- Már döntöttél, kis lovasom A döntéseknek, pedig következménye van, ezt meg kell tanulnod.

A második ujjam alig bírom óvatosan bevezetni, annyira szűk. Kéjesen harapdálom és nyalogatom puha hófehér bőrét, megremegve szívom be édes virágillatát. 

- Annyira gyönyörű vagy – mormolom és felnevetek az örömtől. – És mindened az enyém, csak az enyém… 

Belesikolt a párnába, amikor ujjam beljebb csúszik. Hajába markolok és hátrahúzom egy finom csókra a fejét. Nyelvem mohón simogatja az övét, nyálának is édes íze van, akárcsak bőrének. 

Visszacsókol és meglepetten elvigyorodom.

- Nocsak… Látom meggondoltad magad.

Könnyeit lenyalom arcáról, friss harmatvíz íze van.

- Könyörgök hercegem… ne folytasd… 

Megállok a mozdulatban.

- Mi az, amit ne folytassak, Myr? Hallani akarom! Mondd ki! 

Ajkába harapok lágyan, pár csepp vérétől megrészegülve nyalogatom, borzongok és remegek, szívem szerint kurvára rávetném magam, de abba belehalna. 

- Az ujjaiddal… ahhh… Ne folytasd velük… Könyörgöm… 

Hrr, honnan tudja hogyan kell engem meghatni? Biztos Momo tanította meg rá… Majd megbüntetem érte… vagy megjutalmazom inkább.

Kihúzom az ujjaimat édes forró fenekéből, és felfedezem testének minden finom hajlatát és domborulatát. 

- Szeretnéd, hogy berakjam a forró kis seggedbe? – mosolygok le rá, amikor farkamra markolok. Ki kell vernem, mert megőrülök, annyira felizgatott. 

- Könyörgöm ne! 

Milyen szép… Kipirulva könnyezve néz rám, nyála kicsordult, testén csókjaim és fogaim nyoma, apró kis pénisze keményen mered a hasa alatt. Vahh, megőrülök érte!

- Szerencséd, hogy ennyire rohadtul gyönyörű vagy - morgom kéjesn gyönyörűséggel, és összefogom lábait, hogy combjait megdugjam. – Szorítsd össze a combjaid - sziszegem mohó vággyal. Keményen megbaszom puha combjait, húsát markolom kéjes örömmel, szemeimmel falom szépségét, mohón nalogatom és harapdálom lábát, apró lábujjait. Ujjai saját farkára fonódnak, és amikor elélvez alattam, ráhanyatlom és nyakába mélyesztem fogaimat. Nem bírom ki! Vérének édes krémes ereje szétárad bennem, és megsokszorozza a gyönyörömet. Összerándulva terítem be őt spermámmal. 

Huhh… uhhh… 

Ez… kibaszott… rohadt jó volt! 

- Ha tudom, hogy ennyire kibaszott finom a véred az orgazmus alatt, már hamarabb megkóstolom – suttogom forrón a fülébe. A seb mér begyógyult a nyálamtól, egy csepp sem veszett kárba. – Látod, Myr, ha engedelmes vagy, minden könnyebb.

Megborzolom puha fürtjeit és legördülök róla, elégedett sóhajjal elnyúlok a párnákon.

– Elmehetsz.

Amikor magamra maradok, nincs kedvem megfürdeni ahogy szoktam, pedig átsétálhatnék a szomszéd terembe, ahol egy hatalmas melegvizes medence vár virágszirmokkal hintve. Ott szoktam lemosni magamról a szex utáni ragacsos érzést, de Myr illatát még sokáig érezni akarom magamon. 

Még mindig merevedésem van, nekem egy semmi kis menet édeskevés a kielégüléshez… 

A takarón még érzem az édes virágillatot, bőrömön és kezemen is. 

Farkamra markolok. 

***

Másnap délután meglátogatom őt. 

– Momo, mondtam, hogy egyedül akarok lenni - hallom amikor belépek. 

– Én pedig mondtam neki, hogy ne hagyjon téged egyedül - mondom, és besétálok. A földön és asztalon szétszórva sok könyv, ő a földön olvasgatott, jöttömre feltérdel a szőnyegen és meghajol. 

– Kérlek ne büntesd meg őt, hercegem. Az én kérésemre távozott, így jobban tudok koncentrálni. De amíg távol van, az erkélyen is őrök állnak, hogy nagyobb biztonságban legyek.

– Hn.

Megnézem a nagy térképet, jó néhány területet bejelölt rajta. – Ha jól sejtem, ez nem a tanulmányaidhoz kell. 

Miért nem a kurva tündérmágiát magolja? 

– Nem, ez saját kutatás. A tanulmányaimmal elakadtam.

Csalódottan morogva ülök le egy karosszékbe, könyökömre támaszkodva figyelem ahogy elpakolja a dolgait.

– Miért?

– Gondolom Titusz elmagyarázta neked a tündérmágia alapjait - horkan megvetően, amitől kezdek dühös lenni. Nem magyarázta el, mert nem érdekel csak az eredmény. – Erőteljes érzelmekre lenne szükségem, hogy előcsaljam és megismerjem a képességeimet. Pozitív érzelmekre. Sajnos itt elég nehéz kiváltani ezeket. 

Keresztbe tett lábam meglóbálom és unottan hintáztatom. Ó, ha csak erről van szó, ezért lehet valamit tenni. 

– Mi tesz téged boldoggá, Myrren? Arany? Hatalom? Erő? 

– Szerinted csak ez tehet boldoggá egy embert? - néz rám komoran. Megvetően alhúzom a számat. A naivitása bámulatra méltó. 

– Sosem érdekelt mi jár a gyenge halandók fejében. De a Sacrifice Lovasok mindig ezekre vágytak.

– Mert a legtöbb Lovas rá van kényszerítve, hogy ezeket kérje tőletek. Valóban vannak, akik hatalomvágyból és saját akaratukból akarnak Lovassá válni, de a legtöbbektől ez valóban egy áldozat. Az otthonukat felemésztik a lángok, a földjeik terméketlenné válnak, a családjaik éheznek. Az egyetlen megoldás, hogy Lovasként próbálják segíteni a szeretteiket. De nem a közvetlen boldogságuk miatt kérnek aranyat tőletek, hanem hogy esélyt adjanak azoknak, akik szeretnek. 

– Te mégsem aranyat vagy mágikus erőt kértél tőlem. Ha nem azért váltál lovassá, hogy a családodnak jobb élete legyen, akkor miért?

– A miértek csak rám tartoznak. Arra azonban válaszolhatok, hogy mi tesz boldoggá. A legegyszerűbb válasz, hogy mások boldogsága.

Mosolyogva pakolja a polcokra a cuccait. Megvetően horkantok.

– Milyen giccses.

– Boldoggá tesz, ha a világ él és lélegzik körülöttem. Szeretem a természet apró szépségeit, amit mások talán észre sem vesznek. Boldoggá tesz, ha a szeretteimmel lehetek. Ha az emberek gondtalanul nevetnek körülöttem. Boldoggá tesz, ha senkinek sem kell félelemben, és sötétségben élnie.

Csábító mágiája felkészületlenül ér, felhorgad bennem egy mély vágy, és mögötte állok már, megtámasztom kezem a könyvszekrényen, a nevét morgom lágyan. Felém fordul és mohón megcsókolom, nyelvem szájába hatol, kezem inge alá csúszik, forró vágyam mohó szomjúságba csap át. Szomjazom őt! 

– Zarg… Kérlek ne! - Nyakába harapok és az ágy felé lököm. – Kérlek Zarg… ez túl sok… 

Zarg… kérlek… Állj le, ez nem te vagy! Térj magadhoz! 

Kipislogom magamból a tündérerőt, és kurvára dühös leszek. 

– Sajnálom. Azt hiszem ez én voltam - zihálja az ágyon heverve. Összehúzott szemekkel nézek rá, látom hogy őszinte és nem hazudik. Végigpillantok rajta.

– Nem sérültél meg? 

– Csak néhány zúzódás.

Sóhajtva lemászom az ágyáról, és az erkély felé lépek.

– Öltözz melegen, repülni fogunk.

– Még nem gyógyultam fel teljesen.

– Pontosan ezért. Szánalmasan gyenge az állóképességed.

– Ahogy akarod, hercegem. 

Egy órával később a felhők között cikázunk, fel és alá, madarakkal kergetőzünk. Az egyik rátelepedik a fejemre Myrren mellé. Valamiért megtetszik neki a lovasom.

– Hova megyünk, uram? 

– Türelem.

Lassan ereszkedni kezdek szép spirál manőverrel. A téli napsugarak ragyognak kristályszerű áttetsző szárnyaimon. Odalent emberek gyülekeznek, ámulva csodálnak engem. Aztán felismerik a lovasomat és boldogan kiáltozva rohannak felénk. 

– Mehetsz! Holnap hajnalban eljövök érted. 

– Köszönöm! – kiáltja boldogan, és leszökken a szárnyamon, hogy széttárt karokkal vetődjön az ott állókra. Azt hiszem boldog most. Komolyan figyelem ahogy végigölel és csókol mindenkit, főleg egy kislányt. Fujtatok. Tudtam én, a legkisebb a kedvence. Heh.

Felemelkedem a magasba, körberepülöm a kastélyt ahol Myr felnőtt, és eget rengető sárkány üvöltéssel búcsúzom. 

***

Lemászom Momo meggyötört testéről. Kéjesen nyújtózik, megsimogatja sebesre harapdált mellbimbóit, mert tudja hogy ezzel mennyire fel tud izgatni. 

Elteltem már vele.

– Pihenj csak.

Iszom a kristály kehelyből, a finom édes bor torkomat simogatja. 

– Mikor indulsz Myrrenért, hercegem? 

– Hajnalban. 

– Hova vitted őt? 

Elmosolyodom. Aggódik érte, tudom. Rajong azért a szemtelen kis okostojásért. 

– Mit szeretnél hallani? Hm? – simogatom meg szőke hajtincseit. – Odaadtam nehány sárkány barátomnak egy orgiára, hogy betörjék a kis seggét. Túl makacs volt az ágyban, talán ezután készségesebb lesz. 

Felül és sápadtan remegve néz rám. 

– Uram…! – kiáltja elborzadva és hevesen sírni kezd. – Tényleg ezt tetted vele? Ó istenek, szegény Myrren! 

– Szereted? 

– Igen - sírja szomorúan. – Nagyon szeretem… Kedves és jószívű, okos és nemes lelkű, olyan… olyan… És te tönkreteszed őt! Miért?

Az ágyra borulva zokog. Leülök mellé és unott sóhajjal simogatom meg rázkódó hátàt. 

– Mindjárt indulok érte. Velem jöhetsz.

– Tényleg? – néz rám szipogva. 

– Igen. Öltözz melegen.

Amikor a puha füvön landolok, Myrren már vár engem, vállán ül a színes kismadár ami beleszeretett tegnap. Momo leugrik rólam és hozzá rohan, zokogva ölelgeti és puszilgatja. Gyönyörűen néz ki, hajában szikráznak a gyémántok, fehér prémkabátja kiemeli szépségét. Myrren megnyugtatja, és bemutatja neki a mellette álló családtagjait. Megvető horkantással hallgatom hogy Momo rájön az igazságra. 

– Zarg herceg szeret szórakozni mások érzéseivel - mondja Myrren gúnyos mosollyal. – Momo, szerinted komolyan odavetne engem másoknak, amikor híresen önző típus? 

Feléjük fújok bosszúsan, és Myrren mosolyogva a fejét csóválja. 

– Miért csináltad? Felbosszantott téged valamivel? 

– Egész éjjel nyaggatott miattad. Nem szeretem ha az ágyamban a szeretőm másról beszél. 

– Gonoszkodásért díjat nyerhetnél, uram. Szegény még mindig remeg.

– Ki fogja heverni. 

Felmásznak a hátamra, és felszállok. A felhők között cikázom, élvezem a napfényt. 

– Hogy van a családod?

– Nagyon jól. A tavitündéreknek és a tónak köszönhetően újra gazdagon termők a földjeink, sok dolguk van. 

– Hn.

– Mi sem tétlenkedünk, ma délután érkezik a palotámba a szövetséges haderők parancsnoka. 

– Kik azok?

– Bányász törpék. 

– Még sosem láttam egyet sem. 

– Vacsoránál majd megismerkedhetsz velük. Szórakoztató egy népség.

– Valahol azt olvastam, hogy nagyon sértődékenyek, és imádnak ajándékot kapni.

Oldalra fordítom a fejem és ránézek. A hátamon ül, mögötte Momo ül, őt ölelve szerelmes mosollyal. Ch.

– Milyen ajándékokat szeretnek kapni? 

– Bármit ami színes és csillog. 

A palotámban a hálótermem teraszán landolok, és átváltozom. Felveszem egy nadrágot és csizmát, Momo pedig levetkőzik, hogy fátyol ruhájában Myrrenhez bújhasson. Lovasom türelmes vele, mint egy kiskutyával. 

– Kövessetek! 

Kanyargós lépcsősoron a kastély alatti pince-labirintusba megyünk. A kincstár előtt sárkányőrök állnak, tisztelegnek amikor meglátnak.

– Hol vagyunk? – kérdezi Myr. Belépünk az ajtón. – Ó a kincstárban? Nahát, azt hittem nagyobb.

– Pfff - elfojtok egy nevetést. Én vagyok a leggazdagabb herceg sárkányföldön, ezt mindenki és ő is tudja. Jó humora van. 

– Ez csak az egyik kamra a sok közül. Abban a teremben vannak ajándékozható csecsebecsék, válassz a törpe királynak valamit! 

Amíg Myr a ládákban keresgél, én egy gyémánt köves nyakláncot választok és a boldogan piruló Momo nyakába akasztom.

– Máskor ne emlegess mást az ágyamban, Momo.

– Sajnálom hogy felbosszantottalak, hercegem! Köszönöm a nyakláncot…

Myrren felé fordulok, épp egy kövekkel díszített platina szekercét suhogtat a levegőben. 

– Szerintem ez jó lesz a királynak, ez a borospohár pedig a királynénak.

Felhúzom a szemöldököm.

– Miért kéne a királynénak is ajándék? 

– Mert a törpéknél egyenrangúak a nők és férfiak.  A trónon is együtt ül és uralkodik férj és feleség. Ha csak a királyt győzöd meg, akkor megsértődhet a neje és megvétózhatja a megállapodást. Jobb megelőzni ezt a lehetőséget szerintem. 

– Miért boroskupa?

– Jóféle bort is kaphatna mellé. A törpe asszonyokról azt olvastam, hogy szeretnek inni. Azt a férfit tisztelik és választják férjüknek, aki jobban bír inni mint ők. 

– Hozhatod. 

Kisétálunk a kamrából. Két őrt magamhoz intek. 

– Ezeket és két palack óbort vigyetek a tárgyalóterembe.

Momo hozzám simul, hajába bújnak ujjaim.

– Este a vacsorához készíts elő mindent, most mehetsz.

– Igen hercegem.

Kisétálunk Myrrennel az udvarra. A kert ilyen hidegben élettelen. 

– A törpéken kívül jön ma este más is, hercegem?

– Csak Azúr és Davidof. Nagyon rajong érted, tegnap is kaptam tőle levelet, az ágyába akar vinni téged.

– Nem értem miért. Nem vagyok jó a testi örömszerzésben, te tudod a legjobban hercegem - mosolyog.

Felnevetek.

– Szívesen megnézném az arcát, amikor rájön erre, de ez nem fog megtörténni. 

Megérint egy elfagyott rózsabimbót, és az csillogva kinyílik, színébe visszatér az élet. 

– Hn. Látom fejlődsz. 

– Igen. Jót tett ez a kis idő a családommal. Máskor is meglátogathatom őket? 

– Igen.

– Köszönöm.

Mosolya elbűvölő, szívem gyorsabban kezd verni mellkasomban. Felé nyújtom a kezem és ő engedelmesen beleteszi az övét. Belenézek tenyerébe. Az égési heg már gyógyult, szép rózsaszín, ami majd fehér lesz idővel. Számhoz emelem és nyelvemmel megérintem a recés bőrt.

– Az én lovasom. Az enyém… – morgom.

Csuklójára csúszik a szám, az édes rózsaillatú bőrétől ágyékom felforrósodik. Nyelvem puha bőrén a lüktető ér felett siklik, kabátja ujjának prémje arcomat cirógatja. 

Ő lép közelebb hozzám. Derekára teszem karomat és magamhoz szorítom, hajába szagolok. Itt is rózsaillata van.

– Megváltozott az illatod, nagyon finom.

– Talán a rózsa miatt. Kipróbáltam rajta valamit… 

Nyelvemmel megérintem a fülét, a fül mögötti érzékeny bőrt.

– Valami azt súgja, hogy most a véred is rózsaillatú lenne…

– Akarod megkóstolni? 

Lenézek rá, szivárvány színű szeme ragyog a napfényben. 

– Most inkább a csókodra szomjazom, nem a véredre. 

- Enned kell még néhány falatot, Myrren – kedvetlenül bámulom az ismeretlen összetételű pépet, amit Momo kavargat.

- Nincs étvágyam – sem erőm. Sem túl sok életkedvem. Az erődben történtek óta minden összefolyt. Magamnál voltam, de mégsem teljesen. Gyógyítók és Momo gondoskodtak rólam egész éjszaka, de csak részben jártak sikerrel. A testem és a lelkem kezd teljesen kimerülni, ezen pedig nem fog segíteni semmijen gyógynövény vagy varázslat. Én magam sem tudom, hogy mi segíthetne.

- Zarg dühös lesz, ha nem gyógyulsz elég gyorsan. Erősnek kell lenned, hogy repülhess vele – feszült fújtatással fordítom el arcomat a közelgő kanál elől. Durcás gyereknek tűnhetek, de egyszerűen csak… elfáradtam. Kezdem feladni. Kezdem belátni, hogy ha tartani akarom magam az elveimhez, el fogok bukni. Többet kell áldoznom magamból az ügy érdekében, mint terveztem.

Már inkább az a kérdés, hogy mennyit tudok megőrizni magamból, mire mindennek a végére érek.

Mindketten az ajtó felé kapjuk tekintetünket. Momo azonnal felpattan, hogy köszönthesse hercegét, én azonban nem teszem. Sem elég tiszteletet, sem elég erőt nem érzek ehhez. Inkább csak némán figyelem, ahogy elküldi szeretőjét, elérve, hogy magunkra maradjunk a fájdalmasan csendes szobában. Megerőltetem magam, és ültömben fejet hajtok előtte, elmormogva illedelmes köszöntésemet.

Fintora elhalványul a testemre lesújtó fájdalomtól. Nyöszörögve görnyedek össze, tenyeremet a pecsét lüktető mintájára szorítva. Kegyetlen szörnyeteg.

- Sajnos túl kegyes voltam veled, elfelejtetted mi is a TE kötelességed. Megszegted a szerződést, Myrren. Sharrah – felkiáltok a korábbinál erősebb fájdalomtól. Könnyek szöknek a szemembe, legszívesebben kikaparnám bőrömből a pecsétet, hogy enyhítsem. – így mondjuk az ősi nyelven – nem ismerem a szót, de a hangsúly, amivel használta, tele van undorral. Legalább most mindketten ugyanazt érezzük a másik iránt.

- Mit csináltam rosszul? Csak őszinte voltam! – valódi értetlenséggel nézek fel rá. Nehéz a beszéd, nehéz a lézgés. Még gondolkodni is nehéz az égető fájdalomtól. Nem értem miért büntet, hiszen igazam volt. Ha visszamenyünk, mindannyian meghalunk. Nem lehet annyira arrogáns, hogy ezt ne lássa.

- Nem adtál vért, amikor parancsoltam! – mintha csak alá akarná támasztani szavait, az ágyékomba égetett minta ismét felizzik. Látóterem széle egy pillanatra elsötétedik az őrjítő fájdalomtól. – Neked nem kell tudnod mire használom, nem kell gondolkoznod! Ha nem érted, nem látod át, amit tervezek, és késlekedsz, vitatkozol, húzod az időt, az akár az én életembe is kerülhet! – tehát vakon kövessem őt, ahogy mindenki más is teszi. Azt várja, hogy üres fejű energiaforrás legyek, aki…

Éles kiáltással kuporodom össze. Tüzes ostor hasít végig újra és újra a testemen. A fájdalom a pecsétből indul, de felemészti az egész testemet. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Nem tudok gondolkodni. Nem tudok koncentrálni. Nem akarok mást, csak hogy véget érjen a fájdalom. Bármi áron.

- Ezentúl, ha azt mondom adj vért, te azonnal megteszed. Megértetted, Myrren? – hangja közelebbről szól. Percek óta nem hallok mást, csak fülem zúgását és saját zihálásomat. A fájdalom túl lassan enyhűlt. Biztosan ez is az ő műve.

- Igen hercegem, megértettem – gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom. Gyűlölöm, hogy egy újabb hatalmas darabot kell feladnom magamból. Abból, ami emberré tesz. Abból, ami meggátolja, hogy olyan szörnyeteggé váljak, mint ő. De a túlélésem érdekében meg kell tennem. Az emberekért meg kell tennem. Nem hagyhatom, hogy a világunkat eleméssze a sárkányos sötétsége. Ebből próbálok erőt meríteni.

- Hogy is mondtad amikor felajánlkoztál nekem az akadémia udvarán? Hmm… Megismételnéd? – ajkaimat összepréselve próbálom felidézni szavaimat. Elmém még mindig a fájdalom fogságában szenved, megnehezítve az emlékezést.

- Az erőm… - kezdem lassan, de azonnal félbe szakít.

- No-no, szó szerint! – képtelen vagyok rá.

Kétségbeesetten próbálom felidézni pontos szavaimat, de nem járok sikerrel. Megbéklyóz a fájdalom. Zarg várakozik egy ideig, végül elfogy a türelme. Már várom, hogy lecsapjon rám haragja, de megkönyörül. Túl szánalmas látványt nyújthatok.

- Hadd segítsek – meglepetten bámulom a tenyerén megjelenő gömböt, és abban a saját arcomat. A mágia ezen formájáról csak olvastam, de sosem láttam. Őszintén nem is hittem benne, hogy valóban létezik. Kevesen képesek rá, túl bonyolult és összetett. – Ez egy emlékgömb. Figyelj!

- Felajánlom, hogy lovasodként szolgállak! Az erőm a te erődet táplálja. Minden lélegzetvételem a tiéd, ha teljesíted a szövetségünk rád eső részét! – hangom teljesem máshogy hangzik, mint fejemben. De a tekintetemben ragyogó elszántság erőt ad. Nem szabad elfelejtenem, miért léptem erre az útra. Akkor sem, ha nehéz.

- Nos Myrren… A parancsomra nemet mondani szerinted szolgálat? – legszívesebben beleordítanám válaszomat arrogáns arcába. De nem teszem. Azt már tőlem sem tűrné el.

- Igen, ha a te érdeked szolgálja, hercegem! – préselem ki magamból megközelítőleg visszafogott válaszomat. Így is túl sok indulatot érzek benne, de ennyire vagyok most képes. – Igazam volt, ezt te is tudod! – ha felelőtlenül használja a véremmel felerősített tisztítótüzet, mindenkit elpusztíthat. Minden lényt, aki túl közel van. Aki nem számít neki. Márpedig Zargnak senki sem számít, saját magán kívül.

- És szerinted a te dolgod ezt a döntést meghozni? Tiszteletlen módon, gúnyosan kioktatni a jövendőbeli sárkánykirályt? – arrogáns. Az én erőm nélkül sosem válhat királlyá. Ha nem lennék, már az előző csatában elbukott volna, a halálból visszarángatott sárkány ellen. – A hadserege szeme láttára? – szóval valójában a sérült büszkesége miatt teszi ezt velem.

Milyen szánalmas.

Nyögve kuporodom össze ismét. A fájdalom újult erővel tér vissza. Könnyektől csillogó, dühös pillantással állom jeges tekintetét. Néhány pillanat múlva sóhajtva áll fel, és hagy hátra szenvedésemmel. Igazán sajnálom, hogy ennyire untat a kínlódásom.

- Állítsd le kérlek! – lassan megtörök. Bármennyire is próbálok erős maradni, kimerültem. Csak azt akarom, hogy vége legyen a fájdalomnak. Könyörögni is kész vagyok, ha ezt kívánja.

- Nem én irányítom, a pecsét maga büntet téged, Myrren. Meggyengítetted, és minél több hibát vétesz, annál gyötrőbb lesz a fájdalom. Magadnak köszönheted – elnyomok egy éles sikolyt. Nem lesz több tompa nyöszörgésnél. A pecsét sárkánymágia. Ő pedig sárkány. Nem hiszem, hogy ne tehetne ellene. Nem hiszek neki. Élvezi a szenvedésem.

- Nem bánok semmit! Ha nem teszem, amit teszek, már halottak lennénk! Te is! – hangom nyögésbe fullad, könnyeim kicsordulnak az égető fájdalomtól.

- Milyen kis öntelt vagy hogy azt hiszed miattad vonultunk vissza – mosolyától elfog a hányinger. – Fogadjunk azt hiszed magasabb rendű vagy, lenézel magad körül mindenkit – látszik, mennyire nem tud rólam semmit. Fogalma sincs milyen ember vagyok. – Davidoff is ilyen volt, Azúrnak sok időbe került amíg jobb belátásra bírta, de én szeretem a gyors és fájdalommentes megoldásokat – ostoba. Én nem magam miatt választottam ezt az utat. nem a hatalom és a vagyon miatt lettem egy sárkány szolgálja. Sosem hittem, hogy bárkinél többet érne az életem. Fogalma sincs, hogy pont feláldoztam mindent, hogy másokon segíthessek. Ha hajlandó lenne végre tényleg látni engem, akkor talán megismerhetne. De az arroganciája és önimádata elvakítja.

A pecsét ismét felizzik mintha látná a gondolataimat. Fájdalommentes megoldás, igaz? Hazug sárkány.

- Megint Momot akarod bántani? – azzal megszegné az esküt, amit nekem tett, de hiszem, hogy képes lenne rá. Hiszen egy szörnyeteg.

- Nem – mosolya semmi jót nem sejtet. – Jól figyelj most rám, Myrren. Ha megtöröd a pecsétet, tehát megszeged ismét az adott szavad, és emiatt felbomlik a mi kis szövetségünk, vagy ha öngyilkos leszel, akkor kitárom a szárnyaimat, elrepülök a szülőföldedre a Nytherael birtokra, és az ott élőkkel együtt hamuvá égetek mindent. A családod, a házad, az otthonod, az istállód a kerted, a környéket, az erdőt, a falvakat és parasztokat, a kikötőt, a hajókat… A kedves kis tavi tündérekkel együtt – a kétségbeesés minden egyes szóval nő bennem. Rájött. Rájött, hogy egyetlen módon bánthat engem igazán. Csak a szívemen keresztül tud ártani nekem. Nem hagyhatom, hogy elpusztítson mindent, ami számít nekem. Nem hagyhatom, hogy a családom és mindenki élőlény a földjeinken miattam szenvedjen. Annyira ostoba voltam. Nem gondoltam rá, hogy ennyire sokat fogok számítani neki. Hogy annyira vágyik majd a vérem szülte hatalomra, hogy képes meglátni, hogy mi igazán fontos a számomra. Legszívesebben üvöltenék. Üvöltenék, amíg csak torkom bírja, de néma maradok. – Felfogtad, amit mondtam, Myrren Nytherael? Kegyetlen bosszút fogok állni, ha csalódást okozol – jeges tekintete ad bizonyosságot szavairól. Ezek nem üres fenyegetésnek szánt szavak.

- Felfogtam – lehelem halkan, engedve, hogy méltóságom utolsó nyomai is elsüllyedjenek a sárkányok fertőjében.

- Jó. És most én is megszegem a szerződést, lásd milyen igazságos vagyok. A szerződésünkben az áll, hogy minden csata után elviszlek egy általad kijelölt helyre, hogy használhasd a tisztítótüzet. Akkor is, ha sikertelen a csata, akkor is, ha győztes. Hát ma nem viszlek sehova, mert aki szószegő, az nem érdemli meg, hogy jutalmazzák – fel akarok kelni. Meg akarom őt ütni. Dühöngeni akarok. Tombolni. Üvöltve követelni azt, amiért feláldozom magam. Gyűlölöm őt. Teljes szívemből. – Egyetértesz? – nem. Még mindig hiszem, hogy helyesen cselekedtem. A vérem túl nagy erőt ad neki. A makacs arroganciája túl önfejűvé teszi. A hatalma elvakítja. Én lehetnék a fék, ami segít jobbá válni neki. De ő sosem fogja meglátni ezt.

Némán bámulok rá, miközben a fájdalom könnyei marják arcomat. Lassan visszasétál hozzám, de én menekülök érintése elől. Menekülnék, ha nem lenne annyival gyorsabb és erősebb nálam. Csuklómat megragadva nyomja tenyeremet a szíve felett kirajzolódó pecsétre. A fájdalom váratlan helyről csap le rám ismét. Elrántanám kezem, de nem engedi. A testén izzó rúna beleég tenyerem érzékeny húsába. Szinte üvöltök a kíntól, tekintetemet elhomályosítják a könnyek és a fájdalom. Gyomrom felfordul az égő hús bűzétől.

Amikor úgy érzem nem bírom tovább, elenged. Dédelgetve húzom magamhoz sérült kezemet. A kín és a harag maró egyvelege árad szét testemben.

- Ez nekem is fájt, Myrren… Ne tartsd vissza, sírj nyugodtan – nem. Nem fogom megadni neki ezt az örömet.

Könnyeimet lenyelve szegezem rá pillantásomat. Már alig maradt valami abból a fiúból, aki a Lovasok iskolájába lépett, de nem hagyom, hogy miatta teljesen eltűnjön. Tartozom ennyivel annak a fiúnak.

- Aki tűzzel játszik, megégeti magát Myrren. Ne becsülj alá engem. Ha ismét tiszteletlenül viselkedsz velem, kreatívan foglak megbüntetni, és ott fogok neked fájdalmat okozni, ahol a legjobban fáj. A szívedben – dühöm tovább növekszik a jégkék szemekben ragyogó elégedettségtől. Valóban alábecsültem őt, de többé nem követem el ezt a hibát.

