak a tiéd, senki másé, még én sem ülhetek rá – simogatja meg az arcom. Le sem tudom venni a szemem a pompás ménről, Sehan mellkasához simítom a hátam… A ló mellém kocog, de pár lépést visszafarol fújtatva Sehan miatt.
- Enyém? – lelkesedek fel.
- Ha még egyszer megkérdezed, megsüttetem estére – vigyorodik el Sehan, de én a nyakába ugrok és erősen nyomok egy csókot az ajkaira, majd feldobom magam a nyeregbe.
- Mágikus korlát van feltéve, hét kilométeren belül lovagolhatsz. Aki bejön, az nem megy ki, csak ha azt én meg nem engedem – lép hátra. – Ylion vigyáz rád. Nekem muszáj bemennem, van pár elintézendő dolgom.
- Sehan? – nézek rá. - Miért pont Ylion?
- Talán nem tetszik?
- De, gyönyörű! Illik hozzá – hajolok előre és megsimogatom a sörényét. Izgatottan ugrálni kezd alattam, mire felnevetek.
- Ha tudni akarod… az édesanyámat hívták így – mondja, majd befordul és eltűnik a kapu mögött. Egy pillanatig még visszafogom a táncoló paripát, elgondolkodva utána nézve, aztán egy rikoltással megfordítom, a nyílt terep felé.
- Gyia! – kiáltok fel, és szabályosan elsuhantunk a levegőben.
Végigfutott a gerincemen az izgalom. Friss levegő, vörös napfény…
IGEN…
Azonnal felágaskodott a paripa, és kacagva dőlök a hátára, hogy teljesen átvegyem az ütemét, a földrögök csak úgy záporoznak mögöttünk, amit a mén patája kirúgott a földből…
Ki tudja, mennyi ideig rohantunk előre, az elmosódott tájat követve, nevetve tárom szét a karjaim, hallgatom a csendet és a madarak csiripelését.. mennyi élet a komor, börtönszerű falak után!
Lassan homályosodni kezd, a napnak csupán egy vékony karéja látszik, az ég teteje már sötét… Ylion remeg az izgalomtól, mégis lassítok. Csodálatos levendularét közepén vagyunk; lesiklok a hátáról és kiveszem a gyeplőt a szájából.
- Legeléssz, édesem – karolom át a fejét, csókot nyomva a homlokára. Vidáman röhög fel, majd kicsit oldalra lépve áll neki megcsupaszítani a levendulabokrok lila fejecskéit. Elnyújtózva heveredek le a lila szőnyegre, jólesően sóhajtozva; hallom a lélegzésüket, a gondolataikat; csodálatos az idő, a víz elég… tökéletes. Felülök, keresztbe fonom a lábaimat és nekiláttam szórakozottan letépni a virágokat, és a főből meg levendulából hatalmas csokrot fontam. Röviden füttyentek, mire Ylion vidáman üget mellém és megrázza a fejét.
- Tessék – tartom felé, és felcsúsztatom a nyakára. Jólesően nézem, ahogy mellettem marad, legelészve, majd nekiláttam magamnak is fonni egyet. Halkan dúdolva illesztem össze a lila virágokat és a zöld fűszálakat; hosszan kilógtak belőle, szóval úgy ül a fejemen, mint a szalmakazlon a madárfészek.
Megdermedek a mozdulat közepén, felkapom a tekintetem, de nem moccanok. Mmm, látogatók? Mondjuk, Sehan megmondta, be be tudnak jönni, ki már nehezebb… Fellendült az ereimbe az adrenalin, és tovább fonogatva a csokrocskákat énekeltem tovább. Tisztogassunk akkor egy kicsit, úgyis eltunyultnak érzem magam…
- Hohó, vacsora, fiúk – hallom a sziszegő hangot a hátam mögött. Nem fordulok meg, tudom, hogy három alantas vámpír az, sehol sincsenek az enyémhez képest… hihi. Édesen fordulok meg, aranyos mosollyal.
- Segíthetek? – borulnak el a szemeim, a vörös gömbök rezzenéstelenül merednek rájuk.
***
- Halld a vadász víg énekét, szíve repes, tüze jól ég. Dalától zeng a havas táj, s a nyári rét ha arra jár – éneklem teli torokból, miközben Ylion szinte ugrándozik alattam. Vidáman, kipirulva és csillogó szemekkel, kitárom a karjaim és éjfél után nem sokkal ügetünk hazafelé. – Hejhó, hejhó, énekelni oly jó! Hejhó, hejhó, dalol a domb, a rét, a síp, a hegy, a lomb! – kacagok fel, és letörlöm az arcomra kellemetlenül megkeményedett vércseppeket. Ruhám átázott a vértől, arcomon a pöttyök csillogtak, a széles mosolyt le sem lehetett vakarni az arcomról. Az udvarra nyíló kapu kinyílt, és pont akkor lépett oda Sehan is. Kicsit megböktem Ylion oldalát, mire szaporábban siettünk befelé. Az arcán meghatározhatatlan kifejezés ült; lesiklottam Ylion hátáról és felé futok.
- Csodálatos volt! – ujjongok, és egy csókot nyomok az orcájára. – Nem ölellek meg, nagyon büdös vagyok.
A levegőbe szimatolok, aztán megszagolom a karom. Oké, hogy vérszagú vagyok, de ennyire? – Elmegyek fürdeni.
- Azt jól teszed – morogja. – Mit csináltál te?
- Fontam koszorút – mutattam a fejemre. Az nem lett véres, hála égnek, a levendula illata kellemesen tompította a szagot. Felvonja a szemöldökét, mire ártatlanul elmosolyodtam. – Csak megvédtük magunkat, meg akartak minket enni! – magyarázom angyalian, aztán megpaskolva Ylion oldalát levettem a nyerget és minden mást, majd oldalra vittem. – Légy jó kislány – csókoltam homlokon, mire felnyerítve üget oldalra. Beszökdécselek a palotába, tovább dúdolgatva.
***
A kádban ülve tovább dúdolgatok, rezeg bennem az energia, az adrenalin. Néha felnevetek és szórakozottan pacsálok a vízbe. Már rég lemostam magam, mégis néha kellemetlen, erős vérszag üti meg az orrom, mintha a huzat hordaná… Fejemen a fű-levendula koszorú, amin lassan csillog a pára.
