Fedetlen karomat körbeölelik a kandallóban lobogó természetes lángok. A fa ropogása az egyetlen, ami megtöri a menedék csendjét, egy pillanatra az otthonom illúzióját keltve. Majd felélénük odakint a jegesen süvítő szél. Mélyet lélegzem a forró füstből. A bordáimon húzódó vágás megfeszül a mozdulattól. Emlékeztet, hogy milyen közel jártam a halálhoz.

A harag vérszava.

Lehunyt szemeim előtt felizzik Sylarion vörös tekintete. A pusztító erejű démon, aki majdnem felemésztette kis szitakötőm lelkét. De ő erősebb volt. Mindig is erősebb lesz. Gondolataim felveszik a recsegő hasábok ütemét. A harc okozta pezsgés már elszivárgott testemből, tompán lüktető fájdalmat hagyva maga után. Sylarion erős harcos, a benne élő démon pedig szinte legyőzhetetlenné teszi. Ha nem az én omegám lenne, végzett volna velem. Bárki mással végzett volna.

Mert akkor nem ő irányított.

A lángok életre kelnek. Apró alakok válnak ki belőle, visszaidézve harcunk minden pillanatát. Már látom, amikor hibáztam, és azt is, amikor ő. Élesen szívom be a levegőt, amikor az egyik test mozdulatai megváltoznak. A lángok elmosódnak és követhetetlenné válnak. Most már látom az igazat.

Csak játszadozott velem.

Feszült sóhajjal húzom ki kezem a kandallóból. Nem hibázhatok, ha az istenem ellenem fordítják őt. Már értem miért nem akarta szabadon engedni. Láttam a fájdalmat a tekintetében. A gyűlöletet, amit kivételesen nem irántam érzett. Megviselte a lelkét a démon érintése, de meg kellett tennünk. Tudnom kellett, hogy mi vár rám. Tudom kellett, hogy képes vagyok visszahozni őt, ha magától elbukik.

Vagy hogy képes vagyok megölni őt, ha nincs más megoldás.

Tekintetem az ablak felé vándorol, amin a horizont alá bukott nap utolsó, halvány sugarai nyúlnak be. Erőmmel kinyúlok Sylarion után kutatva, de minden csendes és üres körülöttem.

„…be kellett lépniük a börtönbe, ahová a démonokat zárták. Ha innen élve és ép ésszel kijutottak, bizonyították, hogy emberek tudtak maradni a démonok között, és nem lesznek veszélyesek a népünkre.”

Jeges borzongás fut végig gerincemen.

- Remélem nem csinálsz semmi ostobaságot, Syl…

oOoOo

Az érkezésekor érzett megkönnyebbülés elillan, amint meghallom színtelen szavait. Tekintetem feszülten követi apró alajkát, míg be nem csukódik mögötte a fürdő ajtaja. Reméltem, hogy a madarával töltött idő gyógyír lesz széthasogatott lelkének, de még mindig mély sebek tátonganak rajta. Láttam fakó, tompa szemeiben. Érzem a mágiája rezdüléseiben. Az omegája feszültségében.

Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne menjek utána. Nem tudom, mire van szüksége. A harcunk után elmart maga mellől, és talán még mindig nem áll készen rá, hogy újra velem legyen. Bárcsak jobban megérteném őt, és azt, amivel egy démonnal való együttélés jár. Remélem tudja, hogy ez nem fog éket verni közénk. Láttam a legrosszabb oldalát is, és még mindig csodálatosan és lenyűgözőnek tartom őt. Egy gyönyörű, halálos omegának, akiért képes lennék elhagyni a sivatagot.

Megpróbálom lefoglalni gondolataimat a könyvvel, amit eddig is olvastam, de nem járok túl sok sikerrel. Máskor talán érdekesnek találnám, és kiváló alkalom lenne a jégmágusok harcmodorának tanulmányozására, de most túl gyakran siklik tekintetem a fürdő ajtajára.

Még adok neki egy kis időt, de ha nem bújik elő, akkor én fogom kirángatni onnan.

Végül erre nincs szükség. Egy hófehér köntösben jelenik meg, tisztára mosott tincsei nedvesen tapadnak nyúzott arcába. Ugyanolyan kimerült, mint én. Talán még kimerültebb. Vajon mennyit vett el tőle az a démon?

Amikor letelepszik az asztalhoz, követem. Meg akartam várni őt az étkezéssel, hogy biztos legyek benne, pótol valamennyit az elhasznált energiájából. Az egyszerű alma azonban nem túl alkalmas erre. Tudom, hogy ha megpróbálnék gondoskodni róla, csak rontanék törékeny helyzetünkön. Mintha futóhomokon járnék, alaposan meg kell fontolnom a következő lépésem. Még nem döntöttem, hogy a sivatag, hogy Sylarion tanít-e több türelemre.

Gépiesen rágom a felkockázott sajt falatokat, és a sózott húst, amit a városból hoztunk magunkkal. Tekintetemet nem veszem le róla. Nedves tincsei arcába hullanak, vállai előre esnek, ujjai pedig időnként megremegnek, ahogy egy vékony szelet gyümölcsért nyúl. Sylarion még nem hagyta el a csatateret. Ő még mindig küzd.

- Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, amiket mondtál – kezem megáll a mozdulatban. Nem tetszik a hangja. – Csak egy ostoba gondolná, hogy gyenge vagyok, és te nem vagy ostoba – bókja talán megmosolyogtatna, egy másik időben, egy másik helyen. Most éppen csak elér hozzám. – Nem a bántó provokációd ért el, hanem az érveid – legalább a logikája működik. Némán biccentek. Belátta, hogy szükséges lépés volt, ha mindketten túl akarjuk élni a ránk váró utat.

De akkor miért zárkózott el ennyire tőlem?

Legszívesebben megráznám, míg újra tőrt nem szorítana a torkomhoz. Akkor legalább tudnám, hogy minden rendben van közöttünk. Mégis várok, hogy a saját tempójában haladjon. Egy jó tábornok tudja, mikor kell az ellenfele lépésére várnia.

- Egész életemben megtagadtam magamtól minden érzelmet, nehogy uralkodjanak felettem. Rémisztően felszabadító volt szabadjára engedni a tiltott részemet. Egy pillanatba sűrítve átélni az összes dühöt, amit az elmúlt évtizedben elfojtottam. Annyira… annyira jó volt – hangja szinte belevész a tűz ropogásába. Szótlanul fürkészem elgyötört arcát. Nincs, aki egy tűzmágusnál jobban megérthetné őt. A mi erőnk az érzelmeinkből táplálkozik. Ha túl hevesek vagyunk, pusztulást szítunk magunk körül. Ezért kell tanulnunk a lassan vándorló dűnék nyugalmából.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy nem lehet minden érzelmet örökké elfojtani. Abba beleőrülnénk. Belülről emésztene fel minket az, ami vagyunk. Ha Sylarion örökké megbéklyózza a dühét, az el fogja pusztítani őt. Nem menekülhetsz örökké a homokvihar elől, meg kell tanulnod túlélni, amikor lecsap.

- Örülök, hogy segíthettem – megpróbálok mosolyommal erőt önteni belé, de még mindig túlságosan aggódom érte. Aggódom, hogy milyen döntést fog hozni kettőnkről.

- Én nem – végre hajlandó rám emelni színtelen tekintetét. Most nincs vihar, sem tomboló hurrikán. Csak a gyémántporral hintett hófödte mező. – Könnyebb volt az életem előtted – de kétségtelenül unalmasabb is. Hiába a zaklatott sóhaj, nem győz meg. Tudom, hogy élvezi a jelenlétem. Hogy végre valakinek megmutathatja, hogy ki is valójában.

- Nem hiszem, hogy te a könnyű életre vágynál – akkor a testvéred árnyéka maradtál volna. Unalmas színházi előadásokra járnál, és hárfazenével kísérnéd a családi vacsorákat.

Vagy átadtad volna magad a démonnak, amikor lehetőséged volt rá.

- Nem magam miatt – nem. Most nem menekülhetsz el. Az én szitakötőm sosem menekül el. Elé guggolva veszem kezeim közé kipirult arcát. Bőrén nyomot hagytak a kegyetlen hegyvidéki napsugarak, és az én lángjaim is. Megrezzen, de nem húzódik el. Tekintete csak egy lassan fodrozódó hóörvény.

- Syl – gyengéden végig simítok hüvelykujjammal az állán. Nem fog nyoma maradni ennek az égésnek. Jól állnak neki a hegek, de az arcát nem akarnám elcsúfítani. Szemei mélyén egy fiatal, elveszett fiút találok, aki túl sok mindent élt át rövid életében. Korábban sosem éreztem ennyire a közöttünk lévő korkülönbséget. Tanácstalan, és tele van megvetéssel saját maga iránt. Jobban tetszett, mikor engem figyelt ilyen undorral. – Nem azt mondtad, hogy te döntöttél úgy, hogy szabadon engeded a dühödet? Egy hidegfejű döntés volt, hogy engedsz a haragnak, nem veszítetted el a kontrollt – ura az érzelmeinek. Majdnem olyan tökéletesen, mint egy tűzmágus. Sosem engedné el a gyeplőt, ha azzal a családját sodorná veszélybe, és abban is biztos vagyok, hogy nem tudna nekik ártani abban a pillanatban. Ha így lenne, Elarion sem élne már. Akkor még egy képzetlen gyerek volt, mégsem bántotta a testvérét, csak azokat, akik ártottak neki. Valószínűleg még túl mélyek a sebek, hogy ezt meglássa.

- Tudom – torkom elszorul az arcán végig gördülő könnycsepp láttán. – De nem tudtam visszajönni belőle. Elbuktam – csalódottan húzza el ajkait. – Megöltelek volna, Ash. Meg akartalak ölni. Minden porcikámmal – nem ez volt az első alakalom, amikor a halálomat kívánta, és valószínűleg nem is az utolsó. Vajon csak képzeltem a tekintetét egy pillanatra megfestő futótűz bíbor színeit? Elkenem arcán az állán makacsul egyensúlyozó cseppet. Tudom, hogy megölt volna, ha nem vagyok az alfája, mégsem tudom elítélni érte.

Mert az nem ő volt.

- Szerencsére engem nem olyan könnyű eltenni láb alól – mosolyt erőltetek arcomra, de nem próbálom őszintének láttatni. – Hála a mai edzésnek, már tudjuk, hogy az alfám ereje képes elcsitítani a benned lakozó démont – és remélem, hogy legközelebb is képes lesz rá. – Mellettem nem kell elfojtanod semmit. Visszahozlak, ahányszor csak kell – ajkai megremegnek halk szavaim hallatán, tekintetében megjelenik a pislákoló remény. Alfám helyeslően morran. A lényem egyetlen része sem hagyná elbukni őt. Küzdenék érte, amíg csak képes vagyok rá. Én akarok lenni a biztos pont az életében. Az oázis az állandóan változó sivatagjában.

A düh váratlan hevességgel lobban fel ismét szemeiben.

- Ez nem ilyen egyszerű – tenyere hűvös az én kezemhez képest, apró ujjai nem várt erővel szorítják arcára az enyémeket. A haragot kétségbeesés váltja fel. Nem tudom mit tehetnék érte, és el felemészt. Azt tudom, hogy ő mire vágyik, de nem fogom megtenni. Képtelen vagyok megtenni. – Még mindig érzem. Még nincs vége. A vérszomja olyan, mint egy elcsendesíthetetlen visszhang a fejemben – érvel tovább elfúló hangon. Tekintete könyörögve mélyed el az enyémben.

Képtelen vagyok elengedni.

- Akkor ki kell ürítenünk, ami a fejedben van – az egyetlen megoldás, ami eszembe jut, hogy emlékeztessem, miről akar lemondani. Hogy felnyissam a szemét, és végre újra lássa, ami lassan épült közöttünk az elmúlt hetekben. Még én magam sem tudom, hogy pontosan mi ez, de abban biztos vagyok, hogy olyasmi, amitől mindketten többek leszünk.

Ajkam gyengéden érintik az övéit. Csókom gondoskodó és becéző, olyan, amire én sem gondoltam volna, hogy képes vagyok. Mégis ösztönösen tudom, hogy mit kell tennem. Könyörögve sóhajtja nevemet, ajkai remegnek, a könnyek csillogó fátylat festenek szemeibe, de nem engedek neki. Már nem vagyok képes rá. Túl messzire jöttünk. Túlságosan sokat mutatott magából. Megismertem őt, és most már biztosan tudom. Az istenek a nehezebb utat szánták nekünk, de csak azért, hogy ráébredjünk idővel majd mit jelenthetünk egymásnak.

- Nem tudsz ellökni magadtól – suttogom ajkaira a megmásíthatatlan szavakat. Csak akkor szabadul tőlem, ha átvágja a torkomat. Akkor sem engedtem neki, mikor még csak a rideg, taktikus oldalát ismertem. Most, hogy megmuatta mi rejtőzik a szíve acélburkában, még inkább képtelen vagyok megtenni. – Túl mélyen vagyunk ebben. Mutassuk meg a démonodnak is a túlvilági gyönyöröket.

- Őrült vagy – erőtlen nevetés társul könnyeihez. Mellkasom elnehezül tőle. Túl ritkán nevet. De végre visszatért a szitakötő, akit ismerek. Még szárnyaszegett és gyenge, de itt van.

- A te őrülted – és ezen sem az istenek, sem a démonok, sem semmilyen más lény nem változtathat. Tekintetében látom, hogy végre ő is érti. Mosolyom eljut hozzá, forrón olvasztva egybe lelke repedezett darabjait.

- Az enyém – az utolsó szívdobbanásomig.

A sejtjeinket átitató mágia pecsételi meg ígéretünket. Erőnk egybefonódva, tökéletes összhangban áramlik körülöttünk. Egyenlőek vagyunk. Egyek vagyunk. A lelkünk már eggyé olvadt, ideje, hogy a testünk is kövesse.

Óvatosan emelem fel a székből, ügyelve minden zúzódásra és égésnyomra. Most nem a fájdalom a cél. Nem a vágyaink azonnal kielégítése. Most csak szüksége van rám. Szükségünk van egymásra. Alfám ereje puhán öleli körbe őt, omegája készségesen simul hozzá, a békés otthon illúzióját keltve. Néhány órája még visszavágytam a sivatagba, de most már tudom. Ő az én személyes sivatagom.

Az ágy nem túl nagy, de éppen elég lesz kettőnknek. Apró teste szinte teljesen elvész alattam, most hiányzik belőle az a heves, vad erő, ami mindig nagyobbnak láttatja őt. Arca vörösebb, mint korábban, de szemei többé nem tompák. Ragyognak a holdfényben, mint a friss hó. Még sosem voltam ilyen hálás a képességért, hogy éjszakai is képesek vagyunk teljes fényében látni a dolgokat.

Apró mosolyától feléled a mellkasomban parázsló máglya. Az igazság olyan erővel vág fejbe, hogy szinte megszédülök tőle. Már nem egyszerűen csak kedvelem őt. Belesimulok ismerkedő érintésébe. Egy új ösvényre léptünk, amin egyikünk sem járt korábban.

Megadom neki a csókot, amire vágyik. Ujjai soha nem mutatott gyengédséggel érintenek, lágyan masszírozó mozdulatai forró nyomot hagynak maguk után. Íze eláraszt, illata beleivódik a börömbe. Tenyerem hűvös bőrét érinti, izmai táncolnak simogató ujjaim, alatt. Mintha csak másolni akarná mozdulataimat, végig simát oldalamon. Gyengéden érinti meg a sebet, amit ő okozott, de nem időzik rajta. Nincs bűntudata, és ez így helyes. Bármikor élesítheti rajtam a fegyverét.

Megdermedek, mikor keze a nadrágomba csúszik, habozás nélkül érintve meg merevesésemet. Ujjai hűvösek lángoló bőrömön, mégis csodálatos. Olyan apró, mégis erős. Legszívesebben könyörögnék, hogy mozogjon, de inkább egy mély csókot lopok. Minden pillanatot ki akarok élvezni vele. Nyelvére morrantom élvezetemet. Annyira rohadtul tökéletesen illik oda. Egyszer látni akarom, ahogy rajtam ülve elégít ki egyszerre mindkettőnket. Újabb morranással rezzenek össze, farkam még nagyobbá válik apró kezében.

Remélem, ha egyszer valóban végez velem, egy ilyen pillanatban teszi majd.

- Siess – élesen szívom be a levegőt. Lábait készségesen húzza fel, hogy közelebb férhessek hozzá. Szemei ismét könnyesek, de ezeket már ismerem. Duzzadt ajkai nyöszörögve simulnak az enyémekhez. – Szükségem van rád.

Ó, az istenekre.

Gondolkodás nélkül teljesítem kérését. Köntöse összegyűrődve hever mellettünk a padlón. Mellkasa szaporán emelkedik, merevedése csillogva feszül hasának. Félig nedves tincsei kócosan ölelik körbe arcát, karjai a feje mellett pihennek. Fakó bőrét zúzódások és égésnyomok tarkítják. Annyira szívfájdítóan csodálatos. Még sosem láttam őt ennyire aprónak.

Ennyire törékenynek.

Tudom, hogy a teste most nem áll készen egy hosszú előjátékra. Mindketten az erőnk végén járunk, de nem tudom visszafogni magam. Lassan csókolom végig a lábát körbe ölelő égésnyom vörös mintáját. Az ostorom érintése. Bűntudatot kéne éreznem, de olyan csodálatosan áll neki, hogy legszívesebben örökre a bőrébe égetném.

- Annyira gyönyörű vagy – könnyes szemeibe nézve suttogom el a szavakat, amiket talán most hisz el először. Látom a tekintetén. Érzem a testén végig futó apró remegésen. Nem tudom tovább húzni, elfogyott a türelmem.

Farkam akadálytalanul siklik nedves, forró testébe. Egyszerre nyögünk föl a csodálatos érzéstől. Hiába kaptam meg minden nap, mióta a városban vagyunk, nem volt elég. Sosem lesz elég. Ez most más. Mélyebb és őszintébb. Bármennyire is kényelmetlen, megadom neki a csókot amire vágyik. Ajkai puhák és sósak. Karjai nyakam köré fonódnak lábai a derekamra tekerednek. Mintha valóban eggyé akarná olvasztani a testünket. Lassú ritmust diktálok, mert félek, hogy ennél többet most nem bírna.

Annyira riasztóan törékeny.

- Csináld megint azt… kérlek – lehunyt szemekkel élvezem könyörgését. Ez most nem az omegája megadása. Most tényleg ő vágyik rá.

- Ennél pontosabban kell fogalmaznod – élvezkedő vigyorral hajolok távolabb, hogy belenézhessek szemeibe. Még sosem láttam ilyen tiszta, őszinte érzelmeket bennük.

- Csomózd össze a testünket – szavait omegája mágiája kíséri. Mégsem érzem, hogy hadakoznának egymással. – Érezni akarlak – ajkairól habozás nélkül gördülnek le a szavak, amik megforgatják körülöttem a világot.

Felhördülve tapasztom ajkaimat homlokára, szorosan összezárom szemeimet, mielőtt rárontanék. Némán könyörgök az isteneknek, hogy adjanak erőt. Lassan húzódom ki testéből, ujjaim elégedetlenül megrezzenő testén játszadoznak. Imádom, hogy ennyire érzékeny. Hogy ekkora kis kéjenc.

Az oldalára fordítom, ügyelve rá, hogy feje sérült része ne érintse a párnát. Egy kicsit még játszadozom vele, mielőtt újra testébe csúsztatnám merevedésemet. Nyögésem a tincseibe fullad. Imádom a forró lüktetést, ami körbe ölel. A nedvességet, amit csak én vagyok képes kiváltani belőle.

- Így könnyebb lesz utána pihenni – adom meg a magyarázatot, majd csókokkal halmozom el a füle körüli érzékeny részeket. Minden csókba, csípőm minden határozott lökésébe beleremeg. Nem kell neki sok, hogy érezzem közel jár.

- Ash…

- Tudom – merevedésére szorítva lököm magam mélyre testében, megadva a neki a megkönnyebbülést, amire várt. Teste megfeszül, de mielőtt elülhetnének a hullámok, én is követem őt, összecsomózva testünket. Merevedésem duzzadtan és forrón lüktet apró testében. Újra megfeszül, ezúttal egy gyönyörteljes, fájdalmas nyögés kíséretében. Kezemre ismét ráfröccsen ragacsos nedve. A világ egy pillanatra eltompul körülöttünk. Nem hallok mást, csak kapkodó szívdobbanásainkat. Az ő illatát lélegzem be. Az ő hangja vezet vissza a valóságba.

Abba a valóságba, amiben örökké létezni akarok.

Vigasztalón simogatom testét, hogy eltereljem figyelmét a feszítő fájdalomtól. Alfám ereje boldogan simul össze Sylarion omegájával. Az apró test időnként megrezzen az orgazmus utóhullámaitól. Az egész lénye érzékeny, én pedig kihasználom, hogy ilyen hatással vagyok rá. Kimerült mosollyal simítok végig bőrén újra és újra, míg légzése egyenletessé nem válik. Szívverése lomha ütemet vesz fel, miközben elernyed ölelésemben.

Most először aludt el a karjaimban.

A felismerés izzó parazsat szór szét mellkasomban. Boldogan hajolok le hozzá, ajkaimat halántékához érintve. Eddig minden alkalom után elfordult és elhúzódott tőlem. Éjszakánként néha meleget keresve hozzám bújt, vagy a szűk barlangokban elfogadta a jelenlétem, mert nem volt más lehetősége, de most először maradt itt önként.

Neki is éreznie kell a változást. Nem tudom hová vezet az ösvény, amire ráléptünk, de bízom benne, hogy nem akar majd letérni róla. Ha kell, akkor magamhoz láncolom, és elvonszolom a végéig, de nem engedem, hogy elmeneküljön.

Erőmmel utoljára kinyúlok amilyen messze csak tudok, de nem találok idegen mágiát a közelben. Lehunyom szemeimet, magamhoz húzom Sylarion apró testét, és magunkra terítem a takarót. Engedem, hogy a tűz távoli ropogása, és omegám lassú légvételei egy felületes álomba csábítsanak.

oOoOo

Azonnal megérzem mozgolódását. Fenntartom az alvás látszatát, hátha ő is képes tovább pihenni, de valami kiűzi mellőlem. A hiánya azonnal mellbe vág, amint kicsúszik belőle ernyedt farkam. Kár, pedig reméltem, hogy benne maradhatok, míg újra keménnyé nem válok. Nem telt volna túl sok időbe.

Résnyire nyitott szemmel figyelem, ahogy feltápászkodik. Megszédül, de azelőtt sikerül a falra tapasztania tenyerét, mielőtt elterülne a padlón. Feszülten figyelem, ahogy kitámolyog, de nem próbálok segíteni neki. Rosszabbul néz ki, mint néhány órája. Valószínűleg napszúrást is kapott az agyrázkódása mellé. Legalább egy héttel eltolódott az indulásunk. Ha nagyon megerőlteti magát, akkor kettő-hárommal.

Fintorogva kelek ki én is az ágyból. Az én testem is zsibbadt, kimerült, és a mágiám is lassan töltődik vissza. Még a parázsgömbökről is megfeledkeztem. Nem maradhatunk ezen a helyen túl sokáig. Neki gyógyszerre van szüksége, nyugalomra és egy helyre, ahol biztonságosan pihenhet. Harcosok vagyunk, jól tudom, hogy egyikünk sem lesz képes valódi álomra hajtani a fejét itt. Békés ugyan, de nem elég biztonságos.

Magamra húzok egy nadrágot, és az Afrahtól kapott csomagból kiveszek egy apró bőrerszényt. Tudom jól, hogy Sylarion mit keres, de nem fog találni. Átnéztem a készletet, mikor kötszer után kutattam. Mielőtt mögé lépnék, egy apró intéssel felszítom a kandallóban lobogó lángokat.

Majdnem belém ütközik, mikor elhagyja a kamrát. Szótlanul nyújtom felé az apró zsákot, és figyelem, ahogy szaglásza próbálja beazonosítani. Arcán először kíváncsiság, majd döbbenet és csodálat suhan át. Szeretem, amikor ne visel maszkot, és minden reakciója ennyire őszinte.

- Perzsefű – nocsak. Elismerő mosollyal bólintok.

- Nem gondoltam volna, hogy ismered – a tűzmágusok mindig alapos feljegyzéseket vezettek a többi ország számára biztosított készletekről. Túl értékes ahhoz, hogy nagy mennyiségben kereskedjünk vele. Meg van a veszélye, hogy ellenünk fordítják. Azt hittem évtizedekkel ezelőtt felélték minden birodalomban.

- Az én népem él a legközelebb a sivataghoz, és a széllel utazunk – szóval kémkedés és felderítés. Ügyes és bátor. Felesleges a bocsánatkéső mosoly, tűzmágusok is jártak az ő birodalmukban, kihasználva az éjszaka nyújtotta jótékony sötétséget. Természetes, hogy próbáltunk minél többet megtudni egymásról. – Erre nagyobb szükségünk lesz ott, ahova megyünk. Ezt a kis fejfájást kiheverem – nem gondolom, hogy csak egy kis fejfájásról van szó, de a véleményemet megtartom magamnak. Nem lep meg, hogy nem fogadja el a gondoskodást és a segítséget. Aprót bólintva hagyom, hogy saját belátása szerint cselekedjen. Mire visszatér a díványhoz, egy kis adag becsomagolt hóval, már egészen kellemes idő van a tűz közelében. Eldől mellettem, arcán kisimulnak a fájdalmas barázdák, de a halvány fintor nem tűnik el orra körül. Tincsei újra nedvessé válnak a hótól, és a seb közelében rózsaszínre festik a hófehér szálakat. Alvás közben megint felnyílhatott a sebe. Le kellett volna fertőtleníteni, és talán bekötözni sem ártott volna. Azt hiszem az öngondoskodás nem tartozik Sylarion erősségei közé.

- Sajnálom – talán nem kellett volna ennyire komoly sérülést okoznom neki, de akkor és ott ez tűnt helyesnek. Nem voltak szabályok.

- Fogd be – elmosolyodom feszült morgásától. Ez már határozottan az én szitakötőm. Undok és kiállhatatlan. Hiányzott. – Csak magamnak köszönhetem. Nem voltam elég erős – néma sóhajjal csóválom meg fejemet, majd ragadom meg vállait, és húzom közelebb magamhoz. Meglepetten pislog fel rám, de belé folytom a szót. Most nincs kedvem az ostoba ellenkezéséhez. Gyorsabban gyógyul az alfája közelében, és még senki sem halt bele, ha egy kicsi gondoskodást megengedett másoknak. Az isteneknek hála nem áll le vitatkozni, hanem belesüppeded gondoskodásomba. Alfám ereje puhán tekeredik köré, ujjaim gyakorlott mozdulatokkal enyhítik fájdalmát.

- Erősebb voltál, mint bárki, akivel eddig komolyan küzdöttem – ez az igazság. Kevés olyan harcost ismerek, aki képes lenne legyőzni őt, és szinte senkit, aki túlélné a benne élő démon tombolását. Eddig Neleryn volt a legkomolyabb ellenfelem. Az ő harcmodora hasonló volt Sylarionéhoz, és a víz mindig hatékonyabb a tűz ellen. Azonban lényegesen lassabb volt, és túl érzékeny idegen alfákra. Minden találkozásunkkor feltűnik mennyit fejlődött, de még évekre van szüksége, hogy belenőjön a bőrébe. Dahwara pedig nem számít, mert vele sosem tudtunk igazán komolyan küzdeni. Fegyverekkel ugyan legyőzöm őt, de ha mágiát is használhatunk, nincs sok esélyem ellene.

A ránk telepedő csendben némán gyönyörködöm szitakötőm arcában. Lehunyt pillái halvány árnyakat festenek rózsaszín bőrére. A vonásai most nyugodtak, csak időnként rándul meg, mikor túl közel érek a tincsei közt rejtőző sebhez. Minden apró részletet feljegyzek magamban. Az ajkai vonalát, a bal füle tövében húzódó apró kis himlő nyomot, ami normál esetben sosem látszik. Az árnyékok azonban mindent megmutatnak.

- Örülök, hogy elkísérsz ezen az úton – hosszút pislogva keresem szavai értelmét. Az új útra gondol, amire együtt léptünk, vagy arra, ami a mágia bölcsőjéhez vezet? Ujjaim megállnak, fejem elgondolkodva billent oldalra. Azért örül, mert képes vagyok megzabolázni a benne élő démont, vagy mert az az alfa vagyok, akire egész életében várt, még ha nem is tudott volna? Őt ismerve az előbbi.

- Érzed még? – kérdem csendesen. Korábban azt mondta, a démon sosem volt még ennyire közel a felszínhez. Remélem sikerült kiűznöm őt a fejéből. Látom, ahogy homlokráncolva kutat a válasz után. Légzése lelassul, percekig belesüpped a keresésbe. Meglepetten kinyíló szemei hamarabb elárulják őt, mint szavai.

- Nem – zavartan pislog fel rám, ajkai szólásra nyílnak, de a szavak elakadnak. Türelmesen várok, míg összeszedi bátorságát a folytatáshoz. – Mást érzek.

A levegő forróvá és nehézzé válik. Tehát igazam volt. Ő is érzi, hogy valami megváltozott. Viszont neki kell kimondania.

- Mit érzel? – közelebb hajolok hozzá, hogy semmi mást ne lásson rajtam kívül. Tekintetem összeolvad az övével. Szemeiben ismét félelem és bizonytalanság ragyog. Gyerünk kicsi szitakötőm, felismered ezt az érzelmet. Te is pontosan tudod, hogy mi ez.

- Azt, hogy elaltathatnál úgy, mint tegnap este – rossz válasz. Máskor nem utasítanék el egy ilyen ajánlatot, de ez most csak menekülés. Azonban mielőtt a szemére vethetném, farkasok vonyítása szűrődik be az éjszakából.

Közelről.

Túlságosan is közelről.

Mindketten azonnal mozdulunk, és néhány rövid pillanat múlva már jeges szél tép csuklyánkba. Legszívesebben bent tartanám Sylariont, ilyen állapotban inkább csak hátráltatna, ha harcra kerül a sor, de felesleges időpocsékolás lenne. Ő nem képes tétlenül ülni.

A hófehér bundás farkasok körbevették az eldugott menedéket. Fák közül, sziklák mögül és a hóban kushadva figyelnek minket. Legalább egy tucatnyian vannak, de lehet többen.

Ha támadnak, legalább lesz friss húsunk reggelire.

Sylarion azelőtt indul meg a sziklaszirten álló alak felé, mielőtt megragadhatnám a karját. Némán szitkozódva figyelem, tekintetemet egyszerre tartva az állatokon, és kísérőjükön. Egy alfa. Miért nem éreztem meg hamarabb a közeledtét? Ha ő is jégmágus, nem kellene ennyire elrejtenie a mágiáját, rájuk nem jellemző.

Kivéve, ha nem éppen nemesek a szándékai.

Omegám megtorpan néhány lépés távolságra az ismeretlentől, és lentebb ereszti kaszáját. Vagy annyira beütötte a fejét, hogy ostobává vált, vagy ismeri ezt az alfát. Egyik verzió sem tetszik túlzottan.

Némán hallgatom beszélgetésüket, állva az idegen jeges tekintetét. A hangja mély és nyugodt, az ereje egy lomhán araszoló jégár. Erős, de nem fenyegető. Ennek ellenére nem túl jó bemutatkozás az éjszaka közepén rárontani másokra. Akkor sem leszek nyugodtabb, mikor megértem, hogy Sylarion ismeri őt. Elgondolkodva figyelem szitakötőm tarkóját. Korábban nem beszélt így senki mással, még Iskharral sem.

Bárki is vagy, Morik, Sylarion kedvel téged.

Én azonban még nem döntöttem el.

oOoOo

A halvány ajkakon még akkor is ott pihen a mosoly, mikor leteszem apró testét az ágyra. Majdnem sikerült kitartania az ajtóig, de nem sokkal előtte megszédült, és a lábai feladták. Jobbnak láttam ölbe venni, mint hagyni, hogy büszkeségből a hóba zuhanjon. Dicséretére legyen, kivételesen nem ellenkezik. Gyújtok három parázsgömböt, hogy segítsen a kandallóban lobogó most már mágikus lángoknak felfűteni a menedéket. Átsétálok az egyik szomszédos szobába, és hozok még egy takarót Sylarionnak. Fizikailag kimerült, a mágiája megcsappant, és egy démon tépázta meg a lelkét. Igazán megérdemel egy kis plusz kényelmet.

- Nem kell úgy bánnod velem, mint egy törékeny omegával – morogja, de azért nyakig húzza magán a második takarót is. Legalább megpróbálhatna úgy tenni, mint aki hálás.

Csak megforgatom szemeimet, miközben magamhoz veszek egy kis teafüvet a csomagomból. A közös helyiségbe sétálva rakok a tűz fölé egy vízzel telt kannát, és amíg felforr, készítek egy új borogatást Sylarion fejére. Apró mosollyal lélegzem be az ismerős, fűszeres illatot. Nem tudom, Afrah honnan tudta, hogy erre is szükségem lesz, de hálásabb voltam érte, mint bármelyik gyógyfűnek vagy kenőcsnek, amit elküldött nekem. 

Sylarion kimerülten nyitja fel szemeit. Nyúzottabbnak tűnik, mint valaha, és új szorítja a takaró szélét, mintha félne, hogy felborul vele az ágy. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az agyrázkódása mellé egy hőgutát is begyűjtött. Bármennyire is acélból van a szíve, a teste egy omegáé. Amikor elviszem a sivatagba, alaposan be kell majd bugyolálnom őt,

A borogatást megkönnyebbült sóhajjal nyomja a halántékának, fejét nekitámasztja a falnak. Az arca piros, az ujjai, amivel a bögrét veszi át megremegnek, és még ettől a mozdulattól is mintha megszédülne. Határozottan nincs jól.

- Nem szeretem a teát – húzza el a száját, beleszagolva a bögrébe.

- Azt az édes, gyümölcsös borzalmat, amit isztok, nem nevezném teának – tényleg visszataszító, és a valódi teafű megcsúfolása. Letelepszem mellé, kortyolva egyet saját, kissé viseltes és csorba bögrémből. A kesernyés, fűszeres íz felmelegíti a testemet. – Legalább kóstold meg. A napszúráson segít a folyadék – egy ideig farkasszemet nézünk, végül kelletlenül ugyan, de hajlandó egyet kortyolni. Az arca nem árul el semmit, de nem köpi vissza, szóval úgy veszem, hogy ízlik neki. Apró siker.

Jó ideig egyikünk sem szól. Csak a tűz ropogása, és a fák között süvítő szél zúgása zavarja meg a csendet. A mágia hangja, ami átjár minket. A népeink annyira különböznek, ő mégis kiegészít engem. Az őrültségem társra talált az övében. Ami más omegákat elriasztana, az vonzza őt, mint sakálokat, az éjszakai tábortűz. Minél többet vagyok mellette, annál szilárdabbá válik, hogy bárhogy is dönt, nem lesz másik Sharibom. Bárcsak tudnám, hogy mi jár az ő fejében. Annyival könnyebb lenne.

- Ki volt ő? – teszem fel a halk kérdést hosszú idő után. A teák már elfogytak, Syl tekintete üresen figyeli az egyik parázsgömböt. A vörös izzás megfesti szemét, lassan pislantva tér vissza hozzám, bárhol is járt.

- Egy régi barát – feleli csendesen, lassan felém fordítva fejét. – Iskhar párjának a testvére – csak egyszer, távolról láttam az omegát, akiről beszél, valószínűleg ezért nem tűntek fel a hasonlóságok. Lehetőség szerint távol maradok mások várandós párjától, én sem rajonganék érte, ha szinte ismeretlen alfák lennének a terhes Sharibom közelében.

- Más, mint a többiek – az egész kisugárzása, a tekintet, amivel Sylre nézett, a mozdulat, amivel megérintette a farkasokat. Semmi sem hasonlít a városban élő jégmágusokhoz. Még az alfáján is éreztem valami szokatlant.

Sylarion elgondolkodva néz rám. A tekintete most elárulja, hogy éppen azt latolgatja, mennyit árulhat el nekem. Nem várom el, hogy mások titkait megossza velem, de láttam hogyan nézett erre az alfára, és ismerni akarom azokat, akik fontosak neki.

- Ő is járt Quor’Zanethben, de hiába teljesítette az istenek próbáit, nem részesült az áldásukból – korábban nem említette, hogy ilyen kimenetele is lehet az útnak. Homlokráncolva keresem az értelmet szavaiban, és az istenek tetteiben. Miért tagadtak meg valamit tőle, amit kiérdemelt? Szórakozásból, kegyetlenkedésből, vagy céljuk volt vele? Egyáltalán milyen sorsa lehet egy harcosnak, aki csak majdnem vált őrzővé?

Nem bánom, ha velem is megtörténik, úgysem áll jól a kék szín.

- A népe szemében elbukott?

- Nem – óvatlanul megrázza fejét, amitől fájdalmas fintorba torzul arca. – De nem találja közöttük a helyét.

Sóhajtva veszem el szitakötőmtől a borogatást, és az ablakhoz lépve töltöm meg friss hóval. Meg tudom érteni Morikot. Amennyit eddig megtudtam a Jég népéről, hogy mindennél többre tartják az isteneiket. Ha valakit az istenek nem találnak elég jónak, akkor az ő szemükben is selejtté válik. Még ha nem is mondják ki, éreztetik. Egy-egy pillantással, néhány elejtett szóval. Én sem akarnék sok időt tölteni egy városban, ahol mindenki tudja, hogy az istenek nem találtak méltónak az ajándékukra.

Visszatelepszem mellé, és várakozva pillantok rá, majd a combjaimra. Ajkait összepréselve viaskodik benne a büszkesége, és a szükség. A közelségemre, vagy a borogatásra vágysz jobban, Sylarion? Végül megadja magát, és hajlandó keresztbe feküdve az ölembe ejteni a fejét. Elégedett biccentéssel nyomom halántékához a borogatást, amitől azonnal ellazul.

- Kedveled Morikot – állapítom meg csendesen. Alfám meg sem moccan a gondolattól. Nincs féltékenység és düh. Talán amiatt, ahogy ránézett. Csak akkor láttam hasonlót, amikor a bátyjával beszélt. Az ő kapcsolatuk messze nem érzéki.

Sylarion csak velem illik össze.

- Ő volt az egyetlen, aki valamennyire megértett – lehunyt pillái megrebbennek, fakó ajkai egy nem túl őszinte mosolyra húzódnak. Szomorú szövetség az övék. Sylarion a benne lakozó démon miatt mindig ki fog lógni a végtelenül unalmas és tökéletes levegőmágusok közül. Morik pedig sosem lesz képes szabadon járni a sajátjai között.

Hálás vagyok az isteneknek, hogy nem érezte magát annyira magányosnak, míg rám várt.

- Lehetne ő az egyik edzőpartnerünk – ha túlélte a próbákat, biztosan kiváló harcos, a mágiája alapján pedig erős is. Az pedig kifejezetten előny, hogy az ő jelenléte nincs különösebb hatással az alfámra. Az őrzőket, akikkel eddig találkoztam, nem fogadta túl jól.

- Az egyik? – résnyire nyitja szemeit, hogy felleshessen rám.

- Vagy egyetlen, ha úgy gondolod, elbír kettőnkkel – vonom meg vállamat egy magabiztos mosollyal. Sylarion csak felhorkant és visszacsukja szemeit. Morik a legalkalmasabb, bár a szavai alapján az is kérdéses, hogy hajlandó-e elfogadni a felkérést. – Gyakorolnunk kell a küzdelmet egymás oldalán. Te repülni képes társakhoz vagy szokva, én pedig ahhoz, hogy a lángjaim nem ártanak a szövetségeseinek – ha túl akarjuk élni, minél többet meg kell tudnunk a másik képességeiről, és nem csak egymás ellen harcolva. Ő is tábornok, pontosan tudja, hogy igazam van. Ezzel mindketten kicsit kiszolgáltatjuk a népünk harcmodorának titkait, de nem tehetünk mást. Bíznunk kell egymásban. – Össze kell csiszolódnunk, hogy igazán hatékonyak lehessünk – hümmögve jelzi, hogy egyetért velem. Bár igazán csábítóan mutatnak rajta a lángjaim okozta nyomok, nem akarom véletlen megsütni, miközben valami ostoba szörny ellen küzdünk.

De remélem egyszer majd büszkén viseli magán a mágiám nyomát.

- Amikor Skeldra visszatér, vele is gyakorolnunk kell – az edzéseink ezen része nem csábít túlzottan. Mindig is érdekelt, hogy milyen repülni, de nem egy önfejű viharmadár csúszós tollain terveztem ezt kipróbálni. Még akkor sem, ha Sylnek igaza van. Csak ő vihet el minket a célunkhoz, ugyanúgy bíznom kell benne, mint szitakötőmben.

- Úgysem hagynád, hogy lezuhanjak – szórakozott vigyorral pillantok le rá, de ő még arra sem méltat, hogy felnyissa szemet. Pedig imádom, mikor forgatja őket. Minden imádok benne.

Elcsendesülve figyelem omegám kimerült arcát. Úgy érkeztem a Levegő birodalmába, hogy gyűlöltem az unalmas érdekházasság gondolatát. Aztán megtaláltam őt. A harcos kis ragadozómadarat, aki készséggel vájta volna ki a szemeimet, amivel a testvérére pillantottam. Először csak érdekesnek és izgalmasnak találtam őt. Tetszett, hogy ennyire szokatlan és más. Heves és őrült. Minél jobban megismertem, annál jobban megkedveltem.

Túlságosan is megkedveltem.

- Syl – megérintem arcát, ő pedig belesimul tenyerembe. A bőre melegebb a napszúrástól, vonásai mégis békések. Még hogy nem tud omegaként viselkedni. – Amiről Morik előtt beszéltünk…

- Még mindig elaltathatsz úgy – hadarva vág szavamba, tekintete azonnal kipattan. A színtelen szemek néma könyörgéssel néznek fel rám. Hiába az apró, kacérkodó kis hamis mosoly, tudom, hogy nem a szexért könyörög. Azt akarja, hogy ne folytassuk azt a beszélgetést. Talán soha.

- Syl…

- Ne most! – ismét a szavamba vág – Még ne – elnémít a tekintetében ragyogó zavarodott kétségbeesés. Tudom, hogy ő is érzi. Lehetetlen nem észrevenni az összefonódott mágiánkon keresztüláramló erőt. Ez már nem egy érzelmeket nélkülöző, szükséges vágyakra épülő kapcsolat. A szex csodálatos vele, de én többet akarok ennél. És biztos vagyok benne, hogy ő is. Csak még nem áll készen kimondani.

Sóhajtva hajolok le hozzá, ajkaimmal súrolva az övéit.

- Ne dugd homokba sokáig a fejed, mert bele fogsz fulladni – minden elsuttogott szó az ajkain talál otthonra. Tekintete megrezzen, de nem szól semmit. Túl makacs. Túlságosan ragaszkodik ahhoz, hogy másokra támaszkodni a gyengeség jele. Hogy valakitől függeni börtön. Ha így is van, én egy életre összeláncolnám magam vele.

Lassú csókkal oldom a nyomasztó hangulatot. Időbe telik, míg teste képes ellazulni, és az első sóhaja megérinti a nyelvemet. Helyes. A kommunikáció talán nem az erősségünk, de ebben jók vagyunk.

Rohadtul jók.

oOoOo

Puha, ismerkedő érintés mozdít ki felületes álmomból. A fegyverforgatástól érdes ujjak gyengéden érintenek, mintha egy tökélesen megmunkált, csodálatra méltó fegyver lennék. Végül is van hasonlóság.

Mikor ajkaimhoz ér, egy váratlan mozdulattal harapok rá kecses ujjára. Meglepett nyekkenés szalad ki ajkai közül, amit egy rosszalló ciccenés követ. Csak az után eresztem, hogy lassan végig nyaltam ujja hegyét. Ennyivel is könnyedén be tud indítani. Nincs szükség az omegája erejére, hogy akarjam őt, ami komoly teljesítmény, tekintve, hogy háromszor is összecsomóztam a testünket, mióta itt vagyunk.

Lusta mosollyal nyitom fel szemeimet, hogy kiélvezhessem gyilkos pillantását. Még jobb lenne, ha lenyalná a nyálamat az ujjairól, miközben így néz rám. Még gyakorolnia kell a csábítás művészetét.

- Hogy érzed magad? – az ablakon beszökő tompa, hajlani szürkületben, a parázsgömbök nyújtotta árnyékban csak még nyúzottabbnak tűnik. Hiába fárasztottam őt, csak rövid pihenőket nyert a gyönyörökkel. Szüksége van fájdalomcsillapítóra és altatóra, ezért mihamarabb vissza kell mennünk a városba. Korábban megegyeztünk, hogy amint felkel a nap, indulunk, de nem vagyok benne biztos, hogy bírni fogja.

Igazán megkérhetné a madarát, hogy vigye őt haza.

- Amíg nem emelem fel a fejemet, nem lesz baj – feleli keserű mosollyal. Ez csodálatos hír. Könnyű lesz mozdulatlanul fekve visszajutnia Cael’Sidhrába.

- Szóval a karjaimba vigyelek vissza? – tekintete éles tőrként metszi át mellkasomat. Szórakozott mosollyal seprek ki néhány fehér tincset arcából. Bájos, amikor dühös. Mint egy csökönyös tevecsikó.

Nem méltat válaszra, és pár perc után a tekintetében is elcsillapodik a vihar. Fakó pillantása az apró aranyékszerre siklik, amit korábban is megérintett. Látom, hogy viaskodik benne a kíváncsiság, és a szükség, hogy fenntartsa a köztünk lévő távolságot. Ha érdeklődni kezd irántam, akkor elismeri, hogy már nem csak egy ágymelegítő vagyok a számára.

Gyerünk Sylarion, bármennyire is ijesztő, ideje újabb lépést tenni az úton, amin együtt indultunk el.

- Melegebb, mint a bőröd – meglep, hogy még csak most vette észre. Azt hittem eleget csókolgattam a teste minden pontját ahhoz, hogy feltűnjön neki. Ezek szerint van még mit gyakorolnom.

- Az arany soha nem hűl ki teljesen – felelem neki elcsendesedve, lehunyt szemmel érintve meg egy pillanatra az apró ékszert. Mikor ismét felpillantok, egy értetlenül csillogó szempárral találom szembe magam. Hát persze. Időnként elfelejtem, mennyire keveset tud a népünkről. – Ez egy Khatm ar-Raml – elgondolkodva kutatok a megfelelő fordítás után. – A Homok Pecsétje – ez a legjobb, amit ki tudok hozni belőle. A közös nyelv sosem tudta visszaadni a Tűz sajátjának mélységeit. A szavak valódi erejét.

- Szóval nem közönséges ékszer – érdeklődve nyúlna felé ismét, de fél úton elbizonytalanodik. Máskor olyan magabiztosan veszed el, amire vágysz, ne szégyenlősködj, kis szitakötőm. Megfogom csuklóját, és gyengéden arcomhoz húzom kezét.

- Nem kedvelem az egyszerű ékszereket – húzom az időt, hogy tovább élvezhessem érintését. Szinte sosem érint meg magától, csak a vágy hevében.

- Nem is állnak jól – felnevetve nyomok csókot ujjaira, és legnagyobb meglepetésemre, nem fúj visszavonulót. Bókol és még el is kényeztet. – Mesélj róla!

Elgondolkodva fürkészem arcát. Ez nem egy tábornok taktikus kíváncsisága. Ez őszinte és tiszta érdeklődés valaki iránt, aki érdekel. Most nem próbál rideg jégfalak mögé rejtőzni, mint a népe. Kívülállók nem ismerhetik a sivatag titkait, de vele talán tehetek kivételt, hiszen hamarosan a Sharibommá válik. A lángok ott fognak lobogni az ő testében is. Az istenek biztosan megbocsájtják ezt nekem.

- A legendáink szerint az első tűzmágusok nem látták a nap isteneit, hanem megízlelték őket. Az istenek forró lehelete égette a mágiát az ajkukra – tekintete az ékszerre rebben, majd vissza. Ujjai megrezzennek arcomon, de nem húzza el kezét. – Az erőért cserébe esküt tettek, hogy sosem fordulnak el az istenektől és a sivatagtól – ezt szinte minden tűzmágus számára megszeghetetlen eskü a mai napig. A sivatag nélkül elgyengülünk. Az isteneink nélkül senkikké válunk. -, és hogy sosem emelnek tüzet a saját népük ellen.

- Ha jól sejtem, ez nem sikerült – apró, fanyar mosollyal biccentek. A tűzmágusok mindig is túl hevesek voltak. A legtöbb belső viszály a mi népünkhöz kötődik. Acéllal és tűzzel pusztítottuk egymást.

- Valóban elbuktak – ahogyan a most élő leszármazottaik is. Csak az istenek kegyelmének köszönhetjük, hogy nem vették vissza az ajándékukat.

- Az ékszer ennek a legendának az emléke? – homlokráncolva emészti az információkat. Szinte ösztönösen érinti meg a kis aranygömböt. Alfám elégedetten simul hozzá az omegája nyugodt erejéhez.

- Mondhatni – egy hosszú pislantással gyűjtöm össze gondolataimat. – Ez a Mithāq Dhawq ash-Shams rítusának része, azok viselhetik, akik túlélték. Egy ősi szertartás, amivel kapcsolatba léphetünk az isteneinkkel, és megújíthatjuk nekik tett eskünket – figyelmesen hallgat, szemeiben nyoma sincs a korábbi fáradtságnak. – Meditatív állapotot idézünk elő gyógyfüvek segítségével, és ha elég erős a lelkünk, eljuthatunk a legmélyebb szintjére. Ott megérezzük az ajkunkon a nekünk szánt szavakat – forró borzongás fut végig gerincemen az emléktől. A szent füvek fullasztó illatától. A halk suttogástól, ami meghatározta a sorsomat. Egyszer talán elárulhatok többet Sylarionnak, de most képtelen vagyok. Bármennyire is bízom benne, a szavak bennem rekednek. Túl ősi és túl fontos szertartás. Túl sok tűzmágus bukott már el közben. Akik nem elég erősek, nem jutnak el a lelkük mélyére. Sosem ismerik meg az isteneiket és önmagukat. Ezért egyre kevesebben próbálkoznak meg vele. Szinte csak sámánok viselnek Khatm ar-Ramlt.

- Neked mit súgtak? – halk hangon kérdezi, de látom rajta, hogy nem reménykedik válaszban. Ha egy kívülálló megértheti a kapcsolatunkat az isteneinkkel, az ő.

- Itt és most ezt túl személyes – az ősi szavak a tűz csendes ropogásával visszhangoznak bennem. Csak keveseknek áruljuk el, amit ott hallunk. Csak annak, akivel megosztjuk az életünket és a sorsunkat. A Sharibunknak. – De egyszer talán megtudhatod, kis szitakötőm – konok tűz gyullad tekintetében, ahogy megérti, mikor lenne joga hallani ezeket a szavakat.

Képes lennék elengedni őt, ha sosem akarna a Sharibommá válni?

Alfám feszült morgása megadja a választ.

- Átestél a szertartáson tehát köt az eskü, hogy nem támadhatsz más tűzmágusra? – terel, hogy ne zúzzuk porrá a törékeny hidat, ami éppen csak formálódik közöttünk. Hálás vagyok neki ezért.

- Tűzzel nem támadhatok rájuk – pontosítok bólintva.

- Dehát a tűzmágusok ellenállnak a lángoknak – zavartan ráncolja a homlokát. Ezért zavaró a közös nyelv. Az esküben szereplő tűz, valóban lángokat jelent, nem pedig acélból készült fegyvereket, amiknek eddig hitte.

- Nem mindegyiknek – Sylarion megrökönyödik, de megértés csillan a szemében. A népem egy újabb titkát ismerte meg. Szerencsére csak kevesen rendelkeznek olyan erővel, amit a népünk ellen tudnának fordítani. Ha másképp lenne, már elpusztítottuk volna magunkat.

Én nem vagyok képes rá, de a mágiámban ott rejlik rá a lehetőség. Dahwara képes rá, a saját szememmel láttam, ahogy végzett az árulóval, aki megvezette őt, és Neleryn halálát kívánta. És bár a saját népe előtt is titkolja, Janában is megvan a képesség. Nem büszke rá, de nem kételkedem benne, hogy használná. A szíve akár az arany színnel ragyogó sivatag, de még ő sem kerülhet el minden vihart. A generációmban felerősödött ez a rég óta öröklődő vonás. Talán amiatt, mert a világ is zaklatott volt, amibe születtünk.

- Mi történik, ha mégis megteszed? – ez sosem fog megtörténni. Előbb vágnám át a saját torkomat.

- Az arany feketedni kezd, a sivatag pedig visszavonja az ajándékait – az erőm megmarad, ugyan, de megcsappan. Az istenek nem védenek meg többé mások lángjaitól. – Al-Marrūnné válok. Megkeseredetté. Esküszegővé – undorodva ejtem ki a szavakat. Kevés nagyobb szégyen van ennél. A népünk kiveti magából őket, a sivatag pedig felemészti a testüket és a lelküket. Egy tűzmágus számára az eskü szent dolog.

Syl elgondolkodva pihenteti pillantását arcomon. Imádom nézni, amikor ennyire koncentrál, elemez és tervez. Látni akarom, mikor egy taktikai asztal fölé görnyed. Amikor kritikus szemmel elemzik a harcosai mozdulatait. Talán az istenek alfának szánták őt, és csak miattam született omegának.

- Valóban ért ennyit, hogy halld az isteneidet? Gyengébbé váltál tőle – teszi fel hosszú idő múltán a teljesen logikus kérdést.

- Ez nem csak erről szól – csóválom meg lassan fejemet. Az ő szemében így tűnhet, de pontosan az ellenkezője történt. Talán nem árthatok tűzzel a népemnek, akkor sem, ha képes leszek rá, de erősebbé váltam. – A Mithāq Dhawq ash-Shams rengeteg felkészülést igényel. Lehetőséget ad arra, hogy igazán ura legyél a képességeidnek, és megzabolázd a benned tomboló mágiát – az emlékek súlyos sziklaként gördülnek mellkasomra. Arcom elkomorul, parázsgömbjeim mélyvörösen izzanak fel. Túl későn jöttem rá, mennyire szükségem van az önkontrollra. A sámánok születésem óta győzködték a szüleim, hogy a sorsom bele van égetve a homokba. Érzékeny vagyok a mágiára, de ez egy alfa számára sosem előny. Tudtam, mégsem akartuk meghallani őket. – Sosem volt kérdés, hogy át kell esnem ezen a szertartáson, de túl sokáig vártam vele – keserű fintorral hunyom le szemeimet. Az önmagam iránt érzett undor marja a torkomat.

Apró, hűvös tenyér simul vigasztalóan az arcomra.

- Mi történt, Ash? – még sosem volt ennyire gyengéd a hangja.

-  Öntelt, fiatal alfa voltam, aki azt hitte, érti az erejét – mint a legtöbb fiatal, én is jobbnak gondoltam magam bárkinél. Hittem benne, hogy sosem hibázhatok. Hogy pontosan tudom, mire vagyok képes. Hatalmasat tévedtem. – Az első rutom alatt elvesztettem a kontrollt, és ez kis híján az ágyasom vesztét okozta – ha a szüleim nem állítanak le, szegény béta már nem élne. A rut egyetlen alfának sem könnyű, főleg, ha nem töltheti omegával. De az én mágiám túl érzékeny volt és kezelhetetlenné vált. Érzett minden omegát a palotában, és dühös volt, amiért nem fért hozzájuk. Cserébe mindent elvett attól, akit elért.

Akkor értettem meg, hogy segítségre van szükségem. A következő hat holdciklust El Zacharyban töltöttem elvonulva a tanítóimmal. Azóta sosem történt meg újra, és soha nem is fog. Ha nem alfának születek, sámán lett volna belőlem. Így viszont valami egészen mássá váltam, amire még a népemnek sincs szava. Megbékéltem a múltammal és tetteimmel, de vezeklem a hibámért.

- Sajnálom – suttogása bizonytalan, mégis többet ér ez az egy szó, mint gondolná. Apró, hálás mosollyal nyitom fel szemeimet, hogy elmerülhessek pillantásában. Látom, hogy tanácstalan. Nem tudja igazán, hogyan kell vígaszt nyújtani.

Mert ő nem egy átlagos omega.

- Nem csak a te múltad rejt sötétséget – kezemet az övére csúsztatom, és tenyerét ajkaimhoz húzva hintek csókot apró kezére. – Mindenkinek megvannak a maga démonjai – mindenkinek meg kell küzdenie valamivel, csak a legtöbben titkolják a világ elől. Senki sem büszke a lelke eltorzult zugaira.

- Az enyém nem egy egyszerű sötét folt – fanyar mosollyal rázza meg fejét.

- Az én szememben az – nem engedem el pillantását, hogy tudja, komolyan gondolom. A benne élő démon kegyetlen, sötét és erős. De nem több egy szellemnél, akit Sylarion legyőzött. Pont ezért tartom őt annyira erősnek és csodálatosnak. – Tűzmágus vagyok, Syl. A dühöm városokat égethet porig, ha elveszítem a kontrollt – ujjaim végig siklanak fedetlen karján. – Nem fog elrettenteni egy vörös szemű démon, mert azok között nőttem fel – ő pontosan tudja, mire képesek a tűzmágusok. A lángok nem csak fényt hoznak, hanem árnyékokat is szülnek. Akadnak közöttünk, akik sosem lépnek elő a sötétségből. Vállánál fogva döntöm hátára, és lendülök fölé. – Feleslegesen próbálsz ellökni magadtól – finoman beleharapok feszülten összeszorított ajkába. Nem fog neki sikerülni. Már elkésett. – Tudom, hogy te is érzed – finoman megrántom a közöttünk húzódó kötelék vastag fonalát, gyengéd csókokat hintve álla vonalára. Teste megremeg alattam. Elégedett morranással rántom le róla a takarót. Látni akarom őt.

- Meg fogod bánni – sóhaja keserű és elveszett. Tekintete érzelmekkel teli hóvihar. – Sosem leszek az a tökéletes, bájos és gondoskodó omega, akire egy alfa vágyik – időnként olyan ostoba tud lenni. Miért tart attól, hogy összetöröm az acél szívét, ha közel enged hozzá? Egy ostoba gyermek szavai, aki a testvére árnyékában nőtt föl, és ott is ragadt. Ideje, hogy kirángassam a perzselő napfényre.

Feljebb emelkedek, hogy többet láthassak belőle. Hogy ő is igazán lásson engem. Combjait a derekamra simítom, miközben merevedésemet nedves bejáratához illesztem. A tekintetét egy pillanatra sem eresztem el.

- Tökéletes vagy, Syl. Számomra tökéletes – halkan mormolom a szavakat, miközben lassan elmerülök testében. Gerince kecses ívbe feszül, reszketeg sóhaja a lángok ropogásába olvad. – Gyönyörű, őrült és halálos – az egyetlen omega, akivel boldogan kötném össze az életemet. Az egyetlen omega, akivel minden elkövetkező rutot tölteni akarok. Mellkasom elnehezedik a felismeréstől.

Az egyetlen omega, akit életem végéig szeretni akarok.

oOoOo

Mindketten kerültük a hajnalban történteket, és azonnal elindultunk vissza, amit testünkből elmúlt a szeretkezés utána tompa zsibbadás. Talán beszélnünk kellett volna, de egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. Syl még mindig tépelődik és próbálja tisztázni a saját érzéseit, én pedig nem akarok elbukni egy elkapkodott döntés miatt. Sosem gondoltam volna, hogy találok magamnak olyan omegát, aki képes elviselni, hogy – Sylatrion szavaival élve – őrült vagyok. Még a tűz népében sincsenek olyanok, mint ő. Ő különleges. Semmi sem állíthatja meg a céljai elérésében.

Még az sem, hogy a teste szinte feladja a Cael’Sidhráig vezető úton. Kimerült, és a szédülése miatt lassan haladtunk. Még attól a kevés reggelitől is megszabadult a teste, amit indulás előtt belé erőltettem. Mégsem hagyta, hogy segítsek. Csak a mintát kenhettem fel az arcára, mert túlságosan remegtek az ujjai. Alfám védelmező ösztöne, és az omegája iránti büszkeség vívott bennem küzdelmet. Imádom, hogy ennyire erős, de egyben gyűlölöm is. Túl makacs. Azt hiszi mindent egyedül kell megoldania.

Pedig most már nincs egyedül.

Mindketten megrezzenünk a minden eddiginél hangosabb égzengéstől. Ő az egyetlen puha, kopott karosszékben pihen a tűzhöz közel, én a szőnyegen ülök mellette. Már mindketten lefürödtünk, és sikerült belé diktálnom egy adag fájdalomcsillapítót is, pár falat sós kecskesajt kíséretében. Nem sok, de most, hogy nyugodtan tud majd aludni, rohamosan javulni fog az állapota.

A biztonság kedvéért gyújtok még parázsgömböt, miközben felkelek a földről. Kedvtelenül indulok csizmámért, magamhoz véve kabátomat.

- Hová mész? – hangja meglepett, és kissé érdes. Jó ideje nem szóltunk egymáshoz, csak élveztük a nyugalmat. Még ezt is imádom benne. A hosszúra nyúló csendeket.

- Hamarosan lecsap a vihar – már az is csoda, hogy sikerült megelőznünk. – Megkérem Iskhart, hogy készítsen elő egy szállást az alvárosban – másra sem vágyok, csak egy jégbarlangban tengetni a napjaimat az omegám nélkül. De érte még ezt is hajlandó vagyok megtenni. Tisztelem őt ennyire. – Így egyedül lehetsz, míg elvonul a vihar.

Az egyik csizma már a lábamon van, mire halkan megszólal.

- Nem kell elmenned – meglepetten pillantok hátra vállam felett. Vagy nagyon beütötte a fejét, vagy csak a fájdalomcsillapító beszél belőle.

- Biztos vagy benne? – túl tiszta és elszánt a tekintete. Forró boldogság égeti a bőrömet. – Úgy tudtam, csak a hozzád közel állókkal töltöd együtt – képtelen vagyok ellenállni, túlságosan csábít, hogy bosszanthassam. Szeretem ezt a gyilkos csillogást a tekintetében.

- Még egy szó, és meggondolom magam – egy kósza széllökés kap bele hajamba. Lusta mosollyal hajtom meg fejemet felé.

- Köszönöm a bizalmadat, Syl – fogalmad sincs, hogy mennyit jelent.

Ha már engedélyt adott maradásra, otthonosabbá teszem a helyet. A párnákat kihozom a szobából, és a kandalló előtti szőnyegre pakolom. Sylarion ki akart menni a viharba, de sikerült meggyőznöm, hogy a jelenlegi állapotában ez nem túl okos ötlet. Nincs kedvem a fagyott testét keresgélni a friss hóréteg alatt. Abba viszont beleegyeztem, hogy az ablakokat kitárja, beengedve a közelgő hóvihar illatát. Vagy legalábbis azt hiszem hóvihar. Az eddigiekben sosem láttam olyan villámokat, amik most egyre hevesebben szelik át az eget. Talán itt még a vihart is mágia itatja át.

Egy kis tálban meggyújtom az olajat, amit meditáláshoz használ a népem. Itt még nem mertem használni a koncentrált mágia miatt, de Sylarion szerint nem lesz baj. Lassítja a légzést, és elvékonyítja a lelkünk határát. Nagyobb eséllyel halljuk vagy látjuk meg, amit az istenek üzennek nekünk. Nem ismerek senkit, aki valóban elérte volna őket. Inkább csak tompán, a tudatunk mélyén érezzük a jelenlétüket, de sokszor ez is elég, hogy megerősítsen minket. Itt viszont mindent átitat a mágia. Ott van a levegőben és a talajban. Talán abban is segít, hogy hamarabb alkalmazkodjunk ehhez az erőhöz.  

Magunk mellé helyezem, és mélyet lélegezve engedek a testemben szétáradó nyugalomnak. Syl háta az enyémnek simul. Ő a fára szegezi a tekintetét, én a lángok csábításának engedek. Lassan hunyom le szemeimet, ahogy meghallom a felerősödő szél süvítését. A nyitott ablakon besodródó hópelyhek érintik meg arcomat.

Elkezdődött.

A levegőben keveredik a vihar, a parázsló fa és az olaj erőteljes illata. Lélegzetvételről lélegzetvételre süllyedek egyre mélyebbre a mágia tompa lüktetésében. A világ forróvá válik körülöttem. A lángok éhesen nyújtóznak felém, én pedig magamhoz ölelem őket. A valóságot lassan felemészti a tűz. Nem marad más, csak a kötelék, ami apró levegőmágusomhoz köt. Azt már semmi sem tudja elpusztítani.

Apró szikra pattan ki a sötétben, egy új ösvényt árasztva el fénnyel. Követem a fiatal, élénk lángokat. Arany és ezüst. Próbálom megérinteni őket, de eltűnnek. Mintha csak játszanának velem. Olyan ösvényeken vezetnek, amiken még nem jártam. Arannyal és ezüsttel kirakott ösvényen. A levegő égeti a torkomat. Minden légvétel egyre nehezebbé válik.

Míg forró tőrt nem mártanak halántékomba.

Nyögve, zihálva bukom előre. Ujjaim görcsösen markolják a szőnyeg durva anyagát. Hallom a vihart. Érzem Sylarion illatát. De nem látok mást, csak az utolsó, vörössel megfestett képet.

Egy lángoló életfát.

Csalódottan fújom ki a jeges levegőt a tüdőmből. Csend. A mentális szólongatásomra csak a hegyszirtek között fütyülő szél felel. Hiába a vakító fényük, a gyenge napsugarak egy leheletnyi meleget sem nyújtanak a csípős hegyi szelek ellen. Felsóhajtok. Az utunk elsődleges célja az edzés volt, Skeldra idővel úgyis előkerül. Őt ismerve inkább később, mint előbb. Amilyen szeszélyes az a madár, még abban sem vagyok biztos, hogy örülni fog a visszatérésemnek. Nem véletlenül választott egy kívülállót a partneréül.

Visszafordulok a harcra készülődő tűzmágus felé. A táskáinkat már letettük a közeli közösségi pihenőhelyen, ami ma éjszaka a menedékünk lesz.

- Harcra készülünk, nem szexre, szóval nyugodtan visszaöltözhetsz – teszem szóvá a félmeztelenségét. Most mondjuk kevésbé zavar, mint mikor nagyközönség előtt csinálja, de kiráz a hideg csak attól, hogy ránézek. Mindig jobban kedveltem a hideg időjárást, mint a meleget, de ez még nekem is sok. Túlságosan emlékeztet a fagyhalál közeli éjszakákra.

- Talán csak így akarom elvonni a figyelmedet – mintha csak nyomatékosítani szeretné a szavait, a bicepszei megfeszülnek, miközben összeköti a haját. A hasán végighullámzó kockák még szembetűnőbbé teszik a nadrágjába vezető, élesen kirajzolódó V vonalat. Pontosan tudom, miként folytatódik a ruha alatt. Túlságosan is. Elűzöm a fejemből a képeket, amik a legkevésbé sem célravezetőek az összecsapásunk előtti percekben.

- Nem tudsz újat mutatni – emlékeztetem elutasító szavakkal, de az életre kelő testem egészen más véleményen van. Koncentráljunk a harc körüli gondolatokra. Így legalább még kevesebb réteg védelmezi a pengéim ellen. Félredobom a vastag, jégvidéki szőrmekabátomat, és rámarkolok a rég használt kaszám hűvös nyelére. Megforgatom párszor az ujjaim között, hogy felidézzem a súlyát. Emberi ellenféllel szemben a kusarigamámmal ügyesebb és gyorsabb harcos vagyok, de Quor’Zanethben a kaszám lesz gyakrabban a kezemben. Ez egy jó alkalom feleleveníteni a harcstílust, amit hét éve nem használtam. Így legalább nem ölöm meg véletlenül. Talán.

- Mik a szabályok? – kihívó mosolyra rezzennek az ajkaim. Ha az istenek egymás ellen fordítanak minket, ott talán lesznek szabályok?

- Nincsenek szabályok. Bármit használhatsz, hogy legyőzz – felelem. Ashmir megfontolt bólintása egy stratégiát kialakító tábornoké. Tudom, hogy hátrányban vagyok. Ő már látott engem közel mindent beleadva harcolni, de én még nem láttam, hogy ő miként szokta a harci elemei közé építeni a tűzmágiát. Ebben a pillanatban a fél karomat odaadnám a levegő katonaság tűzálló, vastag bőr egyenruhájáért, amiben nem félném áthasítani a legvastagabb tűzfalakat sem. Óvatosnak kell lennem.

- Akkor te sem foghatod vissza magad – figyelmeztet csendesen. Összeszűkülnek a szemeim, rossz előérzet nehezedik a mellkasomra.

- Miből gondoltad, hogy vissza akarom fogni magam? – kérdezek vissza, miközben újra, gyorsabban és veszedelmesebben megpörgetem a fejem fölött a fegyveremet.

- Abból, hogy egész életedben visszafogod magad – elkerekednek a szemeim. Hát tényleg erre gondolt. Nem szeretné megérni a mai naplementét, vagy a mérhetetlen arroganciája újabb szintre emelkedett? A haragom viharrá kavarja a jámbor szellőket. Fogalma sincs, milyen erőkkel próbál játszadozni.

- Azt nem fogom szabadon engedni – jelentem ki megmásíthatatlanul. Megfogadtam, hogy soha többé nem adom át magamat annak a mindent felemésztő vérszomjnak.

- Azt hiszed, hogy az istenek is kegyesen megkímélnek majd tőle? – megránduló arcizmokkal figyelem Ashmir harci pozícióját. Azt hiszi, hogy rá fogok támadni dühömben, pedig nálam senki nem uralja jobban az indulatait. – Te magad mondtad, hogy mindent fel fognak használni ellenem. A legsötétebb részedet is.

- Azt mondtam nem! – vágom rá türelmetlenül. Egy részem tudja, hogy igaza van. Nem tudhatjuk, milyen próbatételek elé nézünk, de szeretném hinni, hogy annyira az isteneink sem tudják megborítani az elmémet, hogy megszegjem a magamnak tett fogadalmamat. Trükkökkel és látomásokkal ellenségnek láthatják velem Ashmirt, de nincs az a túlvilági fondorlat, ami rákényszeríthet, hogy önként teret engedjek a bennem lakozó démonnak.

De mi van, ha mégis?

Talán engem is az arroganciám vezet? Túlságosan bízok az önkontrollomban?

- A makacs ostobaságod miatt fogsz veszíteni – dörreni haragosan.

Te pedig a makacs ostobaságom miatt fogod túlélni – tartom meg magamnak a gúnyos válaszomat, miközben elemelkedek a földről. Néha az a legnagyobb győzelem, ha úgy tudunk veszíteni, hogy önmagunk maradunk közben. Remélem harc közben is így fogom gondolni.

Az idő lelassul, mindketten elmélyedünk a harcunk feszültségtől terhes kezdőpillanataiban. Mély levegőt veszek, majd lassan fújom ki, engedem, hogy a mellkasom teljesen kiürüljön. A jeges levegővel együtt mintha a kételyek és a bizonytalanság súlya is elhagyná a testemet. Az érzékeim kiéleződnek, és kicsit megkésve, de az elmém végre rááll a harci stratégiák megtervezésére. A pillantásom végigsiklik a környezetünkön, a havas, jeges küzdőtéren, a távolban elnyúló szakadékon és a közeli hegyszirteken. Végül megpihen a harci állásba helyezkedő tűzmágus alakján. Megpróbálhatnám úgy megkaparintani a győzelmet, hogy a mélybe taszítom őt, de a hegyi utainkból megtanultam, hogy túl sok mágia kell a teste felemeléséhez, még akkor is, mikor nem küzd ellene. Túl hamar kifáradnék, neki pedig túl sok eszköze van a földhöz szegezni magát. Arról nem is beszélve, milyen borzasztóan unalmas küzdelem lenne.

Engedem, hogy övé legyen az első lépés. Könnyedén kerülöm ki a felém csapó láncostort, amit narancsos lángnyelvek kísérnek. Vajon csak átitatja a láncokat a tűzmágia vagy irányítani is tudja az ostort vele? A második ostorcsapás válaszol is a kérdésre. Nem feltűnően, de máshogy mozdul a lánc, mint kellene neki. Levegőmágusként megszoktam a mágiával irányított fegyverek elleni küzdelmet, de más népeknél még nem találkoztam ezzel a módszerrel. Kreatív. Veszélyes.

Az ismerkedő támadásokra egy lapos, közel ártalmatlan széllökéssel válaszolok. Meg sem rendíti az ellenfelem stabil pozícióját, de a felrebbenő hópelyhek lecsiszolt, tükörsima, csúszós jeget hagynak maguk mögött. A vigyora elárulja, hogy átlát a csapdámon. Nem is vártam kevesebbet. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen átlátszó trükkel fogom átverni őt, de információgyűjtésre tökéletes. A földön kígyózó ostort átitató lángok felizzanak, pocsolyává olvasztják a minket ölelő jégtáblákat. A forró vízgőz még pár méter magasban is éget. Nem szabad túl sokáig a közelében maradnom. Ha bekerít a lángjaival, végem. Minden más helyzetből találok kiutat.