Némán hagyom, hogy a párnák közé döntse elgyötört testemet. Ha akarnék sem lenne erőm, hogy ellenkezzek. Kimerültem. Ajkai gyengéden követik végig könnyeim útját, majd lusta csókot lopnak tőlem. Csak tűröm, nem viszonzom. Nem téveszt meg a hamis gyengédséggel.

- Ha jól viselkedsz, elégedetté teszel, akkor a királyság legboldogabb lovasává teszlek – majdnem felhorkantok. Azt hiszi minden ember egyforma. Nem ért engem. – Sárkány Királyként végtelen lesz a hatalmam, akkor bőségesen megjutalmazlak és elengedlek majd. Segíts megszereznem a koronát, hogy szabad lehess és boldog! – nem hiszek neki. Miért engedne szabadon engem? A hatalma kulcsát? Ha én nem vagyok mellette, könnyebben letaszíthatják őt a trónról. Elég egy bitorló, aki lovassal érkezik, és Zarg rögtön hátrányba kerül. Nem. Sosem fog elengedni. Talán még ő maga sem látja, de nem lesz képes megtenni. – Az emberiségnek az a legjobb, ha nincs háború, nem igaz? Hát én is erre vágyom. Legyőzöm a trónbitorlót, mert én vagyok a jogos trónörökös, nem Marlon, és akkor véget ér ez a káosz, ami miatt szenved a birodalomban mindenki! – némán örlődöm szavain. Vajon komolyan gondolja? Tényleg képes lenne véget vetni a háborúnak, ha trónra kerül? Mi garantálná, hogy nem lázadnának fel ellene? Kegyetlen és önfejű uralkodó, hogyan tudna békésen vezetni egy népet?

Mégis most először érzem, hogy van mibe kapaszkodnom. Hogy talán lehet ugyanaz a célunk, még ha el is halványulok, miközben próbáljuk elérni. Ő hatalmat akar, én békét. Talán megkaphatjuk mindketten. Nem ismer engem, de én sem őt. Talán ugyanolyan ostoba vagyok, mint ő.

- Én… segítek… - nem tehetek mást, bíznom kell benne. Bíznom kell abban, hogy eléggé akarja a koronát ahhoz, hogy ne szegje meg a nekem adott szavát.

- Jó fiú – nem rántom el fejemet, pedig rosszul vagyok mosolyától és érintésétől. Hogyan vágyhat bárki egy sárkányra? – Tudod mit? Mit szólnál ahhoz, ha egyik családtagod elhoznánk? Biztosan nagyon magányos vagy, nem szeretnéd az egyik testvéredet látni? Beköltözhet ide hozzád! Szeretnéd? – a fájdalmat azonnal elnyomja a feltörő pánik. A gondolat, hogy egy ilyen szörnyeteg a családom közelébe megy… hogy hozzáér a testvéreimhez… nem. Nem teheti. Nem engedhetem, hogy ők is a játszmája részévé váljanak.

- Nem, könyörgöm ne tedd! – láthatóan élvezi, hogy kínozhat. Lusta mosolyával simít végig arcélemen. A rémület szinte megfojt, elmém kétségbeesetten kutat valami megoldás után, de még túl lomha.

- Ki a kedvenced? Hm? Olyan kis szentimentális típus vagy, biztos a legkisebb és leggyengébb testvéredért rajongsz… - testvéreim arca kúszik be elmémbe. A mosolyuk. A nevetésük. A harsogó kacajok, miközben a lovakat kergetik az udvaron. A hatalmasra nyílt szemek, amikkel a meséimet hallgatták. Nem engedhetem, hogy a sárkányok közelébe kerüljenek, főleg, ha bennük is van tünde vér.

Szétszaggatnák őket a hatalom reményében.

- Kérlek ne, nem szükséges! – tudom, hogy csak azért csinálja, hogy lásson megalázkodni. Hogy megbizonyosodjon róla, értem a helyzetünket, és többé nem fogok ellene szegülni. Megadom neki, amit akar. Megadom magam, hogy biztonságban tudjam a családomat.

- Hát jó – elnyúlik mellettem, tekintetével továbbra is arcomat fürkészve. – Ejnye-ejnye Myrren… Hogy van a tenyered? – mintha érdekelné.

- Pokolian fáj – felelem az igazságot. Az ujjaimat sem vagyok képes behajlítani. Teljesen használhatatlanokká váltak.

- És az ágyékod? – a pecsét tompa lüktetése élesebbé válik, mintha csak megérezné.

- Az is – fogaimat összeszorítva hagyom, hogy leránts rólam a takarót. Tűröm, hogy erejével eltüntesse a testemet takaró lenge ruhákat. Megborzongok a levegő hűvös érintésétől. El akarom takarni magam, mégsem teszem.

Az csak feldühítené.

Ujjairól szikrák pattannak bőrömre, érintése semmit nem vált ki belőlem. Már túlságosan kimerítette a testemet a végtelen fájdalom.

- Fárasztó volt a tanácskozás, nincs még új haditerv. Túl erős és hatásos a mágikus köd… - hangosan gondolkodva simogatja testemet. Ujjai újra és újra ernyedt péniszem körül játszadoznak. – Azúr mágiája édeskevés – tanácstalanul figyelem elrévedő tekintetét. Már nem tudom biztosan, hogy mit tehetek és mit nem. Egyszerű tanácsokat még adhatok, vagy azzal is kockáztatnám a közöttünk lévő kapocs szorosságát? Csak akkor derül ki, ha megpróbálom.

- A nap… és a szél eloszlatja a ködöt. A tüzedet egy szélorkánt idéző sárkány erejével felerősíthetnéd, nem? Lehetne a legnaposabb órában, délidőben támadni… - próbálom úgy csomagolni szavaimat, hogy ne kioktatásnak vegye őket, pusztán tanácsnak. A pecsét nem izzik fel bőrömön, így feltételezem, jól cselekszem.

– Nem rossz ötlet – örülök, hogy belátja. Az éjszakai támadásból semmi előnyünk nem származik, hiszen valahogyan tudomást fognak szerezni róla, ahogyan erről is.

Visszatartott lélegzettel figyelem a pecsétemre simuló ujjait. Felkészülök az újabb pokolra, de mágiája izzása ezúttal enyhülést hoz. Nem adom meg neki az örömet, hogy hallja megkönnyebbült sóhajomat. Tehát képes segíteni, de szándékosan nem tette korábban. Kegyetlen szörnyeteg.

- Ha legitámadással a vár nem bevehető, akkor földön vagy föld alatt még támadható – bátorkodom tovább vinni gondolataimat. Ez csupán stratégia, abban pedig igazán jó vagyok.

- Azúr is ezzel jött, de az nem nekünk való megoldás. A sárkányok levegőben csatáznak, ennyi – akkor Azúrnak sokkal több esze van, mint neked.

- És a szövetségesek? A hegyi trollok? A bánya vájó orkok? A mocsári labancok? A sötét tündék? A bányász törpék? – miért építenek ki kapcsolatokat a sárkányok, ha nem használják őket? Egyedül szinte lehetetlen megnyerni egy háborút, és az ellenfelük ezt tudja. A hárpiák nélkül talán nem nyerték volna meg a legutóbbi csatát. Zarg mégis vak.

Elgondolkodva ül fel, elkomorodó pillantását rám szegezve. Most először látom, hogy valóban eljutnak hozzá a szavaim. Most először látom a herceget, aki meg akarja nyerni a háborút. Furcsa, hogy a végtelen arrogancia mögött más is rejtőzik.

- Most pihenj, este még meglátogatlak – némán figyelem, ahogy kisiet a szobámból.

Ajkaimon még érzem az ózon gyomorforgató ízét.

oOoOo

- Minden rendben lesz Myrren, csak add meg neki, amire vágyik – suttogja Momo, miközben próbálja tökéletesen kócossá tenni tincsimet. Legszívesebben elhessegetném magamtól, de már tudom, hogy ő így kezeli a stresszt. Csinálnia kell valamit, különben beleőrül a várakozásba. Egy részem teljesen megérti őt.

- Nem vagyok rá képes, Momo – suttogom elgyötörten. Mikor értem jött a vacsoráról, elsírtam magam. Képtelen voltam legyűrni könnyeimet. Elfáradtam. Kimerültem. A testemnek és a lelkemnek is pihenésre lenne szüksége. Azt hittem elég erős vagyok, és sosem fogok megtörni ezen a helyen, de úgy tűnik tévedtem. Nagyon közel vagyok hozzá, hogy megtörténjen.

- Dehogynem – tenyerei közé fogja arcomat, hogy magára kényszerítse elveszett pillantásomat. – Csak idézd fel, hogy mivel okoztam örömöt neked. Próbáld lemásolni, hidd el, értékelni fogja – szokatlan, hogy ő a magabiztosabb kettőnk közül. Tényleg nagy szükségem lenne egy kis pihenésre.

- Nem tudom megtenni – írtózom tőle. Nem a férfiakkal van bajom, hanem… vele. Ő egy szörnyeteg. Megkapta már a véremet, az erőmet, de neki nem elég. Miért? Miért nem maradhat Momo a szeretője, én pedig a Lovasa?

- Meg kell tenned – édes parfümjének illata az orromba kúszik, ahogy egy mozdulattal hátra dobja arany tincseit. – Ez egy lovas kötelessége.

- És ha mást akar tőlem? – testem megremeg a gondolattól, hogy Zarg megszegi az elveit, és minden tapasztalatom ellenére elveszi amire vágyik.

- Akkor könyörögj neki, hogy várjon. Imádja, ha könyörögnek neki – horkantva rázom meg fejemet. Hát persze. – Kérlek Myrren, most az egyszer hallgass rám – gyönyörű szemei aggódva pislognak rám. – Zarggal a szex… - ajkaiba harap, mielőtt bármi rosszat mondhatna hercegéről. – Könyörögj! – gyengéden megpuszilja homlokomat, mielőtt kisietne a szobából. Fájdalmas szívvel nézek utána. Nem tudom képes leszek-e erre. Túl nagy darabot kéne feláldoznom abból, aki vagyok.

Még mindig nem tudtam teljesen elfogadni a sorsomat. Sokat gondolkodtam a reggeli beszélgetésünkön, te mindig ugyanarra jutottam. Életben kell maradnom. Bármi áron.

A várakozás perceit arra használom, hogy lenyugtassam cikázó gondolataimat, és elcsitítsam szűnni nem akaró reszketésemet. Részben sikerrel járok, így mire Zarg megérkezik, fel tudom ölteni egy nyugodt, kifejezéstelen lovas álarcát. Már értem, Davidoff miért olyan, amilyen. Ezen a helyen másképp nehéz életben maradni.

- Látom jó a hangulatod, hercegem – talán mégsem annyira sikerült az álcám. Hangom túl feszült és túl haragos. Gyűlölöm őt azért, amit velem tett, és amit tenni készül.

- Látom neked meg nem – mosolya töretlen, miközben megszabadul elegáns ruháitól. Csak egy pillanatig felejtem tekintetem már félig merev péniszén, mielőtt elkapnám róla tekintetemet.

Kényelmesen elhelyezkedik mellettem az ágyon, de makacsul a gyönyörűen faragott ágytámlára szegezem pillantásomat.

- Hogy ment a tanácskozás? Van már új haditerv? – részben csak húzni szeretném az időt, részben érdekel, hogy megfogadott-e bármit a tanácsaimból. Ha nem ostoba, akkor a követei már úton vannak a megfelelő szövetségesekhez.

- Igen – feleli szűkszavúan.

- És? – a kíváncsiság végre meggyőz, hogy ránézzek. Nem tetszik az a mosoly, amivel rám néz. Sem az, amelyikkel jelzi, hogy az ágy rossz részén vagyok.

Nagyon nyelve, fogaimat összeszorítva mászom fel hozzá, és foglalom el helyemet mellette. Ügyelek, hogy még véletlenül se érjek hozzá testéhez. Így is érzem a belőle áradó erőt. Természetesen ő egészen másképp gondolja, hogy hol van a helyem. Nevetésétől viszketni kezdek, minden idegsejtem üvölt, hogy meneküljek, de mozdulatlan maradok. Hagyom, hogy kioldja köntösömet, és lassan, élveteg vigyorral simítsa végig egész testemet. Combomba markolva morran föl, miközben ajkaimra hajol. Csókja domináns és követelődző. Pont olyan, amilyen ő.

- Hogy van a szép kis kezed? – kérdi mikor egy kis időre elválik ajkaimtól.

- Már jobban, a mágus szerint megmarad a nyoma – már két helyen viselhetem magamon a pecsétünket. Csodálatos. Ő viszont úgy tűnik elégedett ezzel az eredménnyel. Tényleg szereti nézni a szenvedésemet.

- Ma este úgyis csak a szádat kell használnod, Myrren. Láss hozzá… - lábait nagyobb terpeszbe mozdítja, hogy tökéletes rálátásom legyen izmos hasához simuló merev farkára.

„Meg kell tenned. Ez egy Lovas kötelessége.”

Sajnálom Momo.

- Nem akarom! – fejemet rázva húzódom távolabb tőle az ágyon. Nem látja, hogy képtelen vagyok rá? Hogy a testem egyszerűen feladja, ha tovább feszítjük?

- Igazán? – jeges pánik folyik végig gerincemen mosolyától. A mosolytól, ami semmi jót nem ígér. – Hát jó, akkor nem kell csinálnod semmit, majd én kiszolgálom magam – mielőtt felfoghatnám szavait, már az ágyhoz préseli testemet. A félelem annyira lebénít, hogy ellenkezni sem tudok. Arcom a párnához nyomódik, de nem csak ettől érzem, hogy megfulladok.

Hűvös lé folyik fenekem partjai közé. Émelyítően édes illat kúszik arcomba. Ne. Ezt nem teheti. Nem.

- V-várj! Mit akarsz csin… - szavaim egy fájdalmas nyögésbe fulladnak. Testemen feszítő fájdalom tud végig. Ujja könyörtelenül furakszik szűk testembe. Nem. Nem engedhetem. Ellenkezni kezdenék, de könnyedén szorítja le kezeimet. Nincs esélyem ellene.

„… könyörögj neki, hogy várjon. Imádja, ha könyörögnek neki.”

Nem.

- Myr… - nedves nyelve érzékeny hátamat kóstolgatja. Mély hangon morogja fülembe szavait. – Te akartad. Valld be, alig vártad már ezt a pillanatot… - könnyek szöknek a szemembe. Elmémet elborítja a kétségbeesés. Nem. Nem akarom.

- Nem! Én ahh nem… Hagyd abba, ez fáj! – ujja tovább furakszik testemben. Izmaim vadul tiltakoznak ellene. Minden kis mozdulattal mintha ketté akarna szakítani.

- Finom puha vagy és forró. Ma éjjel megismered milyen gyönyört tud nyújtani egy sárkány szerető – felzokogom mikor tövig tolja bennem egyetlen ujját. Hiába az olaj, hiába állandó morgása fülem mellett, elviselhetetlen a fájdalom. Az élvezetnek, amit ígért, nyomát sem érzem. Képtelen lennék valaha is élvezni ezt.

„…könyörögj neki…”

Nem.

Testem görcsösen megrándul, ahogy megmozdítja bennem ujját. Ajkai tarkómat csókolgatják, másik kezével még mindig csuklóimat szorítja le.

- Inkább a számat – lehelem a szégyentől és a fájdalomtól reszketve, majd ismét felsikoltok, ahogy félig kihúzott ujját újra tövig nyomja bennem.

- Már döntöttél, kis lovasom – fogait finoman belemélyeszti nyakam tövébe, de a bőrt nem szakítja át. Az illata, és ereje fullasztóan tömény körülöttünk. A testét borító szikrák szinte égetik a bőrömet. – A döntéseknek, pedig következménye van, ezt meg kell tanulnod – belezokogok a párnába, ahogy még egy ujját belém csúsztatja. Éppen csak a hegyét, de már ez is túl sok. Túl fájdalmas. Túl megalázó.

„Imádja, ha könyörögnek neki.”

Nem.

- Annyira gyönyörű vagy – felszisszenek mikor beleharap fülcimpámba. Halk nevetése olyan, mint sót szórnának a sebeimbe. Fájdalmasan mar. – És mindened az enyém – bentebb tolja második ujját is. Fájdalmas sikolyomat a hófehér selyempárna tompítja. Már nedves könnyeimtől.

Hajamba markolva rántja fel fejemet, hogy ajkaimba marhasson. Csókja vad és heves. Bizonyítani akarja, hogy az övé vagyok. Az esküm hozzá köt. Az ő Lovasa vagyok.

„Könyörögj!”

Meg kell tennem.

Ajkaim esetlenül mozdulnak, hogy viszonozzák csókját. Nyelve a számba tör, és elvesz mindent, amire vágyik. Apró nyálcsík csordul ki szám sarkából, összekeveredve a szégyen és fájdalom könnyeivel. Próbálom ellazítani testemet, és elfogadni a sorsomat. Nem tehetek mást. Erősebb és hatalmasabb nálam. Sosem lesz esélyem ellene.

- Nocsak… - mormogja elégedetten ajkaimba. – Látom meggondoltad magad – Vigyorogva nyalja le könnyeimet. Reszelős sóhajjal engedem el büszkeségem utolsó darabjait is.

- Könyörgök hercegem… ne folytasd… – megdermed egy pillanatra. Egész teste mozdulatlanná válik fölöttem. Hallom légvételeit, de nem érzem őket felforrósodott bőrömön.

- Mi az, amit ne folytassak, Myr? – apró mozdulatot tesz teljesen bent lévő ujjával. Fájdalmas nyöszörgéssel rándulok össze. – Hallani akarom! – követelőzve harap bele ajkamba olyan erővel, hogy kicsordul néhány vércsepp. Olyan élvezettel nyalja le őket, mintha a legfinomabb nektár lenne. Érzem, ahogy teste megborzong felettem.

- Az ujjaiddal… ahhh… Ne folytasd velük… Könyörgöm… - hevesen megcsókol, míg ki nem fogyunk a levegőből. Újabb könnyek folynak végig arcomon a feszítő fájdalomtól. Míg végre vége nem szakad.

Megkönnyebbülten nyögök bele csókunkba, és hagyom, hogy a hátamra fordítson. Egész testem remeg az érintése alatt. Ujjai gyakorlott szerető módjára fedezik fel testemet. Könnyedén talál rá az érzékeny pontokra, amikkel halk nyöszörgést és apró rándulásokat tud kiváltani belőlem. Én pedig nem ellenkezem. Mert ha ellenkezem, visszatér a fájdalom. Felemelem szabaddá váló karjaimat, és a nyaka köré fonom. Egészséges kezemmel beletúrok éjfekete tincseibe, mire élvezettel belemorran csókunkba.

Undorodom magamtól. Mert a testem elkezdi élvezni.

Csípőjét leereszti, ágyékát az enyémhez nyomja. Merevedése az én félig merev péniszemhez simul. Lassan kezd mozogni, de a türelme véges. Hamarosan elválik ajkaimtól, és feltérdel. Jégkék szemeiben pusztító vihar tombol. Bőréről szikrák pattognak minden irányba. Olyan vággyal néz rám, ami felperzseli testemet.

- Szeretnéd, hogy berakjam a forró kis seggedbe? – kérdi hatalmas merevedésére markolva. Élveteg vigyora biztosít róla, hogy megtenné. Gondolkodás nélkül darabokra törne.

- Könyörgöm ne! – elfúló hangon pislogok fel rá. Az egész testemet mintha sárkányok lángja emésztené. Az arcom ég, a bőröm annyira érzékeny, hogy egy fuvallattól is megreszketek.

- Szerencséd, hogy ennyire rohadtul gyönyörű vagy – morogja, miközben megragadja bokáimat, és a mellkasának támasztja őket. Eláraszt a szégyen ettől a pozíciótól, de nem ellenkezem. – Szorítsd össze a combjaid – szűri fogai között, majd már közéjük is csúsztatja beolajozott merevedését. Zihálva feszítem fejemet a párnának, mikor mozogni kezd. Forró farkának lüktetését érzem a bőrömön. Ágyéka ütemesen csattan neki combomnak. Morranásai betöltik a szobát. Ózon illata tölti meg az orromat.

Undor szorítja össze a torkomat.

Megragadja egészséges kezemet, és saját péniszemre vezeti. Dermedtem bámulok fel rá, mire hangosan felmorran, jelezve, hogy mire vár. Az istenek segítsenek. Remegve fonom ujjaimat merevedésemre, és kezdem mozgatni kezem abban az ütemben, amiben ő mozog. Reszketeg sóhajok szöknek ki ajkaim közül, tekintetemet fogva tartja a tomboló vihar. Kiürítem a fejemet. Kiűzöm belőle az összes gondolatot. Minden szégyent és önutálatot. Minden undort és megvetést. Minden dühöt. Próbálok csak a testemre figyelni. Próbálom rávenni, hogy élvezze a helyzetet. Próbálom megtéveszteni, hogy a felettem térdelő izmos férfi csak egy egyszerű ember. Egy hihetetlenül csábító ember.

A gyönyör egy váratlan pillanatban csap át fejem felett. Hangos nyögéssel feszítem hátra fejemet, és azonnal érzem rám borulni Zarg testét. Fogai feltépik a vékony bőrt nyakamon, és nagy kortyokban nyeli véremet, miközben testem újra és újra összerándul az orgazmustól. Mély nyögésébe beleremeg gerincem. Ragacsos nedve hasamra csordul, izmai megfeszülnek körülöttem.

Nem tudom meddig maradunk ebbe a helyzetbe fagyva. Ő felettem támaszkodik, arcát a nyakamba furva, én alatta reszketek. A sebemet már begyógyította, de teljesen erőtlennek érzem magam. És elárultnak. A saját testem árult el. A könnyek megállíthatatlanul folynak végig arcomon. Siratom a fiút, aki azt hitte, önmaga tud maradni ezen az átkozott helyen. Siratom a fiút, aki már sosem fog teljesen visszatérni.

- Ha tudom, hogy ennyire kibaszott finom a véred az orgazmus alatt, már hamarabb megkóstolom – mély mormogással csókol nyakamba, mielőtt feljebb emelkedne rólam. – Látod, Myr, ha engedelmes vagy, minden könnyebb – lusta vigyorral túr hajamba. Állom tekintetét, de minden érzelmed mélyre ások magamban, ahol ő sem érheti el. Egy ideig vár válaszomra, de nem kapja meg. Végül elégedetlen morranással gördül le rólam. – Elmehetsz – morranja, én pedig remegő tagokkal, leeresztett vállakkal teljesítem utasítását.

Tartom magam. Egészen a szobámig tartom magam. Ott viszont zokogva roskadok Momo karjai közé.

Nem tudom hogyan tovább.

oOoOo

Csendes magányomban lapozok egyet a körülöttem heverő régi könyvek egyikében. Homlokráncolva próbálom értelmezni a régi bekezdést, ami a közös nyelv olyan dialektusában íródott, amit csak az északi hegyek nomád népei használnak. Ritkán találkoztam vele a könyvtárunkban, ezért nem is értek mindent.

És ez rettenetesen bosszant.

Türelmetlen sóhajjal masszírozom meg orrnyergemet egészséges kezemmel. A gyógyító mágusok megtettek mindent, amit tudtak, de reggelre sem javult igazán a helyzet. Csak akkor történt változás, mikor a hajamba tűztem a tündérektől kapott virágot. Bármilyen mágiával is itatták át, működik. A fájdalom enyhült, és már az ujjaimat is képes vagyok behajlítani. Az élő példája annak, hogy mennyi erő rejlik az egyszerű hálában.

Párszor megmozgatom bekötött kezemet, majd fájdalmas fintorral hajolok vissza a könyv fölé. Azt hiszem ráakadtam egy újabb helyre, ahol a sötét mágusok rothasztó ereje beférkőzött a birodalmunkba. A legtöbb, amit ki tudtam venni eddig a szövegből, egy ködös utalás valamilyen sötét masszára, ami ellepett egy termékeny völgyet a hó birodalmában. De hogy hol lehet ez a völgy, vagy hogy a sötét massza valóban az-e, amit keresek, nem mondjuk egy vulkánkitörés nyomai… nem tudom.

Sóhajtva húzok magam elé egy szótárat, hogy ismét leellenőrizzem magam, fél szemmel rásandítva a hatalmas, kiterített térképre, amin már három fekete jelölés várja Zarg tisztítótüzét. Sajnos nem jön az ihlet, és nem tudom behúzni a negyediket, pedig sokszor segít, ha csak elmém peremével figyelek valamire. Nem tudom hol lehet az a völgy.

- Momo, mondtam, hogy egyedül akarok lenni – fel sem pillantok a szótárból, mikor nyílik az ajtó. Hálás vagyok a segítségéért, nélküle pokoli lett volna az éjszakám, de szükségem van egy kis magányra. Az ő szíve úgyis a sérült Davidoffhoz húz. Most, hogy Azúr elhagyta a palotát, észrevétlenül tölthet vele egy kevés időt. Először meglepte, hogy észrevettem, de aztán boldog lett a lehetőségtől. Elfelejti, hogy én nem sárkány vagyok. Nekem fontosak mások érzelmei.

- Én pedig mondtam neki, hogy ne hagyjon téged egyedül – az istenekre.

Ajkamba harapva kapom riadt tekintetemet a felém lépkedő komor sárkányra. Most is csak egy laza nadrágot és egy könnyű bőrcsizmát visel, mellkasán minden lépéssel hullámzik sárkány alakjának ragyogó mása. Lenyűgöző. Szeretném azt mondani, hogy nincs rám hatással, de áruló testem emlékezik a tegnap estére.

Már nem csak a sárkányokat vetem meg, hanem saját magamat is.

Elfogadtam, hogy ami tegnap este történt, az egy szükséges dolog volt. Borzasztó, undorító, de szükséges. Bele kell törődnöm, hogy nem kerülhetem el a Zarggal töltött éjszakákat, és ha ellenkezem csak rosszabb lesz. Még nem tudtam teljesen elfogadni, de tudom, hogy bele kell törődnöm. Ez a legtöbb, amit egy zavaros éjszaka alatt képes voltam kihozni megtépázott gondolatiamból. A szégyent sosem fogom lemosni magamról, és a régi Myrrent sem fogom visszakapni, de talán erősebbé formálhatom magam azzal, amit velem tett. Talán. Meg kell próbálnom. Egy jó stratéga tudja hogyan idomuljon az ellenséghez.

- Kérlek ne büntesd meg őt, hercegem – meghajtom fejemet felé, de a szőnyegről nem állok föl. – Az én kérésemre távozott, így jobban tudok koncentrálni – a szétpakolt könyvekre, tekercsekre, és a hatalmas térképre mutatok. – De amíg távol van, az erkélyen is őrök állnak, hogy nagyobb biztonságban legyek – természetesen ehhez is ő ragaszkodott, nem én. Ha rajtam múlna, mindenkit elküldenék.

- Hn… - csak egy halk morranással nyugtázza a dolgot. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent Momo szempontjából, de nagyon remélem, hogy nem kerül bajba miattam. Zarg megáll a térkép mellett, kék szemeivel végig pásztázva, elidőzve a megjelölt helyeken. – Ha jól sejtem, ez nem a tanulmányaidhoz kell – hangjából nem tudok kiolvasni mást, csak egy kis feszültséget. Hát persze, neki nem számít más, csak az erőm.

- Nem, ez saját kutatás – elkezdem összepakolni a könyveket és tekercseket magam körül. Azt hiszem a mai napra véget ért a nyugalmam. Zarg sosem keres fel engem ok nélkül. – A tanulmányaimmal elakadtam – elégedetlen morranással ereszkedik le az egyik hatalmas, bársonnyal borított karosszékbe. Bőrén vad villámok cikáznak, tekintete megtelik éledező haraggal.

- Miért? – akaratlanul is kicsúszik egy halk, gúnyos kis horkantás számon, miközben összetekerek egy régi tekercset.

- Gondolom Titusz elmagyarázta neked a tündérmágia alapjait – felpillantok rá, majd folytatom a pakolást. Karomon felállnak a vékony pihék mágiája erejétől. Az egész szoba levegőjét átitatja a belőre áradó feszültség. – Erőteljes érzelmekre lenne szükségem, hogy előcsaljam és megismerjem a képességeimet. Pozitív érzelmekre – emelem ki a leglényegesebb pontot. Sajnos az iránta érzett gyűlölet és megvetés most nincs a hasznomra. – Sajnos itt elég nehéz kiváltani ezeket – próbálok úgy fogalmazni, hogy ne legyen sértően tiszteletlen, de egy kis gúny így is marad hangomban. Még a végén vitatába szállna velem. Végül is valóban lehetnék hálás, hogy nem erőszakol meg minden éjszaka.

- Mi tesz téged boldoggá, Myrren? – meglepő módon az ő hangjában nincs nyoma gúnynak, de még túlzott neheztelésnek sem. Felpillantok rá, félrebillentett fejjel fürkészve arcát. Nincsenek tévképzeteim, csak saját maga miatt teszi fel ezeket a kérdéseket. Neki az a célja, hogy az erőm minden részét kiaknázza, nem az, hogy boldoggá tegyen. Egy szerencsés véletlen csupán, hogy a kettő közel egy és ugyanaz. – Arany? Hatalom? Erő? – keserű fintorral húzom fel orromat. Annyira sárkányhoz illőek a szavai.

- Szerinted csak ez tehet boldoggá egy embert? – tartom jégkék szemei pillantását. Valamiért sosem tudok igazán rettegni tőle. Időnként félek a haragjától, vagy megrémiszt, hogy árthat a szeretteimnek, de ha csak ketten vagyunk, nincs nyoma a mély rettegésnek.

- Sosem érdekelt mi jár a gyenge halandók fejében – morran fel enyhe undorral. Visszatért az arrogáns sárkány herceg. Ezt az oldalát már ismerem. – De a Sacrifice Lovasok mindig ezekre vágytak.