- Hirtelen csapás; a hatalmas szárnyak verdesése elül a támolygó lány fölött. Fekete pókháló csiklandja combját, a karom tarkójába kap, a nő keble tehetetlen piheg… - énekelem tovább, a hajam nedvesen tapadta hátamra. Meghallom az ajtó kilincs halk, észrevehetetlen nyikordulását, és odafordulok.
- Már tiszta vagyok! – újságolom nevetve, két karom felé nyújtva, csillog a víztől, átkarolom a nyakát.
|
| Meera | 2010. 09. 19. 15:21:17 | #7923 |
Karakter: Sehan
Megjegyzés: ~ szerelmemnek
Csak elbóbiskoltam, de mikor kinyitom szemeim, a fekete bozont nincs sehol. Mérgesen veszek egy mély levegőt, és megropogtatom a tagjaim. Felkelve megérzem a víz lágy illatát és csobogásának hangja is eljut fülemig. Mivel gyakorolnom a kedvességet és a jóindulatot, teszek egy szép gesztust: csavarok egy törölközőt a derekam köré. Jaj, hát nem vagyok kedves? Vagy mi a szösz...
Odabent Ananke egy varjúval folytat kellemesnek látszódó eszmecserét, de arcának finom eltorzulása nem tetszik. Apró gondolatolvasás után rájövök mi bántja, de minimális lelkiismeret-furdalás sem veti fel bennem a fejét, pedig illedelmesen várok is rá. Pff...
Odalépek hozzá, és karmommal végigszántok gerincének ívén, mire óriásit ugrik, a varjú pedig förtelmes károgással röppen el előlem. Hányszor danoltál már a koporsóm felett féreg, hidd el, előbb utóbb elér téged is az, ami a ketrecbe zárt rabszolgát, akinek élve kapargattad ki a szemét...
- Én... hm... jó reggelt – motyogja eléggé kínos zavarban, mire felkúszik ajkaimra egy kaján vigyor. Az este valahogy jobb volt. Legalábbis én jól éreztem magam. He. He. Egy vizes, meztelen test várna minden reggel a kádamban, igazán... eltűrném, sőt. Lassan elveszi maga elől kezeit, mire felvillannak szemeim. Helyes, láttalak már nem egyszer, főleg mikor legelőször átöltöztettelek édesem... Az se volt semmi, martam ám a földet.
- Fázom – néz rám, mire elmosolyodom.
- Minek másztál ki a kádból? - hajolok hozzá közelebb. Felmelegítem én a helyzetet, csak egy elvétett szó, egy óvatlan pillanat. Kis keze megfogja az enyémet, én pedig várakozva nézek rá. Mondd ki.
- Uhm... megmossam a hátad? - bingó, vissza a vízbe. De Ő olyan gyors, hogy még egy villámgyors taperra se futotta, pedig elképzeltem, hogy viccből belecsípek a kis feszes popójába, arra vajon mit reagál. Belemegyek én is a vízbe nagy kegyesen, mire megfordul a kis édes, és paradicsomot is megirigylő színnel megkérdezi:
- Min vigyorogsz? - soroljam asszony? Megfogom törékeny csuklóját, és az ölébe húzom, de a kis cseles nem egészen úgy ül le, ahogy én óhajtom. Semmi gond, jössz te még az én utcámba.
- Hol a beígért hátmosásom? - emelem fel fejét az állánál fogva, mire a válasz egy tömény:
- Uhm... - engedelmesen csusszan le rólam, amit nem igazán értékelek, de mikor mögém kerül, elfojtok egy igen erős, tizennyolcas karikás gondolatot. Egyik lábát felhúzza, amire ráhajtom fejem, ő pedig masszírozó, gyengéd mozdulatokkal kényezteti hátam. A nyakamnál jól megnyomkodja a kívánt testrészeket, karomat aprón érintve megborzongok.
Ananke, a drog.
Hátranyúlok, és megcirógatom a hátát. Ez önkínzás, de a picsának ilyen illatos és szexi?!
- Nincs kedved majd kimenni? Kérlek – súgja hajamba, amitől nem csak a szőr áll fel a karomon. Bazd meg, ez direktbe csinálja, vagy ennyire kis hülye?
- Mire gondolsz? - nyomok egy élveteg vigyort, szabaddá engedve a fantáziámat. Hrr...
- Nem tudom. Ki a természetbe... egy kicsit... kimehetnénk lovagolni – mondja a kis édes, mire ez torz, kaján mosoly kerül ajkaimra. Ó, mon amour... Mindjárt lesz olyan amour... Belecsókol a hajamba, érzem puha ajkait minden egyes hajszálamon, kedveskedve és kérlelőn dögönyöz, és átölel.
Ó, reiten? Mindenkor, mindenhol, örökké... Megfordulok, mire hátresik, és igazán erotikus pózba vágja esetlenségét. Ó, baszki, mondd, hogy direkt csinálja...
- Mi az? Rosszat mondtam?
- Ó, nem – lépek oda elé, homlokom nekicuppantom az övének, és kétoldalt mellette megtámaszkodom. Ne nézz durván, ne nézz durván, delete élveteg vigyor a pofán... - Ez egy fantasztikus ötlet. De ehhez nem kell kimenni.
Már a röhögés határán hajolok a nyakához, várva reakcióját. Kicsi szíve eléggé nagy stressznek van kitéve mellettem, de imádom, a rohadt életbe. Felsóhajt, mire egy morranással rávetem magam, de a tarkómnál játszó ujjak visszatartanak. Pár pillanat erejéig.
- N-nem éppen erre gondoltam – ó cukorfalat, nem is olyan sokára CSAK erre fogsz tudni gondolni. Alig várom már, hogy letámadjon... Kicsit incselkedve piszkálgatom és simogatom, mire összeugrik.
- Ühümm... nem baj. Ne érdekeljen – vigyorgok rá, és rászabadulok.
Drága kis cicuskám, fog még a mi agyunk egyszerre járni, minden téren, és akkor... Szavak nélkül is felfogod, mit szeretnék, és óhajomat együtt fogjuk megvalósítani, gyönyörünk megosztjuk. Végignyalok vizes arcán, habár elég elveszi a dolog szépségét az, hogy árnyalatnyi szappan íze van bőrének. Édes kis szerzemény vagy, hihetetlen mennyire tartod az egészet egyszerűen prűdnek, és mégis tűzforrónak. Elégtétel ez számomra, meddig szenvedtem én miattad...
Adjunk neki ízelítőt belőle, milyen halhatatlannak is lenni, milyen úgy élni...