Kihasználom az elégedettsége törékeny pillanatát. A testem egy villámcsapás sebességével lendül előre, de a szokatlanul nehéz fegyver kicsit lelassít. Nem vagyok elég gyors, az ostora a kaszám nyelére tekeredik. A picsába. Egyetlen pillanattal később teszem anyagtalanná a kezemet, mint kellett volna, az izzó fém fájdalmas foltot hagy maga mögött. Összeszorított fogakkal temetem mélyre az égető fájdalmat, a másik kezemmel kapom el a kaszát, mielőtt a földre zuhanhatna. A nyele átmelegedett az ellenfelem lángjaitól. Nem készültem fel fejben eléggé erre a csatára, és most iszom meg a levét. A hegyeken való átkelés kiszolgáltatottá tette a szememben, az elmúlt napokban pedig többször láttam ruha nélkül, mint ruhában. Megfeledkeztem róla, hogy az egyik legerősebb tűzmágussal van dolgom. Hiba. Hatalmas hiba. Bőrkesztyűt és kapucnis bőrkabátot kellett volna húznom ellene, én pedig egy meleg pamutingben, kesztyű nélkül szálltam csatába. Úgy érzem magamat, mint egy zöldfülű idióta.

Innen szép nyerni.

Talán nem is akartam nyerni?

Megforgatom az ujjaim között a hatalmas fegyvert, a jeges szél egy pillanat alatt hűti elviselhetővé a tűz melegét átvevő fémet. Engedem, hogy a mágiám hideg szele a csontjaimig hatoljon, és elűzze a belőle áradó tűz melegét. Újra felé lendülök, de most máshogy. Most nem csak a fegyverem, a mágiám is támadja őt. Fém csattan a fémen, a testemet ölelő tornádó tépi, cibálja az ő nyughatatlan lángjait. A belőle sütő forróság szinte elviselhetetlen. Egy vad, hangos, halálos keringőbe olvadva csapnak össze a fegyvereink és a mágiánk újra és újra, egyre gyorsabban, egészen addig, amíg az egyikünk nem hibázik. Ő az. Csak egy lélegzetvételnyi idővel kési le a védekezést, a kaszám mohón szántja végig az oldalát. A vörösre festett hó majdnem olyan gyönyörű, mint az ostorán elhaló lángok.

A szívem a torkomban dübörög, a győzelmi mámor első szikrája csak egyetlen pillanatra részegít meg. Egyetlen végzetes pillanatra. A mágiája váratlan erővel tör elő, lángnyelvek csapnak felém. A forrón hullámzó, erős széllökések kizökkentenek az egyensúlyomból, és a mögöttünk nyújtózó sziklaoromhoz taszítanak. Az utolsó pillanatban sikerül megállítanom, hogy ripityára törjem a vállamat a fölém magasodó kőfalon. Így csak egy felejthető horzsolás a büntetés a figyelmetlenségemért. Összeszorított fogakkal összpontosítok újra a felolvasztott küzdőtér közepén ziháló tűzmágusra. A hosszú táncunk őt is lefárasztotta, de még mindkettőnk szíve tettvágytól izzik. A veszedelmes vigyora pontosan tükrözi a vad, beteges szenvedélyt, ami átjárja a testemet. Mindig azt hittem, hogy ez a bennem lakozó démonhoz tartozik, de akkor hogy van ott az ő szemeiben is? Még. Érezni akarom a fegyvereink rideg találkozását, a lángjait a bőrömön és a fájdalma édes mámorát. Tétován érkeztem ebbe a csatába. Valahol mélyen végig azt reméltem, hogy képes lesz fölém kerekedni, hogy elkísérhessen, és hogy joga legyen az alfámnak mondania magát. Talán ezért választottam, hogy a kaszámmal állok ki ellene. Talán ezért feledkeztem meg tudat alatt bőrkabátról és kesztyűről. Ez már a múlté. Már győzni akarok. Még többet látni a véréből és abból a mosolyból, amit sosem mertem olyan őszintén viselni, ahogyan ő. Azt akarom, hogy soha ne legyen vége ennek a pillanatnak.

Tényleg őrültek vagyunk.

Elvigyorodva, könnyedén kerülgetem a rám zúdított tűzgolyók seregét. Néhányat a kaszámmal, néhányat a mágiámmal védek ki. A védekezés közben lassan kerülök egyre közelebb hozzá, hogy visszavehessem tőle a támadást, de nem engedi. Mikor végre kikerülöm az utolsó tűzgolyót, hirtelen forró oszlopok csapnak fel körülöttem. Elkerekedő szemekkel döbbenek rá, hogy a közeledésemmel csak a kezére játszottam. A picsába. A mágiája mintha egy feneketlen, szüntelenül tüzet hányó katlan lenne. Nem gondoltam, hogy képes ilyen gyorsan lángokba borítani a világomat. Dühösen fújtatva próbálok átsurranni két felmagasodó lángoszlop között, de a forróság nem enged. A megfelelő ruházatban megtehetném, de a mostani állapotomban legalább a hajam biztosan lángra gyulladna. A picsába. A szemeim kiutat keresve cikáznak végig a környezetemen. Az utolsó rést az ostorával blokkolja előlem. Elkapja a kaszám nyelét és a földre ránt. Az ujjaim a hóba markolnak, egy villámgyors mozdulattal masszírozom a tincseim közé a pillanatok alatt vízzé olvadó havat. A vállaimra csepeg a hűvös folyadék. Vízben úszva jobbak az esélyeim a lángjai ellen. Most már talán sérülés nélkül át tudok hasítani a tűzfalon. Talán. Nincs időm kideríteni, a forró ostor kígyóként tekeredik a lábamra. Majdnem felüvöltök a bőrömbe sugárzó forróságtól. A lábam levegővé válva menekül a fájdalom elől, az ostor a földre hullik. Egyetlen másodperc. Ennyi kéne, hogy visszaváltozzak és elrugaszkodjak, de nem kapom meg. A lángoló tenyere a mellkasomnak feszül. A félelem jeges karmokkal hasít belém, és egy fullasztó pillanatra elhiszem, hogy ez a vég. Hogy nem én fogom megölni őt, hanem fordítva.

A túlélési ösztön elűzi a pillanatnyi bénult döbbenetemet. Elfojtom a lángjait de az erejüket nem tudom megállítani. Veszedelmes lendülettel taszítanak hátra. A levegő kiszökik a tüdőmből, mikor a földre csapódok, a koponyám hangosan koppan a jégpadlón. Vakító émelygés kerít hatalmába. A szívem dübörgése megsüketít, a látásom elhomályosodik. Az ujjaim a kasza hűvös érintését keresik a földön magam mellett, de nem találnak rá.

A fenébe.

Vége van. Veszítettem. Tényleg veszítettem. A szívem mélyén nem hittem el, hogy legyőzhet. A csalódottság és a tehetetlen düh keserűsége marja a torkomat. Jobb vagyok ennél, de ha róla van szó, megváltoznak a játékszabályok. Annyi fegyveremhez nem nyúltam, mert féltem, hogy komolyabban ártok neki vele. Még soha senki ellen nem voltam ilyen gyenge.

- Nem vagy elég erős – mondja ki hangosan a gondolataimat. Összeszorítom a fogaimat a megalázottság érzésétől. Pont azzal szemben gyengülök el, aki az erőt tisztelte bennem. Talán nem csak a küzdelmünk ért véget ezzel, hanem valami más is. Valami, amiről csak most döbbenek rá, hogy mennyit jelentett. – A kishúgaim komolyabb sebeket tudnak okozni.

- Hallgass! – préselem a fogaim között. Nem engedi, hogy felüljek, a lángjai az utamban állnak. A veszteség érzése majdnem megfojt. A dühöm feloldhatatlan görcs a gyomrom mélyén, de nem engedem, hogy túl nagyra nőjön. Nem engedhetem. A vágy, hogy letöröljem azt a lekicsinylő mosolyt a képéről, kis híján maga alá teper, pedig tudom, hogy mit művel. Szándékosan provokál. Pont azt teszi, amit én tettem Lorikkal. Csakhogy én túl sok ideje küzdök a démonommal, hogy sikerrel járjon.

- Ha csak ennyire képes egy Sylfael, ennek a városnak befellegzett. Így senkit sem menthetsz meg Sylarion – köpi felém. Vicsorogva feszítem a fejemet a földre, amit egyre melegebbre fest a vérem. Az elfojtott haragom vadul tépi a láncait. Évek óta először érzem a fizikai jelenlétét. Érzem a vérszomj ízét az ajkaim között és a démoni erőket végigcsorogni az ereimben. Még soha nem volt ennyire közel, hogy felülkerekedjen rajtam. Az ő hibája. Ő az egyetlen, aki mellett minden érzelem hevesebb és élettel telibb, mint amilyennek szabadna lenniük. Ő az, aki a végzetemmé fog válni.

„Te magad mondtad, hogy mindent fel fognak használni ellenem. A legsötétebb részedet is.”

Talán igaza volt. Ha ő maga ilyen közel tudott lökni a perem széléhez, lehet, hogy egyszerűbb lenne levetni magamat a mélybe, mielőtt az istenek löknek oda. Mikor veszítettem el ennyit az önkontrollomból? Valahol mélyen tudom a kérdésre a választ. Mikor beengedtem őt a szívembe. Nem szabadott volna, de kinyitottam egy kaput neki. Egy kaput, aminek örökre zárva kellett volna maradnia, mert nem csak egy irányban működik.

Jéghideg könnycseppek futnak végig a tűztől felforrósodott arcomon.

Hiányzik az élet, amit nélküle éltem, mégsem akarok visszamenni oda soha többé. Bárcsak ne mutatta volna meg, hogy milyen érzés… élni.