- Mert a legtöbb Lovas rá van kényszerítve, hogy ezeket kérje tőletek – homlokráncolva néz le rám. Persze, hogy nem érti. Egy sárkány herceg nem foglalkozik a birodalommal, amit nyomorba dönt a háborúja közben. Nekik még hasznos is, hogy többen kényszerülnek a Lovasok iskolájába. – Valóban vannak, akik hatalomvágyból és saját akaratukból akarnak Lovassá válni, de a legtöbbektől ez valóban egy áldozat – mutatok rá a valóságra, ami eddig elkerülte őt itt a felhők közt húzódó palotájában. – Az otthonukat felemésztik a lángok, a földjeik terméketlenné válnak, a családjaik éheznek – torkom összeszorul, szemeimet le kell hunynom egy pillanatra, hogy legyűrjem a mellkasomban gyűlő fájdalmat. – Az egyetlen megoldás, hogy Lovasként próbálják segíteni a szeretteiket. De nem a közvetlen boldogságuk miatt kérnek aranyat tőletek, hanem hogy esélyt adjanak azoknak, akik szeretnek – nem tudom mi az, amit megért ebből. Fogalmam sincs egy sárkány mennyire képes belehelyezkedni egy ember fejébe. Nekik a mi problémáink érdektelen apróságnak tűnhetnek. A kipusztulásunk is csupán azért érdekelné őket, mert se rabszolgáik, se Lovasaik nem lennének többé.

- Te mégsem aranyat vagy mágikus erőt kértél tőlem – finoman megcsóválom fejemet. – Ha nem azért váltál lovassá, hogy a családodnak jobb élete legyen, akkor miért? – kissé előre hajol székében, könyökeivel comjain támaszkodva meg. Izmai még ettől az apró mozdulattól is megfeszülnek.

-  A miértek csak rám tartoznak – idézem szavaimat arról a napról, amikor találkoztunk. Még nem állok rá készen, hogy felfedjem előtte a célomat, túlságosan félek, hogy megpróbálná szabotálni. A pecsét köti ugyan, de megtanultam a leckét: nem szabad alábecsülnöm Zargot.

Dühös morranással csap ki felém egy villám karjáról, de éppen csak megérinti arcom, mielőtt visszahúzódna hozzá. Én kíváncsian figyelem mágiája megnyilvánulását, ő pedig talán most először igazán meglepettnek tűnik. Nem próbálok rájönni a miértjére, a sárkányok nem a titkaik felfedéséről híresek.

- Arra azonban válaszolhatok, hogy mi tesz boldoggá – kissé fájdalmas fintorral, lassan kelek föl a szőnyegről, karomba fogva néhány vastag kötetet. – A legegyszerűbb válasz, hogy mások boldogsága – ajkaimon halvány mosollyal sétálok a könyvesszekrényemhez, és kezdek visszapakolni a polcokra.

- Milyen giccses – szemforgatva indulok vissza egy másik adagért. Nem is tudom mit vártam tőle. Szerintem ő képtelen bármilyen pozitív érzelemre.

- Boldoggá tesz, ha a világ él és lélegzik körülöttem – folytatom anélkül, hogy reagálnék szavaira. – Szeretem a természet apró szépségeit, amit mások talán észre sem vesznek. Boldoggá tesz, ha a szeretteimmel lehetek. Ha az emberek gondtalanul nevetnek körülöttem – elmélyülő mosollyal hagyom, hogy az emlékek keresztüláramoljanak rajtam. A testvéreim mosolya. Anya kacagása, miközben apával táncol. Egy mosólány végtelen hálája, mikor felsegítem a lovamra. – Boldoggá tesz, ha senkinek sem kell félelemben, és sötétségben élnie – gyengéd mosollyal érintem meg a polcon pihenő növény levelét. Az apró bimbó megmozdul, és lassan nyújtóztatja ki mélylila szirmait.

Milyen gyönyörű.

- Myrren – a mély morranás közelről kúszik fülembe.

Túl közelről.

Riadtan fordulok meg, de hátam azonnal a könyvesszekrénynek csapódik. Belenyögök a heves csókba, amivel az ajkaimra tapad. Ereje vaskos pörölyként sújt le rám, teste a polcoknak préseli az enyémet. Egyik kezével hajamba markol, másikkal felgyűri hasamon a laza inget. Nyöszörögve markolok vállába szabad kezemmel, próbálva ellökni magamtól, de meg sem tudom mozdítani őt. Valami nem jó. Valami nagyon nem jó.

- Zarg… - zihálom levegő után kapva, mikor végre elszakad számtól. Csak egy pillanatig látom riasztóan mélykék tekintetét, mielőtt a nyakamra vetné magát. Mintha nem is ő lenne. – Kérlek ne! – nyögöm mikor fogait belém mélyeszti. – Kérlek Zarg… ez túl sok… - zihálom hajába tépve. Felkiáltok ahogy durván megragadja csuklómat, és az ágy felé lök. Elvesztem egyensúlyomat, és a földön kötök ki, hátam az ágykeretnek csapódik. Kifut tüdőmből a levegő, szemeim könnybe lábadnak.

Két lépéssel ér hozzám, majd hajamba markolva ránt fel a földről. És lök a takaróra. Hátamba ismét belenyilall a fájdalom, lassan nincs olyan része testemnek, ami ne lüktetne kínzón.

- Zarg… kérlek… - könnyes szemekkel kúszom hátrébb, de hosszú ujjai bokámra kulcsolódnak. – Állj le, ez nem te vagy! – sikerül hasba rúgnom szabad lábammal, amitől egy pillanatra megtorpan. – Térj magadhoz! – kiáltok rá rémülten. Néhány pillanatig még mindig túlságosan kék szemeivel néz rám, mielőtt visszatérne tekintetébe a szikrák eleven ragyogása.

Ez már ő.

Zihálva ejtem fejemet a takaróra, és lehunyt szemekkel próbálok úrrá lenni a pánikomon. Máskor elfogadtam volna, hogy azért jött a szobámba, hogy a magáévá tegyen, de a tekintete most egészen más volt. Idegen. Mintha nem önmaga lett volna. Mintha… bűbájt szórtak volna rá.

Mint a vacsorán a többi sárkányra.

- Sajnálom – suttogom erőtlenül, amint megértem, hogy mi történt. A legutóbb nem volt rá hatással a véletlen előcsalt mágiám, de most valamiért elérte őt. A hatása pedig sokkal erősebb volt, mint korábban. – Azt hiszem ez én voltam – arcomat tenyereimbe temetve próbálom összeszedni magam. Nem volt szándékos. Nem tudom irányítani. Egyszerűen csak… megtörtént.

- Nem sérültél meg? – hangja alapján még ő sincs teljesen rendben. Rekedt és feszült. Megértem. Valószínűleg nem tett jót az önimádatának, hogy egy kis tündér mágia ekkora hatással volt rá. De legalább nem kezd hibáztatni engem. Talán ő is képes valami fejlődésre.

Óvatosan végig tapogatom magam, néhány helyen fájdalmasan megrándul arcom, de egyik sem annyira komoly. Hamar rendbe fogok jönni, ha viselhetem a tündérektől kapott virágot. A bőröm már most sápadtaranyan izzik, mint legutóbb is. Vajon kimerül valaha a benne lakozó erő?

- Csak néhány zúzódás – felelem csendesen, eligazgatva magamon az inget, amiről Zarg sikeresen letépett néhány gombot. Kerülöm, hogy rá kelljen néznem, de így sem tudom teljesen kizárni a nadrágján éktelenkedő sátrat.

Már várom, hogy követelje, ami kijár neki, de sikerül meglepnie. Ellép az ágy mellől, és az erkély felé indul.

- Öltözz melegen, repülni fogunk – meglepetten pislogok hatalmas alakjára.

- Még nem gyógyultam fel teljesen – az elmúlt napokban túl sok minden történt. Ha hamarosan vissza akar térni a csatatérre, pihennem kellene. Talán ez a büntetés, amiért nem tudtam kontrollálni a mágiámat?

- Pontosan ezért – hátrapillant rám válla felett. Tekintetétől bukfencet vet a gyomrom. – Szánalmasan gyenge az állóképességed – tudja, hogyan öntsön lelket egy kimerült Lovasba.

- Ahogy akarod, hercegem – fejlődök. Már csak akkor fintorodom el, mikor ismét hátat fordít nekem.

Ez egy csodálatos repülés lesz.

- Mennyire vagyunk közel?

Válasz nélkül hagyom, a tejfehér ködön keresztül is látom a vártornyokat. Lejjebb szállok, de a látásviszonyok nem lettek jobbak.

- Zarg herceg – köhög fuldokolva. – A lovasok nem fogják sokáig bírni. A köd nem enged minket lélegezni.

- Azúr elkezdte havazássá formálni, tarts ki!

- Bukj le! – kiáltja, és reflexből megteszem, mert már bőven bebizonyította nekem, hogy megbízható ilyenkor. 

A vijjogó hangot ezer közül is felismerem. Hárpiák. Emberfejű, holló testű nagy ragadozók. 

- Kapaszkodj! - kitérő manőverekkel próbálomlerázni őket, de túl gyorsak, és a lovasomat is támadják, közben engem is megkarmolnak. Dühösen felordítok a fájdalomtól. Sikerül valahogy lerázni a hárpiát.

- Adj vért! 

- Nem használhatod a Tisztítótüzet! Lehetetlen megmondani, hogy ki szövetséges és ki ellenség! Kérlek go…

- A véredet, lovas! - mordulok rá, és megkapom végre.

Lebukok, és az engem követő ellenséget felmérem, majd egyenesen felfelé lövöm a tisztítótűz sugarat. 

- Kharad Vyr -mondja Myrren. – Vonulj vissza Kaharad Vyrbe…

Érzem a mentális kapcsolatban, hogy alig van eszméleténél. 

- Maradj ébren! Maradj a hátamon! - parancsolom neki. Kiábrándítóan alacsony az állóképessége, ezzel kezdenem kell majd valamit. 

Sárkányszóval szét üvöltöm az új parancsot, mert bár Myrren bosszantóan tudálékos, de ezúttal használható ötletet adott. 

Csak ezért hagyom életben, és megmentem attól, hogy halálra fagyjon vagy elvérezzen. 

Emberi alakban megragadom a nyakát, és szívem szerint kitörném törékeny kis gerincét. 

- Soha többé ne vond kétségbe a szavam! – sziszegem dühösen az arcába. – A te dolgod, hogy kövesd a parancsokat. Ne feledd hol a helyed, lovas - morgom a szájába, és puha ajkába marok hegyes fogammal. Lenyalom az egy csepp vérét és a földre lököm. Összegörnyedve fuldoklik, nyeli a levegőt, majd hányni kezd. 

Elfordulok tőle, és az érkező sárkány harcosaim felé fordulok. Azúr átalakul és gyengéden a karjaiban hozza magával Davidoff lovasát. Aggódva néz le rá, vérző karján elállítja a vérzést, és felmelegíti a testét, ahogy én is tettem Myrrennel. 

A hadvezérekkel összegyűlünk.

– Most mihez kezdünk? - morogja bosszúsan Azúr. - A terv nem vált be, nagyon masszív a köd. 

Bosszúsan ráncolom a homlokom. 

– Vakon harcolni ilyen erős ellenféllel szemben nincs esély, még az én viharfelhőim is hatástalanok,villámot sem tudok megidézni a mágikus ködben - mondom halkan. –Valakinek valami hasznos ötlete van? 

– Én csak azt nem értem, hogy a felderítésen miért volt ennél átláthatóbb a köd, és most  miért nem? 

Azúr sóhajt.

– Számítottak ránk? 

Bosszúsan fújtatok. Kellet volna tartalék terv, de annyira vakon hittem a szerencsémben… 

– A lovasom nagyon legyengült, a továbbiakban nem veszek részt - jelenti ki Azúr. Dühöm tovább nő bennem. 

– Akkor menekülj! Én kitalálok valamit - sziszegem. Visszasziszeg rám. 

– Ölesd meg magad nyugodtan, de rám ne számíts! - A többiek felé fordulok. 

– Körülrepülöm a kastélyt és kitalálok valamit! 

Myrren a saját meleg sapkáját húzza Davidoff fejére, amikor mögé lépek. 

– Myrren! Készülj, hamarosan indulunk.

- Sokaknak nehéz lesz a hazaút.Talán jobb lenne…

- Nem hazamegyünk.

- Akkor hová? 

- Vissza a csatatérre.

- Nem – suttogja dühösen, szemei a haragtól besárgulnak. Résnyire szűkül a szemem.

- Mit mondtál? - sziszegem. Davidoff felnyúl a kezéhez hogy figyelmeztesse, de lerázza.

- Azt mondtam nem! Nem mehetünk vissza harcolni! A lovasok kimerültek, az is csoda, ha fent tudnak maradni a sárkányaikon, nem, hogy még erőt adjanak nekik egy csatában! – kiabálja. 

– Felülírod a döntésemet? 

– Igen, mert egy ostoba döntés, ami semmi másra nem jó, csak hogy a sérült egódat kenegesd vele! Zarg hercegem.

Gyengéden megütöm az arcát, hanyatt esik és elájul. Utána lépnék, de Azúr a vállamra teszi a kezét, a másik vállamra pedig Guvon, a hadvezérem. 

– Két dolog - mondja Azúr hűvösen. - Először is igaza van, vissza kell vonulnunk és új haditervet kell kovácsolnunk. Másodszor: ne öld meg a lovasodat, barátom! Inkább neveld meg egy kicsit, hogy megtanulja hol a helye. 

Lerázom a kezüket és a magához térő Myrrent hátára fordítom és mellkasára lépve hajolok le hozzá. 

- Hogy merészelsz így beszélni velem? - sistergek a haragtól. 

- Tudták, hogy jövünk – hörgi és vért köp a hóba. – A mi támadásunk a meglepetésre épült, de így már nincs esélyünk. Fogadd el, hogy vesztettünk, hercegem. Egy háború megnyeréséhez nem kell minden csatát megnyerni.

Leveszem róla a lábamat, és hajánál fogva húzom magam után a hóban. Csuklómba kapaszkodik hogy ne veszítse el szép selymes fürtjeit. 

– Szedjétek össze a lovasokat, lássátok el a sérülteket! Visszavonulunk! - zeng a parancsom. 

Átalakulok, és rámorgok a földön fetrengő Myrrenre. - Mássz fel a hátamra, ha élni akarsz! 

Remegve, négykézláb kúszik fel a nyakamhoz, amikor végre elhelyezkedik, csillapodik a haragom. Azúr mellém sétál, Davidoff is rossz bőrben van, aggódva néz Myrren felé. 

– Zarg Herceg - mondja mély lágy hangján. - Ha gondolod, szívesen segítek Myrrennek a lovas kötelességeinek elsajátításban. Megtanítom a szabályokra, mert ha így folytatja tovább, nem válik hasznodra.  

Fújtatok egyet, és a magasba lendülök. 

Amikor a palotámba érünk, Momo siet elénk, elkapja a lezuhanó Myrrent. 

– Mi történt hercegem? - kérdezi aggódva. 

– Hívd a gyógyítókat, ha jobban van azonnal értesíts! 

– Igen hercegem!

A klán vezetőkkel a Tanácsterembe megyünk, és hajnalig vitatkozunk. Új stratégiára van szükség. 

– Levegő mágiára van szükség! Olyan sárkányra, aki el tudja fújni a ködöt!

– Ez mágikus köd te észlény!

– Akkor ki kell csalogatni őket onnan! 

Reggelig folytatódik, én mogorván hallgatom a tanácskozást. Nekem sincs ötletem.

– Mindenki menjen pihenni, holnap délután itt folytatjuk a tanácskozást! Törjétek a fejeteket! Három nap múlva újra indulunk ellenük, legyen tartalék terv is! 

Kiviharzok, és lábaim a lovasom lakosztálya felé visznek. 

Odabent Myrren az ágyán ül, Momo eteti valamivel. Amikor meglátnak, Momo feláll és meghajol, fejemmel intek és kisiet. Amikor Myrren ültében meghajol és udvariasan köszön, elhúzom a számat. A pecsét az ágyékán reagál, és ő felnyög a fájdalomtól, összegörnyed a takaró alatt.

– Sajnos túl kegyes voltam veled, elfelejtetted mi is a TE kötelességed. Megszegted a szerződést, Myrren. Sharrah - a szótól újra felkiált. – így mondják az ősi nyelven. 

– Mit csináltam rosszul? Csak őszinte voltam! – szűri a fogai között, könnyei is kicsordulnak.

– Nem adtál vért, amikor parancsoltam! 

Újra beléhasít a fájdalom, a pecsét engem is éget halványan, ahogy felizzik, de a rúnamágia tudja ki hibázott.

– Neked nem kell tudnod mire használom, nem kell gondolkoznod! Ha nem érted, nem látod át amit tervezek, és késlekedsz, vitatkozol, húzod az időt, az akár az én életembe is kerülhet!

Felsikolt amikor újra felizzik a pecsétje. Megvárom amíg elcsitul a fájdalma, és leülök mellé az ágyra.

– Ezentúl ha azt mondom adj vért, te azonnal megteszed. Megértetted, Myrren? 

– Igen hercegem, megértettem - nyögi. 

– Hogy is mondtad amikor felajánlkoztál nekem az akadémia udvarán? Hmm… Megismételnéd? 

– Az erőm…

– No-no, szó szerint! 

Homlokát ráncolva néz rám, verejték folyik az arcán, a fájdalom kikészítette. 

– Hadd segítsek - mondom halkan, és kezem felemelem, tenyerem felett egy buborékban megjelenik az arca. – Ez egy emlékgömb. Figyelj!

– Felajánlom, hogy lovasodként szolgállak! Az erőm a te erődet táplálja. Minden lélegzetvételem a tiéd, ha teljesíted a szövetségünk rád eső részét!

– Nos, Myrren… A parancsomra nemet mondani szerinted szolgálat? 

– Igen, ha a te érdeked szolgálja hercegem! Igazam volt, ezt te is tudod! 

– És szerinted a te dolgod ezt a döntést meghozni? Tiszteletlen módon, gúnyosan kioktatni a jövendőbeli sárkánykirályt? - nem mosolygok, komolyan nézek rá. – A hadserege szeme láttára? 

Összegörnyed, amikor a pecsét újra büntetni kezdi. Fájdalmasan nyöszörög. Szemében harag csillog, és én sóhajtva felállok az ágyról. A fésülködőasztalhoz lépek, az üvegbúra alatt csillogó virágon megakad tekintetem. 

– Állítsd le kérlek!

– Nem én irányítom, a pecsét maga büntet téged, Myrren. Meggyengítetted, és minél több hibát vétesz, annál gyötrőbb lesz a fájdalom. Magadnak köszönheted. 

– Nem bánok semmit! Ha nem teszem amit teszek, már halottak lennénk! Te is! 

– Milyen kis öntelt vagy hogy azt hiszed miattad vonultunk vissza - mosolygok rá. – Fogadjunk azt hiszed magasabb rendű vagy, lenézel magad körül mindenkit. Davidoff is ilyen volt, Azúrnak sok időbe került amíg jobb belátásra bírta, de én szeretem a gyors és fájdalommentes megoldásokat. 

– Megint Momot akarod bántani? 

Elmosolyodom, és karba tett kézzel a falnak támaszkodom. 

– Nem. Jól figyelj most rám, Myrren. Ha megtöröd a pecsétet, tehát megszeged ismét az adott szavad, és emiatt felbomlik a mi kis szövetségünk, vagy ha öngyilkos leszel, akkor kitárom a szárnyaimat, elrepülök a szülőföldedre a Nytherael birtokra, és az ott élőkkel együtt hamuvá égetek mindent. A családod, a házad, az otthonod, az istállód a kerted, a környéket, az erdőt, a falvakat és parasztokat, a kikötőt, a hajókat… A kedves kis tavi tündérekkel együtt. Felfogtad amit mondtam Myrren Nytherael? Kegyetlen bosszút fogok állni, ha csalódást okozol.

– Felfogtam.

– Jó. És most én is megszegem a szerződést, lásd milyen igazságos vagyok. A szerződésünkben az áll, hogy minden csata után elviszlek egy általad kijelölt helyre, hogy használhasd a tisztítótüzet. Akkor is, ha sikertelen a csata, akkor is ha győztes. Hát ma nem viszlek sehova, mert aki szószegő, az nem érdemli meg, hogy jutalmazzák. Egyetértesz? 

Szótlanul néz rám, amikor leülök mellé elhúzódik de megragadom a kezét és a szívem fölé szorítom a tenyerét. Felizzik a rúna, éget és fájdalmas, ő is érzi, felkiált a fájdalomtól. Nekem meg sem kottyan. Égett hús szaga terjeng, ahogy beleég a tenyerébe a pecsét mintája. 

Letörlöm arcáról a könnyeket.

– Ez nekem is fájt, Myrren… Ne tartsd vissza, sírj nyugodtan. 

Összeszorított fogakkal néz rám.

– Aki tűzzel játszik, megégeti magát Myrren. Ne becsülj alá engem. Ha ismét tiszteletlenül viselkedsz velem, kreatívan foglak megbüntetni, és ott fogok neked fájdalmat okozni, ahol a legjobban fáj. A szívedben. 

Hátradöntöm a párnákra és fölé mászom. Lecsókolom arcáról a könnyeket, remegő ajkait simogatom a számmal. 

– Ha jól viselkedsz, elégedetté teszel, akkor a királyság legboldogabb lovasává teszlek. Sárkány Királyként végtelen lesz a hatalmam, akkor bőségesen megjutalmazlak és elengedlek majd. Segíts megszereznem a koronát, hogy szabad lehess és boldog! Az emberiségnek az a legjobb, ha nincs háború, nem igaz? Hát én is erre vágyom. Legyőzöm a trónbitorlót, mert én vagyok a jogos trónörökös, nem Marlon, és akkor véget ér ez a káosz, ami miatt szenved a birodalomban mindenki! 

– Én… segítek… 

– Jófiú - megpaskolom az arcocskáját finoman. Jókedvűen rámosolygok. – Tudod mit? Mit szólnál ahhoz, ha egyik családtagod elhoznánk? Biztosan nagyon magányos vagy, nem szeretnéd az egyik testvéredet látni? Beköltözhet ide hozzád! Szeretnéd? 

– Nem, könyörgöm ne tedd! - kiáltja sápadtan. 

– Ki a kedvenced? Hm? Olyan kis szentimentális típus vagy, biztos a legkisebb és leggyengébb testvéredért rajongsz… 

– Kérlek ne, nem szükséges! 

Leheverek mellé, és könyökömre támaszkodom. 

– Hát jó. Ejnye-ejnye Myrren… Hogy van a tenyered?

– Pokolian fáj. 

– És az ágyékod? 

– Az is.

Lehúzom a takarót, alatta selyem nadrágban és ingben van. Ujjaim nyomán szétfoszlik a ruhája, ahogy végig simítok a testén. Az ágyéka fölött a pecsét körül vörös és duzzadt a bőre. Kis pénisze ernyedten lóg alatta. Ujjaimmal a göndörödő pihés fanszőrzetbe túrok.

– Fárasztó volt a tanácskozás, nincs még új haditerv. Túl erős és hatásos a mágikus köd… - gondolkodom hangosan, simogatom őt és a távolba merengek. – Azúr mágiája édeskevés. 

– A nap… és a szél eloszlatja a ködöt. A tüzedet egy szélorkánt idéző sárkány erejével felerősíthetnéd, nem? Lehetne a legnaposabb órában, délidőben támadni…

– Nem rossz ötlet – biccentek, és kéken izzó ujjammal megérintem a pecsétjét, enyhítem a fájdalmát. 

– Ha legitámadással a vár nem bevehető, akkor földön vagy föld alatt még támadható - folytatja.

– Azúr is ezzel jött, de az nem nekünk való megoldás. A sárkányok levegőben csatáznak, ennyi. 

– És a szövetségesek? A hegyi trollok? A bánya vájó orkok? A mocsári labancok? A sötét tündék? A bányász törpék? 

Felülök és lenézek rá.

– Most pihenj, este még meglátogatlak. 

Kap egy búcsúcsókot.

***

Délután belépek a Tanácsterembe, és elégedetten mosolyogva az asztalon heverő térképre tenyerelek.

– A bányász törpék! 

Azúr szeme felcsillan, előrehajol a székben. 

– Alulról felrobbanhatják a várfalakat! - dörmögi. Zseniális! 

– És a mágikus ködöt fújó sárkány tornyokat is! - bólintok. 

Elégedetten mormognak a többiek. 

– Guvon! 

– Intézem felség! Még ma elrepülök a törpe királyhoz és beszélek vele!

Elégedetten hátradőlök.

– És most a tartalék terv. Valaki? – A csend hallatán elhúzom a számat. – Az Osbat Klán! 

– Szélhasználó sárkányok? Mihaszna népség - mondja valaki. – Igen, gyenge mihasznák, de ezúttal - emelem fel az ujjam - hasznosak lesznek. Azúr, te mész tárgyalni velük! 

– Miért pont én? 

– Mert Ilos imádja a szép férfiakat, és te nem vagy éppen csúnya - kacsintok rá. 

– Rendben, de Davidoff még gyengélkedik. Kölcsönadod a te lovasodat? 

– Minek neked lovas? 

– Ha megtámadnak meg kell védenem magam! 

Vállat vonok. 

– Az enyém sincs jól, mert reggel kicsit megneveltem, oldd meg másképp. Különben te sem adtad oda Davidoffot nekem soha, pedig olyan sokszor kértem! Én sem osztozom az én kicsikémen. 

– A kicsikéd? Amikor utoljára láttam, majdnem megölted. 

– Nem öltem volna meg, csak… - vállat vonok. - Kicsit haragudtam. Hiszen ismersz.

– Ha legközelebb meg akarod ölni, szólj nekem, majd én átveszem tőled! 

– Azúr… Azúr… – csóválom a fejem mosolyogva. – Tudom hogy mennyire oda vagy érte, de felejtsd el. Enyém. Viszont… Ha két nap múlva győzünk, akkor egy picit megharaphatod, ez lesz a jutalmad. 

Felcsillan a szeme.

– A csuklóján - teszem hozzá, mert jól ismerem, tudom hogy ugyanolyan perverz mint én. 

– Te aztán tudsz motiválni, Zarg.

– Naná, király leszek! 

– A combját akarom megharapni - hajol előre, szemeiben ott a ragadozó csillogás. – Azt akarom! 

Sóhajtva nézek rá és aztán felnevetek. 

***

Vacsorán Myrren nem jelenik meg, Momo jön helyette. Fülemhez hajol.

– Myrren lovas inkább a szobájában étkezik hercegem. Még gyengélkedik.

– A gyógyítók mit műveltek, hogy még mindig vacakul van? 

– Fáj a tenyerén az égésnyom. A mágus már enyhítette a fájdalmát, de még nem tudja a kezét használni. 

Sóhajtok.

– Nem baj, készítsd elő, aztán kísérd át hozzám, mire itt végzek, az ágyamban várjon. 

– Én is jöhetek? - cirógatja meg a kezem, gyönyörű arcán huncut kis mosoly. Beletúrok szőke hajába és az ölembe ültetem, megcsókolom szép száját és végigsimítom szép izmait. Csodaszép.

– Nem védheted meg folyton tőlem… Menj! 

A hálóteremben meghitt félhomály fogad. Myrren az ágy szélén ücsörög selyemköntösben.

– Látom jó a hangulatod, hercegem - mondja kissé morcosan. 

– Látom neked meg nem.

Leveszem a nadrágom és meztelenül az ágyra huppanok a puha hófehér selyem párnák közé. Felkönyökölve nézek rá, kényelmesen ellazulva.

– Hogy ment a tanácskozás? Van már új haditerv? 

– Igen.

– És? - emeli fel a szemöldökét várakozón.

Sóhajtva ejtem fejem a párnára és megveregetem az ágyat magam mellett. Felmászik mellém, hogy aztán mint egy darab bot, mereven heverjen. 

Halkan nevetve kioldom a köntöse övét, és kicsomagolom a kis ajándékomat. Selymes fehér bőrét végigsimìtom tenyeremmel a mellkastól a hasig, ágyékán keresztül a combjáig.

– Mrr - morranok a szájába, és élvezettel megcsókolom. – Hogy van a szép kis kezed? 

Felemeli hogy megmutassa, vastag kötés van rajta, gyógynövény illata van. 

– Már jobban, a mágus szerint megmarad a nyoma. 

Elégedetten biccentek. 

– Ma este úgyis csak a szádat kell használnod, Myrren. Láss hozzá… 

– Nem akarom! 

– Igazán? – húzódik hideg mosolyra a szám. – Hát jó, akkor nem kell csinálnod semmit, majd én kiszolgálom magam.

A következő pillanatban már hason fekszik, és illatos olajat csurgatok a fenekére.

– V-várj! Mit akarsz csin… Au! - nyögi, amikor mutatóujjam a nyílásába csúsztatom. Épp csak az ujjbegyem, de ő hevesen tiltakozni kezd. Csuklóit gyengéden összefogom és leszorítom a feje felett.

– Myr… - becézem, és hátán végignyalok, majd füléhez hajolok. - Te akartad. Valld be, alig vártad már ezt a pillanatot… 

– Nem! Én ahh nem… Hagyd abba, ez fáj! 

Mélyebbre tolom az ujjam.

– Finom puha vagy és forró - súgom a fülébe. - Ma éjjel megismered milyen gyönyört tud nyújtani egy sárkány szerető. 

Arcom megrándul, ahogy hajamba tépve ismét közelebb húz magához.

- Dugd ki a nyelved! – tekintetén látom, hogy ez nem az ellenkezés pillanata. Bármi is történt a többi sárkánnyal, részben rá is hatással volt. Látom a vadállatot a szemei mélyén. Felém csattogtatja fogait, és ha nem engedelmeskedem, belém fogja mélyeszteni őket.

Megteszem amire vágyik, miközben minden porcikám undorodik magamtól. Csókja heves és forró, már amennyire ezt csóknak lehet nevezni. Inkább próbál felfalni, mint vágyat kelteni bennem. Morranásait nyelvemen érzem. Forró, nedves nyelve az enyémet kutatja, minden részét próbálja felfedezni. Karjaim megrándulnak, hogy ellökjem magamtól, de ellenállok a kisértésnek.

Hogyan élveztheti ezt bárki is?

Hányinger kerülget, mikor egy végső, hangosabb morgással élvez el. Ha Momo helyében lennék, valószínűleg képtelen lennék magamban tartani vacsorámat, így azonban sikerül. Ajkaim és nyelvem duzzadtak, érzem rajtuk a herceg semmihez sem hasonlítható ízét. A vihar és villámlás íze. Az izzó levegő nehéz íze.