Megmarkolom egyik mellét, miközben ajkaimmal a nyakán játszom, találva egy erogén pontot, ami minden nyomásnál sóhajt csal ki belőle. Selymes halmának bimbóját ujjaimmal morzsolgatom, kéjes nyögéseket eredményezve nála. Megnyalom a szája szélét, mire megremeg, és még közelebb bújik hozzám, de távolabb tolom, és megfordítva a padkára térdeltetem, és karjait leteszem a csempére, amin visszatükröződik piros arca.
Kicsit széjjelebb húzom lábait, karmaimmal combjának belső részeit karcolgatom, figyelve reakcióját. Összerándul, de mégis, valami alantas ősi ösztönnek köszönhetően kicsit kijjebb tolja a fenekét, mire felmorgok. Ujjaim besiklanak lábai közé, és mikor megérzi simogatásom féltett kincsénél, szinte végigszánt rajta a remegés. Egyidejűleg végignyalok gerincének vonalán, ami szinte kiszakad, úgy reszket és hullámzik.
Leveszem magamról a francos, szarrá ázott törölközőt, és kihajítom hátra, a picsába, egyáltalán minek is vettem fel? Ja igen, gyakorlom a kedvességet, de ez lüktető farokkal nem igazán könnyű...
Ujjaim csípőjére fonódnak, és beléhatolok. Ez a mindent körülölelő forróság... Eszméletlen, kazánt gyújtott ott bent? Finoman ringani kezdek vele, körkörös mozdulatokat teszek, és minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafogjam magam. Feszülő háttal, és cérnából levő idegekkel hatolok belé egyre mélyebben és mélyebben, elönt a melegség, a kéj, a vágy, és minden, ami egy halottnak nem gyakran jár...
Élvezet hajszolás, tulajdonképpen ez a vámpírok lényege. Amit holtában nem kaphat meg, arra vágyik eszméletlenül, és ha nem képes megkapni, belebolondulva teszi meg a történelem legszörnyűbb dolgait.
Nemi erőszak, szárazra szívás, gyilkolás...
Édes kis sóhajai visszaverődnek a csempén, a víz lüktetőn ölel körbe bennünket, Ő pedig homlokát a hideg csempére hajtja, hogy hűsítse a benne tomboló szenvedélyt. Ó, én sosem érezhettem, eleve ilyennek születtem, a kielégülés számomra egy olyan dolog, ami nem ér fel semmi varázzsal...
De most...
Ahogy ráhajolok hátára, gyorsítok a tempón, karjaival próbál a kövezetbe marni, de nem tud. Igyekszem nem beledöngölni a fugába, de mint tudjuk, türelmem véges és nyomorultul kevés. Melleit markaimmal birtokba veszem, és masszírozó mozdulatokkal kapaszkodót lelek rajtuk, úgy váltva hevesebb fokozatra...
***
Mikor végzünk a reggelivel, elindulunk a hátsó bejárathoz. Karját az enyémbe fonja, és arcát nekinyomja, kedveskedőn, szeretettel telin.
- Nos, bevallom őszintén, lovam annyi van, mint neked élőhalott barátod – jut eszembe végül kimenetelünknek főbb oka.
- Csak egy? - kerekednek ki értetlenül szemei, és ahogy vörös szemeivel rám néz, felemelem a szemöldököm.
- Barátodnak tekintesz tán? - nézek rá fürkészőn, és áthatóan. Aprón belepillantok gondolatmenetébe, és látom, hogy mire gondolt. Helyes. Ha én a barátod lennék, csak és kizárólag az, nos, palackozott kiadásban találkoznánk egyes összejöveteleknél.
- Nem... Nem úgy értettem... - sápad el kissé, majd apró, piros foltok jelennek meg arcán. Imádom zavarba hozni, olyankor annyira...
- Olyan aranyos vagy, mikor pirulsz, ez mindig arra emlékeztet, amikor először megláttalak – duruzsolom dús, selymes hajába, fuvallatnyi csókkal érintve azt. - Enyhén voltam félelmetes, nemdebár?
Látom, ahogy halványan elmosolyodik, mire megcsókolom homlokát, hosszan ott tartva ajkaim. Kitárom közben az ajtót, és a naplemente vörös fényei végigkúsznak rajtunk, hogy árnyékunk sikítva nyúljon vissza a folyosón. Odakint Sylvius üldögél egy igazán impozáns lovon, amit kifejezetten Anankénak hozattam. Démonló, csupán egyetlen egy embert ismer el életében, s kiadtam komornyikomnak, hogy a lány egy hajtincsével keresse fel a legközelebbi tenyészetet.
Harcban kitartóak, nem ismerik el a vereséget, gazdájuk védelmének érdekében képesek lennének beleugrani egy kardba is, ha szükséges. Pont ilyen kell Anankénak, ha én alszom, ugyanis nem tarthatom bezárva örökké, nekem pedig pihenésre pár nap után nagyon szükségem van.
- Nem azt mondtad, hogy nincs lovad?
- Azt mondtam volna? Nos, rendes lovam nincs. Ez csak a tiéd, senki másé. Még én sem ülhetek rá – simítok végig gyengéden arcát, és gyönyörködöm abban, hogy csillogó szemekkel nézi a tűzvörös sörényt, és a sötétbarna szőrt, ami alatt izmok feszülnek. A ló aranysárga szemei felvillannak, mikor meglátják Anankét, és dübörögve odacsörtet elénk, bár mikor engem megérez, meghőköl.
- Helyes – dörmögöm elégedetten, mélyen belenézve a ló szemeibe, majd a nőmhöz fordulok, aki elképedve néz hol rám, hol a lóra, az izgatottságtól kissé pihegve. - A neve Ylion, és egy kanca.
- Enyém?
- Ha még egyszer megkérdezed, megsüttetem estére... - produkálok egy csúnya vigyort, mire a ló dühösen felnyerít. Ananke a nyakamba veti magát, és szorosan hozzám bújik, ajkaimra villanásnyi csókot nyom, majd pillanatokon belül már a lovon is van.
- Mágikus korlát van feltéve, hét kilométeren belül lovagolhatsz. Aki bejön, az nem megy ki, csak ha azt én meg nem engedem – lépek hátrébb előzékenyen, gyors tájékoztatást adva a dolgok állásáról. - Egyes ellenségek miatt lett ez felállítva, és hogy garantáltan elkapjuk a brigádokat, beengedjük szívélyes invitálással őket. Ylion vigyáz rád. Nekem muszáj bemennem, van pár elintézendő dolgom.