- Így mindketten elbukunk majd az istenek próbáján. Én azért, mert gyáva voltál megmutatni, ami benned rejtőzik, te pedig azért, mert nem vagy több egy túlértékelt, gyenge omegánál.

~~~ zene ~~~

Az üvöltésem csak félig az enyém. Tudom, hogy csak provokál, de a szavai attól még fájnak. Minden hazugság mögött ott van egy leheletnyi igazság, ami az alapját képezi. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt teszem: életemben először szándékosan engedem, hogy a fájdalom és a düh végigperzseljék a testemet és utat találjanak a szívembe. Amint kicsúszik az ujjaim közül a gyeplő, rádöbbenek, hogy hiba volt. Hatalmas hiba. De már nincs visszaút. Soha többé. Az erő, amivel szétárad bennem az idegen düh letaglóz, kifordít és a magáévá tesz. A világ színei megszűnnek létezni, csak a vörös egymásba folyó árnyalatai maradnak, mégis minden élesebb és részletesebb, mint valaha. A vánszorgó felhők az égen, a hegyoldalt borító erdő leveleinek a rezzenései, és a magasan húzódó barlangokba menekülő állatok. Az idő lelassul, a testem könnyűvé válik, a fájdalmaim pedig eltávolodnak az összes többi testi szükségletemmel együtt. Egyszerre vagyok érzéktelenül tompa és halálosan pengeéles. A sötét vágy, hogy ellene fordítsam ezt a pengét, átveszi a tetteim feletti irányítást. Felkapom az elrepült fegyveremet a földről, és felemelkedek vele. Kegyetlen elégedettséggel tölt el, mikor próbálja követni a mozdulataimat a pillantásával, de képtelen rá. Nem csak egy, több ütemmel van lemaradva. Nevetni akarok. Talán nevetek is, de a mágiám süvítő szele magával ragad minden hangot. A szabadság, a tombolás utáni vágy megrészegítenek. Egyszerre érzek mindent, és mégsem tudok megragadni egyetlen érzést sem az általa felkorbácsolt gyűlöleten és a haragon kívül. Könnyedén megölhetném itt helyben. Egyetlen jól irányzott vágás lenne, de abban mi az izgalom?

Látni akarom a szenvedését. A vergődését. A pillanatot, mikor rádöbben, hogy nincs esélye ellenem. A kétségbeesését. Körbetáncolom őt, a kaszám újra és újra az ostorán csattan, és nemsokára megidézett szélpengék csatlakoznak a játékunkhoz. A vére fémes illata megtölti a levegőt, és megérzem a legcsodálatosabb fűszert csatlakozni hozzá. A félelme illatát. Ez az. A dühömbe édes mámor vegyül. Kezdi érteni.

Még. Többet.

Látom rajta, hogy fárad. Egyre lassabb, egyre több sérülés gyengíti, egyre alacsonyabbra emeli a karjait, egyre több ütemmel van lemaradva tőlem. Nem tudja tartani a lépést, és eljön a pillanat, mikor hibázik. Túl korán, de minden jó dolognak vége van egyszer. Végre ott van, ahol mindig lennie kellett volna. Térdre rogyva, a lábaim előtt, a könyörületemre bízva. Imádom ezt a látványt.

Jeges ellenérzés kerít hatalmába, a kaszám véráztatta pengéje mégis a nyaka felé száguld. A diadalittas kárörömbe rettegés vegyül. A lelki szemeim előtt a feje már a testétől elválva gurul a hóban, bíborvörösre festve azt. A szemei üvegesek, kihunytak a bennük természetellenesen lobogó mágikus lángok.

Pont, mint annak a kettőnek, akik először ezt tették velem. Ugyanazt a sorsot érdemli az összes.

Nem. Ő nem.

Kővé dermedek, de nem a saját erőmből. Az omegám megbénulva engedelmeskedik az alfája parancsának. A saját testem elárul. Lehetetlen. Dühösen vicsorogva próbálok kitörni a hatalma alól, de képtelen vagyok rá. Nem csak az ő alfája, az omegám ellen is küzdök. Amilyen passzív volt egész életében, most pont olyan hévvel védelmezi azt, aki az övé. Artikulálatlanul üvöltök, de az állatias hangot elnyeli a körülöttünk éledő lángok fenyegető ropogása. Ugyanabba a csapdába kényszerít, mint legutóbb. A tűz börtöne megint bezárul körülöttünk, és én tehetetlenül figyelem. Már nincsenek árnyalatok, nincsenek részletek, csak a mindent elborító vörösség. Mire visszanyerem az irányítást a reszkető végtagjaim felett, már késő. Teszek néhány reménytelen próbálkozást a szabadulásra, de a tűz mindent felemészt. A tüdőmet fájdalmasan égeti a füsttől terhes levegő. A dühöm birodalmakat elpusztító tornádót kelthetne, de ez a levegő már nem szolgál engem. Az ostora ismét kirántja a talajt a lábaim alól.

A megingó, mélységes gyűlöletem újult erővel tér vissza. A népem tényleg arra van ítélve, hogy eltapossák a tűzmágusok? Hiába vagyok gyorsabb, jobb vagy erősebb, a tűz börtöne elől nincs menekvés. Előle nincs menekvés.

Gyűlölöm.

Összeszorított fogakkal, kiszolgáltatottan vicsorgok fel a fölém magasodó, érinthetetlennek tűnő tűzelementálra. A csillapíthatatlan, keserves düh, ami minden lépésemet vezeti, mostanra elviselhetetlen. A halál, amit a lángjai nyújthatnak, szinte megváltásnak tűnik. Rá fog jönni, hogy nincs visszaút. Nem tud visszaküldeni az üres érzéketlenségbe, amiből ő maga rángatott elő. Csak úgy állíthat meg, ha végez velem.

A hangja nem evilági, mikor megszólal. Csak rövid, kiragadott szavak jutnak át a tudatomra ereszkedett dühfelhőn.

„Vége van.”

Tudom. Végre vége van.

Magára kényszeríti a vörösben úszó pillantásomat. Még a parázsló maszkra is kiül a szívszorító aggodalma. Nem értem. Haragnak, bosszúvágynak kéne ott lennie. Az első valódi érzés, ami átjut a vakító gyűlöleten, a megkönnyebbülés, hogy veszítettem. Hogy elég erős volt. Nem kell több embernek meghalnia a kezeim által.

- Gyerünk Syl, erősebb vagy nála – mormogja a lángok dallamán. A becenév, amit úgy szerettem az ajkain, most egy aljas hazugságnak tűnik. Egy cselnek. Nem. Átjár az ismerős rettegés, mikor rádöbbenek, hogy milyen közel voltam, hogy hidegvérrel kivégezzem őt. Homályossá válik a látásom, a tűzfalak leereszkednek körülöttünk. Az ég lassan visszanyeri a jégkék árnyalatát. Nem. Nem akarom látni, inkább lehunyom a szemeimet. Nem akarok visszatérni. Túlságosan kusza minden. – Tiéd a kontroll, kis szitakötőm – nem! A szívemben elszunnyadó gyűlölet utat enged minden másnak. Az alfája vigasztaló ölelésének, a testemben lüktető sebek fájdalmának, és a tetteim következményeinek. A bűntudatnak. A szörnyű ráébredésnek, hogy milyen gondolatokat éreztem ízig-vérig a sajátoménak. Szeretném úgy kezelni a bennem élő démont, mintha egy külön entitás, egy külön akarattal rendelkező lény lenne, de minél többször adom át neki az irányítást, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nem így van.

A démon én vagyok. Az a düh az enyém. A gonosz gondolatok mind az enyémek voltak. Az én kezem végezte volna ki őt. Az én akaratom. Mire kinyitom a könnyes szemeimet, már csak a szemeiben égnek a lángok. A lángok, amiket mindenáron ki akartam oltani.

Meg kellett volna ölnie.

- Hihetetlenül erős harcos vagy, Syl – az ajkai az enyémekre simulnak. A gyengéd érintés annyira meglep és annyira kellemetlen, hogy egy erős harapással védekezek ellene. Nem ő idegen, hanem én vagyok az. Talán soha nem leszek ugyanaz, mint aki élvezni tudta a csókjait. A testemet átmenetileg visszakaptam, de a lelkemet még nem.

- Gyűlöllek – jelentem ki a veszteség keserűségével. A szónak teljesen más íze van, mint mikor eddig a fejéhez vágtam. Eddig szenvedély volt mögötte, most darabokra tört emlékek. Nem szabadott volna hallgatnom rá. Nem szabadott volna engednem, hogy eluralkodjon rajtam a dühöm, de talán elkerülhetetlen volt. A bukásom már akkor eldöntetett, mikor megismerkedtem vele. Mikor a kitartó ostromával megbontotta a falaimat.

- Én is kedvellek – nevet fel jókedvűen. Nem bírom a nevetését. Nem tudom eltaszítani magamtól. Hogy képes nevetni, mikor majdnem megöltem? A megszokott rutinunk visszaad egy darabot az elveszettnek hitt önmagamból. Talán csak újra rá kell találnom az egyensúlyra. És ránk. Van egyáltalán még jogom hozzá?

Ashmir felhúz a földről, és azonnal elkönyvelek magamnak egy súlyos agyrázkódást. A szemeimet lehunyva zárom el magamtól az émelyítően forgó világot, de a sötétségben horrorisztikus képek kísértenek. Vörösben úszó hótenger, és egy testétől elválasztott fej a közepén. A hosszú, fekete haja véráztatta koronaként öleli. A nyitott szemeiben nem lobognak lángok. Soha többé nem fognak.

Kipattannak a szemeim, és még épp időben elcsapom a felém nyúló kezét. A gondolat, hogy hozzám érjen hányingert kelt bennem. Még az omegám is elutasítja az imádott alfáját az érzelmeim zavarodott tornádójában. Muszáj valami másra gondolnom, ezért inkább ellenőrzöm, hogy szereztem e olyan sebesülést, ami azonnal kezelést igényel.

- Jól vagy?

- Nem – vágom rá hűvösen, gondolkodás nélkül. A sérüléseimet kiheverem, de az elmúlt néhány perc emlékeit nem biztos. Egy könnyed fuvallattal repítem a kezembe a kaszámat, mert nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek támasz nélkül megtartani az egyensúlyomat.

- Remélem tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam – felé fordulok. Őszintén szólva már el is felejtettem, hogy miket vágott a fejemhez, miközben a démont próbálta előcsalogatni. Nem kérne bocsánatot a szavaiért, ha tudná, hogy én miket gondoltam az elszabadult őrjöngés közepette. – Sosem tartottalak gyengének, csak látni akartam mire vagy képes valójában. A benned élő démon félelmetes – vallja be elhúzott szájjal. Ha kívülről félelmetesnek éli meg, próbáljon egy lenni vele. – De jól áll a vörös és gyönyörű vagy, miközben meg akarsz ölni – hitetlenül nézek fel rá. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan. Ennyire még ő sem lehet őrült. Mégis valami azt sugallja, hogy nagyon is komolyan gondolja. Talán korai halálra vágyik?

Nincs erőm most ezen gondolkodni.

Nincs erőm vele beszélgetni.

~ Ennyi év után visszatérsz hozzám, és a démonod bűzében úszva fogadsz, Szellő? – simul a gondolataim közé Skeldra hangja, és kizavar a fejemből minden mást. Az iránta érzett őszinte, gyermeki szeretet mintha még a vérfoltos lelkemet is tisztára moshatná. Megment.

Egy felkavart vihar erejével érkezik közénk, és a csőrét fenyegetően csattogtatja meg Ashmir előtt. Ő egészen lenyűgöző módon meg sem rezzen, pedig ha minden igaz, most lát életében először viharmadarat, és Skeldra nem éppen egy barátságos oldalával mutatkozik be neki. A lefelé ereszkedő nap jeges fényében kristálykéken csillognak a máskor fehérben játszó tollai, a szemei mégis élénksárgák, mint a lecsapni készülő villámok.

~ Megölhetem? – kérdezi feldühödve, szinte már remény rezeg a hangjában.

- Skeldra – suttogom megkönnyebbülve, de azonnal rájövök, hogy a telepatikusan várja tőlem a választ.

~ Egyelőre ne. Még hasznát vesszük – mosolyodok el. Néhány másodperce nem gondoltam volna, hogy képes leszek a közeljövőben mosolyogni.

~ Érzem, hogy milyen jó hasznát veszed – a kötelékünkön egyszerre jön át a sötét szarkazmus és a játékos gúny hangulata. Egyszerre rója fel, hogy az ismeretlen alfa előcsábította a démonomat, és gúnyolódik az összeolvadó mágiánk miatt letagadhatatlan kapcsolatunkon.

~ Hosszú történet – húzom el a számat, miközben közelebb lépek hozzá és felmászok a hátára. Nem kért meg rá, de érzem, hogy erre vár, nekem pedig a leghőbb vágyam magam mögött hagyni ezt az átkozott csatateret és a nyugalmamat örökké megbontó tűzmágust.

༄༄༄

A lassú szárnycsapások kis híján álomba ringatnak, de a nyughatatlan gondolataim nem eresztenek. Próbálom feldolgozni a történteket, de borzasztóan nehéz.

~ Hagyd abba. Nem bírom elviselni a fájdalmadat – az együttérzése langyos mézként csordogál át a kötelékünkön, de csak még jobban elszomorít. A kabátzsebembe nyúlnék a bőrfonatért, amit neki készítettem az elmúlt hetekben, de rá kell jönnöm, hogy nincs rajtam a kabátom.

~ Sajnálom.

Lecsúszok a hátáról, mikor megérkezünk a legmagasabb hegycsúcsra. Skeldra mindig imádta, hogy levegőmágusként ismeretlen fogalom számomra a tériszony, ezért a legvadabb, legrémisztőbb csúcsok váltak a kedvenc helyeinkké. Minden probléma eltávolodik, mikor az egész világ a lábaid előtt hever. Most mégsem érzem azt, hogy eltávolodnának a mellkasomat nyomó gondok. Túl mély nyomot hagytak bennem ahhoz.

~ Elmeséled?

~ Elbuktam, Skeldra – oldalról a szárnyának dőlve keresek menedéket a puha, meleg tollak között. – Bukott Sylfael vagyok. Tudod mit jelent ez?

~ Remélem nem azt mondod, hogy visszamész oda? – érzem végigszaladni a testén az emlékek okozta feszültséget. A csőrei fülsüketítően összecsattannak. Már hét éve is alig tudtam rávenni, hogy egyáltalán megközelítse a démonok börtönét. Odafelé az utolsó néhány kilométert egyedül kellett megtennem. A mágiára érzékeny lények még nálunk is sokkal rosszabbul viselik a sötét, alvilági jelenségeket, ezért érezte rajtam most is a démonom közelségét. Mégis, mikor félholtan, testileg és lelkileg is megtörve összeestem a börtön kijáratának a peremén, eljött értem.

Majdnem olyan sokáig lábadozott utána, mint én magam.

~ Nincs más választásom. Ez a törvény – tudnom kell, hogy nem jelentek veszélyt a szeretteimre. Ashmir túl sok mindent megváltoztatott bennem. Felébresztett olyan érzelmeket, amiket szándékosan ítéltem örök álomra. Tudnom kell, hogy még mindig az én kezemben van a kontroll. Tudnom kell, hogy egyedül is vissza tudok e jönni. – De előbb befejezem a küldetésemet.

~ Én nem úgy láttam, mintha bárkit megöltél volna.

~ Nem rajtam múlt. Nem tudtam segítség nélkül visszatérni. Hét éve sikerült, de most nem. Megöltem volna, ha nem elég erős.

~ Ha nem elég erős, úgyis megölte volna a küldetés, ami előtt álltok – erősködik tovább. Igaza van, mégis meg kell tennem az utat, amiről próbál lebeszélni. Talán csak azt akarom, hogy végre vége legyen.

~ Nem ez a lényeg – dörzsölöm meg a lüktető halántékomat. Skeldra fellobbanó bosszúsága olaj a bennem még mindig veszélyesen parázsló haragra. Az ujjaim ökölbe szorulnak a testemben újraébredező erőktől. Mély levegőt veszek. – Kérlek nyugodj meg, mert feldühítesz – sziszegem zavartan, és csak utólag döbbenek rá, hogy ezt nem gondolatban üzentem neki. Darabokra hullik a figyelmem, de Skeldra megérti. A kötelékünkön felém áramló békés, meleg nyugalom elcsitítja a háborgó gondolataimat.

~ Igazad van. Ez egy másik nap küzdelme. Ma már eleget harcoltál, Szellőcske – a csőre puhán simul a véráztatta tincseimhez. Lehunyom a szemeimet, és engedem, hogy újra átjárjon a belőle áradó békesség.

~ Sosem szerettem ezt a nevet – mosolyodok el fáradtan.

~ Mégis mindig mosolyogtál, mikor így hívtalak. Szerintem az zavar, hogy valójában nagyon is szereted – hű de okosnak képzeli magát valaki.

~ Hiányoztál – gondolom megadóan. Úgyis tudja. Mindent tud.

~ Te is nekem.

~ Gyengébb lett a kötelékünk, igaz? – teszem fel a kérdést, ami a találkozásunk pillanatától kezdve motoszkál bennem. Skeldra felemeli a fejét, és bólint. Ha tippelnem kéne, amiatt a kötelék miatt gyengült, amit a párjával kötött.

~ Mert most már osztozunk rajta másokkal. Ez természetes.

~ Mindketten? – zavarodok össze.

~ Te nem érzed a szálat, ami ahhoz az alfához köt? – kérdezi meglepetten. Megrázom a fejemet, de azonnal rájövök, hogy a hirtelen mozdulatok nem a barátaim. Ez még mocskosul fog fájni az éjszaka. Nincs erőm átgondolni a szavait, de mélyre raktározom őket, hogy később elmerenghessek rajtuk. – Ha nem létezne, ott helyben letéptem volna a fejét azért, amit veled tett – csak egy pillanatig érzem az újra rátaláló dühöt, valószínűleg észreveszi magát, és elfojtja vagy elzárja előlem. – Hogy történt?

~ Nem tudom – vallom be őszintén, bár nem teljesen tudom, hogy a kötelékünkről érdeklődik vagy a rosszul végződő csatáról. Talán a két téma egy és ugyanaz. – Túl nagy hatással van rám – osztok meg többet, mint szerettem volna. – Lerombolja az önuralmat, amit gyerekkorom óta építek.

~ Aki felkavarja a lelked, az tudja igazán elcsendesíteni is – rakja össze bölcsen az apró kirakós darabokat. Igen. Ashmir az egyetlen, aki vissza tudott hozni a vérszomjból. De az is ő, aki képes belelökni.

~ De én nem engedhetem meg, hogy felkavarják a lelkemet – sóhajtok fel fáradtan.

~ Nem – a tömör beleegyezés olyan, mint egy ítélet, amire nem álltam készen. Mit reméltem? Hogy hitegetni fog? Ő nem olyan.

~ Akkor mit tegyek? – olyan tanácstalannak érzem magamat. Néhány hete még egy mindenki által elismert, nagy tiszteletben álló tábornok voltam, most pedig annak az elveszett kamasznak érzem magamat, aki hét éve idejött meghalni, de valami sokkal értékesebbet kapott. Bizonyosságot. Biztonságérzetet. Jövőt. Most darabokra tört mind. Újra kell építenem, és azt csak ott tudom megtenni.

~ Választanod kell. Vagy megtanulsz támaszkodni a kapcsolatotokra vagy elpusztítod.

~ Úgy érted öljem meg? – nyílnak hatalmasra a szemeim.

~ A kapcsolatot, te vérszomjas démon – a belső nevetése átragad rám is. Az arcomat a tenyereimbe temetem, a vállaim reszketnek, de hang nem jön ki az ajkaimon. Azt hiszem, kezdem elérni a tűrőképességem végét. Egy jó harcos fontos tulajdonsága, hogy ismerje a korlátait. Skeldra ismét kiolvassa a gondolataimat.

~ Szállj fel, visszaviszlek. Borzasztóan nézel ki. Próbálj meg nem elaludni és leesni – még visszaszólni sincs erőm, csak felmászok a hátára és a tollaiba kapaszkodom.

༄༄༄

~ Megkereslek, ha elvonulnak a holnap érkező viharok. Bemutathatod az alfádat – susogja megnyugtatóan. Bólintok egyet, de a fejmozdulat ismét megbünteti önmagát.

~ Remélem az egészséges fiókád hírével jössz majd – mosolyodok el lágyan.

~ Tudod, hogy erre kicsi az esély – emlékeztet a viharmadarak sikeres költéseinek az elkeserítő statisztikáira. Nem túl ígéretes, és szegény pici Skeldrának nem kedvez ez a kitartóan napos időjárás sem. A viharmadarak csak természetes villámok között tudnak kikelni.

~ Tudom.

~ Pihenj sokat, Szellőcske.

~ Már nem vagyok gyerek – dacolok még mindig a kedveskedő becenév ellen.

~ Semmit nem változtál a szememben – megforgatom a szemeimet. Mindenki más azzal üdvözölt, hogy milyen érett, komoly felnőtté váltam az elmúlt hét évben. Nem mintha lett volna olyan időszaka az életemnek, mikor nem voltam komoly. Talán azelőtt az éjszaka előtt. Mikor még gyerekes csínyek és a tanáraim idegesítése foglalkoztatott a legjobban.

Fáradtan intek egy utolsót a könnyű szárnycsapásokkal felemelkedő madárnak, majd hosszasan figyelem, ahogy eltűnik a hegytető fölött az éjszakában. Már most hiányzik a társasága. A kövér hold vakító, sápadt fénnyel hinti meg a havas hegycsúcsokat. Azt az illúziót kelti, mintha nem is este, hanem nappal lenne.

A menedékház felé fordulok. Az ablakokon kiszűrődik a benti tűz fénye, a kéményből lusta füst gomolyog. Lehunyom a szemeimet, és eljátszadozom a gondolattal, hogy a következő lépések helyett inkább eldőlök a vastag, puha hótakaróban, és engedem, hogy a hideg lefagyassza a lüktető sebeimet. Sajnos azonnal elaludnék, és halálra fagynék reggelre. Inkább az utolsó csepp erőmmel indulásra kényszerítem magamat, az érintetlen hótakaró nem süllyed be a súlyom alatt. Az elkalandozó pillantásom végigköveti a küzdőtér felől idevezető léptek nyomait. Azóta is esik a hó, így nem derül ki, hogy véresek voltak e azok a léptek. Remélem igen. Remélem neki is legalább annyira fáj mindene, mint nekem.

„Vagy megtanulsz támaszkodni a kapcsolatotokra vagy elpusztítod.”

Mit jelent ez egyáltalán a gyakorlatban? Ezt nem ma fogom megfejteni.

Benyitok. A pillantásom úgy járja végig a kicsi nappalit, hogy a zsibbadó fejem nem követi a mozdulatait. Ashmir a kandalló melletti díványon eldőlve olvasgat egy könyvet az idekészített öreg kötetek közül. Nem látom a borítót, de ha tippelnem kéne nem egy szépirodalmi regényt választott. A pillantása rám rebben a sorok közül, de nem mond semmit. Engedi, hogy én döntsem el az esténk dinamikáját. Hálás vagyok érte. Nem biztos, hogy el tudnám viselni, ha ismét mentegetőzni vagy magyarázkodni kezdene. Lehet, hogy a harcunk folytatását vonná maga után, csak most nem élné túl, én pedig örökre elveszíteném önmagamat. Nem túl jó kilátások.

Szó nélkül lépek be, és zárom ki magam mögött a fagyos szelet. Csak most döbbenek rá, hogy az egész délutánt sikerült a kabátom nélkül tölteni. A végtagjaim lassan elkezdenek felolvadni, és a bennük lüktető fájdalmak visszanyerik a teljes erejüket. Tudtam, hogy kint kéne maradni.

Átsétálok a szobán, hogy elérjem a külön helyiségben lévő fürdőtálat. A föld még nedves, gyanítom, hogy Ashmir is lemosta magáról a harcunk nyomait valamikor a közelmúltban.

- Segítsek forró vizet csinálni? – simul bele a halk kérdése a kandalló tüzének a ropogásába.

„Gyerünk Syl, erősebb vagy nála.”

Libabőrös leszek a semmiből visszatérő homályos emléktől. Az elementálja szavai akkor egy távoli masszává olvadtak össze, most mégis visszatérnek hozzám, hogy kísértsenek.

- Ne – lehelem érzelemmentesen, majd becsukom magam mögött az ajtót. Jól fog esni a hideg víz. Fájdalmas grimaszokkal tornázom le magamról a szűk, megviselt bőrnadrágot. Hála a megroncsolódott anyagnak, a combomon csak egy halvány rózsaszín spirál jelöli a lángoló ostor helyét. A vállam enyhén zúzódott, de az nem különösebben zavar, a legtöbb sebem égési eredetű. A piszkos tükörben szemügyre veszem a vöröslő égésnyomot az államon, ami vagy nyomot hagy, vagy nem. Majd kiderül. Nem segít, hogy a teljes arcom rózsaszínre pirult az egész napos kintléttől. Megfeledkeztem róla, milyen alattomosak a hegyvidéki napsugarak. Remélem az agyrázkódásom társául szegődik egy napszúrás is.

Hiába egész napos fagyoskodás, jól esik a hűvös víz a bőrömnek. Lemosom magamról a piszkokat, az égésnyomokon pedig rajta hagyok néhány percig egy-egy hideg vizes kendőt. A felfrissülés szinte a hullafáradtságot is elüldözi. Szinte.

Egy ott talált, tisztának tűnő köntöst magamra húzva, vizes hajjal sétálok ki és az asztalhoz ülök vacsorázni. Ashmir feláll, leteszi a könyvét és szó nélkül csatlakozik hozzám. Túl naiv volt azt remélni, hogy megúszom az egész estét interakció nélkül. Fogalmam sincs hányadán állunk, és az a legrosszabb, hogy nekem kell eldöntenem. Ha igaz az, amit a harcunk után mondott, az ő véleménye nem változott nagyban rólam. Talán a kapcsolatunkról sem.

Kötelék, ahogy Skeldra mondaná. Akármi is legyen az. Talán csak az összefonódott mágiánk teszi. Talán valami több?

Nem szabad többnek lennie.

- Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, amiket mondtál – töröm meg rekedtesen a csendet, de nem nézek fel a tányéromon lévő almaszeletekről. Úgy érzem, hogy nehezebb ételeket most nem tudna befogadni a gyomrom. – Csak egy ostoba gondolná, hogy gyenge vagyok, és te nem vagy ostoba. Nem a bántó provokációd ért el, hanem az érveid.

A perifériámból látom a kimért bólintását, de még mindig nem szólal meg. Még mindig vár valamire, és úgy érzem, most rajtam a sor, hogy magyarázkodjak. A tűz felé fordulok, és engedem, hogy a táncoló lángnyelvek rabul ejtsék az üvegessé váló pillantásomat. Még soha senkivel nem beszélgettem az érzéseimről, de úgy érzem, hogy ebből a patthelyzetből csak együtt fogunk kiútra lelni.

- Egész életemben megtagadtam magamtól minden érzelmet, nehogy uralkodjanak felettem – kezdek bele halkan. Most jön a vallomás. – Rémisztően felszabadító volt szabadjára engedni a tiltott részemet. Egy pillanatba sűrítve átélni az összes dühöt, amit az elmúlt évtizedben elfojtottam. Annyira – hezitálva hunyom le a szemeimet – annyira jó volt – fejezem be elhalkulva. Azt még neki sem merem bevallani, hogy nem csak a szabadságot vagy a tombolást élveztem, hanem a kegyetlenséget és a vérszomjat is. Az utána jövő kijózanodást már kevésbé.

- Örülök, hogy segíthettem – hallom a gyengéd mosolyát, de kivételesen nincs benne jókedv.

- Én nem – nyitom ki a szemeimet szomorúan. A szemhéjaimnak mintha ólomsúlya lenne. Egy kalitkába zárt madarat kegyetlenség csak egyetlen napra szabadon engedni. – Könnyebb volt az életem előtted – sóhajtom őszintén. Hiába küzdöttem ellene, ő erőszakkal befurakodott a szívembe, és felbolygatta a nyugalmát.

- Nem hiszem, hogy te könnyű életre vágynál – billenti oldalra a fejét. A feketés-barnás haja a vállaira omlik. A mellkasom elnehezedik, erővel tartom távol a démonom véres ábrándjait. A Skeldrával töltött órák segítettek nagyrészt visszanyerni önmagamat, és most fájdalmasan vonzónak látom őt. Fájdalmasan ismerősnek. Ismerem a szemei kanyarulatát, a sötét szemöldöke komor ívét, a halovány ajkait, és az apró ékszert alattuk, amit még mindig nem sikerült megfejtenem. Soha nem kérdeztem rá, mert az azt jelentette volna, hogy érdekel. Az éjszakába olvadó bőrét itt-ott fehér kötszerek takarják, de egyáltalán nem rontanak az összképen. Már nem is emlékszem, milyen volt újnak, idegennek látni őt.

- Nem magam miatt – emlékeztetem a veszélyekre, amit a szeretteimnek jelenthetek. Újra a tűz felé fordulok, de most nem enged elmenekülni. Elém lép, és leguggolva kényszeríti magára a fókuszt vesztő pillantásomat. Ilyen közelről látom a véres karcolásnyomokat az arcán, amiket a szélpengéim vájtak belé.

- Syl – a kezeivel rabul ejti az arcomat. A meleg érintés kellemetlen a megpirult bőrömön, mégsem vagyok képes ellökni. Már nyoma sincs azoknak az ellenérzéseknek, amik a küzdelmünk után jártak át, pedig még nem bocsátottam meg önmagamnak. – Nem azt mondtad, hogy te döntöttél úgy, hogy szabadon engeded a dühödet? Egy hidegfejű döntés volt, hogy engedsz a haragnak, nem veszítetted el a kontrollt.

- Tudom – pislogok ki egy hűvös könnycseppet, ami csípte a szememet. – De nem tudtam visszajönni belőle. Elbuktam. Megöltelek volna, Ash. Meg akartalak ölni. Minden porcikámmal – ökölbe szorulnak a kezeim. Az emlék még túl friss, és a dühöt még nem sikerült elég mélyre visszatemetni. Egy részem még mindig a vérére vágyik.

- Szerencsére engem nem olyan könnyű eltenni láb alól – vigyorodik el, de a pillantását még mindig nem hagyta el a komor hangulat, ami engem is rabul ejtett. – Hála a mai edzésnek, már tudjuk, hogy az alfám ereje képes elcsitítani a benned lakozó démont. Mellettem nem kell elfojtanod semmit. Visszahozlak, ahányszor csak kell.

„Vagy megtanulsz támaszkodni a kapcsolatotokra vagy elpusztítod.”

Az ígérete egyszerre csábít egy szabadabb élet felé és hergeli a veszedelmes haragomat. A gondolat, hogy támaszkodjak valakire, túlságosan szembemegy minden elvemmel. Csak egy másik börtönbe költöznék át. Főleg, hogy nem is csitította el igazán. Hét év erőltetett tisztaságát dobtam el egyetlen rossz, elkapkodott döntéssel, és most úgy érzem, a bennem lévő démon közelebb van a felszínhez, mint eddig bármikor. Szinte érzem a karmait a torkom körül.

- Ez nem ilyen egyszerű – sziszegem dühösen, miközben a kezeim az arcomat tartó kezeire csúsznak. Az ujjaimmal a halántékomra szorítom az övéit, mintha az érintésén keresztül betekintést nyerhetne a háborúba, ami odabent dúl. Tudnia kell, hogy amíg velem van, soha nem lesz biztonságban. Elég lenne egyszer hibáznia, hogy mindkettőnk vesztét okozza. Vagy még több emberét. – Még mindig érzem. Még nincs vége. A vérszomja olyan mint egy elcsendesíthetetlen visszhang a fejemben.

- Akkor ki kell ürítenünk, ami a fejedben van – hajol hozzám szelíd mosollyal. A csókja puha, óvatos és szívszorítóan gyengéd, szöges ellentétében áll mindannak, amiket ma egymással műveltünk a csatatéren. A kezeim a vállába kapaszkodnak, de már túl gyenge vagyok megszorítani őt.

- Ash – sóhajtom a nedves ajkaira könyörgőn. Az intelligens szemek elárulják, hogy érti, hogy nem a következő csókjáért könyörgök, hanem azért, hogy segítsen visszamenni oda, ahol régen voltunk. Hogy segítsen visszaszerezni a távolságot, amit centiről centire küzdött le közöttünk.

- Nem tudsz ellökni magadtól – utasítja el határozottan a kimondatlan kérésemet. Gyűlölöm a mellkasomban lobbanó megkönnyebbülést. – Túl mélyen vagyunk ebben. Mutassuk meg a démonodnak is a túlvilági gyönyöröket.

- Őrült vagy – a könnyeimet áttöri egy halk, erőtlen nevetés az eszelős megjegyzés hallatán.

- A te őrülted – most először éri el a mosolya a szemeit is az este folyamán. Ledöbbenek a szavak nyomán belém hasító felismeréstől. Biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy már kimondtuk, de most először érzem valódinak.

- Az enyém – suttogom megigéződve, elkerekedett szemekkel. Az összefonódó mágiánk egyként rezzen meg az óvatlanul elejtett mágikus ígéret erejétől. Egy pislogással térek magamhoz a bűvöletből, és ez a pillanat elég, hogy megváltozzon a szemeiben lobogó lángok árnyalata. A kezei a térdem és a hátam alá csúsznak, kíméletesen emel fel a székből, és én ösztönösen átölelem a nyakát. Megremegnek az ajkaim, de az ellenkezés, amit ennek a pillanatnak kellene kiváltania belőlem, nem jön el. Az omegám elégedetten, elcsendesedve simul az alfájához. Megilletődve engedem, hogy bevigyen az egyik egyszerűen berendezett hálószobába, és lefektessen az ágyra. Fölém támaszkodik, a sötét tincsek selyemfüggönyt vonnak körénk. Az ablakon beszökő holdfény és a szomszéd szobában begyújtott kandalló épp elég fényt adnak, hogy olyan érzelmeket lássak az arcán, amiknek nem szabadna létezniük.

Biztosan rosszul láttam. Mint mindig, most is csak a vágy vezet minket. Még akkor is, ha most lassú, forrón csordogáló láva, nem pedig mindent felemésztő tűzvihar. Nem tudom, hogy az agyrázkódástól vagy a szívem őrült ritmusától szédülök. A fülemben mély dobszóként visszhangzik minden izgatott, túl sokat jelentő dobbanás.

Az ujjaim szelíden, kíváncsian cirógatják végig az arcát, és ő elégedett nagymacskaként hunyja le a szemeit, és simul az érintésbe. A fülét körberajzolva csúsztatom tovább az ujjaimat a sötét hajszálak közé, hogy le tudjam húzni magamhoz. A csókja lomha és türelmes, de nem kevésbé birtokló, mint az eddigiek. A forró érintése óvatosan simogatja szét a köntösömet, a bőréből sütő melegtől megborzongok. A testét felfedező ujjaim végigfutnak a kötszerrel letapasztott oldalán, és megállnak a nadrágja peremén. Becsúsztatom őket a laza anyag alá, és csak akkor döbbenek rá, hogy most érintem itt először, mikor a tenyerembe simul a kemény merevedése. Nem érem körbe. A forró lüktetése alapján a szíve ritmusa az enyémmel veszekszik. A lábaim közötti üresség szó szerint fájdalmassá válik.

Az elégedett morgása az ajkaink lassú táncába veszik. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyengédség és a figyelmesség tud ennyire izgató lenni. Nyoma sincs a harcias szenvedélynek, ami mindig magával sodor minket. Most nem a vízen hánykódó hajók vagyunk, hanem két lomhán találkozó, eggyé váló folyó.

- Siess – sóhajtom az ajkai közé, és feljebb húzom a lábaimat. A térdeim végigsúrolják a sebekkel elhalmozott bordák íveit két oldalt. Érzem még nagyobbra nőni őt az ujjaim között. Egy kínosan türelmetlen nyöszörgés szökik ki az ajkaim közül. – Szükségem van rád.

Egy kicsit felemelkedik rólam, hogy a fenekemhez helyezkedhessen. A pillantása végigsuhan rajtam, én pedig az ő látványát iszom magamba. A holdfény megpihen a hasán megfeszülő izmokon. A merevedése, ami közben kicsúszott az ujjaim közül, nedvesen csillogva feszül a hasfalához. A hosszú, feketébe olvadó tincsek bűnbe csábítóvá teszik a látványt, de a legcsodálatosabb mégis a félhomályt átragyogó, aranyló szemek fénye. Mint két ékkő a sötétben.

Nem merek pislogni, nehogy újra fénytelenül lássam őket.

Helyette kitágult pupillákkal végignézem, ahogy az egyik lábamat a mellkasára húzva csókolja végig az egyik hosszú, spirálos égésnyomot a vádlimon. Jéghideg könnycseppek szaladnak végig az arcomon, de még mindig nem vagyok hajlandó pislogni.

- Annyira gyönyörű vagy – sóhajtja a bőrömbe rekedtesen, és életemben először hiszem el igazán, hogy tényleg annak lát. Eddig magukkal sodortak minket hamis vágyak és testi kényszerek, de úgy érzem, hogy ez az este most lecsupaszított és elkeseredetten őszinte.

Megkönnyebbülten nyögök fel, mikor végre lassan, óvatosan belém hatol. A testem már rettentően várta őt, és könnyedén fogadja a behatolást, amihez hozzászokott a napokban. Felszínes légvételekkel, a tőle kapott forróságban fürdőzve nyújtom felé a kezeimet, és ő azonnal megérti, hogy visszavárom a karjaimba. Felnyögök, mikor előrehajol, és ezzel még mélyebbre csúszik bennem. Szinte kettészakadok, de egyszerre dörzsöli és nyomja minden érzékeny pontomat odabent. A lábaim átkulcsolják a vékony derekát, mikor végre hozzám simul. Az ajkaink újra összeforrnak egy lassú, mély csókban, a nyelve puhán, nedvesen ízlelgeti az enyémet.

Sajnos a testem túl kimerült, hogy sokáig el tudjon viselni ennyi gyönyört.

- Csináld megint azt – könyörgöm két kapkodó légvétel között. – Kérlek.

- Ennél pontosabban kell fogalmaznod – érzem az alattomos mosolya ízét az ajkaimon. Pontosan tudja, hogy mire céloztam. Nem számít. Sok ennél zavarba ejtőbb dolgot is mondtam ma már.

- Csomózd össze a testünket – nézek mélyen az alfám odaadó rajongását rejtő szempárba. Soha nem fogom megunni, mikor így néz rám. Az omegám, aki eddig engedte, hogy az érzelmeim vezessenek, végre előbújik a sötétből, hogy magába szívja az alfája figyelmét. Még soha nem éreztem ennyire, hogy egyek vagyunk és egyek a vágyaink. Mindketten őt akarjuk. – Érezni akarlak.

Ash mély, állatias nyögése a napom első győzelme, de mikor kihúzza belőlem a merevedését, egy felháborodott nyöszörgés tör elő a mellkasomból. Halk, elégedett hümmögéssel csitítgat, miközben az oldalamra fordít, és hátulról simul hozzám. A forrósága átöleli az egész testemet, a benedvesített merevedése perverzen cuppogó hangokat ad ki, mikor a lábaim közé simítja párszor, mielőtt újra elmerülne bennem. Az ajkamra harapva próbálok nem azonnal elélvezni az érzéki játszadozásától.

- Így könnyebb lesz utána pihenni – susogja a fülembe a magyarázatot hátulról. A fuvallat, ami elhagyja az ajkait, libabőrössé tesz. Még egyetlen alkalmunk során sem zavart ennyire a nyakamra simuló alyr. Le akarom tépni, hogy érezhessem ott is a melegét. Érezni akarom az ajkai puhaságát, a fogai élét, és azt, ahogy belém mélyednek a gyönyör pillanatában.

- Ash… – pihegem kérlelőn.

- Tudom – csókol a fülembe. Az ujjai váratlanul simulnak a merevedésemre, és az érintésével egyszerre kicsit mélyebbre löki magát bennem. Mindenem megfeszül a testemen végigszáguldó, észveszejtő gyönyör pillanatában. Az ajkaim remegve nyílnak el, de a sikoly bennem reked az élvezetet követő fájdalom erejétől, ami egy újabb hullámát indítja el bennem az orgazmusnak. Reszketve, zihálva simulok a testemet átölelő karok melegébe, és csak ekkor térnek vissza a hosszú pillanatokra elveszített érzékeim. Elkezdem érezni az ő remegését, a mohó légvételeit a hajszálaim között és a mélyen összekapcsolódott testünket. Álmosan pislogva nézek le a vállaimra és a mellkasom elé csordogáló hosszú hajszálakra, és bárgyún elmosolyodom. A körmei puhán végigcirógatják a libabőrössé váló felkaromat, mintha szórakoztatná, milyen könnyedén kényszeríti a testemet válaszra. Az egyik pislogás olyan hosszúra sikerül, hogy nem ereszt el a kellemes, békés, álomtalan sötétség.

༄༄༄

Erőszakosan löknek ki a pihenésből a tegnapi nap emlékei, összerándulva nyitom ki a szemeimet. A hold állásából arra következtetek, hogy csak pár órányi áldásos sötétséggel ajándékozott meg a teljes kimerültség. Utána rám találtak az álmok. A fejem nehéz és fájdalmas szúrással lázong, mikor felülök. A mozdulattól kicsúszik belőlem Ash farka, a hiánya hűvös borzongást indít útjára a testem mélyén. Nehézkesen kelek fel, a falnak támaszkodva őrzöm meg az egyensúlyomat. Szinte biztos vagyok benne, hogy Ash is felébredt a kissé sem diszkrét kilépőmre, de szerencsére ismer annyira, hogy nem próbál pátyolgatni. Mocskosul hideg van, ezért az első utam a tiszta ruhát rejtő táskámhoz vezet, utána pedig feltúrom a kamra gyógynövény készletét. Alkoholt és kötszert találok, de néhány szagminta alapján a gyógynövények közül csak altató és fogamzásgátló hatásúak vannak, fájdalomcsillapító nincs. Csodás. A váratlan tüzelésekre bezzeg készen áll a hely. Biztosan nem fogok altatót bevenni egy idegen vendégszálláson, ahol bárki ránk találhat, így marad az álmatlanság.

Mikor kilépek a kamra szűk ajtaján, Ash áll előttem és felém nyújt egy apró zsákot. Összevont szemöldökkel, kíváncsian veszem el tőle, és beleszagolok.

- Perzsefű? – suttogom döbbenten. A mosolya elismerővé kanyarul, amire a szívem áruló dübörgéssel reagál. Csend legyen odabent.

- Nem gondoltam, hogy ismered – vallja be. A perzsefű az egyik legértékesebb kincse a sivatagnak. Az erős fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő hatása a kopár birodalom legkeresettebb árucikkévé tették régen. A háborúk alatt és után feledésbe merült a teljes készlethiány miatt, a mai gyógyítók többsége már csak a könyvekből ismeri, de a Lebegő palotában valahogy mindig akadt belőle. A nagyanyám különleges osztagai évtizedekig kémkedtek a sivatagban, és mélyebbre merészkedtek, mint a tűz népe gondolná.

- Az én népem él a legközelebb a sivataghoz, és a széllel utazunk – hintem el bocsánatkérően, miközben visszanyújtom felé az értékes tasakot. – Erre nagyobb szükségünk lesz ott, ahova megyünk. Ezt a kis fejfájást kiheverem – válaszolok elmosolyodva a kérdő pillantására, a megértő bólintása alapján sejtette, hogy nem fogom elfogadni. Helyette az ablakhoz sétálok, kinyitom és a párkányról havat csomagolok egy rongyba. A hűvös csomagot a halántékomhoz szorítva dőlök hanyatt a díványon, amire közben Ash is letelepedett. A combja súrolja a fejem búbját a puha, párnázott szöveten. Az ölébe kellett volna feküdnöm, de túl távol áll a jellememtől az, hogy önként testiséget kezdeményezzek vele. Szexért bármikor szégyentelenül letámadom, de a békés összebújás gondolatától kiráz a hideg. Most mégis megbánás ébredezik a mellkasomban. Nem értem önmagamat.

- Sajnálom – simogat ki néhány nedvessé váló tincset a homlokomból.

- Fogd be – morranok rá ellenségesen. Rohadtul nincs szükségem a sajnálatára, és ezt ő is tudja. Igazságos küzdelem volt. – Csak magamnak köszönhetem. Nem voltam elég erős.

Ez az a pillanat, mikor finoman megfogja a vállaimat, hogy feljebb húzzon. A fejem az ölében landol pontosan úgy, ahogy eredetileg is feküdnöm kellett volna. Meglepetten pislogok fel a sötétarany szemekbe, de egyetlen pillantással csendre int. Az ujjai átveszik tőlem a jeges borogatást, és a halántékom másik oldalára szorítják. Ellazulva hunyom le a szemeimet, és élvezem a fájdalmat eltompító hideget.

- Erősebb voltál mint bárki, akivel eddig komolyan küzdöttem – ez nem változtat azon, amit mondtam. Nem voltam elég erős. Nem bíztam eléggé az önkontrollomban. Ha őt nem is, magamat le kellett volna győznöm. Bemeséltem magamnak, hogy elébe megyek a problémának, ha szándékosan nézek szembe a démonnal, de egyszerűen csak gyáván menekültem az elkerülhetetlen vereség elől.

A csend hosszúra nyúlik, a tűz ropogása megnyugtat. Lehet, hogy a tegnapi harcunk után gyűlölnöm kéne ezt a hangot, de nem tudom rávenni magamat. A rongyba csomagolt hó mostanra teljesen elolvadt, de a nedvessé vált textil szerencsére még nem vette át a bőröm melegét.

- Örülök, hogy te kísérsz el ezen az úton – töröm meg halkan a percek óta uralkodó csendet. A tincseim között megpihenő ujjai megtorpannak az apró, cirógató mozdulataikban. Túl álmos vagyok kinyitni a szemeimet, most túl tökéletes ez a békés sötétség, valamiért távol maradnak a brutális képek és a rémálmok. Talán miatta.

„Vagy megtanulsz támaszkodni a kapcsolatotokra vagy elpusztítod.”

- Érzed még? – azonnal tudom, hogy mire gondol. A tegnapi eseményeket felidéző kérdés kicsit magamhoz térít. Azt hiszi, azért örülök a társaságának, mert ő képes elzavarni a lelkemet beszennyező démont. Még engem is meglep, de ezeket a szavakat nem emiatt mondtam.

De akkor miért? Magam sem tudom.

Mélyen magamba fordulva keresem meg a választ a kérdésére, és amit találok, engem is meglep.

- Nem – nyitom ki a szemeimet lassan. Mindig a dühben és a gyűlöletben érzem a démon vérszomját, és most nem találom ezt a két érzelmet a szívemben. Még talán soha nem álltak ilyen távol tőlem. – Mást érzek – vallom be elnehezedő mellkassal. Az összefonódó pillantásunk elrabolja a lélegzetemet.

- Mit érzel? – csak akkor döbbenek rá, hogy lejjebb hajolt, mikor fekete tincsek csiklandozzák meg a kulcscsontomat. A levegőben rezgő, várakozással teli feszültség egy csata első pillanataira emlékeztet. Jobban rettegek most, mint abban a pillanatban, mikor majdnem megöltem őt.

- Azt, hogy elaltathatnál úgy, mint este – kerülöm ki a választ, ami túl visszavonhatatlan, túl lecsupaszító és túl megfogalmazhatatlan.

Mindketten ledermedünk, mikor éles vonítás hasítja ketté az éjszaka csendjét a távolból. Nem elég távolból.

- Farkasok? – vonja össze a szemöldökét Ash. A kitisztuló pillantása, ami az előző pillanatban lángra gyújtott belülről, most az ablakon túli világ sötétségét kutatja.

- A farkasok nem jönnek el idáig – rázom meg a fejemet. – Egyedül nem.

Én is azonnal felülök, és készenléti állapotba ugorva rángatom fel a csizmámat és a kabátomat. A szemem sarkából látom, hogy Ash is ugyanezt teszi. A kaszámat felkapva lépek ki a sűrű havazásba. Tudat alatt elkönyvelek egy jó pontot Ashnek, hogy nem próbál meg visszatartani vagy megvédelmezni.

Az éjszakai havas táj szépségével mit sem törődve mérem fel a terepet. A pillantásom átsuhan a lassan mozgó fehér árnyakon, amik villanó szemekkel fordulnak felénk a sötétben, és megtorpan a sziklaszirt peremén álló, fehérbe öltözött magas emberalakon. A hatalmába kerít egy nosztalgikus érzés, amit egyetlen ember mellett éreztem valaha. Egy láthatatlan, megfoghatatlan kötelék, a bizonyíték, hogy a sorsunk valamilyen módon összefonódik. Mintha a családom lenne anélkül, hogy osztoznánk a vérünkön. Tinédzser koromban először félreértettem a hozzá fűződő érzelmeimet, de mindketten láttuk, hogy a lelkünk túl különböző ahhoz, hogy a jövőnk az legyen, aminek én gondoltam. Már nem is emlékszem, miért kértem meg, hogy jöjjön haza velem megismerni a népemet. Talán mindig csak a kirekesztettség érzése kötött össze minket. Ő volt az egyetlen, aki megértette, milyen érzés idegennek lenni az otthonodban, örökké szeretve, de nem megértve lenni.

Pár méterre torpanok meg tőle. Felém fordul, de az arcát egy hófehér, kék jégkristályokkal díszített maszk takarja. Hallom magam mögött Ashmir lépteit a hóban. A jelenléte emlékeztet, hogy amit valaha érezni véltem eziránt a jégmágus iránt, az soha nem valódi vonzalom volt, hanem bajtársiasság. Most már tudom, milyen igazán lángolni valakiért. Ismerem az érzelmeket, amiket nem erőltetni kell, hanem még menekvés sincs ellenük, magukkal sodornak mint egy lavina a megzavart hegyoldalt.

- Bejöhettél volna – töröm meg a kimért csendet. A hópihék ártatlanul szállingóznak a vállunkra.

- Nem akartam megzavarni a pihenéseteket – a maszk mögött kék fénnyel izzó szemek Ash felé fordulnak. Talán azért, mert sokat van távol a várostól, de az ő szemei mindig jegesebbek voltak, mint a társaié. Oldalra billenti a fejét, a gesztus egészen hasonlít egy farkaséhoz. Kíváncsian veszi szemügyre a férfit, akit választottam magamnak, de megtartja magának a véleményét. Iskharral, a sógorával ellentétben ő mindig visszahúzódóbb és távolságtartóbb volt. Ez mindig tetszett benne. A csendek, amiken osztoztunk.

- Ez egy közösségi menedékház, nem birtokoljuk.

- Nekem úgy tűnt eléggé otthon érzitek magatokat – hallani a hangjában egy visszafogott, de kissé csúfos mosolyt. Hálát adok, hogy a nap megpirította a bőrömet, ezért talán nem látszik az arcomra kúszó forróság.

- Vedd le a maszkodat, Morik – forgatom meg a szemeimet.

- Mi árult el? – fedi fel a kiszélesedő mosolyát. A maszk eltűnik a vastag szőrmekabát egyik hatalmas zsebében. Tudom, hogy nem vár választ a költői kérdésre. – Ael’Vaenor – mér végig nosztalgikus kötődéssel. Mikor őrzővé váltam, és kiérdemeltem az El’Vaenor címet, a nép által átköltött verziójával híresedtem el a városban. Az El’Vaenor tükörfordításban az élet őrzője, míg az Ael’Vaenort úgy lehetne lefordítani, hogy az idegen őrző. Még a második otthonom is kívülállóvá pecsételt, de nem zavart igazán. Tényleg az voltam. Az örökös kívülálló. – Hát igaz, amit a szelek suttogtak.

- Ha gúnynevekkel dobálózunk, nekem is van egy – emlékeztetem, de nem mondom ki. Nem csak én kaptam egy átköltött megnevezést, bár az enyém szélesebb körben elterjedt. Az övét csak a rosszindulatú emberek kapták fel, ezért remélem azóta feledésbe is merült.

Kel’Vaenor. A majdnem örző.

- Örülök, hogy itt vagy, Sylarion – válik komolyabbá a hangja. – A tűzmágusodról nem meséltek a szelek – bólint tiszteletteljesen Ashmir felé üdvözlésképpen. Szerencsére sok más jégmágussal ellentétben ő nem erőlteti a fizikai kontaktust.

- Ashmir azért kísért el, hogy segítsen – magyarázom halkan.

- Remélni mertem. Szükségünk van minden segítségre. Főleg az övére – fűzi hozzá kicsit halkabban, de mielőtt visszakérdezhetnék, folytatja. Vajon ő is arra a következtetésre jutott, ami bennem is felötlött a Fehér Keringőt figyelve? – Csak a távoli hegytetőről láttam a harcotokat, de elképesztő volt – vallja be. – Halálra rémítettétek a farkasokat – a hangjában megrovás van, de ismerem annyira, hogy tudjam, hogy nem valódi a szemrehányás. Ő egyszerűen ilyen. A szíve a természet nyugalmáért dobog. Hiába az egyik legveszélyesebb harcos, akit ismerek, a lelke a béke pásztora, és gyűlöli az erőszakot. Ezért fogadták maguk közé a hófarkasok, és ezért nem lehetett volna soha semmi közöttünk. Az én életem a vihar, míg az övé a szélcsend. Mintha megértenék, hogy róluk van szó, a falkavezér komótos léptekkel sétál Morik mellé, és az oldalához simul. A hatalmas jószág feje a mellkasommal van egy vonalban.

- Mióta járőrözöl a hegyekben? – váltok témát. Már akkoriban is csak futó napokat töltött a városban, mikor itt voltam. Akkor még friss volt a bukása. A Sylfael küldetés utáni lábadozásom során sok időt töltöttünk együtt a hegyekben. Egy törött szárnyú madár voltam, akit helyre kellett hozni, ő pedig egy kirekesztett harcos, akit megfosztottak a sorsától az istenei. Hiába állta ki a próbáikat Quor’Zanethben, nem kapta meg az ajándékukat.

Csak egy sugallatot kapott, hogy őrá más jövő vár.

Kapóra jöttünk egymásnak. Ő egy új küldetést látott bennem, én pedig egy bajtársat.

- Pár hete. Holnap térek vissza a városba.

- Készletfeltöltés? – bólint.

- Az volt az eredeti terv, de az érkezésetek mindent megváltoztat.

- Miért? – egy pillanatra elszédülök, visszatér a lüktető fejfájás, amit eddig elnyomott a farkasok érkezésének az izgalma. Ash keze támogatón csúszik a vállamra. Hosszút pislogva dőlök bele a támaszba, amit nyújt.

- Látni szeretném, hogyan végződik az utatok – reméljük nem úgy, hogy megöljük egymást és örök feledésbe veszik a nevünk. Eddig teljesen reális végkifejletnek tűnt, de a mai éjszaka után kételkedni kezdtem benne. – Mikor mentek Quor’Zanethbe?

„Soha semmi nem fog ellene fordítani.”

Visszhangoznak bennem Ash határozott szavai, és most először egy kicsit átérzem a bizonyosságát.

- Nem tudom. Még nem állunk készen – foglalom össze röviden a káoszt, ami a mostani kapcsolatunkat jellemzi. Tennünk kell egy lépést. Vagy egymás felé vagy az ellenkező irányba, de az ahol most vagyunk túl törékeny és túl sebezhető.

- Érthető – bólint lassan. Tudom, hogy látja rajtam a kimerültséget, és valószínűleg azt is tudja, milyen jellegű pillanatot szakított meg az érkezése. A hóhoz szokott, gyakorlott léptekkel indul meg a küzdőtér felé, amin át el lehet érni a város felé vezető egyik alagutat. – Most elbúcsúzok, hosszú az út Cael’Sidhráig.

- Nem zavarsz minket, pihenj egyet a menedékházban – kérem óvatosan, de tudom, hogy felesleges. Hátranéz a válla felett, és egy ravasz vigyort villant, mielőtt visszavenné a zsebéből előkerülő hófehér maszkot.

- Mint mondtam, láttam a harcotokat. Nem szeretnék az alfád rossz oldalára kerülni – egy elköszönő biccentést intéz a mögöttem szobrozó alfa irányába, majd eltűnik a sűrű hóesésben. A farkasok hűséges szellemekként követik az éjszakában. – Találkozunk még – hozza vissza hozzánk a hangját egy hideg fuvallat. Egy rejtett ígéret, hogy nem tűnik el újra a hegyek oltalmában, hanem várni fog ránk a városban. Akaratlanul is elmosolyodok.

A napok gyorsan telnek, de nem mondhatni, hogy eseménytelenül. A Fehér Keringő után kénytelen voltam átértékelni az utazásunk célját, és a nagy részét annak, amit a mágiáról, erről a helyről, és Sylarionról tudok. A szenvedély, amivel Quor’Zanethről beszélt, engem is magával sodort. Nem érzem ugyanazt, mint ő, de izgatott vagyok. Még mindig nem látom pontosan, mi vár ott ránk, de annyiban biztos vagyok, hogy nem lesz könnyű. Egyikünknek sem. Nem számít, hogy Syl már megtette ezt az utat, ugyanolyan embert próbáló lesz a számára. Az istenek senkit sem tesznek kétszer ugyanúgy próbára.

Próbálok tanulni és mindent megfigyelni. Minél többet megismerni a jégmágusok szokásaiból, történelmükből és hitükből. Meg akarom érteni, hogy omegám miért esett szerelembe ezzel a hellyel, és miért válik egyre csodálatosabbá minden itt töltött nappal. Ez a nép annyiban nem különbözik tőlünk, mint hiszik magukról. Az ő életüket is átszővi a mágia, az állatias vágyak és az előítéletek. A tűzmágusokat nem vetik meg, sőt kifejezetten örülnek a jelenlétemnek. Meglepő, de kellemes fordulat. Az azonban nem tetszik, hogy ugyanúgy lekicsinylően bánnak az omegákkal, mint a népek többsége. Iskhar egyetlen szerencséje, hogy Sylarion barátja, és többször nem követte el azt a hibát, mint az első napokban. Azóta rendeződött a viszony közte és kis szitakötőm között, de az én véleményemet megalapozta róla. Nem a rossz szándék vezérelte ugyan, de megmutatta a szűklátókörűségét az, ahogy az omegákról nyilatkozott. Nem képes meglátni, amit a tűzmágusok. A hatalom és erő nem a mágiánk ezen részéhez kötődik. Vannak tűz alfák, akiket Sylarion könnyedén térdre kényszerítene, és tűz omegák, akik még Iskhart is képesek lennének megizzasztani. Vagy ha túlságosan elszáll magától, akkor le is győzhetik.

Hiába vezeti ezt a népet egy harcosokból álló tanács, ha nem nyitottak a változásra, amit egy forgószél lelkű omega hozott el a számukra.

Tekintetem Sylarion messze járó arcára siklik. Már percek óta csak bámulja az előtte heverő kenyeret és vékonyra vágott sós húst. Ujjai a késsel játszanak, amivel a reggelinket készítette elő. Haja most nincs befonva, tincsei kócosan és puhán hullanak előre, bőre fakónak tűnik, de tudom, hogy a ruhák alatt számtalan helyen viseli a rajongásom nyomát. A szex csodálatos vele. Heves, vad, érzéki. Mégsem tudom meghatározni, hogyan is állunk most egymáshoz, és ez frusztrál.

Annyira rohadtul frusztrál.

Feszülten harapok egyet a húsból. Hiába töltünk szinte minden időt együtt, nem érzem elégnek. Hiába ismerjük meg egyre jobban a másikat, vannak pillanatok, mikor távolabb érzem őt magamtól, mint valaha. Elzárkózik és hazudik saját magának. Azt állítja nem fog változni. Azt állítja nem hajlandó életre szóló kötelékeket kialakítani.

Mégis megtette egy kicseszettül nagyra nőtt madárral.

Úgy tűnik csak ellenem harcol ennyire. Már csak azt nem tudom megérteni, hogy miért. Nem ért engem, ahogyan én sem értem őt. Csak remélni tudom, hogy próbálkozik, és másra is tud gondolni a fán és a küldetésen kívül.

Kipillantok az ablakon, az óriási, izzó lény felé. Ezüstös lüktetése tompábbá vált a napokban, mintha a Fehér Keringőben kapott ősi mágiát már fel is emésztette volna. Sok időt töltünk a közelében, mialatt tanítom Sylariont a népem meditációs technikáira. Szerencsére ő fogékonyabb rá, mint Neleryn volt. Dahwara Sharibja képtelen volt hosszabb ideig nyugodtan megülni, de az én omegám más. A levegő mágusok közelebb állnak az isteneikhez, mint a Víz népe, ráadásul ő még egy Sylfael önkontrolljával is rendelkezik. Remélem egyszer velem tart a sivatagba, hogy találkozhasson a sámánjainkkal. Addig be kell érnem ezekkel a pillanatokkal.

Napról napra könnyebb elviselni a lüktető nyomást koponyámban, amit a fa mágiájának állandó jelenléte okoz. Sylarion szerint ez még erősebben jelen van Quor’Zanethben, így nem mehetünk oda felkészületlenül. Nem bánom, én a népemen belül is érzékenyebbnek számítok, ha a mágiáról van szó, így szükségem van időre az alkalmazkodáshoz. Vagy ez, vagy megint Sylnek meg megmentenie az életem, azt viszont nem bírná elviselni a büszkeségem. Így is évekig fogom még hallani, mennyire hálás lehetek neki a hegyekben történtekért.

- Pakolj. Ma kirándulunk egyet – lassan felé fordítom tekintetemet. Könnyed, légies mozdulatokkal lép a falnál pihenő hátizsákokhoz, és kezdi megpakolni őket étellel és vízzel. Bármennyit is figyelem őt, képtelen vagyok betelni vele.

- Merre? – kérdem érdektelenül, felállva az asztal mellől. Remélem izgalmas dologgal áll elő, különben más programot fogok javasolni.

Rohadtul imádom, ahogy rajtam felejti tekintetét, mielőtt irritáltan elfordulna. Valld be kis szitakötőm, hogy életed végéig tudnád élvezni a társaságomat.

- A hegyi edzőtérre. A helyiek ritkán használják napos időben, mert vakítóan fényes és kevés az árnyék. Egy ott töltött nap jó alkalom lesz, hogy töltődj – milyen figyelmes. – Ráadásul közel van a viharmadarak fészkeihez is, hátha össze tudok kapcsolódni Skeldrával – ha jól sejtem inkább ez motivál, nem pedig, hogy jót tegyél nekem. Pedig egy pillanatig elhittem.

Élvezkedve figyelem, ahogy a falhoz lép, amin a fegyvereinket tároljuk. Imádtam a kövekhez préselve megdugni őt, miközben a pengék csillogtak kötülötte. Ha nem csábítana, hogy végre kiállhatok ellene, újra megtenném. Nem hiszem, hogy sokáig ellenkezne.

Ostorom fedetlen mellkasomhoz nyomja. A hideg fémlánc hűvös érintése segít lenyugtatni éledező alfámat, aki a Syl szemeiben fellobbanó vágyra válaszolt. Tényleg jobb lenne itt maradni ma.

- Ez az egyetlen, amivel esélyed van ellenem – legalább három dolgot tudok még, amivel könnyedén legyőzhetnélek, kis szitakötőm, de meghagylak ebben a tévképzetben. Még a magabiztossága is annyira csábító. Kinek kellenek szende omegák, ha megkaphatom azt, aki hezitálás nélkül próbál a földbe tiporni?

- Szóval végre kiállsz ellenem? – nem tűnik túl izgatottnak, inkább feszült. Az elmúlt napokban sokszor ingadozott a hangulata. Szeszélyesebb, mint általában. Az egyik pillanatban még készségesen nyög alattam, a másikban tőrrel zavar ki a hálószobából.

- Elérted, hogy kedveljelek – több lelkesedéssel, Syl. Még a végén azt fogom hinni, hogy nem örülsz ennek.

- Nem tudtam, hogy előfeltétel – jegyzem meg szórakozottan. Egyre furcsább vagy, Sylarion.

- Nem az. Viszont így csak akkor kísérhetsz el Quor’Zanethbe, ha bebizonyítod, hogy nem tudlak megölni – lusta mosollyal lépek mögé, miközben kaszáját emeli le a falról. Megdermed, mikor túl közel érek, és kezem derekára csúszik.

- Örülök, hogy ennyire szíveden viseled a sorsomat – lehajolok, hogy fülébe haraphassak, de egy lélegzetvétellel később már a kasza csillogó pengéje feszül a nyakamnak. Omegám ragyogó szemei heves szélviharral néznek fel rám, miközben hátát a falnak veti. Ünneprontó.

- Azt mondtam pakolj! – morranja, én pedig kezeimet feltartva hátrálok a hálószoba felé. Úgy tűnik tényleg nincs túl jó hangulatban ma.

Attól tartok ezen a csúfos vereség sem fog változtatni.

oOoOo

Nem rajongok a hegyek közé való visszatérésért, még ha az út nagy részét barlangokon keresztül tettük is meg. A jeges szél felerősödik, ahogy kilépünk a hóval és jéggel borított ragyogó küzdőtérre. Mélyet lélegzem a napfény illatából, miközben lehunyom szemeimet egy pillanatra. A mágiám jelentős része visszatért az elmúlt napokban, de még szükségem van töltődésre. Itt rövidebbek és gyengébbek a nappalok, de legalább a viharok elkerültek minket. Ezidáig.

Sylarion apró, fehérbe bújt alakja a peremre sétál, tekintetével a környező csúcsokat pásztázva. Hagyom, hogy kutasson a madara után, addig megszabadulok a nadrágomon kívül minden más ruhadarabtól. Megborzongok a jeges szél érintésétől, de megacélozom magam, és felszítom a testemet fűtő tüzet.

- Harcra készülünk, nem szexre, szóval nyugodtan visszaöltözhet – omegám irritált hangja hűvösebb, mint a jég a talpam alatt. Azt hiszem a mentális kapcsolatfelvétel nem járt sikerrel.

- Talán csak így akarom elvonni a figyelmemet – vigyorogva fogom össze hajamat az egyik szalaggal, amit Ramiya hímzett nekem.  

- Nem tudsz újat mutatni – kételkedve vonom fel szemöldökömet, mire bosszúsan sóhajt. Ő csak kabátját teszi félre, hogy könnyebben tudjon mozogni. Hosszú kaszája pengéjén megcsillan a napfény, de balszerencséjére engem nem igazán tud elvakítani vele. A sivatagban ez mindennapos látvány.

- Mik a szabályok? – leoldom a derekamra rögzített ostort, és elkezdem átmozgatni napok óta tétlen izmaimat.

- Nincsenek szabályok. Bármit használhatsz, hogy legyőzz – egy pillanatra megdermedek, végül lassan bólintok. Logikus. Ha az istenek irányítása alatt támad rám, nem szabad finomkodnom vele. Mégis át kell gondolnom, hogyan fogom ezt a harcot felépíteni. Ki akarom élvezni minden pillanatát, nem akarok túl gyorsan véget vetni neki. Ő az én levegő omegám. Gyakorlatilag végtelen a mágiám minden formájával szemben.

- Akkor te sem foghatod vissza magad – felelem csendes nyugalommal. A testem és az elmém is lassan csúszik át a harc előtti békébe. A hűvös, számító állapotba. Talpaim apró mozdulatával mérem fel a talaj csúszósságát, arcomat a perem felé fordítva a természetes szél erősségét.

- Miből gondoltad, hogy vissza akarom fogni magam? – harcias mosoly villan arcán, ahogy megforgatja feje fölött hatalmas kaszáját. Alfám elégedetten figyeli az egyetlen omegát akit el tud fogadni maga mellett. Egyetlen harc sem tette még ilyen izgatottá.

- Abból, hogy egész életedben visszafogod magad – vékony ajkai elnyílnak a döbbenettől, mielőtt egy feszült fintorba rendeződnének vonásai. Tekintete elsötétül, haragja hűvös szélként csap keresztül a gyakorlótéren.

- Azt nem fogom szabadon engedni – megmásíthatatlan szavai egybe olvadnak a süvítő széllel.

- Azt hiszed, hogy az istenek is kegyesen megkímélnek majd tőle? – gúnyos horkantással támasztom ki magam, ha esetleg kedve támadna letaszítani engem a mélybe. – Te magad mondtad, hogy mindent fel fognak használni ellenem. A legsötétebb részedet is – próbálok hatni rá, de szavaimat elnyomja a lelkében dúló vihar.

- Azt mondtam nem!

- A makacs ostobaságod miatt fogsz veszíteni – morranom dühösen, miközben hátrálok két lépést. Ő felemelkedik a földről, alig egy méteres magasságba. Apró hópelyhek táncolnak körülötte, tekintete gomolygó viharfelhőket idéz.

A világ elcsendesedik körülöttünk. Minden érzékem kiélesedik az ellenfelemre. Az előttem lebegő apró, halálos levegőmágusra. Némán lebeg, mint egy lecsapni készülő ragadozómadár. Fegyverének pengéje halkan duruzsol, ahogy mágikus szél járja körbe. Lábaimat kis terpeszbe csúsztatva engedem súlypontomat mélyebbre. Láncostorom csengve koppan a jégen. Mindketten váruk. Mindketten a másik apró rezdüléseiből próbálunk olvasni. Láttuk már egymást harcolni, de ez most más. Ez valódibb.

Halálosabb.

Meglendítem ostoromat felé, a lánc végigsöpör a jég felett, apró csíkot rajzolva bele. Syl azonnal oldalra sodródik, maga elé emelve kaszáját. A fegyverem nem érhette volna el őt, de én elértem a célomat. Most már tudom, a tempót. A szinte követhetetlen iramot, amit diktálni fog.

Fegyverem most gyorsabban mozdul, de még mindig nem elég gyorsan. Lángjaim végig kísérik a mozdulatot, narancs fénnyel borítva be a láncszemeket. Hiába. Sylarion feljebb emelkedik, egy elmosódott, keskeny széllökést küldve a talajra. Félrelépek, de a célpont nem én vagyok, hanem a jég.

Elismerő vigyorral figyelem a barázdát, amit maga után hagyott a talajon. A jég tükörsima és halálosan csúszós maradt a nyomán. Ügyes próbálkozás, kis szitakötőm. Teszek egy lépést a csapdának szánt jégre. Ostorom felizzik, gőz csap fel körülöttem, a következő lépést pedig már langyos vízben teszem. Érzem a sziklát a talpam alatt. A szilárd talajt.

Nem fogsz kibillenteni, Sylarion.

Felvigyorgok rá, ő pedig ezt a pillanatot használja ki a támadásra. Az első igazi támadásra. Hirtelen zuhanásba vált, alakja szinte elmosódik a sebességtől. Kaszáját szélesen ívelve maga mögé húzza, majd egy erőteljes légörvénnyel gyorsítja fel saját magát és a csapását. A napfény megcsillan a vállam felé vágó pengén.  

Egyetlen lélegzetvételnyi időm magad.

A forró fémlánc a kasza nyelére tekeredik, elmozdítva a támadás irányát. Hallom szisszenését, ahogy a fegyvert fogó kezéhez is hozzáér. Lángjaim végig csapnak az ostoron, de túl későn. Sylarion keze már csupán levegő, ami az éhes lángokat táplálja. Részleges avatárforma.

Ügyes.

Hátra reppen, másik kezével kapva el a kasza nyelét a pengékhez közel. Egy elegáns fordulattal fordul ismét felém, immár két hús-vér kézzel. A szél felerősödik omegám testét örvénylő mágia öleli körbe. Kaszája forogva olvad az örvénybe, követhetetlen, fémes masszává olvadva. Újra kilő felém. Apró, gyors vágások tucatjait zúdítja rám. Nem látom hol ér véget a kasza, és hol kezdődik maga a szél. Fogaimat összeszorítva rajzolok köríveket magam köré ostorommal. Fém és láng alkotta fal, ami megóv tőle. Követem mozgását, tekintetemet egy pillanatra sem véve le apró alakjáról. Egy gyilkos táncban körözünk.

És én elrontom az ütemet. Egyetlen pillanatnyi késlekedés.

Fájdalmas szisszenéssel fordulok ki az oldalamat felszántó kasza útjából. Éppen csak a hegye ért el, de elégnek bizonyult, hogy végem a hóba hulljon, rózsaszínre festve azt. Nem mély, és nem halálos, így elmém mélyébe zárom a fájdalmat. Erőm forró lángokként tör ki belőlem. A hőhullám megzavarja az áramlatokat, kibillentve Sylariont. Teste többször megpördül a levegőben, válla a sziklafalat súrolja, ahogy az utolsó pillanatban sikerül stabilizálnia magát. Arca megrándul, de más jelét nem adja a fájdalomnak.

Az én kibaszott erős omegám.

Mindketten szaporán lélegezve meredünk a másikra. Pára száll fel az olvadt talajból, az előbukkanó szikla fekete a belőlem áradó hőtől. A harc izgalma felpezsdíti a vérem, arcomra élveteg vigyor kúszik, és az ő ajkai is megrándulnak.

Ugyanolyan őrült vagy, mint én.

Tűzgolyók záporát zúdítom rá. Ő könnyedén kerülgeti és hárítja őket. Kaszája vadul forogva, heves széllökéseket keltve tartja távol tőle a lángjaimat. Az egyik forrón izzó gömb közvetlenül az arca előtt alszik ki nyomtalanul. Nincs időm gondolkodni rajta. Nem téveszthetek még egyszer ütemet.

Egy határozott hátra csapással stabilizálja magát az utolsó tűzgolyó után. Győzedelmes vigyorral pillant le rám, de az én vigyorom szélesebb. Egy pillanatig sem hittem, hogy üldözhetlek, kis szitakötőm. A terv végig az volt, hogy inkább bezárlak.

És most belesétáltál a csapdámba.

Lángjaim szisztematikusan csapnak fel, kisebb területekre osztva a teret, ahová beszorítottam.  Amikor megpróbál kisurranni ostorom állja útját. Nincs hová futnia. Nincs hová bújnia. A forróság elviselhetetlenné válik látom zihálásán. A levegő másképp viselkedik a lángok miatt. Már túl nagyra nőttek, hogy elfújhassa őket.

Egy tűzoszlop nyúl felé, de hiába próbál kitérni, ostorom már vár rá. Éhes lángok kapnak a kasza fém nyelébe, és egy határozott rántással húzom magamhoz közelebb. Teste kibillen az egyensúlyból, és veszít a magasságából. Csizmája súrolja a jeget. A tűzfal bezár felettünk, mielőtt újra magasabbra emelkedhetne. Ilyen közelről látom kipirult arcát és a bőrén végig gördülő izzadtságcseppeket. Ostorom ismét mozdul, ezúttal a karcsú lábakra tekeredve. Nadrágja megóvja a forró fémtől, de az égő szövet csípős illata bekúszik orromba. Mielőtt az izzás elérné bőrét, lábai anyagtalanná válnak. Egyetlen pillanatra csak, de nekem ennyi is elég. Felé modulok, és mielőtt teljes alakot ölthetne, a mellkasára fektetem égő tenyeremet. A lángokat megpróbálja elfojtani ugyan, de a hővel nem tud mit kezdeni. Egy forró hőimpulzussal taszítom el súlytalan testét.

A váratlan támadástól hátra zuhan, teste a földhöz csapódik, és hosszasan csúszik a megmaradt jégen. Kaszája kirepül kezéből, fémes csikordulással landolva pár méterre tőle. Mire magához tér az enyhe kábulatból, már felette állok. A levegő hullámzik a forróságtól, lángoló ostorom feje mellett hever. Az előtt fonódna a nyakára, hogy valóban megmozdulhatna. Ajkai vékony vonallá préselődnek, halántékából vékony csíkban vér csordogál a sziklára.

- Nem vagy elég erős – lekicsinylő fintorral mozdítom meg ostoromat. A narancsos lángban égő szemek szinte súrolják az arcát. – A kishúgaim komolyabb sebeket tudnak okozni – kezem az oldalamra csúszik, megérintve a vágást, amit okozott. Vértől nedves ujjaimat az ajkaimhoz érintem. Megborzongok a jól ismert fémes íztől.

- Hallgass! – sziszegi ingerülten. Dühösen mozdulna meg, de egy lángnyelv az álla alá csúszik. Felnyög, ahogy bőre sötétrózsaszínbe vált. Még azelőtt húzom vissza tüzemet, hogy maradandó nyomot hagyhatna rajta.

Elarion sosem bocsátaná meg nekem.

- Ha csak ennyire képes egy Sylfael, ennek a városnak befellegzett – szándékosan hergelem tovább, egyre nagyobb vihart keltve benne. – Így senkit sem menthetsz meg Sylarion – tekintetem az övébe fúrom. Mindent elsöprő forgószél pusztít szemeiben. – Így mindketten elbukunk majd az istenek próbáján. Én azért, mert gyáva voltál megmutatni, ami benned rejtőzik, te pedig azért, mert nem vagy több egy túlértékelt, gyenge omegánál – viszem be a kegyelemdöfést.

Üvöltése akár egy tomboló vihar hangja.

Egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt tűnik el. Ez már nem emberi sebesség. Fejemet a fegyvere irányába kapom, de hamarabb érzem meg, mint hogy meglátnám. A kasza már nincs a földön. A levegő nehézzé válik egy ismeretlen mágia súlyától. Élesen szívom be a levegőt, ami többé már nem vihar illatú. Ez a halál és pusztítás bűze.

Vörös és fehér villanás. Sylarion mozgása követhetetlenné válik. Alakja egyszerre tűnik fel több különböző helyen, csak hogy utána ismét eltűnjön. A levegő felvisít, ahogy a különböző irányból érkező áramlatok összecsapnak. Megtántorodom erejüktől, de sikerül kitámasztanom magamat. Kaszája fájdalmas nyögéssel csattan ostoromon, apró szikrákkal töltve meg a levegőt. Próbálok egyszerre védekezni és támadni, de nem érem el őt. Sem fémmel, sem tűzzel. Alakja elmosódik, mintha egy szellem lenne.

Nem szellem.

Egy izzó szemű démon.

Egy pillanatra lelassul mozgása, de éppen csak arra van időm, hogy változtassak testhelyzetemen. A levegő sűrűvé és szürkévé válik körülötte, majd apró, forgó kis formákra szakad. Egy pislantásnyi idő alatt fél tucat szélpenge jelenik meg körülötte. A lapos, csillag szerű alakzatok élei vibrálnak, ahogy hasítják maguk körül a levegőt.

Ujjai éppen csak megrezzennek.

Csessze meg.

A szélpengék minden irányból érkeznek. Eltűnnek és megjelennek, ahogy Sylarion teste is. Mintha nem is levegőből állnának, hanem belőle.

Ostorom lángoló ívet rajzol körém, hogy kivédje támadását. De túl gyors. Túl erős. Három szélpengét emésztenek fel a lángjaim. A negyedik végig hasítja vállamat, az ötödik pedig combomat. Az utolsó elől sikerül elhajolnom, mielőtt mellkasomba fúródna, és helyettem a sziklafalból váj ki egy darabot.

Lüktető fájdalommá változik a testem. A sebek nem mélyek, de sok van belőlük. Túl sok. Pont elég, hogy lelassítsanak.

Sylarion szeme izzik, ahogy újabb, kisebb pengék jelennek meg körülötte. Gyorsabbak, és cikázva változtatják pályájukat, miközben felém tartanak. Tűzfalat húzok magam köré, de ez sem elég. A jég és a szikla nyögései csatlakoznak az enyémekhez, ahogy megannyi apró penge hasítja fel bőrömet. Mintha egy őrült, láthatatlan késsel hadakozó forgószéllel küzdenék.

És már közel sem biztos, hogy képes leszek győzni.

Szemem sarkából látom a kasza pengéjének csillanását. Vágásai csatlakoznak a szélpengék rohamához. Zihálva térek ki előlük, és pusztítok el annyit, amennyit csak bírok. Tüdőm ég, izmaim lüktetve tiltakoznak a szokatlanul gyors sebesség ellen.

Talpam megcsúszik a jégen.

Egyetlen apró hiba.

Egy széllökés csapódik mellkasomnak, kiszorítva belőle minden levegőt. Térde rogyva fúrom tekintetemet a felém száguldó Sylarion vörös tekintetébe. Arcát eltorzítja a düh, mágiája természetellenesen vibrál körülötte. Tehát ez a sötét oldalad, kis szitakötőm.

Pengéje két ujjnyira nyakamtól áll meg. Szívem a torkomban dobog, mellkasomat megtölti a jeges félelem. Az utolsó pillanatban állítottam meg.  Egész teste megfeszül, szemei hatalmasra tágulnak. Zihálva kap levegő után, ujjai görcsösen szorítják fegyvere nyelét. Mozdulna, de képtelen. Alfám mágiája gyilkos dühvel uralja őt. Látom a felismerét a vörösgyűrűs szemekben. Látom az omegája kétségbeesett vergődését.

Az én omegámét.

Mágiám pusztító erővel tör ki belőlem. A bennem élő lángok kiszabadulnak, és éhesen nyújtóznak minden felé, amit felemészthetnek. Bőröm helyét átveszi az égető forróság. Testem körvonalai elmosódnak, ahogy élő lángokká válik minden részem. A világ vörös árnyalatot ölt szemeim előtt, lépteim nyomán sistereg a felforrósodó szikla.

Sylarion visszanyeri az uralmat teste felett, de már túl későn.

Gyors, de a forróság elől nem menekülhet. A kűzdőtér levegője teljesen megváltozik. A forró hőhullámok és az olvadó sziklából felszálló gázok összezavarják. Még egy démon számára is ismeretlen terep. Még ő sem képes az uralma alá vonni.

A lángok burokba vonnak minket. A levegő belélegezhetetlenül forróvá válik. Sylarion elkeseredett kísérletet tesz a menekülésre, de hiába. Minden hiába. Az elementál alakomat csak éltetné az övé. Megpróbál felemelkedni, de ostorom most gyorsabban mozdul, mint ő. A földre rántja, háta a sziklának csapódik.

Teste elkezd alaktalanná válni, de éhező lángjaim utána marnak. Arcára kiül a felismerés, miközben visszaveszi szilárd alakját. Egy démon vicsorával néz fel rám, miközben felé hajolok. Lángjaim nem bántják őt, mikor a mellkasára térdelek, és feje fölött összefogom a csuklóit. Zihálva vergődik, gyűlölettel és mérhetetlen haraggal bámulva arcomba. Vörös szemei izzanak, de nem élettel teli forrósággal.

Ez a túlvilág árnyalata.

Közel hajolok arcához, elementálformám fényes alakja tükröződik a szemében.

- Elég lesz, Sylarion – hangom a lángok alatt recsegő fa dallama. – Vége van – szavaim nem jutnak el hozzá. A démon túlságosan féktelenül tombol. Egy kézzel megragadom állát, a másikkal még mindig lefogom karjait. Kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. Alfám puha, ismerős meleggel csábítja magához omegáját. – Gyerünk Syl, erősebb vagy nála – suttogom, leengedve a körülöttünk magasló tűzfalakat. – Tiéd a kontroll, kis szitakötőm – a vörös szín elkezd visszahúzódni írisze felé. Megkönnyebbülten figyelem a változást, de még nem merem elengedni őt, sem visszavonni elementál alakomat. – Ne okozz csalódást.