Rosszul vagyok.

Megtörlöm számat, akaratlanul lepillantva Momora, aki éppen rendbe hozza Zarg megjelenését. Arca kipirult, de ajkain elégedett mosoly pihen. Az ő agyát már eléggé átmosta a sárkánymágia, hogy élvezze mindezt.

Remélem sosem jutok el ide.

- Ideje távozni, az ünnepségnek vége. Kövessetek! – az utolsó utasítást már csak Momonak, és nekem címzi, miközben elindul a hatalmas ajtószárnyak felé.

Momo karjába kapaszkodva követem. A lábaim még mindig gyengék, a látóterem széle homályos, a gyomrom pedig émelyeg attól, ami körülöttünk zajlik. Legalább féltucat szempár követi, ahogy átvágunk a termen. A tekintetük rajtam, a farkuk pedig egy-egy lovasban vagy ágyasban.

Tényleg nem jobbak az állatoknál.

Szinte semmit nem fogok fel az útból, amit Momoba kapaszkodva teszünk meg. Figyelnem kéne, megjegyeznem a folyosókat, de képtelen vagyok. Nem akarom már semmit, csak aludni. Mintha minden erő kiszállt volna belőlem.

Sajnos azonban nem az én hálószobámba érkezünk.

Összeszorult torokkal pillantok körbe vakítóan fehér és ezüst szobában. Bántja a szemeimet ez a ragyogás, de őszintén nem vártam mást Zargtól. Letisztult, üres és rideg ez a hely. Semmi személyes tárgy, semmi dekoráció. Nem nevezném otthonnak, inkább csak egy hely, ahol naponta pár órát eltölthet. A sárkányoknak kevesebb alvásra van szüksége, mint az embereknek.

Ha tippelnem kéne, több időt tölt itt egyszerű dugással, mint alvással.

Momo megszorítja kezemet, mielőtt eleresztene. Tanácstalanul figyelem, ahogy gyakorlott ágyas módjára rajongja körbe Zargot. Sárkányom bőrén szikrák pattognak, tetoválása életre kel minden mozdulatától. Lenyűgöző is lehetne, ha nem tudnám, hogy belül rohadt. Hatalmas merevedése izmos hasához feszül, kétségtelenül közölve, hogy mik a tervei ma éjszakára. Momo hiába próbálja elterelni figyelmét, jeges szemei rám villannak.

- Myrren, vetkőzz le és feküdj az ágyamra! – Momo lopott pillantása megerősíti, amit eddig is tudtam. Most nem szabad ellenkeznem.

Remegő ujjakkal teljesítem parancsát. Az ágya hatalmas, négyen is könnyedén elférhetnének benne. És biztosan szoktak is legalább ennyien feküdni. Próbálok nem belegondolni milyen undorító orgiákat tarthatott itt, miközben elnyúlok takarói között. A selyem kellemetlenül hidegen ér bőrömhöz. Azonban még kellemetlenebb az a pillantás, amivel Zarg engem méreget.

Eltakarom ágyékomat, de azt az örömet nem adom meg neki, hogy tekintetemet elfordítom róla. Állom a pillantását, miközben éhesen végig nyal ajkain.

- Tündér mágiát használsz, ugye tudod? – szavai egy pillanatra bennem rekesztik a levegőt. Ez… biztosan téved. Csak valamiféle játék lehet, amit még nem értek igazán.

- Miről beszélsz hercegem? Mikor…? Hogyan…? – tucatnyi kérdés kavarog a fejemben. Hiszen tündérek évszázadok óta nem jártak a földünkön. Legalábbis tegnapig.

Ujjaim megrezzennek, hogy megérintsék a hajamba tűzött virágot, de végül nem mozdulok. Lehetséges, hogy… de miért nem tudtam erről? Miért nincsenek feljegyzések a könyvtárainkban? Miért nem beszéltek róla soha a szüleim és a nagyszüleim? Őrizhet egy ilyen horderejű titkot a családunk anélkül, hogy tudna róla? Túl ködös az elmém, hogy mindezt képes legyek most felfogni.

- A szemeid elárultak, kezdettől éreztem a véredben az ősi mágiát, ami csak szunnyadt a testedben, de nem voltam benne egészen biztos. A tündérek felébresztették az erődet, és te nem tudod még kordában tartani Myrren – szavai megmagyaráznak dolgokat, de még több kérdést is szülnek. Talán a szüleim tényleg nem tudtak minderről. Talán a családunk valódi múltja ugyanúgy elhomályosult, mint a tündérekről szóló történetek. De miért pont én?

- Ó, én… Nem értem – zavartan harapok ajkamba. Elmémbe befurakodnak az ünnepségen látott jelenetek. A gyomorforgatóan vad orgia képei. A zabolázatlan mágiák érintése bőrömön.

„A tündérek képesek voltak termékennyé tenni a földet, ahol éltek. Egyetlen másik élőlény sem volt képes ellenállni mágiájuknak.”

Torkom összeszorul a kopottas krónikákban talált idézet emlékétől.

- Nem baj, majd megérted és a szolgálatomba állítod ezt a képességedet is. Segíteni fogok neked – időben fojtom el gúnyos horkantásomat. Segíteni, hát persze. A segítséget általában önzetlenül nyújtják, de itt szó sincs erről. Egyszerűen fel akar használni a céljai elérése érdekében. Pontosan úgy, ahogyan én őt. De ettől még feldühít, hogy próbálja elhitetni velem, hogy valójában mennyire nagylelkű és figyelmes. Az én agyamat nem fogod olyan könnyedén átmosni, mint az ágyasokét és szolgálókét.

Miközben felém mászik élveteg mosolyával, egyetlen gondolat árasztja el elmémet: bárcsak lenne nálam egy tőr, amit a mellkasába mélyeszthetek.

Ösztönösen rántom oldalra fejem, mikor megpróbál megcsókolni. Szinte teljesen elveszek hatalmas teste alatt. Bőréből szikrák pattannak az enyémre, a levegő felmelegszik és megtelik ózon illattal. Már tudom, hogy ez az ő erejének aromája. Az erőnek, amit részben belőlem nyer.

Fájdalom cikázik végig testemen, nyögve rándulok össze, mikor fogai vállamba mélyednek.

- Csinálhatjuk úgy is, hogy fájjon, ha erre vágysz Myrren. Én azt is élvezem… - ezen egyáltalán nem vagyok meglepődve. Az én testem azonban nem bírna elviselni több fájdalmat most.

Büszkeségemet lenyelve fordítom felé arcomat. Szemeim a jégkék mélységbe süllyednek.

- Mit kell tennem? – ujjaim remegnek, ahogy megérintem karját. Őszintén nem tudom mit vár tőlem. Azon kívül, hogy megalázkodjak előtte, és behódoljak neki. Én nem vagyok ágyas, és sosem volt szeretőm.

Egészen eddig.

Elrejtem félelememet, és rezzenéstelen arccal figyelem Momot, aki Zarg másik oldalához bújuk, egész testével sárkányomhoz simulva. Remélem nem ezt várja el tőlem.

- A szopás nem egy bonyolult dolog, de tudnod kell, hogy mi esik jól nekem – ujja kéretlenül furakszik ajkaim közé. Remegve hunyom le szemeimet. – Nyisd nagyra a szád, és dugd ki a nyelved – néma undorral teljesítem utasítását. – Ez az, így kell. Amikor becsúszik a szádba a farkam, a nyelveddel alul nyalogasd, és aztán szívogatva masszírozd az ajkaiddal. Csináld ahogy mondom… Ki és be, ki és be – teszem, amit akar, próbálva kizárni a félreérthetetlen hangokat. Legalább nem én vagyok Momo helyén. Egyelőre. Próbálom pontosan leutánozni szavait. Próbálok a kedvére tenni. Próbálom nem leharapni az ujját, amit egyre követelőzőbben dug számba. – Jó fiú…

Megmaradt önbecsülésem lassan porlad hamuvá. Arcomat vörösre festi a szégyen. Az egyetlen vígaszt a cél gondolata nyújtja, amiért mindezt teszem. Az emberekért állok ellen a kényszernek, hogy ellökjem őt magamtól. Az emberekért tartom vissza a szégyen könnyeit, mikor testem akaratlanul reagál a mellkasomat simogató ujjakra. Az emberekért fordulok a hasamra, ahogy azt Zarg kívánja tőlem.

Momo gyengéden simít végig karomon, de ez sem segít. Ajkai még duzzadtak, állán látszik Zarg élvezetének ragacsos nyoma, tekintete aggódva figyel engem. Talán attól tart, hogy ellenkezni fogok, és ismét őt büntetik helyettem, vagy engem félt? Talán ő is tudja, hogy a testem most nem lenne képes elviselni egy sárkány vágyát. A fenekemhez érő forrón lüktető farok szétszakítana. Apró darabokra zúzná testemet és elmémet is.

Felém tornyosul és a hátamhoz simul. Ujjainkat úgy fűzi össze, mintha szeretők lennénk. De sosem leszünk azok. Sosem lennék képes szeretni egy hozzá hasonlót.

- A sárkányok fáradhatatlan szeretők – mély hangja akár a viharos égbolt morajlása. Borzongás fut végig gerincemen. – Tudtad, hogy egyes sárkányok nyálában afrodiziákum termelődik? – nem. De kiválóan illik az önimádó, uralkodó természetükhöz. Még az ágyban is rákényszerítik a vágyat a partnerükre.

Testem egyre kontrolláltalanabbul remeg. A kimerültség, a lelkemet átjáró üresség, és a mozdulatai nyomán éledő taszítóan idegen vágy túl soknak bizonyul. Küzdenem kell, hogy megőrizzem eszméletemet, és ne rogyjak a párnák közé.

- Szeretnéd megtapasztalni a földöntúli gyönyört, Myrren? Ha kedvemre teszel, megjutalmazlak vele… - pánik mardossa torkomat. Farka követelőzve nyomódik hozzám, de nem a gyönyör ígéretét hordozza magában, hanem fájdalomét és kínért.

- Nem szeretném… ma éjjel nem szeretném… kérlek… - undorodom magamtól. Undorodom attól, hogy könyörögnöm kell. Hogy meghunyászkodom előtte. Meztelenül. Az ágyában.

Beletörődő sóhaja megkönnyebbült könnyeket csal szemembe. Testemből kifut az erő, fejemet a párnára ejtem.

- Két nap múlva csatába viszlek tündér lovasom. Ígérd meg, hogy mindent elkövetsz azért, hogy teljesen felépülj addig – elmémre egyre tompább köd száll. Egyre távolabbról hallom mélyen morgó hangját, és egyre kevésbé érzem fenekemnél csúszkáló hímtagját.

- Megígérem felség! – át sem gondolom válaszomat. Nincs rá szükség. Ő csak erre vágyik, semmi másra. Alázatra és megtörtségre.

- Amikor majd a véred veszem, az ágyadban fogadsz meztelenül? 

- Igen, ha azt akarod! – lehelem szinte hangtalanul. Alig érzem bőrömre nyomott csókját, és tolakodó érintéseit testemen.

- Azt akarom, igen. Tégy a kedvemre Myrren, és jól bánok veled. Megegyeztünk? – bármire rábólintanék, csak engedjen végre szabadon.

- Igen – végre megszabadulok teste melegétől. Reszkető sóhajjal gördülök oldalamra, várva a következő utasítást.

- Elmehettek mindketten. Myrren testőrei kint vannak? 

- Igen hercegem – vajon Momo honnan tudja mindig mindenre a választ? Működne ez a palota nélküle? Nem vagyok biztos benne.

- Helyes. Momo, menj Azúrhoz és kínáld fel magad neki – felkapom fejem, és szólásra nyitnám számat, de Momo egy pillantással elhallgattat. Hiszen neki ez a dolga. Ez nem egy büntetés, hanem a feladat, amit a palotában ellát. Csak remélni tudom, hogy Azúr nem él majd az ajánlattal, vagy gyengédebb szerető, mint Zarg.

Micsoda hiú ábrándok.

- Igen hercegem – biccent, de már mozdul is, hogy kisegítsen a párnák közül. Nem vacakol ruháimmal, csupán körém teker egyet a Zarg ágyán lévő számtalan selyemtakaró közül.

Hálás mosollyal nézek fel rá, és karjába kapaszkodva hagyom el sárkányom szobáját. Odakint azonnal őrök csatlakoznak hozzánk. Szólni akarok, de megrázza fejét. Igaza van. Túl sokan vannak körülöttünk, én pedig hajlamos vagyok olyasmit mondani, ami miatt bajba kerülhetünk. Inkább egyetlen dologra koncentrálom minden erőmet.

Hogy ébren eljussak az ágyig.

oOoOo

Remegő ujjakkal lapozok egyet a megsárgult lapokkal teli vaskos könyvben. Összerezzenek, mikor egy erősebb fuvallat szökik be a vastag függönyök között. Momo halkan nyöszörög a takarók alatt, de nem ébred fel. Szőke tincsei kócosan bukkannak elő, de innen nem látok mást belőle. Ő sem sokkal azután elaludt, hogy… hogy mi…

Nyögve hunyom le szemeimet, és egyik kezemmel megmasszírozom orrnyergemet. Az egész testem érzékeny azok után, amit Momo tett vele. Már értem miért ő Zarg ágyasa. Nagyon jól ért ahhoz, hogyan okozzon gyönyört. Minden ellenkezésem és tiltakozásom ellenére képes volt rá, hogy az ajkaival eljuttasson a felhők közé. Még sosem éltem át hasonlót. És kétlem, hogy valaha képes leszek utánozni őt.

Nagyot nyelve húzom szorosabbra magamon vastag köntösömet. Nem akartam engedni neki, de szükséges volt. Ha meg akarok felelni Zarg elvárásainak, akkor tudnom kell, mire vágyik. Legszívesebben leharapnám a farkát, amint a számba akarja tenni, de nem tehetem majd. Ha választanom kell, akkor inkább Momo mutassa meg mit kell tennem, mint valamelyik testőröm, vagy egy másik lovas. Ő legalább ártatlan, és nincs benne hátsó szándék. Az egyetlen, ami miatt aggódnom kell, hogy esetleg belém szeret. Reménytelenül vágyik valakire, akihez tartozhat, aki igazán szereti őt.

Mert ezt sosem kaphatta meg a sárkányoktól.

Visszafordítom figyelmemet a könyvre, amit Titusz hagyott itt az óránk után. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire közelről fogok látni egy mágust, ahogyan azt sem hittem, hogy ennyire gyűlölni fogom őt. Van valami a kisugárzásában, amitől viszketek. Arrogáns és lekezelő. Túl sokra tartja magát, és túl kevésre azokat, akiket nem jár át a mágia. De kétségtelen, hogy sokat tud a tündérek erejéről, és ez egy értékes tudás. Nem ő az első elviselhetetlen tanítóm, meg fogok birkózni vele.

Azzal azonban már nem, hogy egy sárkány ágyasává kell válnom.

Sóhajtva teszem félre a könyvet, értelmetlen tovább erőltetnem. Inkább a hatalmas, korlát nélküli erkély felé indulok. A jeges éjszakai szél hajamba tép, holdjaink fénye felveszi a harcot az este sötétjével. Még mindig nem értem teljesen, hogy mi történik körülöttem. Zavaros és bonyolult minden. Leülök az erkély peremére, meztelen lábaimat a végtelen mélységbe lógatva. Merengve figyelem a közelben szálló időről időre feltűnő sárkányok árnyait.

Még mindig kimerültnek érzem magam, de nem tudom, hogy a vérveszteség vagy a véletlen felhasznált tündért mágia-e az oka. Titusz szerint mindkettő. Az emberek testét nem arra alkották meg, hogy mágiát használjanak, még ha ott is csörgedezik az ereikben. Az egyetlen szerencsém, hogy a tündéreké nem egy erőszakos mágia, így nem tudom magam elpusztítani vele. De ettől még kimeríthetek minden tartalékot, míg ájultan nem zuhanok össze, harc közben pedig ez a végzetemet jelentené. Nem hiszem, hogy Zarg megpróbálna megmenteni.

Bár most, hogy szüksége van rám, talán mégis.

Egy egészen kistermetű fakózöld sárkány pikkelyei verik vissza a holdfényt, ahogy lassan felemelkedik az egyik barlangból, és a távoli csúcsok felé indul. Egy újabb tojásrakásra készülő nőstény. Nem tudom honnan, de biztosan tudom. Érzem.

Megdörzsölöm karomat, de nem tudom elűzni a furcsa bizsergést. Momo szerint sok sárkány indult el a költőhelyre, méghozzá miattam. Akaratlanul is hozzájárultam ahhoz, hogy ez a pusztításra teremtett faj még tovább szaporodjon. Gyűlölöm magam ezért. Talán pont most születnek meg azok a sárkányok, akik pusztulásba lökik majd az emberiséget. Akik az utolsó termőföldet is felperzselik az ostobaságukkal.

Egy pillanatra elfog a késztetés, hogy előre dőljek, és belezuhanjak a végtelen mélységbe. Egyetlen kis mozdulat lenne, ami véget vet az egésznek. Nem tudnának belőlem többé hasznot és hatalmat hajtani. Csodálatos lenne. De én sem tudnék segíteni az embereken. Sóhajomat elnyeli a szél. Ki kell tartanom, bármibe is kerül. Már láttam, ahogy Zarg megtisztít egy oltárt, és a rothadás nyomán visszatért az élet. Már láttam, hogy az áldozatom megéri. Már csak meg kell tanulnom erőt meríteni ebből. Egyelőre még nem tudom, hogyan csináljam.

- Myrren! Myrren! – vállam felett pillantok hátra Momora, aki kétségbeesetten rohan felém. Köntöse szétnyílik formás testén. Szemeiben aggodalom ragyog, kezei remegnek, ahogy térdre esik mellettem, és átöleli vállaimat. Zavart értetlenséggel pislogok könnyes arcára.

- Mi a baj, Momo? – óvatosan megsimogatom egyik karját.

- Soha ne tűnj el szó nélkül! – tekintete könnyes, és hiába próbál határozottan szólni, hangja elcsuklik. – Azt hittem… ne gyere ki ide egyedül! Ne ülj ennyire a szélére! Ha viharos szél támad… ha egy sárkány ártani akar Zargnak… - sóhajtva hagyom, hogy finom erőszakkal elkezdjen a szobám felé húzni. Ha ellenkezni kezdenék, még a végén mind a ketten a mélybe zuhannánk véletlenül.

- Minden rendben Momo, vigyáztam – csitítom csendesen. – Nem voltam veszélyben.

- Itt mindig veszélyben vagy! – szinte görcsösen kapaszkodik karomba. – Lehet, hogy fontos vagy Zarg számára, de ez célponttá tesz téged! Sokan nem őt akarják a trónon látni – lehalkítja hangját, és körbe pillant, mintha bárki kihallgathatna minket. Legközelebb csak akkor szólal meg, mikor beértünk a szobába, és betuszkolt az ágyba. – Vannak, akik bármit megtennének, hogy meggyengítsék őt – suttogja végig simítva arcomon. Látom szemeiben a félelmet és tanácstalanságot. – Akik veled is végeznének, ha már nem kaphatnak meg…

- Momo, honnan… - hevesen megrázza fejét, és mielőtt bármit mondhatnék, az ajkaira hajol. Meglepetten markolok a takaróba, de nem fordítom el a fejemet, bármennyire is vágyom rá. Hagyom, hogy gyengéden tanítson, hogy nyelvével megmutassa mit kell tennem. Hagyom, hogy a takarók közé döntsön, és kioldja az övemen lévő csomót. Hagyom, de nem felejtek.

Tud valamit. Valami fontosat. De miért nem osztja meg velem?

oOoOo

- Lássuk mit tanultál tegnap óta, Myrren – Titusz színtelen szemei ragadozóként méregetnek. Ujjai botját markolják, tetoválásai táncra kelnek bőrén, ahogy lassan áthelyezi testsúlyát a másik lábára. Nem tetszik, hogy Zarg és Momo mellett már ő is bejárást kapott a lakrészembe. Nem tölt el nyugalommal, hogy egy Holdmágus akkor jár és kel itt, amikor csak akar.

De ez is csak egy újabb szükséges rossz.

- A tündérek mágiája a pozitív érzelmeikből táplálkozik. A hosszú ideig tartó negatív érzelmektől viszont erejüket vesztik – idézem fel az éjszaka olvasott hosszú sorokat, és a szavakat, amiket Titusztól hallottam. – Ha ártó szándék lapul mögötte, akkor a varázslatuk elhalványul. Ők nem pusztítanak, hanem alkotnak és óvnak. Élettel töltik meg a világunkat – és a sárkányok miatt majdnem kipusztultak. A sötétség, ami szétáradt a világban, végzett ezekkel a tiszta lényekkel. – A mágiájuk szerteágazó, minden tündérben más-más aspektusa erős, de több varázslatot sikerült már érzelmekhez párosítanunk.

- Remek. Öröm?

- Leginkább a természetre hat. Fényt idézhet a sötétben, tiszta vizet fakaszthat a földből, vagy felerősíthetik egy-egy évszak hatását – akaratlanul is eszembe jut a földjeinken lévő számtalan forrás. A napfény, ami a húgaim önfeledt nevetését kísérte a legborúsabb napokon is.

- Remény?

- Egyfajta gyógyító erő, de más, mint a mágusoké. Itt a testet segítik a saját, természetes regenerációjában, és védekezésében fertőzések és mérgek ellen – nyelvemen érzem a tündekenyér ízét. Talán annak köszönhetem, hogy túléltem az elmúlt napokat, és gyorsabban gyógyulok, mint bármelyik gyógyító várta.

- Mi történik, ha reményvesztett lényt próbálnak gyógyítani? – felhúzza szemöldökét, ujjai a varázsbotján dobolnak.

- Semmi. A mágiájuk szinte teljesen haszontalanná válik a betegen – bólint. – Ha bizalmat éreznek valaki iránt, képesek mágikus pajzsokat és védelmet létrehozni, illetve más, sötét mágiát semlegesíteni, de ez egy nagyon ritkán dokumentált képesség. A tündérek nagyon bizalmatlanok – teljesen meg tudom érteni őket. A könyvek tanulsága szerint a többi teremtmény többnyire csak kihasználta őket. Fogságban hamar elhalványultak, de ez keveseket zavart. A legtöbb lénybe bele van kódolva a pusztítás.

A sárkányokba és az emberekbe egyaránt.

- Hála? – sóhajtva érintem meg a hajamba tűzött virágot. A szirmai mintha halkan suttognának hozzám.

- Mágikus ereklyéket készítenek, és áldásokat képesek tárgyakba kötni. A tündérek által megáldott fegyverek sosem csorbulnak ki, vagy kezdenek rozsdásodni, legalábbis a legendák szerint – ha létezett is ilyen kard, már egy sírban pihen a gazdájával. De ez a virág a bizonyíték, hogy az ereklyék léteznek. Ez volt a hálaajándékuk a számomra, amiért segítettem nekik megszületni. – A hálával megáldott mézbor örökké édes marad – hangom elhalkul, tekintetem az egyik hatalmas ablakra siklik. Ezért volt a mi földünk mindig ennyire különleges. Ott mindent átitatott a tündérek mágiája. Csak nálunk termett a gyümölcs, amiből el tudtuk készíteni, és sosem savanyodott meg. – A föld a tündérek szeretetétől válik igazán termékennyé. A növények egészségesebbek és több gyümölcsöt hoznak, mint bárhol. Az állatok szaporodnak, az utódok pedig erősek lesznek. Képesek gyógyítani a meddőséget, bármilyen fajról is legyen szó – elhalkulva fordítom vissza pillantásomat Tituszra. – Egy boldog tündér körül a világ is boldog.

- Meglepően jó a memóriád, lovas – még meg is hatódnék, ha nem lenne ilyen lekicsinylő a hangnem. Hogyan szorulhatott ennyi arrogancia egy mágusba, aki a világunkat átitató mágiának van kiszolgáltatva? – Arra is sikerült rájönnöd, miért alkalmaztál termékenységmágiát az ünnepségen? – ajkaimat vékony vonallá szorítva biccentek. Eleget gondolkodtam rajta, hogy megvilágosodjak.

- Tánc közben boldog voltam, és elárasztottak az emlékek – ujjaim elfehérednek, olyan erővel szorítom az ölemben fekvő könyvet. – Emlékek azokról, akiket mindennél jobban szeretek. Ez a szeretet indította be a mágiámat – bárcsak ne történt volna meg.

- Érdekes – elgondolkodva érinti meg a fülében lógó ezüst holdat. Akkor csinálja, ha kissé bizonytalan, ezt már több alkalommal észrevettem. – Mit éreztél a varázslat közben? – fintorogva rázom meg fejemet.

- Az ég világon semmit – egyszerűen csak… megtörtént. Átjárt a családom iránt érzett szeretet, felmelegítette a lelkemet, és… megtörtént. Ennyi. Nem tudom mit kellett volna éreznem.

- Nem lesz egyszerű dolgunk – sóhajt fel, és kettőt koppint botjával a padlón. Beleborzongok a mágia érintésébe, miközben egy újabb könyv jelenik meg kezében. Homlokráncolva figyeli reakciómat. – Érezted? – tétován bólintok. – Előfordult már korábban is? – elgondolkodom kicsit, végül ismét bólintok.

- A sárkányok körül szinte mindig érzem. Főleg, ha valami heves érzelmeket vált ki belőlük – legyen az vágy, düh vagy éppen öröm.

- Szokatlanul érzékeny vagy a mágiára – láthatóan egy újabb anomália, amit hozzátesz a rólam készített mentális jegyzeteihez.

- Csodálatos – fintorogva sóhajtok fel, és mintha egy apró mosolyt pillantanék meg szája sarkában. – Azt honnan fogjuk tudni, hogy mire vagyok képes? Te magad mondtad, hogy a tündérek mágiája nagyon összetett, még a tiszta vérűeknél sem lehet megjósolni mindent. Mi a helyzet a tündér vérű emberekkel? – kérdő pillantásomra csak hallgatás a válasz. Ismét megérinti a fülében lévő ékszert. Értem. Szóval fogalma sincs, mihez kezdjen velem.

Sóhajtva dőlök hátra puha karosszékemben, és húzom magam alá lábaimat.

- A te esetedben a mágusok hagyományos gyakorlatai nem fognak működni – miért is működnének? Akkor végre valami egyszerű lenne. – Neked nem tárgyakra és varázsigékre van szükséged, hogy elérd a mágiádat, hanem az érzelmeidre. A pozitív érzelmeidre – kelletlen fintorral rázom meg ismét a fejemet.

- Azokat nem lesz túl egyszerű előcsalni ezen a helyen – körbe mutatok a szobában. – Talán azért kéne hálásnak lennem, hogy ebben a szobában tartanak, mint egy rabot? Vagy örömet kellene, hogy okozzon, mikor egy sárkány akar megerőszakolni? Esetleg építsek ki mély és bizalmas kapcsolatot Zarggal, aki nem tart többre, mint egy csinos élelemforrás? – ismét megrázom a fejemet. – Sajnálom Titusz, de valószínűleg semmire sem fogunk jutni.

- Zarg herceg nem fogadja el a bukást, ahogyan én sem – kemény arccal dob felém egy apró csomagot. Reflexből kapom el, és óvatosan tenyeremre öntöm a kis vászonzsák tartalmát. Magok. Értetlenül pillantok fel tanítómra. – Ezek beteg magok, a feladatod, hogy meggyógyítsd őket – jaaa, hogy csak ennyi? Ilyen egyszerű? Hogy én erre nem gondoltam.

Nyelvemre harapva tartom vissza gúnyos válaszomat.

- Tehát a szeretetemre építünk – jegyzem meg csendesen, a szürke magokat figyelve.

- Erről tudjuk, hogy működik. És a hercegnek a termékenység mágiádra van a legnagyobb szüksége, minden mással ráérünk foglalkozni – igaz is, mi lehetne fontosabb, mint sok kis sárkánnyal megajándékozni a népet. Én vagyok a nagyobb és erősebb hadserege kulcsa.

Talán tényleg le kellene ugranom az erkélyről.

Mély levegőt véve hunyom le szemeimet, és kezdek emlékek után kutatni, amik át vannak itatva szeretettel. Remélem türelmes vagy Titusz, ez el fog tartani egy darabig.

oOoOo

Konokul figyelek egy apró, smaragd szín bogarat, ami az ágy baldachinján mászik. A selyemtakaró bántóan könnyű testemen, mintha semmi sem takarna el. Úgy érzem magam, mint egy áldozati bárány.

Hiszen az is vagyok.

Az ajtó halkan nyílik, orromat megcsapja az eltéveszthetetlen ózon illat. Léptei hangját elnyeli a vastag szőnyeg. Némán közeledik felém, mint egy halálos ragadozó.

Hiszen az is.

A bogár eltűnik, ahogy a függönyök széthúzódnak. Már csak egyetlen védelmi vonalam maradt. Ujjaim a takarót markolják, tekintetem kelletlenül keresi meg sárkányomét. Meztelen, mint szinte minden alkalommal. Tetoválása szinte világít a félhomályban, szemeiben ugyanazok a szikrák pattognak, mint bőrén. Lenyűgöző, de rám mégsincs hatással.

- Hercegem, üdvözöllek – Momo a lelkemre kötötte, hogy tegyek Zarg kedvére. Tudom, hogy igaza van. Nem jöttem még teljesen rendbe, talán túl sem élném, ha ismét úgy venné a véremet, ahogyan a legutóbb. Mindent megtettem, a gyógyulásom gyorsabb volt a vártnál, hála a tündérek mágiájának, de így sem volt teljes. Szükségem lenne még legalább két napra. De képes leszek a hátán maradni, és ez már elég kell, hogy legyen.

- Myrren. Örülök, hogy látlak. Hogy érzed magad, felépült a tested? – hangja mélyen duruzsoló, tekintete szinte felfal. Pillantásom a rózsára siklik, amit hosszú ujjaival tart. Vajon a tündér vér miatt teszi mindezt? Próbál pozitív érzelmeket előcsalni belőlem, hogy kiaknázhassa az erőmet? Talán. De nagyon messze jár a sikertől.

- Igen, mindent megtettem ezért, ahogy megígértem – arról nem kell tudnia, hogy a gyógyulás még nem teljes.