- Sehan! Miért pont... Ylion? - szólít meg, mikor már elfordulnék.
- Talán nem tetszik?
- De... gyönyörű, illik hozzá – paskolja meg a ló nyakát, ami izgatottan prüszköl fel.
- Ha tudni akarod... Édesanyám hívták így – mondom kifejezéstelenül, és megfordulva intek egyet, befelé véve az irányt. Sylvius rögtön odaszalad hozzám, és mikor becsukódik mögöttünk a kapu, megszólal:
- Uram, friss alapanyag érkezett. Kívánja megtekinteni? Direkt nem öltük még meg őket, gondolva arra, hogy...
- Megkóstolni akarom – nyalom meg a szám szélét, mire bólint.
- És Ananke kisasszony? Tudom, hogy vele van a démonló, de...
- Már épp kérni akartam. És Sylvius... Hozass be pár kibaszott gyomot.
- De uram, Ön utálja a növényeket... - csillannak fel az értelmes szemek.
- Bah... Csak csináld – horkantok fel. Rühellem a kikúrt kórókat, mindegyik él és lélegzik, én meg nem tudok. Irigy vagyok, szörnyen, elég rájuk néznem, és szívhatnékom van. - De ne dzsungelt telepíts! Ó, és a hálómba egyet se tegyél.
|
| Kita | 2010. 08. 28. 18:21:54 | #7307 |
Karakter: Ananke
Megjegyzés: *Szerelmemnek*
Érzem az erős és hatalmas tenyereit a derekamon és hogy könnyedén felemelkedek a helyemről, majd a spontán költözködés végén lábaim között a derekával eszmélek fel. Az illata hűvös és férfias, megnyugtató… finoman megsimítva az oldalát kedveskedve karolom át, élvezve a megnyugtató sötétséget és szívének lassú, szinte vérfagyasztóan hűvös dobbanásait.
- Nincs gond – simogatja a haja m nyugodtan duruzsolva. Karjainak ölelése picit megfeszül, mellkasom a mellkasának préselődik és szorongatóan nyomasztó érzés szorítja össze a torkom.
- Biztos? – dünnyögöm, és egy pici hideg fuvallat üt meg, és fellestem, keresve a sötét íriszeit. Hirtelen megbillen alattam a póz, és térdeim felcsúszva kapaszkodok a vállába, hogy ne essek hanyatt. Egyik kezem reflexből a nyakára kulcsolom, és meglepve nyögök fel, amikor mohó ajkai belém fojtják a szuszt is. Ennek ellenére felnyikkantam, és gerincem megfeszülve ugrottak egyet az izmaim, mikor erős marka hevesen a fenekembe markolt.
Mi… mi folyik itt?
Két kezében könnyedén fér el minden tagom, a ruha hirtelen túl szűknek és forrónak tűnt… láthatólag ez is az ő eszébe járt, mivel szinte pillanatok alatt, gondolataimat kiiktatva terelte az érzékeimet kába útra, s mire feleszméltem, alig volt rajtam valami anyag. Döbbenten, remegő ujjakkal fúrom ujjaim a hajába, miközben ajkai a mellkasom minden porcikáját feltérképezi, és remegő bensővel simítottam a pólója aljához az ujjaim. Már rég nem volt rajta…
Esetlennek és bénának éreztem magam mellette. Forró volt a vérem, de a gondolataim teljesen csapongtak, csak az érintései, a csókjai és a nyelve töltötte ki minden másodpercem. Érintéseire megfeszül a hátam, szuszogva szívom a levegőt az orromon át, kevés, rettenetesen kevés, szinte fuldoklom az oxigénhiánytól, majd mikor ráeszmélek teljes meztelen valómra, pirulva, izzadva és kissé szégyenkezve próbálom összehúzni magam minél kisebbre. Férfiassága a hasamhoz ér, mintha villám csapna belém, magam elé vonom az egyik karom, félrehajtom a fejem.
Jajistenem…
Fogai a fülemnél játszadoznak, ujjai nyomán kiráz a hideg, libabőrös a testem, ujjacskáimmal reszketve és óvatosan simítom meg a fehér, márványszerű mellkast, élesen szívva be a levegőt haladtam egyre lejjebb, bátortalanul simítva meg a puha bőr fedte kemény, forró húst. Milyen… bizarr, idegen, és mégis, ahh…
Ujjai a csípőmet szorítják meg, lábaimat lassan fontam a dereka köré, és szaporán kapkodva a levegőt éreztem meg lassan, feszítő keménységét magamban… felkiáltottam, körmeimet a vállába vájtam, karjaim remegnek, a homlokomon és a hátamon lassan csordul végig a verejtékcseppek serege, kellemesen csiklandozva és hűsítve lángoló bőrömet.
Ez… ez… ez…
Valami nagyon… jó….
Felnyögve karolom át egyik kezemmel a nyakát, ujjaimat a hajába fúrom, és lihegve tapadok az ajkaira. Nyelvével végigsimítja a nyelvem, ajkaimat erőszakos szenvedéllyel szívja be, és lassan szinte fájdalmas görcsökkel viaskodva sóhajtok fel, ahogy teljesen belém merül. Sziszegve kapkodom a levegőt, körmeimet a vállába vájom, megtámasztva magam a kemény izmain, fejem elnehezülve lógatom, teljesen elmerülve a semmiben, elsöpörve minden gondolatot és csak ő maradt, a sóhajai, a morgása és erős tenyereinek biztonságos vezetése…
Igen, biztonságban voltam mellette. Vigyázott rám, akármit is csináltam… vigyázni is fog… vigyázz rám…
Ez jó… nagyon jó…
Nyögdécselve követem a ritmusát, ringatózva, mégis, egyre erőtlenebbnek érzem magam… Összeszorítom a számat, nem akarok szégyenteljesen hangos lenni, így is… milyen… ahhh… Combjaim akaratlanul is próbáltam összehúzni, de se a dereka, se a kezei nem engedték. Simogató kezeit tompán éreztem, mire ujjai nyomán felsóhajtottam. A fenekembe markolt, és már nem találtam bizarrnak a meztelenségüket. Kezemmel a hajába tépek, felsikoltok, arcom a nyakába temetem és kínomban a nyakába marok. Körmeim a karjaiba mélyesztem, és zihálva döntöttem a homlokom a vállára.