Zihálva hunyja le szemeit, és egy pillanattal később, már újra ő néz vissza rám. Elégedett mosollyal biccentek, és simítom tenyeremet arcára. Elementál alakom visszahúzódik, de alfám vigasztaló ereje továbbra is Syl omegája köré tekeredik. Kivételesen nem akar szexet kicsikarni belőle, csak békés meleget adni neki. A sziklák körülöttünk még mindig ontják magukból a meleget, de a feléledő jeges széllökések lassan eltűntetik erőm nyomát. A harcunk egyetlen bizonyítéka a megtépázott gyakorlótér és a testünket borító számtalan zúzódás és vágás marad.

- Hihetetlenül erős harcos vagy, Syl – mormogom ajkaira, lopva magamnak egy csókot. Vagyis lopnék, ha nem marna fogaival ajkaimba. Szisszenve rántom el fejemet, lenyalva számról a vért. Remek, pedig lassan ez volt az egyetlen hely, amit nem borítottak sebek.

- Gyűlöllek – nyögi egy szikrázó, dühös pillantás kíséretében. Csak elmosolyodok gyűlölködő grimasza láttán.

- Én is kedvellek – mély nevetéssel ülök fel, és húzom magammal karcsú testét. Ruhája koszos, néhol véres, de legalább nem nedves, hála a forróságnak, amit okoztam. Tincsei egy része összeragadt a vértől, szemeit le kell hunynia, mikor felül. Ha tippelnem kéne, agyrázkódást. Felé nyúlok, hogy ellenőrizzem sebét, de félreüti kezemet. Omegája feszülten mar afámba, így mind a ketten a visszavonulás mellett döntünk.

Némán figyelem, ahogy lassan ellenőrzi a testét. Arca néha megrándul, de nem tesz megjegyzéseket. Inkább harapná le a saját nyelvét, mint hogy beismerje, alaposan helyben hagytam. De cserébe boldoggá teheti, hogy én sem nézek ki jobban.

- Jól vagy? – kérdem, de még csak nem is hajlandó rám nézni. Nehéz eldönteni, hogy a vereség, az alfám ereje, vagy a sértő szavak miatt gyűlöl, amikkel felhergeltem a benne élő démont.

- Nem – feleli kurtán, és egy széllökéssel magához hívja kaszáját, ami idő közben valahogy elsodródott mellőle.

- Remélem tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam – végre hajlandó rám emelni fakóezüst szemeit. – Sosem tartottalak gyengének, csak látni akartam mire vagy képes valójában – dühösen fújtat, miközben lassan végig méri szétszabdalt testemet. A legtöbb vágás felszínes, de a mélyebbekből még mindig szivárog a vérem. Remélem ő csomagolt kötszert. – A benned élő démon félelmetes – vallom meg őszintén, egy kimerült mosollyal. Még mindig inkább a combomon lévő mélyebb vágást fixírozza, mint hogy a szemembe nézzen. – De jól áll a vörös – meglepetten kapja rám tekintetét. – És gyönyörű vagy, miközben meg akarsz ölni – ajkai megrándulnak, de mielőtt válaszolhatna, valami elvonja a figyelmét. Fejét a perem felé kapja, ajkai őszinte mosolyra húzódnak. Egy pillanat múlva már azt is tudom miért.

Eltakarom arcomat a hatalmas viharmadár keltette kavicsvihar elől. Karmai élesen csikorognak a sziklán, szárnyai fülsértő surrogással csapkodnak, hogy lassítsák leszállását. Sötét szemei végig mérnek minket, éles csőre, amivel könnyedén feltéphetné a mellkasomat, felém lendül. Nem dőlök be a fenyegetésnek, mozdulatlanul állom, hogy összecsattanjon arcomtól néhány ujjnyira. Pislogás nélkül meredek szemébe, mikor elfordítja fejét, hogy alaposan szemügyre vegyen. Sylarion nem túlzott.

Rohadtul hatalmas.

- Skeldra – Syl szeretettel átitatott hangja vet véget néma pábajunknak. A madár felé kapja hatalmas fejét, Sylarion pedig kinyúl, hogy megérintse a csőre tövében lévő puha tollakat. Ezt az én sólymaim is szeretik.

Oké, tehát a madár madár marad, bármekkorára is nőtt.

Nem kell ismernem a szokásaikat, hogy tudjam, éppen mentálisan beszélgetnek. Syl említette, hogy így tudnak kommunikálni. Néhány szívdobbanásnyi idő múlva kis levegőmágusom felemelkedik a földről mágiája segítségével, és megkapaszkodik a viharmadár tollaiban.

Skeldra még egyszer dühösen felém csattogtatja csőrét, majd szándékosan nagy széllökést keltve kap szárnyra, hátán nyughatatlan omegámmal. Fintorogva figyelem távolodó alakjukat.

- Én is örültem a találkozásnak – morgom, mielőtt kimerült sóhajjal elnyúlnék a köveken. Meztelen testemet kíméletlenül ostromolja hegyvidéki szél, de most kifejezetten jól esik sajgó izmaimnak és lüktető sebeimnek. Most, hogy egyedül vagyok, utat engedek az érzelmeknek, amiket eddig elzártam. Félelem és megkönnyebbülés járja át testemet. Syl kurva ijesztő, és könnyedén végezhetett volna velem, ha egy kicsit is figyelmetlenebb vagyok.

Vagy ha nem az én omegám.

Reszketeg sóhajjal masszírozom meg arcomat.

Ha az istenek tényleg ellenem fordítják őt, akkor rohadt nagy szarban vagyok.

Csak akkor döbbenek rá, hogyan szólítottam őt, mikor leperegnek a nyelvemről a hangok. Az unokatestvére nevezte így őt maguk között. Eddig észre sem vettem, hogy felfigyeltem és emlékeztem a rövid kis becenévre, azt pedig a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer önkéntelenül használni fogom. Furcsamód mégsem érzem természetellenesnek vagy nem helyénvalónak. Annyi dolog történt közöttünk az elmúlt napokban, annyi kaland, veszély és lopott szenvedély van a hátunk mögött, hogy úgy érzem, kiérdemeltem a jogot, hogy én is így nevezzem őt. Az arckifejezése alapján a legkevésbé sem bánja. Már csak azért megérte a kínos beismerés, hogy láthatom így meglepődni az arrogáns képét, a leplezetlen boldogsága viszont kényelmetlen előérzetet csal a mellkasomba. Remélem nem érti félre. A kedvellek nálam azt jelenti, hogy élvezem a társaságát, és már nem szeretném, hogy baja essen. Se többet, se kevesebbet. Főleg nem többet.

Elém lép. Túl közel. Ellenállok a késztetésnek, hogy a szintjére emelkedjek, de azzal csak tovább csökkenteném a köztünk lévő távolságot. A büszkeségem nem enged hátrálni.

- Mennyire fájt elismerni? – kérdezi szórakozott arroganciával.

- Mintha combon döftem volna magam egy tőrrel – vallom be kelletlenül. Azt nem fűzöm hozzá, hogy a döbbenete miatt még így is megérte. A nagy önimádatában azt hiszi, hogy mindenkiben nyitott könyvként tud olvasni. Örülök, hogy azért én még tartogatok meglepetéseket. Annak kevésbé örülök, ahogy rám néz és ahogy a mély, őszinte nevetése kizökkenti a szívemet a nyugalmas, fáradt ritmusából. A tenyereim a mellkasára simulnak, hogy eltoljam magamtól, mikor átkarol, de igazi erő nincs az ellenkezésben. A testem túlságosan hozzászokott a közelségéhez. Ez az a pillanat, amikor emlékeztetnem kéne, hogy az én kedvelésem nem romantikus jellegű. Azt hiszem.

Ez volt az a pillanat. Elillant.

- Én is kedvellek, Syl – húz fel magához. A válasza jobban mellkason vág, mint ahogy szabadna neki. A gyomromban görcsként összpontosuló érzelmeket nehéz figyelmen kívül hagyni. Eltávolodik tőlem a bizonyosság, miszerint nem ugyanúgy értjük ezeket a szavakat. Lehet, hogy mindvégig ő értette jól. A testem ismét elárul, a lábaim az elmúlt napok tanult ösztöneivel kulcsolják át a derekát, az ajkaim lángolnak a csókjáért. – Az istenek a tanúim rá, hogy még soha, senkit nem kedveltem ennyire – a fenébe. A testem belereszket az édes vallomásba, a szívem összeszorul. Gyűlölöm ezt a pillanatot. Ennyire semminek nem szabadna jó érzésnek lennie a szexen kívül. Mibe kevertem magamat? Menekülnöm kéne, de itt, a világ háta mögött talán megengedhetek magamnak egy kis lopott boldogságot. Csak amíg itt vagyunk. Addig talán az övé lehetek. Kábultan próbálom megszüntetni a köztünk lévő távolságot, ami egyszerre túl sok és túl kevés, de nem engedi. – Mondd ki még egyszer! – követeli. A fogai puha érintése az ajkaimon kizökkent. Segít a vágyak birodalmába menekülni. Az omegám türelmetlen mágiájával próbálom kikényszeríteni a megtagadott csókot, mindhiába.

- Ne is álmodj róla – fújtatom elégedetlenül. Ha azt hiszi, hogy úgy fogok táncolni, ahogyan ő fütyül, csak mert vágyom rá, hatalmasat téved. Rossz omegát választott ehhez a játékhoz. A sunyi mosolya nagyon rosszat sejtet, de legalább elvonja a figyelmemet a szívem üvöltéséről. Már a hálóban vagyunk, a kandallóban lobbanó lángok a vörösarany szemekből is visszapillantanak rám. Ledobja az ágyra az érte reszkető testemet. Forró. Van valami borzasztóan csábító a nézésében. Egy ragadozó, aki az elejtett prédáját figyeli. Ő az első, akinek a szemeiben prédává tudok válni. Előtte fogalmam sem volt, hogy ennyire jó érzés. – Azt hittem kimerült vagy – lehelem rekedtesen.

- Ehhez sosem leszek túl kimerült – kezd veszedelmesen lassú vetkőzésbe. Sosem. A nem is olyan rejtett fogadalom olyan távoli jövőkig nyúlik, amikre én már gondolni sem merek. Képtelen vagyok levenni a szemeimet róla. A kiszolgáltatottság rémisztő izgalmától borsódzik a hátam. – A helyedben igyekeznék megszabadulni a ruháidtól, különben örökre búcsút mondhatsz nekik – elfojtom az omegám készséges, elégedett nyögését. Még soha nem érezte ennyire, hogy csodálva és kívánva van. Egy alfa mindent elsöprő, fenyegető ereje magasodik fölém. Minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy ennél jobban nem akarhatom őt, és ő minden egyes alkalommal megcáfolja ezt. Úgy szabadulok meg a ruháimtól, mintha égetnék a bőrömet. Ennyit arról, hogy nem ugrálok úgy, ahogyan ő fütyül. A testemet lehet, hogy irányíthatja, de a szavakat és az érzelmeket akkor is megtartom magamnak.

Megszűnik a körülöttünk lévő világ, mikor végre hozzám ér. Magához ránt, az izmai végighullámoznak a tökéletesre faragott testén. Csak egy fájdalmasan rövid pillantást tudok lopni a merevedéséről, mielőtt letérdelne az ágy mellé, és elrejtené előlem. Hiába voltunk már együtt néhányszor, képtelen vagyok megszokni a látványát és a méretét. A fogai a bőrömbe mélyednek, a fájdalom tökéletes fűszere a testemben égő vágynak. Az alfája ereje izgató teherként nehezedik az omegámra, felnyögök a belém hasító bénító élvezettől. Végre.

Kínoz. Szándékosan kínoz. Újra és újra a gyönyör közelébe löknek azok a csábító, émelyítően puha és forró ajkak, csak hogy újra és újra elvehessék tőlem. Alig fogom fel a követelőző szavait, de ellenállok. A könnyeim szinte hűvösek a felforrósodott arcomon.

Gyönyörű vagy.

Nem.

Nem vagyok. Erős vagyok. Harcos vagyok. Vezető vagyok. Soha nem akartam gyönyörű lenni, most mégis azt kívánom, bár komolyan gondolná. A világ összes alfája elfordulhat tőlem, ha ő egyedül gyönyörűnek lát.

Túl sokszor veszi el tőlem a karnyújtásnyira lévő megkönnyebbülést. Zihálva küzdök levegőért, a csípőm ösztönösen mozdulna felé, de nem csak a kezei, az alfája kőkemény ereje is rám nehezedik. Nem szabadna léteznie olyan mágusnak, aki ennyivel erősebb nálam. Vagy csak én vagyok képtelen teljes erőmmel küzdeni ellene? Megrémít és lenyűgöz.

- Kedvellek – adom meg magamat. Talán nem is a gyönyör utáni sóvárgás fájdalmának, hanem a saját érzéseimnek. A rádöbbenésnek, hogy ez a bámulatos, elrettentő alfa pont tőlem akarja hallani ezeket a szavakat. A világ összes csoda szép, gyengéd omegája közül válogathatna, de ebben az elillanó pillanatban ő engem akar, nem pedig őket. – Kedvellek, csak engedd vé…

Elakad a hangom a testemen végigszáguldó orgazmus fullasztó erejétől. A döbbent, rekedtes nyögésem betölti a szobát, amit mostanra átjár a kandallóban lobogó lángok izzasztó melege. Nincs időm magamhoz térni, már érzem a testemet szétfeszítő, tolakodó keménységet lassan belém hatolni. Túl nagy és nem álltam készen, mégis csodálatos. Forró. Annyira forró. Ash nyakába kapaszkodva, a nevét sóhajtva adom át neki a testem feletti irányítást. Tudom, hogy jó kezekben lesz. Egy vad, domináns csókkal hálálja meg a bizalmat, amit a könnyeim és a felszakadó ajkai vére fűszereznek. A következő orgazmus mélyebb, fájdalmasabb és elsöprőbb, mint az előző. Nem csak azért, mert osztozom vele rajta. Még soha nem tapasztaltam, de ösztönösen tudom, hogy a feszítő, éles, múlni nem akaró fájdalom a hasam mélyén micsoda. Összecsomózta a testünket.

Összeszorított szemekkel, az élvezet és a kín bódító egyvelegében vergődve próbálom megszokni az idegen érzést. Az orgazmus remegése még finoman rázza az izmaimat, és minden rezzenés fájdalmasan emlékeztet, hogy milyen mélyen össze vagyok kapcsolódva a testemet tartó férfival. Az arcomra hintett puha csókok hívogatnak vissza az elmélyült merengésből.

- Hamarosan jobb lesz – suttogja halkan az ajkaim közé. A csókja annyira gyengéd, mint egy hajnali napsütést hordozó, lágy fuvallat. Aprónak, sebezhetőnek és értékesnek érzem magamat tőle. Egy omegának, akit óvni, segíteni és szeretni kell. Szeretni. Vajon képes lenne rá? Nem akarom kinyitni a szemeimet, mert rettegek, hogy akkor elillan ez a pillanat. Még egy kicsit. Még nem akarom látni a valóságot a szemeiben. – Csak lazulj el – sóhajtja halkan. Az ujjai pilleszárny érintésekkel reppennek végig a gerincem vonalán. Beleborzongok. Csodálatos. Az alfája tapintható elégedetlensége az, ami porrá rombolja a tökéletes pillanat illúzióját.

Persze, hogy elégedetlen.

Én nem vagyok az az omega, akit óvni, segíteni vagy szeretni kéne. Soha nem is leszek.

- Könnyen beszélsz, nem téged szakít épp ketté egy arrogáns tűzmágus farka – engedem, hogy előtörjenek belőlem a szokásos ellenséges szavaim. A kényszer, hogy ellökjem magamtól, erősebb, mint valaha. Tovaszállt a pillanat, ami nem volt valóság, csak a fejemben létezett. Ami köztünk van, az soha nem lesz több a vágyainknál, és ez így van jól. Lehet, hogy az ő alfája elégedetlen, de én akarva sem tudom elfojtani az omegám rám sugárzó boldog kielégültségét.

- Örülök, hogy ennyire tetszik – vigyorodik el arrogánsan.

- Beképzelt barom – morgom, és magamhoz kényszerítem egy újabb csókra. Ha már ide vagyok kötve az ölébe miatta, ajánlom neki, hogy ne engedjen unatkozni.

༄༄༄
 

A város szívében még a ránk köszöntő éjszaka sem igazán sötét. Előttünk az életfa mágikus derengése, a hátunk mögött a városban lobogó fáklyák nyújtanak sejtelmes félhomályt a táncukkal. Mint mindig, a Fehér Keringő rítusára idecsődült az egész város, a tanácsnokok csarnokának a hatalmas, térként kialakított hátsó terasza csupán az emberek apró hányadát bírja el. Többnyire az őrzők és a családtagok kapnak kitüntetett helyet a távolban elnyúló porondon, a népesség többi része a magasabban fekvő utcákról, házak tetejéről vagy a főtérről nézik az eseményeket. Mi a háttérben meghúzódva, a lakosztályom tetejére felmászva várjuk a kibontakozó történéseket. A rangommal bejuttathattam volna magunkat a szertartás szívébe, de jobban szerettem volna ha Ashmir külső szemlélőként látja. Itt elég közel vagyunk, hogy szemtanúi lehessünk, de elég távol, hogy ne sodorjon magával minket az utcákon kígyózó embertömeg.

Iskhar valóban meglátogatott minket ma délután, hozott egy nagy zsák hideg élelmet, péksüteményt a kamrába, és egyéb szükséges dolgokat, ivóvizet, ruhákat, törölközőket. Mikor elköszöntem tőlük hét évvel ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy visszatérek valaha, ezért náluk hagytam minden összegyűjtött tulajdonomat.

Nem akarok visszaemlékezni a történtekre, a tudatom mégis újra és újra odatalál.

- Kit ünneplünk ma este? – kérdezem félvállról, miközben válogatás nélkül ledobálom a kezembe nyomott textíliákat a kopott, egyszerűre megfaragott díványra.

- Talán emlékszel Alaricra – elgondolkodok. Nehéz lenne elfelejteni a mindig mosolygó, túlságosan optimista, vidám kisfiút, aki úgy loholt a sarkamban, mint egy szerelmes kiskutya. Az ellenséges távolságtartásom sem tudta enyhíteni a gyermeki rajongását. Még nálam is jóval apróbb volt, ami itt nagy szó. Lehetetlen, hogy ennyi idő eltelt azóta.

- De hiszen ő csak egy…

- Omega – fejezi be helyettem hibásan a mondatot. Jégszoborrá fagyok a ruhákat rendezgető mozdulatomban.

- Gyereket akartam mondani – javítom ki halkan. Metsző, veszedelmes nyugalom mögé rejtem a szívemben lobbanó lángokat. A perifériámból látom Ashmir sötét vonásait előtűnni a kamra ajtajában, ahova elvonult pakolászni, hogy adjon egy kis teret egy baráti párbeszédhez. Töltöttünk már elég időt együtt, hogy a falon lobogó fáklyák feldúlt rezzenéseiből kiolvassam, hogy hallotta. – Annyi év után is alábecsülsz minket – jelentem ki kiábrándultan. Látom a felismerést a jégszerű szemekben. Régen is sokszor hangoztatta, hogy a harcias, domináns jellemem miatt hajlamos megfeledkezni róla, hogy omega vagyok. Soha nem támogatta, hogy az omegák ilyen veszedelmes küldetésekre menjenek. Az ő szemében ez figyelmes előzékenység, de észre sem veszi, hogy elnyom vele másokat. – Jobb ha most mész – fordulok el.

- Sylarion – teszi a vállamra a kezét. Megfeszülök. Nem törődök a lángok megrezzenő dühével. – Mindig ismerted a véleményemet. Ismerted a szokásainkat – noszogat békítőn. Vonakodva bólintok. Nem kirívó, hogy az omegákat nem látják szívesen a harcosok között, a Víz birodalomban egyenesen tiltva van, hogy katonának álljanak. Mégis itt, ahol minden más az egyenlőség és az elfogadás alapjaira épül, nehezebb beletörődni.

- Rossz szokások – fintorodok el kicsit megenyhülve. Nem felejthetem el, hogy nem otthon vagyok. Tisztelnem kell a vendéglátóim tradícióit.

- Te inspiráltad a változást bennük. Alaric soha nem titkolta, hogy felnéz rád. Nem jutott volna el idáig, ha nem látja a példádat – pont ez a baj. Felbosszant, hogy nem érti. Túl sokszor verték fejbe az istenek.

- Neked kéne példát mutatni a népednek, nem nekem – török ki a nyugalom álarca mögül. – Azt hitted nem vettem észre? – kapom el a vállamon felejtett kezét, és feltolom a szőrmekabát ujját az alkarján. Majdnem fél méterrel fölém magasodik, de ebben a pillanatban mégis kisebbnek látom őt magamnál. A csuklója bőrébe égetett jel bizonyítja a gyanúmat. – Tanácstag lettél. Végre van hangod és te EZT mondod vele? – fejrázva lököm el a kezét magamtól. A kezet, ami annyiszor segített már, de rossz elvekre épül a segítsége. Iskhar válaszát Ashmir hangja előzi meg.

- Jobb ha most mész – ismétli meg a pár mondattal ezelőtt elejtett figyelmeztetésemet szóról szóra. Végigfut a hátamon a hideg a nyugodt hang mögött megbúvó fenyegetéstől. Az alfája nem tör a felszínre, mégis nyomasztó erővel nehezedik a jelenléte a szobára. Iskhar is megérzi, hogy túl sokáig élvezte a vendégszeretetünket. Feszülten bólint, de egy pillanatra sem veszi le a szemeit a másik alfáról, miközben kihátrál. Őt ismerve mikor legközelebb találkozunk, ugyanazzal a családias melegséggel üdvözöl majd, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna. Remélem legalább annyit elértem, hogy elgondolkodjon a szavain.

Mikor magunkra maradunk, bosszúsan fordulok a mozdulatlan tűzmágus felé.

- Nincs szükségem a védelmedre – sziszegem, rá irányítva a bennem maradt elviselhetetlen dühöt. Teszek felé egy fenyegető lépést. A belőle áradó jéghideg agresszió százszor izgatóbb, mint a szokásos tolakodó flörtölése. Érzem a dühöt valami mássá alakulni a bőröm alatt.

- Tisztában vagyok vele. Nem téged védtelek, hanem őt. Még egy lekicsinylő, ostoba szó és megöltem volna – jelenti ki olyan egyszerűen, mintha az időjárást közölné. Megtántorodok a komolyságától. Attól, hogy ugyanaz, mégis teljesen más ember, mint általában. Attól, hogy az őrülete valóban kiegészíti az enyémet. Attól, hogy mennyire vonz a hidegfejű vérszomj, ami a szemeiben izzik. Gyötrelmes nevetéssel simítom hátra a hajamat.

Gyűlölöm, hogy ennyire tökéletes.

Gyűlölöm.

- A picsába, Ash – préselem a fogaim között, de nem tudom rendre parancsolni önmagamat. Szeretném azt mondani, hogy most is az omegám irányít, de hazugság lenne. Egy könnyed szökkenéssel csapódok a testébe, a lendülettől a háta hangosan puffan a hűvös kőfalon. Olyan heves erőszakkal követeljük a másik csókját, mintha nem is szex, hanem birkózás lenne a célunk. A következő pillanatban már én vagyok erőszakosan a falba préselve, a nadrágomat durván rántja le a derekamról. Nem törődünk az anyag éles reccsenésével, csak azzal, hogy minél gyorsabban, minél mélyebben és fájdalmasabban egymáséi lehessünk végre. A vére fémes íze az ajkaim között a legédesebb afrodiziákum.

Egy pislogással űzöm el az emlékeket, mikor meglátok kiemelkedni egy alakot a porondon gyülekező társaságból. Szó szerint.

- Repül? – vonja össze a szemöldökeit a mellettem ülő férfi. Úgy látszik az itt töltött másfél nap alatt eléggé ki tudta figyelni a jégmágusok szokásait, hogy tudja, erre a mindennapokban ők nem képesek. Bár nem tudom, mikor volt erre ideje, mikor a délelőtti kis sétánkon kívül egyelőre minden időnket egymás mélységes megfigyelésével töltöttük. Már szégyenleni sem tudom magamat miatta. Túlságosan élvezem.

- Az istenektől kapott ősmágia ereje. Felerősíti a mágia komponenseit – magyarázom szűkszavúan, de az intelligens pillantás mögött megfoganó megannyi kérdés láttán inkább folytatom. – A jégmágusok ereje alapvetően vízből és levegőből áll, de egyik sem erős annyira, mint egy született levegő- vagy vízmágusé. Ha valaki elég erős, az egyik komponens felerősödhet annyira, hogy még a passzív képességeinket is megörökli.

Elgondolkodva bólint. Elnyílnak az ajkai, hogy feltegye a következő kérdést, de az nem érkezik meg, mert elkezdődik. A föld fölött körülbelül egy méterrel lebegő alak a fa törzsére simítja a tenyerét, és az életfa szíve megdobban. A város alatt futó gyökerek mágikus lüktetése szinte hallhatóvá válik. A masszív fatörzs körül feltámadó szél az emberek hajába és ruhájába tép, hófehér, hópelyhekkel átitatott tornádót alkotva az ősöreg jelenség körül. Az őrző már nem ér hozzá a fához, a testén végigfutó erők hátrafeszítik a karjait, de ez nem azt jelenti, hogy megszűnt a kapcsolat közöttük. Nem. A kapcsolat mélyebb, mint valaha. Hosszút pislogva emlékszem vissza a testet szétszaggató fájdalomra, a lemondásra, a csodálatra, és legfőképpen az időtlenség felejthetetlen érzésére, amit az ember megtapasztal ebben a rövid pillanatban. Egyszerre vagyunk az alázatos szolgái és a gyökerét rágó élősködői ennek a teremtésnek. Az ősmágia felemelő hatalmának megízlelése és az arról való önkéntes lemondás örökre megváltoztatja az embert.

A levegőben szinte harapni lehet a felszabaduló erőket, az ősi mágia jellegzetes, nehéz súlyától megszédülök. Az itteniek jobban hozzá vannak szokva a kisugárzásához, de látom, hogy a mellettem ülő tűzmágusnak is megfeszülnek az izmai. Mikor legutóbb mentem Quor’Zanethbe, hónapokat töltöttem itt előtte, ezért volt időm megszokni. Lehet, hogy nem csak Skeldra miatt kényszerülünk hetekkel eltolni a küldetésünket. Ostobaság lenne úgy a ősmágia bölcsőjébe menni, hogy egy maréknyi ereje is ilyen hatással van ránk.

Egyetlen perc sem telik el, a tornádó úgy hal el, mintha soha nem is létezett volna, és látjuk, ahogy a távolban lebegő aprónak tűnő alak féltérdre esik. Még innen is látom a küzdelmes zihálását és a teste vad remegését. Tudom mit érez. Teljes ürességet és kiszipolyozottságot az ép-ésszel felfoghatatlan hatalom után, és mérhetetlen megkönnyebbülést, hogy képes volt önként odaadni. A mágikus szél teljesen elcsendesedett, az életfa levelein mégis izgatott, erővel teli zizegés fut végig. A törzs tompa, kékes izzása erősebben lüktet, mint eddig, az ágairól leperegnek a hópihék, az őt övező elpusztíthatatlannak tűnő erő kézzel tapintható, de a halovány zöld falevelek mégsem élénkülnek.

Talán nem is haldoklik. Talán csak átalakul. Miből is adna tavaszt és meleget, mikor egy évszázada nem kapott tüzet? Miből is adna termékenységet a termőföldeknek, mikor szinte soha nem kap földet? Nem tudom kiverni a fejemből a délelőtt történteket. Azt, hogy az életfa meg akarta ismerni Asmir erejét, pedig nem is a forrásból származik a tűz, ami benne él. Lehet, hogy ő lesz a város sorsának a záloga? Egy tűzmágus?

Sokkoló volt látni a fakéregre úszó lángokat, pedig ha sikerrel jár az utunk, nemsokára a Fehér Keringő tűzvörös árnyalatot ölthet. Az alkaromhoz simuló tőr pengéje emlékeztet, hogy a pillanat hevében tényleg képes lettem volna megölni őt. Büszkeséget kéne éreznem, nem pedig csalódottságot.

Az emberek üdvrivalgásban törnek ki körülöttünk, a közeli főtéren ritmusos, megigéző dobzene dörren, ami mintha követné a levegőben és a föld alatt lüktető mágia bódító dallamát. Mi mozdulatlanul, némán dolgozzuk fel a látottakat a lakosztályom épületének tetejéről.

Percek telnek el, amíg mi szobrok vagyunk egy vibráló, életre kelő város felett.

- Mi történik azokkal a mágusokkal, akik nem kevert mágiát használnak? – érkezik meg a kérdés, ami késleltetve lett ugyan, de nem veszett feledésbe. Emberfeletti, letaglózó szertartás ide vagy oda, kétlem, hogy az ő analitikus elméje akár egyetlen megfogant kérdést is engedne elszökni.

- Változó. A négy fő elem egy őstől erednek, így evolúciós szinten minden mágusban ott rejlik a lehetőség, hogy uralja bármelyik komponenst. A feljegyzések szerint az egy elemnek parancsoló mágusok sokszor nem csak a saját mágiájuk ősi komponensét tudják hordozni, hanem akár egy teljesen idegen jellegű mágiát is – magyarázom az alattunk kígyózó embersereget figyelve.

- Min múlik, hogy milyet?

- Erre csak az istenek tudnának válaszolni – vonom meg a vállamat. – Talán fogékonyság, talán érzelmek, talán testi adottságok, de egyetlen információ már kikövetkeztethető volt a történelem eseményeiből – mosolyodok el sokat sejtetően.

- Micsoda? – harap rá a csalira.

- A múltbéli példák azt mutatják, hogy ősi tűzmágiát csak tűzmágusok képesek hordozni – talán a mágia agresszív jellege miatt, talán a bizalmatlanság miatt, amit a többi nép tagjaiban keltenek a tűzmágusok.

- Járt már tűzmágus Quor’Zanethben? – kérdezi leplezetlen döbbenettel. Bólintok. Cael’Sidhra könyvtárában hat évszázadra visszamenőleg fel vannak jegyezve az őrzők, így pontos adataink vannak erről.

- Legutóbb a nagy háborúk kezdetén – ha jól emlékszem pont a háborúk elől menekült ide egy levegőmágus a tűzmágus kedvesével. A népeik egymás ellen fordultak, de ők a szerelmet választották. Itt élték le a hátralévő életüket és híres romantikus anekdotává váltak azóta a hegyekben. Sajnos az egyikük béta volt, így nem hagytak hátra hasznos tűzmágus porontyokat.

- Hogy lehetséges ez? – minden bizonnyal a teljes kérdés az lenne, hogy hogy lehetséges, hogy a Tűz birodalom királyi családja nem tud minderről.

- Ennek a helynek a titka mindig a Levegő birodalom felelőssége volt. Más népek tagjai csak akkor találtak ide, ha bizalmas kapcsolatot ápoltak egy levegőmágussal – természetesen ez magában hordozza azt is, hogy ezek az esetek nem kerülnek be a másik nép történelemkönyveibe. Látom, ahogy elégedetlenül bólint.

- Kíváncsi vagyok a történetükre – feleli végül, és látom rajta, hogy tényleg a történelem iránti tudásszomj, nem pedig az uralkodó család büszkesége hajtja. Mesélhetnék róla neki, de nem akarom elterelni a témát, főleg nem egy levegő- és egy tűzmágus háborút áthidaló, elhíresedett szerelmére. Túlságosan kényelmetlen téma a mostani vágytól fűtött testi kapcsolatunk mellett.

- Ha őrzővé emelkedsz, elérést kapsz a könyvtár elzárt részeihez is – biztosítom, ő pedig beletörődően bólint. Valószínűleg számított rá, hogy nem fog fizetség nélkül minden információ az ölébe hullani.

- Szóval bizalmas viszonyt ápolunk, kis szitakötőm? – forgatja ki készségesen a korábbi szavaimat. Számítottam rá, hogy ezt nem úszom meg. Az arcomra kúszó idegesítő forróságot egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom.

- A szükség nagy úr – sóhajtom, miközben újra a fehéresen derengő életfára emelem a szomorkás pillantásomat. Bárcsak láthatnám újra a hegyvidéki tavaszt, amit a melegével hozott. – Változnak az idők. Távozás előtt azért tenned kell majd egy mágikus esküt, hogy senkinek nem mesélsz erről a helyről.

- Erről nem áradoztál, mielőtt idehoztál – húzza el a száját komoran. Persze, hogy nem áradoztam róla. A végén még meggondolta volna magát. A mágikus eskü mindig kényes téma, mert örök nyomot hagy az emberben, még akkor is, ha nem szándékozik megszegni. Ha nem szeretné van egy másik opció is. Itt lehet maradni.

- Nem hittem benne, hogy túléled az utat – vonom meg a vállamat a bűntudat teljes hiányában. – Nem tudtam, hogy ennyire jó vagyok – vigyorodok el számon véve a tucatnyi alkalmat, mikor megmentettem a seggét. Látom a pillantásán, hogy egyelőre túlságosan a távoli jövőbe veszik a hazaút, hogy ezt a témát feszegesse, de nem fog harc nélkül beletörődni, hogy ilyen választás elé állítsam.

- Te milyen mágiával tértél vissza? – fordítja váratlan irányba a beszélgetés menetét. Azt hittem jobban fogják érdekelni a mágia bölcsőjének a részletei, mint én.

- Föld – mosolyodok el lágyan a kellemes meglepetésre visszagondolva. A jégmágusokkal töltött hónapjaim után meg voltam róla győződve, hogy ha valami, akkor a víz fog a levegőmágiám társául szegődni. Tévedtem. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért így alakult. Nem jöttem rá a válaszra, de hálás voltam az isteneknek. Az ősi föld- és tűzmágia ritka kincs errefelé, és örültem, hogy értékes segítséget nyújthatok.

- Közelebb áll hozzád, mint a víz? – a tárgyilagos kérdés furcsán személyesnek érződik így, hogy tőle érkezik. Mintha a személyiségem részleteit boncolgatnánk.

- Talán. Mindig csodáltam a vizet, de csak mert a tűz ellensége, és sokáig a tűzmágusok iránti gyűlöletem hajtott – ismerem be halkan. Tud eleget a múltam titkaiból, hogy megértse. – A gyűlölet viszont sosem jó táptalaj, erre figyelmeztettek is az istenek – idézem fel a keserédes emléket. A tinédzser önmagam számára elképzelhetetlen volt, hogy egyszer ezt a történetet a tűzmágus szeretőmnek mesélem majd. Az istenek útjai valóban kifürkészhetetlenek. – Reálisan nézve a föld közelebb áll hozzám. A víz az érzelmek eleme, míg a föld a stabilitásé és a gyakorlatiasságé. – Számomra mindig felfoghatatlan volt Eryn örökös ábrándozása, az érzelmek uralta döntései és az álomvilág, amiben élt. Sokkal jobban kedveltem Orint és a földhözragadt gyakorlatiasságát. Nem véletlenül támogattam a nászát a húgommal.

- És a tűz? Mit jelent számodra a tűz? – meglepetten pislogok fel a hozzám hajoló férfira a fülembe suttogott kérdés hallatán. Az orrunk szinte összeér, mikor felé fordulok. A pillanat hangulata egy szempillantás alatt válik hátborzongatóan intimmé. A tarkómon érzem az égbe meredni a pihés hajszálakat.

Téged.

- Azt hittem, hogy pusztítást – vallom be bódult őszinteséggel, miközben foglyául esem a folyékony lávaként örvénylő pillantásának. Mintha egy transzba lökött volna, amiben önként elsuttogom minden titkomat. – de tévedtem – fűzöm hozzá. Már akkor sejtettem, hogy túl kell lépnem az alaptalan előítéleteimen, mikor megismertem a Tűz birodalom királyát a béketárgyalásokon, de Ashmir az, aki nem csak az elmém, hanem a szívem véleményét is képes volt átformálni. – Energiát. Változást. Szenvedélyt – lehelem az ajkaira. Csak az aranyszemekben csillanó elismerő melegség láttán döbbenek rá, hogy a füle mögé simítottam egy kósza hajtincset az arca mellől. Túl nagy hatással van rám.

Ő egyszerre a tűz, ami elűzi a sötétségemet és az árnyék a fényem peremén.

- Ezek hozzád is közel állnak – látom rajta, hogy őszintén így gondolja. Nagyobbat nem is tévedhetne. Ő az egyetlen, aki mellett tűz költözik a szívembe. Aki megváltoztat. Kimozdít az önfegyelem dermedt börtönéből, amibe a lelkemet zártam, hogy megvédjem a környezetemet a bennem rejlő démontól. Vajon a vesztemet hordozza magában? Nem szabadna engednem neki, de olyan, mint egy függőség, ami már a szívembe rágta magát.

- Nem fogok megváltozni. Abban nem, amiben reménykedsz – jelentem ki pont ugyanolyan határozottan, mint eddig minden alkalommal.

- Talán már meg is tetted – az ajkai már az ajkaimat súrolják a sejtelmes szavai közben. Nem értem. Nem értem, miért nem tudok ellenállni ennek a férfinak. A szájába sóhajtom a nevét, és már épp elhiszem, hogy meg fog csókolni, mikor megbontja a pillanat varázsát. Imád hoppon hagyni. – Szeretnél csatlakozni az ünneplőkhöz? – kérdezi egy kicsit hátrébb hajolva, mintha érezte volna, hogy ha megtörténik az iménti csókunk, ez többé nem lesz opció. Szükségem van néhány másodpercre, hogy összeszedjem a szétrebbent gondolatokat.

- Jó alkalom lenne rá, hogy bemutatkozz a többi őrzőnek és megismerd a város szokásait – lepem meg magamat is egy józanul megformált, értelmes válasszal, ő mégis szórakozott, gyengéd mosollyal illet.

- Azt kérdeztem, hogy szeretnél e – ó.

Nem azért vagyunk itt, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk. Ez lenne a bölcs válasz. Ez az, amit a régi önmagam hűvösen rávágott volna. Talán tényleg megváltoztam?

- Úgy ismersz, mint aki szeretne csatlakozni az ünnepléshez és a tánchoz? – ragad rám a könnyed, kihívó mosolya, de a játékos hangulat nem tart sokáig. A pillantása sötétté, veszedelmessé mélyül, azonnal feléleszti a testemben táncoló szikrákat.

- Úgy ismerlek, mint aki szeretné, hogy az alfája hasra nyomja, és a kezeit lefogva kőkeményen megdugja – a lábaimat, amik eddig lazán lógtak a mélybe a tető pereméről, felrántom a közéjük hasító bizsergés erejétől. A nadrágom egy pillanat alatt válik kényelmetlenül nedvessé belülről. Összeszorított térdekkel, dühösen villanó szemmel küldöm el kopárabb éghajlatra a fejemben, de mint mindig, most sem tudom átverni. A fejembe ültetett képek átforrósítanak a hideg éjszakában.

Már ahhoz sincs kedvem, hogy a fejéhez vágjam, hogy gyűlölöm, mint már annyiszor.

- Igen – préselem ki magamból – Ez sokkal jobban hangzik.

Hányszor kell még megkapnom, hogy végre elég legyen belőle?

༄༄༄

A szertartás óta eltelt három napban végre sikerült kicsit kimozdulnunk a négy fal közül. Megmutattam Ashmirnak a várost, a gyakorlótéren és a közös étkezőben pedig volt alkalmam bemutatni őt az őrzők többségének is. Páran a lakosztályomba is eljöttek üdvözölni őt azután, hogy elterjedt az érkezésének a híre. Az itt töltött napokban sikerült nagyjából kipihenni az utazás fáradalmait is és minden nap meditálunk az életfa mellett, hogy jobban hozzászokjunk a belőle áradó ősi mágiákhoz. Tudtam, hogy a négy birodalom közül a Tűz áll a legközelebbi kapcsolatban az isteneikkel, de azt nem, hogy ennyire élénk és gyakorlatias ez a kapcsolat. Lenyűgöző. Ashmir rengeteget mesélt a meditációs technikáikról és a szertartásaikról. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Egyszerűbb volt az előttünk lévő küldetésre tekinteni, amíg nem mesélt a húgairól, akik hazavárják. Persze ő nap mint nap eláraszt újabb és újabb kérdésekkel Quor’Zanethről, amikre a legjobb tudásom szerint válaszolok. Meséltem neki arról, hogy minden őrzőt más és más próbatételek elé állítanak az istenek, a nem hús-vér szörnyekről, amiket megölni vagy megbékíteni kell, de ha rosszul döntesz, az életedbe kerülhet, az elmével való játszadozásról, és a Hang nélküli völgyről is, ami a néma, gyilkos szeleivel az egyetlen ismert bejárata Quor’Zanethnek.

- Pakolj. Ma kirándulunk egyet – állok fel a kis reggelizőasztaltól, mikor ő is végez. A fal mellett várakozó hátizsákot felkapva dobok bele néhány barnára sült cipót és egy szövetbe bugyolált nagyobb sajtdarabot.

- Merre? – emelkedik fel lustán. A csokoládébarna bőrén végighullámoznak az izmok, mikor nyújtózik egyet. Emlékeztet, hogy mit műveltünk alig fél órája. Szemforgatva fordulok el, mert sejtem, hogy ez a műsor nekem szól. Szinte érzem a hátamba fúródni a lángoló tekintetét.

- A hegyi edzőtérre. A helyiek ritkán használják napos időben, mert vakítóan fényes és kevés az árnyék. Egy ott töltött nap jó alkalom lesz, hogy töltődj. Ráadásul közel van a viharmadarak fészkeihez is, hátha össze tudok kapcsolódni Skeldrával – fejezem be az érvelést az utolsó indokkal. A falhoz lépek, ahol a korábban magányos kaszám mellett mostanra a többi fegyverünk is felszegezve várja, hogy beteljesíthesse a feladatát. Leemelem a fémláncokból álló, szépen megmunkált ostorát, és a mellkasához nyomom. Egészen lenyűgöző látványt nyújtanak a sápadtezüst láncszemek a sötét bőrén.

Egyszer megnézném láncokba verve. Talán végre lelombozná az örökös arroganciáját is.

- Ez az egyetlen, amivel esélyed van ellenem – magyarázom. Irritál a lassú, magabiztos mosolya. Úgy néz rám, mintha kiolvasta volna az iménti gondolataimat az elmémből.

- Szóval végre kiállsz ellenem? – némán bólintok. A megismerkedésünk óta kóstolgatjuk, méregetjük, próbálgatjuk a másik erejét. Akkor akartam párbajra hívni őt, ha megbizonyosodtam róla, hogy győztesként kerülnék ki belőle, de megváltoztak a körülmények. Már nem csak a büszkeségünkről és a versengésről fog szólni ez a küzdelem.

- Elérted, hogy kedveljelek – húzom el a számat a még mindig lehangoló tény beismerésétől. Egyszerűbb lenne ez az út enélkül a bonyodalom nélkül.

- Nem tudtam, hogy előfeltétel – szalad fel az egyik szemöldöke a homlokán.

- Nem az – általában nem. Bármikor szívesen földbe tiprok arrogáns alfákat anélkül is, hogy a legkevésbé is kedvelném őket. Egy ilyen példának már szemtanúja is volt. – Viszont így csak akkor kísérhetsz el Quor’Zanethbe, ha bebizonyítod, hogy nem tudlak megölni.

- Ez az, amire gondolok? – feszült morgással rángatom le Sylarion felsőtestéről a ruhákat. Csak egyetlen darabot hagyok fent. Egyelőre. Tekintetem alfám izzó dühével mered a nyakát fedő fém pántra. Ez állta útját csókjaimnak, kizökkentve a vágy forrósságából.

Egy alyr.

Sértett alfám kis híján kitépi magát szorításomból, és leolvasztja omegája törékeny nyakáról az átkozott ékszert. Jana jegyzeteiben szerepelt, és láttam néhány omegát a palotában, akik viselték, de rajta sosem volt korábban. Azt hittem ő ennél büszkébb.

- Ha arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz, akkor igen – makacs omega.

Ajkaimat vékony vonallá préselve érintem meg a fekete fémet, ami átvette ugyan Sylarion bőrének melegét, mégis idegen. Csak olyan omega visel ilyet, aki nem bízik a körülötte lévő alfák önuralmában. Vagy abban, hogy képes magát megvédeni tőlük. Ha jól sejtem, Sylariont ez a két érzés együtt irányította. Mintha nem adtam volna már elegendő bizonyítékot arra, hogy megtehettem volna. Megharaphattam volna az első együtt töltötté éjszakánkon. Megharaphattam volna bármikor, egyszerűen csak rá kellett volna eresztenem az alfámat. Nem tudott volna ellenállni.

De neki ez sem volt elég.

Gyűlölöm, hogy azt hiszi ugyanolyan kontrollálatlan, gyenge alfa vagyok, mint akiket eddig ismert.

- Még mindig nem bízol bennem – keserű csalódottsággal fogalmazom meg a nyilvánvalót. Hát persze, hogy még szex közben is magának akarja a kontrollt. Még itt sem engedi át nekem a teljes vezetést. Már ismerem a Sylfaelek titkát, tudom, hogy lételemük az önkontroll, de hogy minden mást is irányítani akarjon… ez már Sylarion saját ostoba csökönyössége.

Ismét megérintem az ékszert, amit egészen biztosan neki készítettek. Senki máson nem láttam még ezt a színt. Ha más célból viselné, talán még tetszene is. Lehet készítek neki egy puha bársonnyal bélelt darabot, amire egy ízléses láncot is teszek. Az sokkal jobban állna neki. Tekintete elhomályosul, teste megremeg, mikor elérem kulcscsontja lágy ívét. Helyes. Legyen csak tisztában vele, hogy mitől fosztotta meg önmagát.

- Gondolod, hogy ha meg akarnálak harapni, ez megállítana? – alábecsül. Gyűlölöm, ha alábecsülnek. A fém mindig engedelmeskedik a lángoknak, ezen egy mágikus zár sem változtat.

- Lelassítana – felszegi állát, ujjai belemélyednek vállamba. A büszkesége vetekszik az enyémmel. Rohadtul meg akarom csókolni remegő ajkait, hogy beléjük mélyesszem a fogamat. Miért hiszi, hogy bármikor ártanék neki? Mi értelme lenne rákényszeríteni magamat? Az alfám sem tenné meg, ő elcsábítani akarja az omegáját. Birtokolni, de csak ha már ő is könyörög érte.

- Syl… - tekintetem összeolvad az övével, belém fojtva a szavakat. A szürke vihar mélyén látom a sebezhetőséget. A szükséget, hogy irányítson valamit, ami teljesen idegen a számára. Ami megrémíti. Évekig küzdött, hogy ne omegaként tekintsenek rá, ezért most, mikor mellettem nyugodtan azzá válhatna, tétovázik.

Remélem eljön az idő, mikor képes leszel teljesen megbízni bennem, Sylarion.

- Ha nem terveztél megharapni, akkor miért zavar? – mert megfosztottál a lehetőségtől, hogy látható helyen hagyjak foltokat a testeden. Mert nem hallhatom a nyögéseidet, miközben puha bőrödet csókolva hajszollak a gyönyör felé. Mert azt hiszed nem vagyok elég erős, hogy visszafogjam az alfámat a kedvedért. Mégsem vágom mindezt az arcába, inkább kiélvezem érintését arcomon. Bőre hűvös az enyémhez képest, mégis tovább élteti a testemet égető lángokat. Még sosem érintett meg önszántából. Így soha.

Csak egy omaga képes egyetlen érintéssel elcsitítani egy büszke alfa dühét. Csak ő képes megbékíteni engem.

- Ha téged megnyugtat, akkor nem zavar – sóhajtva simítom arcomat tenyerébe. Ezt a győzelmet átengedem neki. Nem kell, hogy minden csata az enyém legyen ahhoz, hogy végül megnyerjem a háborút.

Addig fogok küzdeni, míg önszántából meg nem szabadul ettől az ostoba ékszertől.

Mélyen belélegzem finom illatát, halvány félmosollyal élvezve ki az arcára kiülő döbbenetet. Látod kicsi szitakötőm, én sem viselkedem mindig sivatagi vademberként. Nem egy egyszerű alfa vagyok, akit az ösztönei irányítanak. Én egy őrült alfa vagyok. A te őrült alfád.

Puha csókba vonom sötétre csókolt, duzzadt ajkait. Egy csókba, amilyet még soha, senkinek nem adtam. Akarom őt. Nem csak a testét, hanem a szívét is. Azt a rohadtul kemény, acélból készült harcos szívet, amit rejteget a világ elől. Nyelvemmel lassú táncra hívom az övét. Megmutatom neki a nyers vágyak mögötti világot, amit együtt kell majd felfedeznünk.

Amint készen állsz majd rá, kis szitakötőm.

De az idő még nem most jött el. Most még könnyebb, ha az ösztöneink vezetnek minket, mi pedig készségesen engedjük át az irányítást.

oOoOo

Egy pillanatra leveszem tekintetem az előttem haladó, fehérbe burkolódzó apró alakról, és lehunyt szemekkel fordítom arcom a nap felé. Kimerült sóhajjal szívom magamba tompán lüktető erejét. Apró kis segítség az istenektől, hogy képes legyek végig csinálni ezt a pokoli utat. Sylarionnak igaza volt, ezek a hegyek senkinek sem kegyelmeznek. Ha ő nincs, nem jutottam volna keresztül rajtuk. Túl sokszor kellett megmentenie engem, vagy mindkettőnket. Mindketten kimerültünk, de én valóban az erőm legvégén járok. Persze nem adom meg neki az élvezetet, hogy láthat összeesni. Inkább fogaimat összeszorítva követem őt a közel térdig érő hóban.

Még érzem bőre érintését bőrömön, csókja mámorító ízét a számban. Mágiánk összekeveredett egymással, saját mintát véve fel. Egy olyan mintát, aminek minden rezdülését imádom magunk körül. Túl kevés alkalmunk volt kihasználni a barlangok nyugalmát. Az istenek nem voltak kegyesek velünk, ezért nem engedhettük át magunkat a vágynak, csupán az első és az utolsó éjszakán. Legalább így mindenki tudni fogja, hogy mi van közöttünk.

Bármi is legyen az pontosan.

Sylarion egy rejtély. Megváltozott, mióta útra keltünk. Minél távolabb kerülünk a Levegő birodalmától, annál szabadabb. Annál jobban mer teljesen önmaga lenni. Tetszik a mosolya, amit a palotában szinte sosem viselt. Imádom a nevetését, még ha lavinát hoz is ránk. A nyelve továbbra is fel van vágva, szavai gyakran élesek, a pillantásával pedig számtalanszor átvágta már a torkom, de nem bánom. Mert ez ő. Egy ragyogó penge, amivel bármikor készen állok megsebezni magam.

- Állj! – éles kiáltás szeli át a hólepte táj csendjét. Testem harcra készen feszül meg, tekintetem a tájat kutatja a hang gazdája után. A tenyeremben lobogó lángok éhesen nyújtóznak az ég felé, mágiám utolsó tartalékjait emésztve fel. Sylarion reflexből húzódik közelebb hozzám, mikor a fénylő jégcsapok megjelennek körülöttük. Hegyük egyenesen ránk szegeződik, akár csak egy nyílvessző a ragyogó hótengerből. Sylarion elég gyors, hogy elkerülje őket, az én tüzem pedig elég erős, hogy megolvassza őket, mielőtt elérnek hozzánk. Legalábbis még elég erősnek kell lennie. – Mutasd az arcod! Megbánod, ha jogtalanul hoztál idegen kíséretet magaddal, levegőmágus – ha az arcátlan szavak, amikkel Sylarionhoz szól, nem lennének elegek, egy idegen alfa ereje is csatlakozik hozzájuk. Fellángoló dühvel csavarom magunkat saját mágiámba, elzárva Sylt az ismeretlen erejétől. Erős, de nálam nem erősebb. Még egy ilyen lépés, és felvágom a mellkasát.

Szemem sarkából látom, hogy Sylarion elteszi fegyvereit, és láthatóvá teszi az arcát. Kelletlenül ugyan, de én is eltűntetem lángjaimat, alfám erejét viszont nem vonom vissza teljesen. Addig nem, míg az idegen meg nem teszi. Remélem tudod, hogy mit csinálsz kis szitakötő, nincs kedvem nyárson végezni, miután átszenvedtük magunkat a hegyeken.

- Így kell fogadni egy régi barátot, Iskhar? – az alfa ereje visszahúzódik, a jégcsapok pedig a hóba hullanak. Tekintetemmel követem őket, még mindig késztetést érezve, hogy tócsává olvasszam őket. Sylarion mesélt a jégmágusokról, de a saját szememmel látni… hogyan létezhetnek ők egyáltalán?

- Az istenekre – figyelmemet magára vonja a fehérbe öltözött alak, aki zavarba ejtően hangtalanul érkezik meg elénk. A kapucnija vastag prémszegélye mögül ezüstös szálak bukkannak elő, meglepetten elnyíló szemei pedig halványkék árnyalatot öltenek. Kicsit olyan, mint egy kifakult vízmágus. Hetek óta először érzem, hogy normál magasságú ember mellett állok. Alacsonyabb nálam, de bőven túl nőtt minden levegőmágust. Széles vállai, és a derekán lógó méretes fejsze biztosít róla, hogy egy harcossal állok szemben. Az arcára festett kék vonalak jelentése rejtély, de jóval egyszerűbb, mint amiket a népem használ. – Sylarion? – nem tetszik ez a mosoly. – Nem ismertem fel a mágiádat – felém pillant, mosolya megváltozik mikor összeilleszti a kirakós darabjait. Helyes. Legyen csak tisztában vele, hogy mi van közöttünk. – Kezdem érteni, hogy miért – imádom a fakófehér bőrön megjelenő halvány pírt. Elégedetten pihentetem tekintetemet Sylarion arcán, mielőtt visszafordulnék az idegen alfa felé. Úgy tűnik egy pillanatig sem ítéli el Sylt azért, amit tett. Itt tényleg nem hercegként tekintenek rá. – Mutasd magad. Felnőttél. És egy alfával az oldaladon érkezel? – feszültségem azonnal visszatér, mikor megragadja Syl karjait. Alfám túlságosan hozzászokott az almúlt napokban, hogy nem kellett osztoznia az omegáján, és most egyáltalán nincs oda a túlzottan lelkes jégmágusért. Még akkor sem, ha láthatóan örül, hogy Sylarion talált magának valakit.

Egészen addig lesz boldog, míg le nem vágom a kezeit, amivel hozzáért az omegámhoz.

- Jogom van azzal érkezni, akivel csak szeretnék – lepereg róla Sylarion elégedetlensége, inkább elém lép az idegesítően széles vigyorával.

- Üdvözöllek Cael’Sidhra peremén. Iskharnak szólíthatsz.

- Ashmir – viszonzom biccentését, nem titkolva el teljesen, hogy mit érzek iránta. Sylarion nem tért ki rá, hogy a jégmágusok mennyire közvetlen népek, de abból, amit láttam, nem lesznek a kedvenc társaságom.

Megfeszülök, mikor közelebb lép hozzám, és vállaimra teszi karját. Tekintetem kezére rebben, ujjaim egy rejtett tőr felé mozdulnak, de ellen állok a késztetésnek. Nem ismerheti a szokásainkat.

- Nem vagyok a riválisod, khaelin, otthon vár a gyönyörű omegám – aki nagyon szomorú lesz, ha a karod nélkül térsz haza. – Ez a kis méregzsák már régen is inkább az öcsémre emlékeztetett.

- Hiába dobálsz ősi szavakat egy tűzmágushoz, mamlasz – valóban testvérekre emlékeztet a dinamikájuk, de ettől még nem érzem magam sokkal jobban. Inkább lépek egyet oldalra, hogy kénytelen legyen végre elengedni.

- Elnézést. A khaelin azt jelenti, barátom. Ne haragudj a közvetlenségért, ritkán találkozom új emberekkel – ezt sejtettem. Merész kijelentés ilyen rövid ismeretség után a barátodnak nevezni valakit. A népemnél nagy jelentősége van az ősi szavaknak, ő pedig ennyire könnyedén dobálózik velük.

Sokat kell még tanulnom róluk, hogy képes legyek kiismerni őket.

- Nem probléma – kegyes hazugság, de most nincs erőm belemenni a kulturális különbségekbe.

Szerencsére Sylarion jobban érdekli jelenleg, mint én, ezért inkább felzárkózik mellé. Szótlanul hallgatom beszélgetésüket, alaposan áttanulmányozva Iskhar minden mozdulatát és szavát. A fegyverei alapján inkább a közelharcot kedveli, ami nem meglepő az alkatát és a mágiája típusát tekintve. Nem mozog olyan légiesen, mint Syl, de látszik, hogy ezekben a hegyekben, hóval borított tájakon élte le az életét. Ha a jég birodalma rendelkezik hadsereggel, ő magas pozíciót tölthet be benne.

Szavaikból kiveszem, hogy Iskhar többször megjárta már azt az utat, amire mi készülünk. Az azonban ahogy beszélnek róla, nem tetszik. Túl komor és bizonytalan. Szeretem tudni mivel nézek szembe, de Sylarion még mindig nem avatott be teljesen. Pedig a jégalfa szavai alapján éppen ideje lenne. Elhivatott lehet, ha még a várandós omegáját is képes volt hátra hagyni a népe érdekében. Elhivatott és elkeseredett.

Mégis mi vár ránk azon a helyen, Sylarion? Mi ébresztett ekkora sötétséget mindkettőtök tekintetében?

Alfám dühösen felmorran, mikor az apró kezek Iskhar vállára csúsznak.

- Visszajöttél. És most már itt vagyunk mi is – túl gyengéden beszél ehhez az alfához. Jobban tetszett a testvéries marakodás.

- Ashmir elkísér? – láthatóan meglepi a dolog. Remélem egy hosszú monológ következik arról, hogy tűzmágusok miért nem léphetnek arra az ismeretlen titkokat rejtő területre.

- Igen, bár még nem avatott be, hogy hová – veszem elejét a dolgoknak, tekintetemet Syl hátába fúrva.

- Feleslegesnek tartottam, amíg nem tudtam, hogy túléljük-e az ide vezető utat – már akkor is ostoba kifogásnak tartottam, amikor először állt elő vele. Egyszerűen csak nem akart beszélni nekem arról a helyről. Nem volt elég bátorsága felidézni az emlékeit, vagy azt hitte nem fogom elhinni neki, amit mond?

Mikor fogsz megbízni bennem annyira, hogy ne titkold az igazságot?

- Sok ennél feleslegesebb dologra is volt időnk az elmúlt napokban – vágok vissza, emlékeztetve őt, hogy miket műveltünk az apró barlangokban beszélgetés helyett. Még akkor is szakítottunk időt néhány csókra, mikor kimerültek voltunk tovább menni. Azokon az éjszakákon lett volna lehetősége beszélni, ha igazán akar.

Elégedetten mosolyodom el az ismét előkúszó pír láttán.

- Nem tudom, bölcs döntés-e együtt mennetek. Az istenek sokféleképpen teszik próbára azokat, akik eléjük járulnak, egy útitárs sokszor csak egy újabb akadály, amit az ember ellen lehet fordítani – elraktározok mindent, amit tőle hallok, még ha nem is hiszek minden szavában. Nincs az a mágia, ami el tudná érni, hogy Sylarion ellen forduljak. Ő az omegám. Az egyetlen ember, aki mellett el tudok képzelni egy izgalmas, közös jövőt. Csak akkor bántanám őt, ha erre kér, és akkor csak az ágyban. Ha az istenek elég erősnek hiszik magukat, hogy ellent mondjanak nekem, állok elébük. Engem nem fognak megtörni az ostoba játékaikkal. Előbb vágom át a saját torkomat, mint az övét.

- Soha semmi nem fog ellene fordítani – közlöm a megmásíthatatlant. Sylarion úgy torpan meg, mintha futóhomokba lépett volna. Kérdve pillantok rá, de Iskhar nevetése az előtt harsan fel, mielőtt alaposan szemügyre vehetném levegőmágusom arcát.

- Még nem láttam Sylariont szótlanná döbbenni – akkor szokj hozzá a látványhoz. Tervezem még belé fojtani a szót néhány dologgal. Elismerően figyelem a sziklafalba rejtett ajtót, ami hangtalanul csúszik félre előttünk. Ügyes megoldás. – Kedvellek – az érzés nem túlzottan kölcsönös.

Előre engedem Sylt, és én lépek be utolsónak a szűk, meredeken lefelé tartó alagútba. A falakból árad a jeges hideg, nedves dohszag terjeng a levegőben, mintha jó ideje nem nyitották volna ki ezt az ajtót. A kőlépcső fokai kopottak ugyan, de vastag koszréteg fedi őket. Ezek szerint igazat mondott, valóban nem használják ezt a bejáratot. Még nem döntöttem el, mennyire ízhatok benne, de ez nem rossz kezdet.

- Nem tudhatod biztosan – Syl hangja szinte beleolvad lépteink visszhangjába. Eltart néhány pillanatig, mire rájövök, mire gondol. Ő még mindig a korábbi beszélgetésünknél jár. Miért kételkedik ennyire a szavamban?

- Sok dolog van, amit nem tudok. Ez nem tartozik közéjük – akár megbízik bennem, akár nem, sosem fordulnék ellene. Arra nagyobb esélyt látok, hogy ő támad rám az istenek befolyása alatt, de ha így is történik, képes leszek ártalmatlanítani őt anélkül, hogy valóban kárt tennék benne. Sylarion kiváló harcos, de én jobb vagyok.

Nem fűz hozzá többet, némaságba burkolódzva teszi meg az út hátralévő részét. Magamban számolva jegyzem fel az alagút hosszát, és a megtett út távolságát. Már éppen kezd gyanús lenni, hogy Iskhar szándékosan vezet minket egy végzetes cél felé, mikor megáll. Szótlan elégedetlenséggel figyelem, ahogy a sajátjához hasonló motívumot fest szitakötőm arcára. Valószínűleg köze lehet a különleges úthoz, amiről Sylarion olyan mélyen hallgat. Majd később kifaggatom erről is, egyelőre minden erőmre szükségem van, hogy ne lökjem el tőle régi barátja kezét. A kimerültségem és alfám elégedetlensége nem a legjobb párosítás.

Miután végeztek, átlépünk az utolsó ajtón, ami elzárja tőlünk a jég belsőjében lüktető életet. Egy pillanatra megtorpanok az elém táruló látványtól. Hunyorítanom kell a jég által felerősített és szétszórt napsugaraktól. Mintha egy ragyogó gyémánt belsejébe léptem volna be. Hogyan létezhet egyáltalán ilyesmi? Lassan követem az előttem haladó párost, próbálva minél több mindent minél jobban szemügyre venni. Az épületek, a szobrok és terek, minden jégből van. A levegőnek dermesztően hidegnek kéne lennie, mégis elviselhetőbb. Talán a mágia, talán a jeges szél hiánya teszi. Nem nevezném otthonosnak, de kétségkívül lenyűgöző.

A lakosok csak néhány kíváncsi pillantást vetnek ránk, de nem tűnnek sem ellenségesnek, sem riadtnak. Úgy tűnik ide nem jutott el a tűzmágusok kegyetlen pusztításának híre. Néhányan még köszöntik is szitakötőmet, de a legtöbbek figyelme inkább Iskharnak szól. Tisztelettel bánnak vele, ami más népnél csak nemeseket illetne meg. Nem ismerem a hierarchiát, ami szerint élnek, de láthatóan ő magas pozícióban van. Ahogy Sylarion is.

Ismét az ismeretlen küldetésnél lyukadok ki.

Bármennyire is barátságosak a minket figyelő tekintetek, egyáltalán nem érzem kényelmesnek ezt a helyet. Túl sok alfa és omega ereje érint meg futólag, miközben a célunk felé haladunk. Ők vagy kevésbé érzik egymást, vagy egyszerűen nincs önfegyelmük, és ennyire laza pórázon tartják a mágiájuk ezen részét. Mintha az lenne a természetes, hogy kéretlenül rárúgod másokra az ajtót. A tűzmágia alapja az önkontroll, így képtelen vagyok azonosulni ezzel.

- A belváros területén kívül kiürítettük a felszínt. Főleg a közösségi terek és az őrzők lakosztályai maradtak használatban – ezek lehetnek a hozzá és Sylarionhoz hasonló harcosok, akik szembe néztek az istenekkel, és kiállták a próbáikat. Szóval tényleg sokkal nagyobb tekintélyük van a jég népén belül, mint amennyit Syl eddig elárult. – Ez sajnos azt jelenti, hogy Ashmirt csak itt tudjuk elszállásolni – egy faajtó felé int, ami sok másik mellett nyílik egyszerű kis lakássort alkotva. Apró fintorral pillantok végig rajtuk. Visszasírom a hegyekben lévő barlangokat. – Hacsak nem veled fog aludni a lakosztályodban – ez a verzió jobban tetszik. Máris szimpatikusabb Iskhar vigyora is. Várakozva pillantok omegámra, aki ajkait vékony vonallá préselve viaskodik éppen önmagával. Gyerünk Syl, te is tudod, hogy végül úgyis a szobádban kötnék ki. Az omegád már hozzászokott a jelenlétemhez, és te sem bánod a dolgot, még ha mélyen hallgatsz is róla.

Lusta mosolyra húzódnak ajkaim, mikor látom tekintetén a beletörődést.

- Nálam fog lakni, amíg ki nem érdemli a saját lakosztályát. Ha neki is megfelel – mindketten tudjuk, hogy az után sem költöznék át önszántamból egy másik lakosztályba, hogy kiérdemeltem, bármit is jelentsen ez. Csak akkor fogom elhagyni a lakhelyét, ha határozottan erre kér. De el fogom érni, hogy eszébe se jusson ilyesmi.

- Sehol nem laknék szívesebben – a rengeteg ruha ellenére is látom az izgatott remegést, ami végig fut gerincén. Vajon a jégmágusok mennyire ítélik el a nyilvános együttlétet? Ha Syl továbbra is így néz rám, lehet, hogy teszek egy próbát.

Iskhar azonban nem várja meg a folytatást, hanem tovább indul, a változatosság kedvéért felelé. Hála az isteneknek. Bár átjutnak a jégen a napsugarak, az erejük megcsappan az útjuk során. Szükségem van a közvetlen érintésükre. Némán hallgatom csendes szóváltásukat, a körülöttünk sétáló, fogyatkozó tömeget figyelve. Minél magasabbra szintre érünk, annál ritkábban találkozunk jégmágusokkal. Iskhar nem túlzott, tényleg összezsúfolták idelent a nép nagy részét. Sylarionnak igaza volt, a fa, ami eddig megvédte őket, gyengélkedik. Az a fa, aminek erejét érzem a levegőben lüktetni. A szenvedély alapján, amivel omegám áradozott róla, csak ez lehet a forrás. Szinte a nyelvemen érzem a hatalom és erő ízét. Mintha mágiát lélegeznék. Idegen mégis ismerős.

Lélegzetelállító.

Lelassítom lépteimet, hogy minél tovább figyelhessem a ragyogó, hóba burkolt óriást. Sylarionnak igaza volt, ez nem csak egyszerű fa. Ez valami több annál. Itt a felszínen már szinte viszket a bőröm a közelségétől. Mintha szikrák pattognának körülöttem. A legősibb templomainkban éreztem csak hasonlót.

Hogyan létezhet egy ilyen lény?

Késztetést érzek, hogy egyenesen felé induljak, de vezetőnk elkanyarodik. Kelletlenül követem őket, még akkor is a fát figyelve, amikor búcsút vesznek egymástól. Nem is igazán figyelem hová érkeztünk, a gondolataimat lekötik a mágia szokatlan rezgései. Utoljára az Ash’Qirath al-Nár szertartásán éreztem ennyire közel magamhoz az isteneket. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna.

Lassú pislogással űzöm el a sivatag emléke okozta honvágyat, és lépek be Sylarion otthonába. Levetem magamról az átázott kabátot, és a táskámmal együtt a fal tövébe dobom. Egyszerű kis helység, néhány kényelmes fotellel, és egy étkezőasztallal. Reflexből gyújtok parázsgömböket, hogy felmelegítsem a hűvös levegőt. Lángjaim fénye megcsillan egy falra akasztott fegyver pengéjén. Érdeklődve lépek közelebb a kecses kaszához, amihez hasonlót még sosem láttam korábban. Kiváló munka. Nem tökéletes, de abszolút dicséretre méltó. Azt hiszem megtaláltam Sylarion valódi fegyverét. Látom magam előtt, ahogy halálos gyorsasággal forgatja. Tökéletesen kombinálható a mágiájával és a harcstílusával. Fájdalmas lehetett hátra hagyni, de megértem miért nem vitte magával a hegyekbe. Ha visszatérünk a Levegő birodalmába, készíteni fogok neki egyet. Egy sokkal jobbat. Tökéletes eljegyzési ajándék lesz a számára. Ha szeretné, még belém is vághatja.

- igazad volt – felé fordulva mérem végig apró alakját. A kabátját már ő is szétgombolta, tekintete elszántan csillog, arcát halvány pír festi meg. Tartása olyan merev, mintha valami szörnyűséget készülne éppen közölni velem. Fáradt mosollyal figyelem vergődését.

- Ennél pontosabban kell fogalmaznod. Sokszor van igazam – közlöm, de a várt felháborodás elmarad. Úgy tűnik most tényleg komoly dologról van szó.

- Kedvellek, Ash – most rajtam van a szótlan döbbenet sora. Ezzel a rövid kijelentéssel ellent mondott mindennek, amit eddig állított. Tudtam, hogy kedvel, de nem sejtettem, hogy a büszkesége engedi majd, hogy elismerje. Az pedig, hogy a becenevemen szólított… Még csak a nevemet sem volt hajlandó kiejteni soha.

Ezzel elismerte, hogy már nem csak egy tűzmágus vagyok, hanem sokkal több.

A saját elégedettségem elnyomja alfámét. A mellkasomban lobbanó lángok a sajátjaim. A boldogságom ébresztette őket. Végre sikerült előre lépnünk. Sylarion lassan formálódik, mint egy szikla a sivatagi szélben, de megéri várni. Türelmes vagyok, és akkor is itt leszek, mikor már képes lesz elfogadni a közös jövőnk létezését.

- Mennyire fájt elismerni? – szenvtelen mosollyal lépek közvetlenül elé, annyira, hogy már kényelmetlen szögben kelljen felnéznie rám. Elhúzza halvány ajkait, és még az imádott szemforgatásból is kapok egy adagot. Elkényeztetsz, Sylarion.

- Mintha combon döftem volna magam egy tőrrel – mély, őszinte nevetéssel hajolok le hozzá. Egyik kezem köré fonódik, viharos pillantása összeolvad az enyémmel. Tenyerei a mellkasomon támaszkodnak meg, mintha távol akarna tartani magától. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez csak színház. Egy rohadtul unalmas, esetlen, rosszul megrendezett darab. Mélyet lélegzem finom illatából.

 Alfámat visszaparancsolom a rácsai mögé, ezt a pillanatot csak magunknak akarom.

- Én is kedvellek, Syl – felegyenesedem, húzva magammal súlytalan testét. Szabad kezemmel fenekébe markolva tartom meg őt, míg körém fonja izmos lábait. – Az istenek a tanúim rá, hogy még soha, senkit nem kedveltem ennyire – ajkaim az övét súrolják beszéd közben. Szemeit félig lehunyva öleli át nyakamat, légzése felgyorsul, de omegáját még csak halványan érzem. Egyre jobb az önkontrollod, kis levegőmágusom. – Mondd ki még egyszer! – finoman beleharapok alsó ajkába, de elhúzom fejem, mielőtt csókra válthatná cukkolásomat. Szemeiben dühös szelek élednek, omegája egyre erőteljesebben tekeredik alfám köré.

- Ne is álmodj róla – ha így akarsz játszani, játszhatunk így is. Gonosz mosollyal indulok meg vele az ajtó felé, amiben a hálót sejtem. Egyetlen pillantással mérem fel a szerény berendezést, és a kandallóban fellobbannak lángjaim, miközben könnyedén az ágyra hajítom meglepett szeretőmet.

- Azt hittem kimerült vagy – kiszáradt torokkal, nagyot nyelve figyeli, ahogy lassan megválok ruháimtól. Már nem próbálkozik visszafogni omegája erejét, hagyja, hogy lágy szellőt keltsen körülöttünk. Beleborzongok a mágiába, ami fájdalmasan tökéletesen kiegészíti az enyémet. Halkan felnyög, mikor alfám hevesen neki ront. Harcol ellene, de csak a látszat kedvéért. Ez már a mi saját kis játékunk. Lehet, hogy a szíve acélból van, de ettől még egy omega, aki egész életében arra várt, hogy valaki leigázza.

Nem fogok csalódást okozni neki.

- Ehhez sosem leszek túl kimerült – felmorranok egyre erősebbé váló mágiájának érintésétől. Imádom, hogy nem fogja vissza magát. Hogy végre mer az lenni, aki. Egy rohadtul csábító, erős omega. – A helyedben igyekeznék megszabadulni a ruháidtól, különben örökre búcsút mondhatsz nekik – halvány ajkai elnyílnak, tekintetét egyre jobban lesötétíti a vágy, de szerencsére eljut hozzá fenyegetésem, és készségesen vetkőzni kezd. Mire lerúgom magamról csizmámat, már ő is teljesen meztelenül fekszik előttem. A délutáni napfény és lángjaim együttes ereje végre mindent feltár előttem, amit eddig nem láthattam. A sötétkék ágynemű csábító kontrasztot ad színtelen bőrével, az egyetlen, ami rontja a képet, az az átkozott ékszer a nyakán, és a mintha az arcán.

De még így is annyira rohadtul gyönyörű.

Csodálom őt még egy kis ideig, mielőtt letérdelnék az ágy széléhez. Lábait megfogva rántom lentebb testét, ő pedig izgatott nyikkanással, készégesen tárja szét combjait. Élesen szívom be a levegőt a látványtól. A sötét lepedőn még sötétebb folt terjed feneke alatt, bársonyos farka lüktetve simul alhasához. A teste készen áll, pedig éppen csak elkezdtük.

Szemérmetlen kis szitakötő.

Fogaim lenyomát fájdalmas szisszenésétől kisérve hagyom combja érzékeny belső felén. Elégett vigyorral nyalok végig a vöröslő mintán. Ujjai hajamba tépnek, szétzilálva fonatomat, de nem foglalkozom sürgetésével, ahogy omegája vad követelőzésével sem. Alfám erejével a fölhöz szegezem, hogy moccanni se tudjon. Úgy, ahogy egyetlen más alfa sem lenne képes rá. Sylarion mellkasa megreszket, fejét hátra feszítve nyög fel. Bárhogy is tagadja, igazi omega.

Merevedését lassan csúsztatom ajkaim közé. Nyelvemmel türelmes köröket rajzolok csúcsára, keresve a helyeket, amiket a legjobban élvez. Minden reakcióját megjegyzem, hogy máskor is ellene fordíthassam. Légzése egyre kapkodóbbá válik, teste többször megfeszül, de sosem engedem átzuhanni a határon. Nem adom meg neki a gyönyört és megkönnyebbülést, amit vágyik. A levegő nehéz a vihar illatától, bőrét vékony rétegben borítja a csillogó izzadtság. Gerince ívbe hajlik, körmei tarkómba mélyednek, de rászorítok farka tövére, hogy ne tudjon elmenni. A kielégületlenség és élvezet könnyei elmaszatolták arcán a festéket, szemet homályosak, de még a felhőkön át is látom dühét. A halvány pír mellkasáig lehúzódik, színt adva fakó bőrének.

- Gyönyörű vagy – morgom köldökébe, tekintetemmel rabul ejtve az övét. Ajkai elnyílnak, nyelve végig fut rajtuk. Ez az apró mozdulat majdnem elég, hogy összezúzza önkontrollomat. Beleharapok feszes hasába, mielőtt megadnám magam alfám követelésének. Annyira rohadtul meg akarom csókolni. De akkor ő nyerne. – Mondd ki! – nyelvemmel végig rajzolom az ágyékáig visszavezető vonalat. Forró leheletem nedvesen csillogó makkját simogatja.

- Gyűlöllek… - nyögve ejti vissza fejét a párnák közé.

Makacs levegőmágus.

- Rossz válasz – suttogom élveteg vigyorral, gyengéden harapva meg merevedését. Nyögve löki felém csípőjét, de szorosan az ágyhoz szögezem, hogy mozdulni se bírjon. Nincs csalás.

Nyelvemet végig futtatom lüktető farkán, mielőtt áttérnék feneke partjai közé. Az apró kis rózsaszín nyílás nedvesen lüktetve hív magához, de vissza kell utasítanom. egyelőre. Még csak ajkaimmal és nyelvemmel kényeztetem omegám forró testét. Az íze csodálatos, tehetetlen nyöszörgése megőrjít. Hiába vergődik, nem tud kiszabadulni és átvenni az irányítást. Arra csak levegőmágiával lenne képes, de nem rontja el a játékunkat. Imádom, hogy imád szenvedni.

Még kétszer hajszolom el a gyönyör szélére, majd rántom vissza. Körmei már véres csíkokat szántottak vállaimba, de megéri. Egész testében reszket, könnyei megállíthatatlanul folynak, bőre minden pontja fájdalmasan érzékeny. Bárhol érek hozzá, bárhol harapom vagy csókolom, szinte összeomlik. Ujjaim lassan köröznek bejáratán, tekintetem próbálja elkapni az övét. Szemei egészen szürkék, olthatatlan vágy ég bennük.

Gyönyörű.

- Mondd ki! – halk morranásom összeolvad lángjaim ropogásával. Dacos szikrák villannak szemeiben, de egy erősebb simítással elűzöm őket. Elégedetten vigyorodom el.

Nyertem.

- Kedvellek… - nyögi elfúlóan. – Kedvellek, csak engedd vé…

Szavai csodálatos sikolyba fulladnak, mikor belé nyomom három ujjamat. Testét ívbe feszíti a gyönyör, izmai hullámoznak izzadt bőre alatt. Tekintete teljesen elhomályosul, miközben élvezete beborítja lapos hasát. Ereje széllökésként hasít keresztül a szobán, lángjaim éhesen kapnak utána. Nem tudok elég ideig gyönyörködni benne. Az alfám túlságosan éhezik rá.

Még mindig reszket, mikor lerántom magamhoz a szőnyegre. Hátamat az ágynak vetve húzom ölembe kimerült testét. Farka még mindig mereven szorul kettőnk közé, ahogy határozott mozdulattal testébe lököm magam. Fájdalmas nyöszörgéssel feszül meg, de most nincs erőm finomkodni. Nincs erőm kivárni, hogy hozzám szokjon. Felesleges is lenne, hiszen ugyanannyira vágyik erre, mint én. A forró, nedves lüktetés merevedésem körül elpusztít minden láncot, amivel eddig visszafogtam alfámat. Éhesen marok a halvány ajkakra, egyre mélyebbre lökve magam szűk testében. Csókunk egyszerre sós és fémes. Nem tudom kinek a vére. Nem érzek mást, csak a kényszert, hogy magamévá tegyem nyöszörgő levegőmágusomat. Hogy teljesen az enyém legyen.

- Ash…

Felnyögve ölelem szorosan magamhoz. Lélegzete mellkasomat simogatja, nevem újra és újra legördül ajkairól. Imádom. Annyira rohadtul imádom.

Nevét sóhajtva, egy utolsó, erőteljes lökéssel merülök tövig testében, engedve alfám követelésének. Farkam duzzadtan lüktet benne, magamhoz csomózva apró testét. Az orgazmus pusztító futótűzként száguld végig mindkettőnk testén. Sikolyába fájdalom vegyül, feje hátra hanyatlik, szemeit remegve szorítja össze. Zihálva hajolok le hozzá, lecsókolva arcáról a kicsorduló könnyeket.

- Hamarosan jobb lesz – lassú csókba vonom ajkait. Kényelmetlenül le kell hajolnom hozzá, de megéri. Alfám elégedetlenül simul omegája erejéhez. A heves vágyat felváltotta a szükség, hogy teljesen magáénak tudja őt. – Csak lazulj el – suttogom ajkaira, kezeim gyengéden simogatják gerincét. Könnyebbé akarom tenni a számára, de nem igazán tudom hogyan lehetne.

Ő az első, akivel megtettem ezt.

- Könnyen beszélsz, nem téged szakít épp ketté egy arrogáns tűzmágus farka – sziszegi ajkaimra, de végre hajlandó kinyitni fehérezüst szemeit. Megnyugtat, amit benne látok.

- Örülök, hogy ennyire tetszik – vigyorogva markolok bele fenekébe, amitől egész testében megreszket.

- Beképzelt barom – mormogja, mielőtt lerántana magához egy csókra. Elégedetten sóhajtok ajkaiba.

Én is kedvellek, Syl.

oOoOo

Kendőmet arcom elé húzva lépek ki Syl lakosztályából. A szex sokat javított a lelki állapotomon, de sokkal több erőm sajnos nem lett tőle. Az alvás sem segített igazán, így a korai ébredés mellett döntöttem. Szitakötőmet kelletlenül ugyan, de magam mögött hagytam a vastag takarók között. Túl mélyen aludt, nem akartam megzavarni az álmát. Tegnap este kitett magáért, megérdemli a pihenést. Elégedett mosoly kúszik arcomra fájdalmas nyögései, és gyönyörteljes sikolyai emlékétől.  A pillanattól, mikor testünk és mágiánk is összecsomózódott. Mégsem ez volt a legcsodálatosabb.

Kedvellek, Ash.

Remélem a tegnap este nem változtatott ezen. Tényleg nekem szánták őt az istenek. Ugyan olyan őrült, mint én.

A lakosztállyal szemközi szökőkút peremére telepszem le. Sylarion azt mondta, a fa óvja ezt a várost az időjárás viszontagságaitól, így feltételezem, hogy korábban tényleg víz folyt az elegáns, röptükben megformált sasszerű madarak körül. Most azonban az egész alkotás jégbe fagyva, hidegen várakozik.

A fa valóban haldoklik.

Nehéz szívvel pillantok a hajnal előtti szürkületben is ragyogó óriás irányába. A kísérteties kék derengés szokatlan fénybe vonja az épületeket. Még mindig nem tudom hová tenni ezt a lényt. Erős, ősi és hatalmas. Egyszerre tűnik természetesnek és természetellenesnek az itt léte. Bárcsak itt lenne Afrah, ő biztosan jobban értené ezt az egészet, mint én.

Sóhajtva gyújtom meg a két gyertyát, amiket Syl társalgójából hoztam magammal, és lerakom őket a két oldalamra. Jobb híján gyújtok néhány kis mágikus tüzet a hóban magam körül, miközben törökülésbe helyezkedem a hűvös kövön. Szemeimet lehunyva koncentrálok a lángokra, és a nap erejére, ami lassan a horizont fölé kúszik. Első sugarai üdvözlő érintéssel simítanak végig arcomon. Lehúzom kendőmet, hogy akadály nélkül érezhessem bőrömön. Mágiám válaszol a forrásra, ami az egész világot élettel tölti meg. Ahogy egyre feljebb kúszik az égen, és egyre erősebbé válik, úgy szabadulok meg kabátomtól, és az alatta lévő rétegektől. A város lassan feléled körülöttem. Érzem az ébredők mágiáját. Hallom a lépteiket a havas kőkockákon, de foglalkozom velük. Csak a napra, és a mellettem lobogó lángokra koncentrálok. Víz illata keveredik a hajnal aromájához, ahogy a hó megolvad körülöttem.

Nehéz megbecsülni mennyi idő telik el, mire megérzem a közeledtét. Lustán felnyitom szemeimet, tekintetemmel kövezve napfénnyel körbe rajzolt fakó alakját. Hangtalanul lépdel, fonatai szorosan tartanak, arcán a tegnapi jel sötétlik. Kérdő pillantással méri végig a lángokat, majd félmeztelen alakomat.