A matrac besüllyed súlya alatt. Ujjaim szorosabban markolják a selyemtakarót, amire most rózsaszirmokat hint. Nem tudom hová tenni mindezt. Mintha gyengéd szeretők lennénk. Mintha valóban érdekelném őt. Talán érdeklem is. A testem, és a bennem keringő erő. A szépségem nyűgözi le, nem pedig az, aki valójában vagyok. Ő semmit sem tud Myrrenről.

- Akkor ideje csatába indulnunk – megborzongok gyengéd érintésétől karomon. – Északra repülünk ma éjjel, leigázzuk a Herren Klánt, aki szövetségese legnagyobb ellenfelemnek – aprót biccentve állom pillantását.

- A Herren Klán sárkányai ködmágiát használnak – olvastam róluk az egyik tekercsben. Igyekszem annyit tanulni, amennyit csak az agyam elbír.

Zarg szórakozottan bólint, de tekintetét nem veszi le rólam.

- Sok tűzhasználó van velem, Azúr pedig a jégmágiájával hóeséssé alakítja a ködöt majd – megint túl magabiztos. A legutóbbi csatában is ez volt a legnagyobb hibája. Azt hiszi mindenre felkészült, de csak az arroganciája szól belőle. Van egy érzésem, hogy ez a csata sem lesz olyan egyszerű, mint várja. – Meleg bélelt ruházatot készíts elő számára, és bőrszíjakat, hogy jól rögzíthesse magát a szarvaimhoz! – Momora villantja tekintetét, de éppen csak egy pillanatra. Szinte azonnal visszafordul felém.

Fogytán a türelme.

Könnyedén tépi el tőlem utolsó menedékemet. Nagyot nyelve nézek a földre hulló selyemtakaró után. Fedetlen bőröm libabőrössé válik Zarg közelségétől. Állatias morgással mászik fölém. Széles terpeszbe simítja lábaimat, feltárva ezzel… mindent. Zavartan takarom el arcomat. Magam sem tudom, hogy az undoromat, vagy áruló testem vágyait akarom elrejteni előle. Undorodom tőle, és undorodom magamtól is, hogy nem hagy teljesen hidegen a közelsége.

- Nézz rám, Myrren lovasom – reszketeg sóhajjal számolok el magamban háromig, mielőtt leereszteném remegő ujjaimat. Éhesen figyel engem, ujjai körül fogják bokámat, szikrák pattognak bőréről az enyémre. Légvételei érzékeny bőrömet simogatják. Nyelve nedves mintát fest rám, mielőtt fogai belém mélyednének. Morgásába belerezeg gerincem, ajkaim elnyílnak a várt fájdalom helyett érkező forróságtól. Tekintete fogságban tartja az enyémet. Szavak nélkül mondja el, mint akar tenni a testemmel. Szavak nélkül ígér nekem földöntúli gyönyört, amire sosem vágytam. A lelkem megveti őt. A testem viszont reagál rá.

Alig érzem magam gyengébbnek, mikor végez. Könnyedén gyógyítja be a bőrömön lévő apró sebet, lenyalva rólam minden kóbor vércseppet. Lángoló arccal figyelem élvezettől eltorzult vonásait. Bennem reked a levegő, mikor elindul felfelé. Nem engedi, hogy elfordítsam a tekintetemet. Nem engedi, hogy elhúzzam a lábam.

- Ahh ne… - kétségbeesett nyögés szökik ki ajkaim közül, fejem hátra esik a párnára. Forró lélegzete combom belső felén már túl sok. A testem nem bírja elviselni. A lelkem pedig nem akarja.

Csókra kényszeríti ajkaimat, miközben hozzám dörgöli lehetetlenül nagy merevedését. Testemen remegés fut végig. El akarom lökni, de ehelyett viszonzom csókját, ahogy Momotól tanultam.

Keserű epe ízét érzem a számban, mikor végre lemászik rólam.

Nevetése ostorként csap végig rajtam. Szégyen égeti arcomat, de hiába próbálom takarni merevedésemet Momo elől, mindent lát. Megértően simogatja meg arcomat, mielőtt elkezdene öltöztetni. Reszkető sóhajjal húzom magamra a bélelt kesztyűt. Egyikünk sem szól semmit. Én képtelen vagyok, ő tudja, hogy nem mondhat olyat, amivel megvigasztalhatna.

Lépteim lomhának érződnek, miközben kisétálok hozzá. Teste szinte ragyog az éjszakai fényben. Még ember alakban van, a szél könyörtelenül tépi tincseit, de ő mintha nem érzékelné a hideget.

- Készen állsz? – mély hangja akár a viharos mennydörgés.

- Igen hercegem – lehelem halkan.

Ismét elakad lélegzetem mikor alakot vált. Esküszöm, hogy nagyobb, mint valaha. Lehetséges ez? Az égbolton kavargó többi sárkány szinte eltörpül mellette. Mágia lenne? Káprázat vagy valóság? Talán csak én vesztettem túl sok vért.

Megrázom magam, és felkapaszkodok a holdfényben ragyogó pikkelyekre. Olyan szorosan rögzítem magam a szarvakhoz, hogy belefájdulnak lábaim, de inkább ez, mint hogy minden csontom porrá zúzzam a havas sziklákon.

- Rajtad a gyűrű? – most is, mint minden alkalommal, fejbe vág mentális hangjának ereje. Tekintetem a kesztyű alatti kis dudorra siklik.

- Igen – már sehová sem mernék menni nélküle. Csak emiatt éltem túl az előző csatát.

Üvöltése szinte megsüketít. Arcomat a pikkelyekhez szorítva, fogaimat csikorgatva próbálom átvészelni a pár pillanatot, amikor a nyomás, és a sárkányok üvöltése egyszerre akarja szétszakítani fejemet.

Több tucat szárny surrogása tölti meg a csendes éjszakát körülöttünk. Az északi hegyekig hosszú repülés vár ránk. Engedem, hogy gondolataim messzire barangoljanak. Hogy testem együtt mozogjon sárkányom emelkedő és süllyedő ütemével. Reszketve fújom ki a levegőt, és hunyom le szemeimet. Kihasználom ezt az időt, hogy elvégezzek néhányat Titusz gyakorlataiból. Elmémet próbálom a lehető legjobban elzárni Zarg elől, és felidézni emlékeket, amik boldoggá tesznek. Embereket, akiket mindennél jobban szeretek. Élményeket, amikért végtelen hálát érzek. Ezek nem tartoznak a sárkányomra, és nem engedem, hogy beszennyezze őket. A testem talán bemocskolhatja, de az elmém az enyém marad.

Csakis az enyém.

oOoOo

- Készülj, Myrren lovasom – Zarg hangja éles kardként szeli át emlékeim folyamát. Fejemet felemelve, sűrű pislogással próbálom élesíteni látásomat. Mindenem elgémberedett, az ujjaimat a vaskos kesztyű ellenére is alig érzem, az orrom pedig lefagyott volna, ha nem szorítom sárkányom meleg pikkelyeihez.

Legalább ennyi haszna van ennek az átkozott hüllőnek.

- Mennyire vagyunk közel? – kérdem mentális kapcsolatunkon keresztül, tovább pislogva. Eltelik néhány pillanat, mire megértem, hogy nem fog kitisztulni. A tejfehér köd miatt nem látok semmit, még Zarg szarvait is csak akkor, ha előre hajolok.

Tehát nagyon közel vagyunk.

Lángcsóvák gyulladnak körülöttünk, de inkább érzem melegüket, semmint valóban látom őket. Röpke pislantásnyi időre tűnnek föl csupán, majd ismét elnyeli őket a sűrű köd. Mintha meg sem érezné a tüzet, aminek fel kéne szárítania. Zarg elégedetlenül morran fel. Egyszerre hallom őt elmémben, és a valóságban is. Alacsonyabbra süllyed, de a helyzet nem változik. Bőröm viszket, a légzés nehézzé válik. Mintha vizet szívnék be minden légvétellel.

- Zarg herceg – köhögve hajolok közelebb pikkelyeihez, de nem sokkal válik könnyebbé a létezés. – A lovasok nem fogják sokáig bírni – nem tudom a sárkányok légzésére van-e bármilyen hatással, de úgy sejtem ők nem érzik. Fejemet forgatva próbálom kivenni más sárkányok vagy lovasok alakját körülöttünk, de reménytelen. – A köd nem enged minket lélegezni – újabb köhögéssel adok nyomatékot szavaimnak.

- Azúr elkezdte havazássá formálni, tarts ki! – mintha ez parancsra működne. Dühösen szorítom meg szarvait, és simulok ismét testéhez.

A szél valóban felélénkül körülöttünk, és apró hópelyhek ülnek meg kabátomon. A levegő tisztul körülöttünk, de közel sem annyit, amennyit vártam. Kötelékünkön keresztül érzem Zarg elégedetlenségét is. A légzés kicsit könnyebbé válik, de a hideg egyre gyötrőbb. Egyre mélyebbre hatol a csontjaimig. Mintha ez sem lenne természetes. A nyelvemen érzem a mágia fagyos aromáját.

- Bukj le! – elmémben és hangosan is elordítom magamat. Zarg kérdés nélkül megteszi, így az éles karmok pont elkerülik áttetsző szárnyait. A levegőt hirtelen vérfagyasztó vijjogás, és sárkányok üvöltése tölti be. A lény, ami ránk támad, most újra közeledik, de nincs egyedül. Sötét tollaik tőrként szelik a hóviharral keveredett ködöt. Emberi arcuk eltorzul a dühös élvezettől, karmaik egyenesen Zarg szárnyait veszik célba.

Hárpiák.

Ezek valódi hárpiák.

- Kapaszkodj! – szorosabban markolok rá a csavart szarvakra, combjaimmal olyan erővel szorítom a csúszós pikkelyeket, amilyennel csak bírom. Az éles szögű emelkedéstől zúgni kezd a fülem, szemeimbe könny szökik a jeges széltől.

Bárhová is tartunk, nem menekülhetünk.

Rémült kiáltással lököm magam hátra, éppen csak elkerülve a borotvaéles karomkat. Csak a szíjaknak köszönhetem, hogy nem zuhanok a mélybe. A torz nőalak közelről visít arcomba. Émelygek a szagtól, ami belőle árad. Ösztönösen kapok a csizmámba rejtett tőrért, majd lendítem felé. Könnyedén tér ki erőtlen támadásom elől, karos lábai mélyen Zarg testébe marnak, hogy a helyén tudjon maradni. Sárkányom felüvölt, dühe elárasztja elmémet. Zihálva kapok levegő után, próbálom lezárni a mentális kapcsolatunkat, de nem tehetek semmit az ereje ellen. Próbálok ismét felé vágni, ezúttal sikerrel. Tőröm tollas szárnyába mélyed, mire gyengül szorítása, így Zarg képes lerázni magáról.

- Adj vért! – hörgi elmémben, de tétovázom. Tekintetem kétségbeesetten pásztázza a körülöttünk kialakult káoszt. Néha látok felbukkanni egy-egy sárkányt, akik vadul küzdenek fél tucat hárpia, vagy egy másik sárkány ellen. Hallom az üvöltésüket. A lovasok kiáltásait.

A halálsikolyokat.

- Nem használhatod a Tisztítótüzet! – fejemet rázom, bár nem láthatja. – Lehetetlen megmondani, hogy ki szövetséges és ki ellenség – ekkora kavalkádban biztosan elkapna néhányat a mieink közül. Nem teheti ezt. Nem ölheti meg a saját harcosait. – Kérlek go…

- A véredet, lovas! – kalapácsként sújt le elmémre dühös parancsa. Remegve hunyom le szemeimet, és fogaimmal húzom le egyik kesztyűmet. Tőrömmel felhasítom tenyeremet, és vérző kezemet a gyöngyházfényű pikkelyekhez nyomom. Zarg teste felragyog, ahogy mohón magába szívja erőmet.

Üvöltése ránk vonja az ellenség figyelmét. Orsóként forogva kezd zuhanni, legalább másfél tucat hárpia, és néhány sárkány követ minket. Inkább érzem, semmint látom őket. Mintha mindannyiuk mágikus ereje az elmém védfalait ütné. Émelyegve simulok sárkányom testéhez, véremmel tovább erősítve őt. Mielőtt a havas csúcsoknak vágódnák, hirtelen megfordul. A mozdulattól megreccsennek a bőrszíjak, az egyik el is szakad, eleresztve bal lábamat. Riadtan próbálom szorítani testét, miközben a mágiája szinte égeti bőrömet. A teste egyre fényesebben ragyog. A Tisztítótűz növekszik testében, míg fehérarany robbanásként be nem ragyogja az eget. Üldözőink a mélybe zuhannak, én pedig kis híján követem őket.

A testem egyre gyengébb, az elmém egyre tompább. Az erőm fogytán van, ahogyan az időm is.

- Kharad Vyr – suttogom Zarg elmélyébe az ősi sárkányerőd romjainak nevét. – Vonulj vissza Kaharad Vyrbe – a világ egy pillanatra elsötétül, éppen elég időre ahhoz, hogy elkezdjek lecsúszni sárkányom hátáról. Éles szarvai tovább mélyítik a sebet tenyeremen, ahogy riadtan feléjük kapok. A legrémisztőbb azonban, hogy már nem érzem a fájdalmat.

- Maradj ébren! – újabb utasítás, amit most először követ forró erőlöket. Levegő után kapva remegek meg. – Maradj a hátamon! – én is tudok utasításokat osztogatni mások elméjében. Könnyű neki, nincs más dolga, csak csapkodni azokkal a hatalmas szárnyakkal. Ha lenne elég erőm, biztosan belé rúgnék.

Az erőm azonban régen elhagyott.

Örökkévalóságnak tűnik, mire az ég kitisztul körülöttünk. Mire a jeges szél elcsendesül. Mire a hóvihar elül, és nem marad más, csak metsző hideg. A hárpiák vijjogása elcsendesült, nem maradt más, csak szárnyak surrogása. A jól ismert, monoton ritmus, ami megnyugtat. Ami álomba ringat. Legalábbis ringatna, ha nem morranna fel elmémben minden alkalommal égzengést idéző hangja. Csak miatta vagyok képes ébren maradni addig, míg ereszkedni nem kezdünk. Csak miatta vagyok képes nyitva tartani szemeim, és pilláimra fagyott könnyekkel figyelni a többi ereszkedő sárkány alakját.

És csak miatta zuhanok a hóba, mikor visszatér emberi alakjába.

Remegve kuporodom össze magzatpózba, elfagyott kezemet szorosan mellkasomhoz húzva. Már nem vérzek, a piros réteg, mint egy csillogó rubint páncél borítja tenyeremet. Könnyek szöknek a szemembe, de szinte azonnal jégcseppekké válnak.

Zarg hatalmas alakja guggol mellém. Durván megragadja csuklómat, és magához húzza. Forróság áramlik testéből az enyémbe, a vágás pedig lassan eltűnik. Néhány pillanat, és a tompa fájdalom visszatér, ahogy az elfagyott szövetek új életre kelnek. Nagyot nyelve ülök föl, ő pedig elengedi csuklómat. Meleg ujjaim arcomon simítanak végig, szemei szikráznak a tőlem lopott erőtől.

Az erőtől, és a fékezhetetlen dühtől.

Ujjai nyakamra fonódnak, egyre szorosabban és szorosabban. Rémülten ragadom meg karját, de tehetetlen vagyok az erejével szemben. Olyan közel hajol arcomba, hogy mágiájának ózon illata égeti a szememet. Dühösen vicsorogva villantja rám fogait.

- Soha többé ne vond kétségbe a szavam! – sziszegi egy álnok kígyó hangján. Fuldokolva, fagyos könnyekkel arcomon próbálom elszakítani magamról ujjait. – A te dolgod, hogy kövesd a parancsokat – tekintetem széle elhomályosodik, kezeim erőtlenül hullanak testem mellé. – Ne feledd hol a helyed, lovas – belemar liluló ajkaimba, mielőtt dühösen ellökne magától. Köhögve görnyedek előre, remegő testem mindent kiad magából. Gyomrom újra és újra összerándul, remegésem csak percek múltán csillapodik.

Szörnyeteg.

Egy arrogáns szörnyeteg.

Számat megtörölve, felületes zihálással ülök föl ismét. Időközben tüzek gyulladtak a hó borította romok között. A fényükben keveset látok, de az alapján valószínűnek tartom, hogy tényleg Kharad Vyrben vagyunk. Ez a Mennydörgő Klán egy előretolt védelmi állása volt a háború kezdetén, de mára nem több csupasz romoknál. Arra azonban jó, hogy meghúzzuk magunkat benne.

A sárkányok egy része ember alakba verődve értekezik az egyik tűz körül. Zarg, Azúr, és néhány másik klán vezetője is közöttük van, valószínűleg tanácskoznak. Felettünk időnként elsötétül az ég, mikor egy-egy sárkány alakja kitakarja holdjaink ragyogását. Ők lehetnek az őrszemek. Még mindig túl közel lehetünk az összecsapás helyszínéhez. A csatához, amit elvesztettünk.

Összeszorult torokkal gyűjtöm össze megmaradt erőmet, és egy másik tűzhöz botorkálok, aminél lovasok vacognak. Ismét elfog a hányinger a ténytől, hogy mennyire kevesen vannak. Vajon hányan buktak el ebben a küzdelemben? Nem. Ez nem küzdelem volt, hanem mészárszék.

Tudták, hogy jövünk.

Társaim kimerült sóhajai és fájdalmas nyöszörgései erőt adnak. Lassan járok körbe, ellenőrizve mindenkit. Nem vagyok a vezetőjük, mégis azt érzem, hogy Zarg lovasaként tennem kell értük valamit, hisz részben az én sárkányom miatt kerültek ilyen állapotba. Az én sárkányom ostobasága miatt.

A legtöbbjüket szinte teljesen lemerítette a sárkánya, de sokukon ejtettek felületes, vagy éppen mély sebeket a hárpiák karmai. Van, amit a sárkányaik helyrehoztak, de az ő erejük pusztításra termett, nem gyógyításra. Mágusokra lenne szükségünk. Gyógyítókra.

- Köszönöm – suttogja erőtlenül egy szőke lány, akinek szorosabbra húzom a combját fedő átvérzett kötést. Mosolya reszketeg, de kék szemeiben valódi hála ragyog. Ő az egyik tűzhasználó sárkány lovasa. Shivanah, ha jól emlékszem.

Szíven üt, hogy mennyire keveset tudok róluk.

- Most pihenj, hamarosan hazaindulunk – arcára simítom kesztyűs tenyeremet, ő pedig érintésembe hajtja arcát, mielőtt pillanatok alatt álomba merülne. Túlhasználta őt a lovasa, ahogyan Zarg engem a legutóbb. Most is a peremére lökött, de még képes vagyok megállni a lábamon. Vagy tanult a korábbiból, vagy túl dühös volt rám, és félt, hogy végez velem.

Inkább az utóbbi felé hajlok.

Letérdelek Davidof mellé, és sápadt arcára simítom fedetlen tenyeremet. Már tiszta, lemostam a ráfagyott vért a hóban, a kesztyűm párja pedig valószínűleg a mélységbe zuhant. De így legalább érezhetem mennyire hideg és nyirkos a bőre. Szemeit lehunyva pihen, lassú, mély légvételei alapján egy darabig nem is fog magához térni. Vajon Azúr mennyit használt fel az erejéből, hogy fentartsa a gyakorlatilag teljesen felesleges hóvihart?

Valószínűleg túl sokat.

Sóhajtva veszem le bélelt sapkámat, és zúzom a szőke tincsekre, mielőtt teljesen kihűlne. Bármennyire is taszító a sárkánya, ellene nem táplálok ellenszenvet. Valószínűleg már ő is számtalanszor megbánta, hogy eladta az életét egy szörnyetegnek.

- Myrren – megrezzenek a halk morranástól. Térdemről leseprem a havat, miközben felállok, de így sem érek még sárkányom álláig sem. Jégkék szemei még mindig dühösen merednek rám, a bőrén pattogó szikrák színétől pedig borsónyi méretűre zsugorodik a gyomrom. – Készülj, hamarosan indulunk – megkönnyebbült sóhajjal biccentek, hátra pillantva a többi lovasra.

- Sokaknak nehéz lesz a hazaút – suttogom kimerülten. A szívem és a lelkem is fáj a veszteségtől, és társaim fájdalmától. – Talán jobb lenne…

- Nem haza megyünk – vág szavamba egy indulatos morranással. Meglepetten pislogok fel rá. Magától is gondolt volna a lovasokra? Közelebbi pihenő helyet választott, ahol kicsit erőt gyűjthetünk? Ilyesfajta előzékenység eddig nem volt jellemző rá. Talán egy másik vezető javasolta, ő pedig kénytelen volt elfogadni.

- Akkor hová? – kíváncsian billentem oldalra fejemet. Még nem tanulmányoztam elég térképet ahhoz, hogy a környék összes rejtett erődítményét ismerjem.

- Vissza a csatatérre – dühösen köpi szavait, a levegő megtelik elektromossággal körülötte, amitől néhány hajszálam az égnek mered.

A döbbenettől megdermedek. Fülem zúgni kezd, ujjaim remegve szorulnak ökölbe. Szólásra nyílnak ajkaim, de nem jönnek elő szavak közülük. A megrökönyödés visszatartja őket.

A döbbenet, és a harag.

Nem lehet ennyire arrogáns és ostoba! Nem vezetheti halálba az embereit csak azért, mert a büszkesége nem engedi, hogy csatát veszítsen. Nem lehet ennyire önfejű és meggondolatlan.

Nem.

- Nem – suttogom az indulatoktól remegő hangon. Szemeit vékony vonallá húzva mered rám. Mint egy vadállat, ami arra készül, hogy a torkomnak ugorjon.

De most nem fogom hagyni magam.

- Mit mondtál? – sziszegi alig hallhatóan. Mégis, mintha az egész világ megdermedne körülöttünk. Hallom magam mögött néhány lovas riadt nyöszörgését. Valaki a karomhoz ér, de lerázom magamról, anélkül, hogy hátra pillantanék.

- Azt mondtam nem – ismétlem meg hangosabban. Torkom még mindig fáj a fojtogatásától, de elűzöm az éledező pánik legelső nyomait. – Nem mehetünk vissza harcolni! – dühösen megrázom fejem, amitől kissé megszédülök, és ki kell támasztanom magam a lábammal. – A lovasok kimerültek, az is csoda, ha fent tudnak maradni a sárkányaikon, nem, hogy még erőt adjanak nekik egy csatában! – egyre jobban növekszik bennem az indulat. Legszívesebben megragadnám Zargot, és megráznám, hátha magához tér.

- Felülírod a döntésemet? – ózon illata tölti meg a levegőt. Alakok jelennek meg Zarg mögött, valószínűleg a többi vezető. Vajon támogatni, vagy megállítani akarják őt.

- Igen, mert egy ostoba döntés, ami semmi másra nem jó, csak hogy a sérült egódat kenegesd vele! – ha más nem meri, majd én megmondom neki. – Zarg hercegem – teszem hozzá gúnyosan. Mit tesz, talán megöl? Túl értékes vagyok ahhoz. Bárcsak belátná, hogy ha visszarepülünk a hárpiák közé, akkor úgyis elveszít.

Pofon csattan arcomon, de olyan erővel, hogy a világ egy pillanatra elsötétül. A hóban térek magamhoz, számban vérem fémes ízével. Köhögve köpöm ki, de mielőtt felülhetnék, valaki egy rúgással a hátamra görget, és a mellkasomra tapos.

Sárkányom pusztító erővel telt tekintete ragyog le rám.

- Hogy merészeled… - hangja megremeg az indulattól. Több lovas is hátrébb húzódik tőlünk, de néhányan pont az ellenkezőjét teszik. Tétova lépést tesznek felénk, de fejemet rázva próbálok jelezni nekik. Engem nem fog megölni, de más lovasokkal gondolkodás nélkül végezne.

- Tudták, hogy jövünk – újabb adag vért köpök magam mellé a friss hóba. – A mi támadásunk a meglepetésre épült, de így más nincs esélyünk – csak a vesztünkbe repülnénk. – Fogadd el, hogy vesztettünk, hercegem – állom gyilkos pillantását. Azt akarom, hogy lássa, most nem tud eltántorítani. Csak akkor fogok felszállni a hátára, ha hazarepülünk, máskülönben gyalog vágok neki a hegyeknek, és halálra fagyok. – Egy háború megnyeréséhez nem kell minden csatát megnyerni – tüdőmből kifut a levegő, olyan erővel szorít a talajhoz. Nem tudok több szót kipréselni magamból, de ha nem teljesen ostoba, ennyinek is elégnek kell lennie. Egy jó vezető tudja, hogy a visszavonulás is vezethet győzelemhez.

Vajon te elég jó vezető vagy, Zarg?

- Az a Boszorkányok Tornya? – hunyorogva emelem el arcomat a meleg pikkelyektől. A Zargból áradó meleg miatt nem fagytam még halálra a menetszélben, de a kíváncsiságom nagyobb az életösztönömnél. Reménykednem kell, hogy nem enged a halálba zuhanni, ha elfogyna minden erőm.

- Igen. Szövetkeztek a Morgor Klánnal és szövetségeseivel. Eltöröljük őket a földről – egy pillanatnyi szomorúság tölt el a gondolattól, hogy ez a gyönyörű épület hamarosan csak füstölgő romhalmaz lesz. Bármennyire is gonosz teremtmények lakják, impozáns látványt nyújt hatalmas tornyaival, és bevehetetlennek tűnő gránitszürke falaival.

- Azt olvastam róluk, hogy hatalmas nyílpuskáik vannak a tornyokon – idézem fel magamban a részleteket. A halálos fegyverek vázlatos rajzait alaposan áttanulmányoztam, hogy kiismerjem a gyenge pontjait. Egy sárkánynak nem tudnak ártani, de nem is ez a céljuk… a lovasokat hivatottak elpusztítani. Zarg méltatlankodó morranása alapján sosem érdekelte túlzottan egy lovas sorsa. Remek kilátások. – És hogy nekromanták is vannak közöttük – teszem hozzá, hátha ez emlékezteti rá, mennyire sérülékeny lény ül rajta.

Mentális kapcsolatunkon keresztül érzem, hogy ez közel sincs így.

- Na és? Hullákkal nem árthatnak nekünk – arrogáns hüllő. A nekromanták igenis veszélyesek, nem hiába tiltották be a mágia ezen formáját a birodalomban. A sárkányok talán elnézőbbek, de az emberek nem tűrik meg maguk között azokat, akik ennyire romlottak.

Ajkaimat összeszorítva hajolok előre, hogy jobban lássak. Megszámlálhatatlanul sok színes pikkely ragyog körülöttünk. A lovasok alakjait alig lehet kivenni. A legtöbben próbálnak minél kisebb célpontot nyújtani, néhányuknál azonban íjat is látok. Ők már rég óta a sárkányukkal lehetnek. Vajon mi lehet a túlélésük titka?

Egy vérfagyasztó üvöltés ránt ki gondolataim közül. Egy jeges süvöltés, ami nem erről a világról való. Riadtan kapom irányába fejemet, a látványtól pedig majdnem lezuhanok Zarg szarvai közül. Egy hatalmas, halott sárkány emelkedik ki a tornyok közül. Üres, tejfehér szemei ránk merednek, csontos pofájából sápadt fénnyel ragyogó lángok tűnnek elő.

- De egy halott sárkánnyal igen! – ösztönösen kiáltom elmémben a szavakat, mintha bármi esély lenne, hogy Zarg nem vette észre a nem evilági teremtményt. Alig egy pillantásnyi időm marad, mielőtt sárkányom zuhanórepülésbe váltana.

Próbálok teljes testemmel hozzá simulni, arcomat elrejteni a menetszél és a lángok gyilkos keverékétől. A sárkányok üvöltésétől megfájdulnak csontjaim. Füleimbe minta izzó tőrt mártanának. A halott sárkány hanga mindennél rosszabb. Mindennél erősebb és fájdalmasabb.

- Ez valami ősi sárkány lehetett, mert sokkal nagyobb, mint itt bárki! – ez az utolsó gondolat, amit meg tudok osztani vele, mielőtt kitör a káosz körülöttünk.

Sárkányok üvöltése keveredik lovasok fájdalmas kiáltásaival. Karnyi vastag nyílvesszők élesen visítva szelik a levegőt körülöttünk. Szemeimbe könny szökik a menetszéltől, és a mélybe zuhanó lovasok szívfájdító látványától. Lángra kapó testek orrfacsaró bűze kúszik orromba, amit velőtrázó sikolyok követnek. A sárkányaik próbálják menteni őket, de kevés sikerrel. Én is velük buknék, ha nem porladna el minden felém tartó nyíl. A vörös rubintköves gyűrű szinte lüktet az ujjamon. Ez az egyetlen előnyűnk a csatában. Bár minden lovas viselhetne ilyen védelmet. Bármi, amit a sárkányaink tesznek, hasztalan az ellenséges bestiával szemben. Nem fog rajta mágia, sem karmok vagy fogak. Egymaga feltartja a szövetségeseink seregét.

Ez így nem mehet tovább.

Homlokomat a forró pikkelyekhez szorítom, szemeimet lehunyva próbálom kizárni az összeomló világot körülöttünk. Zarg teste megremeg az élvezettől, mikor egy ellenséges sárkány nyaka összeroppan állkapcsai között. Az én testem viszont az undortól és kimerültségtől reszket. Keserű epe kúszik torkomba, ujjaim sajognak, olyan erővel markolom a csavart szarvakat. Nem nyerhetünk, amíg a halálból visszahívott ősi lény az égen van. A túlvilág ereje ellen tehetetlenek vagyunk. Az egyetlen, ami végezhetne vele…

Olyan lendülettel kapom föl fejemet, hogy egyensúlyom is elveszítem. Szédelegve kapok az ujjaim közül kicsúszó szarv után, combjaim az utolsó erőtartalékjaimmal szorítják a csúszós pikkelyeket.

- Zarg, uram! A tisztítótűzzel kérlek próbáld meg, talán az segít! – szándékosan választok alázatos szavakat. Félek, hogy másképp utasításnak tekintené, és az arroganciája nem engedné teljesíteni. - A nekromancia egy sötét mágia, a tisztítótűz talán képes semlegesíteni! – előbb kellett volna, hogy eszembe jusson. Talán azért nem gondoltam rá, mert én sem vagyok képes tiszta teremtményként gondolni a sárkányokra. Máig nem értem, hogyan lehet egy ilyen erő és képesség a legnagyobb pusztítást okozó népé.