Mi ez az egész, istenem, mi ez…?
Halkan felnyögök, tüdőmből kipréselődik a levegő, ahogy hirtelen megfordul velem a föld és az ég. Felsikoltok a vágtára, levegőért kapkodva feszül meg a hátam, a nyakamat csókolja, ujjaimmal legszívesebben marcangolnám a bőrét…
Levegőt sem tudok venni, nincs erőm, esztelenül borul lángba az agyam, mint a teliholdkor veszett farkasoké. Arcára simítom gyenge, reszkető, semmi ujjacskáimat, amelyek mindig elvesznek hatalmas tenyerében és kurrogó dorombolással fogadom a csókját.
Olyan meleg, forró, égetően vad, ahh…
Olyan nehéz a fejem… a kezem lesiklik az arcáról, mintha szempilláim mázsás súllyal húznák le magukat, nem akarok elaludni, nem, még az illatát akarom, élvezni az érintését, hogy mellettem van és megsimít becézve… de mielőtt akaraterőmet összeszedhettem volna, elnehezült a fejem és egy mély sóhajjal szunnyadtam el.
***
Mily kéjes elégedettség tudja eltölteni az ember lányát, szinte hihetetlen… fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen borzongatóan szégyenteljes és mégis izgató dolog. Micsoda fertő lett belőlem, minden haszasszin hősi életére, mit teszek…?
Felpattannak a szemeim és egy gondolatnyi időre értetlenkedve meredek a szemközti falra és a díszes ajtóra. Hm… ez nem az én szobám.
Neeeeem… ez Sehané. Ó… hm.
Lendületesen elvörösödött arccal lestem sunyin hátra a fehér arcra, ami olyan, mint egy művészi márványszobor. Oh, jajistenem… Tudatosult bennem, hogy mindketten teljesen meztelenek vagyunk, és felnyikkantam.
Ó. Hm.
Finoman megérintem az arcát az ajkaimmal, futó, gondolatnyi csókot lehelve a szeme alá, mire megrándul az izom az arcán. Rettegve suhanok ki az ölelő karjai közül… jajistenjajistenem, mit fogok mondani, hogy nézzek a szemébe, ha felébred?!
Átsunnyogok a fürdőszobába, és vérvörös arccal engedtem meg egy kád vizet. Orrig a meleg, bugyborékoló minimedencébe merültem, és sötét pillantásokkal méregettem a mozaikos ablaküveget. Hogy én… mekkora egy hülye vagyok…
A hajam hínárként úszott körülöttem a víz tetején, és nagy lila buborékokat figyeltem, amik lassú pattanásokkal lebegtek felfelé, majd a mennyezetet elérve szétpukkantak. Micsoda pozőrködés… Lesüllyedtem és megnyomkodtam a fejbőrömet, megsimítva a vállaim, egy pillanatra élvezkedve az emlékeken. Megborzongtam a meleg víz ellenére is, és kiszakadtam a víztükör alól.
Egy varjú kopogtatta a mozaikos ablakot. Kiszálltam a medencécskéből, és csöpögő talpnyomokat hagyva odafutottam, kinyitva. Istenem… az hiányzott nekem. Ebben a palotában, börtönben nincs egy növény, a kertben pedig még nem voltam… hiányzik a suttogás, az élet. Az ujjamra szállt, és kedveskedve megcsipkedte a fülem. Megcirógattam a tollait és hallgattam a pletykáit, amit a fülembe károgott. Hirtelen valami megérintette a hátam, végigkaristolta idegborzongatóan finoman, hogy megugrottam. A varjú elrepült fülsértő károgás közepette, én pedig lassan megfordultam. Arcomat finoman érintettem Sehan vállához és elvörösödve, zavartan néztem félre, mintha valami bűnt követtem volna el. De semmi rosszat nem tettem. A meleg omlott be az ablakon, és zavartan hátraléptem. Mindenem csurom víz volt, a hajam két vastag tincse takarja csak elől a testem.
- Én… hm… jó reggelt – motyogtam zavartan. A fal volt mögöttem, a vámpír, villanó szemeivel és kaján félmosolyával előttem… Oldalra fordítom az arcom, és kezeimet felvonom, hogy takarjam magam. Istenem, reflex, már látott, nem is egyszer talán. Hm. Lassan leengedem a kezeim és bátortalanul, égő arccal nézek fel. De rajta legalább van egy lepedő körülcsavarva, csak én vagyok ennyire felelőtlen, hogy csurom vizesen, egy szál Éva-kosztümben rohangálok. Megemelgettem a talpam, mivel hideg volt a díszes talaj, és az ajkamat rágva forgattam a tekintetem, valami menekülőutat keresve.
- Fázom – néztem fel rá alulról felsandítva.
- Minek másztál ki a kádból? – vigyorodott el Sehan, közelebb hajolva. Nyeltem egyet, aztán halvány mosollyal, meg persze minden pici bátorságom összeszedve megérintettem az ujjait.
- Uhm… megmossam a hátad? – ajánlottam fel pironkodva, és gyorsan visszaslisszoltam a kádba, lassan belecsusszanva. Arcomat a pereméhez nyomtam, amíg éreztem, hogy a víz lassan hullámzani kezd a testére, aztán visszacsitult. Lassan megfordultam és ismét a vigyorgó vámpírt nézhettem. Hogy kerültem én ekkora kulimászba?
- Min vigyorogsz? – kérdezem vörösödve, rosszállóan, mire elkapva a csuklóm finom erőszakkal húzott magához. Oldalt fordulva ülök rá a combjára.
- Hol a beígért hátmosásom? – kérdezi telifogas mosolyával, két ujja közé csippentve az állam.
- Uhm… - sóhajtok picit, és óvatosan megérintettem a vállát. Lassan lesiklok a lábáról, és a háta mögé fordulok. Lábaim között ücsörög, az egyik térdemre hajtja a fejét, és pedig lenyúlva a háta közepéig bevizezve a kezem és a hátát lassan megsimogatom fehér, hűvös bőrt. Kicsit erősebben kezdem masszírozni a vállát és a deltaizmot a nyakánál, óvatosan, néha némi habot véve a kezembe. Néha a bicepszéig siklik a kezem, mire a karja akaratlanul is megfeszül. Finoman megsimítva az izmait, arcom egy gyenge pillanatomban a sötét fürtök közé rejtem, beszívva az illatát. Halkan mormoltam, feldoromboltam, mikor hátranyúlva megsimítja a hátam. – Nincs kedved majd kimenni? Kérlek – dünnyögöm a hajába.