- Már az első napodon fel akarod kelteni mindenki figyelmét? – fintorogva forgatja szemeit. Vigyorogva pillantok körbe, szemügyre véve a kis tömeget, ami ide gyűlt az elmúlt egy-két órában. A bámészkodók zavartan szélednek szét Sylarion felbukkanása miatt. A legtöbben tiszteletteljesen biccentenek felé, mielőtt távoznának.

- Talán féltékeny vagy? – cukkolom szórakozottan, de ismét csak egy fintort kapok.

- Csak szeretnéd – valójában nem gondolom, hogy féltékeny típus lennél, kis szitakötőm. Inkább arra fogadnék, hogy nem hiszed, hogy bárkinek kellene egy őrült tűzmágus. Ha mégis akad valaki, az úgysem érhet fel a nyomodba. Ezzel pedig te is tisztában vagy. Letelepszik mellém, szórakozott játékba kezdve az egyik gyertya lángjával. Megbabonázva figyelem kecses ujjai és a tűz közös táncát. – Mennyire merített ki a nap hiánya? – kérdése meglep. Arcára pillantva kutatom komoly vonásait.

- Mikor jöttél rá? – elkezdem visszavenni magamra ruháimat. A tüzeim ugyan kellemes meleget adnak, és a mágiám is képes melegen tartani belülről, de pazarlás lenne így mászkálnom a városban, bármennyire is idegen a sok felső és kabát.

- A második hegyekben töltött napon – lehalkítja hangját, hogy senki se vehesse ki szavainkat. Nem mintha bárki hallgatózni akarna. Sylarion nem herceg ebben a birodalomban, hanem valami sokkal több annál. Nem értem még igazán, hogy mivel jár őrzőnek lenni, de azbiztos, hogy tisztelik és becsülik őt. Nekem ennyi elég.

- Ügyes - elismerően biccentek. Nem csalódtam benne. A megfigyelőképessége pont olyan tökéletes, ahogy azt elvárom egy birodalom főtábornokától, és a leendő Sharibomtól. Kioltom a tüzeket, egyedül a gyertyát hagyom égve, amivel még mindig babrál. – A népem okkal húzódott a sivatagba. Nap nélkül a mágiánk és a testünk is elgyengül – kiérdemelte, hogy megtudja a népem legnagyobb titkát, és egyben gyengeségét. Nem a vízmágia ereje volt az, ami őket tette a legnagyobb ellenségünkké. A nagyapám azért nem tudott akkora pusztítást végezni a birodalmukban, mint a Szél vagy a Föld országában, mert a Víz földjén alig látni a napot. A katonáink nem tudtak hosszú hadjáratot folytatni azon a területen. Pokoli hely lehet. Lassan a nap felé fordítom arcomat. Érzem magamon Sylarion tekintetét, de nem fordulok vissza hozzá. Élvezze csak ki a látványomat. – Egy gyengébb tűzmágus nem bírta volna eddig, és nekem is csupán néhány napom volt hátra – felesleges tagadni, hogy az én erőmnek is vannak korlátjai. Megbíztam Sylben, és hogy épségben átjuttat minket a halálos csúcsok között.

- Szólnod kellett volna – van valami a hangjában, ami arra késztet, hogy felé forduljak. A szemrehányáson kívül más is ragyog hófehér szemeiben. Valami, ami annyira idegen tőle, hogy megnevezni sem tudom. Elismerem, nem volt a legjobb döntésem eltitkolni előle, de semmin sem változtatott volna, ha tudja. Úgysem hitt benne, hogy meg tudom csinálni.

- Te boldogan teregetnéd ki nekem a Levegő összes titkát? – megránduló ajkai alapján érzékeny pontra tapintottam. Nem vagyunk jegyesek, sem házasok vagy egymás Sharibjai. Egyelőre elsősorban a népeink hercegei vagyunk, akiknek az a kötelessége, hogy megóvja a rájuk bízott életeket. Ezt a tudást könnyedén ellenünk fordíthatná. A mágiájukkal és szövetségeseik erejével képesek lennének meggyengíteni minket.

Bízom benne, hogy helyesen döntesz ennek az információnak a sorságól, Sylarion.

Még állja tekintetemet egy darabig, mielőtt a jégbe fagyott város felé fordulna Tegnap fel sem tűnt, milyen csodálatos kilátás nyílik a felszín feletti világra az őrzők lakosztályaiból. Tényleg mindenből a legjobbat kapják.

- Iskhar jól mondta, az istenek mindent ki fognak majd használni ellenünk – miért? Még mindig nem értem teljesen, mit várnak tőlünk. Mentsünk meg egy fát, ami közelebb áll az istenek, mint az emberekhez, de ők megtesznek mindent, hogy ne sikerüljön? Egyáltalán nem logikus az egész. – Jobban meg kell ismernünk egymást, mielőtt elindulunk Quor’Zanethbe – tegnap többször is említették ezt a helyet Iskharral, de korábban nem hallottam róla. Ez lehet az a hely, ahonnan gyógyírt tudunk hozni a fa számára.

Már csak azt kéne megtudnom, hogy hol van, és milyen titkokat is rejteget a számunkra.

- Akkor ideje elkezdened megbízni bennem, Syl – laposan pillant rám, majd vissza a városra. A kapcsolatunk sokat javult, de még mindig idegenként tekint rám. Egy tűzmágusként, aki a hasznára van, de elküldheti, ha elvégezte a feladatát. Hiába mondta ki, hogy kedvel, a két dolog sajnos nem feltétlen függ össze.

- Engedtem, hogy a lakosztályomban szállj meg – szóval vegyem a bizalom jelének, hogy elfogadtad, nem vágom át a torkod az éjszaka leple alatt? Milyen megindító.

- Azt nem bizalomból tetted, hanem mert kedvelsz – elvigyorodva csúsztatom ujjamat az álla alá, és fordítom magam felé arcát. Egészen közel hajolok ajkaihoz, hogy érezzem lélegzetét a sajátomon. – És mert élvezed a szexet.

- Arrogáns barom – elrántja magát tőlem, és még a szökőkút peremén is távolabb csúszik. Szórakozott mosollyal figyelem dühös zavarát. Még ilyenkor is annyira gyönyörű.

Eloltom az utolsó gyertyát is, kedvtelenül fogadva a felélénkülő jeges széllökéseket. Legalább süt a nap, de ez a hely sem lesz a kedvencem.

- Mesélj Quor’Zanethről – itt az ideje, hogy megtudjam hol és pontosan miért fogom kockára tenni az életemet.

- Még nem – nem hiszem el. Feszült szusszanással fordulok felé, de ő békítően felemeli kezét. – Előbb szeretném, hogy lásd a ma esti szertartást – tekintetünk szinte egyszerre villan a kék fénnyel ragyogó fa felé. Iskhar említette, hogy ma estére várják egy őrző visszatérését. Legyen. Még egy nap haladékot adok neki, utána viszont beszélnie kell. Nincs több titok és ferdítés.

Itt az ideje, hogy megbízzon bennem.

- Most is oda mehetünk? – kérdem némi csend után. Kíváncsi vagyok erre a fára. Látni akarom közelről, hátha magamtól is rájövök, miért olyan különleges, és mire van szüksége a túlélés érdekében.

- Ha elég erősnek érzed magad hozzá – nahát. Elismerő mosollyal és biccentéssel jutalmazom alattomos kis gúnyolódását. Tetszik ez a játékosabb, felszabadultabb Sylarion. Meg sem próbálja a jólnevelt herceget játszani, és ez még csodálatosabbá teszi őt. Mintha ez a hely sokkal inkább az otthona lenne, mint a Levegő birodalma.

Kezdem érteni miért kért meg rá Elarion, hogy vigyem őt haza. Magától talán nem lenne képes ismét hátra hagyni a valódi önmagát.

A fa felé vezető úton kevesekkel találkozunk, de legalább senki sem szakítja félbe lelkesen magyarázó omegámat. Ez a hely tényleg izgatottá teszi őt, és engem is sokkal jobban lenyűgöz, mint a Levegő palota fából készült oszlopainak faragásairól szóló magyarázat. Felvilágosít a város működéséről, a rangidős őrzőkből álló tanács szerepéről, és a rangját övező tiszteletről. Itt tényleg minden kicsit másképp működik. Nem igazán tetszik, de megerősíti, hogy itt az alfák és omegák sokkal szabadabban kezelik a mágiájuk ezen jellegét. Sokkal elfogadóbbak magukkal és másokkal szemben is. Egy nép, ami elzárkózott a világtól, mégis nyitottabb felé, mint bármelyik másik.

Még nem tudom hová tenni őket.

A levegő egyre nehezebbé válik a mágiától, ahogy közeledünk a fa felé. Syalrion végig vezet egy ösvényen, ami közvetlenül a vaskos kék fénnyel átszőtt törzsnél ér véget. Kérge fakó színű, szürkébe hajló világos barna. Nem tudom megmondani, hogy mindig ilyen volt, vagy az életerő hiánya tette ilyenné.

Bőröm libabőrössé válik, gerincemen ugyanazok a szikrák futnak végig, mint amiket tegnap is éreztem.

- Tehát ez lenne a híres életfa – dünnyögöm felemelve kezemet. Tenyerem egy pillanatra tétovázva megáll, mielőtt a kéregre simítanám. Hiába fagyott a világ körülötte, a fa törzse meleg és tele van zsibongó mágiával. Érzem a tompa lüktetést, a lágy hullámokat, amiket maga körül kelt.

Lehunyt szemmel lassítom le légzésemet, engedve, hogy elmém belecsússzon a meditációkor elért állapotba. Engedem, hogy a fa ereje ismerkedve közelítse meg az enyémet. Ajkaim halk, ősi szavakat formálnak a Tűz nyelvén. Szavak, amik a felmenőinktől maradták ránk, és erőt hordoznak magukban. Szavak, amikre egy ősi, szinte kortalan lény válaszol. Két világ találkozása, amiket az évezredek sodortak távol egymáshoz. Kíváncsian nyúl a bennem lobogó lángok felé, én pedig megadom neki, amit tudni akar. Szabad kezemet tűz öleli körbe, ahogy lassan azt is a kéregre fektetem.

- Mit művelsz?! – Syl riadt kiáltása ránt ki a bódulatból. Arcra vöröslik a haragtól, tőre a bordáimnak feszül. Hegye már a bőrömet is felsértette. Egyetlen mozdulat elég lenne, hogy a hosszú penge átdöfje a szívemet.

Tényleg bármikor képes lenne végezni velem.

- Nézd! – fejemmel a törzs felé intek, mire kelletlenül ugyan, de követi pillantásomat. A tű nem tesz kárt a szürke kéregben. A kék derengés felerősödik a közelükben, fénye összeolvad mágiám narancs ragyogásával, különleges színbe vonva a törzs kis részét. – Ő akarta érezni a lángjaimat – csendes mosollyal húzom vissza mindkét tenyeremet, és oltom ki a tüzet.

-Te… érted őt? – Sylarion zavartan pislog rám, lentebb eresztve tőrt tartó kezét. Szórakoztató a zavara, de nem akarom, hogy véletlen felnyársaljon, ezért ellépek tőle, és a fától.

- Így is mondhatjuk – a megfelelő szavak után kutatva fordítom arcomat a lombkorona felé. Sosem éreztem még ennyire aprónak magamat. Ilyen érzés lehet levegőmágusként élni. – Inkább csak éreztem, hogy mit szeretne tőlem – ez áll a legközelebb ahhoz, ami pár perce történt. Megborzongok az ősi lény érintésének emlékétől.

- Ez lehetetlen – Sylarion megrázza fejét, de legalább hajlandó végre eltenni a tőrét. Megint nem bízik bennem. Inkább feltételezik, hogy hamuvá akartam égetni egy ősi szent fát, mint hogy valóban tudtam valamilyen szinten kommunikálni vele.

Elkezdhetnél végre bízni bennem.

- Mit gondolsz miért meditálnak annyit a tűzmágusok? – ajkai elnyílnak, de válasz nem érkezik, azonban látom tekintetén. Igazából nem tudja. Ugyanannyira ismeretlenek számára a népünk szokásai, mint nekem a levegő furcsa hagyományai. – Sok mindent nem tudsz még rólunk, Syl – gyengéden megérintem arcát. – Mi is kapcsolatan maradtunk az isteneinkkel, ahogyan ti a tieitekkel – magyarázom csendesen. – A meditálás nem csak abban segít, hogy kontroll alatt tartsuk az érzelmeinket. Segít nyitva tartani az elménket, hogy fogékonyak legyünk olyasmire, amit másképp nem hallanánk meg. Nem annyira hatékony, mint sok szertartásunk, de azok többségét nem próbálnám meg egy sámán felügyelete nélkül. Itt biztosan nem – jelentőségteljes pillantást vetek a fára, aminek derengése mintha helyeslően felerősödne. Egyszerre nyűgöz le, és int óvatosságra ez a lény. – Köszönöm, hogy elhoztál ide, Syl – lehajolok egy gyors csókot lopva döbbent ajkairól. Nem tagadom, nagyon szórakoztató, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Halk nevetéssel egyenesedem fel, és indulok vissza az épületek felé.

Sokkal szórakoztatóbb lesz az itt töltött idő, mint vártam.

Szórakoztatóbb, és halálosabb.

A napokig tartó bezártság után még a ránk váró veszedelmes hegyorom és a lépteinket kísérő szürke ködfelhők is kellemes útitársnak bizonyulnak. A viharos hajnali szél kíméletlenül tép belénk, de a csontig hatoló hideg a szabadság ígéretét hordozza magában. Végre mozgásban vagyunk. Megkaptunk minden szükséges felszerelést, hogy átvészeljük a vihart. Zeir legalább háromszor próbált lebeszélni az indulásról, de már így is túl sokat késlekedtünk az időjárás miatt. Ha az istenek segíteni akarnák az utunkat, már rég kitisztították volna az egeket, de a sötét viharfelhők nem szakadoznak fel napok óta. Talán ez is egy a megannyi ízléstelen próbatételük közül, amit teljesítenünk kell, hogy méltóvá válhassunk az erejükre. Magam miatt nem aggódok, de a mögöttem haladó, egy mázsás tűzmágus átjuttatása a viharon még jelenthet kihívást. A hó hangos, jellegzetes ropogással jelzi a léptei súlyát, a nosztalgikus hang visszarepít a jégmágusokkal töltött emlékeim közé, és kellemes ritmust ad a monoton túránknak. Nemsokára elérjük a magasabb szirteket, ahol már nem lesznek elkalandozó gondolatok, nosztalgia, csak süvítő szél és harc a túlélésért.

Az ő túlélésért.

Mikor Tharavelbe hajóztunk, még nem rendített meg különösebben a halála gondolata, de az elmúlt hat, örökkévalóságnak tűnő nap alatt sikerült még mélyebbre kúsznia a bőröm alá. A rendíthetetlen szégyentelensége és az udvari illemek iránt mutatott teljes érdektelensége akaratlanul is arra a szabadságot jelképező világra emlékeztet, ahova az életveszélyes utunk vezet. Néha erővel kell emlékeztetnem magamat, hogy egy Tűz birodalmi hercegről van szó, akinek az oldalán minden várna rám, csak szabadság nem. Tudom, hogy az együttlétünket felőrölnék a birodalmaink és a népeink hagyományai által ránk szabott elvárások. Neki ennek ellenére is sikerült elérnie, hogy megkedveljem és küzdeni akarjak a túlélésért. Ameddig én talpon vagyok, ő sem fog a mélybe zuhanni. Ide nem ér el az önző tradíciók keze, a világ peremén talán lehetünk két egyszerű ember, akik vágynak egymásra és átmenetileg megvédik a másikat. Két őrült ember. Akaratlanul is mosoly kísér.

„Őrült vagy.

Éppen csak annyira, hogy kiegészítsem a te őrültedet.”

A hóvihar most kevésbé érződik fagyosnak, mint mikor egyedül tettem meg ezt az utat. Talán a tűzmágia közelsége okozza, talán valami egészen más. Talán az emlékektől felforrósodó vérem fűti a testemet.

A sötét felhők mögött bujkáló nap fájdalmasan gyorsan halad az égen. Gyorsabban mint mi. Az üvöltő vihar lassítja a lépteinket, de csodával határos módon minden hátráltató tényező ellenére is sikerül tartanunk a tempót, ami az első menedékhely eléréséhez szükséges. A nap második fele a légi edzéseinkre emlékeztet az akadémián. Nincs helye gondolatoknak, csak a belém vert ösztönöknek. Csitítani a minket rázó szeleket, érezni a társaim mozdulatait a levegőben akkor is, ha a teljes világ káoszban úszik. Kommunikálni velük a minket összekötő szelek által. Egyszerre hallani és észrevenni mindent. Ashmir súlya átok és áldás. Stabilabban teszi meg az utat, mint hittem, hogy fogja, de jobban megzavarja a világot, amin betolakodóként próbáljuk átpréselni magunkat. A sziklába vájt csákánya dupla erővel rántja meg a hegyoldalt, az eltaposott hó helyére friss hó pereg a fentebbi szirtekről, felébreszti körülöttünk a szunnyadó hótengert. Sok apró, de halálos rezzenés. Kétszer is segítségül kell hívnom a szeleket, hogy a megmoccanó sziklák ne húzzanak ránk egy lavinát a magasból, de szerencsére őt csak egyszer kell visszaemelni a mélyből. Ez veszi ki a legtöbbet a mágiámból. Csak a hegycsúcsok fölénk magasodó formáiból ismerem fel, mikor elérjük a célunkat, olyan mélyen befedi a vihar által odaszórt hólepel a kicsi barlangot. Egy erősebb fuvallattal söpröm el a zavaró fehérséget, hogy felbukkanhasson az alatta megbúvó szikla sötét, szűkös menedéke. Pont időben. Körülbelül fél óra múlva teljes sötétségbe burkolózik a táj. Aggasztó, hogy milyen rövidek a nappalok, és milyen feleslegesen hosszúak lesznek az előttünk álló éjszakák. Legalább lesz okunk kipihenni magunkat.

Ashmir lehajolva lép be a keskeny kis résbe, ami az otthonunk lesz az éjszakára. Ha nem lennék ennyire kimerült, talán felkacagnék a komikus látványtól, ahogy teljesen kitölti a számára egyértelműen túlságosan kicsi teret. A sálam mögé rejtett fáradt mosollyal tisztítom meg a földet és magunkat a porszerű hópelyhektől, amik a ruhánkon maradtak.

- A barátaid nem akarnak közelebb költözni? – szórakozottan rezzen meg a mosolyom, a tekintetem lemondón villan rá. Ezt pont ő kérdezi, akinek a népe inkább évtizedekig szárazsággal küszködött, minthogy elhagyja a kopár sivatagot. Pont ugyanolyan gyilkos környezetben él, mint ezek a hegyek. A különbség csak az, hogy a sivataggal szemben ez a vidék gyors, kegyes halált nyújt.

- Csak nem megbántad, hogy velem jöttél? – vonom kérdőre, bár sejtem, mi lesz a válasz. Kétlem, hogy ez a férfi valaha is megbánt volna bármit. Túlságosan megfontolja hozzá a döntéseit.

- Nem. Örülök, hogy nem egyedül csinálod végig ezt az utat, még ha tudom jól, hogy képes is lennél rá – ellenállok a kényszernek, hogy megszakítsam az elmélyülő szemkontaktusunkat. Az olyan lenne, mintha menekülnék előle. Nem menekülök. Már nem. Itt nem. Egyszer már mondta nekem ezeket a szavakat kicsit más formában, itt és most mégis igazabbnak hatnak.

A lelki szemeimmel látom a tinédzser önmagamat, aki eltökélt és megrendíthetetlen volt, de félt, fázott és magányosan vacogta végig az éjszakát, amit itt töltött. Akkor ötször ekkorának tűnt ez a rés, mégis a sarokban kuporogva próbáltam helyrezökkenteni a testhőmet. A tűzgyújtáshoz mindenem túlságosan átázott, és a hideg mindenhova behatolt. Nem sokat aludtam, de a Nap kegyes volt hozzám, és hajnalban erős fénnyel melegített át. Ha akkor is ilyen kíméletlen időjárás lett volna, talán minden máshogy alakul.

- A legkönnyebb részén túl vagyunk – zökkentem ki magamat a múlt rabságából. Soha nem mondanám ki hangosan, de örülök, hogy itt van velem. – Meglepően jól bírtad, tűzmágus – játszom a szóval, amit régen sértésként köptem felé, de mostanra inkább becenévvé nőtte ki magát. Néha hangtalanul játszom a nevével a nyelvemen, de talán még soha nem szólítottam rajta. Úgy érzem, hogy ez az utolsó gát, ami még elválaszt tőle. Ha megtenném, elismerném, hogy barátok lettünk.

- Kapok valami jutalmat? – felhorkanva dobom le a nehéz táskámat az övé mellé a szűkös kis helyre, amit a méretes hátsója hagyott maga mellett a földön. Lesznek még logisztikai problémáink az este során.

- Elég jutalom, hogy túlélted – válaszolom hűvösen, de mikor újra elkapom a pillantását, el kell fordulnom. Körülbelül négy réteg ruha van rajtam, mégis képes úgy nézni rám, mintha meztelen lennék, és elérni, hogy annak is érezzem magamat. Nem akarom tudni, hogy mi jár a fejében. A vérem felpezsdül, a bőröm felforrósodik, mintha nem is gyötörtek volna egész nap fagyos szelek. Csak a tudatom apró kis zuga koncentrál a mágikus védőháló létrehozására, a többi része ki van éleződve a hátamba szúródó, átható tekintet melegére. A semmiből gyulladó apró tűzgömbök akár a bőröm alól is jöhettek volna.

Tudtam, hogy hasznos lesz a mágiája ezen az úton, de a gyakorlatban még hálásabb vagyok érte, mint hittem, hogy leszek. Búcsút mondhatok a régmúlt fagyos, épphogy csak átvészelt éjszakáinak, a kicsike barlangot már most tavaszias langymeleg járja át. Máris sokkal kevésbé tűnnek halálosnak a kilátásaink. Így talán a végkimerülés is kevésbé fenyeget majd.

Visszafordulok, és leteszek néhány feleslegessé vált ruhadarabot a táskáink tetejére, hogy húzzam egy kicsit az időt, amíg kitalálom, hogyan fogunk elférni. A sálam csurom víz a ráolvadt hópelyhektől, de a tűz mellett talán lesz lehetősége megszárazni reggelre. Ashmir még mindig engem néz, az elégedett vigyora talán a lángjainál is jobban fűti a barlangot. Tudja azt, amit én is. Csak úgy fogunk kényelmesen elférni, ha valamilyen formában az ölébe mászok. Megfoszt a döntés lehetőségétől, az ölébe ránt még mielőtt átgondolhatnám, hogy szemből vagy háttal lenne kevésbé kínos elhelyezkedni. Csak az ösztöneimnek köszönhetem, hogy a vállára támaszkodva megtartom magamat, mielőtt visszafordíthatatlanul egymáshoz simulnánk. Felforrósodik a testem a tudattól, hogy igazából nincs semmi okom nemet mondani neki. Itt már nincsenek szúrós pillantások. Nincsenek udvari illemszabályok. Nem figyelik kíváncsi szolgálók a lépteinket. A saját lelkiismeretemen kívül senki nem fog kérdőre vonni holnap, hogy miért hordozom magamon a mágiáját. Itt a magunk urai lehetünk.

Valami mégis visszatart. Talán az, hogy tudom, hogy ő többet akar tőlem, mint ezek a gondtalan együttlétek. Talán a félelem, hogy ha elindulunk ezen az úton, én is többet fogok akarni. Nem akarom kínozni magunkat. Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam neki, hogy talán képes lennék beleszeretni, de azt is, hogy soha nem leszek a Sharibja.

- A mai nap közel voltam a halálhoz – csúsztatja a kezeit a derekamra. Remélem nem hiszi, hogy megsajnálom. Főleg hogy egyelten egyszer sem volt közel a halálhoz. – Holnap talán nem tudok elfutni előle – örülök, hogy ennyire bízol bennem, arrogáns seggfej. – Talán ez az utolsó közös éjszakánk.

- Komolyan a sajnálatomra hagyatkozol? – húzom fel a szemöldökömet. Nem is beszélve arról, hogy a képességeimbe vetett hitét hazudtolja meg a feltételezéssel, hogy nem éli túl a holnapot. Legközelebb hagyom zuhanni pár métert, mielőtt megmentem. Tanulja csak meg, hol a helye. Egy emlék villan be a nem is olyan régről.

„Jobban szeretem, mikor az alfák a helyükön maradnak.

A lábaid előtt?

A lábaim előtt.”

Eli kacaja még mindig tisztán csend a füleimben arról a napról. Emlékszem az ellenszenvre, amit az alfák iránt éreztem, mikor ezeket a szavakat mondtam. Ellenszenvre, ami valamiért sosem környékezett meg, ha erről a makacs tűzmágusról volt szó, pedig ő aztán ízig-vérig alfa. Hiába próbáltam gyűlölni őt minden létező gyűlöletemmel, leseperte a vállairól, mint a ráhullott súlytalan hópelyheket. Hiába vártam, hiába provokáltam, soha nem tett olyat, ami miatt megvethettem volna úgy, ahogy a többi gyenge, önmegtartóztatásra képtelen alfát. Ő az első, akit az omegám elfogadott méltó társásul, nem pedig eltaposni akart.

- Csak engedd el magad, Syl – elkerekednek a szemeim, mikor nem csak a lággyá halkított szavai, hanem az alfája óvatos érintése is végigsimít. Szinte hipnotizál. Olyan egyszerű lenne hallgatni rá, és elgyengülni a karjai melegében. Kár, hogy soha nem szerettem az egyszerű utakon járni.

- Ne merészeld! – préselem a fogaim között. A fellobbanó dühömhöz az omegám ébredező izgatottsága és kíváncsisága vegyül. Eddig soha nem használta az alfája erejét ellenem. Pont most fogja darabogra zúzni a róla alkotott képemet?

- Ebben nincs kényszer – emlékeztet halkan, és vonakodva döbbenek rá, hogy igaza van. Az erő, ami körbeölel nem tolakodó, nem próbál térdre kényszeríteni vagy akarattal magához csábítani. Egyszerűen olyan, mint egy vonzó illat, ami édes emlékeket idéz. A gerincem végigborzong azoktól a bizonyos emlékektől. Forróság, biztonságérzet, és a múltbeli élvezet emléke járja végig a testemet. Gyűlölöm, ahogy játszadozik az érzékeimmel, és még jobban gyűlölöm, hogy nem gyűlölöm igazán. – Kedvelsz, csak túl makacs vagy elismerni – minden izmom megfeszül a kabátom alá csúszó finom, visszafogott érintéstől. Téved. Már rég beismertem, csak még nem avattam be őt is ebbe a titokba. Ha így felbosszant, nem is fogom.

- Cseszd meg! – sziszegem, mielőtt átadom magamat az ösztönök irányításának. Fogalmam sincs, hogy a türelmetlenné váló omegám vezet e, mikor az ajkaira vetem magam. A csókja olyan, mint egy korty víz egy hosszú, fárasztó nyári edzés végén. Szomjaztam rá. A hegyi erőd fogságában napokat töltöttünk együtt anélkül, hogy egymáshoz értünk volna, csak mert tiszteletben tartotta a kérésemet. Nem is tudom, hogy a bezártság, a tehetetlenség vagy a minket figyelő szemek frusztráltak jobban. Most már nincs több kifogás.

A nyelve az összes figyelmemet kikövetelve tör mélyen a ajkaim közé, megkönnyebbült nyögéssel üdvözlöm. Többet akarok. Sokkal többet. Mindent. Átszakad a gát, ami mögé a felhergelt omegám vágyait rejtettem az elmúlt napokban, és átmossák a testemet a heves érzések, amiknek eddig nem engedtem teret. Az ujjaim tincseket szakítanak ki a hosszú, vastag fonatból, amibe a haját fogta, a csókot meg-megszakító zihálásunk megtölti az apró teret. Egymás kabátjának a gombjait tépjük óvatos erőszakkal, a bőröm ég, legszívesebben leszaggatnék magunkról minden ruhát, de szerencsére van annyi józanság bennem, hogy ne tegyem. Az ő szemeiben gyulladó lángok egészen hasonló gondolatokról árulkodnak. Lehet, hogy egyszer a jövőben még megtanulom, milyen a bőrön elperzselődő ruha melege. Egyszer, mikor kevesebb szükségünk lesz az aktuális ruházatunkra. Ennek a gondolatnak nem szabadna izgatottsággal eltöltenie.

Ledermed, mikor a fülemet rágcsáló ajkai a nyakam felé vándorolnak, és lejjebb simogatják a vastag anyagú pulóver garbós nyakát. Én is felébredek a kéjmámorból, amibe az elmém süllyedt. Mióta elindultunk a fővárosból, viselem az alyrt, amit Elitől kaptam. Az elején különös érzés volt a nyakamat védelmező fekete fémpánt, de mostanra annyira a részemmé vált, hogy meg is feledkeztem róla, amíg meg nem állította a csókjait.

- Ez az, amire gondolok? – a hangja még rekedtes a vágytól, az ujjaival először megpróbálja lejjebb tűrni a pulcsi nyakát, hogy jobban szemügyre vehesse az akadályt, de végül inkább a pólómmal együtt leráncigálja rólam. A bőröm mostanra annyira lángol, hogy készségesen segítek neki megszabadulni bármelyik túlságosan meleg ruhadarabomtól, de még így is elválaszt tőle a vékony, feszülős atléta, amit a póló alá húztam. Látom, hogy akármire is tippel, rohadtul elégedetlen, szóval valószínűleg eltalálta.

- Ha arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz, akkor igen – felelem pont olyan homályosan, mint amilyen a kérdés volt. Látom a pillantása komorságán, hogy ez épp elég válasz volt. Ha részletesen kioktatták a Levegő birodalom szokásairól, hallania kellett az alyrokról. A palotában is viseli néhány omega, szóval lehet, hogy futólag már találkozott is hasonlóval.

- Még mindig nem bízol bennem – vonja le a logikus következtetést. Szerencsére fájdalom vagy döbbenet nincs a hangjában, talán csak egy kis csalódottság. Nem ostoba, látta a palotában, hogy korábban nem hordtam, és ő az egyetlen változó azóta az egyenletben. Előtte nem volt rá szükségem, és nem vagyok büszke rá, hogy idáig süllyedtem. El kellett ismernem, hogy létezik egy alfa, akinek lenne ereje fölém kerekedni. Akinek szeretném engedni, hogy fölém kerekedjen. Aki eléggé ki tud fordítani magamból, hogy vágy hevében az omegám felkínálja neki magát. Nem csak a jelenét, hanem a jövőjét is. Ezt nem engedhetem.

- Sosem titkoltam, hogy így van – felelem kicsit értetlenül. A szemébe is mondtam már, és bár minden nap egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, még nem merném az alfája szeszélyeire bízni a jövőmet. Talán soha nem leszek képes rá. Túl sokat veszíthetek. Szükségem van legalább ennyi kontrollra a sorsom fölött, ha már az omegám önkényesen eldöntötte, hogy akarja ezt az alfát. Ez nem ellene szól, hanem az én biztonságomat és lelki nyugalmamat szolgálja. Nem csak őbenne nem bízom. Magamban sem, ha róla van szó.

Az ujjai érdeklődőn futnak végig a testmeleg fémen, majd finoman átvándorolnak a kulcscsontomra, keserű emlékeztetőt nyújtva, hogy milyen csodálatos érzés lenne mindenhol érezni azokat az érintéseket. Tudom, hogy szándékosan mutatta meg, mit veszek el magunktól. Sikerrel járt. Megborzongok, a nyakam bizsereg a megtagadott érintések hiányától. Még soha nem éreztem ennyire fojtogatónak ezt a nyamvadt nyakpántot. A pillanatnyi józanságot újra kezdik elhomályosítani a csókjaink emlékei, de még nem adom át magamat a folytatás reményének. Lehet, hogy az alfája büszkesége az utunkba áll.

- Gondolod, hogy ha meg akarnálak harapni ez megállítana? – húzza el a száját leplezetlen frusztrációval.

- Lelassítana – tartom makacsul a szikrázó szemek pillantását. Amíg a nyakpánttal vesződik, időt adna, hogy magamhoz térjek, és megállítsam őt. Kétlem, hogy omegám odaadása töretlen maradna, ha tudná, hogy erőszakkal akar elvenni valamit, amit önként szabadna csak adni. Hiszem, hogy ha ez megtörténne, ellen tudnék állni az alfája erejének, de őszintén kétlem, hogy valaha ide jutunk. A szívem mélyén igazából már jobban megbízom benne, mint amit valaha bevallanék.

- Syl… – sóhajtja halkan a nevemet. Már sokadszor gyengít el a becenévvel, amit csak a családomtól fogadok el. A családomtól és tőle. Nem tudom, akart e mondani valamit, de mintha valami a pillantásomban megállítaná. Lehet, hogy ő is rájött, hogy a következő szavaink fogják eldönteni, hogy miként folytatódik ez az éjszaka. Veszekedhetünk egy kis nyakpánt létezéséről és megbántott önérzetekről, vagy elveszhetünk a gyönyörökben, amik után napok óta sóvárgunk.

- Ha nem terveztél megharapni, akkor miért zavar? – fordítom meg a nézőpontját, miközben puhán végigsimítom az arcát. Hosszút pislogva, szinte önkéntelenül nehezedik a gyengéd, békülésre noszogató érintésbe. Fájdalmas kényszert érzek, hogy visszahúzzam a kezemet és megszakítsam a pillanatot, ami túlságosan intimmé vált, de képtelen vagyok megtenni. Ez már nem csak szex. Ez valami más, amit nem akarok nevén nevezni. A szívemben dübörgő izgatottság mintha elnehezülne, mélyebbé válna. A halk sóhaja hallatán már tudom, hogy nyertem. Kinyílnak a folyékony arany szemek, és én elveszek bennük.

Örökre emlékezni fogok erre az árnyalatra.

- Ha téged megnyugtat, akkor nem zavar – sóhajtja megadón. Tudom, hogy valahol mélyen örömöt és hálát érzek, de elbújnak a döbbenet mögött. A kérdésemmel provokálni akartam a benne élő alfát, akitől megfosztottam az omegája egyik legérzékenyebb, legcsábítóbb pontját. Provokálni akartam a herceget, aki soha nem érdemelte ki, mégis újra és újra megtagadom tőle a bizalmat. Vártam tőle kérdéseket, vártam tőle érvelést, vártam haragot, de egyszerű beletörődést nem.

Asmir.

Ennyire jó ember vagy vagy ez mind a taktikád része? A második. Nincs veszedelmesebb, mint egy stratéga, aki nem csak éles szemű és értelmes, hanem türelmes is. Úgy kellene éreznem, hogy én nyertem ezt a csatát, mégsem jön a győzelmi mámor. Lassan hajol hozzám, szándékosan teret hagy a visszautasításra, és talán pont ezért vagyok képtelen rá. A csók, ami eddig az éhségről és a kapkodásról szólt, most lassú, ráérős és émelyítően édes. Minden fájdalmas szívdobbanásom emlékeztet, hogy nem így kéne, de az íze rabjává váltam. Soha nem szerettem az édes dolgokat. Nem értem. Túl sok idő telik el, mire végre el tudom tolni magamat tőle. A kezeim remegnek a vállán, a szemeim hatalmasra nyílva tapadnak a fénylő, megduzzadt ajkaira. A kis ékszerre alattuk, amin most fényesen csillog a gyengéd csókunk nedves bizonyítéka. Nincs időm értelmes szavakat formálni, megkérdezni, hogy mégis mi volt ez, vagy megkeresni magamban a választ, hogy miért tetszett ennyire. Az alfája vágyaktól nehéz mágiája megtölti a szűkös teret, az omegám pedig izgatottan válaszol rá, és csak most döbbenek rá, hogy az előző csókot nem ők vezették.

Az előző csók csak a miénk volt.

Csak két emberé, akik vágynak egymásra.

A gondolatok hátraszorulnak, mikor újra egymásnak esünk. Hevesen, szenvedélyesen, mindig többet, mélyebbet, erősebbet akarva. Ezekben az érzésekben otthon vagyok. Ezeket a vágyakat meg tudom magyarázni. Az omegám az alfájához simul, heves táncra hívja, kikényszeríti, hogy fölé kerekedjen, és ő készségesen megteszi. Újra és újra, egészen addig, amíg a hideg kis barlangunk megtelik forrósággal, élvezettel, nyögésekkel és a mágiánk vad hullámzásával. A meleget adó tűz azután is fényesen lobog, hogy bennünk elszunnyadnak a kielégülésre lelt vágyak, és az utolsó emlék, ami elkísér a sötét, álomtalan pihenés földjére, a szíve rohamos, erőteljes dübörgése és az illat, ami a bőréből árad.

༄༄༄

Az elmúlt nyolc nap fárasztó, emberpróbáló, de meglepően gördülékeny volt. Nappal én gondoskodtam róla, hogy mindketten túléljük a változatos próbákat, amit a kitartóan viharos időjárás és a szeszélyes hegyormok állítottak elénk, éjszakánként pedig Ashmir gondoskodott róla, hogy kellemes melegben tudjunk pihenni. Rájöttünk, hogy a tűz által felforrósított széllel még a legvastagabb ruháink is megszáríthatóak, így minden reggelt tudtunk frissen, átmelegedve és szárazon kezdeni. Úgy fest, a tűz és a levegő párosa tökéletes a hegyek meghódítására. Ashmir nem biztos, hogy így vélekedne, minden eltelő nappal egyre sápadtabb, de tartja magát. Az első éjszakai vad együttlétünk után másnap reggel egy méteres hóréteg fedte el a kis barlangunkat, mert a barlangból kitörő forró szelek felbolygatták a hegyet fedő hótakarót. Azóta óvatosabbak voltunk. Az esték többségén amúgy is azonnal elájultunk a testi-lelki kimerültségtől. Nehéz napokon át reggeltől estig koncentrálni az életedért.

Nyújtózkodva, a kemény talajon elfeküdt vállamat átmozgatva pislogok hátra a lapos hegytetőben rejtőző szűk nyílásból előmászó férfira. A tegnap éjszaka emlékei még mindig melegen tartanak, pedig már néhány perce a hidegben ácsorgok. Tegnap nem voltunk túl fáradtak. A barlang, amire kivételesen véletlenül találtunk rá, elég nagy volt, hogy egy kis havat felolvasztva végre kényelmesen lemossuk magunkról az út verejtékét. Természetesen kár lett volna kihagyni egy alkalmat, hogy egyikünkön sincs ruha, így újra megünnepeltük, hogy ilyen sokáig eljutottunk. A lábaim között még mindig érzem a kemény forróságot. A fülemben még visszhangzanak a szenvedélyes nyögései, miközben újra és újra mélyen belém lökte magát. Annyira mélyen. Összerándul a testem az emléktől. Imádom mikor nyög. Az ágyasom soha nem adta tudomásomra az élvezetét ennyire egyértelműen. Talán nem is örültem volna, ha megteszi. De Asmir…

- Visszarángatlak a barlangba, ha így nézel rám – figyelmeztet élveteg mosollyal. Összerezzenve térek magamhoz a nyitott szemmel való álmodozásból, és rajtakapottan fintorodom el. Remek. Már megint táplálom a feneketlen arroganciáját. Mi történik velem? Még csak háromszor voltunk együtt úgy, mégis olyan, mintha magára szabta volna az egész testemet. Hol van most az az önfegyelem, amiről híres lettem?

- Haladnunk kell – jelentem ki tényszerűen, és elfordulok tőle. Hat nap alatt kellett volna megérkeznünk, de az utolsó állomásunkat, az Ezüstköd-völgye fölött átívelő hatalmas jéghidat lerombolta a vihar. Nem volt más választásunk, mint a hegyperemeken megkerülni a hegyek közé ékelődött kisebb medencét, és megérkezni a város délkeleti, kevésbé hivatalos bejáratához. A valódi probléma csak az, hogy nem tudom, hogy hol van pontosan ez a bejárat. Egyelőre legalább járhatóak az utak, ha észak felé tartunk előbb-utóbb a városba vagy egy lakójába kell ütközünk.

Ma reggelre az utunk kezdete óta először végre a Nap is kisütött, hogy vakítóan csillogó fénnyel hintse be a szokatlanul nyugodt, végtelen fehérséget. Elindulunk. A kora délelőttöt birtokló csendet egyedül a tűzmágusom léptei alatt ropogó hó töri meg. Legutóbb Tharavel határán, a hegynek felfelé hallgattam így a lépteit. Mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. A túlélésért való folytonos küzdelemben talán rá sem döbbentünk, hogy mennyire megviselt minket ez az út. Pihenésre lesz szükségünk, ha megérkezünk, de vajon mennyi pihenésre? Lesz rá időnk?

Mikor is tüzeltem legutóbb?

- Állj! – szakítja félbe a kósza gondolatot egy éles, kőkemény hang. Nem Ashmir hangja. A szemem sarkából látom, hogy egy emberként torpantunk meg. Az én kezemben tőrök, az övében kövér tűzcsóvák táncolnak. Az egyik sziklás hegycsúcs hófehérjébe olvadva szegeződik ránk egy nyílvessző, pattanásig felhúzott íjjal, de nem ez a valódi fenyegetés. A párosunkat körbevevő éles, lebegő jégcsapok egy másodpercre vannak tőle, hogy felnyársaljanak, ha rossz mozdulatot teszünk. Valószínűleg ki tudnánk kerülni őket, de nem harc a cél. – Mutasd az arcod! – ez a hang. Ismerem, de még nem tudom archoz párosítani. Hiába hunyorgok, a vakító hófehérség mindent elfed. – Megbánod, ha jogtalanul hoztál idegen kíséretet magaddal, levegőmágus.

Egy alfa erős, határozott, rendre utasító ereje ereszkedik ránk. Összeszorított fogakkal állom. Tudom, hogy nem ellenem szól, itt az alfák szabadabban használják a mágiájuk ezen jellegét is egymás megrettentésére és erőfitogtatásra. Ashmir alfája dühösen válaszol rá. Tudom, hogy segíteni akar, eltolni tőlem az idegen alfát, csak az nem jut eszébe, hogy ő az egyetlen, aki valaha igazán hatással volt rám. És mint mindig, most is hatással van rám. Meg fogom kérni, hogy legközelebb inkább ne segítsen. Ez a pillanat nem az, amikor újra rávethetem magamat. Még nem.

De ez a mágikus kisugárzás. Ez a hangsúly. Csak egy valaki mondja ki így ezt a szót. A megpróbáltatások után talán végre rám mosolyogtak az istenek.

Az tőrjeimet egy laza mozdulattal csúsztatom vissza az alkarvédőim alá, majd lehúzom az orromról és az arcomról a vastag sálat és hátralököm a kapucnimat. Ashmir követi a példámat, a tűzcsóvák alig hallható sercenésekkel alszanak ki.

- Így kell fogadni egy régi barátot – kérdezek vissza elvigyorodva. A hegyes jégcsapok halk puffanással hullanak egyenként a puha hóba. – Iskhar?

- Az istenekre – a hófedte sziklába olvadó fehér folt leugrik a magasból, és közel hat méter zuhanás után hangtalanul ér földet nem messze tőlünk. Kibontakozik előttünk egy hatalmas, fehér, laza bundába burkolt férfi alakja. Amíg nem találkoztam tűz alfákkal, nem gondoltam, hogy a kontinensen bármelyik népnek vannak ekkora egyedei. – Sylarion? – szűkülnek össze a jégkék szemek. Tesz felénk egy újabb lépést, ezt már mosolyogva. – Nem ismertem fel a mágiádat – csodálkozik el. Ők sokkal érzékenyebbek a mágia kisugárzásainak a felismerésére, mint a mi népeink. Közelebb élnek a mágiához, jobban jelen van az életükben. A pillantása Ashmirra ugrik, majd vissza rám, és a mosolya csibészessé válik. Fiatalít rajta néhány évet. – Kezdem érteni, hogy miért. – Próbálok nem gondolni rá, hogy pontosan tudja, mit műveltünk az előző éjjel. Persze ő nem az az ember, aki elítélne érte. Ő az az ember, aki minden részletet tudni akarna. Ez talán még rosszabb. Mikor elém ér, megragadja a felkarjaimat, és alaposan végigmér. – Mutasd magad. Felnőttél. És egy alfával az oldaladon érkezel? – a kérdésben nincs szemrehányás, inkább büszkeség. Valószínűleg mint mindenki, ő is azt hitte, hogy soha nem lesz alfa szeretőm. Nem hibáztatom.

- Jogom van azzal érkezni, akivel csak szeretnék – emlékeztetem komoran. Felnevet az ellenséges válasz hallatán, de túl jól ismer, hogy felvegye. Csak egy fejcsóválással lerendezi, majd Ashmir elé lép, és a népe szokásához híven egy tisztelettudó biccentéssel üdvözli.

- Üdvözöllek Cael’Sidhra peremén. Iskharnak szólíthatsz.

- Asmir – másolja le Ashmir is az illedelmes gesztus, egy csipetnyi ellenszenvvel fűszerezve. Túlságosan ráhangolódtam az alfájára az elmúlt napokban ahhoz, hogy ne érezzem rajta a csitíthatatlan nyugtalanságot. Iskhar is megérezheti, mert könnyed vigyorral lép hozzá, és testvériesen a vállára teszi a kezét.

- Nem vagyok a riválisod, khaelin, otthon vár a gyönyörű omegám. Ez a kis méregzsák már régen is inkább az öcsémre emlékeztetett.

- Hiába dobálsz ősi szavakat egy tűzmágushoz, mamlasz – mormogom sértetten, mielőtt ez a kettő alfás testvériességben véletlenül egymásra találna és baráti szövetséget kötnének ellenem. Azt hittem, szerencsénk van, hogy Iskharral vetett össze a sors, de kezdem úgy érezni, hogy tévedtem. Iskhar hangoztatta már párszor régen is, hogy az elveszített öccsét látja bennem, de eddig soha nem zavart. Most mégis mintha egy jeges tőrt szúrtak volna a bordáim közé. Mert ő is hallotta. A gyönyörű omegája.

Egy nap Ashmir is rá fog jönni, hogy mennyivel jobb, ha otthon várja egy gyönyörű, kedves omega, mint az, hogy egy nyughatatlan harcos rángatja halálos küldetésekre. Én soha nem leszek gyönyörű. Már maga a szó több kecsességet és gyengédséget foglal magába, mint ami bennem van.

- Elnézést. A khaelin azt jelenti, barátom. Ne haragudj a közvetlenségért, ritkán találkozom új emberekkel.

- Nem probléma.

A hátam mögött zajló párbeszéddel mit sem kezdve indulok el lassú léptekkel az ösvényen. Ha itt járőrözött Iskhar, közel kell lennie az átjárónak is.

- Hogyhogy erről jöttetek? – zárkózik fel hozzám néhány hosszú lépéssel a jégmágus. – A délkeleti átjáró évtizedek óta kihasználatlan, majdnem jégtáblává fagyasztottalak titeket.

- A viharok lerombolták a jéghidat – vetem hátra egyszerűen.

- Ennyire rossz a helyzet délen? – kérdezi baljós sóhajjal. Némán biccentek. – Küldünk egy javító osztagot, de minket is megtépázott a hosszú vihar – magyarázza. – Nyugtalanok az istenek – van valami a hangjában, ami arra késztet, hogy felé sandítsak, és ekkor érzem meg a mágiáján azt a különös árnyalatot, ami csak egyetlen helyről származhat. Az ujjaim a zsebembe csúsznak, hogy megérintsék a halott kis levelet, ami ekkora útra kényszerített.

- Mikor értél vissza?

- Két hete – ő is felém pillant. – Semmi nem kerüli el a figyelmedet – vigyorodik el büszkén, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illan a mosoly. Sötét emlékek költöznek a szemeibe. – Majdnem otthagytam a fogamat, pedig Saeva babát vár. Majdnem magukra hagytam őket – megszorulnak az ujjai a gigantikus harci fejsze markolatán, ami örök útitársa. Az íj, amivel üdvözölt minket, már a hátára van akasztva. – Már harmadjára jártam meg az utat, de még soha nem volt ennyire – elakad a hangja, mintha a tökéletes szót keresné – lélekpróbáló.

Csend ereszkedik ránk. Iskhart az emlékei foglalják le, minket az előttünk álló küldetésre vetett sötét árnyak. Lehet, hogy a halálba hoztam magunkat. Én nem bánom, már hét éve is készen álltam meghalni, de vajon van jogom őt is magammal vinni? Önző módon megkértem, hogy kísérjen el, nem törődve vele, hogy elérhetetlen indokok és célok hajtják. Feladná az életét egy kapcsolatért, aminek soha nem volt jövője?

- Visszajöttél – teszem a vállára a kezemet vigasztalón, és rángatom vissza magunkat a jelenbe. Tudom, hogy amivel ott találkozik az ember, az megváltoztat. Soha nem lehet tudni, hogy többként vagy kevesebbként térsz vissza, mint ahogy bementél, de az biztos, hogy egy más ember leszel. Elképzelni sem tudom, hogy milyen háromszor megjárni azt az utat. – És most már itt vagyunk mi is.

- Ashmir elkísér? – kérdezi enyhe döbbenettel. Válaszra nyílnak az ajkaim, de az iménti kétségeim bennem tartják a szavakat. Az volt a terv, hogy elkísér. De így is kérhetem őt erre?

- Igen, bár még nem avatott be, hogy hova – válaszol helyettem a nevén nevezett.

- Feleslegesnek tartottam, amíg nem tudtam, hogy túléljük e az ide vezető utat – mentegetőzök, mielőtt kapok egy kisebb lelki fröccsöt a pontos információátadás fontosságáról. Két frontról.

- Sok ennél feleslegesebb dologra is volt időnk az elmúlt napokban – sandít rám a tűzmágusom sokatmondóan. Az arcom felforrósodik a folyékony arany szemek melegétől, és a szándékosan felidézett emlékektől.

- Nem tudom, bölcs döntés e együtt mennetek. Az istenek sokféleképpen teszik próbára azokat, akik eléjük járulnak, egy útitárs sokszor csak egy újabb akadály, amit az ember ellen lehet fordítani – magyarázza Iskhar, és a szívem mélyén rádöbbenek, hogy igaza van. Még békés körülmények között sem mindig tudom, hogy megcsókolni vagy megfojtani akarom, ha mágiával a fejembe másznak, könnyen rossz irányba billenhet a mérleg nyelve. Közel sem elég stabil a kapcsolatunk egy ilyen küldetéshez. Hogy nem ébredtem rá erre hamarabb? Meg fogjuk ölni egymást. Kivételesen szó szerint. Feleslegesen rángattam át őt a hegyeken.

- Soha semmi nem fog ellene fordítani – jelenti ki Ashmir tétovázás, gondolkodás nélkül olyan magabiztossággal, mintha húsz éve élnénk bizalmas, boldog párkapcsolatban, amin nem foghat ki semmiféle ravasz, alattomos ősmágia. A hangjában lévő bizonyosság annyira mellkason vág, hogy alig veszem észre, hogy megtorpantam.

Mókás fejet vághatok, mert Iskhar öblös nevetése rázza meg a nyugodt délelőtti tájat.

- Még nem láttam Sylariont szótlanná döbbenni – kuncogja, miközben feltár egy rejtett ajtót az egyik jeges szikla oldalában. – Kedvellek – vigyorog Ashmirra, mielőtt int a kezével, hogy menjünk előre a hegy gyomrába vezető, sötétségbe vesző, szűk, jégből kivájt lépcsősoron. Ezt az átjárót kereshettük volna egy darabig, ha Iskhar nem talál ránk. Hálám jeléül meghívom egyre a híres vajsörből, amiről ódákat hallottam zengeni, de nem engedte megkóstolni a korom miatt. Bezzeg ahhoz elég idős voltam, hogy az életemet kockáztassam a városukért. Nem mintha nekem való lenne bármi, ami bódító hatással van a tudatra. Vannak emberek, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsék az irányítást az érzelmeik felett.

Belépek a szűk, lefelé vezető alagútba, és hallom magam mögött Ashmir nehéz lépteit néhány lépcsőfokkal lemaradva.

- Nem tudhatod ilyen biztosan – lehelem a kései válaszomat olyan halkan, hogy talán meg sem hallotta. Nem értem, hogyan képes kijelenteni, hogy nincs az a hallucináció, rosszindulatú mágia vagy szerencsétlen élethelyzet, ami miatt képes lenne ellenem fordulni. Ugyanaz a gőg vezeti, mint amivel a Sharibjává akart tenni egy vadidegent. Nem ismerheti a jövőt. Egyszerűen nem. Ennél többet vártam valakitől, aki kivívta a tiszteletemet az éleslátásával.

- Sok dolog van, amit nem tudok. Ez nem tartozik közéjük – feleli a világ összes nyugalmával. Felbosszant. Összeszorított fogakkal, dühösen szedem a végeláthatatlan lépcsőfokokat, a lépeimet az indulataim által ébresztett szellő kíséri. Mikor elérjük a fáklyák fényében úszó termet, ahova a lépcsők vezettek, Iskhar elém lép.

- Ismered a szokásokat – dünnyögi, miközben elővesz a zsebéből egy aprócska tégelyt. Bólintok, majd felé emelem az arcomat, és engedem, hogy a tégelyben lévő kék festékkel felvigye rám az őrzők motívumát, ami egyértelművé teszi mindenki számára a népen belüli rangomat. Egy vastag csík az orromon át, ami az őrzők által megtett utat jelképezi, és egy rövid csík a bal szemem alatt, ami azt mutatja, hányszor tettem kockára mindent a mágia jövőjéért. Iskhar bal szeme alatt kettő, a jobb szeme alatt pedig egy csík pillant le rám. Csak most veszem észre, hogy

Miután végzünk, követjük Iskhart egy újabb jégből előolvadó ajtón át. Hetekig ez volt az otthonom, de ennyi év után újra elakad a lélegzetem az elénk táruló hatalmas, a hegy belsejébe vájt város láttán. Minden oszlop, tető és fal a jég vakító fehéres-kékes árnyalatában tündököl, és vékony jéggel borított hasadékok szórják a délelőtt éles napsugarait a szélrózsa minden irányába. Szemet gyönyörködtető látvány.

A város nyüzsgése nem áll meg, csak mert mi betoppantunk, csupán néhány megakadó pillantást nyer Ashmir szokatlan bőrszíne és egy rég látott őrző felbukkanása. Kapunk néhány futó köszönést, amik főleg Iskhar szólnak, aki mintha egy személyben lenne minden elveszett lélek gondoskodó bátyja úgy, ahogy egykor az enyém is volt.

- A belváros területén kívül kiürítettük a felszínt – magyarázza a szokatlan tömeget idelent, mikor végre van ideje nekünk is intézni néhány szót. – Főleg a közösségi terek és az őrzők lakosztályai maradtak használatban – megtorpan, és a mellettünk sorakozó, fából faragott ajtók egyikére int. – Ez sajnos azt jelenti, hogy Ashmirt csak itt tudjuk elszállásolni. Hacsak nem veled fog aludni a lakosztályodban – teszi hozzá utólag egy ravasz vigyorral, mikor eszébe jut a kapcsolatunk jellege. Képtelen vagyok elrejteni az elégedetlenségemet az aljas támadás hallatán. Egyenesen a hátam közepébe. Az elmúlt napok nomád körülményei ugyan közös alvásra kényszerítettek minket, de azt hittem, hogy itt végre visszanyerhetem a magánéletem egy részét. A folytonos jelenléténél viszont sokkal zavaróbb elképzelni, hogy a vendégem egy apró, jeges szobában kuporog, amíg én az őrzők lakosztályát élvezem. A sivatag után épp elég fénytelen lehet neki a felszín is, még én sem vagyok olyan kegyetlen, hogy megfosszam minden napsütéstől. Amúgy sem lenne túlságosan célravezető, ha ennyire messze laknánk egymástól.

A fenébe.

Ezt rettenetesen meg fogom bánni.

- Nálam fog lakni, amíg ki nem érdemli a saját lakosztályát. Ha neki is megfelel – fűzöm hozzá, bár erősen kétlem, hogy ellenkezésbe fog ütközni a javaslat. Ha lett volna benne egy kis lovagiasság, félbeszakította volna Iskhart, és biztosította volna, hogy neki bármilyen szállásmód megfelel, de helyette győztes vigyorral várta a megalkuvásomat.

- Sehol nem laknék szívesebben – válaszol sokatmondó pillantással. A mosolya melege utat talál a lábaim közé. Fránya, szövetkező alfanépség. Mégsem igazán haragot érzek, hanem izgatottságot. A testem már sejti, hogy mit fogunk csinálni ma éjszaka. Minden éjszaka.

Mit tettem?

Miközben felsétálunk a széles, kifelé vezető főúton, váltunk néhány szót a város és az életfa állapotáról, mesél két idősebb, a közelmúltban elveszített őrzőről, akik már kiöregedtek ebből az útból, de megpróbáltak az utolsó vérükkel segíteni – mindhiába. Megtudom azt is, hogy Skeldrát pont elkerültem, mert költési időszakban van a párja. Ez nagyon rossz hír. Azt jelentheti, hogy akár két-három héttel is csúszhat az indulásunk, ha elhúzódik a költés.

A párja.

Mikor megismertem szinte még fióka volt. Együtt voltunk fiókák. Mostanra egy falkát vezető, fiatal alfa lett. Még egy alfa. Ez kellett az életembe.

Mikor kiérünk a szabad levegőre feltárul előttünk a város felszíni folytatása, és a központjában hegyként fölénk magasodó, monumentális, szemmel látható mágikus izzással lüktető életfa. Mikor legutóbb láttam, a levelei ebbe a világba nem illően zöldek voltak, és a benne lévő életerő melege távol tartotta a viharokat, a havat, és a hideget. Olyan volt ez a fennsík, mintha nem is a hegyekben, hanem a kontinens egy virágzó területén lennénk. Most itt is beköszöntött a tél, az egykor élénkzöld leveleket puha hóréteg fedi. Pont, mint ahogy az alatta elterülő büszke várost is. Ha az életfa elpusztul, képes lesz fenntartani magát ez a közösség? Mennyi ideig tudnak a föld alá bújni, mielőtt elfogynak az erőforrásaik? Tudom, hogy egyre több kereskedelemre kényszerülnek a birodalmunkkal, de nem tudnak csupán az általunk küldött élelmekre támaszkodni.

És mi lesz a mágiával, ha veszni hagyunk egy ilyen kincset? A kontinensen élő mágusok minden generációban egyre gyengébbek. A Föld birodalomban már megszülettek az első mágiátlanok. Ez a jövőnk? A mágia elvesztése?

Oldalra pillantva iszom magamba a tűzmágusom arcán tükröződő csodálatot és döbbenetet. Majdnem elkacagom magam az emléken, mikor a hajón az életfa fontosságáról faggatott. Talán most, hogy látja ő is, megérti. Bárcsak látta volna egészségesen. Mikor tavaszt varázsolt a tél helyére. Mikor meleggel űzte el a fagyot. De még így is éreznie kell az erőt ami a földben futó gyökereiből sugárzik. Látnia kell a mágia fényes megvalósulását. Ennél csak Quor’Zaneth csodálatosabb. Kár, hogy az halálos is mellette. Halálosan gyönyörű.

Nem akarok egy olyan világban élni, ahol nincs jövője a mágiának. Talán ezért adnám ilyen könnyen az életemet érte.

Mikor odaérünk a lakosztályomhoz, Iskhar elköszön, és meghív minket este magukhoz vacsorára. Sokat voltam náluk, mikor lábadoztam a Sylfael küldetésem után, Saevin tényleg igazi gondoskodó, gyönyörű, bájos omega. A hosszú útra és a fáradtságra hivatkozva udvariasan kibújok a meghívás alól, de az elutasító szavaimnak keserű íze van. Talán egy részem csak nem akarta megmutatni Ashmirnak a kontrasztot, ami köztem és Saevin között feszül. Végre kiléphettem Eli árnyékából, nincs szükségem itt is egy tökéletes omega társaságára. Kicsinyes és gyerekes, de valóban túl kimerült vagyok hozzá. Iskhar bólint, még elmeséli, hogy holnap éjszakára várják egy őrző visszatérését, szóval várhatóan szertartás és ünnepség lesz a városban, majd távozik. Nem kételkedem benne, hogy holnap még visszatér hozzánk rontani a levegőt.

Ábrándozva idézem fel a szertartást, mikor az általam hozott ősmágiát tápláltuk az életfába. Az érzésre, ahogy egy időtlen entitás szívdobbanása összefolyt az enyémmel. Szürreális érzés újra itt lenni. A csodák földjén.

Vele.

A semmibe révedő pillantásomat rabul ejti Ashmir alakja, aki most már a táskája és a kabátja nélkül járja körbe a tágas társalgó szobát, amibe beléptünk. A falra akasztott, kétpengéjű, szépen megművelt fém kaszán futtatja végig az ujjait, ami hű társam volt a legnagyobb veszedelmek során. Gyönyörű fegyver, de nem tudtam hazavinni a hegyi utakon, így fájó szívvel, de hátrahagytam. Most kellemes meglepetésként üdvözöl, mégsem őt, hanem az őt csodáló férfit figyelem. Ő az egyetlen ember a világon, aki nem a gyönyörű, jégből faragott ablakokat, nem a tágas, hatalmas jégkáddal ellátott hálószobát vagy a kétszemélyes, puha ágyat fedezi fel először, hanem a falra akasztott, gyilkos fegyvert.

Illetve nem az egyetlen. Van még valaki. Én.

Nem tudom tovább tagadni.

- Igazad volt – vonom magamra a mélynarancs szemek figyelmét. Még magasan jár a nap az égen, de ő kicsit fáradtnak tűnik. Lassan mosolyodik el a pillantásomtól.

- Ennél pontosabban kell fogalmaznod. Sokszor van igazam – válik játékosan arrogánssá az a mosoly. Most még ez sem zavar.

- Kedvellek, Ash – sóhajtom elégedetlen fintorral.

Sosem gondoltam volna, hogy akad hely, ahol feszültebben hajtom álomra fejemet, mint a sivatag legmélyének átkozott homokja, de ez az eldugott Levegő erőd felveszi vele a versenyt. Az érkezésünk óta folyamatosan érzem a hátamba fúródó jeges tőröket, a megvető gyilkos pillantásokat és látom a rosszul rejtett undort szinten levegő mágus arcán. Néhányan még félnek is tőlem, a vacsora alatt az egyik szolgáló majdnem rám borított egy kancsó bort, úgy remegett a keze. Mintha visszautaztam volna a múltba, ahol még harcban álltak a népeink.

Kicsit sem tetszik ez az utazás.

Nem vágyom rá, hogy mindenki kedveljen, ugyanakkor azt sem élvezem, hogy tőrrel a kezemben kell felületes álomra hajtanom a fejemet. Sylarion nem értesítette őket, hogy engem hoz magával, így próbált megóvni az előkészített merényletektől. Roppant figyelmes tőle, de a biztonság kedvéért az utolsó repedésig átvizsgáltam a nekem előkészített szobát, mielőtt biztonságosnak nyilvánítottam. Csak remélni tudom, hogy nem fogunk sokáig időzni ezen a helyen.

A tegnapi vacsora volt életem leghosszabb és legkellemetlenebb étkezése. Magamra erőltettem minden megmaradt jómodoromat, de arra már nem tudtam rávenni magam, hogy egy mézes mázos műmosolyt is előhozzak. Felesleges lett volna. Ezek a mágusok gyűlölettel a szívükben születtek, és így is fogják elhagyni a világunkat.

Főleg amíg ez a szánalomra méltó béta vezeti őket.

Elfojtott megvetéssel figyelem a Sylarionnal beszélgető mágust. Nehezemre esik elfogadni, hogy rokonok, még ha a vonásaikban fel is fedezhető a halovány hasonlóság. Az én omegám szíve és gerince egyaránt acélból van, Zeir azonban egy tartás nélküli csúszómászó. Egy pillanatig sem tudom őt tisztelni, és nem az irántam érzett gyűlölete miatt. Minden családban vannak férges datolyák, Sylarionéban ő az egyik. Nem csodálom, hogy ennyire távolra száműzték a fővárostól.

Beszélgetésük néhány foszlányát felém sodorja az alagúton áthúzó fagyos szél. Nem kell mindent értenem, hogy észrevegyem Sylarion növekvő feszültségét. A rokona vagy túl ostoba, vagy túlságosan vak, hogy még ennek ellenére is folytatja. Úgy tapad rá, mint nedves homok a bőrre. És legalább olyan idegesítő is. Megvető pillantása felém villan, miközben folyamatosan jártatja túlontúl nyájas szavakat ontó száját.

- Köszönöm. Ha lesz alkalmad, esetleg beszélhetnél vele – a korábbi foszlányokból tudom, hogy a testvéréről beszél, aki szintén át akar kelni a hegyeken. Szerencsére Sylarion elutasította, így nekem fel sem kell szólalnom, hogy ellenkezzek. Nem vágyom rá, hogy egy gyerek életére is ügyelnem kelljen az omegámé mellett.

- Azt akarod, hogy lebeszéljem – szitakötőm hangja megvetéssel telve verődik vissza a csupasz kőfalakról.

- Elég, ha figyelmezteted – nem tudom eldönteni, hogy tényleg aggódik-e a testvéréért, vagy a saját gyávaságát vetíti csak át rá. Az igazat megvallva nem is érdekel. Felőlem aztán Sylarion összes távoli rokona szörnyet halhat a hegyekben, amíg az elvesztésük nem okoz fájdalmat neki.

- Joga és kötelessége van próbára tenni magát, ha úgy érzi, hogy ez számára a helyes út – válaszok után kutatva fürkészem Sylarion arcát. Szemeiben vihar dúl, amit nem ébreszthetett a Lorik iránti szeretet. Ezt az indulatot valami más szülte. Valami, amit ő élt át korábban.

- De az életébe kerülhet.

- Ő is tuja, mégis így döntött – zárja le szitakötőm a vitát. A csúszómászó még hápog kicsit némán, mielőtt csattogó léptekkel elvágtatna. Én is roppantul örültem a találkozásnak.

Sylarion bocsánatkérésére csak megrázom fejemet, és elindulok oldalán az eredeti úticélunk felé. Túl sok kérdés kavarog a fejemben ahhoz, hogy hosszúra tudjam nyújtani a csendet. Olyan nehezen nyílik meg, hogy minden kis kaput ki kell használnom, még akkor is, ha nem én nyitottam.

- Téged is megpróbáltak megállítani? – ez a legjobb magyarázat a viselkedésére. Irritált horkantása jelzi, hogy ráhibáztam.

- Avis majdnem törvényt módosított, hogy itt tarthasson – ez a tüske még mindig fájdalmasan szúr a bőre alatt, különben nem nevezné nevén az anyját. Egy részem el tudja fogadni a királynő döntését, még ha megérteni nem is teljesen tudom. Szülőként természetes, hogy óvni akarta őt, de ezzel azt is bizonyította, hogy nem ismeri eléggé a fiát. Ha Sylarion menni akart, akkor mindenképpen megtette volna, és neki támogatnia kellett volna, még ha minden porcikája tiltakozik is.

Egyetlen ragadozómadarat sem lehet örökre kalitkába zárni. Ha Avis ezt ennyire nehezen látta be, akkor vak és ostoba volt.

- Van egy olyan érzésem, hogy az sem állt volna az utadba – tetszik a mosoly, amivel rám néz. A pillantásában feléled valami, amit eddig még nem láttam.

- Nem – annyira fontos volt neki ez az út, hogy képes lett volna megszökni, és az anyja haragját magára vonni. Akkor és most is megtette volna.

Már csak azt nem értem, hogy miért.

- Mit jelent ez a név számodra? – már korábban is próbáltam ezt a témát feszegetni, de akkor lepattantam a falakról, amiket maga köré húzott. Most megfontoltabb vagyok, és remélem elég téglát meglazítottam, hogy átjussak rajta.

- Magyarázatot – mondtam már hogy utálom a levegőmágusok rejtelmességet?

- Mire?

Természetesen én nem kapok magyarázatot.

- Nézzük át a hegymászó felszerelés darabjait – tehát ismét kitérsz előlem, kicsi szitakötő. Ennyire még nem sikerült elnyelnem a bizalmadat. Jobban kell próbálkoznom.

Ha állandóan menekül, előbb utóbb ki fog fáradni. Nekem pedig nincs más dolgom, mint kivárni ezt a pillanatot. Ő sem küzdhet ellenem örökké. És legfőkép nem küzdhet saját magával a végtelenségig.

- Már megismerkedtem velük – nem mintha lenne jobb dolgom ezen az átkozott helyen. Gondolkodtam egy rövid felfedező úton reggel, de túl nagy esélyt láttam rá, hogy egy véletlen szellő letaszítana valamelyik sziklapárkányról. Ez a hely kevésbé biztonságos, mint a legbelsőbb sivatagok. Szóval inkább csak holnap teszek majd egy sétát, amivel mindenkit megbotránkoztathatok. – De azért remélem segítesz felcsatolni a combomra – támadásom célba ér, de a halovány ajkak éppen csak megrezzennek. Lemondó fejcsóválása mégis elégedettséggel tölt el. Ugyan kis szitakötő, tudom, hogy élveznéd. Farkam fájdalmasan megrándul a gondolattól, hogy kecses ujjai a lábam között matatnak. A legutóbb inkább csak élvezte, amit adtam neki, de szívesen tesztelném a képességeit ezen a téren.

- Elővennéd a normális éned? – vagyis az unalmas maszkot, amit időnként viselek? Inkább kihagyom.

- Pedig úgy szeretsz mosolyogni – végre elérem, amit akartam. Mosolya egy apró, ragyogó napsugár ebben a sivár, szürke birodalomban.

- Te is tudod, hogy nem – pedig jól áll neki. Mellettem nem szükséges a kemény tábornokot játszania, akinek alfákat kell alázatra tanítania. Mellettem mosolyoghat, nevethet, vagy éppen vicsorogva mélyesztheti belém a fogait, ha arra vágyik.

- Tudod egészen másra is használhatnánk ezeket a szíjakat – élesen szívom be a levegőt. Nevetése visszaverődik a csupasz kőfalakról. Tökéletesre fent pengék csodálatos pengése. Bőröm alatt minden eddiginél forróbb lángok gyulladnak, ujjaimat ökölbe szorítva állok ellen a vágynak, ami felé hajt.

Ami követeli, hogy összekössem csuklóit, és nekilökjem őt a kőfalnak. Ami követeli, hogy feje felé feszített karjait egy tőrrel rögzítsem a sziklákhoz.

Ha ez így megy tovább, le kell fújnunk a hegymászást.

- Például arra, hogy bekössem a szádat – pazarlás lenne. Elfelejtette, milyen gyönyöröket tudok okozni az ajkaimmal? De ha egészen szépen kér, a kedvéért belemennék, hogy ő használja rajtam ezeket a szíjakat.

Mindig is reméltem, hogy egy domináns omega felé terel a sors.

Azt hiszem az isteneim végre figyelnek rám.

oOoOo

Nehéz a palota feltérképzésére koncentrálni, ha a négy birodalom legformásabb omega hátsója ring előtted.

Elmémbe vések egy fáklyákkal gyéren megvilágított folyosót, fél szememet Sylarion feszes nadrágján tartva. Tényleg van valami izgató abba, ha dühös. Az egyik részem átkozza a rokonait, amiért megfosztottak minket néhány kettesben eltöltött órától, a másik hálás nekik, amiért végre láthatom küzdeni vérszomjas szitakötőmet.

Egy újabb lépcsősort magunk mögött hagyva végre megérkezünk a végcélhoz. Legalábbis remélem, hogy ez az, és nem repülve kell folytatnunk az utunkat. Tegnap már bőven elég volt a zuhanás és lebegés élményéből. Elengedhetetlen volt, hogy teszteljük, Sylarion mennyire képes megtartani engem, de ettől még kicsit sem voltam oda a helyzetért. Túlságosan kiszolgáltatottá tett. Egyetlen másik levegőmágusban sem bíznék meg ennyire, ez a veszedelmes szitakötő kivétel. A bizalom kiépítése legalább olyan fárasztó volt, mint maga a hegymászás. Felhevült sziklák kopár érintéséhez vagyok szokva. Ahhoz, hogy csak a saját erőmre hagyatkozzak. Dahwarával sosem használtunk eszközöket a mászáshoz, mi egyszerűen csak meghódítottuk a sziklafalakat.

De hamar be kellett látnom, hogy itt egészen más stratégiát kell követnem.

A hidegben és vastag ruhákban sokkal lomhábban tudok mozogni. A hó és a heves széllökések pedig lehetetlenné teszik, hogy puszta kézzel másszak. Sylarion pont olyan jó tanárnak bizonyult, mint vártam. Kemény, határozott, de nem vár el lehetetlent. A modora nem a legjobb, de azt kifejezetten élveztem, hogy parancsolgat nekem. Ő az egyetlen, akitől eltűröm.

Remélem időnként az ágyban is előjön majd ez az énje.

Élveteg mosolyomat egy kifejezéstelen maszk mögé rejtem, miközben tekintetem végig siklik az összegyűlt kisebb tömegen. Tehát mégsem egy meghitt délelőtti családi program lesz. Megborzongok a vastag felöltőm alá bekúszó jeges széltől. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. Homlokráncolva koncentrálok a bennem lobogó lángokra, amik mindig melegen tartanak. Mintha minden órával, amit a sivatagtól és a napfénytől ennyire távol töltök, gyengülnének.

Túl gyorsan történik.

- Maradj a fal mellett – az ezüst szemek hátra villannak rám. Fonatait felkapja egy újabb széllökés. Alfám elégedetten morran. – Lorik lehet, hogy megpróbál majd megölni téged – kicsit szeretném, hogy megpróbálja. Ezen a helyen úgysincs nagyon más lehetőségem edzeni. Legalább lenne egy kis izgalom a napomban.

- Szeretem, hogy még épp idejében közlöd ezeket az apró részleteket – és még a sivatagra mondják, hogy halálos. Halvány vigyorral próbálom kiszúrni a tömegben Sylarion leendő ellenfelét. Egy pillanatig sem gondolnám, hogy valós veszélyt jelent rám, egy hormonoktól túlfűtött fiatal alfa. Otthon napi szinten tapostam őket a homokba, hogy megtanulják hol a helyük. – Kivételes oka is van, vagy elég a létezésem, hogy ennyire gyűlöljön? – remélem nem egy gyomorforgató vérfertőző szerelem van a háttérben. Kedvelem a bizarr dolgokat, de az talán már nekem is sok lenne.

- Galaeth tanítványa – vigyorom elmélyül a fájdalmas, dühös grimasz és a szürke köveket megfestő karmazsin vér emlékétől. Akkor valóban nem jelenthet rám veszélyt. Talán még a kishúgaim is legyőznék.

Gyilkos pillantása lepereg rólam. Nem hat meg. Még mindig fáj, hogy nem láthattam, mikor mindenki előtt megalázta az altábornokát. Olyan csodálatos pillanat lehetett.

Hátamat a csupasz kőfalnak vetve fonom össze karjaimat mellkasomon. A levegőmágusok eltávolodnak tőlem, mintha fertőzött lenne körülöttem a levegő. Legalább nem takarják a kilátást. Lorik fájdalmasan hasonló a mesteréhez. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a gyűlölködő pillantás, ami rám vetül. A vonásai finomabbak, az orra vonala szinte megegyezik Sylarionéval. Kétségtelen, hogy rokonok, még ha távolról is. Omegám jóval alacsonyabb és törékenyebb nála, de tudom, hogy ez csak a látszat. Már akkor eldőlt a küzdelem, mikor beléptek a küzdőtérre.

Csalódottan szusszanok, hogy most sem láthatom Sylariont a választott fegyverével küzdeni. Kard és tőr. Milyen unalmas. Ahogyan Lorik technikája. Az egyetlen, ami egy kicsit is érdekel benne, hogy a levegőben küzdenek. Gyorsan. Piszkosul gyorsan. Mintha két ragadozómadár küzdelmét figyelném. Egy igazán egyoldalú küzdelmet, ahol az egyik fél csak játszik a másikkal. Sylarion lenyűgöző. Precíz, gyors, kegyetlen. Egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz. Még csak meg sem izzad, miközben kitér és hárít. A fiatal alfa ezzel szemben egyre jobban elveszíti a fejét. Hiányzik még belőle az az önkontroll. Egy másik mesterrel idővel jobbá válhat, de ezt nem Galaethtől fogja megtanulni.

Hiába kiabál, hiába követeli, hogy Sylarion kűzdjön vele, minden csak arra jó, hogy egyre szánalmasabbá váljon a szememben. A talajon folyó küzdelem ugyanolyan egyoldalú, mint korábban a magasban. Elvigyorodom, mikor Sylarion eldobja a kardját, ezzel még jobban felbőszítve a fiatal alfát. Úgy tűnik most nincs érvényben a nem dobálom el a fegyvereimet szabály. Őt figyelni valódi élvezet. Kifinomult technika, ami tökéletes nagyobb ellenfelek ellen. Mire tízig számolok magamban, Lorik a földön hever, acsarkodva, mint egy megvadult sakál. Remélem kis szitakötőm legközelebb az én nyakam köré csavarja a lábait. Tudnék, mint kezdeni a helyzettel.

Szavaikat nem hallom a széltől, de omegám nevetésétől összerándul a farkam. Éles és kegyetlen. Egyáltalán nem illik egy omegához. Kivéve az én omegámhoz. Mosolyom egészen addig a pillanatig tart, míg meg nem érzem Lorik sértett alfájának erejét végigsöpörni a platformon. Többen felszisszennek a közönségben, az omegák hátrébb húzódnak, vagy közelebb a párjukhoz, én viszont egy lépést teszek a harcoló felek felé. Egyetlen dühös lépést. A világ lángba borul szemeim előtt, alfám vért követelve feszül a láncainak. Aljas és gusztustalan támadás, ami Sylariont is váratlanul éri. Érzem az ő erejét is, ahogy ellöki magától rokona alfáját. Ujjaim fájdalmas erővel szorítják karomat, miközben fogaimat csikorgatva lépek vissza eredeti pozíciómba. Meg akarom ölni ezt a fiút. Megérdemelné, amiért az omegámhoz ért. De nem tehetem.

Most még nem.

A küzdelem felgyorsul, szinte követhetetlenné válik kívülállók számára. Lenyűgözve figyelem az egészen újfajta táncot. Lorik megváltozott, mintha egy egészen más fiú mozgását figyelném. Gyorsabb, precízebb, halálosabb.

Akár a karmazsin lángok, amik szemében gyulladnak.

Egyetlen, rövid pillanatra látom csak őket, mielőtt végleg a földre kerülne. Sylarion véget vetett a játéknak. Nem. A vége már nem volt játék, jobban hasonlított egy halálos küzdelemhez. Mégis mi történt?

Elmémben újra lejátszom az egész harcot, ügyelve minden apró mozdulatra és változásra. Addig a pillanatig Lorik egy forró fejű, képzetlen fiatal alfa volt, aki kényszeresen bizonyítani akart. Onnantól viszont mássá vált, mintha megszállta volna valami. Sylarion arcán is láttam a változást. Felismerést és komor elégedettséget. Bármi is történt, meglepte őt. Talán mindkettejüket. A körülöttem állók úgy tesznek, mintha semmit sem észleletek volna mindebből. Ők annyit láttak csupán, hogy egy omega legyőzött egy alfát. Elég csámcsogni valót kaptak a következő hetekre.

- Tetszett a műsor? – visszarántom magam a valóságba, amint megérzem Sylarion omegájának halványan fodrozódó mágiáját. Uralkodik rajta, mások talán nem is érzik meg, de én már túlságosan ráhangolódtam. Az alfám minden rezdülését megérzi. Most pedig vért akar, mert ő nem ébresztette fel a szunnyadó omegát.

- Azon a részen kívül, mikor porrá akartam égetni a vakarcsot, igen – az az egyetlen szerencséje, hogy Sylarion rokona. És kicsit talán, hogy fiatal. Más esetben már biztosan halott lenne.

Nem szép dolog kinevetni egy szenvedő alfát, ő mégis ezt teszi. Egyre többet nevet mellettem. Korábban mosolyogni sem láttam, de ez megváltozott. Szeretném azt hinni, hogy miattam.

- Nem égethetsz meg minden alfát, aki megérint az erejével – csak figyelj kis szitakötő. Nem ismersz még eléggé.

- Dehogynem.

Feszülten indulok el nyomában, leküzdve a késztetést, hogy saját erőmmel töröljem el a gyenge alfa maradványait. Visszataszító lenyomatot hagyott maga után. Sylarion ennél sokkal jobbat érdemel. Csak én vagyok elég jó neki.

Lepillantok rá szemem sarkából, kiélvezve őszinte mosolyát. Többször kéne alfákat a földbe tipornia, ha ennyire boldog lesz tőle. Időnként talán még én is engedném neki, hogy legyőzzön. Szinte bűntudatom van, hogy következő szavaimmal el fogom űzni jókedvét.

Sajnálom, de tudnom kell. Remélem megadja a válaszokat, amikre szükségem van.

- Vörös volt a szeme harc végén – eddig csak tűzmágusoknál láttam ezt a színt. Olvastam halvány utalásokat a nagyapám jegyzeteiben, hogy ez a Levegő népénél is felbukkant időnként, de nem igazán hittem benne. A nagyapám őrült volt. Egy zseniális őrült, de pont ezért nem tudtam fenntartások nélkül elfogadni minden szavát.  

Talán mégsem képzelődött, mikor lángoló szemű levegőmágusokról írt.

- Nem lehetne kicsit rosszabb a szemed? – mosolya hamissá és erőltetetté válik, de nem engedek. A hegyekben egymásra leszünk utalva, mindennél fontosabb, hogy bízzunk egymásban. Nem tarthat titokban előttem mindent. Várakozva fürkészem arcát, míg végül sóhajtva meg nem adja magát. – Igen.

- Azt hittem ezek csak félredokumentált legendák – arcát sötét árnyak festik meg, miközben megcsóválja fejét. Tehát a nagyapám mégsem volt annyira őrült.

- A legendák szerint mikor megszülettek az első olyan mágusok, akik csak a levegőt uralták, magukhoz vonzották a szél démonait. Egy darabig összekötötte őket a mágiájuk hasonlósága, és együtt éltek, de a démonok megfertőzték az emberek szívét, ezért a levegőmágusok vezetője csapdába csalta a démonok népét, és egy mágiával megpecsételt hegyoromba zárta őket. De ekkor már késő volt, és néhány mágusban már gyökeret vetett a démonoktól örökölt képesség, amit ők úgy hívtak, hogy a harag vérszava – némán hallgatom szavait. Próbál kifejezéstelen maradni, de tekintete elárulja őt. Tudom, hogy igazat mond. Minden népnek megvannak a maga démonjai, de úgy tűnik ők közelebb kerültek hozzájuk, mint bárki más.