Talán az istenek így akartak lehetőséget adni nekik, hogy jóvá tegyék a rengeteg szörnyűséget, amit a világunk többi fajának okoztak.

- Adj vért! – néhány szívdobbanás múlva robbannak elmémbe sietős szavai. Felkészültem erre a lehetőségre, ahogyan arra is, hogy talán ez lesz utolsó dolog, amit teszek. Nem. Életben kell maradnom, hogy behajthassam rajta az alkunk rá eső részét.

Mély sóhajjal nyugtatom le kapkodó légvételeimet, és nyúlok a lábszáramra erősített tőr után.

Csupán ezért maradunk életben.

- Vigyázz, jobbról! – kiáltom mentális kötelékünkön keresztül, ő pedig azelőtt mozdul, hogy a végére érhetnék. Balra dőlve tér ki a borotvaéles fogak elől, amik feltépték volna a torkát. Heves szívdobogással, próbálok újra a késért nyúlni. A pánik egyre jobban nő bennem, ahogy újabb és újabb támadások elől kell kitérnünk. Már nem próbálok a testéhez simulva elrejtőzni, hanem küzdök, hogy mindketten életben maradjunk. Tekintetem az eget pásztázza körülöttünk, a világ fájdalmasan élessé válik, ahogy elmém az utolsó tartalékjaival küzd.

A jéghideg penge bőrömhöz ér, Zarg pedig ezt a pillanatot választja, hogy meredeken magasabbra emelkedjen. Kétségbeesetten kapok szarvai után, felhasítva karomat csuklótól könyékig. A fájdalomtól egy pillanatra elsötétül a világ. Csak az istenek könyörületének köszönhetem, hogy nem zuhanok a mélybe. Könnyeim jégcseppekké válnak, mielőtt megolvadnának egy lángcsóvától, amit csak Mongrelannak köszönhetően élek túl. Vérem túl gyorsan csorog Zarg pikkelyeire. Bőrömet az övéhez szorítom, hogy minél kevesebb vesszen kárba. Minden pillanat ellop egy hatalmas darabot józanságomból. Már nem tudom pontosan, hogy mi történik körülöttünk. Már nem vagyok képes másra, csak felületes levegővételekre, és arra, hogy fél kézzel szorítsam a szarvakat, amik mély árkokat vágnak tenyerembe. Próbálom nyitva tartani szemeimet, de elveszítem a csatát. Szívem egyre hangosabban dübörög fülemben. Mint harcra hívó dobok fájdalmas ritmusa.

Fázom.

Hiába a lángcsóvák által felmelegített levegő, a hideg a csontjaimig hatol. Több tucat sárkány szárnyának surrogása vegyül Zargé mellé. Több tucat üvöltés szaggatja darabokra az eget.

Annyira fázom.

De nem aludhatok el.

Nem.

A sötétség határán egyensúlyozom. Egyszerre létezem mindkét világban. Emlékekbe kapaszkodom, hogy ne zuhanjak a mélységbe. A húgaim nevetésébe. A lovaglás közben hajamba kapó szél érintésébe. Régi könyvek és szétmálló tekercsek poros illatába. A múltam darabjaiba, amiket nem veszíthetek el.

Egy élet bizonyítékaira, amit még élnem kell.

Melegség árad szét testemben. Folyamatosan űzi el a jeges sötétséget. A darabokra hullott világ lélegzetvételről lélegzetvételre forr újra eggyé. A tompa zúgás elhalkul, helyét érthetetlen mormogás veszi át. Ujjaim alatt puha szövetet érzek. A mormogás lassan szavakat ölt. Az ősi nyelv mágiával átitatott szavai. A remény szavai. A túlélésé.

Még hosszú időbe telik, mire meg is értem őket. Gyógyító varázslatok. Ólomnehéz pilláimat lassan, résnyire nyitom csak fel. Az erős fénytől újra émelyegni kezdek, ezért ismét lehunyom őket. Még négyszer kell megismételnem, mire képes vagyok valóban nyitva tartani szemeimet. Ismeretlen alakok vesznek körbe. Arcok, amiken koncentráció és aggodalom ül.

Tehát élek.

Amint visszatér annyi erőm, hogy képes legyek mozogni, ülő helyzetbe kényszerítem magam. A gyógyítók tekintetén látom, hogy elleneznék, de Zarg jelenlétében inkább némák maradnak. Nem kell az ágy végébe pillantanom, hogy tudjam, itt van. Érzem őt. Erősebben, mint eddig. Talán mert a vérem még mindig az ereiben kering.

Momo szemei aggodalomtól ragyognak. Kezei reszketnek, ahogy óvatosan próbál megitatni. A gyógykeverék kesernyés ízétől felfordul gyomrom, de leküzdöm a késztetést, hogy azonnal kiköpjem.

- Hogy érzed magad? – a mély hangban nyoma sincs aggodalomnak. Nem is vártam mást egy hozzá hasonló szörnyetegtől.

- Jobban – felelem reszelős hangon. Torkomat mintha felszántották volna.

- Képes vagy újra lovagolni? A szerződésünk rám eső része még csak most következik – szívem hatalmasat dobban, kimerült testem egyetlen pillanat alatt mozgósítja minden megmaradt erejét.

- Máris mehetünk! – elszánt tekintettel fordulok sárkányom felé, eltolva az ellenkező gyógyítók kezeit magamtól.

- De uram, így nem mehet! – borzasztó állapotban lehetek, ha ellent mernek mondani Zargnak. Nagyszerű kilátások.

Az egyetlen, aki tudja, hogy ez a döntés végleges, az Momo. Ő azonnal mozdul, és egy vastag kabáttal tér vissza. Hagyom, hogy rám adja, mert képtelen lennék. Tekintete tele van féltő aggodalommal, kezei még mindig remegnek, ahogy enyémekre húz egy bélelt kesztyűt. Erőtlen mosollyal hálálom meg gondoskodását. Még felállni is segít. Nélküle valószínűleg képtelen lennék rá.

- Mehetünk? – természetesen figyelmen kívül hagyta saját gyógyítója szavait. Nem csodálom, hogy a korábbi lovasait hamar elérte a végzetük. Neki valóban csak tárgyak vagyunk.
- Momo, adj két erős bőrövet kérlek – vigyora alapján pontosan tudja mire készülök. Elégedett morranással sétál ki az erkélyre, hogy felvegye sárkány alakját. Ágyasa közben a kezembe adja a két öveket.

- Még nem vagy elég erős, hogy a hátán maradj – suttogja kétségbeesetten, de nem próbál megállítani. Engedi, hogy a karjába kapaszkodva, lomha léptekkel vergődjek ki a levegőre. A szél azonnal hajamba tép, szinte ledönt a lábaimról.

- Megoldom – mormogom elszántan. – Ez nem várhat, Momo… az emberek szenvednek, nekik néhány óra késlekedés is számít – összeszorítja ajkait, és elengedi karomat. Vonakodva ugyan, de hátrébb lép, és némán figyeli ahogy felszenvedem magam Zarg hatalmas testére. Talán a bőröm vált érzékenyebbé, de mintha a pikkelyei még élesebbek lennének. Még kesztyűn keresztül is fájdalmas az érintésük.

Mire lábaimat hozzárögzítem a szarvakhoz, már csillagokat látok. Kapkodom a levegőt, és nehezemre esik nyitva tartani a szemeimet. Csak remélni tudom, hogy elég erősre kötöttem meg a csomókat.

Zarg a magasba lendül, Momo utánunk kiáltott szavai belevesznek a süvítő szélbe. Próbálom apróra összehúzni magamat, és rásimulni a gyöngyházfényű pikkelyekre.

- Szóval? Merre vigyelek Lovasom? – szavai most is kalapácsként sújtanak le tudatomra. Vajon képes leszek megszokni valaha?

- A Kék Tündérek Tavához, keletre – válaszolom habozás nélkül. Ebben az egy helyszínben vagyok biztos. Itt bukkantam rá arra, ami elindított ezen az úton. Az emlékektől lüktetni kezd a hosszú évekkel ezelőtt szerzett sebhely karomon. Legszívesebben megvakarnám, de félek, hogy akkor a mélybe zuhannék.

Nem tehetek mást, mint a pikkelyekhez simulva várom, hogy véget érjen életem leghosszabb utazása. Még arra sincs erőm, hogy lepillantsak a földre, ami örökké az otthonom marad. Vajon a földművesek rettegnek, mikor meglátják egy sárkány ragyogó alakján elrepülni féltve óvott mezőik felett? Celestet biztosan lenyűgözné Zarg ragyogása.

Mert ő még nem tudja, hogy belül minden sárkány rohad.

Örökkévalóságnak tűnik, mire a karmos mancsok a családom földjébe süllyednek. Esetlenül oldom ki a lábamat tartó csomókat, és lecsúszik a pikkelyes nyakról. Szinte menekülök a közeléből. Gyomrom felfordul a halál és elmúlás szagától. Mintha dögöket halmoztak volna fel a kiszáradt tómeder mélyén. De a szag egészen másból árad. Valami olyanból, aminek léteznie sem lenne szabad.

Tekintetem a feketével bevont kőoltárra függesztem. Lábaim erőtlenül visznek felé, de a halott talaj még a lépéseimet is nehézzé teszi. Ha Zarg nem ragadná meg a karomat, a porban végezném. Az érintése majdnem annyira taszít, mint az előttem álló romlott építmény.

- Mi ez a hely? – talán most először hallok valódi kíváncsiságot a hangjában.

- Egykor bő forrásvíz volt benne, és két nagy folyót táplált a tiszta vizével. A tündérek ősi mágiájából élt, nagyon hasznos vízforrás volt – már én is csupán festményeken láttam teljes pompájában. Nemzedékek óta így néz ki. – A családom földjének közepén, mint egy dobogó szív, úgy adott életet a földünknek – tekintetem akaratlanul is abba az irányba fordul, amerre az otthonom van. Amerre a családom él, akiket valószínűleg nem láthatok többé.

De az életüket még jobbá tehetem.

- Értem – nem értesz te semmit igazán, Zarg. Ahhoz, hogy megérts, képesnek kéne lenned együttérzésre.

- Arra kérlek Zarg uram, hogy a tisztító tüzeddel ezt az oltárt égesd fel! – már minden mást megpróbáltam. Én magam próbáltam elpusztítani számtalan alkalommal és módon. Eredménytelenül. Ez az utolsó, amit megpróbálhatok. Ha a tisztítótűznek sincs hatása, minden hiába volt.

Hiába áldoztam fel az egész életemet.

- Adj vért! – bólintva adja ki a parancsot. Remegés fut végig testemen, de megteszem, amit vár tőlem. Fejemet oldalra billentve nyújtom felé nyakamat, felkészülve a fájdalomra és a sötétség érintésére.

Ehelyett valami egészen más történik.

Megrökönyödve figyelem, ahogy ajkaihoz húzza karomat. Éles szemfoga felszakítja csuklóm vékony bőrét. Nyelve végigfut a seben, nem hagy kárba veszni egyetlen előbukkanó vörös cseppet sem. De ennyit érzek csupán, semmi mást. A fájdalom elmarad.

Miért?

- Vissza tudsz rám mászni? – jégkék szemeiben parázslik a vérem adta erő. Legszívesebben fejemet rázva kuporodnék össze a földön, de nem hagyom, hogy nyerjen.

Nem ivott belőlem annyit, mégis perceknek tűnik, mire visszakerülök hátára. A tisztítótűz ereje gyakran kiszámíthatatlan, ha a talajon maradok, véletlen engem is elpusztíthatna. Ujjaim görcsösen szorítják a csavart szarvakat, miközben sárkányom mély lélegzetet vesz. Egész teste megremeg a mágiától, ami átitatja minden pikkelyét. Torkából mély, doromboló hang kúszik elő, majd szájából előtörnek a vakítóan fényes lángok. Szemeim könnyeznek, de kényszerítem magam, hogy figyeljek. Levegőt venni sem merek, néma imákat mormolok minden istenhez. Működni fog. Működnie kell.

Ez az egyetlen esélyünk.

Fülemre tapasztom kezeimet a fájdalmasan éles sikolyok hallatán. Nyögve görnyedek össze, de tovább figyelem az oltárt, ami mintha elolvadna alattunk. A bűz erősebbé válik, a feltörő sötétség felénk kap, de Zarg lángjai megállítják. Néhány pillanat kell csupán, hogy a lángok mindent felemésszenek.

És a változás azonnal megkezdődik.

Ámulva kapom fejemet a tisztuló égbolt felé. A szürke felhők erejüket vesztve menekülnek a napfény elől. A halott földbe új élet költözik, a tó pedig megtelik ragyogó, kristálytiszta vízzel. Kimerült mosollyal figyelem, ahogy utat tört magának, feltörti a régi folyómedreket, és elindul a földek felé, hogy hírét vigye a változásnak. Bárcsak láthatnám az emberek örömét.

Bárcsak láthatnám a családom boldogságát.

Szemem sarkából észlelem csak a mozgolódást. Vonakodva szakítom el tekintetem a folyókról, de amit látok, az nem lehet valóságos. Zavartan pislogok néhányat, de a kép nem változik.

Lehet, hogy…

- Nézd! – kiáltok fel hangosabban, mint szeretnék, de az izgalmam lassan túl nő rajtam. Tudnom kell, hogy nem csak reménykedő elmém láttatja velem mindezt.

- Mi az? – kinyújtja nyakát a tó felé. Tehát tényleg ott van!

- Tündérrózsa! – ámulva figyelem az előbukkanó csodálatos növényt. Egyre ritkábban bukkant fel a földünkön, gyerekkoromban még láttam néhányat, de az utóbbi években végleg eltűnt. Az utolsók a kúriánk tavában nyíltak.

- És? – persze hogy nem érti az izgalmamat. Benne nincs remény. Nem a jót és a szépséget keresi a világban.

- Várj! Lehet, hogy kikel belőle… egy Tavitündér! – próbálom neki megmagyarázni izgalmam okát. Az apró, varázslatos lények tündérrózsákból születnek, a régi történetek szerint. Gyerekként minden virágzást a tóparton ülve vártam végig, hátha szerencsém lesz, és megpillanthatok egyet közülük. De sosem vált valóra a kívánságom. – Láttál már tündért? – kérdem bizonytalanul. Nem tudom mennyi idős lehet pontosan. Talán már élt abban a korban, amikor a világunk még nem volt ennyire sérült a háborújuk nyomán.

- Igen, nagyon régen – szívem szapora iramba kezd, elmémbe számtalan kérdés tódul, de nyelvemre harapva fogom vissza magam. – A tündérek kihaltak sajnos – próbálom nem meghallani szavait. Túlságosan nagy bizonyossággal állítja.

De én még hinni akarok abban, hogy a világunk képes gyógyulni.

- Én még soha – ujjaim megszorulnak szarvain. Gyűlölöm, amire most készülök. – Uram, megended, hogy megnézhessem? Kérlek! – szavaimba annyi könyörgést és megalázkodást csempészek, amitől felfordul a gyomrom, de ez az egyetlen esélyem. – Ha ezek tényleg tündérek lesznek, az igazi csoda!

- Rendben, engem is érdekel – nem tudom elrejteni boldog mosolyomat.

Amint földet érnek karmai, előre hajolok, amennyire csak tudok. Mohón iszom magamba a megjelenő tündérrózsák látványát. Három gyönyörű, hatalmas virág. A szirmaik az égbolt színeiben pompáznak. Napkeltétől napnyugtáig. Olyan árnyalatokat is felfedezek rajtuk, amiknek korábban a létezéséről sem tudtam. Csodálatosak.

Visszatartott lélegzettel figyelem az első, szirmait bontogató virágot. A fény megtörik körülötte, táncoló szivárványt festve a vízre. Lassan bukkan elő egy apró, törékeny kis alak a közepéből. Még a rózsa aranyló közepén pihenteti fejét.

Nem hiszem el.

Szinte lecsúszok a pikkelyes nyakról, ahogy egész testemmel rá fekszem. Egyetlen mozdulatát sem akarom elmulasztani az apró lénynek. Zarg is közelebb hajol, mentális kötelékünk egy pillanatra megrezzen. Ez még őt is képes volt meglepni.

- Meg ne ijesszük – suttogom, és ő meglepő módon hallgat rám. Hátrébb húzza fejét, hogy hegyes fogai és halálos tekintete ne riassza meg a csodálatos kis teremtményt.

A fátyol szerű szárnyak megrezzennek, a testét borító virágszirmok megrezzennek egy szellő gyengéd érintésétől. A ragyogóan kék szemek először bágyadtan pillantanak fel ránk, majd lassan megtelnek élettel. Olyan erővel és mágiával, amihez foghatót még sosem láttam. Kissé meglepetten pillant körbe, mielőtt ismét ránk nézne. A homlokában lévő drágakő élő szivárványként ragyog. Egykor vadászták őket ezért a csodálatos kőért.

Szavai akár a leglágyabb szélcsengő dallama. Fejét oldalra billentve figyel minket, lassan egész teste megtelik élettel.

- Mit mond?

- Nem beszélem a nyelvüket – átkozom magam, amiért én sem. Csalódottan harapok ajkaimba, próbálva megjegyezni a formátlan beszédet. Talán Zarg könyvtárában képes leszek lefordítani a szavait.

Szívem együtt nevet az apró kis lénnyel. Lenyűgözve figyelem kecses táncát a víztükör felett. A szitakötők köré gyűlnek, a madarak énekelve kísérik nevetését. Minden szívdobbanásával gyógyul a világunk.

- Akarsz még maradni?

- Igen, szeretnék, ha lehet! – nem válaszol, csak leereszti szárnyait, jelezve, hogy mehetek. A vérveszteségtől és az izgalomtól teljesen elveszítem koordinációmat. Bukdácsolok, mint egy esetlen kisgyermek, de nem törődök vele.

Zihálva kapaszkodom föl egy mohával benőtt, nedves kőre. Érzem Zarg jelenlétét mögöttem. Újra felöltötte emberi alakját, de ettől még nem lesz egy közülün. Ettől még nem fogja megérteni mit jelent az emberek számára ez a pillanat. Hogy mennyire reménnyel tölt majd el minden halandót, aki véletlen rájuk bukkan.

A világunkkal együtt mintha az én lelkem is gyógyulna.

Meghökkenve nyújtom ki tenyerem az előttem lebegő kis tündérnek. Ismét mond néhány szót a saját nyelvén, miközben leereszkedik kezemre. Súlytalan, mintha nem is létezne, mégis a pontból, ahol apró lábai bőrömhöz érnek, forróság árad szét bennem. Törékeny kis kezeiben egy csodálatos, aprócska tavirózsát tart. Majdnem olyan gyönyörű, mint amiből ő született.

Közelebb hajolok, hogy jobban láthassam, és mintha csak erre várt volna. Hajamba tűzi a virágot, mosolyából kivillannak apró fogai. Fülei izgatottan rezzennek, mielőtt szárnyra kapna. Végtelen boldogsággal és hálával nézek utána. Apró könnyek gyűlnek szemem sarkába a lelkemet elárasztó érzelmek súlyától.

Biztosan álmodom.

Zarg lélegzetét érzem a fülemen, ahogy közelebb hajol a virághoz. Meglepett sóhajában mintha felismerés rezdülne. Vajon mit tud, amit én nem? Mielőtt feltehetném a kérdést, egy másik tündér érkezik. Zavartan hallgatom értelmetlen szavait, és a tenyeremre helyezett apró, ragyogó dologra. Tanácstalanul pislogok rá, mire mutogatni kezd.

Ó.

- Egyem meg? – kérdem egyszerre tőle, saját magamtól, és a mögöttem álló sárkánytól. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy mi is ez pontosan.

- Szerintem igen – mély hangja túl közelről szól, testem akaratlanul is összerezzen. – Ez tündérkenyér lehet, hallottam már róla – már én is olvastam róla néhány rövid feljegyzést régi könyvekben, de sosem így képzeltem el. – Gyógyerejű, nyugodtan megeheted – egy pillanatig sem tétovázok, mert tudom, hogy a tündérekben egy szemernyi gonoszság nincs. Őket a fehér mágia hozta létre, és abból is táplálkozik erejük.

Az az erő, ami most forró takaróba csomagolja elmémet egyetlen rövid pillanat alatt. A kenyér szinte elolvad nyelvemen. Íze édes, akár a friss nektáré. Boldognak és gondtalannak érzem magam. A testem könnyű, minden fájdalom elenyészett. Már nem igazán észlelek semmit a körülöttem lévő világból. Hallom Zarg szavait, de nem tudom, válaszolok-e rájuk. Kiadom az utasításokat testemnek, de nem tudom, engedelmeskedik-e.

Halk sóhajjal süppedek bele a gyógyító fény meleg ölelésébe.

oOoOo

- Myrren! Myrren néz mit találtam! – felpillantok vaskos könyvemből az ajtón besiető apró alakra. Hosszú vörös haja kócosan, pókhálósan lebeg utána, arca maszatos a kosztól, de égkék szemei ragyognak. Izgatott mosollyal kapaszkodik fel az ágyamra, ruhájából porfelhő száll fel, ahogy mellém térdel.

- Illyth, tudod, hogy apánk dühös lesz, ha rájön, hogy a padláson kutakodtál – sóhajtva próbálok letörölni egy foltot húgom arcáról, de csak még jobban elkenem.

- Ha rájön! – megrántja vállait, és felém nyújtja az apró kis festményt, amit a markában rejtegetett. – De nézd! – lemondó sóhajjal veszem át tőle a kincset, amire rálelt. Lehetetlenül apró, gyönyörűen megmunkált darab. Játéknak tűnik csupán, de a keret mintázata és a kidolgozott ecsetvonások alapján valódi festménynek készült. Talán pont ezért, hogy valaki a zsebében hordhassa magával a szerelme képét. – Apa azt mondta, egyetlen rokonunknak sem volt olyan szeme, mint a tiéd, de nézd meg ezt a nőt! – izgatottan hadarva térdel föl az ágyon. – Neki pontosan olyanok!

Elakadó lélegzettel bámulok a szemeim tükörképébe. A finom vonású arcba, amit egy visszafogott mosoly tesz gyönyörűvé. Rézszínű haja dús hullámokban omlik vállaira. Törékenynek és aprónak tűnik, még a családunk alkatához képest is.

Ki lehet ő?

- Hogy érzed magad? – Momo aggódó hangja csak tompán jut el kimerült elmémig. Kiránt az emlékek közül, amik maguk alá temettek az elmúlt órákban. Sűrűn pislogva próbálok fókuszálni, és egy fáradt mosollyal meghálálni gondoskodását.

- Sokkal jobban – elfogadom a felém nyújtott kupát. Még a borzalmas ízű gyógytea is jól esik kiszáradt ajkaimnak. – De tudtam volna még aludni – annak ellenére, hogy majdnem az egész napot átaludtam. Kora délelőtt jártunk a tónál, ahonnan az utolsó emlékem van, és Momo alig bírt felébreszteni késő délután. A tündérek gyógyereje megtette a hatását. Bár még mindig erőtlennek és kimerültnek érzem magam, a fájdalmaim megszűntek. Jobb lett volna, amíg kivárjuk a gyógyító álom végét, de Zarg nem tűrte volna, hogy emiatt kihagyjam az ünnepi vacsorát. Momo jól tette, hogy idejében felkeltett, így lassú, bágyadt tempóban is el tudtam készülni. Bár nélküle nem ment volna. Hagytam, hogy öltöztessen, engedtem, hogy halvány sminkkel eltüntesse a szemem alatti hatalmas karikákat, és nem ellenkeztem akkor sem, mikor a fürdőmhöz kísért.

- A vacsora után pihenhetsz, a Herceg is azt akarja, hogy minél hamarabb felépülj – a gyógyítóknak hála, Momo arca pont olyan gyönyörű, mint tegnap. Nyoma sincs a reggeli büntetésnek. Hát persze, a legtöbb sárkánynak csak a külsőségek számítanak.

- A gyógyulásomnál sokkal jobban akarja, hogy mellette díszelegjek – fanyar mosollyal billentem oldalra fejemet. Momo nem mond ellent, jól tudja, hogy ez egy lovas feladata. Adjon erőt a sárkányának, és legyen annyira gyönyörű mellette, hogy más sárkányok el akarják hódítani mellőle.

Válasz helyett egy kis asztalhoz lép, és egy tükröt emel fel, majd tart elém. A fiú, aki visszabámul rám, egyáltalán nem az, akinek érzem magam. A kimerültségemnek nyoma sincs. A vérveszteség okozta sápadtságot Momo halványrózsaszín sminkje elfedi. A bőröm tökéletes, és még mindig halovány fénnyel dereng a tündérek ajándéka nyomán. Egyedül a tekintetem árulja el, mennyire rossz bőrben vagyok, de ez ellen még Momo sem képes tenni.

- Varázsló vagy – elismerően mosolyodom el, mire felnevet. Hosszú haja most nincs összefonva, arany vízesésként követi mozdulatait, ahogy hátra veti fejét.

- Csak kiváló alapanyaggal dolgoztam – engedem, hogy megérintse az arcomat. Túl gyengéd, ahogy a tekintetében éledező érzelmek is. Olyasfajta szeretetre vágyik, amit Zarg mellett sosem kaphatott meg, de én sem leszek képes megadni neki. – Már csak az utolsó simítás hiányzik – mindkettőnk tekintete az ágytakarón fekvő, gyönyörű virágra siklik. A szirmai puhák, és mintha lüktetne benne az élet. Valótlanul szépséges.

- Zarg nem mondott róla semmit? – tanácstalanul pislogok fel Momora, de ő csak megrázza fejét.

- Csak annyit, hogy rajtad kívül senki sem érhet hozzá – látom vágyakozó tekintetén, mennyire nehéz eleget tennie ennek a kérésnek.

De vajon miért döntött így Zarg?

Túl keveset tudok a tündérek mágiájáról ahhoz, hogy tudjam az okát. Momot már megkértem, hogy minden könyvet, ami kicsit is hasznos lehet, hozzanak majd fel a szobámba. Erősebbnek érzem magam ugyan, de szinte biztos, hogy napokig nem lesz erőm elhagyni ezt a szobát. Segítség nélkül biztosan nem.

Óvatosan veszem kézbe az apró tündérrózsát, ami mintha még szélesebbre tárná szirmait érintésemtől. Jóleső borzongás fut végig testemen, ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódnak. Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, de örökké hálás leszek érte.

Momo felsóhajt a gyönyörűségtől, amikor végig pillant rajtam. Zavartan sütöm le szemeimet, miközben gyengéden felhúz az ágyról, és kisimítja tökéletesre szabott ruháimat. Inkább érzem magam egy porcelán babának, semmint megbecsült lovasnak, aki egy hatalmas sárkány erejének forrása.

- Több ajánlatot fogsz ma este kapni, mint bárki valaha – halkan duruzsol fülembe, miközben kilépünk a folyosóra. Engedi, hogy karjába kapaszkodva tartsam stabilan magamat. Az egész testem furcsán könnyűnek és erőtlennek érződik. Momo nélkül valószínűleg olvadt pudingként folynák szét a padlón. – De a herceg hatalmas sértésnek venné, ha bármelyiket elfogadnád – ezt jól tudom. A sárkányok a másik lovasának elcsábításával tudják a legkönnyebben megalázni egymást. Erővel sosem vinnének ágyba, tabunak számít, de a versengés már egészen más lapra tartozik. – Flörtölhetsz velük, akár meg is érinthetnek, a herceg imádja látni, hogy mások a tulajdonáért rajonganak.

- Nem vagyok a tulajdona – mormogom halkan, ujjaimmal Momo karjára szorítva. Ő elengedi füle mellett válaszomat, és inkább csak tovább magyaráz. Rövid ismertetőt ad a legfontosabb vendégekről, az este menetéről, és a szabályokról, amikhez tartanom kell magam. Sokkal jobban aggódik most, hogy nem ő kapja a büntetést helyettem.

Annyira sérült a lelke szegénynek.

A testőreink lemaradnak, ahogy a hatalmas, ezüstözött ajtóhoz érünk. Momo bátorítóan rám mosolyog a fáklyák mágikusan aranyló fényében, mielőtt kitárulnának előttünk a hatalmas ajtószárnyak. A hangzavar azonnal lesújt rám. Lágy zene, számtalan vendég hangja, és megannyi teríték csilingelése. Egy mosolyt magamra öltve lépek be a terembe, még mindig kísérőm karjába kapaszkodva. Ez a helység nagyobb és kupolás tetejének egy része teljesen nyitott. A csillagok leragyognak ránk, ikerholdjaink fénye tökéletesen kiegészíti a lámpások erdejét. Ez a vacsora inkább hasonlít az emberek báljaira. Kevesen ülnek a legtöbb alak inkább állva beszélget, és úgy csipeget vöröslő húsdarabokat tányérjából. A hangulat is egészen más, mint legutóbb. Most győzelmi ünnepet ülnek a sárkányok. A szövetséges és leendő szövetséges klánok képviselői ugyanazokból a kupákból isznak. A győzelmünknek hamar híre ment, és olyan sárkányokat is idevonzott, akiket hosszú ideje próbál maga mellé csábítani Zarg klánja.

Egy pillanat alatt fut végig a morajlás a vendégek tömegén, amikor észrevesznek. Több tucat szempár fordul felém, több tucat éhes ragadozó morran fel körülöttem. Én azonban tekintetemet a terem túlfelében trónoló sárkányomon tartva vágok át a sokaságon. Momo egészen addig nem ereszt, míg Zarg elé nem érünk. Ott utoljára megszorítja a kezemet, és hátrál néhány lépést.

- A győzelmünk méltó megünneplése ez a vacsora, hercegem – felfordul a gyomrom saját magamtól. – Minden klán hálás lehet, hogy vendégül látod őket – csak halkan morran köszöntésem hallatán. Szemeit rajtam legelteti, miközben élveteg mosollyal kortyol arany kupájából.