- Mire gondolsz? – morogta, a hangján lehet hallani, hogy vigyorog. Jaj istenem, nem figyelek a jelekre…
- Nem tudom. Ki a természetbe… egy kicsit… kimehetnénk lovagolni – gondolkodok hangosan. Meggondolatlanul. Nyomtam egy csókot a hajába, finoman simogatva, masszírozva a vállát és a karjait, majd hátulról átölelem a nyakát, mellkasán összefonva az ujjaim.
Mire feleszméltem, megfordult és első döbbenetemben hátraestem, felkönyökölve. Jaj…
- Mi az? – cincogom ijedten. – Rosszat mondtam?
- Ó, nem – hajolt felém, homlokát a homlokomhoz döntve, felettem támaszkodva. – Ez egy fantasztikus ötlet. De ehhez nem kell kimenni – mondja vigyorogva, a nyakamba rejtve a fejét. A szívem kihagyott egy ütemet, és minden izmom szinte ösztönből összerándul. Felsóhajtottam és akadozva megérintem a tarkóját, beletúrva a tincseibe.
- N-nem éppen erre gondoltam – sóhajtok fel, aztán felnyikkanva ugrok össze, mikor ujjai végigsiklik a hasamon, majd a legérzékenyebb részeket kikerülve a combom belső felét simítva végig.
- Ühümm… nem baj. Ne érdekeljen – vigyorgott, és megcsókol. Szorosan átkarolom a nyakát, és reszketve, izgulva bújtam a mellkasához. Érintéseire halkan nyöszörgök, egyik kezemmel próbálva finoman elnyomni magamtól. Nem erőlködtem túlzottan, de valahogy… prósztó lett volna, ha teljesen elolvadok aztán lecsorgok a lefolyón miatta. Finoman végignyalom az ajkait, és a gerincem hullámzik a keze alatt.
|
| Meera | 2010. 08. 14. 18:15:34 | #6840 |
Karakter: Sehan
Megjegyzés: ~ szerelmemnek
Mikor megérzi heves csókom, felnyöszörög, de végül tétova ujjai az arcomat érintik, hajamat pedig megcirógatja, ami bolondító. Ajkai kiszélesednek, jelezve, hogy mosolyog. Viszonozza, ami teljesen megvadít, és mégis, sikerélménnyel halmoz el. Olyan kis édesen aranyos, hogy ezt minden felkelésekor eljátszanám, ha nem két különböző napszakban hajtanánk fejünket álomra...
- Elaludtam... Nagyon sajnálom – szuszogja, arcára pirulás kúszik fel, ujjai megtalálják a takarót, és azt morzsolgatva kel fel. Bahh, pedig milyen jó volt felette terpeszkedni.
- A vacsora és... Loreináék és... - érzéki mozdulattal a hajába túr, de a hárpia nevének említésére arcom gusztustalanul zord kifejezést vesz fel. De nem érdekel, csak az a lényeg, hogy Ananke most már itt van nekem... Ujjaim belefúrom már-már szégyentelenül bársonyos hajába, és újra megcsókolom. Lehetetlenség betelni vele, annyira könnyed, finom, és fiatal... Megérzem, ahogy kis kezecskéi megragadják a felsőmet, és megborzong...
Ó, igen...
- A vendégeknek sürgős dolguk akadt, ezért a vacsora után sietve távoztak – jelentem ki egyszerűen, és megváltoztathatatlanul. Beszívok egy kis levegőt, ami felesleges, sőt, kár is volt, mivel bódító illata felkúszott az agyamig...
- Fogalmam sincs, mi ütött belém... - mélázva játszik ujjaival ajkain, mire erős késztetést érzek arra, hogy megnyalva az enyémeket rávessem magam. - Ennyire elaludtam volna, hogy átaludtam a vacsorát?
Cheh, minek kell folyton felemlegetnie? A gondolatra is elborul az agyam...
- Ne bánd, semmi érdekes nem volt rajta – válaszolom leheletnyi torz grimasz kíséretében. De amikor az ízére gondolok, szinte felugrik az adrenalin szintem, és elvetődöm az ágyon. Lehunyom a szemem, hogy kicsit még átélvezhessem a pillanatot, ami az utóbbi napokban kellemes elégedettséggel töltött el. Ahr, csak az a ribanc ne jelent volna meg az életünkben! A szép kis fejét kukacok fogják rágni, és szarok Baal vicsorgására és békítő szavaira.
- Hümm... gond... van...? - üti meg édes kérdése füleimet, mire oldalra billentem a fejem, és érdeklődve, fürkészve meredek rá. Elvörösödik, és szégyellősen a fejére húzza a takarót, mintha valami lassított felvétel lenne.
Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, két kezemmel alányúlok, és magamra teszem, hogy rám feküdjön. Olyan jó érzés, hogy aranyos pihegése bekúszik a ruhámon keresztül a bőrömhöz, cirógatva azt...
Az önkínzás nagymestere, Lord Sehan.
Összegömbölyödik rajtam, mint valami kiscica, karjai átfonódnak a hónom alatt, hogy vállaimba kapaszkodhasson. Megsimogatom a fejét, beletúrva selymes és puha hajába, elvéve egy tincset, hogy beleszagolhassak. Rettentően édes, és vadító, nem csoda, hogy mindig megtalálja a baj.
- Nincs gond – búgom hajtincsébe, és elengedem, hogy visszahulljon a mellkasomra. Átfonom karjaim kecses derekán, és élvezem, hogy velem van, hogy nem szalad el, és itt van. Közelsége valahogy csillapítja a bennem levő kalandvágyat és szörnyet, és arra ösztönöz, hogy minél több időt töltsek vele.
- Biztos? - hallom meg hangját a takaró alól, mire felemelem, hogy bekukkantsak hozzá. Felcsillanó szemei lélegzetelállítóak, én pedig felülök, amit apró sikkantással kommentál, karjait a nyakam köré fonja, mikor az ölembe kerül. Lecsapok az édes ajkakra, kezem ösztönösen indul el gerince mentén, belemarkolva feszes popsijába. Belenyög a számba, amit kihasználva csúsztatom be nyelvem édes kis barlangjába. Hogy milyen forró és finom...