- Ezt jelenti Sylafaelnek lenni – vonom le a következtetést. Tehát mindenki, aki elnyerte ezt a nevet, rendelkezett a démonok erejével. De hogyan képesek ekkora hatalmat kordában tartani? Miért nem őrülnek bele a gonosz szellemek pusztításra teremtett erejébe?

- Igen. Minden generációban gyengül az ereje, régen szinte mindig kiderült gyerekkorban, sokszor véletlenül megöltek valakit az irányíthatatlan haragjuk miatt – tehát volt, aki elvesztette az irányítást. Egyáltalán nem lep meg. Egyetlen gyermeknek sem kellene ekkora terhet cipelnie.

- Mi lett a sorsuk? – nem számítok semmi jóra, mikor felteszem a kérdést. Aki nem tudja kezelni egy démon erejét, az veszélyt jelent másokra. Veszélyt jelent az egész nép fennmaradására.

Egy igazi vezető pedig bármilyen áron megóvja a népét.

- A történelemkönyveink alapján az elején kivégezték őket, annak a reményében, hogy nem lesz továbbörökítve a hajlam, de túl sok vérvonalban jelen volt – micsoda mészárszék. A fáklyák lángja válaszol feléledő haragomra. – Egy idő után elkülönítették őket, mikor kiderült, és kiképzést kaptak, hogy miként legyenek urai az érzelmeiknek. Ha elértek egy bizonyos kort, be kellett lépniük a börtönbe, ahová a démonokat zárták. Ha innen élve és ép ésszel kijutottak, bizonyították, hogy emberek tudtak maradni a démonok között, és nem lesznek veszélyesek a népünkre – ez legalább esélyt adott nekik a túlélésre. Talán a legjobb megoldás, ami mellett dönthettek Sylarion ősei.

Alfám feszülten felmorran a gondolattól, hogy ha Sylarion egy másik időben születik, talán meg sem éli a felnőttkort. Ha hihetek neki, akkor ez az erő főleg akkor szabadul el, ha dühösek. A haragjukból táplálkoznak a démonok. Tehát ezért próbálta minél jobban felbosszantani Lorikot. Próbára akarta tenni.

- Most már nem kötelező elvégeznetek a próbatételt? – egy újabb kérdés, amire már előre tudom a választ.

- Az elmúlt két-három generációban elkopott a képesség, lehet, hogy sokan leélnek egy életet úgy, hogy nem is tudják, hogy bennük van. Van, aki azért vállalkozik a próbatételre, mert reméli, hogy az majd kiváltja belőle a benne szunnyadó erőket – tehát itt a hegyek közt, önként teszik magukat próbára. Ostobák. Csak azok vágyhatnak erre az erőre, akik nem rendelkeznek vele születésüktől fogva. Szerintem ez inkább átok, semmint áldás. – Ők azok, akik biztosan nem térnek vissza – sejtettem.

- De te tudtad, igaz? – ő sosem vágott volna neki ennek az útnak, ha nem tudta volna, hogy biztosan végig tudja csinálni. Ő tisztában volt a démonjaival., mert már találkozott velük korábban.

Megáll, vállai megereszkednek, arca sápadtabbá válik, mint valaha. A múlt árnyai színezik sötétszürkére ezüst szemeit. Ujjaim megrezzennek, hogy magamhoz húzzam apró testét. Túl törékeny és sebezhető. Nem szeretem így látni őt.

- Igen – hangja elvész a folyosót átszelő szelekben.

- Az éjszaka, mikor Elarion megsérült – az éjszaka, amikor egy gyermeknek szembe kellett nézni a benne lakozó démonnal. Túl korán. De ez magyarázatot ad arra, hogyan bánt el egy fiatal omega két tűzmágussal egyszerre. Másképp nem sikerült volna neki. Ha akkor nem engedi szabadjára dühét, most nem beszélgetnénk.

Tekintete összefonódik az enyémmel. Még sosem láttam őt ennyire bizonytalannak. Ezt a Sylariont talán még Elarion sem láthatta soha. Most mégis készen áll rá, hogy megmutassa nekem.

- Darabokra szaggattam őket. Mikor végeztem, az sem látszott, hogy valaha emberek voltak- alfám elégedettsége végig söpör rajtam. Büszke az omegára, akit kiválasztott. Ahogyan én is.  A dühe lesújtott azokra, akik bántották imádott testvérét. Erős és hűséges. Nem élvezte, amit tett, de bármikor megtenné újra, ha ezzel megvédhetné a koronaherceget.

- Akkor sem látszott volna, ha az én büntetésemet kapják – nem érdemel kegyes halált, aki gyerekekre támad. Mosolyogva érintem meg döbbent arcát. Bőre hideg, de élettel teli. A tekintetében felragyogó fény pedig a felhők mögül előbukkanó napot is maga mögé utasítja.

Mintha mázsás súlyok gördültek volna le a lelkéről. Tudom, hogy mit tett. Tudom, hogy mi rejtőzik a lelke mélyén. Mégis jobban imádom őt, mint valaha. Mellkasom elnehezül nevetése hallatán. Túl sokáig kellett ezt magával cipelnie. Most már biztos vagyok benne, hogy a testvérének sem mesélt róla soha.

Mert félt, hogy meggyűlölte volna a benne élő démon kegyetlensége miatt.

Talán mégis akad puha és sebezhető rész az acélból készült szíveden, kis szitakötőm.

Szavait már ajkaimba mormolja. Képtelen vagyok tovább ellenállni. Igen, őrült vagyok, de részben ő tett azzá. A mosolya, a nevetése, a gyilkos és kegyetlen pillantásai. A benne élő démon, akivel megtanult együtt élni. Az erő, amivel alfákat kényszerít térdre. Hamarosan én is egy leszek közülük.

Csak egy puha csókot terveztem, hogy érezze, semmi sem változott közöttünk, ő azonban többet akar. Morogva szorítom meg derekát, amit könnyedén átérnek kezeim, közben egy pillanatra sem szakítom meg csókunkat. Teste és omegája egyaránt hozzám simul. Hajamba tépő ujjai és falaimat ostromló mágiája egyaránt többet akar. Alfám kétségbeesetten küzd. hogy válaszolhasson omegája hívására, de nem engedhetem. Most még nem. Előbb tudom kell, hogy Sylarion is akarja, nem csak a benne lakozó ösztönlény.

Többre vagyok, mint hogy egyszerű ágyassá váljak.

Farkam fájdalmasan rándul meg, ahogy a heves csók közben egy pillanatra hozzá ér testével. Az irányítás majdnem kicsúszik kezemből, de még idejében hátrébb lép. Ajkai duzzadtak, tekintetében a saját lángjaimat látom lobogni. A mágiája tombol körülöttünk, bőrének vihar illata beleivódott elmémbe.

Rohadtul gyönyörű.

- Ne haragudj – az egyetlen, amiért meg tudnék haragudni, hogy megpróbálod visszafogni magad, és menekülsz. Nem tetszik, ahogy omegájával küzdve megpróbál visszavonulni a szobájába.

Miért?

- Mellettem nem kell visszafognod magad – nincs szükség rá, hogy megfékezze az omegáját. Nincs szükség rá, hogy elrejtse előlem a benne élő démont. Rám zúdíthat mindent, amiről eddig azt gondolta senki sem tudná elviselni. Egymás alfája és omegája vagyunk, még ha tagadja is.

Elmosolyodva figyelem küszködését. Előttem nem kell az erős omegát játszania. Én pontosan tudom, mennyire erős. De mindenkinek szüksége van valakire, aki mellett elgyengülhet és pihenhet. Csak engedd meg, hogy én legyek az, Sylarion.

- De igen – feszült. Az ereje még mindig csapong, még ha sikerült is részben visszaszereznie az irányítást.

- Szedsz még fogamzásgátlót, nem? – némasága is válasz a kérdésemre. Akkor nincs akadálya, hogy megtegyük. Ő vágyik rám, ahogyan az omegája is. Komolyan nem értem, miért küzd mégis ennyire.

- Tudod milyen nehéz kivívni a fiatal alfák tiszteletét omegaként? – elgondolkodva billentem oldalra fejemet.

- Sejtem – az ostoba, fiatal alfák mindig feszegetik a határokat. Mindig többnek gondolják magukat másoknál, és fitogtatni akarják az erejüket. Még az én népemnél is, ahol az erő többet számít, mint hogy ki alfa vagy omega, nehezebben fogadnak el omega parancsnokokat.

- Szerinted, hogy néz ki, ha egy alfa karjaiba rohanok a harc után? Meg kell mutatnom, hogy nem rendít meg az ereje – ostobaság. Minden alfa jól tudja, hogy hatással van rá, akár próbálja titkolni, akár nem. Úgy kuporog a fotelben, mint akit legyőztek. Omegája ereje újra nekem feszül, égető parazsat izzítva bőröm alatt. Részben megértem őt, részben nem. Legyőzte a kihívóját. Bebizonyította, hogy jobb nála, még ha aljas módszereket is próbálnak használni ellene. Kit érdekel, hogy mit tesz a harc után? Miért ne tölthetne időt egy alfa karjaiban? Én vagyok rá ilyen hatással, nem pedig egy gyenge kis harcos. – Tudom, hogy ellentétes üzeneteket küldök, de menj el. Kérlek – még alfám is megdermed az utolsó szóból áradó szükségtől.

Nem hiszem el, hogy ezt teszem.

Lassú léptekkel közeledem összeroskadt omegám felé. Látom a döntése mögött húzódó indokot, de ostobaságnak tartom. Én nem tartanám őt kevesebbre csak azért, mert kiéli a vágyait egy alfával. De úgy tűnik a Levegő birodalmában mindenki sokkal ostobább nálam.

Illata túl töménnyé válik, omegája pedig túl erőssé. Az egész testem lüktet a vágytól. Le akarom tépni róla a ruhákat. Újra meg akarom ízlelni a bőrét. Az ő illatát akarom lélegezni levegő helyett. Mégsem teszek egyebet, csak puha csókot hintek fonatai közé.

- Gondolj rám, miközben kielégíted magad – suttogásom rekedten. – én rád fogok – mielőtt meggondolhatnám magam, elhagyom a szobáját.

Mihamarabb a jegyesemmé kell válnia, hogy senki se róhasson fel neki egy velem töltött alkalmat. Mert még egyszer biztosan nem leszek képes megtenni ezt.

Az összes istenre esküszöm, hogy legközelebb a karjaim között fogsz elélvezni, kis szitakötő.

oOoOo

Az arcomba csapó jeges szél sem képes lehűteni vágyaimat. Hiába elégítettem ki magam kétszer is, a tudat, hogy Syalrion ott van a szomszédos szobában, elégnek bizonyult, hogy örökké tomboló lángokat ébresszen bennem. Csak addig maradtam, míg alfám kezelhető szintre nyugodott, és képes voltam újra elzárni őt. Már abban is kételkedem, hogy megnyugszik-e teljesen, míg meg nem kapja Sylarion omegáját.

Egyfokkal készségesebb társat is választhatott volna magának.

Kelletlen fintorral telepedem le a tágas, de igencsak kihalt platformon, ami talán kertként funkcionált. Valahol lennie kell üvegházaknak is, mert ezen a zord klímán nem túl sok növény éli túl. Legalább illenek hozzám. Ugyanolyan kókadtak és elgyötörtek, mint én. A nap végre előbukkant a felhők mögül, ahol tegnap délután óta rejtőzött. Lehunyt szemekkel fordítom arcomat a fény felé, magamba szívva elenyésző erejét. Nagyon remélem, hogy a hegyek túloldalán kellemesebb lesz az időjárás. Sok mindent megadnék most egy tűz templomért.

- Bátor dolog kimerészkedned ide, tűzmágus – felsóhajtva csóválom meg fejemet a megvető hang hallatán. Legalább pár percig nyugtom volt, már ez is valami.

- És mi a terved? Egy véletlen szellő fog letaszítani a mélybe, vagy halálra untatsz a szavaiddal? – fel sem nyitom szemeimet, csak hagyom, hogy Lorik mellém sétáljon. Alfám amúgy sincs túl jó hangulatban, hiszen ma már rátámadtak az omegájára, és magára is kellett őt hagynia. Szóval, ha ez a kölyök sokáig bosszant, lehet letesztelem mire képes egy leendő Sylfael.

- Nehogy azt hidd, hogy Sylarion védelme alatt sebezhetetlen vagy – vajon azért gyűlöl, amit a nagyapám tett a népével, vagy azért, mert legyőztem a mesterét? Mindkettő elég szánalomraméltó és gyerekes indok.

- Nem állok Sylarion védelme alatt, és nem is szorulnék rá – jelen pillanatban sajnos túl kevéssé érintené meg a halálom, de ezen hamarosan változtatni fogok.

- Akkor állj ki ellenem! – ismét felsóhajtok, és lassan kinyitom szemeimet. A fiatal alfa közvetlen előttem áll, arcát valami düh és undor közötti állapot uralja. Még uralkodni tud mágiáján, de már érzem magam körül az idegen alfa rezdüléseit.

Lassan mérem őt végig, tekintetemmel elidőzve minden látható zúzódáson és láthatatlan sérülésen. Az egyik lábát kevésbé terheli, valószínűleg egy rosszul sikerült érkezés nyoma. Ujjai már kardja markolatán feszülnek, de az egész tartásán látszik, mennyire kimerült. Nem lehet kellemes a benned élő démon erejét használni. Majd meg kell erről kérdeznem Sylariont, de ránézésre eléggé leszívja a mágus testét.

- Nem – felelem egyszerűen, visszacsukva szemeimet.

- Gyáva! – sziszegi feszülten, de nem mozdul. Legalább nem teljesen ostoba.

- Inkább könyörületes – a beállt csend alapján vagy tudja, hogy igazam van, vagy nem érti mire gondoltam. Hagyom még egy kicsit őrlődni, mielőtt hajlandó lennék újra ránézni. – Nem szórakoztat, ha kimerült gyerekeket alázok meg – mielőtt ismét kikérhetne magának valamit, a kezemet felemelve hallgattatom el. – Van benned potenciál Lorik, de még sokat kell fejlődnöd – látom, hogy egyre jobban összezavarodik. – Halálos harcos válhat belőled, ha a megfelelő tanárokat vesznek a szárnyaik alá – dühös széllökés söpör végig a halott kerten, burkolt kritikám nyomán. Nocsak, nem is olyan ostoba. Galaeth mellett egy idő után nem lesz képes tovább fejlődni. Az altábornok is jó harcos, de nem a legjobb. Vannak hiányosságai,

- Galaeth tökéletes tanár – gúnyos horkantásba fullad elfojtott nevetésem. Azt hittem most jött el az a pillanat, amikor távoznom kell. Lorik testi épsége érdekében.

- Ha elmúlt a szerelem, és tényleg fejlődni akarsz, majd keress meg Sylariont és engem – kettőnk tudása és tapasztalata csiszolhatna tökéletesre egy Sylfael alfát. Remélem elég bölcs lesz, hogy ezt idővel felismerje.

Alfája egyre jobban kicsúszik a kontroll alól, enyém pedig acsarkodva akarja móresre tanítani, de nem engedem neki. Inkább elsétálok mellette, magára hagyva fortyogó dühével.

- Sosem fogsz visszatérni onnan, tűzmágus! – még hallom ahogy a földre köp. Ostoba.

Búcsúképp ráeresztem alfámat egy pillanarta, kétségbeesett nyögése elkísér a huzatos folyosókra.

Tényleg szükségem lenne egy harcra. Vagy egy kiadós szexre.

Inkább a szexre.

oOoOo

Elveszítem egyensúlyomat a keskeny peremen. A heves széllökés úgy taszít a sziklafalnak, mintha súlytalan lennék. Felszisszenek a vállamba nyilalló éles fájdalomtól. A világ egy pillanatra megtelik vörös lángokkal, mielőtt úrrá lennék a kíméletlen lüktetésen.

- Újra!

Fintorogva fordulok az apró mágus felé, aki legalább egy tucatszor vágott már neki a falnak ma délután. Szürke szemei olyan kíméletlenek, mint a háta mögött tomboló vihar. Már harmadik napja csúszik az indulásunk, és ő minden egyes perccel egyre kiállhatatlanabb. Kicsit megbántam, hogy felajánlottam, használjuk ki gyakorlásra a váratlanul ránk szakadt időt. Inkább érzem magam egy szalmazsáknak, amin kitöltheti a feszültségét, mint tanítványnak. A mai gyakorlat pedig kifejezetten könyörtelen. Elvárja, hogy egy erre a célra kifaragott, vékony sziklaperemen egyensúlyozzak, miközben széllökéseket zúdít rám. A súlyom előny, de így is megszámlálhatatlan alkalommal csúszott le a lábam. Ő pedig nem rest minden egyes hibánál az orrom alá dörgölni, hogy éles helyzetben most meghaltam volna. Igazi kis zsarnok.

Egyre jobban imádom.

- Elég izgató, ahogy parancsolgatsz – vigyorogva mozgatom át karomat, amivel a legtöbb ütközést tompítottam ma. – De jobban élvezném, ha az ágyban követelnéd ugyanezt – sajnos a legutóbb nem hallhattam ezt az ajkai közül, de legközelebb nem marad az adósom. Már ha megélem. A tekintete egyelőre nem sok jót jósol.

- Mi lenne, ha a feladatra koncentrálnál? – pontosan azt tettem az elmúlt órákban. Minden szavára figyeltem, minden utasítást teljesítettem, és minden apró tanácsot megfogadtam. Most már nekem is jár egy kis szórakozás.

- Ha lezuhanok, úgyis elkapsz – kaján mosollyal fogom össze újra hajamat, amit Sylarion teljesen megtépázott. Szorosabb fonatra lesz szükségem az út alatt. – Túlságosan hiányoznék.

- A családodnak talán – megjátszott fájdalmas fintorral érintem meg mellkasomat hűvös szavai nyomán. Megsebzel, kis szitakötőm.

Sajnos nincs túl vidám kedvében.

Elkomorult arccal fordulok vissza legújabb ősellenségem felé. A hegyeket nem tűzmágusoknak találták ki, ebben már egészen biztos vagyok. Csizmám talpa éppen csak hozzáér a simára kopott sziklához, máris oldalba kap egy minden eddiginél nagyobb széllökés. Nincs időm reagálni, sem esélyem fennmaradni. Összeszorított fogakkal tűröm, hogy ismét a falnak taszítson omegám ereje. Remélem legközelebb az ágyban is ilyen heves lesz.

- Ez aljas volt – jegyzem meg, miközben némán imádkozom az isteneimhez, hogy holnap fel tudjam emelni a karomat. Eddig legalább megvárta, hogy megtaláljam az egyensúlyomat. Ha nem tudnám, hogy szüksége van rám, elkezdenék aggódni, hogy végezni akar velem még az indulás előtt.

- A természetes szelek sem fogják megvárni, míg felkészülsz – de a természetes szelek nem is egy hurrikán erejével fognak lesújtani rám. Legalábbis nagyon remélem.

Némán fürkészem Sylarion arcát. Vonásai feszültek, ezüst fonatai szorosan simulnak fejéhez, de néhány szálnak sikerült kiszabadulnia. A körülötte kavargó szél nagy része biztosan feszült mágiájának bizonyítéka. Amúgy sem egy bolyhos tevecsikó, de most sokkal gúnyosabb és elviselhetetlenebb, mint általában. Szúrós, akár egy kaktusz. Jobban megviseli a várakozás, mint eddig gondoltam.

Miért sietsz ennyire a halálba, Sylarion?

- Hamarosan elindulhatunk – vigasztalóan lágyítom el mosolyomat, de nem sikerül hatnom rá. Sőt, ha lehetett, akkor csak rontottam a helyzeten. Szemei elsötétülnek, a szél felélénkül körülötte. Mintha bármelyik pillanatban egy dühös fúriává válhatna.

- Már így is túl sokat időztünk ezen a helyen – szavai összeolvadnak a metszően hideg széllel. Ráhibáztam.

- Néhány nap már biztosan nem számít – túl későn jövök rá, hogy életem egyik legnagyobb hibáját vétettem.

Ösztönösen lépek hátrébb, áthelyezve súlypontomat, hogy a szél ne dönthessen le lábamról. A vihar, ami a lelkében dúl, most elszabadult. Dühe végig csap az eldugott kis gyakorlóterünkön. Apró kavicsok emelkednek fel a földről, és sodródnak a halálos mélység felé. Nem akarok egy lenni közülük.

- Több ezer élet múlhat ezen a néhány napon! – feszült arca egészen kipirosodik az idegességtől, szemeiben sötét vihar tombol. Tényleg sokat jelentenek számára annak a népnek a tagjai. A sajátjaiként szereti őket. Ha nem még annál is jobban.

Fogalmam sincs pontosan, mi vár rám a hegyen való átkelés után, de ha Sylarion ennyire a szívén viseli a sorsukat, akkor biztosan különleges emberekről van szó. Az én omegám szívéhez nagyon nehéz eljutni, nekik mégis sikerült.

Egészen féltékeny vagyok.

Csinálok pár vállkörzést, hogy átmozgassam a meggyötört ízületet, miközben lassan visszasétálok a keskeny sziklaperemhez. Sylarionnak szüksége van a figyelemelterelésre, és ha mással nem tudok, ezzel segítek neki. Legalább nem magában tépelődik, amíg engem tipor a földbe. Elvigyorodva rabolom el feszült tekintetét.

- Ne fogd vissza magad.

oOoOo

- Ha nem ismernélek, azt mondanám szándékosan hagysz nyerni – meg sem hallja csipkelődésemet, annyira el van a saját, távoli világában.

Megőrjít a tehetetlenség. Nem élvezem, hogy így látom őt. Még az is jobb, mikor a feszültségét rajtam vezeti le. Most azonban csak ül, ujjai között a megsárgult levelet pörgetve, időnként az ablak felé bámulva. Már ötödik napja csúszik az indulásunk, és nem úgy tűnik, hogy az időjárás egyhamar kegyes lesz hozzánk. A mai napot térképek tanulmányozásával töltöttük, Sylarion részletesen megjelölt rajtuk minden halálos és veszedelmes pontot. Kellemetlenül sok volt belőlük.

A térképek után le tudtam foglalni egy időre a fegyverei átnézésével. Majdnem megcsókoltam a lelkesen áradozó ajkait. Minél többet vagyok mellette, annál nehezebb ellenállnom ennek a késztetésnek. És tudom, hogy ezzel ő sincs másképp. Legközelebb talán megteszem, még ha kockáztatok is egy tőrt a combomba. Valóságos kínzás ennyire közel tartani egymáshoz a bennünk élő állatias mágiát, de nem tehetünk mást. Az a néhány és rövid őszinte beszélgetés, amit kiharcoltam a napokban, legalább részben kárpótolt. Ideje, hogy tényleg jobban megismerjük egymást.

 - Van, aki le tudott győzni? – ismét megpróbálom visszaterelni magamra a figyelmét, ezúttal sikerrel. Az ezüst tekintetek fénye rám vetül a Dral-tábla felett. Már másodszor győztem le egymás után, pedig tudom jól, hogy alap esetben semmi esélyem nem lett volna ellene. Úgy néz le a fekete-fehér kövekre, mintha most látná őket először. – Amikor tudtál a játékra koncentrálni – kapok egy dühös fintort. Jól van, a kiállhatatlan Sylarion sokkal jobb társaság, mint a teljesen néma.

- Eli pár alkalommal – vonásai ellágyulnak, szemeibe ritka csillogás költözik, ahogy kiejti testvére becenevét. Tényleg messze járhat, mert ez az első alkalom, hogy előttem használja. – És egyszer anya – mindkét válasz meglep kissé. Egyikükből sem néztem volna ki, hogy van esélyük a hadseregük főtábornoka ellen. Úgy tűnik sok meglepetés rejlik ezekben a kis omegákban.

- Szóval kiváló stratégákkal van teli a családod – vonom le a következtetést. Csak így maradhattak fent a nagyapámmal vívott háborúban.

- Legalább ezzel ki tudjuk vívni az alfák tiszteletét – fanyar fintorral tanulmányozza az asztalon fekvő táblát, valószínűleg elemezve a saját hibáit. Helyes.

Minél több időt töltök vele, annál jobban megértem őt. Rengeteget küzdött az alfák tiszteletéért. Mindent megtett, hogy a harcost lássák benne, ne pedig az omegát. Talán ezért ragaszkodik annyira az önállósághoz. Egyedül jutott el idáig, és egyedül is akarja megőrizni az őt övező tiszteletet. Viszont ennek nem kéne változnia azután sem, hogy a Sharibommá válik. Eszemben sincs beleszólni a Levegő hadsereg hierarchiájába. Én csak az akarok lenni, aki ágyba viheti a tábornokot. Nap közben annyi alfát tipor porba, amennyit csak akar, ha az éjszakát a karjaimban tölti. Csak azokat az ostoba harcosokat égetném hamuvá, akik harcon kívül érnek hozzá akár a kezükkel, akár az erejükkel.

De ez egy teljesen érthető tett lenne.

- Én az erődet is tisztelem, Sylarion – felpillant rám, tekintetünk összefonódik. Alfám éhesen vicsorog elmém falainak tövében. – Alig várom, hogy lássam, mikor megalázod azokat az alfákat, akik nem ismernek el – ez lesz a kedvenc hobbim. Datolyát majszolok míg más alfák szenvedését figyelem, és közben elképzelem ahogy Sylarion hangosan nyög alattam. Vagy felettem. Néha meglovagolhat majd, nem bánom.  

- Őrült vagy - az ő szájából ez már elismerésnek hangzik. Nem is tudom hány alkalommal vágta már a fejemhez a napokban.

- Éppen csak annyira, hogy kiegészítsem a te őrületedet – tekintetében sötétté válnak a felhők. Már tudom, hogy ez a vágy árnyalata. Egy olyan viharé, ami mindkettőnkön keresztülsöpörne, ha végre beadná a derekát. – Az alfám jól választott. Ő jobban tudja mire van szükségem, mint az isteneim.

A levegő forróvá válik körülöttünk.

Egy apró mozdulat lenne. Egyetlen érintés, hogy ledöntsem a falait. De ennél jobban tisztelem őt.

Lehunyom szemeimet, hogy nyerjek néhány pillanatot. Könnyebb szorosra fűzni alfám láncait, ha csak érzem a prédát, de nem látom őt. Az illata így is könnyedén az őrületbe kerget. Némán hallgatom, ahogy az apró köveket válogatja szét egy következő játszmához. A következő lépésemen sok minden múlhat. Nehéz megjósolni a következményeket, de egy biztos: az omegám őrlődését már nem sokáig akarom látni. Sylarion menni akar, és minden itt töltött nappal csak egyre feszültebb lesz. Hamarosan már nem csak fenyegetődzni fog a tőrjeivel.

- Ha egyedül lennél mikor indulnál? – kinyitom szemeimet, Sylarion arcát fürkészve. Ő az ablak felé fordulva gondolkodik, gondolom az időjárást elemezve.

- Amint felkel a nap – feleli kisvártatva, miközben tekintete visszasiklik rám. Sejtettem.

- Akkor hajnalban indulunk – kétkedve húzza fel egyik szemöldökét. Már rájöttem, hogy nélkülem valószínűleg útra kelt volna. Elég nagyra van magával ahhoz, hogy viharban is elinduljon, de én komolyan hátráltatnám. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem rendelkezem a képességeivel. Viharos hegyeken való átkelésben kétségtelenül jobb nálam. – Tudom, őrült vagyok – egy félmosollyal veszek a kezembe egy fehér követ. – Kezdj, és most ne hagyj nyerni!

Napok óta először látom a mosolyát.

oOoOo

Sylarionnak igaza volt, az istenek nem kegyesek velünk. A viharos szél egész nap tépázott minket. Ismerem a dermesztő, fagyos hideget a sivatagból, de ez egészen más. Hiába a vastag ruha, a prémes gallérok, és az egyetlen kendő, amit magammal hoztam, a szél bekúszik mindenhová. A testem egyes részeit már órák óta nem érzem. A csizmámba bejutott hó sokkal kellemetlenebb érzést kelt, mint a homokszemcsék bármikor. A legrosszabb azonban az, hogy sosem éreztem magam ennyire gyengének és kimerültek.

És ez egyáltalán nem tetszik.

Még a tájban sem lehet gyönyörködni, mert mindent köd, és felkavart hő borít. Mintha végeláthatatlan szürkeségben kóborolnánk. Bízom Sylarionban, és hogy visszatalál arra a helyre, ami elrabolta a szívét.

Féltékeny vagyok egy ismeretlen birodalomra. Azt hittem csak az öcsém lehet ennyire szánalmas.

Az egyetlen pozitívum, hogy Sylarionnak csak egyszer kellett megmentenie. A hó másképp viselkedik, mint a homok, én pedig még nem értettem meg igazán. Míg a kis szitakötőm súlytalanul jár a vastag hóréteg tetején, nekem meg kell küzdenem azzal, ami alatta rejtőzik. Ez ma egy rejtett szakadék volt. Ha nem cselekszik elég gyorsan, lezuhantam volna. Az adósává váltam. Márpedig én nem szeretek tartozni senkinek.

Az első pillanattól kezdve tökéletes összhangban mozogtunk, így a tapasztalatlanságom ellenére is gyorsan tudtunk haladni. Legalábbis azt hiszem. Hiába tanulmányoztam órákon át a térképet, a valóság összezavar. Ilyen lehet egy kívülálló számára a sivatag. Egyetlen pihenőt tartottunk a nap közepén, és csak a legszükségesebb esetben szóltunk egymáshoz. Vagyis leginkább Sylarion hozzám. Mintha képes lenne megigézni a szeleket, hogy közvetlenül a fülemhez sodorják szavait. Egyre jobban lenyűgöz a levegőmágia sokoldalúsága, de élhetnének valami melegebb helyen is.

A nap éppen elkezd lebukni az égig nyúló csúcsok mögött, mikor az apró, fehérbe bújt alak megtorpan előttem. Egy ideje nem volt szükség meredek sziklafal megmászására, így gyanítottam, hogy közeledik az első éjszakánk helyszíne. Nem voltak nagy elvárásaim, de ez a kis menedék még azokat sem ugrotta meg. A keskeny is üreg inkább sakáloknak való, semmint embereknek, de legalább a széltől megóv. A semminél ez is több. Még Sylarion is csak görnyedve tud felállni benne, én meg sem próbálkozom a mutatvánnyal. Büszkeségemet elnyomva mászok bentebb, hátamat a fagyos sziklának vetve. Csizmás talpam alig egy araszra van a barlangocska bejáratától.

Ennyit a fekve alvásról.

Kelletlenül állok neki lesöpörni magamról a puha porhavat, miközben Sylarion a talajt próbálja minél jobban hómentesíteni. Mágiája lusta szellőként sepri ki a kéretlen pelyheket.

- A barátaid nem akartnak közelebb költözni? – vagy legalább egy olyan helyre, ami nem akar huszonnyolc féle módon végezni azzal, aki megpróbálja megközelíteni.

- Csak nem megbántad, hogy velem jöttél? – tekintete rám villan, hangja tompa a sáltól, ami arcát takarja. Most már biztos, hogy odakint mágiával juttatta el hozzám a szavait.

- Nem – hátra lököm kapucnimat, és lehúzom arcomról a fagyott kendőt. – Örülök, hogy nem egyedül csinálod végig ezt az utat, még ha tudom jól, hogy képes is lennél rá – szürke szemei felragyognak, fehér szempilláit mintha gyémántporral szórták volna be. Alfám minden kimerültség ellenére mocorogni kezd.

Valami határozottan megváltozott a tekintetében.

- A legkönnyebb részén túl vagyunk – milyen csodálatos hír. – Meglepően jól bírtad, tűzmágus – már bókolunk is egymásnak, kis szitakötőm? Elkényeztetsz. A gúny és megvetés, ami átitatta ezt a szót, már kikopott egy ideje.

- Kapok valami jutalmat? – valahol a horkantás, és nevetés között van a hang, amit kiad magából. Nem egy finom omega herceghez illő. Nem értem hogyan keverheti őket össze bárki.

- Elég jutalom, hogy túlélted – sajnos mindig többre vágyom.

Leplezetlen vágyódással figyelem vastag ruhákba bújtatott alakját. Tekintetünk ismét találkozik, de ő elmenekül. Hátat fordít nekem, kesztyűbe bújtatott ujjai finoman mozdulnak, mintha egy hangszeren játszana. Az üreg bejáratában lassan megjelenik egy finoman rezgő levegőfal, ami útját állja a heves szélnek. Nem olyan tökéletes, mint amiket a palotában láttam, de megteszi. Megidézek két forrón izzó parázsgömböt, ami halvány ragyogással, és kellemes meleggel tölti meg a kis üreget. Még a végén elég otthonossá tudjuk tenni ezt a kis helyet.

Immár kapucni és sál nélkül fordul vissza felém. Arcára vörös rózsákat festett a hideg, haja a fonatok ellenére is kócosnak tűnik. A mellettem lévő helyet méregeti, de bármennyire is apró termet, ott nem fog kényelmesen elférni. Egy levegő alfa mellett talán maradt volna némi sziklapadló a számára, de jelenleg nem sok lehetősége maradt.

Meg sem próbálom elrejteni elégedett vigyoromat.

Néhány pillanatig még hagyom őrlődni, végül megragadom csuklóját, és magamra rántom, mielőtt ellenkedhetne. Térdei a combjaim két oldalán koppannak, tenyereivel a vállamon támaszkodik meg. Makacs. Véletlen sem ülne rám, de így legalább majdnem egy magasságban van az arcunk. Tekintete gyilkos csillogással villan rám. Alig várom, hogy nekem essen. Tőrrel vagy tőr nélkül, de biztosan élvezni fogom.

- A mai nap közel voltam a halálhoz – kezem csípőjére csúsznak, parázsgömbjeim árnyékokat festenek dermedt arcára. – Holnap talán nem tudok elfutni előle – felhorkantva mélyeszti ujjait vállaimba. Bár mást szorítanál ilyen hévvel, kis szitakötő. – Talán ez az utolsó közös éjszakánk.

- Komolyan a sajnálatomra hagyatkozol? – nehéz eldönteni. hogy szórakoztatja, vagy megbotránkoztatja a próbálkozásom. Nem mondhatja, hogy nem próbálok meg mindent.

- Csak engedd el magad, Syl – suttogom az ajkaira. Forró légvételei összeolvadnak az enyémekkel. A következő lépés a legaljasabbak közé tartozik, de már eleget vártam. Alfám puha erejével ölelem őt körbe. Nem rontok rá, nem követelem az omegája azonnali figyelmét, csak a tudtára adom, hogy itt vagyok.

- Ne merészeld! – szisszen föl, de teste elárulja őt. Megremeg karjaimban, tekintete mélyszürke égbolttá válik. Omegája már mozgolódik, éledező vihar illatával töltve meg az üreget.

- Ebben nincs kényszer – még alfám is belemegy a játékba. Nem lázad a tervem ellen, hanem kivár. Néha ő is élvezi a cserkészés izgalmát. Pontosan tudja, hogyan kell puha, meleg biztonságérzettel magához csábítania egy kimerült omegát. – Kedvelsz, csak túl makacs vagy elismerni – mutatóujjam utat talál kabátja alá. Puha bőre alatt megfeszülnek izmai.

- Cseszd meg! – szinte köpi a szavakat, mielőtt ajkaimra vetné magát. Fejem a sziklafalnak ütődik heves támadásától, de nem bánom. Beleszisszenek a csókba, de nem hagyom, hogy övé legyen a győzelem.

Ilyen harcban mindig szívesen veszek részt. Sylarion a tökéletes ellenfél és egyben társ a számomra.

Egyre biztosabb, hogy soha nem leszek képes elengedni őt.

A búcsúzkodás gyors és elviselhető volt, csak a hozzátartozók és a királynő legfőbb tanácsosai voltak jelen. A család személyes kikötőjéből indultunk, így nem voltak felesleges bámészkodók, de egészen biztos vagyok benne, hogy így is napokig az lesz a téma, hogy miért utazik együtt a Levegő és a Tűz hercege a hegyekbe. Meglepő módon a tűzmágus megfogadta a tanácsomat, és nem két méteres fegyverekkel érkezett az útra. Pozitív csalódás.

Indulás után a kabinomba hívtam, hogy felvilágosítsam a részletekről, de Quor’Zanethről még nem mesélek neki. Ha egyszerre a nyakába zúdítom az őrzők rejtett városát, a haldokló életfát, és az egyensúly bölcsőjében ránk váró kihívásokat, azt fogja hinni, hogy hallucinogén gombákat fogyasztottam. Ha élve eljutunk Cael’Sidhrába, látni és érezni fogja, hogy ott minden más. A jégváros fölé hajló hatalmas, mágiával átitatott életfa tömény kisugárzása még a szkeptikus embereket is átformálja. Akkor már képes lesz elhinni azt is, hogy a közelben nyugszik minden élet és mágia forrása. Az elfelejtett történelmünk romjai. Furcsa belegondolni, hogy akármilyen különbözők vagyunk, egy őstől származunk.

- Megőrjít a néped állandó titkolózása – vallja be frusztráltan, mikor harmadszor is kikerülöm a küldetésünk legfontosabb részleteit. Nem szeretem feleslegesen járatni a számat. Ha lezuhan a hegyi utakon, úgysem lesz szüksége a kapottnál több információra. Nem is beszélve arról, hogy roppantul szórakoztat a feszültsége. Neki fontosabb, hogy elkísérjen, mint nekem, és ezzel fegyvert adott a kezembe. Ostoba lennék nem felhasználni ellene. Akkor sem hátrálna vissza, ha teljesen vakon kéne csatába szállnia, pedig ez ellentmond mindennel, amit eddig képviselt. Nem értem, miért megy ennyire messzire valakiért, aki többször is visszautasította a közeledését.

- Ha nem tetszik, nyugodtan visszatérhetsz a sivatagba – ejtem el a szavakat csaliként, de tudom, hogy nem fog ráharapni. A szemeiben sötétvörösen lobbannak az aranylángok. Tudja, hogy játszadozom vele, a lusta, kihívó félmosolya elárulja. De hiába a tudás, ha a markomban van.

Csak a sok évi harci kiképzésnek és a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem rezzenek össze, mikor előttem terem. Lehajol hozzám, a testem mellett megtámaszkodva ejt látszólagos csapdába. Nem mozdulok, makacsul állom a veszedelmes pillantását. A tűzzel játszom, de túlságosan szórakoztató, hogy abbahagyjam.

- Csak ha velem jössz – a lassú szavai forró levegőként csapódnak az ajkaimra. A mély, rekedtes dörmögés eszembe juttatja az együtt töltött éjszakánkat. Felébreszti az elfojtani kívánt vágyakat és a felháborodás első szeleit. Vele menni? Soha nem teszem be a lábamat abba a sivár lélekvesztőbe. Túl sok rémtörténetet olvastam a szomjhalálról, a nappalok égető melegéről és a fagyos éjszakákról. Nem csodálom, hogy az összes tűzmágus őrült egy kicsit. – És velem is maradsz – szép álom. Nem tagadom, hogy hatással van rám, de balszerencséjére nem vagyok az állatias ösztöneim rabja.

- Fel kéne adnod – jelentem ki gyengébb hangon, mint szerettem volna. Nyomatékosításként az egyik tőrömet finoman az ágyékához szorítom. Véletlenül meg ne szabadítsam a legnemesebb családi ékszerétől a fellángoló haragom hevében. Már meg sem lep, hogy csak mosolyt csalok elő a szavak nélküli fenyegetéssel. Mostanra megszoktam, hogy pont olyan eszelős, mint amilyen én vagyok. Ez nem azt bizonyítja, hogy összeillünk. Azt bizonyítja, hogy rövid úton meggyilkolnánk egymást, ha összezárnának minket. Élvezetes, de halálos napok lennének.

- Nem szokásom – ellenkezik kitartóan. Nem mintha azt vártam volna, hogy tényleg feladja. Akkor már rég megtette volna. Az ujjai lomhán csúsznak a penge élére, olyan gyengéden simítja végig, mintha a kezem kiegészítése lenne. Mikor eléri a bőrömet, forró borzongás fut végig a gerincem vonalán, és csak a kővé dermedt izmaimnak köszönhetem, hogy nem reszket bele az egész testem. Mindenem olyan hevesen reagál rá, mint mikor a parazsat lángra lobbantja egy kósza szellő. Az omegám érdeklődve figyel, de hiába várja, nem érzi meg az alfája mágiáját. Ezek nem az ő reakciói. Bár az övéi lennének.

Olyan gyorsan és hirtelen tűnik el a közelemből, mint ahogyan érkezett. Az ajkaimon még érzem az elszalasztott csók melegét, a testemben pedig a vágytól terhes lángokat, amiknek ő a gazdája. A büszke, felsőbbrendűséget sugárzó póz, amivel hátraveti magát a fotelben csak hab a tortán. Tudja, hogy milyen hatással van rám. Meg sem próbálja elrejteni a nadrágján a merevedése hatalmas dudorát. Arcátlanság. Legszívesebben céltáblának használnám a kezemben ragadt tőrrel. Ebből a szétterpeszkedett, elkényelmesedett pózból még ő sem tudna időben felugrani. Lassan képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a lábaim között növekvő nedvességet és az egyre követelőzőbb lüktetést.

- Mesélj az átkelésről, imádom hallani, hogy mi mindenbe halhatok bele – tereli tovább a témát szórakozottan, mintha mi sem történt volna. A fogaimat összeszorítva feszítem mozdulatlanságba az ajkaimat, mielőtt mosolyra rezdülhetnének.

Hogy mikbe halhatsz bele? Többek között ebbe a beszélgetésbe.

Inkább el is kezdem sorolni neki a ránk váró veszélyeket, mielőtt sort kerítenék a gondolataimra. Kellemes elképzelni a szenvedését a lebegő köveken való átkelésen. Talán még félni is láthatom majd. Bár ha így is lenne, soha nem ismerné be. Mókás napok várnak ránk a hegyekben.

- És mindez tényleg megéri, csak hogy eljuss arra a helyre? – kérdezi megrökönyödve egy idő után. Ha eljut oda, ő is megérti majd, hogy miért.

- Ennél sokkal halálosabb utat is vállalnék – felelem a ragaszkodásom mosolyával. Ha tehetném, az egész életemet ott élném le, és nem csak azért, mert az ősi mágia sokkal jobban átitatja az ott élő mágusokat és az élet mindennapjait. Ott mindenki harcos, ha nem is a szó szorosan vett értelmében. Ott minden nap egy küzdelem. Nincsenek felesleges politizálások, velünk született rangok és szemfényvesztés. Ott akkor van szavad, ha bizonyítasz és minden döntést a nép túléléséért hoznak. Nem tapossák el azokat sem, akiknek nem harcra született a szíve, de kivétel nélkül mindenki kiveszi magát a munkából, ami a közösség fennmaradásához kell. Nincsenek elkényelmesedett nemesek és őket körülugráló szolgálók.

- Őrült vagy – vágja a fejemhez a saját szavaimat. Muszáj elmosolyodnom. – Miért vágysz ennyire vissza?

- Az a hely más – magyarázom elgondolkodva, de a rosszul leplezett grimasza elárulja, hogy nem érti. Nem is igazán lehet megérteni, amíg az ember nem látta. A kontinens lakói azt hiszik, hogy ők uralják a mágiát, pedig csak egy apró porszem vagyunk ahhoz képest, amit a mágia forrásánál meg lehet tapasztalni. Ott máshogy működnek a természet szabályai. Mintha még én magam is más lettem volna, amíg ott tartózkodtam. – Amit ott láttam és tapasztaltam, átformálta a világról alkotott képemet – foglalom össze homályosan a leírhatatlan érzést. Ha szerencséje lesz, és túl éli az utat, majd megmutatom neki.

- Talán a mostani látogatás az örök kötelékekről alkotott elképzelésedet is megváltoztatja – forgatja ki a szavaimat. Szemforgatva csóválom meg a fejemet. Aligha fogja a személyes kapcsolatokról alkotott képemet átformálni az isteneink közelsége. Talán ha összekötöttek volna születésünkkor, képes lettem volna elfogadni, hogy ez az akaratuk, de tudjuk, hogy ez nem történt meg.

- Feleslegesen reménykedsz.

- Van róla sejtésed egyáltalán, hogy mit jelent valaki Sharibjának lenni? – erősködik tovább. Bosszant. Nyilván nem tudom pontosan, hogy mit jelent, de olvastam róla eleget, hogy tudjam, nem nekem való. El tudom fogadni, hogy akiket ilyen szellemiségben nevelnek, és erre készülnek egész életükben, vágynak rá. Én nem vágyom rá. Annyira unom a témát, hogy egy kicsit talán nyersebben és őszintébben öntöm szavakba a véleményemet, mint kéne.

- Azt, hogy egy mágiával lepecsételt börtönben éled le az életedet – és ha meghal a párod, ahelyett hogy szabadulnál a kötelék alól, nem kizárt, hogy beleőrülsz a társad mágiájának az elmúlásába. Még rosszabb, mint az alfa-omega kötelék, az legalább az egyik fél halála után a gyásszal együtt lassan felszívódik. Fontos személyként ez a legnagyobb ostobaság, amit valaki tehet. Vegyük például azt, hogy Eryn halála megőrjítené Dahwarát. Ha jól tudom, az ellenségeik nem egyszer próbálták kihasználni ezt a sebezhetőségét a Tűzbirodalom királyának, mielőtt le lett verve a lázadás.

- Szóval fogalmad sincs – feleli szokatlanul hűvösen. Tudom, hogy nem jogos, mégis mellkason vág a máskor mindig játékos, érinthetetlen férfi megvetése és haragja. Én csak őszintén válaszoltam a kérdésre, amit ő erőltetett rám. Összeszorítom a fogaimat, mikor két hosszú, céltudatos lépéssel az ajtónál terem. – Majd szólj, ha már képes vagy túllátni a gyerekes makacskodáson, és készen állsz nyitott elmével meghallgatni, hogy valójában mit jelent.

Még pont időben húzza be maga mögött a kabin ajtaját. A tőröm halk puffanással mélyed a simára csiszolt falapba pont ott, ahol a távozó férfi háta közepe lett volna. Dühít. Nem beszélhet így velem.

Gyerekes makacskodás? Ez egy tényeken megalapozott vélemény.

Mit jelent valaki Sharibjának lenni?

Csak elmondtam, mit gondolok. Hogy mit jelentene számomra egy örök, megmásíthatatlan kötelék. Lehet, hogy kicsit nyersen fogalmaztam meg a véleményemet, de ő az, aki hajthatatlanul hallani akarta. Ő az, aki rám akarja erőltetni az elveit. Aki nem tudja elfogadni, hogy mást várunk a jövőnktől.

Én soha egyetlen szóval sem mondtam, hogy ne válasszon magának Sharibot. Sőt, megértem, hogy neki ez fontos. Nem akartam megváltoztatni őt úgy, ahogy ő próbál megváltoztatni engem. Kettőnk közül ő az, aki gyerekesen makacskodik, és nem tudja elfogadni egy másik nép különböző értékeit.

Tudom, hogy igazam van.

Akkor miért bosszant ennyire?

Azért, mert kedvelem őt. Ha képes lenne túljutni ezen a rögeszmén, lehetnénk barátok. Talán idővel többek is, mint barátok. Egy darabig. Amíg mindketten élvezzük. De az ő szemében minden fekete vagy fehér. Neki nem kell a szürke, amit adni tudnék, ha kinyitná a szemeit.

༄༄༄

Lelassulnak a lépteink, mikor a hegyoldalba vezető aula egyik ajtajában megjelenik Zeir. Mi éppen a mászófelszereléseinket a vállunkra vetve tartunk a hegyszirtre kivezető alagút felé. Tegnap délután érkeztünk meg Tharavelbe, ahol a másod-unokatestvérem, Zeir üdvözölt minket a háztartása felvonultatott pereputtyával. Zeir nagyapja Aurora öccse volt, aki még a trónra kerülése előtt megpróbálta megkaparintani előle a koronát. Végül a jogos örököst több nemesi család támogatta, mint őt, és elveszítette a harcot. Büntetésként Aurora ide száműzte helytartónak, távol a tróntól és a közélettől. Az elmúlt évtizedek enyhítettek a családja helyzetén, de még mindig küzdenek a becsületük visszaszerzéséért. Egyelőre nem túl jól. Ahogy azt sejtettem, az itteniek nem örültek egy tűzmágus társaságának. Nem véletlenül nem említettem a levelemben előre, hogy a vendég, akit magammal hozok, egy számukra ellenséges nép tagja. Így nehezebben uralták az ellenszenvüket, de talán nem várta kígyó az ágyában. Azt hiszem jó üzlet. Természetesen az üdvözlő vacsorát így is megtartottuk, és egy privát pillanatban volt alkalmam figyelmeztetni Zeirt, hogy Ashmir herceg a királynő nagy tiszteletben álló vendége, szóval ha baja esik, az rettentő rossz fényt fog vetni a vendéglátóira.

Most is a maga ellenséges pillantásával méregeti a mellettem sétáló tűzmágust, miközben tisztelettudóan félrehív egy rövid szóváltásra.

- Előre megyek – veti hátra Ashmir, és folytatja az aula átszelését a maga hosszú, célratörő lépteivel. Zeir vár egy keveset, hogy hallótávolságon kívül kerüljön, de megesküdnék rá, hogy nem veszi észre, hogy az ablakokon betörő szelek, pont az alagút irányába távoznak. Meglepően sok levegőmágus van, aki nem él egyként a szelekkel. Én elképzelni sem tudnám az életemet úgy, hogy nem hallgatom a hangjukat. Annyi mindent elárulnak.

- Biztosan jó ötlet egy kívülállóval megtenni ezt az utat? – felhúzom a szemöldökömet.

- Talán felajánlod, hogy a helyébe lépsz? – kérdezem gúnyosan. A tegnap esti vacsora bőven elég volt, hogy túl sok is legyen a társasága. – A hegyperemen éltek, de meglátogattátok valaha Cael’Sidhrát?

- Vannak embereink…

- Akik kereskednek velük, tudom – vágok közbe türelmetlenül. – Ennél most többre lesz szükség. – Az út a szent városba csak az első, könnyen megugorható akadálya a küldetésnek, ami ránk vár.

- Mit fognak szólni a jégmágusok? Ő egy idegen! – sziszegi suttogva, de a felháborodása épp elég élt ad a szavaknak, hogy felkaphassa őket bármelyik szellő. Idegesen vet egy gyanakvó pillantást a távolban várakozó tűzmágusra. Bosszant. A vak gyűlölete görbe tükröt tart elém, amiben tiszta szemmel látom a múltbéli, megalapozatlan előítéleteimet. A különbség kettőnk között az, hogy én nem engedtem, hogy ezek az érzések uralkodjanak a tetteim felett.

- Mit tudsz te az ősi népről? – a növekvő bosszúságomat metsző hidegvér mögé rejtem. Két merőben különböző világ határperemén él, és a saját beszűkült nézőpontját próbálja rájuk erőltetni. Mindezt úgy, hogy a kisujját sem mozdította, hogy valaha megismerje őket. – Nekik pont olyan idegen vagy te is, mint ő – biccentek Ashmir felé. Az őrzők népét nem érdekli származás, nemzetiség vagy bőrszín. Ők az erőt és a szív tisztaságát becsülik. A tűzmágus, akit becsmérel tízszer jobban illik közéjük, mint bárki ebben a háztartásban. – Elfelejted, hogy egy El’Vaenorral beszélsz, jogom van odavinni őt.

- Ne haragudj, kuzin – esedezik tenyérbemászóan. Elfojtom a fintort, amit minden porcikámban érzek. Nem szeretem az emlékeztetőt, hogy egy vérvonalból származunk. – Csak az aggodalmamat próbáltam kifejezni. Biztonságos egyáltalán az út vele?

- Szerettél volna még valamit? – kerülöm ki ingerülten a költői kérdést, miközben teszek egy jelzésértékű lépést a hegyoldalba épített, robusztus alagút felé, ami összeköti az erődöt a magasba vezető hegyi utakkal. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy nem a testi épségemért aggódva fecsérli a szavait, szóval örülnék, ha a lényegre térne.

- Igen – vallja be vonakodva. Gyanúsan a nehezére esik folytatni. – Az öcsém szeretne csatlakozni hozzátok.

Földbe gyökereznek a lábaim. Magam sem tudom, miért jár át ilyen mélységes ellenszenv és harag csupán a felvetéstől. Az elmúlt néhány napban egészen hozzászoktam a magányos párosunk kényelmes gondolatához. A csendes tűzmágus meglepően kellemes társaságnak bizonyul, mikor épp nem próbál meggyőzni, hogy az ő elvei fontosabbak, mint az enyémek.

- Te is tudod, hogy minél többen megyünk, annál veszélyesebb az út. Nem tudok vigyázni rá is – és nem is akarok. Nem ismerem és nem bízom meg benne. Ashmirban sem teljesen, de ő kevesebb kárt tud okozni nekem a magasban, mint egy másik levegőmágus.

- A Sylfael címért kelne át a hegyeken – magyarázza gyorsan, mielőtt végleg visszautasítanám. Újra meglep. Az elmúlt két évtizedben négyen keltünk át a hegyen ezért a címért. Csak én tértem vissza.

- Lorik? – kutatom fel az emlékeimben az öccséhez tartozó nevet. Akkor kezdte a katonai akadémiát, mikor én visszatértem a hegyekből, és Zeir megkért, hogy a távolból kövessem szemmel a fejlődését. Ha jól tudom, azóta Galaeth egyik személyes tanítványa lett. Ígéretes tehetségnek mondják.

- Igen – csillan fel a szeme. – Ma fog megérkezni, a vacsoránál bemutatlak titeket egymásnak. – Komoran bólintok, de nem hitegetem hamis reménnyel.

- Segítek neki, ahogy tudok, de nem viszem magammal – jelentem ki. Még a tapasztaltabb hegymászók is csak párban szoktak átkelni, az utak túl bizonytalanok, a menedékhelyek pedig túl szűkek három főnek. Ezt neki is tudnia kellett, mégis előállt egy ilyen teljesíthetetlen kéréssel. Biztosan van egy másik hátsó szándéka.

Közben lassú léptekkel már a megvárakoztatott tűzmágus mellé értünk, de a lerázhatatlan pióca még mindig nem érti a célzást, hogy indulnunk kéne. Így is túl sok mindent kell megtanítanom Ashmirnak túl rövid idő alatt, ha azt akarjuk, hogy túlélje az utat. Itt rövidek a nappalok, és a hegyoldalra ereszkedett sűrű köd sem ígér sok jót.

- Köszönöm. Ha lesz alkalmad, esetleg beszélhetnél vele – ejti el a könnyednek leplezett megjegyzést, de az ajkai feszessége elárulja a valódi szándékát. Hát erre ment ki a játék.

- Azt akarod, hogy lebeszéljem – állapítom meg hűvösen. Ezért haltak ki a népünkből a valódi harcosok. Mert a bátrak szárnyait levágják a gyáva szeretteik. Régen még ért valamit a dicsőség, amit ez a név jelentett. És a bukás halála is.

- Elég ha figyelmezteted – sóhajtja. Vajon tényleg az életét félti vagy attól tart, hogy túlragyogja őt? Már így is megtette, ha Galaeth maga mellé vette.

- Joga és kötelessége van próbára tenni magát, ha úgy érzi, hogy ez számára a helyes út – zárkózom el. Felemelnünk kéne egymást, nem pedig lenyomni.

- De az életébe kerülhet – erősködik.

- Ő is tudja, mégis így döntött – néhány másodpercig még keresi a következő szavakat, majd egy dühös fújtatással bólint, szó nélkül sarkon fordul, és elviharzik. Eddig tartott az udvariassága. Amíg azt hitte, hogy hasznára válhatok. – Bocs – vetem oda a csendben várakozó tűzmágusnak, aki csak egy érdektelen fejrázással válaszol, pedig tudom, hogy minden szót és információt elraktározott, amit hallott. Teszünk egymás mellett néhány lépést, mielőtt megszólalna.

- Téged is próbáltak megállítani? – Gúnyosan felhorkanok a ideget ért kérdés hallatán.

- Avis majdnem törvényt módosított, hogy itt tarthasson – felelem a múltamból felidézett haraggal. Az oltalmazó szeretet zászlaja mögé bújva majdnem meggátolt benne, hogy megismerjem a lényem legfontosabb részleteit. Eli volt az egyetlen, aki nem próbált lebeszélni. Ő volt az egyetlen, aki megértett. Eddig. Találkozik a pillantásom a mosollyal, ami mögött ott van mindaz, amit mindenkiben kerestem, de soha senkiben nem találtam meg.

Nem tudja, hogy miért volt nekem fontos ez az út, de érti, hogy az volt.

- Van egy olyan érzésem, hogy az sem állt volna az utadba – rám ragad a mosolya. Tetszik, hogy nem próbál meg kifogásokat keresni a gyáva rokonok tetteire. Egész életemben ezeket hallgattam: csak szeretetből teszi; csak félt téged; csak óvni próbál.

- Nem – bólintok egyetértően.

- Mit jelent ez a név számodra? – kérdezi óvatosan. Tudja, hogy túlságosan személyes terepre tévedt. Mikor legutóbb a nevem iránt érdeklődött, ridegen leráztam a kérdését, de most más a kérdés és más a helyzet is. Akkor még nem ismertem őt úgy, ahogy most. Azóta összefonódtak a sorsunk szálai.

- Magyarázatot – felelem elgondolkodva. Tudnom kellett, hogy valóban az vagyok e, aminek hiszem magamat. Biztosítékot kerestem, hogy nem jelentek veszélyt a körülöttem lévőkre. Kötelességemnek éreztem.

- Mire? – tudtam, hogy nem fog megelégedni a válaszommal, de túl sokat fedne fel belőlem, ha elmondanám neki. Nemsokára úgyis mindent megtud majd, de szeretnék még egy kicsit elrejtőzni előle.

- Nézzük át a hegymászó felszerelés darabjait – emelem le a vállamról a fémkapcsokkal ellátott bőrszíjakat. Egy alig észrevehető árny suhan át az arcán a látványos témaváltás hallatán, de nem teszi szóvá. Úgy látszik kezdi megszokni, hogy nem kap kielégítő választ a kérdéseire. Nem követelőzik, hanem stratégaként kivár. Tudja, hogy az idő az ő oldalán áll.

Veszélyes.

Irritálnia kéne, de helyette csak elmélyülő csodálatot és tiszteletet érzek. Kíváncsiságot, hogy pontosan hova is vezet az út, amire közösen léptünk. Biztosan nem oda, ahova ő reméli.

- Már megismerkedtem velük – paskolja meg a vállán pihenő, az enyémnél masszívabb hevedert, amit neki készítettek. Nem lep meg, hogy átnézte a szobájába bekészített eszközöket, és az sem, hogy sikerült kikövetkeztetnie, nagyjából mire valók. Ez is egy olyan tulajdonsága, amit igazán kedvelek. Legyen az harc vagy egy egyszerű mászóedzés, nem szeret felkészületlenül érkezni. – De azért remélem segítesz felcsatolni a combomra – vigyorodik el kajánul. Megrázom a fejemet, és leküzdöm a rosszalló mosolyomat. Ez pedig egy olyan tulajdonsága, amit nem igazán kedvelek. Hogy képes egy ilyen értelmes ember ennyire komolytalannak előadni magát?

- Elővennéd a normális énedet? – Még a végén elfelejtem bekapcsolni a csatokat a biztonsági felszerelésén.

- Pedig úgy szeretsz mosolyogni – ugrat tovább.

- Te is tudod, hogy nem – vetem oldalra mosolyogva. Valójában utálom, hogy ezt váltja ki belőlem.

- Tudod egészen másra is használhatnánk ezeket a szíjakat – egy halk röhögés szalad ki az ajkaimon, mielőtt megállíthatnám, de hiába veszem viccre a szavait, az arcom felforrósodik az elmémbe ültetett képektől.

- Például arra, hogy bekössem a szádat – legyintem oldalba figyelmeztetően.

Kicsit mindketten elkomorulunk, mikor belépünk a hatalmas, párás alagútba, és ránk zuhan a fáklyák adta félhomály. Az alagúton kiszökő szelek vadul tépik a táncoló lángnyelveket. Az ujjaim ösztönösen csúsznak a derekamra erősített csákányra, mintha veszedelem rejtőzne a sötétben.

Ideje fejben átállni arra, hogy megtanítsam életben maradni a hegyszirten ezt az idiótát.

༄༄༄

Már javában éjszaka volt, mikor tegnap visszaértünk a várfalak mögé. Az időjárás kegyesnek bizonyult, így sötétedés utánig tudtuk nyújtani a gyakorlatokat. Nem volt nehéz dolgom, a kedvenc tűzmágusom szerencsére pont olyan jó tanítvány, mint amennyire idegesítő. Nagyon.

Gyorsan megszokta a csákány használatát, és a méretéhez képest meglepően rugalmas a mozgása és könnyedén elbírja a saját súlyát. Azt hittem olyan lesz az út, mintha egy tömör kődarabot kéne átgurítanom a hegyszirteken, de úgy fest, hogy nem lesz lehetetlen kihívás. Kipróbáltuk a hevederbe zuhanást, és azt is, hogy milyen távolságból tudom felemelni őt a mágiámmal, valamint hogy milyen sokáig bírom el. A nap végére testileg és lelkileg is lemerültem. Talán még őt is sikerült kifárasztani, mert csendes volt a hazaúton. Szinte szó nélkül váltunk el a sötét folyosón, és vetődtünk be a saját szobánkba. Egy darab kenyér elrágcsálása után azonnal az ágyba dőltem, csak ma reggel jutottam el odáig, hogy lemossam az egész napos mászás és testedzés nyomait magamról.

Felüdülve bontom ki a kis üzenetet, ami a szobám előterében vár. Egy meghívó Zeirtől reggelire a saját lakosztályába.

A tegnapi vacsora. Lorik. A fenébe.

Már el is felejtettem őket. Nem törődök a vizes hajammal, felkapom az elegáns zekét, amiben utaztam, és kipenderülök a folyosóra. Gyanítom már most késésben vagyok. Mintha nem lenne elég bajom enélkül, ez a testvérpár is most találja ki, hogy élősködik rajtam egy kicsit. Minek az embernek ellenségek, mikor a családja mindig mindenhol ott lehet.

Lelassítom a futólépéseimet, mikor a lakosztály közelébe érek. Két szolgáló áll az ajtóban, és egy mély meghajlás után az egyikük kitárja nekem a dupla szárnyú ajtót. Belépek és biccentek az asztalnál várakozó társaságnak. Zeir balján ül a felesége, egy gyönyörű omega nő, Vaela. Ő is ott volt a kisebb tömegben, aki fogadott minket tegnapelőtt, de a közös étkezéseken nem csatlakozott hozzánk. Gyanítom, hogy Zeir nem akarta, hogy egy tűzmágus alfa társaságát kelljen elszenvednie. Talán csak aggódott, hogy a felesége rájön, hogy mennyivel jobban is választhatott volna társat. Zeir másik oldalán szintén egy omega ül, aki csak egy kicsit marad el szépségben a másik nő mögött. Zeir húga, Maeris. Mellette pedig Lorik, az egyetlen alfa utód ebben az ágban három generáció óta.

- Köszönjük, hogy csatlakoztál hozzánk – üdvözöl Zeir mézes-mázasan. Képtelen vagyok eldönteni, hogy a késésemen gúnyolódik e, ezért inkább elengedem a gyanút, és visszafogottan válaszolok.

- Köszönöm a meghívást – leülök a felkínált helyre Lorik jobbján. Egy cseppet sem kényelmetlen. Nem hiszem el, de már most hiányzik Ashmir nyers, lecsupaszított társasága. Milyen jól jönnek most azok az etikett és helyes hercegi viselkedés órák, amikre rákényszerítettek fiatal koromban.

Mintha egy kisebb örökkévalóság lenne, mire megtörténnek a bemutatások, és Lorik fiatalos lelkesedéssel elmeséli, hogy látott már néhányszor a távolban az akadémián. Tizennyolc éves. Ha tényleg a Sylfael címre vágyik, nincs sok ideje tétovázni.

- Reméltük, hogy a vendég, akiről írsz a híres altábornok lesz – vallja be Maeris álmodozva. Sejtem, hogy miket hallott róla a katonák pletykáiból és az öccsétől. Galaeth kétségkívül lenyűgöző harcos, és nem utolsósorban egyedülálló alfa nemesi származással. A tökéletes parti. Így már értem, miért voltak ennyire savanyúak, hogy csak egy tűzmágust hoztam magammal.

- Galaethet máshova szólította a kötelessége – mosolyodok el illemtudóan.

- Ashmir hercegnek mik a szándékai Cael’Sidhrában? – kérdezi halkan, kíváncsian Vaela, de tudom, hogy Zeir adta a szájába a szavakat. A gyávaság új szintjére lépett. Talán azt hiszi, hogy nagyobb eséllyel kap választ, ha egy ártatlan nő teszi fel a kérdéseit?

- Ashmir? – remeg meg Lorik hangja, aki egy nappal lekéste a bemutatkozót. Az ujjai megszorulnak a tompa vajazókésen. – A vendégünk ugyanaz a tűzmágus, aki átszúrta Galaeth kezét? – vicsorodik el dühösen, és felpattan. A hátravágódott széke hangosan csattan a földön. Döbbent csend követi. Van egy olyan érzésem, hogy találkozott Galaethtel az elmúlt napokban. Kicsi a világ. Akár meg is kérdezhetném, hogy hogy van, de az igazság az, hogy nem érdekel eléggé.

- Igen – felelem egyszerűen.

- Ülj le – sziszegi Zeir halkan az öccsének. A pillantásában néma figyelmeztetés rejlik. A fiatal fiú megszeppenve veszi észre magát. Felállítja a székét, és visszasüllyed rá, de a szemeiben még mindig vihar dúl. – Arra gondoltunk – kezd bele Zeir – hogy próbára tehetnéd Lorikot. Csak egy edzés, hogy tudja, mire számíthat a kihíváson, hiszen te már épségben túlélted.

Épségben.

Így is mondhatjuk.

De vajon próbára tudnám tenni őt úgy, mint az elátkozott szellemek? Ki tudnám hozni belőle azt az elkeseredést, azt a haragot, azt a szélsőséges lelkiállapotot, ami ahhoz kell? Nem hiszem.

Most először ötlik fel bennem a lehetőség, hogy tényleg félti az öccse életét. A maga alamuszi módján, de talán tényleg szereti. Vagy legalább a reményt, amit a családjának hoz. Ha magas rangú tisztté emelkedik, talán visszaszerezhetik a család tekintélyét, és újra megbecsült tagjává válhatnak a nemesi közéletnek.

- Lehetetlen – felelem végül. És nem csak azért, mert holnap indulni szeretnék. Lorik ezt a pillanatot választja, hogy újra előtörjenek az indulatai. Úgy látszik őt kevésbé érdekli a sorsa, mint az, hogy egy tűzmágus le merte győzni a példaképét. Teljesen igazságos, hivatalos küzdelemben. Nem tudom, mire ez a nagy felhajtás.

- Ő mindig melletted volt és megvédett – dühödik fel vádlón. Így is lehet fogalmazni.

- Igen – felelem, mielőtt Zeir megint leinthetné.

- Egyedül miatta fogadnak el téged – emeli fel a mutatóujját. Elmosolyodok, de nincs mögötte jókedv. Tudom. Ez a lényege az egésznek. Hogy ne nekem kelljen helyre rakni minden háborgó, hormonoktól felkorbácsolt tinédzser alfát. Erre tartom Galaethet.

- Lorik! – hápog riadtan Vaela. Talán ez az első őszinte reakció, amit attól a nőtől láttam.

Felállok az asztaltól. Mindenki a pillanatba fagyva várja a reakciómat. Szerencséjükre én nem vagyok egy könnyen provokálható alfa, hogy harapjak az ilyesmire. Lehet, hogy idejekorán kiderült volna, hogy elég jók e a reflexei ahhoz, hogy Sylfaellé váljon.

- Nem vagy elég magas pozícióban, hogy jogod legyen megkérdőjelezni a hatalmamat – jelentem ki hűvös nyugalommal. – De hűséges vagy a mentorodhoz és egyenes vagy. Ezt tisztelem. – Ez több, mint amit ettől a családtól valaha elvárhattam. – Ajándékul reggeli után bebizonyíthatod, hogy nem vagyok méltó a címemre – mosolyodok el gonoszan. Távozás előtt kiveszek egy húskrémes péksüteményt az asztal közepén lévő kosárból. Ebben a nagy káoszban csak reggelizni nem volt időm.

༄༄༄

A szobám előtt egy ismerős alak várakozik. A hátát a kőfalnak döntve, a lábait és a kezeit keresztbe vetve mered ki az apró ablakokon. A laza, ráérős tartása szöges ellentéte a káosznak, amiből érkezem. Felém rebbennek a lángvörös szemek. Felmelegszik a testem a fényüktől. A belőle áradó nyugalomtól az én vállaim is megereszkednek.

- Már kora reggel felbosszantottak? – kunkorodik fel a szája sarka. El kell ismernem, hogy borzasztóan vonzó tud lenni, mikor próbálkozik. Egy néma bólintás után inkább el is fordulok tőle, és az ajtómon benyitva dobom le az utazózekét az egyik bársonyfotelre, hogy magamra vehessem a meleg harci kabátomat, ami több mozgásteret nyújt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire látványos az ingerültségem, még én magam sem döbbentem rá, amíg fel nem hívta rá a figyelmemet. Túl könnyen olvas bennem.

Ő megáll az ajtóban, és kíváncsian figyeli a célratörő mozdulataimat.

- Reggeliztél? – kérdezem, mikor ellépek mellette, vissza a folyosóra.

- Igen, hozattam a szobámba – elégedetten biccentek.

- Barátságos küzdelemre hívott Lorik – foglalom össze a történteket. – Most fogunk sort keríteni rá. Ha érdekel, elkísérhetsz – látom a pillantásán átfutó kérdéseket, de okosabb annál, mint hogy rám zúdítsa őket.

- Természetesen – mosolyodik el, mint egy büszke játékos, akinek meglepő előny pottyan az ölébe váratlanul. Tudás. Az információszerzés lehetősége. A legnagyobb ajándék egy párharcban. – De meglep, hogy meghívsz – önti szavakba a gondolataimat.

- Tartozom egy bemutatóval – vonom meg a vállamat. Én láttam már őt éles harcban, még ha csak baráti küzdelem volt is. Ezzel a felajánlással csak törlesztem az adósságomat. Nem utolsó sorban pedig a jelenléte segíteni fog kifordítani magából egy nyughatatlan tinédzsert.

- Szóval tényleg te uszítottad rám az altábornokodat – ennyire átlátszó volt? Nem gondoltam volna. Bár azt sem, hogy ilyen könnyedén leleplezi a cserénket Elivel. Akkor még sok mindenben alábecsültem őt.

- Természetesen – idézem fel elmosolyodva az iménti szójárását.

A hosszú lépcsősorok, amiket megmászunk, kivezetnek egy magaslati, nyílt platformra. Az előző kirándulásom előtt másfél hetet vártam itt, hogy elég jó időjárás legyen az utazáshoz. Majdnem beleőrültem a várakozásba, de arra jó volt, hogy minden szegletét felfedezzem a hegyoldalba épített erődítménynek. És arra is, hogy a kedves rokonaim azt higgyék, hogy jó viszonyt ápolunk. Ennek most iszom meg a levét. Személyi edzőt játszok egy lázadó gyereknek.

A hideg szél arcon csap, mikor kiérünk a szabadba. A platform egyik része a hegyoldalba van építve, a másik oldalon pedig szélesen kinyúlik az alattunk tátongó végtelenbe.

- Maradj a fal mellett – vetem hátra halkan a mögöttem lépkedő férfinak. – Lorik lehet, hogy megpróbál majd megölni téged.

- Szeretem, hogy még épp idejében közlöd ezeket az apró részleteket – vigyorodik el szórakozottan. A panaszos szavaival ellentétben egy csepp félelmet vagy aggodalmat sem érzek a hangjában. Az omegám napok óta először ébred fel, csak hogy szétárassza a tagjaimban a vélt párja iránt érzett elégedettségét. Csodás. Ennél pocsékabb időpontot nem is választhatott volna. – Kivételesen oka is van, vagy elég a létezésem, hogy ennyire gyűlöljön? – fűzi hozzá elvigyorodva. Jól leplezi, de látom rajta, hogy megviseli, hogy második napja veszik körbe olyan emberek, akik szívből gyűlölik csupán a népcsoportja miatt. Az itteni városokba minden később érkezik. A béke híre és az elfogadás is. Bár a másodikban még nekem is fejlődnöm kell.

- Galaeth tanítványa – forgatom meg a szememet. A mosolya már-már szemtelenné és elégedetté válik. Legszívesebben a kezemmel törölném le a képéről. Ha így folytatja, én magam lököm le a mélybe. Egy lesújtó pillantással intek hátra, mielőtt felemelkednék, és egy magas szökkenéssel a fegyvertartó állvány mellett teremnék, ahol már ott vár az ellenfelem.

A küzdelmünknek híre mehetett, mert egy kisebb tömeg gyűlt össze a platform peremén. Ha napok óta erre készülnénk, megérteném, de ilyen rövid idő alatt nem kapnak szárnyra a szolgálók elsuttogott pletykái. Szóval szándékosan híresztelték el. Nem gondolhatják komolyan, hogy ez a zöldfülű alfa legyőzi a hírhedt tábornokukat.

Nem.

Ez Zeir terve.

Ha véletlenül győzedelmeskedik az öccse, akkor hatalmas lesz a dicsőség. Ha pedig elbukik, akkor a bukás. Elég nagy, hogy talán elvegye a kedvét a Sylfael kihívástól. Zeir mindenképp győztesként sétál el innen.

- Válassz fegyvert – engedem át a lehetőséget nagyvonalúan, miközben a ruhámba rejtett tőröket a szabályoknak megfelelően kipakolom az állványra. Látom, hogy hezitál. Ha Galaeth edzi, akkor neki is a kard lesz a legerősebb fegyvere. Az alkata megvan hozzá. Viszont azon töpreng, hogy ha kardot választ, akkor ráfoghatom, hogy emiatt győzött le. Aranyos. Nem fog legyőzni. Majd ő is rájön. – A legerősebb fegyveredet válaszd – noszogatom.

- Egyenrangú felekként szeretnék küzdeni. Mindketten választunk egy fegyvert. – Ám legyen. Felnőtteset akar játszani. Bólintok. Ő kiválasztja a kardot, én pedig unottan felveszem az egyik tőrömet, és visszacsúsztatom az alkaromra erősített szíjak takarásába. Ő is az övére csatol egy tőrt, miközben én is magamhoz veszek egy kardot, és néhány lendítéssel hozzászoktatom a kezemet a súlyához.

Elhelyezkedünk a küzdőtér közepén. Várok. Ő lendül neki először. Gyors, de messze nem elég gyors. Lenne időm kikerülni a támadását, de kíváncsi vagyok az erejére is, ezért hárítom. Két kéz kell hozzá. Erősebb nálam, de ez nem meglepő. A pengék hangosan szikráznak a ruhánkat tépő szélviharban. Újra és újra egymásnak csattannak a kardjaink, a földről felemelkedve, a levegőben cikázva harcolunk. Ő támad, én hárítok. Újra és újra és újra.

- Harcolj rendesen – üvölti túl a szelet dühösen. Lihegve ereszkedik le a platformra, talán abban reménykedve, hogy így én is támadásba lendülök. Leereszkedek vele szemben.

- Sosem mondtam, hogy harcolni fogok veled. Azt mondtam, hogy bebizonyítom, hogy méltó vagyok a pozíciómra – unottan egyensúlyozom a kardot a súlypontját megkeresve az egyik ujjamon.

- Ahhoz harcolnod kéne, nem megvárni, hogy elfáradjak – még mindig kiabál, ráadásul ostobaságokat. Ha egyszer élet-halál harcot vív valakivel sem mondhatja meg, hogy milyen taktikát választ a másik. Nem is beszélve arról, hogy ha én is támadnék, már rég végeztünk volna. Pedig olyan jól szórakozunk.

- Miért akarsz Sylfael lenni? – a halk kérdésem kizökkenti a haragjából. – A dicsőség? A rang? A bizonyítási vágy? – elbizonytalanodik, a pillantása ködössé válik. A szívem kihagy egy ütemet.

- Ostobaságnak hangzik, de néha úgy érzem, hogy van bennem valami. Valami idegen – elhúzza a száját, mintha azt várná, hogy kinevetem. A családja valószínűleg ezt tenné.

Lehetséges lenne? Lehet, hogy nem vagyok egyedül. A felmenőink között sokan viselték ezt a nevet.

Tudnom kell.

- Igazából ez a küzdelem kard nélkül is menni fog – vigyorodok el kegyetlenül, és eldobom a kardomat. A provokáció célba talál, az imént sebezhetőséget tanúsító alfa üvöltve veti felém magát. Kikerülöm a támadását, és mögé perdülve szökkenek a magasba. A talpam puhán érinti a hátát, a gyenge lökés hozzáadódik a lendületéhez, és majdnem orra esik. Szépen hárít, a kezeit a földre téve perdül át, és a kézenállásból a lábaira érkezik. Újra felém ront, és mikor az egyik játékos hárításom után végre megtántorodik, kihasználom a lehetőséget, és a lábaimat a nyaka köré kulcsolva perdítem át magam fölött. Egy erős széllökéssel ráerősítek a teste zuhanó lendületére, ami hangosan nyekken a földön. Levegőért kapva nyújtózkodik a testétől egy méterre zuhant kardja után, de felállni nem tud a hátára nehezedő levegőtől. Reménytelen.

- Állj fel! – Idegesen zihálva küzd a testét a földbe passzírozó mágia ellen. – Levegőmágusnak mondod magad, és nem tudsz felállni egy kis széltől? – nevetek fel gonoszan. Még. Még jobban fel kell dühítenem.

A haragos üvöltése visszhangzik a hegyek között. A földön fekvő kardot felém repíti egy erős széllökés. Végre. Végre használja a szelet. Épp időben táncolok ki előle, és röptében elkapom az ellenséges kard markolatát. A figyelmem épp elég időre terelődik el, hogy leküzdje a mágiám erejét. Felém lendül, de a kardja nálam van, a tompa élével hárítom az arcomat célzó ütést az utolsó pillanatban. Felszisszen, de nem törődik a vérző kezével, újra támad. Most már van időm kiperdülni előle, és vállát előretaszítva lököm megint a földre.

- Nem fogod túlélni, ha nem engeded szabadjára a dühödet – figyelmeztetem szárazon, miközben a hátára lépek, és fenyegetőn a lapockái közé nyomom a kardja hegyét. A következő üvöltésével arcon csap az alfája tömény, zsibbasztó mágiája. A testemet undorító forróság járja át. A döbbenetem csak egy pillanatra zökkent ki, de ez épp elég, hogy lelökjön a hátáról. Az egyensúlyomat visszaszerezve repülök néhány lépést hátra, hogy időt nyerjek magamnak. Az omegám dühösen feszül a tudatom falának az idegen érintéstől. Kezdek én is dühös lenni, de az alfája nyomasztó ereje lelassít. A tőrjét előrántva ront felém, válaszul én is messzire dobom a kardot, és előkapom a kényelmesebb fegyvert. Én is támadok. A mozdulatai egyre gyorsabbak. Majdnem utolér.

A szemei vérvörösen villannak, a tőrje súrolja a vállamat, mielőtt kibújok előle. Csak egy pillanatra, de ott volt. Már majdnem követi a mozdulataimat, de még gyorsabb vagyok. Már nem játszadozom vele, a mágiám lendületével rúgom hátba, miután hárítottam az egyik túlságosan közel kerülő támadását. Öt méter magasról csapódik a földbe, és már nem engedem fel onnan. Hátulról a nyakára térdelve nyomom le a hideg kőre, és megvárom, míg a végtagjait elhagyja a düh reszkető feszültsége. Csak utána állok fel.

Csak most döbbenek rá, hogy vigyorgok. A szívem a fülemben dübörög.

Azok a vörös szemek. Ő is az.

Lorik köhögve, a nyakszirtjét masszírozva, legyőzötten fordul a hátára. Kinyújtom felé a kezemet, ő pedig hitetlenül nézi pár pislogásnyi ideig, mintha csapdát keresne a gesztusban. Megérdemelné. Egy kis idő után elfogadja, és engedi, hogy felhúzzam. A kezére durván rászorítva hajolok az arcába.

- Jó harcos vagy, de ha még egyszer az alfád erejével támadsz rám, megöllek. – Végre látom a szemeiben a félelmet és a tiszteletet, aminek mindvégig ott kellett volna lennie. Tudja, hogy véresen komoly a fenyegetés. Helyes. Az akadémián sem tolerálják az ilyesmit.

- Bocsánat. Elvesztettem a fejemet – vallja be. Észrevettem. Nem tudom teljesen hibáztatni, hiszen mindvégig ez volt a célom.

- Tudom. Megvan benned, ami kell, hogy Sylfael légy – árulom el neki halkan. Meglepő módon mégis sikerül úgy kihoznunk a végkifejletet, hogy ne Zeir nyerjen. – De ez nem jelenti azt, hogy nem öl meg a próba – figyelmeztetem. A vérszomj képessége nem elég, hogy az ember élve visszatérjen. A próba legnehezebb része az, hogy a végén vissza tudj térni önmagadhoz. Ha ez nem sikerül, csatlakozol az elátkozott, elbukott szellemekhez.

Még váltunk néhány szót, miközben visszavisszük a fegyvereket, és magamhoz veszem az itt hagyott tőrjeimet. Csak ekkor jut eszembe a platform hátterében várakozó tűzmágus. A harc okozta izgalom elfeledtette velem a jelenlétét. Az omegám sóvárogva, a gyomromat apró görccsé összehúzva akar megmosdani a közelségében. Vasláncokkal tartom vissza az erejét, de a lábaim így is odavisznek.

- Tetszett a műsor? – kérdezem könnyeden.

- Azon a részen kívül, mikor porrá akartam égetni a vakarcsot, igen – morogja feszülten. A vörössé sötétedett pillantásában meleg lángok táncolnak. Gyönyörű. Felnevetek a látványos féltékenységén.

- Nem égethetsz meg minden alfát, aki megérint az erejével – húzom az agyát, miközben elindulunk lefelé a falba épített lépcsőn.

- Dehogynem – az arcomra égett vigyorral rázom meg a fejemet. Jól esett ez a harc. És volt néhány pillanat a végén, mikor tényleg az életemért küzdöttem. Abban az állapotában megölt volna, ha lankad a figyelmem. Ezer éve nem harcoltam úgy, hogy meg kellett erőltetnem magamat a győzelemért, már el is felejtettem, milyen felemelő érzés. Csak az omegám zúgolódása árnyékolja be a hangulatomat. Régen elég volt neki egy kis magányos elvonulás az ilyen esetek leküzdésére, de most, hogy tudja, hogy ennél sokkal élvezetesebb és gyorsabb megoldás is létezik, ráadásul egy kéznyújtásnyira, azt követeli.

Őt. Az alfáját.

A fenébe.

Néhány másodpercnyi kellemes csend ereszkedik ránk. Látom, hogy a következő kérdését fontolgatja.

- Vörös volt a szeme a harc végén – most komolyan? Csak néhány pillanat volt, ő mégis kiszúrta a távolból. Nem kéne büszkeséget éreznem.

- Nem lehetne kicsit rosszabb a szemed? – csóválom meg a fejemet szórakozottan, de látom rajta, hogy most nem úszom meg a magyarázatot. Egy halk sóhajjal eresztem el a magamra erőltetett mosolyt. – Igen.