- Pelagion, ő a lovasom, akiről korábban beszéltem – fejet hajtok a Zarg mellett ülő ismeretlen alak előtt. Egy rövid pillantás elég, hogy rájöjjek, ő nem sárkány klánokat képvisel. Szemei riasztóan színtelenek, nyakán gyöngyházszínű pikkelyek rajzolódnak ki, amik folytatódnak fedetlen, izmos mellkasán. A színük hasonló Zargéhoz, de ezek nedvesen csillognak a terem meleg levegőjében is. Hosszú fehér hajából uszonyokhoz hasonló fülek bukkannak elő. A nyakában lógó ékszer pontosan jelzi származását. Gyönyörű férfi. Ijesztő, de gyönyörű.

~ Nyugodt hullámokat, fiatal lovas – a válaszhoz is saját nyelvét választja, megemelve kupáját. Ujjai között apró úszóhártyák feszülnek, minden mozdulata elegáns, de erővel teli. Szemem sarkából látom, hogy Zarg szemei elsötétülnek. Tehát ő nem érti a szirének nyelvét. Mellkasom megtelik forró elégedettséggel. – Emberhez képest kellemes a kiejtésed – azt hiszem ez a legtöbb bók, amit egy sziréntől kaphatok. Szörnyen önimádó nép, talán még a sárkányoknál is kevesebbre tart más fajokat. Kivéve a tenger teremtményeit persze.

Hallottam pletykákat róla, hogy vízi sárkányok klánjai is csatlakozni akarnak a háborúhoz, természetesen az ellenség oldalán. Talán ezért hívta meg a szirének egyik hercegét magához Zarg. Reménykedik egy tengeri szövetségesben.

~ Apám fiatal korában sok időt töltött a tengeren, és szoros barátságot kötött a néped egy tagjával. Ő segített csiszolni a képességeimen – szemei összeszűkülnek, ahogy szavaimat hallgatja. Most először mér végig alaposabban, tekintetével elidőzve arcomon.

~ Egy Nytherael vagy – bólintok. Nem lep meg, hogy hallott a családunkról. A földünk nagy része határos az óceánnal, ezért a gazdaságunk jelentős része épül hajózásra. Rengeteg időt töltöttünk a nyílt vizeken. – Zarg nem említette, hogy ilyen kincset rejteget. Csupán a szépségedet dicsérte – fanyar mosollyal billentem oldalra a fejemet. Őszintén nem is vártam mást.

~ Számára csak a külsőm és a vérem érték. Az elme élessége kevés harcos sárkány szemében ér bármit is – Pelagion felnevet, hangjára azok is felénk fordulnak, akik eddig nem minket figyeltek. Szemem sarkából látom, hogy Zarg egyre feszültebb mellettem. Helyes.

~ Éles a nyelved, lovas – inkább elismerőek szavai, semmint szemrehányóak. – Bár igazat szólsz, légy óvatos. Kár lenne gyíkok vacsorájaként végezned – mosolyom még jobban kiszélesedik miközben bólintok, és elfoglalom helyem Zarg másik oldalán. Azt hiszem már így is túlságosan megfeszítettem azt a bizonyos húrt.

Reszketeg sóhajjal pillantok a tálcára, amit szolgálók tolnak az arcom elé, de az étel látványától csak felfordul a gyomrom.

- Egyél! – morran mellettem sárkányom. Egy parancs, és nem ajánlás. Kedvetlenül emelek le egy falat fűszeres húst a tálcáról. Már az illatától is émelygek, minden erőmre szükségem van, hogy legyűrjem.

Még néhány falattal megbirkózom, köztük olyanokkal, amiket Zarg testvérei csempésznek a tányéromra. Igyekszem mosolyogni és hálásnak tűnni, de mintha miden itt töltött perccel fogyna az erőm. Az sem teszi kellemessé az estét, hogy folyamatosan bámulnak. Olyan, mintha az egész terem csak rám figyelne.

Vajon az az oka, amire Zarg képes volt miattam a harctéren, vagy a hajamban illatozó tündérrózsa? Nehéz eldönteni.

- Myrren – felkapom fejemet, az előttem álló izmos lovasra. Meglepetésemben a kupám is kicsúszna ujjaim közül, ha Momo nem teremne ott a semmiből, hogy elkapja. Zavartan pislogok Davidofra, aki most is annyira ridegnek, és távolságtartónak tűnik, mint korábban. Őszintén meglep, hogy ennyire kellemes a hangja. – A hercegem szeretné, ha csatlakoznál hozzá egy italra – tekintetem a terem egy másik szegletébe siklik, ahol Zargéhoz hasonló emelvényen, egy kényelmes trónról figyel minket az említett sárkány. Az összes szövetséges klán vezetője egy ilyen, kiemelt helyet kapott.

És mindegyikük engem figyel.

- Köszönöm a meghívást, de… - Momo keze a vállamra csúszik, jelezve, hogy épp hibázni készülök. Apró sóhajjal kényszerítek könnyed mosolyt ajkaimra. - …de nem kellett volna a saját lovasát küldenie – Momo keze eltűnik rólam, tehát sikeresen megmentettem a helyzetet. Még nem tudom mivel és mikor kockáztatom a szövetségeseinkkel kialakított törékeny kapcsolatokat.

Pillantásom Zargra csúszik, aki csak biccent egy aprót, és folytatja beszélgetését Pelagionnal. Kelletlenül, de szüntelen mosollyal állok fel, és követem Davidoffot az emberek és sárkányok tömegébe. Az út túl hosszú, mert néhány lépésenként megállítanak minket. Megszámlálhatatlan bókot, és még annál is több ajánlatot kapok ismeretlen sárkányoktól. Néhányuk megérinti karomat, mások annyira közel hajolnak arcomhoz, hogy hátrálnom kell néhány lépést. Momo végig mellettem marad, de nem avatkozik közbe, ahogy Davidof sem. Ezek a sárkányok nem, bántani akarnak, sokkal inkább megszerezni. Egy holdciklusnyi éjszakára lennének különböző partnereim. Nem értem ezt a hirtelen érdeklődést. Vajon friss lovasként Davidofot is elhalmozták ajánlatokkal? Talán egyszer lesz alkalmam megkérdezni tőle. Most még túl vastag a jeges maszk, amit visel.

Egy pillanatra lehunyom szemeim, mikor végre fellélegezhetek Azúr emelvényén. Momo gyengéden, alig észrevehetően támaszt meg, időt adva, hogy összeszedjem erőmet. Bőröm mintha ismét fényesebben ragyogna. Talán a tündérek gyógyító mágiája kezdett újra erősebben dolgozni bennem. Vajon meddig tart ki az ajándékuk ereje? Remélem legalább a vacsora végéig.

Azúr csak egy hófehér nadrágot visel, amit mintha gyémánt szálak szőttek volna át. Széles mellkasát megannyi ragyogó ékszer borítja. Apró jégszilánkoknak tűnnek hófehér bőrén. Kétségtelenül az egyik leggyönyörűbb sárkány, de egy hercegtől nem is várnék mást.

- Zarg túl keményen bánik veled – hangja akár a sziklák között átszökő jeges szélvihar. Szemei lassan mérnek végig. Egyáltalán nem megnyugtató a pillantása, leginkább egy apró kis prédaállatnak érzem magam előtte. Elidőzik szemeimen, majd a hajamba tűzött virágon. – Jobbat érdemelsz.

- Amit tett, szükséges volt a győzelemhez – legalábbis részben. A kegyetlenkedés már a sértettségéből származott. Csak azért védem azt a szörnyeteget, mert a Lovasa vagyok. – Újra megtenném, ha azzal több lovast menthetnék meg – még Davidof felkarján is látok egy vastag kötést. Momo szerint Azúr mindig óvja őt a harcokban, sokat elmond a csatáról, hogy még ennek ellenére is megsérült. Azt hiszem egy év múlva még több sárkány közül választhatnak a lovas jelöltek. Túl sok áldozatot szed ez a háború, és csak egyre több lesz, ha így folytatódik tovább. Meg akarom menteni az embereket, és minden más fajt is, akiknek életét megkeseríti a sárkányok háborúja.

- A szíved erős, de a tested túl gyenge hozzá – tekintete túl rég óta fúródik az enyémbe, de állom pillantását. Karjaim libabőrössé válnak, de nem fordulok el tőle. Elfogadom az ezüst kupát, amit Azúr lovasa ad a kezembe, és néma köszöntés után mindhárman belekortyolunk. Édes íze azonnal szétárad a számban. Az otthon összetéveszthetetlen aromája. Meglepetten pislogok az aranyló folyadékra.

- Thalmelisi mézbor? – őszinte csodálattal és boldogsággal kortyolok újabbat. A családom földjein készített különleges ital volt a gazdagságunk egyik kulcsa. Egészen addig, míg a háború meg nem mérgezte a földeket. A mézbogyó évek óta nem terem olyan mennyiségben és minőségben, hogy felhasználhassuk. Vajon Azúr tudja a kötődésem, vagy csak ráhibázott? Bármi is az igazság, hálás vagyok neki.

- Az utolsó palackok egyike – bólint ajkai sarkában egy elégedett kis mosollyal. – Ha velem tartasz az éjszakára, minden cseppen megosztozunk – sejthettem volna. Megőrzöm mosolyomat, pedig legszívesebben leköpném őt. Azzal próbál magához csábítani, amit miatta, és a fajtája miatt vesztettem el. Vajon van fogalma róla mennyire vérlázítóan ostoba? Valószínűleg nincs.

Összeszorított ajkakkal, apró főhajtással hárítom ajánlatát, majd leteszem az ezüst kupát, és szavak nélkül, émelyegve elhagyom az emelvényt. Momo mellém érve ragadja meg karomat, de nem foglalkozom vele. Ha sértő is voltam, nem bánom. Egyetlen sárkány sem érdemel ennél többet vagy jobbat.

- Menj vissza hozzá, és kérj elnézést! – suttogja riadtan a fülembe, annyira közelről, hogy más ne hallhassa.

- Nem érdemli meg – konokul rázom meg fejemet, olyan hévvel, hogy kissé megszédülök. Csak Momo karjába kapaszkodva tudok talpon maradni.

- Ő egy sárkány herceg! A szövetségesünk – egyre kétségbeesett, de nem próbál vissza rángatni, csak hagyja, hogy magammal vonjam feldúlt menetelésemben. – Ki kell engesztelned! – feszült sóhajjal torpanok meg, és lehunyt szemekkel próbálom rendezni gondolataimat. Egy részem tudja, hogy Momonak igaza van, egy másik azonban vadul tiltakozik, hogy ezeknek a szörnyeknek imponáljak.

Pedig pontosan ezért vagyok itt.

Mélyeket lélegezve csitítom el elmémet. Kizárom a tömeg morajlását, míg nem marad más, csak a lelkemet átjáró zene. Nem illik ide. Túl szép és tökéletes a sárkányok törött világába.

De nekem talán pont erre van szükségem.

Megszorítom Momo karját, hogy magamra vonjam figyelmét.

- Ne engedd, hogy elessek – szinte csak tátogom a szavakat, mielőtt elindulnék a zenészek felé. Ő utánam kap, de kicsúszom ujjai közül. Kevesen ugyan, de lágy mozdulatokkal követik a zene ütemét. Gyengéden elkapom az egyik lengén öltözött lány kezét, és finoman magam felé fordítom. Ő meglepetten pislog fel rám mézbarna szemeivel. Egy gyönyörű, fiatal ember. Biztosan ágyas lehet, másképp nem keveredhetett erre az átkozott helyre. Füléhez hajolva suttogok néhány szót, mire felragyog arca. Lelkesen fordul a többiekhez, majd siet a zenészekhez.

Most adjanak elég erőt az istenek.

Tekintetemmel megkeresem Azúr szemeit, amik még mindig engem figyelnek. Mosolyogva hajolok meg az irányába, mintha csak neki ajánlanám a következő bemutatót. Remélem ezzel ki tudom elégíteni a hatalmas önimádatát.

https://www.youtube.com/watch?v=qSawfczYVq4&t=898s

Amint felcsendülnek az első hangok, testem megmozdul a jól ismert dallamra. Egy egyszerű, de elegáns tánc, amint birodalom szerte ismernek az emberek. A húgaim egyik kedvence volt, ahogyan talán a hozzám csatlakozó ágyasoknak is az volt egykoron. Mosolyom kiszélesedik, ahogy együtt mozgunk, mintha mindig ezt tettük volna. Nevetésük megfertőz engem is, könnyed mozdulattal húzom magamhoz egyiküket, csak hogy rögtön utána ismét egyedül folytathassam. Pillantásom időről időre Azúrra vándorol, mintha minden mozdulat, minden mosoly neki szólna.

Egyre többen csatlakoznak hozzánk, és egyre több szempár szegeződik ránk. Momo időről időre mellém sodródik, pillanatnyi támaszt nyújtva, mielőtt folytatnánk táncunkat. Sosem voltam igazán tehetséges benne, most mégis örömmel tölt el, hogy egy pillanatig újra normálisnak érezhetem magam. Mintha újra a családommal lennék. Mintha a saját báltermünkben táncolnék a testvéreimmel és anyámmal. Értük teszem mindezt.

Értük váltam a sárkányok játékszerévé.

Egyre jobban kimelegszem, ahogy a zene gyorsul. Nevetve pörgök két sötétebb bőrű, déli lány karjába kapaszkodva. Rövid időre szabadnak és boldognak érezhetem magam.

De ez csupán egy tévképzet, amibe kapaszkodni szeretnék.

Forogva mozgok együtt a zenével. Testem kecsesen kövezi a dallamokat. Lábaim szinte alig érintik a talajt, arcom kipirul a melegtől. A csillagok és holdjaink fénye válik a partneremmé. Mosolyogva nyújtom ki feléjük karjaim, mintha elérhetném őket.

Míg valaki durván meg nem ragadja csuklómat.

Riadt nyögéssel tépem ki magam ujjai közül, és egyensúlyomat vesztve zuhannék a padlóra, ha Momo nem fogná át derekam. Így is zuhanok, de nem egyedül. Zihálva szorít mellkasához, miközben felfogja az esésünk nagy részét. A fényesre kopott márványon még csúszunk is egy keveset, mielőtt megállnánk. Levegő után kapva, émelyegve hunyom le szemeimet. Hallom a felfordulást magunk körül. Érzem több különböző mágia rezgését. A bőröm viszket ennyi erőtől és hatalomtól. Résnyire nyitott pilláim alól látom Azúrt, és az előtte térdelő Davidof alakját. A lovas feje ütemesen mozog sárkánya ölében, miközben a jeges szemek vágytól elsötétülve figyelnek engem.

Nem értem.

- Gyere – fel sem fogom igazán, hogy mi történik, Momo már felkászálódik a padlóról, magával húzva engem is. Látóterem széle elhomályosul, fejem lüktetni kezd, és minden erőmre szükségem van, hogy talpon maradjak, míg vissza nem érünk Zarg mellé.

Szinte megkönnyebbülve fogadom az ő ismerős erejének érintését. Azonnal megragadja csuklómat, és az ölébe húzva fúrja arcát nyakamba. Ajkai ütőeremnek feszülnek, de nem sérti fel a bőrt, csupán újra és újra végig nyal rajta. Felgyűri ingemet, hogy hatalmas tenyerei közvetlenül fedhessék be hátamat. Erőt gyűjtve hunyom le szemeimet, várva a fájdalmat, ami végül nem érkezik meg. Percekig nem történik semmi, mintha belefagytunk volna az időbe.

- Szép kis káoszt okoztál, Myrren – morranja hosszú idő után, mikor elhúzza arcát bőrömtől. Tekintetében és egész testén szikrák pattognak. Az ő bőréről át az enyémre, majd vissza. Hangjában nincs nyoma rosszallásnak, sokkal inkább tűnik úgy, mintha élvezné a kialakult fejetlenséget. – Nézd csak meg – állával a terem többi része felé bök, én pedig követem pillantását. Még mindig nem tisztult ki teljesen a világ, de így is tökéletesen látok mindent.

Mindent, amit nem akarok látni.

Sárkányok acsarognak egymásra emberi alakjukban, úgy veszekedve ágyasok és lovasok felett, mintha húscafatok lennének. Sokan a terem különböző pontjain hágják meg éppen a lovasukat, vagy akit sikerült elkapniuk. Akiknek több az önuralma, mint Azúr, és a többi klánvezető, csak kisebb „szolgáltatást” várt el a lovasától, de így is teljesnek mondható a káosz.

- Mégis mi történt? – kérdem zavarodottan, tüntetőleg a nyitott plafon felé fordítva tekintetemet.

- Úgy tűnik mindenkiből kiváltod a vágyat, hogy alaposan megdugjon – ajakimat összeszorítva hallgatom szavait. Szóval fogalma sincs, hogy pontosan miért történt mindez. – Nem sok időd maradt eltanulni a legfontosabbakat Momotól – morogja fülemhez hajolva, egyik kezével gerincemen simítva végig, a másikkal a fenekembe markolva. – Fogytán a türelmem.

- Vagy a véremet kapod meg, vagy szexet. A kettő együtt nem megy – tekintetem vicsorgó arcára villan, ujjai olyan erővel süppednek bőrömbe, hogy fel kell szisszennem.

- Ezt majd én eldöntöm – hát persze. Mert annyira jó vagy az erőforrásaid beosztásában. Ezért élt olyan sokáig az összes lovasod. Nyelvemre harapva tartom meg magamnak ezeket a szavakat, nem akarom még mélyebbre ásni a síromat.

Derekamnál fogva ültet át maga mellé, és int Momonak, aki pontosan tudja, mi a feladata. A karcsú ujjak gyakorlott mozdulatokkal szabadítják ki a merev hímtagot. Pulzusom felgyorsul a méretei láttán. Volt már balszerencsém hozzá meztelenül, de akkor sosem volt ekkora.

Ez nem emberekre alkotott méret.

Próbálnám elfordítani tekintetemet, de államnál fogva, erővel tartja magukon pillantásomat. Ajkaimat összeszorítva, konokul figyelek egy virágszirmot, ami az arany tincsek közé ragadt. De így sem tudok mindent kizárni.

- Figyel és tanulj – morranja, egyik kezével Momo hajába, a másikkal az enyémbe markova. Még most is ügyel rá, hogy ne érjen a tündérrózsához, amit viselek. Igazán ügyelhetne arra is, hogy ne több tucat másik sárkány előtt csináljuk mindezt.

De szerintem ő élvezi a színházat.

Morranásai egyre mélyebbek. Mintha egy éledező vihar távoli mennydörgései lennének. Egy viharé, amely, hamarosan lesújt. Testem beleremeg az erejébe. A szám kiszárad, bőröm felforrósodik a pattogó szikrák erejétől. Nem telik sok időbe, hogy egy mély nyögéssel engedje át magát a gyönyörnek. Ujjai fájdalmas erővel tépnek a hajamba, szikrázó szemei az enyémeket kutatják.

Nem érzek mást, csak megvetést és undort.

~ Néha elfelejtem, mennyire barbár nép is ez – ajkaim mosolyra rándulnak Pelagion unott hangja hallatán. Előre hajol székében, és lustán kortyol egyet poharából, miközben az arcomat fürkészi. – Még egy horda éhező cápa is kulturáltabban viselkedik náluk – tudja jól, hogy csak én értem őt a teremben, így nem fárad azzal, hogy megválogassa a szavait.

~ Sajnos az állati részük túl erős. Csak a hatalom, a vér és a vágyaik érdeklik őket – adok igazat neki, megdörzsölve lüktető fejbőrömet, ha már Zarg méltóztatott elengedni a hajamat. Fintorogva igazítom meg a benne lévő virágot, Pelagion pedig követi tekintetével mozdulatomat.

~ Legközelebb bánj óvatosabban az erőddel, ifjú Nytherael – megdermedve, értetlenül pislogva bámulok a szirénre.

~ Erőmmel? – nem értem mire céloz.

Nem válaszol, csak mosolyogva megcsóválja fejét, mielőtt felállna székéből.

- Igazán érdekes vacsora volt, Zarg herceg, de visszavonulnék kipihenni a hosszú utat. Holnap találkozunk – sárkányom is morran néhány szót, de nem is figyelek rá igazán. Minden figyelmemet a távolodó alakra, és a szavakra fordítom, amiket búcsúzóul hagyott.

Mégis milyen erőről beszélt?

Az ajtó még szinte be sem csukódott sárkányom mögött, újabb alakok lépnek be a szobába. Elfojtott sóhajjal rángatok magamra egy túlméretes nadrágot, és lépek ki a ruhákkal telezsúfolt helységből.

Amint meglátom a vendégeim legszívesebben visszafordulnék.

A nevem Momo – az élükön álló fiatal férfi meghajtja előttem fejét, majd szelíd mosollyal közelebb lép hozzám. – Üdvözöllek Zarg kastélyában – lenge, szinte semmit sem takaró ruhája meglebben, köszöntő kézmozdulata közben. Csuklóján halványuló zúzódások nyomai látszanak, fehér bőrét több helyen csúfítják el harapásnyomok. De ennek ellenére is feltűnően szép fiú. Pontosan tudom, hogy ki ő, és miért van itt.

- Az ágyasa vagy – jelentem ki halkan, mire csak mosolyogva biccent. Kétségtelen, hogy álarcot visel, de még nem tudom mi rejtőzik alatta. Kényszerből van itt, vagy elvakította a sárkányok mágikus kisugárzása? Jobb lesz, ha minél hamarabb kiderítem. - Mióta vagy mellette? – néma sóhajjal veszem tudomásul, hogy nem lesz nyugtom. Az ajtón át még több szolgáló lép be.

- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam mit szeret – int a szolgálóknak, akik körém sereglenek. – És neked is meg fogom tanítani, hogyan teheted őt boldoggá – fintorogva nyögök föl. Tudtam, hogy ezért van itt, de ettől még undorodom tőle.

- Értékelem az ajánlatot, de nincs rá szükségem – nem akarom megbántani őt, nem az ő hibája, hogy ebbe a helyzetbe kényszerültem. Mégis, azonnal látom tekintetén átsuhanni a kétségbeesést. Egy apró repedés a jól felépített maszkon.

- Azt hiszem ez nem a te választásod – mosolya megremeg, de két mély légvétellel úrrá lesz riadtságán. – Zargot feldühítik a tapasztalatlan partnerek. Nem kedveli őket – tudat alatti mozdulattal érinti meg csípőjét, amin egy alig látható, cakkos szélű sebhely húzódik. Az egyetlen dolog, ami elcsúfítja hibátlan bőrét.

Keserű epe kúszik torkomba. Lerázom magamról az egyik szabó kezét, aki éppen anyagmintákat próbál a szemem színéhez.

- Én sem kedvelem az arrogáns hüllőket, akik romokba döntik a birodalmunkat – a szolgálók döbbenten dermednek szoborrá. Az egyikük elejt egy díszes szalagot. Remegő ujjakkal próbálja felvenni, de nem jár sikerrel.

Rettegnek Zargtól.

- Myrren – Momo megérinti az arcomat. Ujjai melegek és puhák, tekintete szinte esdeklő. Magasabb és izmosabb nálam, de így is kecses és gyönyörű. Csodálom, hogy eddig túlélte egy sárkány ágyasaként. – A kastélyban mindennek és mindenkinek füle van, nem szólhatsz így róla – gyengéden fülem mögé simít egy tincset. – Ha engedetlen leszel, másokat fog büntetni helyetted – őt fogja büntetni. Engem nem fog másokkal zsarolni. Sokkal erősebb ütőkártya van a kezemben. – Engedd, hogy tanítsalak, a túlélésünkért – ujjai finoman érintik nyakamat, majd a bő ingből kilógó kulcscsontomat. Elkapom csuklóját, vigyázva zúzódásaira. Szelíd mosollyal tolom el magamtól kezét. Nem akarom bántani őt, csak próbál életben maradni ezen a véráztatta helyen.

Hatalmasat nyel, de nem ellenkezik. Szemeiben látom a kétségbeesetten cikázó gondolatokat. Most én érintem meg az ő sápadt arcát.

- Ne félj, nem hagyom, hogy miattam bántson téged – szavaim nem győzik meg igazán. Összeszorítja ajkait miközben bizalmatlanul végig mér. Megérti, hogy értelmetlen, meddő vitát folytatunk, ezért hátrál egy lépést, átengedve helyét a szabóknak.

Tekintete alapján azonban nem ez volt az utolsó csatánk.

oOoOo

Sosem szerettem a túl díszes ruhákat, most mégis emelt fővel sétálok a faragványokkal díszített ajtóhoz. Momo szorosan a nyomokban lépked, nehogy elrontsak valamit. Felesleges aggódnia, ismerem ezeket a játékokat. El kell adnom magam ahhoz, hogy véghez vigyem a céljaimat. Végre hasznát veszem anyám imádott etikett óráinak.

Szinte megvakulok, mikor belépek a vacsora helyszínére. A terem fényesebben ragyog, mint a napfénnyel festett égbolt. Impozáns, de csak sárkány szemmel. Nekem már túlzó és kellemetlen.

De természetesen ezt a véleményt megtartom magamnak.

Minden tekintet rám szegeződik, miközben sárkányom mögé lépek. Jegeskék szemei éhes elégedettséggel mérnek végig. Helyes. Minél jobban tetszem neki, annál könnyebb lesz elérnem, amit akarok.

- Azúr, bemutatom neked a lovasomat – hangja akár egy távoli mennydörgés robaja. Egyszerre izgalmas, és félelmetes. Int, és én kilépek széke mögül, meghajolva a másik sárkánynemes előtt.

- Myrren Nytherael vagyok, Zarg herceg lovasa, fogadd tiszteletem felség – a másik sárkányherceg lassan mér végig. Már-már zavaróan lassan. Ha jól tudom egy másik sárkány lovasa tabunak számít, de abban már közel sem vagyok biztos, hogy ezek a lények szabályosan játszanak. Bőröm kellemetlenül bizsereg a jeges pillantástól. Nem gondoltam volna, hogy van, aki Zargnál is jobban fog taszítani, de ő heves menekülő ösztönt vált ki belőlem. A lelke pont olyan rideg és élettelen lehet, mint a tekintete.

Nem csodálom, hogy a lovasa is ilyenné vált mellette.

Davidof kimért biccentéssel válaszol az enyémre. Képtelen vagyok rájönni, hogy mi jár a fejében. Momo szerint hosszabb ideje van Azúr mellett, mint amennyit bármelyik lovas túlélt bármelyik sárkány oldalán. Mi lehet a titka?

És mi lehet a célja?

Azúr halk morranása valószínűleg jót jelent, mert Zarg elégedetten nyúlik el székében, és int, hogy foglaljam el a tőle jobbra lévőt. A lovasok helyét.

Elmormolok egy néma imát elődeimért, akik ennek a szörnyetegnek az áldozatává váltak. Senki sem érdemel ilyen sorsot. Az sem, aki magának választja.

Mielőtt bárki megszólalhatna, újabb vendég érkezik. Momo figyelmeztetett, hogy számíthatunk rá, de még így is megrezzenek az erőtől, ami hirtelen mellkason vág. Gyönyörű, de veszélyes nőstény. Pont olyan, akit el tudok képzelni Zarg mellé. A sárkányok ritkán állnak párba szerelemből, sokkal inkább az erő és számítás vezeti őket. Akkor állapodnak meg egy időre valaki mellett, ha érdekük fűződik hozzá. A nőstények szeszélyesek és halálosak lehetnek, egyes történetek szerint még a gyengébb hímekkel is végeznek, ha azok kéretlenül közelednek feléjük.

Aladrielt pont ilyennek képzelem.

Bőre hibátlan porcelán, ruhája annyit érhet, amiből hetekig jól lakhatna egy kisebb falu. Micsoda pazarlás.

Fintoromat egy mosoly mögé rejtve állok föl, és üdvözlöm a Zarg mellett helyet foglaló nőstényt. Törékenynek tűnik, és nem sokkal magasabb nálam, de nem hagyom, hogy ez megtévesszen. Könnyedén végezni tudna velem, és megvető tekintete alapján legszívesebben meg is tenné. Azonban lassan megváltozik valami szemeiben. Ajkai elnyílnak, pupillái kitágulnak az izgalomtól.

- Téged ismerlek – nem tudom, hogy melyikünk lepődik meg jobban. – Én vagyok az aranysárkány, akinek a tojását megmentetted! – halvány mosolyra húzódnak ajkaim a nem is annyira régi emléktől. Az istenek ajándéka, hogy az adósommá tettem Zarg párját. Egy újabb erős lap a kezemben.

- Épségben kikelt a fiókád? – gyűlölöm és megvetem ugyan a sárkányokat, de nem gondolnám, hogy eredendően gonoszak. Egy gyermek akkor is ártatlan gyermek, ha pikkelyeket visel.

- Igen, hála neked, most már a sárkány-dajka gondja – mosolya még gyönyörűbbé varázsolja arcát. Különleges. Már akkor rájöttem, mikor láttam ahogy pikkelyei szétszórják a napfényt. Láttam már többször is arany színű sárkányt, de ő egészen más volt. Mintha valódi aranyból lettek volna a pikkelyei. – Ha te akkor nem vagy ott, az a kis ördögfióka most nem lenne – remélem sosem kell majd megbánnom a döntésemet. Remélem nem egy újabb szörnyeteget uszítottam a világra.

- Elmesélnéd? – Zarg hangja éles, mozdulatai feszültek. Valószínűleg nincs oda azért, hogy nem tud valamiről, ami a tojását és a lovasát is érinti. Vagy egyszerűen csak nem bírja, ha nem ő van a figyelem középpontjában.

- Múlt évben megmentette a tojásomat egy tojásrabló sárkánytól és melegen tartotta amíg megküzdöttem a fészekrablóval, sőt, ő segített visszarakni nekem, így ki tudtam költeni – foglalja össze röviden a történetet, alig figyelve a párjára. A tekintetét végig rajtam tartja, arcán szokatlanul sok érzelem jelenik meg. El sem hiszem, hogy valódi hálát látok egy sárkány szemeiben. Tényleg nagyon fontosak lehetnek számukra a tojások. – Azóta meg akarom köszönni neked! Mi is a neved? – nem veszem magamra, hogy figyelmen kívül hagyta a bemutatkozásomat. Ha nem segítettem volna rajta, továbbra se lennék több a szemében, mint egy újabb gyorsan elmúló lovas.

- Myrren, felség – apró mosollyal döntöm oldalra fejemet. Zarg egyre bosszúsabb, ami még nagyobb elégtétellel tölt el.