Másik kezem is csatlakozik az előzőhöz, jól belesüppesztve ujjaim fenekébe, majd simító mozdulatokkal elkezdem felfelé gyűrni a ruháját, mire érzem, hogy megborzong. Ahh, ne mocorogj, mert különben bajok lesznek...
Maradj nyugton, csak ennyit kérek...
Fejét kicsit megemeli, hogy haja végre eltakarodjon utamból, felsőjét úgy repítem le róla, mintha mindig is melltartóban élt volna. Kezeim megtalálják a kapcsot, és lassú, kínzó mozdulatokkal szedem szét, és veszem le róla. Elhajolok ajkaitól, hogy kecses nyakára tegyek egy hosszabb kitérőt, bal kezemmel viszont megragadom az egyik mellét, mire kéjesen felsóhajt.
Bőrének illata fantasztikus és kábító, ösztönösen nyalom végig egész hosszában, de megharapni megint nem fogom... Nem... majd csak akkor, ha kéri, de most mást akarok elvenni tőle, és érzem, hogy minden pórusa igennel sipítozik kimondatlan kérésemre.
Lejjebb haladok, ujjai beletúrnak a hajamba, és mély sóhaj hagyja el duzzadtra csókolt ajkait. Nyelvemmel eljátszadozom a kulcscsontján, kezeimmel pedig a nadrágját kezdem el babrálni. Finoman körbenyalom melleit, mire akadozva felnyöszörög, így elvonom onnan a fejem, és már amennyire tőlem telhet, forrón megcsókolom, tüzesen, nadrágja pedig csúnyán pislog fel ránk az ágy mellől.
Kezei akadozva nyúlnak trikómért, de mire észbe kap, már nincs is rajtam. Elégedett morranással marok bele fenekébe és melleibe egyszerre, számat az övére tapasztom akaratosan. Most nem fog elmenni, nem fog senki sem megzavarni bennünket...
Most csak mi vagyunk egyedül, és senki más...
Nadrágom letépem magamról, kicsit feljebb emelkedem, és ezzel a mozdulattal lerántom róla a bugyiját is. Sóhajtozó, és nyögő testét megfogom, és visszahelyezem az ölembe, merevedésem megérezve szemei lecsukódnak, és teste erotikusan vonaglik meg. Ahh, ez az...
- Biztos... - súgom vissza leheletnyi fáziskéséssel, magamhoz szorítva törékeny testét, hogy megharapdálhassam a fülcimpáját, de megérzem ujjait a mellkasomon, ahogy cirógatják, kényeztetik a bőröm. Keze egyre lejjebb siklik rajtam, minden izmom megrándul, ahol hozzám ér...
Mikor ujjbegyei megérintenek ott lent, állati morgás törik fel a mellemből, és két markom rásimítom csípőjére, megemelve pillekönnyű testét. Most nem tudom visszafogni magam, nem fog menni. Óvatosan csúsztatom belé betonkeménnyé merevedett péniszemet, mire egy kiáltás hagyja el ajkait, én pedig felmordulok.
Ahh, úristen...
Szűzhártyájánál megállok, és elváltozott szemeimmel az övét keresem, de látom, ahogy az arca édesen kivörösödött, piheg, izzadtságcseppek gyöngyöznek hófehér homlokán, pillái remegnek...
Nem tudom, hogy mondani tudja e, hogy ne, vagy álljak meg, de tulajdonképpen nem is tudnék eleget tenni kérésének... Hirtelen felindulásból szenvedélyesen rátapad a számra, majd kikerekedett szemekkel viszonzom, és addig tartom így, ameddig teljesen el nem merülök benne.
Ő remegve felnyög, én pedig dorombolásszerű hangot adok ki, ahogy a forró, szűk hüvelyében érzem magam... Ó, te szent szar... Megragadom csípőjét, kezei a vállamra csapódnak, és fejét lehajtja, úgy élvezi, hogy fel-le húzom magamon... Ahh, meg fogok őrülni, de nem kefélhetem szét, ahogy eddig azt más nőkkel tettem...
Bassza meg...
Apró villámok keletkeznek testében, bőröm alatt az övé bizsereg, és forrósodik, egyre jobban és jobban...
Hamarosan belejön ebbe az egészbe, és váratlanul már maga ringatózik rajtam, csípőjét körkörösen mozgatja, hol előre, hol hátra... Fejem a vállába temetem, és élvezem, amit csinál, és próbálom magam lehűteni, de ahogy nedves, és izzadt teste rajtam ráng kéjesen, ez nem olyan egyszerű.
Apró, elégedett nyögései egyre hangosabbá válnak, szemeit lehunyva tesz engem, és saját magát egyszerre boldoggá... Megragadom kétoldalt kívánatos csípőjét, és segítek neki, mire hevesebb vágtába kényszerül... Érzem, ahogy gerincén végigszánt a kéj, és az orgazmus előszele eléri testét... Szemei abban a robbanásszerű pillanatban egy pillanatra fennakadnak, majd elgyöngülve harap a vállamba erősen, hogy levezesse a hirtelen ingert, ami altestében összpontosul...
De én még nem vagyok kész cicám, nem fogunk pihengetni addig, ameddig meg nem kapom, amit akarok... Villámgyorsan fordítok a pózon, és magam alá gyűröm, hogy beledöngölhessem végre a matracba... A tempó heves, és mindent elsöprő, a levegő fülledt, és szikrázik, szemei tompán, félig lehunytan csillognak, pofija vörös és izzadt, csapzott haja szétterül a párnán...
Te jó isten, akarom... még és még többször...
Elégedetten és vágytól fűtötten mordulok fel, mikor engem is elér a beteljesülés... Megrándulok, félig ráfekszem, ott csókolgatom, ahol érem, de ekkor látom már, hogy szemeit lehunyja, még utolsó csókra nyitva száját, s mikor ezt megkapja, s elengedem, látom, hogy mélyen, elégedetten alszik...
Picsába, most kelt fel!
Egy menetet kapok csupán?!
Ó, a szentséges szarba meg rohadásba bele...
Bosszankodva, de végül is elégedett vigyorral csusszanok ki belőle, melléfekszem, magamhoz húzom szinte vibráló testét, magunkra egy takarót rántok, és úgy figyelem pisze orrát, és nyugodt, kielégült pofikáját...
Na, ha felkelsz...