- Azt hittem ezek csak félredokumentált legendák – megrázom a fejemet. Elkomorulok. Előbb-utóbb úgyis megtudta volna. Nem lep meg, hogy a feljegyzéseikben nem szerepel ez az információ, kevés mágusunk képes elmélyedni ebben az állapotban, és aki képes is rá, csak végső esetben használja. A Sylfaelek olyan rettegett harcosok voltak, hogy általában az ellenségeik próbálták a távolból kiiktatni őket. Ashmir nagyapja különösen tehetséges volt benne.

- A legendák szerint mikor megszülettek az első olyan mágusok, akik csak a levegőt uralták, magukhoz vonzották a szél démonait. Egy darabig összekötötte őket a mágiájuk hasonlósága, és együtt éltek, de a démonok megfertőzték az emberek szívét, ezért a levegőmágusok vezetője csapdába csalta a démonok népét, és egy mágiával megpecsételt hegyoromba zárta őket. De ekkor már késő volt, és néhány mágusban már gyökeret vetett a démonoktól örökölt képesség, amit ők úgy hívtak, hogy a harag vérszava.

- Ezt jelenti Sylfaelnek lenni – nem kérdés, hanem kijelentés. Hát persze, hogy összerakta.

- Igen. Minden generációban gyengül az ereje, régen szinte mindig kiderült gyerekkorban, sokszor véletlenül megöltek valakit az irányíthatatlan haragjuk miatt – magyarázom.

- Mi lett a sorsuk? – kérdezi fanyarul. Úgy sejtem, tudja a választ.

- A történelemkönyveink alapján az elején kivégezték őket, annak a reményében, hogy nem lesz továbbörökítve a hajlam, de túl sok vérvonalban jelen volt. Egy idő után elkülönítették őket, mikor kiderült, és kiképzést kaptak, hogy miként legyenek urai az érzelmeiknek. Ha elértek egy bizonyos kort, be kellett lépniük a börtönbe, ahová a démonokat zárták. Ha innen élve és ép ésszel kijutottak, bizonyították, hogy emberek tudtak maradni a démonok között, és nem lesznek veszélyesek a népünkre.

Elcsendesülök, amíg ő a kapott információkat emésztgeti. Még fiatal a délelőtt, mégis komor szürkeség uralja a szobáinkhoz vezető üres folyosót. Ki kellene mennünk gyakorolni, de pihenni sem ártana, ha holnap hajnalban indulásra készen akarunk állni. Ki akarok kerülni ezek közül a sötét, szűkös falak közül. Jobban vonz a szabad ég. A szabadság. Cael’Sidhra.

- Most már nem kötelező elvégeznetek a próbatételt? – megrázom a fejemet.

- Az elmúlt két-három generációban elkopott a képesség, lehet, hogy sokan leélnek egy életet úgy, hogy nem is tudják, hogy bennük van. Van, aki azért vállalkozik a próbatételre, mert reméli, hogy az majd kiváltja belőle a benne szunnyadó erőket. – Ők azok, akik biztosan nem térnek vissza.

- De te tudtad, igaz? – megtorpanok. A kérdése nem is igazán kérdés. A szívem elnehezedik az emlékektől. Semmit nem tudok elrejteni előle.

- Igen – csak egy halk, beismerő suttogásra telik.

- Az éjszaka, mikor Elarion megsérült – mondja ki helyettem, miközben elém lép, és én lassan felnézek rá. Engem lát, vagy a szörnyeteget, aki azon az éjszakán voltam? Elrémisztem, ha elmondom neki? Tudnom kell a választ, mielőtt közelebb engedem magamhoz. Pedig sosem volt a terveim között közelebb engedni. De az sem volt a terveim között, hogy elárulom neki a lelkem legféltettebb titkait.

- Darabokra szaggattam őket – jelentem ki érzelemmentesen. – Mikor végeztem, az sem látszott, hogy valaha emberek voltak.

Elmosolyodik.

Elmosolyodik.

- Akkor sem látszott volna, ha az én büntetésemet kapják – az ujjai gyengéd érintése forró az arcomon. Meglep a saját megkönnyebbülésem. Még soha senkinek nem árultam el. Eli látta, mit tettem, de soha nem beszéltünk róla, és nem hoztam fel, mert féltem, hogy ha valósággá teszem, akkor elveszítem őt. Lehet, hogy azóta is abban a hitben él, hogy csak a sebesülései okozta lázálom láttatta vele azokat a szörnyűségeket.

Ő pedig mosolyog.

Csak a saját hangom hallatán döbbenek rá, hogy nevetek. Elárultam neki, hogy mire képes a dühöm, és ő mosolyog.

- Őrült vagy – sóhajtom felszabadultan, de a hangomat elnyelik az ajkai. A szemeim elkerekednek a hozzám simuló gyengéd, engedélykérő érintéstől. Az első döbbenet után néhány másodpercig a karjaiba olvadva élvezem a testemet átjáró forróságot, mielőtt az omegám többet követel. A vasláncait áttörve veszi át a hatalmat fölöttem, az ujjaim Ashmir hajába túrnak, a nyelveink forró táncban olvadnak eggyé. A mágiám erővel öleli körbe őt. Az ujjai megszorulnak a derekamon, a torkában rekedő mély morranás egyenesen a lábaim közé száguld.

Magamhoz térít a rám törő vágy ereje. Kiszakítom magamat a karjaiból, és a számat szárazra törölve lépek hátrébb. Csak most döbbenek rá, hogy már a szobáinknál vagyunk.

- Ne haragudj – rázom meg a fejemet, miközben kinyitom az ajtómat. Ő vissza tudta fogni az alfáját, én viszont úgy támadtam rá, mint egy tapasztalatlan, felajzott tinédzser. A legrosszabbat hozza ki belőlem. Minden szempontból. Remegek az erőtől, amivel vissza kell fognom az omegám dühöngését.

- Mellettem nem kell visszafognod magad – mosolyodik el elégedetten. Biztosan nagyon jól szórakozik, hogy ilyen hatalma van felettem.

- De igen – jelentem ki dühösen villanó szemekkel. Nem tudok mit kezdeni a remegő kezeimmel, ezért feldúltan hátrasöpröm velük a szélfútta hajtincseimet.

- Szedsz még fogamzásgátlót, nem? – kérdezi egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ha egymásnak esnénk itt és most. Szedek, a kurva életbe. Minden adott hozzá, hogy megtegyük. Felnyögök a gondolattól, az ujjaim a hajamba marnak. A fájdalom megnyugtat. Jó. Ez jó. Meg tudok állni. Erősebb vagyok, mint az ösztöneim. Annyiszor bizonyítottam már.

- Tudod milyen nehéz kivívni a fiatal alfák tiszteletét omegaként? – szűröm erővel a fogaim között. Neki lehet, hogy nem gond, ha hébe-hóba összefekszünk, de én elveszíteném vele azt, amiért ma reggel harcoltam. Azt hinnék szükségem volt rá, csak mert egy alfával küzdöttem. Leéltem húsz évet úgy, hogy nem szolgáltattam ki magamat nekik. Nem most fogom elkezdeni.

- Sejtem – bólint, miközben a vállát az ajtófélfának vetve figyeli a küzdelmet, amit önmagammal vívok.

- Szerinted hogy néz ki, ha egy alfa karjaiba rohanok a harc után? Meg kell mutatnom, hogy nem rendít meg az ereje – lerogyok a fotelbe, és a lábaimat felhúzva határolódok el tőle, amennyire csak tudok. Más lenne, ha a párom vagy a férjem lenne. Akkor senki nem lepődne meg, hogy néha magamon hordom a mágiáját. De így nem fér bele. Egy omegának nem. Ha alfa lennék, senkit nem érdekelne. Fele ennyit sem kéne bizonyítanom. Elfogadnák és tisztelnék az erőmet akkor is, ha minden nap mással feküdnék össze. Megfeszülnek az izmaim, mikor hallom a felém tartó lépteit. Az omegám erejét már nem tudom visszafogni, már csak a szavaim tartanak távol tőle. – Tudom, hogy ellentétes üzeneteket küldök, de menj el. Kérlek.

Nem nézek rá, mert akkor elveszek. Fel sem emelem a térdemre hajtott fejemet. Elég lenne még egy csók vagy egy apró kis érintés az alfája mágiájából, és megadnám magamat. Szánalmas vagyok. A haja végigsimítja a kézfejemet, mikor lehajol hozzám, és egy puszit lehel a hajamba. Megborzongok, összeszorítom a lábaimat, hogy enyhítsem a testemben lüktető üresség követelőzését.

- Gondolj rám, miközben kielégíted magadat – suttogja a tincseim közé, majd felemelkedik. A szívem összeszorul. Lebénulok a mellkasomra nehezedő érzelmektől, a távolodó léptek hangjára sem nézek fel – én rád fogok.

Nyöszörögve engedem ki a bent tartott levegőt, mikor becsukódik mögötte az ajtó és egyedül maradok. Remegek. Egyszerre gyűlölöm és csodálom őt azért, hogy itt hagyott. A ruháimat úgy tépem le magamról, mintha égetnék a bőrömet, de nem dobom messzire őket, hátha érezhetem még rajtuk a belőle áradó illatot.

Olyan egyszerű lett volna, ha nem törődik a kérésemmel. Az omegámmal mindketten megkaptuk volna azt, amire szükségünk van. Ő kielégülést a választott alfája által, én pedig a csalódást, ami segít, hogy távol tartsam magamat tőle.

De ő nem okoz csalódást.

Soha.

A vihar egyre hevesebben tombol, mintha felettünk koncentrálódna az ereje. Vakító villámok és hangos égzengések váltják egymást egyetlen lélegzetvételnyi szünetet sem engedve. A szél már olyan heves, hogy a palota védelmén is átjut, mégsem tud visszaüldözni az ablak pereméről. Ázott nadrágomat ledobtam, amint visszaértem Sylarion szobájából, így most a jeges szél akadálytalanul öleli körbe bőrömet. Lábaim a vészjósló mélységbe lógnak, ahol a város is egészen elsötétedett. A kecses épületek közelebbinek tűnnek, mint bármikor. Úgy tűnik minél rosszabb az idő, annál lentebb ereszkedünk. Vajon milyen lehet odafent, a felhők között átélni egy vihart?

Tekintetem a villámokkal festett sötét égboltra siklik, majd a távolban tajtékzó óceánra. Magas hullámok verik a partokat, mintha a víz istenei is ki akarnák venni részüket a tombolásból. Nem tudom megszokni ezt a helyet. Annyira idegen minden, mintha Jana egy gyerekkori meséjében lennénk. Bárcsak egy ostoba történet lenne.

Akkor meg nem történté tehetném a hibámat. Megadtam neki amire vágyott, megnehezítve ezzel a saját a dolgomat. Még sosem akartam senkit annyira ágyba vinni, mint őt, és soha senkivel nem volt még annyira jó, mint vele. Pont ez a gond. Nem akarom egy ágyas szerepét betölteni, de nem leszek képes megtartani az ígéretem. Bármikor képes lennék az ágyába menni, most, hogy tudom mi vár rám ott. Egy fegyvert adtam a kezébe, amivel legyőzhet.

Pedig én többet akarok tőle, mint üres szexet.

Fejemet az ablakkeretnek támasztva figyelem a tengert. Egy magasra nyúló hullám mintha elérné a villámot, ami éppen lecsap, arannyal festve meg a habokat.

Nem lett volna szabad engednem Sylarionnak.

Sóhajom egy hangos dörrenésbe olvad. Nem számítottam rá, hogy ez az este így fog végződni. Az ösztöneink elhatalmasodtak rajtunk, de vajon jó döntöttünk? Kétségtelen, hogy a mágiánk ezen része tökéletesen kiegészíti egymást. Az omegája vad és heves volt, teljesen más, mint bárki korábban. Ők egyszerűen megadták magukat, és meg sem próbáltak küzdeni. Syarioné viszont játszadozott az alfámmal. Ő erős és konok, akár a herceg, akivel egységet alkot. Képes lenne igazán megizzasztani, ha úgy döntene, teljesen ellenáll.

Az istenekre remélem, hogy egyszer megteszi majd.

Élveteg mosollyal hunyom le szemeimet. Sylarion kipirult arca, és könnyfátyolos tekintete élesebben jelenik meg előttem, mint bármilyen emlékem. Érzem az ajkaimon íze lenyomatát, ujjaim alatt puha bőrének érintését. Alfám reménykedve kapja fel fejét a ketrecben, ahová visszazártam.

Vajon tőrt mélyesztene belém, ha visszatérnék a hálójába?

Minden bizonnyal. És még ez is olyan rohadtul izgató benne.

Mi legyen a következő lépésem?

Az esőfüggöny olyan sűrűvé válik, hogy teljesen elnyeli az óceánt, de még az alattam fekvő város legmagasabbra nyúló épületeit is. A heves szél bőrömnek csapja a cseppeket, lehűtve vele alfám éledező vágyait. Sylarion időt nyert azzal, hogy elcsitítottam az omegáját. Túl csökönyös, hogy belássa, a lényünk ezen része már döntött. Ahelyett, hogy elfogadná, tovább küzd valamiért, amit még nem sikerült megfejtenem. A múltja gyűlölettel fertőzte meg elméjét a népünk iránt, ezt érzem és értem, de nem ez tartja igazán távol tőlem. Bár látnám, hogy mi a valódi ok, akkor tehetnék valamit.

Kíváncsiságból egy apró, de mágiával sűrűn átitatott tűzgömböt küldök ki az esőbe. Az esőcseppek felveszik a küzdelmet a mágiám, és a viharos szél által táplált lángokkal. Némán számolom magamban az időt, míg a gömb állja a heves támadást. Fontos megismernem a tomboló vihar erejét, ha egyszer ilyen körülmények közt kell küzdenem. Bár, ha Sylarionon múlik, hamarosan visszatérhetek a sivatagba, és valószínűleg soha többé nem látok vihart.

Amennyire visszavágytam az utam elején, most annyira heves ellenszenvet érzek a távozásom gondolata iránt. Ha el kell mennem innen, az azt jelenti, hogy elbuktam, márpedig én sosem szoktam elbukni. Csak arra van szükségem, hogy megpróbáljam átformálni a tervemet.

Túl nagy változót jelent benne ez a kiszámíthatatlan omega.

Vajon ő ismét visszavonul napokra, vagy kihasználja az időt, amíg az omegája nyugodt? Biztos vagyok benne, hogy úgy fog tenni, mintha semmi sem történt volna közöttünk, de holnap estére már az egész palota tudni fogja. A mágiánk lenyomatát nem tudjuk ennyire egyszerűen eltűntetni magunkról. Remélem nem kell ismét csalódnom benne, és előbújik a rejtekhelyéről. Ha nem teszi, én magam fogom előrángatni, még ha vér is fog folyni miatta. Nem viselkedhet gyerekként, vállalnia kell a döntései következményeit.

Bármik is legyenek azok pontosan.

Csapongó gondolataimat egy újabb tűzgolyóval próbálom elcsitítani. Legjobb tudásom szerint nem vétettünk egyik nép törvényei ellen sem, így ebben nem találhatnak kivetnivalót. Azonban se Jana, se Avis nem lesz odáig a gondolattól, hogy összefeküdtünk még mielőtt születhetett volna egy megállapodás az eljegyzésünkről. Elismerem, meggondolatlan lépés volt, még ha mindketten élveztük is. Nem jó szívvel hagynám figyelmen kívül Dahwara hazahívó parancsát. Innentől a szabályok szerint kell majd játszanunk.

Huszonegy nap.

Ennyim maradt megnyerni magamnak Sylariont.

oOoOo

Nem merészkedett elő. Még mindig bujdosik. Ha az a célja, hogy titokban tartsa, ami közöttünk történt, nem adom meg neki a lehetőséget.

Feszültségemet mélyre rejtve helyezek le egy fekete kis követ az asztalra festett táblára. A velem szemben ülő Caelina felpillant rám, de nem tesz megjegyzést. Valószínűleg hibáztam ezzel a lépéssel, de most a legkevésbé sem tud érdekelni. Azért jöttem ide, mert itt senki sem mer faggatózni, hiába érzik rajtam a hercegük mágiáját. Ellenben a kotnyeles rokonokkal, akik nem is próbálták leplezni az érzéseiket. Nem tagadom, Elarion zavart döbbenete rettenetesen szórakoztató volt. Egy apró mozdulat elárulta, hogy majdnem felpattant, és a testvéréhez rohant, hogy kifaggassa, de sikerült megállítania magát. Avis meglepettnek tűnt, de furcsán jókedvűnek, mintha szórakoztatta volna a helyzet. Madelein tekintete azonban túlságosan emlékeztetett a saját anyáméra. Pedig nem is a vérszerinti fiával műveltem arcpirító dolgokat az éjszaka. Női alfák. Nem lehet rajtuk kiigazodni. Ha kicsit tovább maradok az asztalnál, beszélnem is kellett volna velük, de nem igazán vagyok olyan hangulatban.

- Vele kéne lenned – ennyit arról, hogy nem kotnyeleskednek bele a hercegek magánéletébe. A vékony kis hang gazdája engem fürkészik színtelen szemeivel, már nem is tettetve, hogy a táblára koncentrál.

- A játékra kéne figyelned – mormogom halkan, csak egy lapos pillantással reagálva kéretlen tanácsára.

- Már két körrel ezelőtt megnyertem – vonja meg vállát. – Jobb napokon talán valódi ellenfél vagy, de a mai nem tartozik közéjük, Ashmir herceg – ennek a kislánynak acélból vannak az idegei. Vagy nagyon ostoba. Sóhajtva dőlök hátra, összefonva magam előtt karjaimat. Alig éri fel az asztalt, mégis van elég bátorsága egy Tűz herceggel szemtelenkedni. A mi birodalmunkban biztosan nem csak egyszerű kertész lenne, már régen felkeltette volna egy magasabb rangú alfa figyelmét. Szerencséje, hogy tisztelem az erőt és a bátorságot, és hogy emlékeztet a húgaimra. Talán ezért nézek el neki többet, mint szabad lenne.

- Miért gondolod, hogy vele kéne lennem?

- Mert Sylarion herceg nem arról híres, hogy akárkivel összefekszik – szám széle akaratlanul is mosolyra rándul. Egyre szimpatikusabb ez a lány. – Az udvarban sokan vesztettek igazán sok pénzt miattad – felhorkantva engedek utat szélesebb vigyoromnak. Meg sem lep, hogy fogadásokat kötöttek. Az udvari élet néha unalmas tud lenni, és mi máson csámcsoghatnának, mint az uralkodóik magánéletén.

Ezért nem kedveltem soha a nagy udvartartásokat.

- És mennyi esélyt látnak arra, hogy hivatalossá válik a jegyességünk? – még a végén én is beszállok a játékba. Bár nem lenne tisztességes, hiszen pontosan tudom hogyan végződik majd a történetünk. A Sharibommá fog válni.

- Még mindig elég keveset – lehelyezi az egyik fehér követ a táblára. Már látom, mire gondolt azzal, hogy körökkel ezelőtt megnyerte. – Többen tartják valószínűnek, hogy előtte véletlen lezuhansz egy platform széléről – ebben a birodalomban mindenki ilyen derűlátó, vagy csak ennyire jól ismerik a hercegüket?

- Ha jól sejtem te nem ehhez az oldalhoz tartozol – megrázza fejét. Hosszú fehér tincseibe belekap egy nem létező szellő. Egyre biztosabb vagyok, hogy ezeket csak azért keltik, hogy megkapóbb látványt nyújtsanak. A Levegő népe talán hiúbb, mint gondoltam.

- Sok ezüstöt tettem rád – milyen megtisztelő a bizalma. Azon leszek, hogy gazdaggá tegyem ezt a lányt. – A bátyám szerint te vagy az egyetlen, akinek valóban lehet esélye a hercegünknél.

- Miért olyan biztos ebben? – az utolsó fekete kő is felkerül a táblára, de már egyáltalán nem érdekel a játék végkifejlete. Sokkal inkább az a forrás, aki ennyire biztos a sikeremben. Nem gondoltam volna, hogy az udvarban akadhatnak valódi szövetségeseim, pedig egy háború megnyeréséhez azok elengedhetetlenek.

- Sajnos erre én sem kaptam választ – megvonja vállát. – Azt mondta már így is túl sokat fecsegett – ő is elhelyezi az utolsó fehér követ, amivel megszeri a győzelmet. Elismerően biccentek, miközben a hallottak körül forognak a gondolataim.

Némán figyelem, ahogy rutinos, gyors mozdulatokkal elkezdi szétválogatni a köveket. Bárki is legyen a testvére, szívesen elbeszélgetnék vele. Évek óta közel kell lennie valamelyik herceghez, ha ennyire biztos az esélyeimben Sylarion kezéért, de nem túl közel ahhoz, hogy szabadon beszélhessen arról, amit lát és hall.

Sajnos mielőtt rákérdezhetnék, egy másik tűzmágus elriasztja társaságomat. Caelina tisztelettudóan búcsúzik mindkettőnktől, és siet vissza a munkájához. Nem értem a nagy rohanást, Haziz közel sem olyan ijesztő, mintha a dühös unokatestvérem érkezett volna. Dahwara volt testőre leül velem szemben, de egy pillantást sem vet a Dral-táblára. Helyette engem méreget azzal a tekintettel, amit egészen biztos Janától tanult el.

- Tényleg Slyarionnal töltötted az éjszakát? – körbe pillantok, de sajnos a kis parkos rész teljesen üres, így a tömegre hivatkozva sem kerülhetem el ezt a beszélgetést. Igazán remek.

- Technikailag nem. Miután végeztünk, visszaküldött a szobámba – alfám még mindig rosszkedvűen morran föl ettől az emléktől, pedig talán ez volt az éjszaka egyetlen helyes döntése. Ha maradok, csak még kellemetlenebb helyzetbe hozzuk magunkat. Vagy reggelre meggyőzöm, hogy legyen a jegyesem, de erre elég kevés esély volt.

- Te tényleg egy diplomáciai katasztrófa vagy – családi vonás. Ezért állítom évek óta, hogy Janát biztosan csak örökbe fogadták a nagybátyámék. – Kis híja volt, hogy Jana nem gyújtotta fel az étkező függönyét, mikor Avis felvilágosította a különös légkör okáról. Rég láttam ennyire dühösnek – mosolya elárulja, hogy pont ezért akar olyan dolgokat csinálni az unokatestvéremmel, amikről én nem akarok tudni.

- Majd megnyugszik – vonom meg vállamat.

- Akkor most mi van köztetek a herceggel? – erre én is szívesen hallanám a választ.

- Feszültség – felelem sóhajtva. Szexuális értelemben biztosan.

- Biztos megéri ennyit küzdeni érte? Már számon sem tudom tartani, hányszor utasított vissza téged – kíváncsian a kezébe vesz egy Dral-követ, és arcához emelve kezdi vizsgálgatni.

- Biztosan megéri – gondolkodás nélkül felelem, abba az irányba fordulva, amerre Sylarion hálószobája van. – Semmit sem akartam még ennyire.

Meg akarom ismerni őt.

Meg akarom szeretni őt.

Meg akarom szerezni őt.

És meg is fogom.

oOoOo

Tekintetem a kis pergamenre siklik, ami néhány órája egy csinos kis madárrá hajtogatva reppent be az ablakomon. Ha az üzenet végén nem lett volna ott a kecses kis E, akkor is pontosan tudtam volna, kitől érkezett. Csak ő képes ilyen giccses módon levelet küldeni.

Lépteim határozottan visznek előre a kicsit sem biztonságos kinézetű vékony kis hídon. Innen könnyedén a mélybe zuhanhatnék, és még nem is kéne akkorát hazudniuk róla, hogy baleset volt. Szerencsémre Elarion sosem folyamodna ilyen aljas cselhez.

Hamarabb érzem meg a jelenlétét, mint ahogy meghallanám a halk, kivehetetlen szavakat. Alfám izgatottan fészkelődik, pedig semmit sem érezni a párja erejéből. Ez Sylarion sajátos illata. A vihar aromája, ami élesen elüt a ránk ragyogó napfénytől.

Ajkaim apró vigyorra húzódnak, mikor meglátom őket. Két gyönyörű omega egy eldugott kertben. Ennél jobban még sosem különböztek. Talán csak akkor, amikor kócosan, izzadtan, könnyes szemekkel élvezett alattam. Elarion sosem nézne ki úgy. Az ő vonásait sosem itatná át a vágy, amikor fájdalmasan mélyesztem fogaimat combja puha húsába.

Erre most rohadtul nem lenne szabad gondolnom.

- Azt szeretném, hogy tetszen neki. Hat éve nem láttam őt, Eli – végre ki tudom venni szavait, de nem igazán tetszik ez a hang. Túl sok érzelem van benne, ami olyasvalakinek szól, akit nem ismerek.

Lehet, hogy hamarosan végzetes baleset éri.

- Kicsodát? – annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy megrezzennek hangomtól. Egyikük sem vette észre, hogy közeledem. Ez egy végzetes hiba. Ha orvgyilkos lettem volna, már mindketten halottak lennének.

Két ezüst szempár fordul felém, de engem csak az egyik érdekel. A napfény megtörik üveggel szórt íriszén, szikrázó gyémánt benyomását keltve. Haja szoros fonatokba kényszerítve kölcsönöz neki harcoshoz illő külsőt. Már a reggelinél sem tudtam betelni a látványával. Az alfám megkapta az omegáját, de nem volt neki elég. Ahogy nekem sem.

- Egy barátomat – szívesen megtudnék többet arról a barátról. Csak hogy tudjam, lassú vagy gyors halált kell-e halnia.

- Hát eljöttél! Nekem most mennem kell, köszönöm, hogy társaságot nyújtasz az öcsémnek helyettem – olyan, mint azok a színes kis madarak a nagyobb oázisainkban. Csivitelnek, pattognak, de különösebben sosem tudtak érdekelni. Csak azért vagyok hajlandó őt nézni a testvére helyett, mert a segítsége nélkül nem lennék itt.

Legalább egy herceget sikerült meggyőznöm a szándékaim komolyságáról. Elarion értékes szövetséges, meg kell őt becsülnöm. Még akkor is, ha jelenleg az agyamra megy pusztán a jelenlétével. Mennyire lenne szerencsés lelökni a peremről, hogy hamarabb távozzon? Hiszen tud repülni, úgysem esne baja.

Szerencsére magától is sietősre veszi a dolgot, még küld felém egy őszinte, boldog kis mosolyt, mielőtt eltűnne az úton. Helyes. Elfoglalom a padot szorgosan csomózgató omegám mellett, megválasztva a távolságot, ahol már érezhetem őt, de nem kapok tőrt a combomba. Pedig igazán jó előjáték lehetne.

Némán figyelem a furcsa ékszert, amin dolgozik. Ujjai ügyetlenek, és nem is nevezném kifejezetten szépnek az alkotását. Tényleg nagyon fontos lehet neki az a barát, ha ilyesmivel tölti miatta az idejét. Kétségtelen, hogy többször fogott hűvös fémet az ujjai között, mint puha bőrt.

Ezért illik jobban hozzám, mint ahhoz, aki ilyen felesleges dolgoknak örül.

- Szép a kilátás – tekintetem a távolban kirajzolódó fehérrel borított csúcsokat fürkészik. A napok óta tartó viharos időnek már nyoma sincs. Majdnem olyan gyönyörű, mint a homokviharok után lenyugvó sivatag kusza homokja. De csak majdnem. – Mióta kitisztult az ég, sokat kutatják a szemeid az északi égboltot – a rövid reggeli alatt hat alkalommal felejtette tekintetét hosszabb-rövidebb időre a horizonton. Még az Elarion melletti szokásos helyét is feladta, hogy ráláthasson a hegyekre. Senki sem változtatja meg ennyire hirtelen ok nélkül a szokásait. – Üzenetet vársz – vonom le az egyetlen logikus következtetést. – A bartodtól? – nem tudom, és nem is akarom eltűntetni hangomból az enyhe megvetést. Rossz íze van ennek a szónak.

- Részben – rám sandít, tekintetében különös csillogással. Szóval játszadozni akarsz, Sylarion? Remélem nem félsz kicsit bemocskolni magadat.

- Ki ő? – végre sikerül megkaparintanom a teljes figyelmét.

- Egy erős alfa, akit nagyon tisztelek.

Szóval tényleg véletlen halált kell halnia. Alfám dühösen vicsorogva ront falaimnak, hogy megjelölhesse omegáját. Hogy rajta hagyja a nyomát, tudatva mindenkivel, hogy kihez tartozik. Soha nem érzett féltékenység égeti a bőrömet. Ki akarom tépni kezeiből azt az ostoba ékszert, hogy hamuvá égethessem. Dühöm vad birtoklási vággyal keveredik. Szorosan tartom a feszes láncokat érzelmeim körül, mielőtt mágiám pusztításba kezdhetne. Még sosem éreztem ehhez hasonlót.

Még sosem akartam, hogy valaki csak az enyém legyen.

Nevetése tökéletesre fent pengék játéka. Fém gyönyörű pendülése. Alfám azonnal elcsendesedik, és teljesen rá figyel. Élvezkedve nyúlik el a sosem hallott hang hallatán.

Többször kéne nevetnie.

- Ne gyújtsd fel a palotát, tűzmágus. Ő nem ember, hanem egy viharmadár – nevetése mosollyá szelídül, szemei élvezettel figyelik arcomat. Milyen kegyetlen és aljas húzás, kis szitakötőm. Milyen rohadtul izgató húzás. Dühös féltékenységemet felváltja a harc előtti izgalmas pezsgés. Elvigyorodva rezzennek meg ujjaim, hogy megérintsék ritkán látott mosolyát. Imádom, hogy ennyire tökéletes. Hogy mer játszadozni a tűzzel, és nem fél, hogy megégeti magát. Még élvezné is, ha megtörténne.

Tudok mást is, amit élvezne. Amit mindketten élveznénk. Csak le kéne szorítanom karcsú testét a padra. Lehet, hogy folyna egy kis vér, de az csak izgalmasabbá tenné. Harcolna, de megadná magát.

De nem tehetem.

Hosszút pislogva irányítom gondolataim sokkal kevésbé izgató dolgok felé. Semmi sem lohasztja le úgy a vágyakat, mint egy röpbalett előadás fájdalmasan unalmas emléke.

- Nem hallottam még róluk – de ezek után találkozni akarok velük.

- Az északi hegyekben élnek – elégedettség árad szét mellkasomban a szokottnál rekedtebb szavai hallatán. Tudtam, hogy nem hagylak hidegen, kis szitakötő. – A kontinens lakosai inkább csak legendaként ismerik őket – szóval lények, amik a többség számára nem is léteznek. Sylarion mégis olyan gyengédséggel és mosollyal beszél róluk, amihez hasonlót még csak Elarion közelében láttam rajta. Egyre furcsább ez az egész.

- Tervezed meglátogatni? – bólintva folytatja a bőrszíjak csomózgatását. Tehát nekem is meg kell barátkoznom a hegyeket uraló zord időjárással.

Még válaszol néhány kérdésre, de érezhetően elértem azt a határt, amin itt és most nem enged át. Hát legyen. Engedek neki, és inkább egy hadtörténeti leírásra fordítom a figyelmemet, amit a könyvtárukból kölcsönöztem. Meglepően tanulságos, ők hogyan látták a háború alatti csatákat a népeink között. Ugyanaz az esemény, teljesen más megközelítésből. Rávilágít a hibákra, amiket elkövettünk, és magyarázatot ad a Levegő lépéseire, amiket akkor nem teljesen értettünk. Kétségtelen, hogy hozzáértő katonák vezették a seregeiket, még ha soha nem is volt esélyük ellenünk. Még Sylarion irányítása alatt sem lenne.

Talán fel kéne neki vetnem, egy népeink közötti harci játék lehetőségét, ahol egész századok mérhetik össze tudásukat. A harcosoknak és a tiszteknek is jót tenne. Újabb lépés lenne a végső, örök béke és egység felé. Már ha képes rá a világunk.

- Az idődet pazarolod. Mindkettőnk idejét – felpillantok a sűrűn írt sorokból. Engem figyel, az ügyetlen kis ékszer az ölében pihen. Tekintetében mintha heves szélvihar tombolna. Várakozva nézek le rá. – Soha nem leszek a Sharibod – korábban én sem terveztem a Levegő birodalmába utazni, de az élet sokszor nem úgy alakul, ahogyan elterveztük. Hogy állíthatja ezt ennyire határozottan? Nem is ismer igazán. Nem tudja, milyen lehet velem az élet, és nem tudja mit jelent valaki Sharibjának lenni. A kultúránkról szerzett tudása hiányos, akár az enyém az övékről. Nem utasíthat el anélkül, hogy pontosan tudná, mi ellen hadakozik ilyen hevesen. Ostoba döntés lenne, ami nem illik egy tábornokhoz. – Az omegám vágyik az alfádra, és lehet, hogy még én is meg tudnálak kedvelni az elkövetkezendő hetekben, de soha senki nem fog örök érvényű jelet égetni belém – miért? Hiszen nincs ennél őszintébb bizonyíték arra, hogy egy tűzmágus kivel akarja leélni az életét. Csak akkor döntünk úgy, hogy Sharibnak választjuk a párunkat, ha minden kétséget kizáróan tudjuk, ő az, akire vártunk. Nem égetjük bele a mágiánkat az első szembe jövő omegába. Miért tartasz a véglegességtől, kis szitakötő?

Bennem nem bízol, vagy magadban?

- Még van majdnem három hetem, hogy megváltoztassam a véleményedet – és meg is fogom tenni. Bármilyen magasra is próbálja húzni a falat kettőnk között, én átjutok rajta.

Azt már úgyis bebizonyították, hogy a fal állítás nem a népe erőssége.

Ha meg tudna kedvelni, akkor miért ellenkezik? Képtelen vagyok megfejteni ezt a konok omegát. Csak át kéne engednie magát a vágyaknak, amik az alfámhoz hajtják őt, és elfogadni mindazt, amit adni tudok neki.

Engedek a kísértésnek, hogy megérintsem feszült vonásait, de persze most is el kell rontania a játékomat. Gondolom ő volt, aki a többi gyerek homokvárát is eltaposta. Ujjai hűvösen fonódnak csuklómra, apró ujjai közel sem érik körbe, de az érintésében rejlő erőhöz nem fér kétség. Ez az erő csábít magához.

A levegő felforrósodik körülöttünk, de kivételesen nem a mágiám az oka. Ez más. Sokkal ösztönösebb.

- Ha megjön az üzenet, amit várok, nem lesz más választásom, mint menni – nekem pedig nem lesz más választásom, mint veled tartani. Az a hely fontos Sylarion számára, ezért meg akarom ismerni. Ha kell, örökké titokban tartom, amit ott látok. Ha ez az ára, hogy végre ne akarjon ellökni magától, elfogadnom. Majd megtanulok érthetetlen, ködös félinformációkat puffogtatni.

- Mennyi időre?

- Talán csak néhány hónapra. Talán soha nem térek vissza. Kevesen térnek vissza a hegyekből, hogy meséljenek róla – tekintete ismét elvész a horizonton. Vagy valóban veszélyes az út, vagy a levegőmágusok túlságosan puhányok. Én inkább az utóbbira tennék.

- Te már visszatértél egyszer – és a generációjában tudtommal ő az egyetlen. Ha Jana jegyzetei helyesek, egyedül ő viseli a nevet, amit ott vívhat ki magának egy levegőmágus. Sylarion gyermekként megtette az utat, amit egyetlen felnőtt sem vállal.

Fájdalmasan gyáva nép az övék.

- Igen – mosolya elárulja, hogy egészen messze jár. Ha veszélyes is volt, szeretett ott lenni. Mintha egy része még mindig oda vágyna.

Remélem csak amiatt a madár miatt, és nem rejteget több alfát a hegyek között.

- Elkísérhetlek – ajánlom fel nagyvonalúan, de az igazság az, hogy akkor is mennék, ha nemet mondana. Könnyedén fel tudnék szökni a hajóra, vagy bármivel is akar utazni. Az éjszaka az én oldalamon állna.

- Az odautat sem élnéd túl, még levegőmágusoknak is megterhelő – szerintem a legtöbbjüknek pusztán az élet is túl megterhelő.

- Szerencse, hogy nem vagyok levegőmágus – vigyorogva billentem oldalra fejemet. Úgy érzem Sylarion nincs egészen tisztában vele, hogy mi mindenre képes egy tűzmágus.

Nem tudok betelni a nevetésével.

- Arrogáns segg vagy – életem legszebb bókja. És a vigyora alapján bukik az arrogáns seggekre. – Nem kísérhetsz el – se a királyom, se a Sharibom, szóval nincs joga parancsolgatni nekem. Még akkor sem, ha rohadtul izgató, amikor ezt teszi.

- Miért?

- Mert nem bízom benned – ugyan már, ha bárkinek félnivalója lenne egy idegen birodalom hóval borított halálos sziklaszirtjein, az én vagyok. Mit nyernék én ezzel az úttal? Természetesen az ő társaságán kívül.

Mielőtt kifejthetném neki véleményemet, egy futár érkezik. Egy emberként fordulunk felé.

- Sylarion herceg. Üzenete érkezett, az El’Vaenor pecséttel. A királynőnél van, várja önt a keleti tárgyalóteremben.

Csontig hatoló, viharos szél támad fel körülöttünk.

Szóval ilyen az omegám valódi haragja.

Egyre jobban imádom őt.

oOoOo

El’Vaenor.

Feszülten söpröm hátra izzadt arcomból a kiszabadult hajszálakat, mielőtt neki kezdenék a következő gyakorlatnak. Mágiám végig áramlik karjaimon, hogy forró tűzlabdákként távozzon különböző irányokba.

Miután elváltunk Sylarionnal, rögtön a könyvtárba mentem, de nem találtam semmi említésre méltót. Bármit is jelentsen ez a kifejezés, túl ritka, vagy túl titkos, hogy ilyen rövid idő alatt rábukkanjak. Minél több időt töltök ebben a birodalomban, annál több rejtéllyel találom szemben magamat, ahelyett, hogy válaszokat lelnék rájuk.

Egyszerre irritáló, és izgalmas.

Már az utolsó mozdulatoknál járok, mikor Sylarion megjelenik. Ha nem látnám őt, alfám akkor is érezné a jelenlétét. Teljesen ráhangolódott a hercegre, hogy az omegája legkisebb nyomát is felfedezze. Azt hiszem a kedvéért megismételhetek még pár gyakorlatot.

Fáradt izmaim újult erővel kezdenek bele a lángok megszelídítésébe. Korábbi kimerültségemet elűzte alfám ereje, aki imponálni akar a választottjának. Mágiám felforrósítja a gyakorlótér kövezetét. A levegő fullasztóvá válik. A levegőbe nyújtózó spirál kecsesen, és precízen követi gyors mozdulataimat. Mint egy óriási homokféreg tűzből született mása. Percről percre nehezebb kontroll alatt tartani a lángokat, amik nélkülem felemésztenék a palotát. A peremig hajszolom magam, elégedett mosollyal üdvözölve a zsibbadt kimerültséget.

Lassan lépkedek közelebb a földön gubbasztó herceghez. Alakja eltörpül hozzám képest. Mint egy apró, törékeny gyermek. Egyáltalán nem tűnik önmagának. Arca gondterhelt, tekintete zavaros, kókadt, akár egy növény, ami hónapok óta nélkülözi az esőt.

Valami határozottan nincs rendben.

- Tetszett a műsor? – próbálom kizökkenteni őt ebből az állapotból, de incselkedő szavaim nem találnak fogást rajta. Abban sem vagyok biztos, hogy hallotta őket. Engem figyel, mégis mintha teljesen máshol járna.

Mégis mi volt abban a levélben, ami ilyen hatással volt rád, kis szitakötőm?

- Komolyan gondoltad? Hogy elkísérsz? – erre nem igazán számítottam. Elgondolkodva nézek le rá, miközben folytatom kendőm felkötését. Ez most egy meghívás akart lenni? Ha igen, akkor gyakorolnia kell még az udvarlást.

- Nem szoktam a levegőbe beszélni – lehet, hogy nem bízik bennem, de ennyit már tudhatna. Én nem dobálózom hamis szavakkal.

- Ha velem jössz, az a te döntésed. A Levegő birodalma nem lehet felelős a halálodért – remélem a népének szóló felemelő beszédeket a testvérének szokta meghagyni. Siralmas morál lehet a hadseregben, ha így próbálja motiválni a harcosait is.

- Aggódsz értem? Mindjárt meghatódok – nem tetszik ez a gyászos, komor Sylarion, ezért próbálom továbbra is kimozdítani. Mielőtt kitörne a nyaka a felfelé bámulástól, inkább letelepszem vele szemben. Ha tekintettel ölni lehetne, már halott lennék. Rendben, szóval most nem viccelődünk. Bármilyen üzenetet is kapott, valóban megrázta őt. – Ez természetes – ez most hercegek beszélgetése, nem egymásra éhes harcosoké. – Ha elkísérlek, az az én döntésem és az én felelősségem – Jana ezt pontosan tudná akkor is, ha most azonnal, szó nélkül elindulnánk. Engem nem lehet rákényszeríteni semmire. Csak olyasmit teszek meg, ami az én döntésem, legalább részben.

- Miért kockáztatod az életedet valakiért, akit alig ismersz? – hogy legyen alkalmam megismerni téged. Hogy teljesen megértsem, az alfám miért választotta pont őt. Az istenek talán nem szóltak bele a kötésünkbe, de tudom, hogy okkal küldtek ebbe a birodalomba. És az az ok nem az, hogy megtanuljak hárfázni. – A megállapodásunk nem ér ennyit – az valóban nem. De te igen, kis szitakötő.

- Az alfám téged választott, Sylarion – ahogyan az omegád engem. Többek vagyunk ugyan a bennünk élő ösztönlényeknél, de a lényünk fontos részei. Ha megtagadja ezt, akkor végtelenül ostoba.

A szélvihar a semmiből csap le. Váratlanul. Pusztító erővel.

Sylarion remegő, ökölbe szorított kézzel áll előttem. A szél belekap ruhájába, tekintetében gyilkos hurrikán tombol. Nem értem a haragját. Nem értem miért nem tudja kontrolálni a rá törő érzéseket.

- Azt hiszed, hogy ezzel megvehetsz magadnak? Nem fogok hálából hozzád menni – mégis honnan vesz ekkora ostobaságot? Keserű undor marja torkomat, a sértett düh lávaként perzseli végig ereimet.

Felállok a földről, a tomboló szélvihar fölé magasodva. A feltételezés, hogy ilyen gusztustalan zsarolással akarnám rávenni őt a házasságra, sértőbb, mint bármi, amit eddig tett. Én sosem tennék ilyet. Sosem játszanék ennyire gerinctelenül és mocskosan. Csak egy szánni valóan gyenge alfa tenne ilyet. Egy alfa, aki tudja, hogy máshogy nem kaphatná meg őt.

- Egyszerűen csak szeretnélek életben tartani, makacs omega – nem kérek tőle esküt sem ígéretet. Nem akarok mást, csak hogy túlélje.

De még mindig nem érti. Elvakítja őt a düh. Sötétlő harag, aminek az oka a múltba vész. A saját démonjaival harcol, mégis belém akar marni. Ostoba szitakötő.

- Nincs szükségem rá – nekem viszont szükségem van rád. Nem fogom hagyni, hogy az ostoba konokságod miatt bukj el.

A nyakamnak szegezett pengével mit sem törődve zúdítom rá alfám dühös erejét, hátha ez kitisztítja a fejét. Hátha így végre megérti, hogy nekem nincs szükségem ilyen szennyes játékokra. Én már megkaptam őt, és bármikor újra megkaphatnám, ha akarnám. Omegája hiába harcol vadul ellenem, végül elbukna. Én az alfája vagyok.

Nem egy gyenge senki.

A felismerés hűsítő záporként ömlik a nyakamba, elűzve dühös lángjaim. Alfámat elzárva veszem vissza az irányítást. Sylarion szemeiben még mindig vad vihar tombol, de már tudom, hogy nem nekem szól. Egy újabb múltbéli seb, amit rejteget a világ elől. Bárki is okozta, elég mély volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon.

Van egy erős gyanúm, hogy ki próbálta megzsarolni őt. Szánalmas, alfának nem nevezhető lény.

- Kérlek figyelj rám, Syl – tenyereim közé fogom arcát. Bőre forró a dühösen kavargó mágiától. Eltart néhány pillanatig, de végül eljutnak hozzá gyengéd szavaim. Talán most már látja, hogy én állok itt, nem egy féreg a múltjából. Ellenem felesleges harcolnia, én sosem bántanám őt.

Kivéve, ha erre kér az ágyban.

- Nem szeretném, hogy egyedül vágj neki a hegyeknek. Tudom, hogy képes lennél rá, de szeretnék melletted lenni. Nem várok cserébe semmit, csak a nekem ígért heteket – a vihar lassan elcsitul szemeiben, és visszatér hozzám a halálos kis szitakötőm. A tekintetében kavargó érzelmek olyan sebesek, mint ő maga, így nem sikerül értelmeznem őket. Most nem bánom. Megelégszem azzal, hogy nem akar végezni velem olyasmi miatt, aminek még a gondolata is taszít.

Csalódottságomat egy mosoly mögé rejtve engedem, hogy elreppenjen előlem, néhány lépés távolságra érkezve a földre. Arcára piros rózsákat festett érintésem, fonatai kilazultak a széltől, amit ő maga keltett.

Bár megcsókolhatnám.

- Őrült vagy – nem kevésbé, mint te. A fintor, amire apró orrát húzza, megnevettet. Olyan gyorsan változik a hangulata, mint a sivatag egy homokvihar közepén. Én mégis bele akarom magam vetni ebbe a homokviharba.

- Sokan mondták már.

- Számíts rá, hogy hónapokról beszélünk, nem hetekről – ó jaj, hónapokat kell együtt töltenem a herceggel, akit páromul akarok. Mindjárt elmorzsolok egy könnycseppet.

- Akkor még több időt is kapok, mint amennyit kialkudtam magamnak – talán ennyi elég lesz, hogy megismerjem, és ő is engem. Néhány hónap alatt talán megérti, milyen, ha egy tűzmágus igazán kedvel valakit. Ha mégsem sikerül megnyernem őt mire visszatérünk, akkor meg sem érdemlem, hogy a Sharibommá tegyem.

- Lefújhat még egy szellő a hegyperemről – hálás vagyok, hogy visszakaptam a mosolyát. Meg az éles nyelvét. Bár azt igazán használhatná másra, szívesen adok neki elfoglaltságot.

- Nem fogsz megölni – üres fenyegetés. Ha tényleg meg akarná tenni, most sem lennének tanúk, nem kéne a hegyekig várnia. – Tudom, hogy nem a védelem vagy az elbűvölő társaságom miatt engeded, hogy veled menjek – pedig ez sem egy utolsó előnye a döntésének. Nélkülem unatkozna az úton. – A segítségemre van szükséged – egy pillanatra elkomorodik pillantásom, miközben találkozik az övével. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy beleegyezett.

Szórakozottan figyelem, ahogy próbál megbirkózni egy újabb vereséggel. Engem nem tudsz megvezetni, kicsi szitakötő. Imádom, amikor némán bosszankodsz magadban. Már csak ezért megéri okosabbnak lenni nálad.

Teszek egy ambiciózus próbálkozást az átkarolására, de természetesen félrelöki karomat. Makacs omega. Hamarosan könyörögni fogsz, hogy hozzád érjek.

- A hazaúton még szenvedhetsz balesetet – nevetve csóválom meg fejemet. Csak nem adja fel.

- A hazaút messze van. Addigra megnyerlek magamnak.

- Veszedelmes hazárdjáték – szeretem a veszélyt, csak még édesebbé teszi a győzelmet. – Holnap indulunk Tharavelbe, a hajón és a városban lesz időnk beszélni a részletekről. Ruhákat ne pakolj, és csak annyi fegyvert hozz, amennyivel kényelmesen tudsz hegyet mászni – szavai jobban fájnak, mint egy pofon.

Komolyan választanom kell a fegyvereim között? Milyen kegyetlen. Szerencsére Dahwarával már leteszteltük fiatalabb korunkban, hogy milyen a kényelmes hegymászós fegyverhossz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hasznát látom az unokatestvérem furcsa hóbortjainak.

Kedvetlenül veszek búcsút tőle, és figyelem távolodó alakját az egyre sűrűsödő éjszakában. Legszívesebben már most indulnék. Sokkal több kedvem lenne hozzá, mint a rám váró beszélgetéshez.

Hosszú éjszaka lesz.

oOoOo

- Ebbe Dahwara biztosan nem fog beleegyezni – Jana a fejét rázva fonja keresztbe karjait maga előtt. Az arca komor, akár a mellette ülő Hazizé. Mindketten némán hallgatták végig a tervemet, de a tekintetük elárulta őket. Egyáltalán nem gondolják jó ötletnek.

- Szerencse, hogy eszemben sem volt engedélyt kérni tőle – vonom meg vállamat. Én az ablakomat választottam pihenőhelyként. Innen remekül látom őket, és az alattam tátongó mélységet is, amihez egyre jobban hozzászokom.

Shamsat figyelem, aki meglovagolja a légáramlatokat, várva következő ellenfelére. Újabban azzal szórakoztatja magát, hogy versenyre kel a repülő levegőmágusokkal. Ha szerencséje van, még elkap néhány hazafele tartó embert. Meglepő módon elég sokan belemennek a játékba. Úgy tűnik őt hamarabb elfogadták, mint engem.

- Ő a királyod – emlékeztet Haziz. Remek, már mindenki úgy érzi, hogy kioktathat. Egy lapos oldalpillantással jutalmazom igen éles meglátását. Elméletben felém került rangban, mióta Jana Sharibja, de senkitől sem kedvelem a hasztalan okoskodást.

- És az unokatestvérem – teszem hozzá csendesen. Uralkodóként kihasználná a lehetőséget, hogy információkhoz jusson, közben elmélyítve a népeink közötti szövetséget. Viszont nem tudná elküldeni a rokonát egy küldetésre, ami nagy eséllyel a halálával járna. Dahwara mindig is más volt, mint a nagyapánk. – Nem hozna jó döntést ebben a kérdésben – és nem is akarnám ilyen helyzetbe hozni. – Amúgy sincs már időnk rá, Sylarion holnap indulni akar.

- Ilyen sürgős az ügy? – lassan bólintok. A herceg szemében tomboló vihar alapján még sürgősebb, mint mi el tudjuk képzelni. Sylarion zaklatott és már-már rémült volt. Aggódott, és kivételesen nem is igazán próbálta leplezni.

- Nincs időm üzenni Dahwarának, ahogyan arra sincs, hogy a diplomatáinkkal játszadozzam – egyetlen ember beleegyezésére van most szükségem. Bár nem ígérem, hogy nem indulnék útnak akkor is, ha megtagadná tőlem.

Tekintetem találkozik unokatestvérem folyékony arany pillantásával. Ő is jó tudja, mi forog most kockán. A népeink közötti békét el kell mélyíteni, de a halálom nem igazán fogja ezt elősegíteni. Azonban Sylarionnak szüksége van rám, másképp nem egyezett volna bele. Talán az egész népe számára, talán csak neki, de az a hely fontos. Nem fogom őt cserben hagyni, még akkor sem, ha ő pontosan ezt várná. Nem bízik bennem. Talán senkiben sem bízik igazán. Néha elgondolkodom, hogy több és mélyebb sebet visel, mint a bátya.

- Írásba kell adnom, hogy a Levegő népét semmilyen felelősség nem terheli a halálod esetén? – most a nagykövettel beszélek. A trónörökössel, nem az unokatestvéremmel.

- Az lenne a legjobb – lassan bólint, látom tekintetén, hogy már a megfelelő szavakat keresi, amiket papírra vethet.

- Ash, biztos vagy ebben? A népünk okkal kerüli azokat a hegyeket – Haziz tekintete a jelenleg tiszta égboltra kúszik, majd fintorogva megrázza fejét. Az utóbbi napokban, mindannyian éreztük milyen az, ha túl kevés napfényhez jutunk. A viharok ízelítőt adtak abból, ami a hegyek között vár majd rám.

- Érte vállalom a kockázatot – nem fogom engedni, hogy az istenei legyőzzenek. Nem tudom mi a szándékuk, de nem állhatnak közénk.

- Lassan tényleg írni fogsz neki egy szerelmes ódát – Haziz feszülten felnevet. Téved. Sosem tenném, mert megetetné velem a papírt, mielőtt felolvashatnám neki. Legalább olyan romantikus lélek, mint én. – Ashmir – elszakítom tekintetem az éjszakától, és felé fordítom fejemet. – Próbálj meg nem meghalni.

oOoOo

Halk kopogás vezet vissza a valóságba. A sivatag lassan pergő homokja elcsitul elmémben, a lángok forrósága enyhül, ahogy távolodom izzó ragyogásuktól. Lassan nyitom fel szemeimet, pillantásomat a gyertyalángok fényében táncoló árnyékokra vetve. A levegő nehéz az előttem pihenő tálból felszálló erőteljes aromától. Már mélyen benne járunk az éjszakában, nem számítottam több látogatóra, így időt akartam tölteni az isteneimmel, mielőtt még távolabb sodor tőlük a sors.

Gyorsan számot vetek, ki érkezhetett, de nem sok lehetőség maradt. Janával már beszéltem edzés után, és nem sokkal a távozásuk után Avis is tett nálam egy rövid látogatást, hogy köszönetét fejezze ki. Uralkodóként érkezett, én mégis az anyát láttam benne, aki hálás, hogy a fia nem egyedül vág neki ennek az útnak. Elképzelni sem tudom, hogyan vette rá a fiatal Sylarion, hogy első alkalommal elengedje őt.

Egyetlen ember van, aki még nem járt itt.

Sóhajtva oltom el egyetlen kézmozdulattal a gyertyákat, és az előttem égő olajat. Két tompán izzó parázsgömbbel helyettesítem a fényes lángokat. A füstölgő kanócok illata vegyül a párolgó fűszerek aromájával. Mélyet lélegzem az otthonom illatából, amit talán sosem fogok újra látni.

- Gyere be, Elarion – az ajtó lassan kinyílik, a résben pedig megjelenik a koronaherceg megszeppent arca. Amint megérzi a forróságot, mintha falnak ütközne. Ujjai megszorulnak a kilincsen, vonásai merevvé válnak.

Dühöm tompán izzik mellkasomban a szörnyetegek iránt, akik ilyen mély sebet ejtetek ezen a fiún.

- Sétáljunk inkább? – akaratlanul is azzal a gyengédséggel szólok hozzá, amit csak a testvéreim tudtak kiváltani belőlem. Kezdem érteni, miért óvja őt annyira Sylarion.

Néhány mély lélegzet után sikerül visszanyernie az irányítást. Lassan megcsóválja fejét, és belép a félhomályos szobába. Tisztelem a bátorságáért. Azonban ismét megtorpan, amikor eléri a padlóra terített takarók szélét. Tekintete elidőzik azon a néhány díszpárnán, amiket a szobában találtam, és a földre szórtam. Remélem nem most derül ki, hogy megszegtem vele a Levegő egyik szent törvényét.

Meglepetésemre azonban, ahelyett, hogy letelepedne az egyik karosszékben, gyorsan megválik puha, elegáns cipőitől, és leül velem szemben a takaróra. Mozdulatai elárulják, hogy hatalmas erőfeszítésre van szüksége ehhez, tekintete kerüli a felettünk lebegő gömböket, ujjai idegesen mozognak hosszú ruhaujjában, de nem futamodik meg. Sylarion tanulhatna tőle ezen a téren.

- Megzavartalak? – kíváncsian méregeti az olajat tartalmazó tálat.

- Meditáltam az út előtt – ezüst szemei elnyílnak, arcát zavart pír festi meg. – De nem kell aggódnod, ezeket a pillanatokat, mi szívesen osztjuk meg másokkal – ha nem rettegne a tűztől, még fel is ajánlanám, hogy csatlakozhat hozzám. Amíg nem beszél, nem untat annyira a társasága.

- Tényleg hallod az isteneitek szavát közben? – a hangjából kicsengő kétkedés alapján ő nem tartozik a mélyen hívő levegőmágusok közé. Talán jobb is. Egy ilyen felhők felett járó népet vezetni könnyebb, ha közelebb állsz a talajhoz.

- Néha – felelem őszintén. Viszont értékeltem volna, ha jelzik, hogy az egyetlen omega, akit el tudok képzelni magam mellett egy másik birodalom kibírhatatlanul makacs hercege. De persze ilyen témában roppant csendesek.

Lehet az sem segített, hogy elátkoztam őket, amikor el kellett hagynom a sivatagot.

Néha igazán megingott bennük a hitem, pedig a Tűz népe mindig közelebb állt az istenekhez, mint a többi. A magyarázatát már senki sem tudja, talán az elszigeteltség okozta, talán a Sharab shalaevar szent köteléke, ami valódi bizonyíték a létezésükre. Számunkra mindig kézzel foghatóbb volt a hatalmuk, mint mások számára.

Ezért nem is értheti egy kívülálló, hogy mit jelent valaki Sharibjának lenni.

„soha senki nem fog örök érvényű jelet égetni belém”

Hogyan értethetném meg vele?

- Ezért is akarsz Sylarionnal tartani? – mi köze az utazásnak az istenekhez?

- Hogy érted? – rájön, hogy valami olyasmit árult el, amit nem lett volna szabad, így gyorsan lesüti szemeit. Remélem még gyakorolja a hazudozást a trónra lépéséig, különben nehezen fog boldogulni az alfák birodalmában. Még ha az összes alfa, akivel egy időben lép majd trónra, a családja része is lesz.

Remélem kitart a béke érdekházasságok nélkül is, különben a következő nemzedékre vérfertőző kapcsolatok várnak. Milyen nagyszerű kilátások.

- Majd ő beszél róla, ha itt az ideje – feszült sóhajjal hunyom le szemeimet, hogy elfojtsam feltörni kívánkozó haragomat. A levegőmágusok sosem fejezik be, amibe belekezdtek? Mintha mindenki csak félinformációkkal látna el. Szeretem a rejtvényeket, de ez a helyzet kezd túlságosan fárasztóvá válni.

Ha mindig ennyire idegtépő volt velük társalogni, értem miért nem volt túl mély a szövetség a népeink között.

- Miért jöttél, Elarion? – inkább essünk túl rajta. Ha túl sokáig marad, még megbántom valamivel a túlérzékeny omega lelkét. – Kétlem, hogy éjszakai beszélgetőtársat kerestél magadnak – vagy ha mégis, akkor nagyon eltévedt.

- Elkíséred Sylariont – legalábbis ez a terv. Még szenvedhetek halálos repülőhajó balesetet az odaúton. Sokan odáig lennének a gyönyörtől. – Kívülállóként lépsz egy útra, amit az öcsémen kívül minden levegőmágus elkerül – mert a testvéreden kívül a néped minden tagja túlságosan gyáva.

Lenyelem válaszomat, mielőtt kimondanám. Sylarion előtt megtenném, de a leendő királyomat, és jelenlegi egyetlen szövetségesemet nem kéne feldühítenem. Nem lenne túl okos stratégiai döntés.

- Vigyázni fogok rá – gondolom ezért jött. Elarion szíve hatalmas, de a legtöbb helyet az én konok omegám foglalja el benne. Természetes, hogy aggódik érte, ha ez az út valóban olyan veszélyes, amilyennek mondják.

- Tud vigyázni magára – tekintete élesen villan rám, de nem tudja sokáig állni pillantásomat. A bennem lobogó lángok ugyanúgy rettegéssel töltik el. Sajnálom őt, de szórakoztat a hevesség, amivel a testvérét védi. Persze hogy tud vigyázni magára, hiszen egy halálos és gyönyörű szitakötő. – De ígérd meg, hogy visszahozod őt – szavai elhalkulnak, miközben megtelnek fojtogató szükséggel. Fájdalmas bizonyítéka annak, hogy Sylarion nélkül egy megtört uralkodó lépne a Levegő trónjára. Egy király, aki elvesztette a lelke másik felét.

Sosem fogom átérezni, mennyire mély és ősi kötelék van közöttük.

- Mindent meg fogok tenni, hogy visszatérjen hozzád – színtelen tekintetét megfesti felizzó parázsgömbjeim narancsvörös fénye. – Ígérem.

Ajkai őszinte mosolyra húzódnak. Hiába az erősödő forróság, hiába az ígéretem nyomán lángra kapó néhány gyertya reszketeg fénye. A Tűz istenei figyeltek.

Apró kezei eltűnnek bő, világoszöld nadrágja zsebében, hogy egy vékony bőrszalagra kötött fakókék követ emeljenek ki belőle. Felém nyújtja, én pedig engedem, hogy kinyújtott tenyeremre ejtse a függőt. Az istenek sosem kötnének minket össze, de nem akarok kockáztatni. Én elpusztítanám őt, Sylarion pedig engem.

- Mi ez pontosan? – arcomhoz emelve vizsgálom a kőbe vésett megannyi apró, precíz levegő rúnát. Nem ismerem fel őket, de érzem a benne rezgő mágiát.

- Egy védelmező talizmán, amit én készítettem – így már van értelme a gondosan megformált véseteknek, és az erőnek, ami átitatja a kis ékszert. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy Elarion is egy erős omega. Egy erős omega, puha, sérülékeny szívvel. Nem éppen a legjobb párosítás. – Sajnos csak egyre volt időm.

- Akkor miért nem a testvérednek adod? – erősen kétlem, hogy jobban várna vissza engem, mint az öccsét.

- Mert neked nagyobb szükséged van rá – egy lapos pillantással jutalmazom megjegyzését. Furcsán fejezi ki a háláját. – Működésbe fog lépni, amikor szükség lesz rá – már megint a ködösítés. Inkább rá sem kérdezek, csak ujjaim közé zárom a hűvös követ, és bólintok.

Ha véletlen Sylarion kerül trónra, törvénnyel fogom tiltani a sejtelmes utalásokat.

- Köszönöm – szerencse, hogy ő túl jó ahhoz, hogy áldás helyett átkot szórjon rám. A testvérétől már nem biztos, hogy ilyen nyugalommal fogadnék el egy varázskövet. Ő a széllökés lenne, ami a mélybe taszít, nem pedig a kéz, ami megragadja az enyémet, hogy megmentsen a zuhanástól.

Némán figyelem, ahogy az apró herceg fölkel a földről. Így is csak nem sokkal magasabb nálam. Nehéz nem gyermekként tekinteni rá. Túl fiatal és túl ártatlan. Az ő lelkét még nem szennyezte be egyetlen kioltott élet sem. Sylariont viszont túl hamar érte el az árnyék, ami azóta is vele maradt.

- Elarion – visszafordul felém az ajtóból. Tincsei megrezzennek a folyosóról beszökő szellőben. Megannyi kérdés kavarog fejemben, de nem tudom melyiket tegyem fel. Azelőtt is ilyen volt, hogy véget kellett vetnie valaki életének? Megváltoztatta az utazás, aminek a nevét köszönheti? Miért harcol ilyen hevesen az elköteleződés ellen? Miért veti meg ennyire az alfákat? Egyedül akarom megfejteni Sylarion titkait, de nem ad rá esélyt, hogy megismerjem. Talán Elarion az egyetlen, akitől megkaphatom a válaszokat, de mégsem ezt érzem a helyes útnak. Mintha egy szégyentelen cselhez folyamodnék a háború megnyerése érdekében. Keserű és hamis lenne a győzelem íze. – Vigyáznál Shamsara? Csak amíg vissza nem térünk.

Nem fogok aljas módon küzdeni. Tisztán vívom meg a csatákat, hogy utána őszintén élvezhessem a jutalmamat.

Az omegámat.

A Sharibomat.

oOoOo

Túlságosan zsúfoltnak tűnik az apró kis tér, ahol a kora délelőtti napsugarak érnek minket. Ez nem az a légi kikötő, ahová az érkezésünk napján befutott a hajó, hanem egy sokkal eldugottabb, diszkrétebb mása az uralkodói lakrészben. Meglepően okos gondolat, hogy építettek egyet. Így az uralkodócsalád tagjai feltűnés nélkül jöhetnek és mehetnek, ha pedig ostromra kerülne sor, biztonságosabb menekülőutat jelentene. Talán még sem teljesen reménytelen nép.

Sylarion a családja gyűrűjében áll, nem túl lelkes arckifejezéssel. Kevés érzelmet látok rajta a türelmetlenségen kívül. Most először látom őt teljesen a Levegő harci öltözékét viselve. Tetszik a látvány. Sokkal jobban illik hozzá, mint a puha giccs, amit csak az udvar kedvéért öltött magára. Az egyetlen látható helyen lévő fegyvere az oldalára rögzített kusarigama. A népünk nem használja, de vázlatokat láttam már róla a régi feljegyzéseinkben. Gondolnom kellett volna rá, hiszen tökéletesen illik hozzá. Alig várom, hogy használja is.

Még sosem láttam, hogy megfogta volna bármelyik húgát, de most óvatosan átveszi egyiküket Avistól. Alfám izgatottan figyeli a babát tartó omegáját, de még időben elkapom róluk tekintetemet.

Nincs rá szükség, hogy ihletet kapjon, így is elég nehéz őt kordában tartanom.

Elég messze állunk tőlük, hogy ne halljuk szavaikat. Nem tudhatják, milyen hosszú időre kell elbúcsúztatniuk Sylariont. Jana és Haziz még hátat is fordítottak a Levegő uralkodócsaládjának. Micsoda tapintatosság. Ezt biztosan nem a nagyapánk vérvonalából örökölte.

- Ennyi? – Haziz kétkedve néz végig rajtam. Megfogadtam Sylarion tanácsait, és a legszükségesebbekre redukáltam felszerelésemet. Egy ostor az övemre erősítve, speciális, könnyen szállítható ketté választható naginatám és egy gurade a hátamon, plusz néhány apró tőr az öltözékembe rejtve.

- Ennél többre nincs szükségem. A felszerelésünkről Tharavelben gondoskodnak majd – remélhetőleg vannak ott normális méretű ruhák is, különben abban kell nekivágnom a hegyeknek, amit most viselek. Vagy meztelenül, de az még tőlem is merész lenne.

- Ezt azért még vidd magaddal – Jana egy kis bőr táskát vesz elő, amit felém nyújt. Aza fajta, amit könnyedén tudunk rögzíteni bármilyen övre vagy szíjra. – Afrah ragaszkodott hozzá, hogy elhozzam. Akkor nem értettem, hisz ez egy békés diplomáciai útnak indult, de így már van értelme – mindig hideg rázott attól a gyógyítótól. Mintha folyton belém látott volna. Amikor csak a fővárosban voltam, próbáltam elkerülni őt. Páratlan gyógyító, és bármennyire is furcsa ember, ostoba lennék visszautasítani az ajándékát. Mindig jók voltak a megérzései. Túlságosan is jók.

- Itt lesztek, mikor visszatérünk? – rögzítem a kis táskát, át sem nézve a tartalmát. Bízom abban az öreg boszorkányban.

- Pár nap múlva visszaindulunk a sivatagba. Dahwarának hamarosan szüksége lesz rám a fővárosban – kérdve húzom fel szemöldökömet, sejtelmes mosolya pedig válasz minden kérdésemre. Értem. Int, én pedig lehajolok hozzá, hogy homlokát az enyémhez simíthassa. – A sivatag szellemei óvják az utadat, Ashmir. Az otthonod nem felejt, és visszavár – mormogja a jól ismert szavakat, amikre most semmi szükség nem lenne. Mégis, jól esik hallani.

Talán most utoljára.

- Ne félj Jana, nem fogok meghalni – hátrálok egy lépést. Magabiztos vigyorral nézek le unokatestvéremre.

- Ne is tedd, túl sok papírmunkával járna – felnevetve pillantok el feje fölött a levegőmágusok irányába. Tekintetem találkozik Sylarion ezüst szemeivel.

Eljött az idő.

oOoOo

A hajó szinte nem is mozdul alattunk, pedig sebesen szeljük a levegőt. Csak lepakoltam a számomra kijelölt kabinban, aztán a megbeszéltek szerint csatlakoztam Sylarionhoz az övében. Már jó ideje itt üldögélünk kettesben, de minél többet mondd, annál kevésbé értem az utazásunk célját. Az egész olyan, mintha egy nyakatekert mítoszt hallgatnék, ami valami érthetetlen módon valósággá vált, de látom rajta, hogy minden szava igaz. Aggódik, még ha mélyre is ásta magában. Előlem nem tudja elrejteni.

- Szóval azért tesszük kockára az életünket, mert egy fa hullajtani kezdte a leveleit? – foglalom össze röviden a magyarázatát, ujjaim között pörgetve a hatalmas, megsárgult levelet. Vonakodott kiadni a kezéből, mintha egy értékes kincs lenne, de végül megtette. Ha Sylarion őszinte szavai nem jelentenének elég bizonyítékot, akkor ez a levél csak még inkább alátámasztaná a szavait. Valami nincs rendben vele. Egyetlen növénynek sem lenne szabad ennyi mágiát hordoznia. Akkor főleg nem, ha már halott. Mégis érzem az ujjaimon végig futó forró bizsergést, amire mágiám válaszol. Nem tudom elcsitítani, mintha egy megállíthatatlan, ösztönös válasz lenne.

Gyűlölöm, amikor valamire nincs befolyásom.

- Ez nem egyszerű fa – ha pillantással ölni lehetne, már vérbe fagyva feküdnék a padlón. Sylarion olyan tekintettel néz rám az ágyáról, mintha megpróbáltam volna felgyújtani egy templomukat. Pedig inkább egy színházzal kezdeném. – Ez egy életfa – rendben, akkor egy életfa. Mágikus vagy sem, akkor sem értem miért pont ő kell erre a küldetésre. Ha egy népet oltalmaz ez a fa, akkor nem lenne logikus, hogy a nép maga próbálja életben tartani? Talán nincsenek ott harcosok?

Nem fogom túlélni, ha egy művészekkel teli városba visz minket.

- És tőlünk várják, hogy meggyógyítsuk? – kétkedve pillantok ismét a levélre. – Azt hiszem egyikünk sem egy kertészkedős alkat – ismét kapok egy hűvös pillantást. Egy néma ígéretet, hogy ha tovább feszegetem a húrt, lehajít a hajóról. Őt bosszantani izgalmasabb és halálosabb, mint átkelni a hegyek közt.

- Csak mi tudjuk elhozni, amire szüksége van a túléléshez – szóval tényleg egy haszontalan, gyenge harcosokkal teli néphez utazunk. Remek.

- Elég ködösen fogalmazol – tényleg kezd unalmas lenni ez a szokásuk. Örülnék, ha tudnám, hogy pontosan mit és honnan is kell elhoznunk, de nem úgy tűnik, hogy el akarja árulni. Nehéz felkészülten menni egy csatába, ha semmilyen információt nem osztanak meg veled. Tábornokként tudhatná, hogy tájékoztatnia kell az embereit, ha hatékonyságot vár el.

- Ha átkelünk a hegyeken, megtudsz minden mást – feszülten fújom ki a levegőt, és dőlök hátra a szoba egyetlen karosszékében.

- Megőrjít a néped állandó titkolózása – belehalnának, ha valamit végre egyenesen kimondanának? Túl ködös a fejük belülről, hogy rátaláljanak a gondolataikra? Esetleg a szél szétfújta a fejükben lévő információkat, és próbálják a hatásszünetekben összefogdosni őket?

Hozzájuk még az én türelmem sem lesz elég.

- Ha nem tetszik, nyugodtan visszatérhetsz a sivatagba – kihívó pillantás, amivel éles légvételre késztet. Alfám izgatottan nyúlna ki felé, de az utolsó pillanatban sikerül leállítanom. Csak a legvégső esetben fogok így támadni rá. Most vele akarok harcolni, nem az omegájával.

Egy félmosollyal pattintom le magamról szurkálódó próbálkozását. Keményebben kell küzdenie, ha el akar üldözni. Hogy bizonyítsam, azelőtt termek előtte, hogy mozdulhatna. Ha meglepem, gyorsabb lehetek nála. Csak ilyenkor.

Szemei ezüst szikrákat szórnak, forró légvételei ajkaimat simogatják. Ujjaim teste mellett markolnak a takaróba, ahogy előre hajolok arcába. Végre nem menekül. A forró levegő felélénkül körülöttünk, az apró kabint megtölti a lecsapni készülő vihar illata.

- Csak ha velem jössz… – mormogom halkan, ügyelve rá, hogy ajkaink éppen csak ne érjenek össze. Fehér bőrén vörös rózsák nyílnak. Vágysz rám, vagy csak dühös vagy, kicsi szitakötő? A legjobb lenne a kettő együtt. – … és velem is maradsz – tekintetében a népemet is megszégyenítő lángok gyulladnak. Alfám egyre hevesebben tépi láncait. Veszélyes játékot űzök, de rohadtul élvezem.

- Fel kéne adnod – hangja hűvös, de nem tudja teljesen elrejteni belőle a remegést. Csak meg kéne adnia magát. Egyetlen apró mozdulat kellene, hogy a vágyunk maga alá temethessen minket. De csókja helyett a pengéjét érzem, egy egészen kényes területnek feszülni.

Ajkaim lassú, élveteg mosolyra húzódnak.

- Nem szokásom – akkor főleg nem, ha ilyen izgalmas vadászatról van szó. Egy vadászatról az egyetlen omega után, akit az alfám kiválasztott. Akivel le tudnék élni egy életet anélkül, hogy valaha beleunnék.

Élvezettel simítok végig a tőr hűvös pengéjén, fogva tartva a viharos szempárt. Bőre puha az érintésem alatt, ahogy lassan kézfejére csúsznak ujjaim. Ajkait vékony vonallá préseli, teste feszesebb, mint egy felhúzott íj húrja. Még egy légvételnyi időt engedek magamnak, mielőtt ellökném magam tőle, és visszaülnék a székbe. Meg sem próbálom elrejteni vigyoromat, és a nadrágomon állított sátrat. Piszkosul lüktet, alfám pedig véresre kaparta elmémet, de megérte.

Ezért a dühös vágytól kipirult arcért bármi megéri.

Hamarosan meg fogom fosztani őt az összes pengéjétől, és csak olyan fegyvert viselhet, amit én készítettem neki. Az omegám nem fog más ajándékaival ölni. Ez az én kiváltságom.

- Mesélj az átkelésről, imádom hallani, hogy mi mindenbe halhatok bele – kérem jókedvűen, mintha mi sem történt volna. Ajkai megrándulnak, de még ellenáll a mosolynak.

Makacs omega.

Imádom hallgatni őt. Kevés ember hangját tudom hosszú ideig elviselni, de úgy tűnik ő kivétel. Sosem voltam a szavak embere, de vele még ez is könnyebben megy. Ugyanúgy élvezem a közös csendet, mint mikor szenvedélyesen mesél egy fáról, ami mágiával védi a körülötte élőket, vagy éppen azt ecseteli, milyen könnyű lezuhanni a szűk sziklaperemekről. Minél többet hallok erről az útról, annál biztosabb, hogy nem tűzmágusoknak találták ki. Erőm teljében sem lenne a legbiztonságosabb, de így még komolyabb felkészülést igényelne. Talán nyerhetek magunknak néhány napot indulás előtt. Nem vagyok ostoba, segítséget fogok kérni Sylariontól, ha eljön az ideje. Nem vághatok neki felkészületlenül egy ilyen útnak.

- És mindez tényleg megéri, csak hogy eljuss arra a helyre? – szakítom félbe hosszú okfejtését arról, hogyan érdemes átkelni a lebegő sziklákon, amik közt sokszor két méteres távolság van. Nyúlnak néz, vagy kecskének?

- Ennél sokkal halálosabb utat is vállalnék – nem hazudik, teljesen komolyan gondolja. Nem értem az elszántságát. A nép, ami ennyire rejtve él a világ elől biztosan különleges, de megéri feláldozni az életedet egy városnyi idegenért, akikért nem is te tartozol felelősséggel? Nincs saját hercegük, aki megtenné értük? Jobban is értékelhetnéd a saját életedet, kis szitakötőm.

- Őrült vagy – közlöm vele, amit korábban ő vágott az én fejemhez. Együtt vagyunk őrültek. Végre kiharcolok egy alig látható mosolyt. – Miért vágysz ennyire vissza? – nem hiszem, hogy a hősi megmentő szerep lenne az oka. Az viszont kétségtelen, hogy a körülmények ellenére is boldog, hogy visszatérhet. Nem tudja elrejteni a ragyogást a tekintetéből.

- Az a hely más – némán felnyögök. Kezdődik. Gyomron szúrom magam a kardommal, ha most elkezd ködös lírákban ömlengeni egy mágikus birodalomról, ahol még a növényeknek is lelke van. – Amit ott láttam és tapasztaltam, átformálta a világról alkotott képemet – érdekes.

Mégis milyen voltál előtte?

- Talán a mostani látogatás az örök kötelékekről alkotott elképzelésedet is megváltoztatja – szemforgatva sóhajt fel az újabb próbálkozásom hallatán. A stratégiám része, hogy nem hagyom pihenni, és minden lehetőséget megragadok. Honnan tudja, hogy nem így lesz? Ha az a hely tényleg annyira rejtélyes, amennyire állítja, bármi megtörténhet.

- Feleslegesen reménykedsz – te pedig feleslegesen harcolsz ellenem. Ebben a küzdelemben valaki veszíteni fog, és az nem én leszek.

- Van róla sejtésed egyáltalán, hogy mit jelent valaki Sharibjának lenni? – nem áltatom magam azzal, hogy teljesen értené, mivel jár ez a kötelék. Még a tűzmágusok is csak akkor fogják fel igazán, mikor részesülnek benne. Ez a kapocs ősi, szent és semmi sem hasonlítható hozzá a négy birodalomban.

- Azt, hogy egy mágiával lepecsételt börtönben éled le az életedet – megvető undorral ejti ki a szavakat, amik forró, dühös lángokat kovácsolnak bennem. Megérdemelné, hogy kihívjam ezért az arcátlan, sértő megjegyzésért. Végezhetnék vele, hogy megvédjem népem becsületét. Az isteneink haragjával sújthatnék le rá, de nem teszem.

Mert csak egy ostoba, konok kölyök még.

- Szóval fogalmad sincs – hűvös szánalommal pillantok le rá, miközben felállok a karosszékből. Meg sem próbálja megérteni, hogy mit utasít el. Hogyan nevezheti börtönnek azt, ami a legbiztosabb pontot jelenti egy pár életében? A világ romba dőlhet körülöttünk, de egyet biztosan tudunk. A Sharibunk ott lesz, és biztosan tart minket a káosz közepén. – Majd szólj, ha már képes vagy túllátni a gyerekes makacskodáson, és készen állsz nyitott elmével meghallgatni, hogy valójában mit jelent – ha már képes leszel megérteni, hogy tartozni valakihez nem azt jelenti, hogy kalitkába zárva kell leélned az életedet.

Hosszú léptekkel hagyom el szobáját, mielőtt leteperném az ágyra, és tört szorítanék a torkához.

Mielőtt dühösen marnék ajkaiba, megszegve a magamnak tett ígéretemet.

oOoOo

Képtelen vagyok tovább bámulni szobám falait. Gondolataim jelenleg nem jelentenek túl jó társaságot. Bármire is próbálok koncentrálni, azon kapom magam, hogy Sylarionon jár a fejem. Befészkelte magát, és minden figyelmemet magáénak akarja. Alfám feszülten követeli azt, ami az övé. Hiába próbáltam elhallgattatni, a kezem nem tudta megadni neki, amit Sylarion teste tudna. Amikor csak lehunyom szemeimet, dühösen szikrázó színtelen tekintetét látom magam előtt. Tehetetlenségemben még az Afrahtól kapott kis táskát is áttúrtam, de olyan gyógynövénykeveréket nem csomagolt, ami lenyugtathatná alfámat. Sosem iszom nyugtató teákat, hisz bőven az átlag felett irányítom mágiám ezen részét, de most szívesen kipróbáltam volna.

Kár, hogy ezt nem látta előre, az a boszorkány.

Mélyet lélegzem az éjszaka metszően hideg levegőjéből. A szél már majdnem olyan fagyos, mint egy zord, sivatagi éjszakán. Az idő tiszta, sok ezer csillag fénye ragyog a fekete égbolton. És a csillagok mellett még valami egészen más.

Thal’zeirun. Az ősidők fénye.

Megbabonázva figyelem a zöld, kék és lila puha, fátyol szerű árnyalatait. Mintha valaki könnyed mozdulattal festette volna őket az égre. Ezek nem a nappal színei, amik végig kísérték az eddigi életemet. Ez egy olyan éjszaka csodája, amit eddig még nem ismertem.

Giccses, akár ebben a birodalomban minden.

De el kell ismernem, hogy gyönyörű.

Lépteim lassan visznek az apró alakhoz, aki a korlátál állva fürkészi a távoli horizontot. A szél küzd, hogy szétzilálja szoros fonatait, a holdfény élő kísértetté változtatja színtelen alakját. Szorosan mellé lépek, de a megszokott taktikát alkalmazza. Egyszerűen nem vesz rólam tudomást.

- Sokkal szebb, mint képzeltem – öröm meg halkan a különleges csendet. Az ég színei lassan mozognak együtt a széllel. Mintha a festő még most is dolgozna a művén.

Hányok magamtól. Azt hiszem túl sok időt töltöttem levegőmágusok között.

- Vannak feljegyzéseitek róla? – tekintetét nem szakítja le az égről, de hajlandó beszélni. Több, mint amit vártam azok után, ahogy elváltunk.

- Néhány fennmaradt a nagy háború előttről – olvastam róla, de nem Jana jegyzeteiben. A szavak nem tudták átadni, hogy milyen zavaróan különleges jelenség is ez. Azt hittem a dédnagymamám túlzott, de minden betű, amit leírt, igaz volt. A szépsége vetekszik a sivatagi naplementével. – Apám családja mindig a világot járta, és papírra vetette, amit látott és tapasztalt – ezért van saját könyvtárunk a városban, ahová csak külön engedéllyel lehet belépni. A nagyszüleim háza pedig önmagában egy hatalmas, tekercsekkel és könyvekkel teli épület. Sokáig nem is engedték, hogy meglátogassam őket, mert féltek, hogy játék közben véletlen felgyújtom az egészet. Nem mondom, hogy nem volt alaptalan a félelmük. Amint megnyíltak a határok, útra keltek. Legutóbbi információim szerint a Víz birodalmának nyugati szigetein járnak. – Alig várja, hogy ő is így tegyen, miután a húgaim felnőttek – már ha képes várni addig. Nyughatatlan omega, akár az összes a rokonágomban. Sylarion tökéletesen fog illeni közéjük, még ha nem is lesz hajlandó egynél többször találkozni velük.

- Még visszatérhetsz hozzájuk, ha ennyire hiányoznak – elengedem fülem mellett megjegyzését. Úgy tűnik még mindig elég harapós kedvében van. Szerencsére az én bőröm elég vastag, hogy megóvjon tőle.

- Van magyarázatotok rá? – terelem vissza a szót az égi jelenségre inkább. Sylarion oldalra billenti a fejét.

- Sokak szerint az istenek lélegzete – tehát még az isteneik is hiúak és kérkedőek. – Mások szerint a világunk ősi emlékezete – halk hümmögésel nyugtázom szavait. Ez a magyarázat már jobban tetszik. Még mindig kicsit túlságosan költői, de jobban el tudom fogadni, mint a színes fátylat lélegző isteneket.