- Mit kerestél a költőhegyen? – egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy figyelmen kívül hagyom kérdését, és inkább a párjához szólok, de azzal túlságosan feszegetném a határt. Még nem engedek magamnak ekkora pimaszságot. Még.

- Tanulmányi kirándulás volt, de nem ott, hanem a völgyben voltam – a sárkány, aki megpróbálta ellopni a tojást, messzire jutott vele. Magát a költőhegyet egyetlen épeszű ember sem közelítené meg. Mondjuk két acsarkodó sárkányt sem, én mégis megtettem. Talán ezért mondták annyian, hogy nem fogok sokáig élni.

Zarg tekintete már közel sem olyan érzelmes, mint a párjáé.

- Tessék, ez a tiéd Myrren. Hálaajándék – meglepetten pislogok a felém nyújtott gyönyörű gyűrűre. A vörös rubint úgy ragyog, mintha élne. Halandó ember nem viselhet ilyet.

Halk szavakkal próbálom visszautasítani, de Momo gyengéd érintése megállít. Hát persze. A sárkányok, és az ő szörnyen érzékeny becsületük. Inkább a tenyerembe rejtem az ékszert, ami mintha forrón lüktetne. Szerencsére senki sem rója fel nekem, hogy nem húzom azonnal az ujjamra.

- Ez a gyűrű a Mongrelan. Olvass utána a könyvtárban, és soha ne vedd le, Myrren! Soha! – szavai komolynak hangoznak, de biztos lehet benne, hogy addig nem húzom fel, amíg utána nem olvastam. Nem látom miért állna érdekében ártani nekem, de nem bírom benne. Egyetlen sárkányban sem tudok bízni.

Bár az, hogy Zargnak nem tetszik az ajándék, talán igazolja a jó szándékot.

Ezután felgyorsulnak a dolgok. Nem számítottam több vendégre, ezért el kell rejtenem meglepetésemet a két újabb sárkány érkezésekor. Momo gyorsan a fülembe súgja kik is ők, de már elég közel értek ahhoz, hogy legyen sejtésem. A vonásaik és a tekintetük nem hagynak kétséget. Ez a két kamasz sárkány biztosan Zarg testvére. A teremben felgyülemlett rengeteg sárkány mágiától bizsereg a bőröm. Minden légvételbe belefájdul a fejem. De természetesen megtartom szelíd mosolyomat, és mögé rejtek minden szenvedést.

- Szóval te vagy az új lovas, akiről a szolgálók suttognak – Menas izgatottan löki félre bátyját, hogy mellém kerülhessen. Az ő szemeiben is szikrák pattognak, de kicsit másabbak, mint Zargé. A haja ugyanolyan éjfekete, de a lapockájáig ér. Izmos, de nyúlánk, és mikor elvigyorodik, az emberekénél hosszabb és hegyesebb szemfoga is kivillan. Nagyon fiatal lehet. Természetesen csak egy sárkány léptékeiben mérve.

- El sem hiszem, hogy a testvérünk talált egy hozzád hasonlót – Adrol nemes egyszerűséggel lelöki a fiatalabb sárkányt a mellettem lévő székről. Ő izmosabb, a szemei szürkék, de a vonásai szinte megegyeznek sárkányoméval. A fogai már emberibbek, de nem teljes az átváltozás, mint Zargnál. – Nem érdemel meg téged – lesújtó pillantást vet bátyjára. Tehát ők nem támogatják a lovasok gyors elhasználását. Egyelőre. Aztán rákapnak majd a hatalom ízére.

- Várnod kellett volna, míg mi is elég idősek leszünk ahhoz, hogy lovast válasszunk! – Menas vicsorogva, elégedetlenül töm szájába egy falat félig nyers húst. – Zarg veled is úgy fog bánni, ahogy a többiekkel – ő is küld egy gyűlölködő pillantást legidősbb bátyja felé.

- Talán Aladriel miatt könyörületesebb lesz – Adrol kikapja egy szolgáló kezéből a borosüveget, hogy ő tölthesse tele kupámat.

- Ha nem, Mongrelan akkor is javítja a túlélési esélyeidet – Menas elgondolkodó tekintete a kezeimre siklik, és majdnem félrenyel, mikor meglátja, hogy nem viselem a gyűrűt. Feszült pillantást vet a beszélgető pár felé, Adrol pedig úgy fordul székében, hogy legalább részben kitakarjon minket. – Tudom jól, hogy nem bízol bennünk, Myrren, de viselned kell azt a gyűrűt! – hangja egy gyík halk sziszegését idézi. – Holnap elkísérünk a könyvtárba, hogy te is megbizonyosodj a hasznáról, de most meg kell próbálnod hinned nekünk – kinyújtja felém tenyerét, türelmetlenül csettintve nyelvével. Habozva mélyedek el pillantásában, de nem látok benne hamisságot. Nem értem pontosan miért akarnak segíteni nekem, de szükségem van szövetségesekre, ha túl akarom élni Zargot. Talán itt az ideje, hogy megtegyem az első lépést.

Tenyerébe ejtem az apró ékszert. Megragadja csuklómat, és kezemet közelebb húzva magához csúsztatja fel középső ujjamra a gyűrűt. Természetesen nem mulasztja el a lehetőséget, és mélyet szippant bőröm illatából. Élvezkedve hunyja le szemeit, mielőtt elengedne.

Mintha melegség áramlana szét testemben a pontból, ahol a fém a bőrömhöz ér. A rubintban mintha valódi sárkánytűz lobognak. Egyre jobban érdekel, hogy mire képes pontosan.  

A vacsora hátralévő része meglepő nyugalomban telik. Zarg testvérei versengve próbálnak a kedvemre tenni, Aladriel pedig olyan gondoskodással válogatja nekem az ételt, mintha egy lennék a fiókái közül. Természetesen a figyelmem nem lankad, éppen csak annyi bort fogyasztok, hogy ne zavarja össze elmémet. Sárkányom egyre feszültebbnek tűnik, még vacsoravendégeiről is megfeledkezik. Szikrázó szemeivel minket figyel, de egyikünk sem törődik vele. Adrol és Menas meglepően intelligens fiatal sárkányok, akik nem nézik le zsigerből az embereket. Nehéz elképzelni, hogy ugyanabból a fészekből származnak, mint Zarg. Természetesen többnek és jobbnak gondolják magukat nálunk, de ez a sárkány lét sajátossága lehet. Ha még így is képesek lesznek tisztelni egy lovast, akkor sokkal jobb harcosokká válhatnak, mint a testvérük. Természetesen kapok ajánlatot mindkettőjüktől, hogy töltsem velük az éjszakát, de a családon belüli békére és hűségre hivatkozva elutasítom. Zarg nem tűnik egy osztozkodó fajtának.

- Foglalkoznod kéne a herceggel is – Momo feszült hangja kúszik fülembe. Suttogása bőrömet simogatja, ajkai szinte megérintenek, olyan közel hajol. Félre döntöm fejem, hogy elkerüljem a kéretlen csókokat. – Az ő lovasa vagy, nem a testvéreié. Ha feldühíted a holnapi csata előtt…

Hiába hadar, nem sikerül a végére érnie. Kifejezéstelen arccal lép hátra, éppen abban a pillanatban, mikor megérzem a hosszú, erős ujjakat tincseim között. A bor azonnal megsavanyodik a számban. Legszívesebben leráznám magamról érintését, ehelyett néma babaként tűröm, hogy közel húzzon magához. Nyelve nedves csíkot fest arcomra, morgásától feláll minden szőrszál a karomon. Apró rántással jelzi, hogy ideje vele is foglalkoznom. Undoromat legyűrve mászom ölébe, mint egy jól idomított háziállat.

- Eleget szórakoztattad a többieket, most én jövök. Etess meg! – hiába a lágynak szánt él, parancsa így is egyértelmű. Nem mondhatok neki nemet. Viszont lehetnének kicsit pontosabbak az utasításai. Bizonytalanul fürkészem arcát, de nem tudom kitalálni, mint is vár tőlem.

- Még nem etettem sárkányt emberi alakban. Mire gondolsz, a véremet kéred vagy azt, hogy a szádba adjam az ételt? – hangomat lehalkítom, hogy más ne vegye észre hiányos tudásomat. Zarg lovasának tökéletesnek kell lennie, minden más szégyent hoz rá.

- Az ételt adjad, de a száddal – gyomrom felfordul az arcára kiülő gúnyos élvezettől. Örömét leli abban, hogy megalázhat. Hogy valakit a szolgájává tehet. Arrogáns, undorító lény.

Azelőtt csúszik ki ajkaimon az éles válasz, mielőtt átgondolhatnám mit teszek.

- Értem. Meg is rágjam neked, felség? – szavaim élesek, átitatva mindazzal a megvetéssel, amit iránta érzek. Szerencsére ő nem érzi, egyszerűen ostobának néz. Ahogy minden más embert is.

Alábecsülsz minket Zarg, és ez lesz a veszted.

Zarg és Aladriel nevetése mutatja meg igazán, hogy mennyire nem értik az embereket. Az egyetlen személy, akin látom, hogy ő megértette a butasággal álcázott tiszteletlenséget, Davidof. Tekintete egyetlen éles villanása árulja el csupán. Egyetlen rövidke pillanat, amit senki más nem láthat rajtam kívül.

- Rafinált kis fickó vagy te – elképzelésed sincs, hogy mennyire. Beletúr hajamba, mintha csak egy ostoba gyermek lennék.

- Nem kell megrágnod, csak a legszebb húsokat vedd ajkad közé és nyújtsd neki! – legszívesebben felnyögnék Momo teljesen felesleges szavai hallatán. Még ő is elhiszi, hogy ennyire ostoba vagyok. Túl sok időt töltött sárkányok között.

Kifejezéstelen arccal teszem, amit elvárnak tőlem. Ügyelek rá, hogy ajkaink csak ritkán érjenek össze, akkor is rövidebb időre, mint egy pislantás. Ő láthatóan egyelőre megelégedik ezzel. Ezzel, és hogy testemet tapogathatja, mintha egy soha nem látott műtárgy lennék, amit fel kell fedeznie. Kigombolja ingem legfelső gombját, hogy jobban hozzá férhessen kulcscsontomhoz. Combomat markolássza, mintha fel akarná vésni fejébe testem összes ívét. Ujjai szemérmetlenül tapogatják ágyékomat, de nem ér el vele semmit. Képtelen vágyat ébreszteni bennem. Ahogy nő elégedetlensége, úgy kezd egyre fényesebben ragyogni az ujjamra húzott gyűrű.

Tehát tényleg próbálnak megvédeni tőle.

- Elég lesz, most már te is egyél – apró bólintással próbálnék visszaülni székemre, de csípőmre markolva mordul fel. – Nem, itt maradsz! – remek.

Fintoromat elrejtve nyúlok az alaposan átsütött húsok felé. Török magamnak a friss, ropogós kenyérből. Gyomrom felfordul az egyre tolakodóbb érintések nyomán. Ingemet felgyűrve érinti meg hátamat. Forró ujjai égetik bőrömet, miközben végig rajzolja gerincem vonalát. Tetszem neki, ez nem is kérdés. Élvezi, hogy végre egy értékes emberre tett szert, akivel villoghat más sárkányok előtt. Rég óta nem volt lovasa, és sosem a legjobbak választották őt.

Senki sem akart gyors és fájdalmas halált.

- Momo megtanított már szopni? – a kérdés annyira váratlanul ér, hogy félrenyelem a falatot. Szemeim könnybe lábadnak, egy korty borral próbálok úrrá lenni köhögésemen és remegésemen.

- Gyakorlati oktatást még nem kaptam tőle – és ha rajtam múlik, nem is fogok. Nem fogok Zarg szabályai szerint játszani.

- Elmehetsz, és küldd be hozzám Momot! – sóhajtva ereszt el, és dől hátra székében. Nadrágja jól láthatóan feszül ágyékán, de teljesen figyelmen kívül hagyva csúszok ki öléből.

Elmormogom egy illedelmes búcsút, és már ki is menekülök a teremből. Szívem, hevesen ver, kezeim remegve támaszkodnak a hatalmas, faragott fának. Összerezzenek, mikor egy apró kéz érinti meg vállamat. Momo ragyogó szemei megértően, és kissé talán szomorúan pislognak fel rám. Nem ment messzire, pontosan tudta, hogy még szükség lesz ma a szolgálataira.

- Engem hívat? – apró biccentéssel hátálok el az ajtótól. Ő sóhajtva igazítja meg vastag hajfonatát, és egy lenyűgözően gyönyörű mosolyt varázsol arcára.

- Nem fog bántani téged, ugye? – ujjai a kilincsre szorulnak, mosolya elmélyül, ahogy visszapillant rám.

- Még nem – feleli halkan. – Most menj és pihenj, holnap nehéz nap vár rád, Myrren – némán, elszorult torokkal figyelem, ahogy önként belép a sárkány barlangjába.

Talán tényleg nem kellett volna ide jönnöm.

oOoOo

- Miért van rajtad ruha? – Momo riadt hangja zökkent ki nyugalmamból. Sóhajtva pillantok fel a vaskos kötetből, amit Adrol küldetett fel a szobámba még tegnap este. A vacsoránál kifaggatott a témákról, amik érdekelnek, így most egy tucat régi könyv, és néhány tekercs térkép pihen a polcomon.

- Mert Zarg pikkelyei eléggé szétvagdosnák a meztelen fenekemet – szemforgatva rakom félre az öreg bőrkötésű könyvet, amiben a sárkányok ősi gyűrűiről olvastam eddig.

Momo most is egy szinte teljesen átlátszó ruhát visel, haja dús aranyként omlik hátára, szemei ragyognak a kora délutáni napfényben. Csodálom a képességét, hogy mindig makulátlan a megjelenése, én sosem voltam rá képes. Az arcára kiülő kétségbeesés azonban elrontja a képet.

- Myrren! – közelebb lép hozzám, és arcára még nagyobb szörnyülködés ül ki. Puha ujjai megragadják államat, és a fény felé fordítják arcomat. – Karikásak a szemeid – suttogja halkan, mintha ez lenne a világ legnagyobb problémája.

- Szinte egész éjszaka olvastam – felelem fejemmel a könyvkupac felé intve. Nem a legokosabb döntés egy csata előestélyén, de nem akartam pazarolni az időmet. Ki tudja meddig leszek képes túlélni Zarg oldalán. Muszáj minél több területet megtisztítanom, míg megtehetem.

- Nem tűri, hogy valaki ne legyen szép körülötte – ajkaiba harapva pillant körbe, tekintete elidőzik egy apró tükrös asztalkán, de valószínűleg ő is rájön, hogy nálam semmilyen sminket nem fog találni. – És ruhát sem lenne szabad viselned, hogy szabadon kiválaszthassa honnan akar inni a véredből – fintorogva hunyom le szemeimet. Már meg sem kéne lepődnöm ezen. Annyival egyszerűbb lenne, ha kehelyből inná, mint a sárkányok többsége.

Ujjai remegve kutatják ingem peremét, hogy lehúzhassa rólam, de elkapom csuklóját. Szemei riadtam rebbennek rám. Próbálom egy erőtlen mosollyal megnyugtatni őt, sikertelenül.

- Nem fogom meztelenül várni őt – jelentem ki határozottan. Tiltakozna, de kezemet felemelve fojtom belé a szót. – Az inget hajlandó vagyok levenni, de ennyi – nem csak Zarg hozhat szabályokat ebben a kastélyban. Sárkány és lovasa között szövetség van, nem kell a szolgájaként viselkednem.

- Az túl kevés lesz – suttogja elhalóan, de hátra lép, és engedi, hogy magam váljak meg az egyszerű, fehér vászontól. Bőrnadrágom, és a hozzá illő kabát elég védelmet nyújtanak majd Zarg pikkelyei, és a hideg ellen. Legalábbis remélem. Csizmám még az erkélyre vezető ajtó mellett pihen. Íjat is kértem, de egyelőre nem kaptam meg. Momo szerint úgyis minden erőmre és figyelmemre szükségem lesz, hogy Zarg hátán maradjak.

Nem lesz erőm harcolni, épp elég, ha túlélek.

Megborzongok, ahogy a hűvös szellő megérinti fedetlen mellkasomat. Hagyom, hogy Momo megpróbálja átfésülni tincseimet, hátha ez a kis feladat megnyugtatja őt. Megpróbál arra is rávenni, hogy egyek pár falatot, de visszautasítom. A gyomrom jelenleg túl apró, és túl gyakran vet bukfencet ahhoz, hogy bármit magában tartson. Az olvasás eddig elterelte figyelmemet a közelgő csatáról, de most a gondolataim újra és újra a harcmezőre sodródnak. Még csak olvastam a sárkányok küzdelméről, de a feljegyzések eléggé hiányosak. Egyedül abban vagyok biztos, hogy egy véres és kegyetlen küzdelem vár ránk. Az elsődleges cél sosem egymás kivégzése, hanem a lovasok elpusztítása. Egy lovasát vesztett sárkány hosszú időre meggyengül, talán évekig nem térhet vissza. Ha egyáltalán talál új lovast magának. Mi vagyunk az erejük forrása ugyan, de karmokkal és tűzzel könnyedén elpusztíthatnak minket. Csak csatán kívül számít tabunak egy lovas kivégzése.

- Zarg előző lovasa meddig élt? – kérdem csendesen. Momo egy pillanatra megdermed, ujjai közül kicsúszik a vékony fonat, amibe a szemembe lógó tincseket kényszeríti éppen.

- Három hónapig – vonakodva válaszol csupán. Torkom összeszorul a lehetőségtől, hogy talán nekem is csak ennyi időm van hátra.

- Gondolom nem egy másik sárkány végzett vele – nincs szükség válaszra, összepréselt ajkai, és remegő ujjai mindent elárulnak. Zarg hibája a másik lovas halála. Valószínűleg túlhasználta őt, túl sok energiát szívott el tőle túl rövid idő alatt. A kapocs elvileg segít, hogy egy sárkány figyelje a lovasa állapotát is csata közben, de vannak, akik ezzel nem foglalkoznak.

Zarg pedig biztosan egy közülük.

Momo halkan beszél hozzám várakozás közben, de csak alig figyelek rá. Hamarosan vége a tanácskozásnak, és a sárkányok csatába indulnak. Elmém már átkapcsolt elemző és túlélő üzemmódba. A hatalmas ablakokon kibámulva mérem fel az időjárást, bár a csata helyszínén könnyen lehet, hogy teljesen más lesz. Igyekszek felidézni mindent, amit az oktatóimtól hallottam, és könyvekben olvastam. A sárkányok megülése alapból sem egyszerű, de manőverezés közben erőre és koncentrációra van szükség. Ezért tart évekig egy lovas tréningje.

Talán tényleg elhamarkodottan döntöttem.

Momo azonnal ellép tőlem, amint kinyílik a széles tölgyfa ajtó. Egy utolsó, néma sóhajjal szedem össze minden erőmet és bátorságomat, majd sárkányom felé fordulok. Egész bőrén szikráznak az általában csak szemeiben táncoló apró villámok. Izmai minden apró mozdulatánál látványosan megfeszülnek. Nem visel semmit egy mélykék, gazdagon hímzett nadrágon kívül. Sötét tincsei még nedvesek a reggeli fürdőjétől. Ajkain egészen addig ül elégedett mosoly, míg alaposan végig nem mér. Arca egyre jobban elsötétedik, ahogy közeledik az ágyhoz, aminek a szélén ülök. A levegő szinte éget, jelezve nemtetszését.

Ujjai durván ragadják meg államat, és fordítja arcomat a fény felé. Szemei összeszűkülnek, fogait állat módjára villantja ki. Nem szól semmit, csak elenged és Momohoz lép.

Túl későn veszem észre mire készül.

Tenyere durván csattan Momo lehajtott arcán. Karcsú teste nyekkenve csapódik a falnak, feje tompán koppan rajta. Erőtlenül csuklik össze, de az eszméletét nem veszíti el. Nem ellenkezik, csak könnyes szemeivel felpillant ránk. Fakó bőre vörös, és már el is kezdett feldagadni.

- Legközelebb jobban készítsd elő! – veti felé ridegen. Szinte már várom, hogy bele is rúgjon az apró alakba.

- Igenis, felség – Momo elcsukló, alázatos hangja, és rám vetett könnyes pillantása összeszorítja a mellkasomat. – Jobban fogok igyekezni…

Mély morranással reagál csak a meghunyászkodó szavakra. Villámló tekintete újra felém fordul.

- Állj fel! – parancsába beleremegnek az ablaküvegek. Ajkaimat összeszorítva, államat felszegve állom pillantását, de nem mozdulok. Ereje közöttünk pattog, bizsereg tőle a bőröm. – Nem mondom még egyszer! – fenyegető sziszegésétől Momo remegve húzza magát apróvá a fal tövében.

Én azonban továbbra sem mozdulok.

- Nem büntethetsz másokat helyettem! – jelentem ki nyugodt hangon. Minden önfegyelmemre szükségem van, hogy megfékezzem kalapáló szívemet.

Horkantva, gúnyosan nevet föl, és mintha csak bizonyítaná akarná, hogy mekkorát tévedek, ismét Momohoz lép. Hajába markolva húzza őt fel a földtől. A gyönyörű arc most puffadt, és nedves a könnyektől. Halk nyögés csúszik ki csupán ajkai közül. Nem könyörög. Nem kiabál. Tűr, ahogy mindig is tette.

- Elfelejted, hogy hol a helyed, Myrren – szemei gyilkos ragyogással merednek rám. – A lovasom vagy. Mindened az enyém. Ha nem követed a szabályokat, annak következményei lesznek – addig emeli hajánál fogva Momot, hogy már csak lábujjai érik a földet. Szabad kezével a karcsú nyakra markol. Szeretője még most sem ellenkezik, csupán némán zokogva hunyja le szemeit.

- Annak is következményei lesznek, ha másokon torolod meg a hibáimat – nem fogok az ő szabályai szerint játszani. Nem a szolgája vagyok, hanem a lovasa. Egyenrangúnak kéne lennünk ebben a szövetségben, és ezt neki is meg kell tanulnia. – Ereszd el Momot!

- Különben? – gúnyosan emeli meg szemöldökét, ujjai egyre erősebben szorítják szeretője nyakát.

Szavak helyett tettekkel válaszolok. Gyors mozdulattal húzom elő a lábszáramra erősített tőrt, és szegezem saját nyakamnak. Momo levegő után kapva, kétségbeesetten pislog rám könnyes, égszínkék szemeivel. Próbálja megrázni fejét, de Zarg szorításában alig képes rá.

Sárkányom tekintetében csak egy pillanatra csillan meglepetés, szinte azonnal visszaveszi helyét a gúny. Arrogáns szörnyeteg.

- Azt hiszed érdekel egy ember élete? – tettei ellent mondanak szavainak. Elereszti Momot, aki köhögve húzódik vissza a fal tövébe. Karjaival átöleli magát, tekintete riadtan jár kettőnk között.

- Egy pillanatig sem gondolom, hogy bárki érdekel saját magadon kívül – éles válaszom hallatán kivillantja fogait. Bőrén jól látható villámok cikáznak végig. – De ha végzek magammal, te ismét lovas nélkül maradsz – hosszú ujjai ökölbe szorulnak, szinte várom, hogy előbukkanjanak belőlük sárkány karmai. – Legalább egy évbe telne, mire újra csatába indulhatsz. De mit gondolsz, mennyire tesz népszerűvé, ha kiderül, hogy két nap alatt elvesztettél egy olyan lovast, mint én? – megértés csillan haragos pillantásában. Tudja, hogy igaza van. Sarokba szorítottam, és most legszívesebben belém marna, mint egy veszett kutya.

Nem csak te tudsz szabályokat hozni, Zarg.

Némán várom válaszát, állva őrjöngő tekintetét. Fújtat, mint egy megbokrosodott ló. Keresi a megoldást, de nem fog találni. Ostoba lenne elveszíteni engem. Nem igazán értem, miért vagyok annyira különleges a sárkányok szemében, de tudatlanul is ki fogom használni. A halálhírem talán azokat a sárkányokat is ellene fordítanák, akik meg akartak szerezni tőle. Talán önző és arrogáns lények, de aminek értéke van, az megbecsülik.

- Legyen – sziszegi olyan undorral, mintha abba egyezett volna bele, hogy hátralévő évezredeit ember alakban éli le. – A hibáid következményei innentől csakis téged sújtanak – az ágyékom fölé égetett pecsét mintha forróbbá válna szavai nyomán. Mintha egy újabb mágikus szál fonódott volna azokhoz, amik eddig összekötöttek minket.

Megkönnyebbülésemet elrejtve biccentek, és eresztem le a tőrömet. Ő két lassú lépéssel terem előttem, várva, hogy megtegyem az alku rám eső részét. Kezeimet ökölbe szorítva állok fel előtte. Hatalmas. Alig érek fel izmos mellkasa közepéig. Még ahhoz is meg kell emelnem államat, hogy a rothadó szíve fölé égetett pecsétre pillanthassak.

Elfog az undor közelségétől. Kicsit sem finoman ragadja meg hajamat, és ránt magához közelebb. Félre dönti fejemet, annyira, hogy nyakam fájdalmas szögben feszül. Forró légvételei a bőrömet égetik, nyála nedves csíkokat fest rá, miközben végig nyalja a löktető ereket, és feszülő izmokat. Morgása mélyről jövő, tele vágyakozással. Lehunyom szemeimet, és próbálok felkészülni arra, ami következik.

A fájdalom mégis váratlan erővel hasít belém.

Éles, kicsit sem emberi fogak marnak a nyakam tövébe. A vékony bőr azonnal felszakad, a fájdalomtól csillagokat látok lehunyt pilláim alatt. Biztos vagyok benne, hogy ennek nem kéne ennyire fájdalmasnak lennie, de ez most Zarg bosszúja. Bizonyítani akarja, hogy még mindig van hatalma felettem. Hogy az irányítás még mindig az ő kezében van.

Hatalmas kortyokban issza kibuggyanó véremet. Nyelvemre harapva tűrök, de egyre nehezebb úrrá lenni remegésemen. Ujjaim hegye egyre jobban kihűl, a szívem heves dobogással próbálja kompenzálni a vérveszteséget. De nem ez a legrosszabb. Mintha az erőm is távozna minden egyet korttyal. Ő csípőmre markolva ránt még közelebb magához. Állatias morgása mélyről jön. Abból a tűzből, ami a lelkét táplálja.

Ami hamarosan mindenemet felemészti.

Mikor azt hiszem, hogy már nem tud megállni, hirtelen elenged. Tenyerét a nyakamra tapasztva áraszt el forrósággal, mielőtt az ágyra lökne. Zihálva, félig lehunyt szemekkel figyelem, ahogy tenyeréről is lenyalogatja vérem. Szemei szinte világítanak, véremtől megnőtt erejétől minden eddiginél nagyobb és fényesebb szikrák pattognak a bőrén. Elégedetten pillant le rám tekintetében valami sokkal ősibb, pusztító vágyakozással. Megnyalja ajkait, mielőtt hátat fordítana nekem.

- Szerencséd, hogy ennyire különleges a véred – tincseibe belekap a viharos szél, ahogy a terasz felé lépdel. – Különben már végeztem volna veled – ebben egy pillanatig sem kételkedem.

Eltűnik a vékony függönyök mögött, Momo pedig azonnal mellettem terem. Hatalmasra nyílt szemeivel pislog rám, ujjai az enyémeket dörzsölik, hogy átmelegedjek. Arcán egyre csúnyább az ütés nyoma. Nagyot nyelve érintem meg a zúzódást. Megrezzen, de nem löki el kezemet, inkább csizmámat kezdi felhúzni remegő lábaimra.

- Sajnálom – hangom reszelős, torkom száraz, akár egy sivatag.

- Ostobaság volt ezt tenned – óvatosan rázza meg fejét. – Én elviselem, amit velem tesz, de te... feldühíted őt, és akkor… - elakadnak szavai, mélyeket kell lélegeznie, hogy megőrizze nyugalmát.

- Most indulnod kell – felhúzza erőtlen testemet az ágyról. Térdeim megroggyannak, de még időben sikerül megtartania. Szükségem van néhány pillanatra, de végül bólintok, ő pedig lassan elenged. – Kérlek maradj életben, Myrren – reszkető mosollyal hajol arcomhoz, és nyom rá egy puha csókot.

- Megteszek minden tőlem telhetőt – megszorítom kezét, mielőtt elindulnék Zarg után.

A hatalmas kőerkélyen már vár rám a hófehér sárkány. Karmai türelmetlenül marnak a sziklába, pikkelyei szikráznak a napfényben, tekintete tele van erővel és vágyakozással. Vért akar ontani. Pusztítani akar. Évek óta nem járt csatában, és ez egy hozzá hasonló számára pokoli gyötrelem lehet.

Nem sajnálom a szenvedéséért.

Leereszti fejét, és szárnyával segít, hogy felkapaszkodjak szarvaihoz. Már ennyi erőfeszítéstől zihálnom kell, és a fénypöttyök, amiket látok sem Zarg pikkelyeiről verődnek vissza. Hangos üvöltéssel rugaszkodik el a földről, a hirtelen feltámadó szél majdnem lesodor hátáról. Nyögve markolok rá még szorosabban a csavart szarvakra, combommal erősen szorítva nyakát.

- Legyen kéznél a tőröd – mintha kalapáccsal sújtanának le elmémre. Hangja és ereje sokkal erősebben áramlik át rajtam, mit korábban. Szemeim könnybe lábadnak, a világ egy pillanatra elhomályosul.

- Miért? – hamarosan még több sárkány jelenik meg körülöttünk, mindegyikük hátán egy-egy lovassal. Egy hatalmas, ragyogóan kék példány zárkózik fel Zarg mellé.

Azúr.

Éppen csak ki tudom venni a lovasa alakját, mielőtt mindketten zuhanórepülésbe kezdenének. Üvöltésük szinte szétrepeszti a koponyámat.

- Hogy a véredet adhasd, amikor szükségem van rá – arcomat a forró pikkelyekhez simítva próbálom elviselni az arcomba vágó szelet. Hát persze. A pikkelyein át is képes használni a vérem erejét. Mindig is erre vágytam. Felvágni magam egy sárkányoktól hemzsegő égbolton.

Most már biztos, hogy hiba volt ide jönnöm.