Elmegyünk enni.
|
| Kita | 2010. 08. 08. 20:15:10 | #6698 |
Karakter: Ananke
Magam elé meredek, mert a fejem sem vagyok képes mozgatni. A tál cizellált szélét nézem, és csupán fülelni tudok. Ha képes lennék rá, sírva fakadnék… a szívem majd kiugrik a helyéről, zokogva tépném Loreina arcát, hogy miért kell, miért csinálja ezt, miért akar nekük rosszat, de nem. Csak ülök és rettegek.
Mennyivel könnyebb lenne, ha időben le tudtam volna lépni akkor, és nem kerültem volna ilyen helyzetbe… ahol még egy komornyik is erősebb mint én…
- Kifelé.
Sehan… ne…
- Hogy tessék? - szép, ennyi volt. Meghalok. Ha még Loreina hangjában is a remegés vibrál, én cafatokra leszek tépve, vérem a falakat fogja festeni…
- Takarodjatok haza – orrom megüti a vérszag, és tehetetlenül meredek a díszes tányér csipkézetére. Legalább felnézhetnék… tudnám, mi történik… Minden tompa, zavaros, homályos, a látvány, a hangok… mintha egy mély barlangból szűrődtek volna ki a zajok.
Durranás, csörömpölés, aztán a kegyetlen, mély csend, ami hasítva mélyed a szívembe… az ujjaim remegtek és élesen szívtam be a levegőt, de a legjobban a közömbös arc zavart. Nem moccant semmi, nem hallok semmit, mintha a semmi közepén ülnék egy fekete szatén ruhában, amiben fázik a hátam…
Megremegek, amikor két erős kezet érzek a derekamon, s nemsokára a fenekem alatt az asztal hideg kőlapját. Zihálva kapkodom a levegőt, a szemeim nehezen felfelé fordítom, halványan érzékelem a hűvös kezet az arcomon, ahogy felfelé fordítja…
Ne, ne… kérlek… n-ne…
Az ajkai hidegek voltak, mégis égett tőle az arcom és a mellkasom, a szívem hevesen dobogott, a bizonytalanság fog megölni, a tudatlanság… mit akarsz tenni…?
Engedj el… ments meg, kérlek…
Messziről csörömpölés jutott el hozzám, és összerezzenek. A félelem megint elöntött, és a lábaim remegni kezdenek, a csók okozta pillanatnyi megkönnyebbülés elillant és vissza se jött.
Ne… kérlek, ne…
Egy könnycsepp végigcsorgott az arcomon, és egyre jobban belemerültem a keringő sötétségbe. Próbálok sikítani, csapkodni, könyörögni, hogy eresszen el… Kérlek, kérlek, Sehan…
Ne…
Aztán eltűnve minden érzék, a puha, meleg és fájdalommentem semmi vesz körül.
Furcsa érzés. Mintha a újraélném az életemet… Látom a bátyám, a nővérem, amikro kicsik voltunk, amikor harcolni tanítanak, amikor a népemhez osztanak, a hisztiket, az anyámat, az édesapám, a harcokat és a mulatságokat…
Futó ábrándképek, elillannak, mielőtt jobban megnézhetnék, elomolhatnék benne, mint egy kád forró vízben, a fülemig, a forróság végigomlott rajtam, átborult a fejemen és még mélyebbre süllyedtem.
***
Bizonyos gyógynövények vegyülete a vízben érdekes, kéjesen bizsergő érzést okoz.
Mintha fejem búbjáig egy medencébe süllyednék, aminek forró vizében a hideg buborékok pezsegtetnék minden sejtecském, néha tompán érzem, ahogy tagjaim megvonaglanak, levegőt veszek vagy finoman felnyöszörgök, de ez is mind-mind messze van, mint egy messzi gondolat, a szemed sarkában elkapott kép, amiben biztos sem vagy…
Bizonyosság kellene, de sok puha gondolatfoszlány, félszó és érzés futott végig a testemen.
Égek…
Mintha egy ezüst szál csillanna meg a forró és szenvedélyes sötétségben, ahogy kifelé von, egyre tisztább lesz minden, a levegő nem fülledt és édes, hanem kellemesen hűvös és megnyugtató….
Reszketve érzem, hogy a könnyű és megnyugtató alaktalanságból egy szilárd porhüvelybe jutottam, reszketeg sóhajjal nyitottam ki lassan a szemeimet, amelyeket azonnal bántani kezdett az erős napfény.
Villanásnyi sötétség és óvatosan, kicsit félve mosolygok az elém táruló arcra.
Sehan…
Ajkait érzem, hűvösek és vadak, szenvedélyesen csókol meg, első pillanatban mit sem tudok kezdeni a pillanattal, meglepve nyöszörgök fel, utána ismét lehunyva sajgó szemeimet. Kezem lassan az arcára simítom, megsimítva puha fürtjeit és óvatosan belemosolyogva a csókjába. Finom csókot lehelek az ajkaira, s mikor elszakad az ajkaimtól, pirulva fordítom el a fejem, kezemet a szám elé kapva.
- Elaludtam… Nagyon sajnálom – motyogok zavartan, aztán a takarót gyűrögetve felülök. – A vacsora és… Loreináék és… - valahogy képtelen vagyok összefüggő gondolatokat alkotni, minden olyan zavaros… mintha valami hiányozna… A hajamba túrok, és felnézek Sehan arcára. Loreina nevének említésére elkomorult egy pillanatra, és a tarkómra csúsztatva a kezét megcsókol. Ujjaimmal a felsőjébe markolok és önfeledt boldogsággal viszonzom nyelvének finom játékát; olyan biztonságos az ölelésében…
- A vendégeknek sürgős dolguk akadt, ezért a vacsora után sietve távoztak – mondta kissé síri hangon. Meglepve kapom fel a fejem.
- Fogalmam sincs, mi ütött belém… - dobolok ujjaimmal az alsó ajkamon. – Ennyire elaludtam volna, hogy átaludtam a vacsorát?
- Ne bánd, semmi érdekes sem volt rajta – mondta pici fintor kíséretében, aztán elégedetten hanyatt veti magát az ágyon, ruhástól. Mosolyogva dőlök le mellé, picit oldalra fordulva, arcának élére figyelve. Lehunyt szemmel fekszik, de mégis olyan… furcsának éreztem a viselkedését. Mintha fojtottan mérgelődne…
- Hümm… gond… van? – kérdezem halkan, de ahogy oldalra fordítva a fejét áthatóan rám néz, elpirulok és elkapva a pillantásom lassan a fejemre húzom a takarót.
|
|