Mindketten engedjük, hogy ránk ereszkedjen a várakozással teli csend. Thal’zeirun jelzőfáklyaként mutatja az utat a felénk tornyosuló hegyek felé. Tekintélyt parancsoló ormok, hófödte csúcsokkal. Olyan helyeket rejtenek, ahová emberemlékezet óta nem jutottak el tűzmágusok. A szél felélénkül, és csontig hatolóan hideggé válik. Rég óta állunk itt némán, és biztos vagyok benne, hogy Sylarion apró teste rosszabbul viseli a szélsőséges időjárást, mint én. Őt nem edzette meg a sivatag. Nem telik sok időbe, és meg is érzem a testén végigfutó borzongást. Alfám ösztönösen fonná köré erejét, de megállítom. Nem akarok idő előtt súlyos sérülést szenvedni.

- Ha fázol, felmelegíthetlek – a szavak kevésbé tolakodóak, mint kéretlen mágiám lenne. Így legalább a szemforgatása mellé egy elfojtott mosolyt is kapok.

- Fárasztó vagy – végre hajlandó rám emelni tekintetét. Szemeit megfestik az égbolt színei, bőre kipirult a fagyos szél érintésétől.

Annyira rohadtul csábító.

- Te küzdesz ellenem feleslegesen – dacosan állja tekintetemet. Egy megtörhetetlen, acél szívű omega. Egy herceg, akit a korlátnak döntve akarok megdugni a csillagok alatt.

Szinte hallom a levegőben pattogó feszült szikrákat. Tekintetében ugyanazt a csatát látom, amit én is próbálok megvívni. Veszíteni fogunk. De én soha nem is akartam igazán győzni. Kezem mozdul, hogy magamhoz húzzam apró testét.

De a levegőmágusok értenek hozzá, hogyan tegyék tönkre a pillanatot.

- Hercegek – némán szitkozódva, gyilkos pillantással fordulok az érkező felé. Az egyik tiszt, aki a hajón szolgál. Úgy tűnik, nem aggódik eléggé az életéért. Nagyot nyel, mikor tekintete találkozik izzó pillantásommal, és inkább hátrál egy lépést. Próbál nem tudomást venni rólam, csak Sylarionra koncentrálni. Gyáva. – Hamarosan elérjük Nhalgarin’shaet – Sylarion bólintva bocsájtja el a mágust, aki azonnal eltűnik az egyik árbóc takarásában.

Kár, hogy ezek a hajók túlságosan gyúlékonyak.

Néma sóhajjal fordulok vissza omegám felé, de tudom, hogy véget ért a pillanat. Hiába a szemeiben fehéren izzó parázs, már újra túlságosan ura önmagának. Egyszerre imádom, és gyűlölöm az önkontrollját.

- Ideje visszavonulnod – legalább a hangjából sem tudja teljesen eltűntetni a bizonyítékot, hogy majdnem elbuktunk a bennünk élő szörnyekkel szemben.

Vagy egymással szemben.

Kivételesen megadom magam utasításának. Ostoba lennék itt maradni, miközben átvágunk a helyen, ami annyi tűzmágus vesztét okozta. A vihar csókja. Milyen ironikus. A nagyapám legostobább lépése volt, hogy a seregét megpróbálta átjuttatni ezen a területen, hogy a levegőmágusok után jöhessen. Túl későn látta be, hogy ez legalább olyan halálos a számunkra, mint más népeknek a sivatag végtelen homokja. Minden birodalom tartogat meglepetéseket a kívülállók számára.

- Ne vezessétek bele a hajót egy sziklafalba – mormogom apró vigyorral, mielőtt visszaindulnék a szobámba.

oOoOo

Bevallom, nem bánom, hogy hamarosan megérkezünk a végcélhoz. A repülő hajókon való utazást valóban nem tűzmágusoknak találták ki. Túl zárt, túl bizonytalan és túl kiszolgáltatott. Hosszú ideig tartott átjutni Nhalgarin’shae területén, és ha nem tudom, hogy Sylarion is a fedélzeten van, talán még aggódni is elkezdtem volna. Tornádókon keresztülrepülni határozottan nem életbiztosítás. A tehetetlenség megőrjített, így boldogan fogadtam a hírt, hogy hamarosan elérjük Tharavelt.

Már jócskán benne járunk a délutánban, de hiába a tűző napsütés, nincs ereje. Mágiám éppen csak megérzi őket. A napsugarak beragyogják a hegyoldalba épített város szürke épületeit. A sziklaperemeken megült hó, szikrázva veri vissza a fényt. Az első olyan város, ami nem úszik giccsben és pompában. Kissé komor, de a felépítése sokkal praktikusabb, és jobban védhető. Már ha a tűzmágusok megtanulnának repülni, vagy griffeken lovagolni, hogy eljussanak ide.

Az épületek masszívnak tűnnek, és fogadni mernék, hogy a legtöbbjük magában a hegyben folytatódik. Hogy voltak képesek megalkotni ezt törékeny és apró mágusok? Valamennyivel jobban tisztelem őket most, hogy ezt az oldalukat is láttam. Ha választanom kéne, inkább itt élném le az életemet, mint egy túlcicomázott palotában.

Kivéve, hogy ezen a helyen nem várna rám hosszú élet.

Az emberek tekintete egyáltalán nem barátságos, miközben követik hajónkat a légi kikötőig. Amint megállunk a széles, kőből készült terasz mellett, már érzem a megannyi, gyilkos tőrt, ami a hátamba fúródik. Úgy tűnik az itt lakókhoz még nem jutott el a béke híre. Vagy egyszerűen csak nem akarnak hinni benne.

Kis híján felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, mikor csizmám szilárd talajt ér. Nem fog hiányozni ez a lélekvesztő. Azonnal megértem miért mondta Sylarion, hogy ne hozzak magammal ruhákat. Ha védi is ezt a város valamilen mágia, a levegő hűvös maradt. Biztos vagyok benne, hogy pár óra múlva már a leheletemet is látni fogom, és általában többször ül köd a falak között, mint napfény.

Viszonylag nagy fogadóbizottság vár minket, de nem mondhatnám, hogy bárki is szimpatikus lenne közülük. A férfi, aki előre lép, hogy üdvözölje Sylariont, kifejezetten taszítóan fest. Hófehér tekintete egy álnok homoki viperáé, aki csak arra vár, mikor mélyesztheti belém méregfogait.

Mindig imádtam előcsalni a kígyókat, hogy utána végezhessek velük.

- Örülünk, hogy újra vendégül láthatjuk, Sylarion herceg – tenyérbemászóan mézesmázos hang. Az egyetlen szerencséje, hogy nem próbálja megérinteni Sylariont, különben újabb taggal bővülne az átszúrt kezű levegőmágusok csapata. – És természetesen az útitársát is – csak bele ne szakadjatok a nagy örömködésbe. Gyúnyos horkantásomat egy udvarias mosoly mögé rejtve biccentek a férfi felé, aki következetesen kerüli a pillantásomat. Remélem nem ő a város vezetője. Túl szánalmas és alattomos, hogy ennyi hatalom legyen a kezében.

Körbe pillantva mérem fel gyorsan vendéglátóinkat. Egy dolog biztos: itt nem aludhatok túl mélyen és fegyvertelenül.

Soha nem tűrtem jól a bezártságot. Tudom, hogy a visszavonulásom egy hideg fejjel meghozott taktikai döntés volt, mégis irritál a tudat, hogy az ő szemében minek tűnhet. Menekülésnek. Pedig nem menekülök. Az omegám meglepően hevesen reagál rá, ezért egy kicsit egyengetnem kellett a stratégiámon, de a célom még mindig változatlan. Meg fogom találni a módját, hogy megszabaduljak a tűzmágus hajthatatlan ostromától. Azt hittem, lesz időm játszadozni vele egy hónapot, de az istenek közbeszóltak. Az elmúlt négy nap önkéntes száműzetését csak két rövid látogatás törte meg Caelirhez, és úgy fest, a segítségével végre sikerült láncra vernem a csapongó omegámat. Talán ez a béke is csak átmeneti, de legalább át tudom gondolni a következő lépéseimet. Ma megint vihar sújtotta a palotát, erősebb, dühösebb mint az előző. Napközben nem akartam a köztereken mutatkozni, így az ablakomon át surrantam ki és emelkedtem a magasba, hogy eggyé válhassak a tomboló esőfelhőkkel. Az istenek üzenetei még mindig túl ködösek ahhoz, hogy drasztikus lépésekre szánjam el magamat, de a szívemben növekvő balsejtelem egyre türelmetlenebbé tesz. A szobámban fel-alá járkálva figyelem a fénytelen, felhős estét, ami lassan uralma alá vonja a fellegeket.

A halántékomat megmasszírozva élvezem néhány másodpercig a szobámat átjáró hideg szelet, mielőtt újra felhúznám a védőbűbájt, ami elzárja előlem. A nagymamám mondta mindig azt, hogy az elmulasztott tett is egy döntés, csak az csendben öl. Ő ezekkel a szavakkal egy nép elpusztítására próbálta felbuzdítani a birodalmak szövetségét, de ha valaki képes volt átlátni a paranoián, ami fogva tartotta az elméjét, láthatta, hogy egy bölcs vezető volt egykor. Amíg meg nem törték.

Ők.

Nem. A rossz irányba irányuló gyűlölet engem sem fog előrébb vinni. A szavak, amiket a nagymamám kegyetlenségre használt, most egy ősi mágia megmentését is segíthetik. Tartozom annyival neki, hogy tisztára mosom őket. Elhatározásra jutva lépek ki az ajtón, hogy a családomnak kialakított részleg labirintusában lavírozva eljussak a királynő fogadótermébe. Ebből a privát fogadóteremből nyílik egy folyosó, ahonnan a kistestvéreim szobája és anyáék hálószobája közelíthető meg. Tökéletes hely, hogy megvárjam, míg végeznek a vacsorával. Az egyik fotelben elhelyezkedve hunyom le a szemeimet, és visszatérek a gondolataim viharába.

Nemsokára meg is hallom a közeledtüket. Nem nehéz, Orina éles hangja talán még a fővárosig is elér. Őt ismerve mérges, hogy közeledik az alvás ideje. Nem hibáztatom, nekem sem a kedvenc elfoglaltságom.

- Sylarion? – a nevem hallatán kinyitom a szemeimet, és felállok. A tágas légtér hirtelen szűkké vált, ahogy a kicsi család bezsúfolódott. Anya és Madeleine, mindketten a karjukban egy másfél éves ördögfiókával.

- Beszélni szeretnék – magyarázom lassan a betolakodásom okát – a királynővel – intézek egy hűvösen bocsánatkérő pillantást Madeleine felé. Nem tetszik neki a kései, váratlan látogatás és a formális hangnem, de nem teszi szóvá. Némán veszi át Orinát anyától, és két gyerekkel a nyakában tűnik el a társalgóterem túloldalán. Nem csukja be az ajtót, de tudom, hogy úgysincs titkuk egymás között.

- Jobban vagy? – kérdezi anya szokatlanul lágy hangon. Az aggodalma akár be is csaphatna, ha nem látnám a tekintetén, hogy a vallott betegségeim nyomait fürkészi. Mindhiába.

- Viharos napjaink voltak – hagyom figyelmen kívül a felesleges kérdést. – Meditáltál?

- Kicsim, ez egy ősi szokás – kezdi mentegetőzve. Tudom, hogy nem tette. Mi sem úgy nőttünk fel mellette, hogy ennyire közel tartsuk a szívünkhöz az isteneinket. Mindig tiszteltük a vihart, és együtt töltöttük ezeket az időket, de a családé volt a figyelme, nem pedig az isteneinké. Kétlem, hogy pont egy vízmágus mellett változtatott volna ezen a szokásán. – Nem meditáltam – sóhajtja végül megadón. Gondoltam. Bár lehet, hogy amúgy sem érezte volna azt, amit én. Még abban sem vagyok biztos, hogy én mit éreztem.

- Északra kell utaznom – jelentem ki tényszerűen. Jól leplezi, de elsápad. A szokásos fehér-szürke árnyalata most szinte élettelennek hat. Még az örökös szél, ami a göndör tincseivel játszik is elcsitul. Tudtam, hogy nem fog lelkesedni az ötletért. Az arcára rajzolódó zavarodottság rosszat sejtet.

- Üzent neked? A vihar? – borzasztóan rosszul leplezi a hitetlenségét. Határozottságot és bizonyosságot kéne sugároznom, hogy komolyan vegye a fenyegetést. Ha csak az édesanyám lenne, félrevezethetném, de a királynőmnek nem hazudhatok. Erről nem. Felségárulás lenne.

- Azt hiszem – vallom be őszintén. – Nem tudtam tisztán olvasni benne, de nagyon rossz előérzetet hozott magával. Szeretnék odautazni, és meggyőződni róla, hogy minden rendben van.

Sokáig fürkészi a merev, távolságtartó arcvonásaimat. Túl sokáig.

- Nem lehet, hogy ezt a rossz előérzetet egy tűzmágus hozta magával? – kérdezi összeszűkülő szemekkel. Az arcán egy apró mosoly játszadozik. Most inkább egy kotnyeles anyukának látom őt, nem az előrelátó, értelmes királynőnek, akire szükségem lenne. Ő is azt hiszi, hogy menekülök. Hát senki nem ismer engem ebben a palotában? Én nem menekülök senki elől. Előbb ölném meg álmában.

Felesleges volt ez a látogatás.

- Nem – a hangom jeges tőr. Fogalmam sincs, hogy miért kell pont őt belekeverni ebbe az egészbe. Csupán egy jelentéktelen kívülálló, de mióta betette ide a lábát, körülötte forog a világunk. Elegem van belőle. A világból is és belőle is.

- Nem szeretném, hogy Cael’Sidhrába utazz egy megérzés miatt – hozza meg a döntést, amit érzelmek vezetnek, nem pedig értelem. Összeszorítom a fogaimat a tehetetlenség haragjától. A kivirágzó békeidőkben a fronton nincs szükség a folytonos jelenlétemre. Most pont olyan helyzetben van a birodalmunk, hogy lehetőségünk lenne ápolni az ősibb szövetségeinket is. Azokat, amikről ő szeret megfeledkezni. Ha nem a fia lennék, már úton lehetnék északra, de az aggodalom elvakítja. – Tudod, hogy mit gondolok arról az útról.

Tudom.

Ha az ősi törvényeink nem védték volna a jogaimat, nem engedélyezte volna az utamat tizenöt éves koromban sem. Én már akkor tudtam, hogy a Sylfael az egyetlen név, amit hordani tudnék. Ez volt az egyetlen út, az egyetlen küldetés amivel megismerhettem önmagamat, és kideríthettem, hogy valójában mire vagyok képes. Induláskor még én sem sejtettem, hogy mennyire átformál majd az a nyolc hónap, amit ott töltök. Azt sem, hogy nem csak egyetlen címmel térek haza. És azt sem, hogy elbizonytalanodok, hogy pontosan kinek is tartozom a hűségemmel.

- Te pedig tudod, hogy ez már a kötelességemmé vált – emlékeztetem higgadtan. A szemeiben feléled ugyanaz az orkán, amit a hazatérésemkor is rám zúdított. Már akkor sem örült, hogy megingott a hovatartozásom azzal, hogy kiérdemeltem a nevet, ami az elődeink egyik első címe volt. El’Vaenor. Az élet őrzője. Elmentem nyolc hónapra, és hazatértem az élet és a halál szélsőséges rangjaival. Az El’Vaenor cím viszont nem csak egy kiváltság, hanem egy kötelesség is. Ezt királynőként neki is pontosan tudnia kell.

- Tudom – szűri a fogai között dühösen. Látom a háborút a szemeiben, és az elutasítást a végén. Nem sikerült hatnom rá. – Ha üzenet érkezik, a királynő áldása a tiéd. De az anyukád örökre ellenezni fogja – gyengül el a hangja a végére.

- Csak a királynő áldására lesz szükségem – fordulok el keserű csalódottsággal a szívemben. Ugyanott vagyok, ahol voltam. Meg kell várnom, hogy kézzel fogható üzenetet küldjenek, vagy hogy a viharok szava elég tisztává váljon, hogy megérje elárulnom őt.

- Sylarion – a hangja már az ajtóban állít meg. Nem fordulok meg. – Miért háborúzunk mindig?

- Mert az vagyok, aki, nem pedig az, akinek lennem kéne. – Ha rajta múlna, olyan lennék, mint a bátyám. Tökéletes. Gyengéd. Feddhetetlen. Akkor nem lettünk volna azon a hegyen azon az éjszakán. Nem lenne testileg és lelkileg is sérült a két koronaherceg.

- Tudom, hogy sokáig elleneztem az életstílusodat – a keze a vállamra csúszik. Ellenállok a kényszernek, hogy kilépjek az érintése alól. – De remélem tudod, mennyire büszke vagyok rád.

Ha büszke vagy rám, miért próbálod még mindig levágni a szárnyaimat?

Ha hiszel bennem, miért nem engedsz el?

A kérdések a nyelvemen ragadnak, ezért inkább magára hagyom a rossz döntésével. Még mindig a szívével, nem pedig a fejével irányítja ezt a birodalmat. Ha a józanságához ki kell tépnem magamat a szívéből, megteszem.

༄༄༄

Tegnap a királynővel való beszélgetésem után képtelen voltam a szobámban maradni. Összenyomtak a falak. Muszáj volt levezetnem a tehetetlenségemből adódó feszültséget, különben felemésztett volna. Az éj leple alatt kiszöktem átmozgatni magamat, és ma is ezt fogom tenni. Az volt az eredeti tervem, hogy holnap újra emberek közé merészkedek, de ismét felébredt bennem a láz, amit képtelen vagyok teljesen kiirtani magamból. Az omegám két napra visszahúzódott a szokásos érdektelenségébe, mintha a viharok szava végre neki is eszébe juttatta volna a kötelességeink helyes prioritását. Azt hittem, végre vége a lázadásának, de sajnos úgy tűnik, csak erőt gyűjtött a következő ostromra. Mikor tegnap visszatértem az edzésből, olyan fájdalmas hévvel verte az elmém falait, mintha egy másik szobába szeretett volna hazamenni. Egy titokzatos, idegesítően tökéletesnek tűnő tűzmágus szobájába. Lehet, hogy megérezte a mágiája maradványait a küzdőtéren. Én nem éreztem, de őt valami hívta magához. Volt egy pillanat, mikor elhittem, hogy felülkerekedik rajtam, és rátöröm a hercegre a vendégszoba ajtaját. Pusztán elképzelni a jelenetet is megalázó.

Végül győzedelmeskedett az önfegyelmem, a vágyaim újabb láztengere mégis a fejembe ültette a gondolatot, hogy vajon a tűzmágus segíthetne e nekem, hogy túljussak ezen a rémálmon. Nincs időm egy hosszú háborút megvívni az omegámmal, de talán nincs is rá szükség. Talán mindvégig rosszul közelítettem meg ezt az egészet. Ha megadom az omegámnak, amit akar, akkor elveszem a sóvárgása élét. Ha megtapasztalja, milyen egy alfával, talán rádöbben, hogy nem ér annyit az élmény, hogy feladjuk érte a függetlenségünket és a büszkeségünket. Lehet, hogy nem láncra kéne vernem őt, hanem segíteni neki legalább egyszer megtapasztalni a dolgokat, amikre kíváncsi. Ha mást nem is, ennyit megtehetek érte. Értünk. Sajnos nem tudom, hogy ez egy stratéga intelligens számítása vagy egy utolsó, kétségbeesett próbálkozás, hogy visszanyerjem az irányítást a döntéseim felett. Már nem látok elég tisztán.

De vajon megtenné? Ha őszinte volt a szándékaival kapcsolatban, akkor nem elégedne meg azzal, hogy az ágyamba hívom őt. A bőrömön forró borzongás rohan végig csupán a gondolattól is. Hogy nézne rám, ha megtenném? A győzelme káröröme vagy a viszonzott vágyakozás kerekedne felül a lángoló szemekben? Kegyetlen játékot űznek a testemmel az istenek, akik a segítségemért suttognak a viharok égzengésében. Már több mint hat év telt el azóta, hogy a szívemben lakozó gyűlölet kiirtására intettek. Ez lenne a végső próbájuk? Ez a tűzmágus? Szándékosan ültették a perzselő mágiáját a bőröm alá? Rámarkolok az éjjeliszekrényemen fekvő tőrre, hogy a hideg fém érintése által visszanyerjek egy darabot önmagamból. Becsúsztatom az alkaromon lévő szíjak közé. Ideje indulni, és megszabadulni ezektől a lélekmarcangoló gondolatoktól. Ma egy egészen másfajta feszültséget próbálok meg leküzdeni az edzéssel, mint tegnap tettem.

Kinyitom az ajtót, és kilépek. Azonnal tudom, hogy valami nincs rendben. Az omegám újdonsült erővel döngeti az önfegyelmem falait, pedig még el sem értem a területeket, ahol egyáltalán joga lenne ott felejteni a mágiáját a tűz hercegének.

Hacsak nem...

- Nem igazán tűnsz betegnek – simul bele a hangja az éjszakába. Az Ő hangja. Hát ezért. Itt van. Tegnap is ott volt, mikor edzettem. Hirtelen minden világosabbá válik, mint a nap. Ezért ébredt fel két nap szunnyadás után az omegám. Most idejött, hogy számonkérje a nem létező betegségemet. Pontosan tudom, hogy mit gondol rólam, de gyűlölni fogom hallani is az önelégült, mély hangján. Ledermedve kutatom a sötétségbe vesző folyosó árnyait. A langymeleg levegő rezzenéstelen, a csendet csak az üvöltve dübörgő szívem töri meg. Hiába keresem a lángoló szempárt a sötétben. Megmozdul, és a levegő apró rezzenései végre elárulják, hogy hol van. Ha a szemeim el is árulnak, a mágiámra mindig számíthatok.

- Mit keresel itt? – köpöm dühösen a szavakat. Most már ki tudom venni az alakja körvonalait a távoli fáklyák által nyújtott félhomályban. Az éjszaka sötétségén átlátó vörös démonszemek laposan néznek rám. A látásviszonyok neki kedveznek, de én jobban ismerem a környezetünket. Teljes joggal követelhetném a kivégzését, mert éjszakai harci öltözékben, felfegyverkezve bujkál a koronaherceg folyosóján, mint valami utolsó bérgyilkos. Most következmények nélkül megölhetném. A haragom nagy része azonban mégsem neki, hanem az omegám vad, örömteli reakciójának szól. Ostobaság volt azt hinnem, hogy elmúlhat az érdeklődése csupán annyitól, hogy pár napig tartom a távolságot az alfától, akit kinézett magának. Hiszen egyek vagyunk, pont ugyanolyan makacs, mint én. Büntetésül most jobban követeli a közelségét, mint valaha.

- Megbizonyosodtam róla, hogy valóban hazug vagy – megszorulnak az ujjaim a tőröm markolatán, amit nem is tudom, mikor rántottam elő. Nem kellene hatással lennie rám a vádjainak és a megvetésének, mégsem hagy hidegen. A véleménye súlyosabb teher a mellkasomon, mint eddig bárkié.

- Nem vagyok hazug – sziszegem halkan. Ha az lennék sem lenne semmi köze hozzá. Ha nem tetszik, nem kell utánam loholnia. Senki nem kérte rá. Ez lett volna a legokosabb válasz, de már réges-rég elhagytam a jó döntések mezejét. Mellette képtelen vagyok átgondolni a szavaimat, mielőtt kiszökhetnének az ajkaimon. Lehet, hogy már nem is lennék képes elengedni őt anélkül, hogy kipróbáltam volna.

Az omegám türelmetlenül rázza a láncait. Követeli, hogy tegyem meg, amiről a szobámban ábrándoztam. A hűvös éjszaka mit sem számít, a bőröm felforrósodik a rádöbbenéstől, hogy milyen egyszerű lenne. Itt van egy karnyújtásnyira tőlem, és a sűrű éjszaka áldásos leplet borít ránk. Két lépéssel a szobámban teremhetnénk.

- Nevezhetünk gyávának is, ha az jobban tetszik – élesen villannak a szemeim, az imént felforrósodott vérem gleccserekké hűl. Az izgalmas lehetőségeink forró ábrándképei eltávolodnak, az ujjaim közül kicsúszó indulatok szélörvényeket keltenek körülöttünk a levegőben. Néma figyelmeztetés, hogy túl messzire megy. Tudja. Tudja, hogy ez a szó minden erős, büszke harcos gyenge pontja. Engem nem nevezhet így senki. Élre törtem egy alfák uralta pozícióban, ahol mindenki a bukásomat várta, és kiálltam az isteneink összes próbatételét. Magát a halált is legyőztem csak hogy viselhessem az őseim címét. Szándékosan nyúlt ehhez a szóhoz, a hangjában pedig rideg elutasítás van ott, ahol eddig az érdeklődése lángjai lobogtak. Engem a szavai, az omegámat a távolságtartása dühíti fel.

- Nem, egyáltalán nem tetszik – préselem ki magamból hűvösen. – Ahogy az sem, hogy sértegetsz az otthonomban.

Talán meg kéne mutatnom neki, hogy pontosan mennyire gyors egy Sylfael. Kevesen ismerik a korlátainkat és élték túl, hogy elmeséljék.

- Nekem sem tetszik, hogy a szobádban rejtőzöl kibúvót keresve az egyezségünk alól.

Előtte termek, a természetellenes parázzsal lángoló szemek elárulják a dühbe vegyülő döbbenetét. Elégedettséggel tölt el, hogy egy kicsit végre sikerült meglepnem. Remélem azt is tudja, hogy ha úgy akarnám, már halott lenne. Egy rémisztően nagy részem úgy akarta. A tudatomat megközelíti a mélységes indulatok vörös ködfátyla, ami már kioltotta a tüzet két nagyon hasonló szempárban. Gyerekként megmentette az életemet az ősi ösztön, ami akkor vezetett, most viszont nem engedem, hogy átvegye a hatalmat felettem.

Én irányítok.

- Komolyan azt hiszed, hogy minden csak rólad szól?! – veszélyesen közelről nézek a szemeibe. A belőle áradó különleges, kellemes illat csak még jobban felbőszít. A közelsége olaj a bennem lángoló futótűzre. Az omegám ellenem fordul, az istenek képtelenek felfedni, hogy mik a terveik velem, a királynőt pedig elvakítják az érzelmei, ez az egoista alfa pedig azt hiszi, hogy van időm az egyezségünk elől bujkálni? Az csak egy játék, amit hatalmas hiba volt elkezdeni, és amit felülírtak a kötelességeim és az omegám őrült, kiszámíthatatlan reakciója rá. – Gyomorforgató az önimádatod – vágom hozzá keserűen azt, amit már régóta gondolok róla. Felfoghatatlan, hogy az omegám pont őt választotta ki magának megannyi év érdektelenség után. Eddig is csak arra vágytam, hogy eltöröljem valahogy a gőgös vigyorát. Most sikerült, de az a bosszantó kendő elrejti a művemet. Látom a felismerés pillanatát az aranyban úszó szemekben.

- Az omegád zaklatott – mondja ki megrökönyödve a nyilvánvalót. Fogalma sincs, hogy a zaklatottság kifejezése már meg sem közelíti azt, amit érzek. Fél órája voltam zaklatott. Most lángolok. Még a tüzeléseim sem döntöttek soha ennyire romba. Hiba volt a közelébe jönnöm, érzem a bőréből sütő forróságot, pedig én vagyok az, aki mindjárt lángra gyúl belülről. – Közel van a tüzelésed? – idegesen rázom meg a fejem. Bár közel lenne. Akkor meg tudnám magyarázni, ami a testemmel történik. Nem csak a távoli égbolton, a bőröm alatt is villámok éledeznek csupán attól, ahogy rám néz. – Egy ágyas…

- Már próbáltam, nem használt – szakítom félbe türelmetlenül. Az omegámnak elege van a szavakból, főleg ebből a szóból. Az emlékekből, hogy Caelirrel próbáltam elcsitítani őt. A gondolat, hogy valaki más érjen hozzám, most tömény undorral tölt el. – Mert nem alfa volt.

Nem a te alfád volt.

A hangom mélységes, döbbent csendet hagy maga mögött, de a köztünk rezgő feszültség szinte kellemesnek mondható. Várakozással teli. Az idő megtorpanása egy villámcsapás előtt, ami mindjárt betölti az eget. A máskor aranysárgán örvénylő szemek parázsvörössé sötétednek a szavaimban megbúvó rejtett utalástól. Gyönyörű. Tévedtem. Ez a szempár egy kicsit sem hasonló azokhoz, amik néha álmomban kísértenek. Azt hittem, hogy kérkedni fog a győzelmével, de nem teszi. Helyette magához csábít a perzselő, vágyaktól terhes pillantása. Az egyik kezemet öntudatlanul emelem az arcához, de megállítja a tétova próbálkozást. A csuklómra kulcsolódó kesztyűs ujjak hatalmasnak tűnnek a vékony alkarom körül, az omegám izgatottan fészkelődik a látványtól. El akar veszni az ölelésében. Mindenhol érezni akarja maga körül. Nem csak a testét, az alfája fodrozódó, tömény mágiáját is. Már ő sem bírja sokáig, még a repedező falain keresztül is érzem, hogy milyen hatással vagyok rá. Az ujjbegyeim bizseregnek a vágytól, hogy megérintsék. A hüvelykujja apró kört tesz a csuklómon, romba dönti a maradék gondolataimat is. Mindenem ki van éleződve rá. Gyűlölök és imádok ennyire függeni a döntéstől, amit meghozni készül. Széttép.

- Tudod mit kockáztatsz? – persze, hogy tudom. Kinek néz engem? Többször átgondoltam ezt a pillanatot, mint valaha bevallanám. Már nincs visszaút.

- Nem fognak hozzád kötni – jelentem ki határozottan. Az isteneinknek már így is túl sok feladata van számomra, nem fognak hozzábilincselni, mikor nekik is szükségük van rám. Eryn egész életében érezte, hogy húzta a köteléke a sivatag felé, míg az én szívemben csak gyanakvás és tartózkodás fért meg az ott élő nép iránt. Az én sorsom nem az, hogy egy tűzmágus sharibja legyek. Engem az északi hegyekbe köt a jövőm. – Egyetlen isten sem lenne ennyire ostoba.

A nevetése végigborzolja a gerincem vonalát. Magához ránt, a megkönnyebbülés hűsítő zuhatagai elsodorják az aggodalmaimat. A kimondatlan engedély határozottságával folytatom a mozdulatot, amit az előbb megállított. Az ujjaim finoman érintik az arca meglepően puha és forró bőrét, miközben lehúzom róla a kendőt. Ruhán keresztül is éreztem, hogy sokkal melegebb a teste, mint a népem tagjainak, de mégsem voltam felkészülve rá, hogy ennyire kellemes lesz hozzá érni. Ahogy megjósoltam, nem történik semmiféle váratlan isteni beavatkozás, ami félbeszakítaná az ismerkedő érintéseimet. Nem voltunk összekötve. Nem meglepő. Ennél bölcsebbek az isteneink. Megölnénk egymást, ha összeláncolnának minket egy emberöltőre.

Nem tudok sokáig gyönyörködni az ajkai csábító vonalában, amiken még ott van az iménti nevetésének a halovány emléke. A vágyak dühössé váló vihara elsodorja. Az ujjai a hajamba marnak, de nem tud megrémiszteni a durvaságával. Magára kényszeríti a tekintetemet. Az omegám izgatottan fogadja a heves vágyait, én pedig némán áldom az északi szeleket, hogy nem próbál meg nem létező érzelmekkel és gyengédséggel közelíteni felém. A dühe őszintébb, valósabb és izgatóbb.

- Még nem bocsátottam meg, hogy szó nélkül elrejtőztél előlem – sziszegi a közelségétől lángoló ajkaim közé. Nem elég. Megszüntetném a köztünk lévő millimétereket, de vasmarokkal szorítja a tincseimet.

- Én sem, hogy hazugnak és gyávának neveztél – emlékeztetem türelmetlenül. Félek, hogy ha nem kontrázok rá a szavaira, helyette a csókjáért fogok könyörögni. Szerencsére nincs rá szükség. Az ajkai dühös hévvel tapadnak az enyémekre, a nyelve azonnal a döbbenten elnyíló ajkaim közé tör. Forró, puha, mégis dominánsan határozott. Még soha senki nem csókolt meg így. Mintha minden porcikám a tulajdonát képezné. Mintha ennyivel a magáévá tehetne, és átírhatna bennem mindent, amihez kedve tartja. Taszítania kéne, de tetszik. Az alfája tömény mágiája megállíthatatlan, súlyos vasfüggönyként ereszkedik a tudatomra, édes zsibbadtságot hozva magával. Az omegám nyüszítve, élvezkedve adja meg magát az egyetlen alfának, aki képes volt kivívni az érdeklődését és a tiszteletét. Legszívesebben én magam is nyüszítenék a végtagjaimat elhagyó erőtől. A tudattól, hogy már nem én irányítok. Azt hittem nehezebb lesz megadni magamat neki. Megrémít, mennyire egyszerű volt.

Többet. Még többet akarok belőle.

Nem tudom, mikor jöttünk vissza a szobámba. Nem tudom, mikor tűnt el a kendője a fejéről. Az ujjaim a sötét tincseket tépik, miközben az ajkai a nyakam bőrén kalandoznak. Az izmaimat finoman összerándító fájdalom kiszakít a vágy homályából. A hangos nyögésem mintha nem is a sajátom lenne. A testemben lángoló türelmetlen vágy elviselhetetlen, a nadrágom érintése őrjítő fájdalom. Ha lenne elég erőm, letépném magunkról az összes ruhát, de a végtagjaimat elnehezíti az alfája bódító ereje. Még soha nem vágytam rá ennyire, hogy valakinek a fedetlen bőre az enyémhez simuljon. Az újabb fájdalmas szívás ébreszt rá, hogy mit művel a nyakammal.

- Ne hagyj nyomot! – utasítom zihálva, de látom a rám rebbenő, szórakozott pillantásában, hogy elkéstem. Nem. Soha nem is volt esélyem parancsolgatni ennek az önfejű alfának. Nem számít. Ha végre elüldözi a testemben tomboló vihart, bármit megtehet.

Majdnem bármit.

Kapkodva segítek neki lehámozni a mellkasomról az edzéshez felvett szűk pólómat. Hangosan felsóhajtok, mikor az ajkai végre elérik a mellbimbóimat, amik vágyakozva bizseregnek az ujjai játszadozásától. Az egész testem összerándul a gerincemet végigszántó villámoktól. Nyitott könyvként olvas minden rezzenésemben, pontosan tudja, hogy melyik pillanatban vágyom a fájdalom fűszerére, és mikor van szükségem a puha ajkak finom cirógatására. Annyira csodálatos. A napok óta húzódó kielégületlenség túl gyorsan taszít az orgazmus felé, de nem így akarom. Túlságosan vágyom az érintésére a lábaim között, hogy csupán ennyitől elmenjek. Érezni akarom magamban. Azt akarom, hogy feltöltsön a fájdalmas forróság, ami belőle árad. Megpróbálom eltolni, de nem engedi. Reszketve, vergődve ejtem a fejemet az ajtónak, az ujjaim könyörögve marják az éjfekete selyemtincseket, de nem tágít. Az omegám az alfája fullasztó erejének feszül, de újra térdre kényszerül. Esélyem sincs ellene. Egy pillanatra sem kérdés, hogy ki irányít. Talán nem is az ajkai, hanem a megtörhetetlen dominanciája lök át a gyönyör birodalmába. A testemben épülő szikrák tompán marják végig a bőrömet, az elnyújtott nyögésem a fekete tincsek közé hal. A fogai a vállamba mélyednek, a fájdalom pedig egy újabb hullámát ébreszti bennem az élvezetnek.

Az orgazmus gyorsan elillan, közel sem elég kielégítő, mégis jobban elgyengít, mint eddig bármikor. Talán azért, mert életemben először engedem neki, hogy elgyengítsen. Engedem magamnak, hogy a testemet körülvevő férfi forró karjaiba olvadjak. Pihegve próbálok magamhoz térni, és mikor az ágyra fektet, a fókuszt visszaszerző pillantásom a vetkőző mozdulatain ragad. Mint mindent mást az életben, ezt is céltudatosan végzi. Ebben az emberben egy szemernyi bizonytalanság sincs. Általában bosszant, de most összefut a nyál a számban a határozott mozdulataitól, és a felszabaduló, sötét bőrfelületektől. Eddig soha nem tetszett különösebben, de most be kell látnom, hogy a harc által megmunkált izmokon igazán vonzóan mutat ez az árnyalat. Nem tudom elrejteni a döbbent reakciómat, mikor letolja a nadrágját, és a hatalmasra nyíló szemeim elé kerül az ágaskodó merevedése. Az ajkaimon kiszökő sóhajt azonnal megbánom, az önelégült vigyora levakarhatatlan. Gyűlölöm ezt a vigyort.

A fenébe.

Mintha eddig nem lett volna elég felfuvalkodott. De most komolyan, kinek van ekkora farka? Tudom, hogy az alfák kiemelkedőek ilyen téren, de ez biztosan nem fog belém férni. Kettészakadok. Lehet, hogy a népem omegái szimplán nem kompatibilisek a tűz alfákkal. Úgy néz ki, hogy semmilyen téren. Kár, hogy az omegám teljesen máshogy gondolja. A testem is. A lábaim között felerősödő, kényelmetlenné váló, bizsergő hiányérzet szinte kézzel fogható mostanra. Az izmaimat megfeszítve próbálom leküzdeni, de nem enyhül. Nem segít a dolgon, hogy mostanra rajtam sincs nadrág, és a fölém mászó alfa pillantása ódákat regél arról, hogy mit szándékozik tenni a bennem lévő zavaró ürességgel.

A fenébe.

Nagyon akarom.

A csókja most is ugyanolyan heves, mint az első csókunk, de a kezdeti düh helyett most színtiszta vágyakozás élteti a benne rejlő szenvedélyt. Jobban tetszett a haragos hevessége, a figyelmessége józanító ellenérzéseket kelt bennem. Levegőért kapva tépem el tőle az ajkaimat, hogy elrejtsem a sóhajokat, amiket a testemen kalandozó érintései gyengédsége csalogat elő belőlem. A felszabaduló szája végtelenül puha csókokat lehel a fülem mögötti érzékeny területre, újabb tűzvihart keltve a testemben. Hiba volt szabadon ereszteni az ajkait. Nem tudok hova menekülni előle. Elolvadok. Az ujjaim a bicepszébe marnak, hogy belé kapaszkodva a valóságban tartsam az elsüllyedő tudatomat.

Nem bírom tovább a testünket elválasztó távolságot, a görcsösen begörbülő lábujjaimmal a takaróba marva emelkedek fel, hogy hozzá simulhassak. Az átgondolatlan terv túlságosan jól sikerül, a combom a merevedése lehetetlen forróságához simul. Ledermedek a fülemet megcsiklandozó mély nyögésétől, és a lábamra nehezedő súlytól, ami nemsokára kitölti majd a testemet. Elég a gondolat, hogy összeránduljanak a farizmaim. Még soha egyetlen ember nyögését sem tartottam ennyire izgatónak. Olyan, mintha a tüzelés szégyentelensége uralná a gondolataimat. Talán az övéit is, a kezemet elvigyorodva húzza a farkára, mintha tudná, hogy ezzel még jobban tönkre tehet. Nem. A fenekem partjai közé csúszó ujjai tesznek tönkre. Tűzforró az érintése, mint a lángok, amiket ural, és mint a körülöttünk izzó parázsgömbök, amik emlékeztetnek, hogy pontosan ki is ő. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csinálom vele.

A mozdulataink egyre kapkodóbbak és türelmetlenebbek. Az éhes csókunkba a vér fémes íze vegyül, mikor végre megérzem egy ujját magamban. Nem tudok lazítani, a testem egyszerre feszeng az idegen behatolástól, és várja túlságosan türelmetlenül a beteljesedést. A néha-néha kitisztuló gondolataim akörül cikáznak, hogy képes leszek e lábra állni holnap vagy hogy okozhat e bennem maradandó károkat a mérete. Nem kéne ezen gondolkodnom.

Nem kéne gondolkodnom.

Az előbb még olyan jól ment.

- Lazítanod kell, Sylarion – könnyű azt mondani. Nem ő készül magába engedni egy vadidegen óriást. – Így jobban fog fájni, mint amennyit még élvezel – nem hiszem, hogy bármilyen módon élvezni tudnám azt a méretet. Hiba volt. Akármennyire is vágyik rá az omegám, a testem épsége fontosabb kéne, hogy legyen.

Felnyekkenek, mikor hasra penderít. Az ujjaim a takaróba markolnak, de ahhoz nincs erőm, hogy felnyomjam magamat. Túl messzire jöttünk, hogy most megállítsam. Az omegámnak túlságosan tetszik a fölé hatalmasodó alfa és a belőle áradó lebilincselő erő. Nem tudok megmozdulni. Az állatias, mély, elégedett morgása elrabolja a feszengő ellenállásomat. A szívem a torkomban dübörög, a gerincemen végigfutó gyengéd csókok pedig bizsergő, lángoló bőrfelületeket hagynak maguk mögött. Nem bírom tovább. Túl sokáig húzza az előjátékot. Csak legyünk túl rajta, kibírom a fájdalmat.

- Mit művelsz? – nyögöm döbbenten, mikor megérzem a nyelve forró nedvességét a fenekemen. Még hátranézni is alig van lélekjelenlétem, de akármennyire ellenkezik a büszkeségem, az omegám folytatást követel. Ráérek majd utólag szégyenkezni az éjszaka magányában. Most élvezni akarom. A halkan mormogó hangjától összeszorul a gyomrom.

- Segítek ellazulni – harap bele a fenekem húsába. Néma nyögésre nyílnak az ajkaim. Ne így. Ne ott. Mire újra rátalálnék a szavakra, már késő. Lihegve, nyöszörögve vetem bele magamat az andalító élvezetek fullasztó hullámaiba a nyelve és az ujjai forró, őrjítő érintései alatt. Az orgazmus forró, nedves, nyári zivatarként mossa végig a testemet. Mintha órák óta vergődtem volna csak erre várva, mégsem elég. A testem tudja, hogy ez még nem a vége. Az omegám végre teljesen egyesülni akar az alfával, akit kinézett magának.

Lihegve próbálok magamhoz térni, de a lassú bágyadozást elűzi a testembe tolakodó feszítő fájdalom. A tekintetem kitisztul, a könnybe lábadó szemeim elkerekednek. Bennem reked a levegő, ahogy minden izmom pattanásig feszül a testemet kettészakító érzéstől. Túl sok. Forró. Annyira nagyon forró. Gyűlölnöm kéne a lüktető fájdalmat, ami kitölti mindenemet, de a testem épp ellenkezőleg reagál rá. Vágyakozó, izgatott borzongás ráz végig, de túl feszült vagyok elmerülni benne.

- Ne így – suttogom erőtlenül, a méltóságérzetem utolsó morzsáinak a védelmében. Túlságosan kiszolgáltatottá tesz ez a póz. Olyan, mintha az akaratom ellenére lennék leszorítva és kihasználva. Olyan, mintha egy egyszerű szolga lennék, akit kedvére irányíthat és tiszteletlenül meghághat. Nem így akarom. Még akkor sem, ha az omegám dorombolva élvezi, hogy életében először végre leigázta valaki. Néha nekifeszül a fölé kerekedő alfa erejének, de csak azért, hogy újra átélhesse a vereség édes csábítását. Életemben először gyengének érzem magamat. Törékenynek. Elesettnek.

Omegának.

Életemben először ízig-vérig omegának érzem magamat.

Az erős ujjai a csuklóim köré fonódnak, az ajkai puha, selymes simogatással isszák le az arcomon gördülő könnycseppeket. Mélyebbre csúszik bennem, a vágyakozó morranása vetekszik a döbbent nyöszörgésemmel. Vágyik rám. Még soha egyetlen alfa sem vágyott rám így. Túl rémisztő, túl erős, túl határozott voltam hozzá. De ő más. Mellette talán lehetek az, akinek lennem kellett volna.

- Bízz bennem, Syl – a rekedtes, sóvárgástól mély hangja végigborzolja a gerincem vonalát. A becenév, amit eddig csak a családom tagjai mertek a szájukra venni, meglepően jól illik az ajkaira. – Az omegádnak erre van szüksége – tudom. Az istenekre, tudom. Még soha semmi nem volt ennyire jó. Ennyire tökéletes. Mintha nem csak őt, önmagamat is megtalálnám ebben a pillanatban.

Nem tudok hátranézni, de érzem magamon a pillantása súlyát. Érzem az alfája rám nehezedő, tömény mágiáját, ami teljesen átveszi az irányítást a gondolataim és a vágyaim felett. Megfoszt a szavaktól, amiket mindig arra használtam, hogy ellökjem magamtól az embereket. Bennem reked a levegő és ökölbe feszülnek a remegő ujjaim, mikor teljesen elmerül bennem. Az ágyéka forrón csapódik a fenekemnek, amin érzékeny foltokat hagytak a fogai. Megborzongok a tudattól, hogy napokig magamon fogom viselni a nyomait. A körmeim a tenyerembe vájnak. A hasító, lüktető fájdalom keveredik a szédítő gyönyörrel. Nem számítottam rá, hogy ennyire élvezni fogom. Hogy ennyire át tudom adni magamat neki, és a jóleső, kéjmámorba süllyedő sötétségnek, amivel megajándékoz.

Bárcsak soha nem érne véget ez az éjszaka.

༄༄༄

A halk figyelmeztetése sokáig velem marad azután is, hogy ő már elment. Pont, mint a levegőben izzó parázsgömbök, amik a hiányában is kitartóan árasztják magukból a nem kért forróságot. Fogalmam sincs, hány órán keresztül vergődtem alatta. Azt sem tudom, hogy hányszor nyögtük egymás bőrébe vagy ajkaiba az élvezetünket. Túl sokszor. A testem zsibbadtnak, elhasználódottnak és fájdalmasan üresnek érződik. Az ágyam is. Az omegám elnémult, elégedetten húzódott vissza a hűvös érdektelenségbe, ahol az eddigi életét leélte. Remélem elraktározza az érzéseket, amiket kapott ma éjszaka, mert nem tervezem egyhamar megismételni. Hiába húztam magamra ezt a takarót, belülről fázom. Ridegen elküldtem a herceget, mert megrémisztett a tény, hogy mennyire szívesen bóbiskolnék el a bőréből áradó melegségben. A jó szex tényleg ostobaságra készteti az embereket. Képes lettem volna elaludni egy tűzmágus karjaiban. Hiszen nem is ismerem. Semmit nem tudok róla azon kívül, hogy képes feje tetejére állítani a világomat.

Caelir mellett nagyobb biztonságban kéne éreznem magamat, de soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nála töltsem az éjszakát. Pedig nem lenne kirívó, sokan lépik túl a puszta testiség határát az ágyasaikkal, de számomra maga az elképzelés is bizarr.

Vele mégsem az. Miért nem? Mert ő nem egy ágyas. Ő a méltó társam lehetne.

„Legközelebb akkor hívj az ágyadba, ha már nem csak az omegád vágyik rá.”

Erre mindig csak az omegám fog vágyni.

Egy büszke harcos soha nem vágyhat arra, hogy lefogják és erővel a matracba passzírozzák. Hogy újra és újra gyengéd erőszakkal a testébe élvezzen egy másik férfi. Egy idegesítő, gőgös alfa. Ahh. Üvölteni tudnék a szívemben gyökeret vető szégyenérzettől. Széttép a frusztráció. Már akkor tudtam, hogy eljön majd ez a pillanat, mikor megadtam magamat neki, de átélni sokkal rosszabb, mint megjövendölni. A legszörnyűbb az, hogy többet akartam. Nem bántam volna, ha egy kicsit még durvább. Ha kevésbé figyelmes és óvatos. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok normális, de most már bebizonyosodott, hogy ezen a téren sem. Egy keserű, szomorkás mosoly játszik az ajkaimon.

Mintha a tűz herceg magával vitte volna a fáradtságomat is, nem jön a szemeimre a várva várt álom. A testem ragacsos, az ágyneműm nedves és mindenhol ott maradt a bőréből áradó illat és az alfája mágiájának a jellegzetes, különleges lenyomata. Felülök, a pillantásom megpihen a sejtelmesen parázsló gömbökön. Az ujjaimmal apró köröket írok le a levegőben, a szél felkavarodik a szobában. A szemeim összeszűkülnek a koncentrációtól, a tűzgömbök pedig elhalványodva, elgyengülve zsugorodnak össze, majd alszanak ki. Apró, diadalittas mosollyal üdvözlöm a szobámra nehezedő, megnyugtató sötétséget. Még hogy a levegő nem tudja elpusztítani a tüzet. Hiszen belőlünk táplálkozik. Csak mindvégig erővel próbáltunk küzdeni ellene, nem pedig ésszel.

Felkelek, de a lábaim összecsuklanak a súlyom alatt. Szerencsére elég gyorsak a reflexeim, hogy a levegőbe emelkedjek ahelyett, hogy a földre rogynék. A combjaim erőtlenül remegnek, a derekamban pedig tompa fájdalom lüktet. Szánalmasan festhetek. Szánalmasnak is érzem magamat. Óvatosan ereszkedek vissza a földre, és bizonytalan próbalépéseket teszek a fürdőszoba felé, miközben egy legyintéssel tüntetem el az óriási ablakot védelmező mágiát, hogy az éledező vihar hűvös szele kimossa az emlékét a szobámból, amíg megfürdök. A fürdőteremben a szokásos fülledt, párás meleg fogad. A hatalmas kandallóban örökösen lobogó tűz fölé kiépített csőrendszer biztosítja, hogy a szoba közepén lévő aprócska medencében mindig kellemesen meleg legyen a víz.

Lehunyt szemekkel lazulok el a testemet végigsimító, áttetsző, langymeleg habokban. Elinél mindig gőzölgően meleg a fürdővíz, de én sosem kedveltem a forró fürdőket. A vízben lustálkodás alapból sem az én stílusom. Most jól esne. A forróság és a kellemes ellazulás is. Helyette feszengve, fintorogva nyúlok a lábaim közé, hogy kitisztítsam egy fél tucat orgazmus ragadós maradványát. A bőröm bántóan érzékeny a fenekem partjai között, és a bejárat környéke mintha be is lenne dagadva. Összességében mégis úgy érzem, hogy viszonylag könnyedén megúsztam a méretéből adódó veszedelmeket. Végre lett egy pozitívuma is az omega létnek. Este bevettem a fogamzásgátló szokásos adagját, de lehet, hogy ha végeztem, a biztonság kedvéért elrágok még egyet. Inkább elszenvedem a túladagolás következményeit, mint hogy terhes legyek, tőle.

Nem maradok sokáig a vízben, a fáradt izmaimat átmozgatva mászok ki a lépcsőkön a medencéből. Megtorpanok, mikor megpillantom magamat az egyik falat borító, széles tükörben. Azt hittem szánni való látványt nyújthatok, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Lassan sétálok közelebb a tükörképemhez. Az ajkaim duzzadtak és vörösek, a szemeim csillagként ragyognak, az arcomon diszkrét pirosság emlékeztet a karjaiban érzett forróságra, a hajam pedig csábosan, erotikusan kócos. Úgy nézek ki, mint egy omega, aki épp beteljesítette a fő feladatot, amire született.

Az ujjaim végigszaladnak az érzékeny alsó ajkamon. Nem ismerem fel önmagamat a tükörképemben. Ez nem én vagyok. Nem ezért küzdöttem egész életemben.

A pillantásom megtorpan a vállaimon végigsorakozó, a hófehér bőrömön vörösen rikító harapásnyomokon. Hatalmasra nyílnak a szemeim. Oldalra fordulva tűröm fel a hajamat, és elfintorodom a látványtól. A nyakam oldalát és a vállam peremét is összeharapdálta. Tudom, hogy nem csak a vágy vak heve hajtotta. Ha bárki másról lenne szó, el tudnám képzelni, hogy véletlen volt, de tőle nem. Ez egy emlékeztető, hogy megtehette volna. Magához láncolhatott volna, és ezzel dörgöli az orrom alá, hogy nem tette meg. Összeszorítom a fogaimat. Elgyengültem. Kiszolgáltatott helyzetbe hoztam magamat valaki előtt, akiben semmi okom nincs megbízni.

A dühöm forgószélként kavarja fel a párás levegőt. A fürdőszoba ajtaja kivágódik, és betör rajta a hálószobámból áradó fagyos hideg. Mostanra a kinti hűvös szelek tisztára mosták tőle a szobám levegőjét, és az ismerős, szívesen fogadott hideggel hűtik le a felkavart indulataimat. Meglátjuk, hogy ki nevet a végén. Bánni fogja még, hogy nem tette meg.

Soha többé nem lesz rá alkalma.

A szekrényemhez megyek, és a felső polchoz lebegve veszem magamhoz a gondolataim tárgyát. Az ujjaimat óvatosan fűzöm a hűvös ékszerre, amiről nem gondoltam, hogy valaha ténylegesen viselni fogom. Most először jut eszembe, hogy a bátyám egy régi ajándéka akár még a hasznomra is válhat, ha az omegám szürreális vágyai újra felébrednének. Remélem nem fog megtörténni. Remélem eleget látott. De ha mégsem, legközelebb nem fogok ennyire védtelenül és felkészületlenül menni a csatába.

- Ez meg…? – vonom össze a szemöldökeimet a kezembe kaparintott éjfekete ékszer láttán. Nem pont erre számítottam, mikor Eli azzal fogadott, hogy meglepetése van számomra.

- Neked csináltattam – vigyorodik el sejtelmesen – tudom, hogy soha nem lennél hajlandó egy aranyból készültet használni. – Ó. Szóval ez tényleg az, amire gondoltam. A népünk omegáinak kedvelt szokása, hogy akiknek alfa párja van, de nem szeretné, hogy a vágy hevében az alfájuk harapással kisajátítsa őket, aranyból készült nyakpereceket hordanak. Ez nem csak az omegák érdekét képviseli, sok alfa is könnyebben engedi el magát az együttlétek közben, ha nem kell félnie attól, hogy elvakítják az indulatok és egy megmásíthatatlan ostobaságot tesz. A kultúránkban alyrnak nevezik ezeket a specifikus ékszereket, az „oltalmazó” kifejezés ősi szava után. Ez megvédi az omegák nyakát, nem feltétlenül csak szex közben, de bármilyen egyéb balesettől is. Sok alfa azt hiszi, hogy csak mert hatalmában áll megtenni, joga is van hozzá. Pedig nincs. Az omegák ékszerként vagy az elveik szimbolikus jeleként is viselik a hétköznapokban ezeket a nyakpántokat, de én soha nem éreztem, hogy egy alfa képes lenne annyira fölém kerekedni, hogy szükségem legyen rá. A gyengeség jele lenne az alfák élén egy ilyet viselnem.

Nincs szükségem oltalmazásra.

- Tudod, hogy nem tervezek alfákkal hálni – mosolyodok el szelíden.

- Egyszer férjhez fogsz menni egyhez – csóválja meg a fejét. – És ha jól sejtem, házasság ide vagy oda, nem fogod engedni neki, hogy megharapjon.

Ebben igaza van. Még csak húsz évesek vagyunk, de Galaeth egyre szemérmetlenebb módokon fejezi ki a szándékait. Tudom, hogy kedvel, és nem visz rá a lélek, hogy nyíltan elutasítsam. Az igazság az, hogy én is kedvelem őt. Nem gyűlölöm a közeledését. El tudom képzelni, hogy egyszer majd a férjem lesz, de abban igaza van Elinek, hogy még házasság után sem szeretném a harapás pecsétjét magamon hordani. Túlságosan végleges.

Az ujjaim megszorulnak a hűvös fémen, a hüvelykujjam az apró, mágikus zár körül körözget. Valamiért azt hittem, hogy a jövendőbeli férjemben megbízok majd annyira, hogy ne kelljen ilyet viselnem, de az alfák is hibázhatnak a vágy hevében. Galaeth pedig még nem uralja annyira precízen ezeket az ösztöneit.

- Sosem értettem azokat, akik megrabolják a jövőbeli énjüket a döntés lehetőségétől – sóhajtom halkan. Ki vágyna arra, hogy ily módon megjelöljék?

- Szerintem romantikus. Összetartozni valakivel a halálotok napjáig – álmodozik Eli bárgyú mosollyal. Ő soha nem fog alyrt hordani, egyetlen férfi lesz az életében. Akkor is, ha ebbe belerokkan.

- Börtön – mormogom, a pillantásom lekúszik a kezemben tartott merev nyakékre.

- Annyira cinikus tudsz lenni – csóválja meg a fejét rosszallóan. Ezt mondja, de ő az, aki egy alyrt készíttetett nekem. Empatikus eléggé, hogy tudja, hogy attól még, hogy ő romantikusnak látja, nem való mindenkinek. Ezért lesz csodálatos uralkodó belőle.

- Te pedig annyira naiv. Honnan tudod, hogy tíz vagy húsz év múlva is mellette akarsz lenni?

A halál az egyetlen a világon, ami végleges. Semmi más.

༄༄༄

A palota északi, égi kertjének a peremén, egy kőpadon hátradőlve, felhúzott, keresztbe font lábakkal koncentrálok az ujjaim között tartott félkész bőr ékszerre, és a szálaira fűzött nagy, fehér gyöngyökre. A tíz vastag bőrszálból álló, csomózott fonat szépen lassan egy masszív egésszé olvad össze. Túl lassan. Még csak a felénél vagyok, de már görcsölnek az ujjaim. Nem igazán vannak hozzászokva a fegyverforgatásnál bonyolultabb műveletekhez. Az ilyen aprólékos művészi tevékenységeknek mindig Eli volt a mestere.

- Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet látok – egy gyilkos pillantást küldök a bátyám felé, aki fülig érő vigyorral, büszke mentorként figyeli a szorgosan munkálkodó ujjaimat.

- Tudod, hogy nem önszántamból csinálom – az a szeszélyes madár legutóbb is megszólta az ajándékot, amit neki készítettem. Akkor kevés időm és korlátozott alapanyagom volt hozzá. Most itt van Eli, hogy mutasson néhány trükköt, és még gyöngyöket is szereztem bele. Remélem ezek után minimum fejet hajt a fantasztikusságom előtt. Cael’Sidhrában az a szokás, hogy ha egy mágus kötődik egy viharmadárral, a kötelékük jeleként egy bőrfonatot készít és köt a madár egyik lábára. A népük egyik legszentebb törvénye oltalmazni és tisztelni a kötelékben álló viharmadarakat.

- Nagyon kedvelheted, ha ilyen lelkiismeretesen dolgozol rajta. Bárcsak megismerhetném – sóhajt fel halkan.

- Csak nem akarom hallgatni a kritikáit – vigyorodok el én is. Skeldrának eléggé sajátos értelmezése van a háláról, és egyszerűen imádja a szarkazmust. A legutóbbi vékony kis fonatra, amit az akkori legjobb képességeimmel készítettem neki, azt mondta, hogy ezentúl óvatosabban kell repülnie, nehogy egy kósza gondolat leszakítsa róla. Mégis kibírta a viharokat, amiket közösen vészeltünk át utána.

- Tényleg elmész? – komolyodik el, mintha kifülelné a visszavágyó gondolataimat. Szerettem ott lenni. Mikor haza kellett jönnöm, úgy éreztem, mintha a valódi otthonomat hagynám hátra. Sosem voltam egy ragaszkodó típus, de az az indulás majdnem darabokra szakított. A hegyekben minden annyira egyszerű. Ott nem vagyok herceg, nem vagyok tábornok. Ott senki nem lesi árgus szemekkel, hogy mikor hibázok, hogy mikor sértem meg az udvari etikettet és a királynő elvárásait. Ott nincs egy hasonmásom, aki minden lényeges dologban jobban tündököl, mint én. Ott még a lényeges dolgok is mások. Ott kevesebbet számítanak a nemek, a rangok, hogy ki omega és ki alfa. Az emberek élnek és élni hagynak.

- Még nem tudom – a legutóbbi vihar szavát nem tudtam meghallgatni, mert egy tűzmágus töltötte ki minden gondolatomat. Egy tűzmágus, akit hiába próbálok kiverni a fejemből, vissza-visszamászik. Néha haragot, néha kiölhetetlen vágyódást, néha pedig kíváncsiságot keltenek bennem a körülötte forgó ábrándok. Azóta az éjszaka óta csak a mai közös reggelinél láttam. Egyszer találkozott a tekintetünk, és a pillantása azonnal elárulta, hogy az együtt töltött éjszakánk mit sem változtatott a céljain. Ennyit arról a reményről, hogy az alfája megelégszik egyetlen alkalommal. Szerencsére az omegám azóta is elégedetten pihen a háttérben. Lehet, hogy meghallgattattak az imáim, és őt tényleg csak az egyszeri kíváncsiság hajtotta.

- Az üzenetüket várod, igaz? – közömbösen bólintok. Nem lep meg, hogy rájött. A pillantásom újra és újra visszatér a szokatlanul tiszta horizont felé. – Mi a terved Ashmirral?

Egy pillanatra ledermednek a szorgos mozdulataim. Nem tetszik, hogy a nevén szólítja. Nem tetszik, ahogy az a ravasz tűzmágus egyre mélyebbre ássa magát a mindennapi életünkben. A tegnapi napot még a szobámba zárkózva töltöttem, hogy kipihenjem a hosszú éjszakánkat, és megvárjam, hogy ne lehessen érezni Őt a mágiámba ivódva. Ma reggel megtudtam Elitől, hogy a tűz hercege nem volt ennyire diszkrét, egész nap büszkén, publikusan viselte az együttlétünk nyomait magán. Arcátlan alfa. Természetesen már az egész palota erről pletykál. Többek között ezért is bujkálok az egyik legeldugottabb, legmegközelíthetetlenebb területén a lebegő kastélynak. Nem érdekel, hogy mit beszélnek rólam a hátam mögött, de a szolgák kíváncsi, lopott pillantásai szimplán idegesítőek. Reggel nagy nehezen sikerül kikerülnöm Eli záporozó kérdéseit, de látom rajta, hogy most nem fog tágítani. Ennyi időt kaptam, hogy összeszedjem a gondolataimat.

- Vissza kell utasítanom őt – felelem egyszerűen.

- Az omegád már kötődik hozzá – próbálja túldramatizálni a helyzetet. – A kapcsolatotok még a népünk javára is válna – most pedig a hűvös, számító énemre hatna. Tényleg minden kártyáját kijátssza.

- Az omegám csupán kíváncsi volt rá – javítom ki a csőrömet bökő megfogalmazást. A kötődés nem ilyen. Nem érzem, hogy zavarna, ha ma hazautazna, és soha többé nem látnám. Talán egy-két napig furcsa lenne a hiánya, de könnyedén el tudnám felejteni.

- Ennyi? Kíváncsiság? – kérdezi megrökönyödve. Már reggel is láttam rajta, hogy túl sokat lát a dolog mögé. Túl romantikus típus. Abban, amit mi csináltunk tegnapelőtt éjszaka, semmi romantikus nem volt. – Tudod, hogy ő komolyan gondolja, igaz? – szomorodik el együttérzően. Mindjárt elmorzsolok egy könnycseppet a pökhendi alfám érzelmi állapotáért.

Komolyan.

Üresnek hat ez a szó. Ő is azt mondta, hogy többet akar tőlem, mint az omegám vágyai. De miért? Nem is ismer. Fogalma sincs róla, hogy van e valami irritáló szokásom, amivel képtelen lenne együtt élni. Nem tudja, hogy gyűlölöm, mikor mások raknak ételt a tányéromra. Nem tudja, hogy utálom a szőlő émelyítő édességét. Még azt sem tudja, mi lenne a választott fegyverem, ha párbajra hívna. Nem tudja, hogy imádom a vér ízét a csókjában, vagy hogy sokkal jobban vonz a durvasága és a haragja, mint a gyengédsége. Nem tudja, hogy hány ember életét oltottam ki már, és azt sem, hogy semmit nem csinálnék máshogy. Nem tudja, hogy hajlamos vagyok szó nélkül eltűnni két-három napra, mert magányra vágyom. Nem tudja, hogy csak egyetlen ember van a világon, akit képes vagyok szeretni, és ezt ő sem tudja megváltoztatni.

Kicsit elérzékenyülve nézek rá. Legszívesebben megölelném.

- Annyira naiv vagy, Eli. Ő csak a vadászatot szereti, nem a prédát. Nem én tetszem neki, hanem az ellenállásom – nincs más magyarázat. Még csak hibáztatni sem tudom őt. Ismerem, milyen érzés, mikor bármit megtennél, hogy megtörd a valóság monoton unalmát. Mikor megnyered minden harcodat és kivívod az összes fontos ember tiszteletét. Mi van ezután? Egyhangúság. Többek között ezért fogadtam el ilyen meggondolatlanul az ajánlatát. Én is épp unatkoztam.

- Ha így lenne, nem lenne elég neki annyi, hogy… – elakad a hangja és pipacs vörössé válik, én pedig majdnem felnevetek a ténytől, hogy túl szégyenlős kimondani a „szexeltetek” szót vagy bármely hasonló szinonimáját. Az ő fejében valószínűleg csak szeretkezés létezik, de azt még ő is érzi, hogy a mostani kontextusban ez nem használható. – ….megkapott? – fejezi be végül zavartan.

- Nem kapott meg – húzom fel az egyik szemöldökömet kihívóan. Semmit nem kapott, csak egy lehetőséget, hogy kielégítse az omegámat. Élt vele. Ennyi. Nem kell túlmisztifikálni a dolgot.

- Szerintem többet akar tőled – makacskodik tovább. Tudom, hogy többet akar, de nem azért, amiért Eli álmodozik róla. Nem szeretett belém első látásra. Nem rendeltek egymásnak minket az istenek sem. Ez nem egy a reménytelenül romantikus regékből, amiket úgy imád. Ashmir egyszerűen azt akarja, hogy megadjam magamat. Nem csak testileg, hanem lelkileg és érzelmileg is. Azt hiszi, a mágikus tűz felolvaszthat egy fagyott szívet. A sharibjává akar tenni valakit, aki elérhetetlen, akiért küzdenie kell. Ez az ő kihívása. Az ő unaloműző játéka. Nem tudja, hogy én magam döntöttem úgy, hogy lefagyasztom a szívemet. Nem tudja, mennyire kényelmes így. Nekem csak veszítenivalóm van azzal, ha ő valami csoda folytán sikerrel jár, hiszen sosem lehet közös jövőnk.

- Akkor ostoba – vonom meg a vállamat, miközben végre folytatom a munkát a kezeimmel. Ez a lábdísz nem fonja meg önmagát. – Nem is ismer – és ha rajtam múlik, nem is fog megismerni. Most még lehet, hogy jót mosolyogna a távolságtartó rigolyáimon, de idővel meggyűlölné őket. Idővel az örökös harc fárasztóvá válna számára, és azt kívánná, bár egy gyengéd, simulékony, szerethető omegát vett volna maga mellé. Megkeserítené mindkettőnk életét a kiábrándulása. Galaeth legalább pontosan tudta, hogy mit vállal, mikor a kezemet követelte. Ha valaki, ő jól ismer.

- De nem is engeded neki, hogy megismerjen – köti az ebet a karóhoz. A frusztrált sóhajom valószínűleg elárulja, hogy mennyire elegem van ebből a témából, mert látom meginogni a határozottságát.

Felesleges. Annyira felesleges ez a beszélgetés.

- Te is tudod, hogy nem tudom megadni neki, amit akar – nézek mélyen, komolyan a szemeibe. Eli pontosan tudja, mik az elveim az örökre szóló elköteleződések terén. – Az ő szokásaik túl életre szólóak számomra – még engem is meglep, de a hangomba szomorúság vegyül. Annyiszor végiggondoltam már, de most először döbbenek rá, mennyire igazságtalan ez a helyzet. Ha egy olyan nép szülötte lenne, akik nem várnak el örök fogadalmat a párjaiktól, talán közelebb engedhetném magamhoz. Talán megpróbálhatnánk. Nem tudok hazudni magamnak arról, hogy az omegám megőrül az alfájáért. Talán én is képes lennék kedvelni őt. De nem ilyen áron. – Mi az? – bukik ki belőlem a türelmetlen kérdés, mikor Eli hosszú másodpercekig leesett állal bámul rám.

- Te tényleg belegondoltál már, hogy elfogadd – mondja ki döbbenten a nyilvánvalót.

- Egy stratéga az összes lehetséges kiutat számba veszi – húzom el a számat. A pillantásom visszasüllyed az ölemben tartott bőrszálakra.

- És ennek a stratégának eszébe jutott már, hogy az örök kötelék nem csak egy börtön, hanem egy biztos pont is lehet? – sikerült visszatérnünk a filozófiai vitához, amit évek óta folytatunk, és párszor már megegyeztünk, hogy sosem fogunk egyetérteni benne.

- Persze, hogy eszembe jutott, de te magad mondtad ki a kulcsszót. Lehet. Nem tudod, hogy melyik lesz belőle – főleg ha egy megfejthetetlen, titokzatos tűzmágushoz láncolod magad, aki sokkal erősebb, mint amilyen erősnek szabadna lennie egy halandó embernek.

- Szörnyű vagy.

- Tudom – hagyom rá. Így egyszerűbb. Soha nem fogunk dűlőre jutni. Ebben nem. – Ez annyira unalmas – sóhajtok fel frusztráltan, mikor százötvenedjére is megismétlem ugyanazt a hurkot.

- Segítsek?

- Nehogy hozzányúlj – húzom el felnevetve a közeledő ujjak felől a bőr zsinórokat. – Skeldra egy elcseszett kopó, kiszagolja, ha valaki más csinálja meg helyettem. Komolyan – őt ismerve lehet, hogy akkor is meggyanúsít majd, ha túl jól sikerül.

- Egy omegának nem illik így beszélni – hápog felháborodottan az ajkaimon kicsusszanó káromkodás hallatán, de csak egy gúnyos horkanásra kényszerít. A katonák közössége még a szigorú etikettek között nevelkedő omegákat is képes megrontani ilyen téren. Általában sikerül elharapnom ezeket a szavakat a családom társaságában, de most kicsusszant.

Mikor Eli végre visszahúzza magához a kezeit, mosollyá szelídülő vigyorral folytatom a munkát.

- Azt szeretném, hogy tetsszen neki. Hat éve nem láttam őt, Eli – terelem vissza a témát az utamra, egy leheletnyi őszinte vágyódást engedve a hangomba. Épp elég szót pazaroltunk egy férfira, aki talán már nem is sokáig lesz az életünk része.

Vajon Skeldra megbánta az elmúlt évek alatt, hogy egy kívülállóhoz kötötte magát? Remélem nem. Mikor búcsúznunk kellett, azt mondta, hogy ne aggódjak érte, mert szándékosan választott valakit, aki „nem pesztrálja majd egész életében”. Azóta sem tudtam eltemetni a gondolatot, hogy csak azért mondta, mert érezte a fájdalmamat a kötelékünkön át. Persze az is lehet, hogy tényleg így van. Egy El’Vaenor viharmadaraként a saját fajtársai között is magas rangú helyet kapott. Nem csak az emberek közösségében értékelik nagyra az erős kötelékeket.

- Kicsodát? – lefagyok a túlságosan ismerős hang hallatán. A nosztalgikus mosolyom lesápad az arcomról, gyorsan magamra húzom a semlegesség megszokott álcáját. A szívverésem felgyorsul egy kicsit, nem értem, hogy miért. Talán egyszerű fizikai reakció az együtt átélt gyönyörök emlékére. Szerencsére csak néhány másodpercig tart.

- Egy barátomat – felelem kimérten, miközben az agyam már azon kattog, hogy mit keres pont Ő itt. Nem célzottan előle, hanem a rólunk pletykáló népesség elől bujkáltam, és nem is voltak olyan tévképzeteim, hogy a több emeletnyi, semmiben lebegő lépcsőfok elrémisztheti őt, de nem számítottam az érkezésére. Nem lehet véletlen. Egyetlen kívülálló sem tévedne ide véletlenül.

- Hát eljöttél! – ugrik fel Eli, a tenyereit finom, őszinte lelkesedéssel összecsapva. – Nekem most mennem kell, köszönöm, hogy társaságot nyújtasz az öcsémnek helyettem.

Ashmir csak egy visszafogott, tiszteletteljes bólintással felel Eli bájos hadarására, és mire felfogom, hogy a sunyi bátyám játszott kerítőnőt, már kettesben vagyunk. Az öntelt tűzmágus apró, büszke mosolya elárulja, hogy tudja, hogy szerzett magának egy szövetségest. Pompás. Nem is tudom, hogy mikor beszélt össze ellenem ez a kettő.

Nem is igazán számít.

Jobban örültem volna, ha a saját feltételeim szerint alakulhat a következő találkozónk, de tudok rugalmas is lenni. Rugalmas, mint egy obszidián penge. Nem adom meg neki az elégtételt, hogy zavarjon a jelenlétével, inkább visszafordítom a figyelmemet az egyre hosszabbá váló zsinegre. Ha embernek csinálnám, már egy órával ezelőtt kész lennék, de egy felnőtt viharmadár lába körülbelül olyan vastag lehet, mint a mellettem helyet foglaló férfi combja. Egy pislogással tüntetem el a fedetlen, izmos combjai emlékét a szemeim elől. Rossz hasonlat. Nem jó ötlet az ő testrészeihez viszonyítani dolgokat. A hosszú kőpadon bőven elég hely volt, hogy távolabb üljön, ne pedig úgy, hogy a lábaink majdnem összeérjenek. Távolabb csúszhatnék, de azzal elárulnám magam. Nem fogok többször veszíteni ellene.

Ellenállok a késztetésnek, hogy megigazítsam a magasított nyakú zeke peremét, amit reggel magamra húztam. Szerencsére a napokig húzódó viharok lehűtötték eléggé a levegőt, ezért feltűnés nélkül rejthettem el a fognyomokat, amiket tegnapelőtt a nyakamon felejtett. A szorosan a fejemhez simuló fonatok praktikusnak tűntek ebben a szeles időben, most mégis túl csupasznak érzem az arcomat velük.

- Szép a kilátás – töri meg a kényelmetlen csendet. A távoli horizonton aprónak és jelentéktelennek tűnnek az eget kettémetsző, fagyos hegyormok. Megtévesztően gyönyörű. Halálos. Nagyon kétségbe lehet esve, ha a kilátás az egyetlen téma, ami eszébe jut. – Mióta kitisztult az ég, sokat kutatják a szemeid az északi égboltot – terelgeti tovább a szavait a kitűzött cél felé. Most már értem. Kimérten sandítok oldalra. Régen még megleptek a tűpontos észrevételei. Idegesítenie kéne, de inkább lenyűgöz. A mai napon tényleg vissza-visszatér a tekintetem az égszínkék végtelenbe, bár nem tudom, hogy ő ezt mikor láthatta. Jobban oda kell figyelnem a környezetemre. – Üzenetet vársz. A barátodtól?

Elmosolyodok a leplezetlenül célzott kérdéstől. Nem tudok ellenállni az ölembe pottyant lehetőségnek, hogy kicsit kínozzam őt.

- Részben.

- Ki ő? – rabul ejti a pillantásomat az egyenes kérdésével. Nincs nyíltan kiolvasható düh vagy féltékenység a hangjában, valamiért mégis ezt az érzetet kelti bennem. Lehet, hogy a tegnapelőtt történtek miatt még fogékonyabb vagyok az alfája érzelmeire. Pár napja az lett volna a válaszom, hogy nem tartozom neki a magánéletem részleteivel. Még mindig mondhatnám ezt. De abban hol lenne az élvezet?

- Egy erős alfa, akit nagyon tisztelek – vallom be a valóságot, szándékosan félreérthető köntösbe bújtatva. Az elsötétedő pillantása elégedett mosolygásra késztet. Nem szól semmit, de a levegő felmelegszik körülöttünk. Akármit is árul el ez a személyiségemről, imádom, mikor sikerül feldühítenem. Az apró győzelem is győzelem. Mint azon az éjszakán. Soha nem felejtem el a parázsgömbjei haragos izzását, mikor elküldtem az ágyamból. Szeretem az aranyszemekben tomboló néma tűzviharokat. Az önfegyelmet, amivel uralja a haragját. Vajon el tudnám szakítani ezt az önfegyelmet? Egyszer talán. De nem most. Egy megenyhülő nevetés szakad fel az ajkaimból. – Ne gyújtsd fel a palotát, tűzmágus. Ő nem ember, hanem egy viharmadár – fűzöm hozzá szenvtelen mosollyal az apró kis részletet, ami mindent megváltoztat. A felismerés élesen villan a szemeiben. Az hittem, szóvá teszi majd a szándékos aljasságomat, de helyette lassú, veszedelmes mosolyra húzódnak az ajkai, amitől borsódzni kezd a hátam. A szemeiben üvölt a kimondatlan ígéret, hogy ezt a maga módján még megbosszulja a jövőben, valahogy mégis elégedettnek tűnik. Úgy látszik, nem csak nekem van szörnyű személyiségem. Visszafordulok a kézműveskedés felé, mielőtt még ennél is tisztábban a szemeim elé úszna a kép arról, ahogy erővel az ágyba nyom és fölém kerekedik.

- Nem hallottam még róluk – feleli olyan tárgyilagosan, mintha nem villámlana közöttünk hátborzongató szexuális feszültség. Halkan megköszörülöm a torkomat, hogy meg tudjak szólalni. Ő ebben a játékban is jobb nálam. Belőlem még soha senki nem váltott ki hasonlót, ismeretlen vizeken evezek.

- Az északi hegyekben élnek – felelem. Szerencsére a hangom erős és nem remeg meg. Talán sikerült nyugodtnak tűnnöm. – A kontinens lakosai inkább csak legendaként ismerik őket.

- Tervezed meglátogatni? – nem nézek fel, csak bólintok egyet. Még feltesz néhány kíváncsiskodó kérdést a hegyek lakosairól, amiket hellyel-közzel megválaszolok, majd újra csend ereszkedik ránk, de most már nem kényelmetlen. A szemem sarkából látom, hogy a kendője egyik redőjéből elővesz egy könyvet, és olvasni kezd. Az eddigi találkozóink alapján ő sem egy szószátyár típus, és hálás vagyok, hogy most sem erőltet rám felesleges, órákig tartó fecsegést. Elmosolyodva koncentrálok a monoton csomókra. Így egészen élvezhető a társasága.

Csak abból tudom, hogy milyen sok ideje ülünk egymás mellett váratlan békességben, hogy már majdnem egy teljes arasznyit haladtam a végeláthatatlannak tűnő feladatommal. A kíváncsiságom legyőz, oldalra pislogok a mellettem ülő férfira. Az egyik bokáját a másik térdén megtámasztva vetette keresztbe a kontinens hosszú lábait, a padon hátradőlve még pihenő helyzetben is tekintélyt parancsoló látványt nyújt. Kár, hogy pont ő vonz ennyire. Megérzi a pillantásomat, a tekintete kérdőn emelkedik fel a könyvből.

- Az idődet pazarlod. Mindkettőnk idejét. Soha nem leszek a sharibod – buknak ki belőlem a szavak, amiket az elmúlt napokban emésztgettem. Ha mást nem is, azt már megtanultam róla, hogy az őszinteséggel lehet a legelőrébb jutni nála. Nem mond semmit, csak várakozón tekint rám. Talán érzi, hogy még nem végeztem a mondandómmal. Talán csak tüntetőleges ellenállásnak könyveli el a vallomásomat. De ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Így ha eljön az idő, talán könnyebben utamra enged. – Az omegám vágyik az alfádra, és lehet, hogy még én is meg tudnálak kedvelni az elkövetkezendő hetekben, de soha senki nem fog örök érvényű jelet égetni belém – jelentem ki megmásíthatatlanul. Csupán a gondolat, hogy életem végéig megbélyegezzenek elborzaszt. Elhiszem, hogy az ő kultúrájukban ebbe a tudatba és elvárásba nőnek bele az emberek, de nálunk nem.

- Még van majdnem három hetem, hogy megváltoztassam a véleményedet – mosolyodik el irritálóan magabiztosan. A közelebbi keze felemelkedik, hogy a tenyerét az arcomra simítsa, de megállítom. Egyikünkön sincs kesztyű, a csuklójára kulcsolódó ujjaim alatt tűzforró a bőre. A hűvös szelek által kifújt arcomon még messziről is érzem a belőle áradó melegséget. A pillantása azt sugallja, hogy az iménti beismerésemből csupán annyit hallott meg, hogy képes lennék kedvelni őt. Pökhendi, szelektív hallású alfa.

Ő is azt hiszi, hogy eldobom az elveimet érzelmekért és vágyakért, amiket elfújhat egy erősebb széllökés? Nincs kedvem a mai napon másodszor is belemenni ebbe a vitába, ezért inkább a másik oldalról közelítem meg a problémát.

- Ha megjön az üzenet, amit várok, nem lesz más választásom, mint menni – sóhajtom halkan. A pillantásom visszafordul a fájdalmasan üres horizont felé, miközben eleresztem a kezét. Talán csak a szívem húz oda. Talán csak képzeltem a viharok figyelmeztetését, mert visszavágyok. Talán soha nem érkezik meg az üzenet, amire várok.

- Mennyi időre?

- Talán csak néhány hónapra – a hegyek szeszélyesek. Legutóbb két hónapra terveztem menni és nyolc lett belőle. Az időjárás néha teljes hetekre megbénítja az egész várost, ráadásul meg is sérültem az első küldetésem alatt. Skeldrával is sok időre volt szükségünk, hogy összhangba kerüljünk eléggé, hogy közös útra lépjünk. Az a város a váratlanok bölcsője. – Talán soha nem térek vissza. Kevesen térnek vissza a hegyekből, hogy meséljenek róla.

- Te már visszatértél egyszer – emlékeztet. Kíváncsi vagyok, sikerült e kiderítenie valamit a nevem eredetéről azóta. Őt ismerve biztosan próbálkozott, de a könyvtár számára elérhető részein kétlem, hogy használható tudásra akadt.

- Igen – mosolyodok el. Azért volt néhány halálközeli élményem abban a nyolc hónapban. Ki tudja, hogy ismét ilyen kegyesek lesznek e az istenek. Talán ez lesz az utolsó utam. Már sokszor felkészültem a halálra, de még soha nem ért utol.

- Elkísérhetlek – veti fel olyan lazán, mintha egy nyugalmas, biztonságos hajóútról beszélnénk. Gúnyosan felhorkanok a megrendítő ajánlat hallatán. Fogalma sincs, hogy mire ajánlkozik. Eddig nem olyan harcosnak képzeltem, aki vakon bocsátkozik csatába.

- Az odautat sem élnéd túl, még levegőmágusoknak is megterhelő – rázom meg a fejemet. Talán a hegyekig eljönne velem, de a keskeny, szélfútta, csúszós hegyvidéki utakon még neki is inába szállna a bátorsága. Ott még mi is veszélyben vagyunk, az ingatag, omladozó utak és a vad, haragos szelek ellen még a repülés sem mindig véd meg. Amint elhagyná a lábunk a talajt, az éles szirtekhez csapna minket a szél. Nem véletlen, hogy még az én népem tagjai is félve vállalják az utat.

- Szerencsére nem vagyok levegőmágus – vigyorodik el önelégülten. Az abszurd kontrázás egy döbbent, hitetlen nevetést csal elő az ajkaimból. Mindig meg tud lepni a mérhetetlen egoizmusával. Abban talán igaza van, hogy a mázsás izmok segíthetnék az útját a szélben, a súlya alatt leomló sziklafalak viszont kevésbé lennének a barátai.

- Arrogáns segg vagy – rovom fel neki vigyorogva, de az ötlettől akkor is elzárkózok. Legutóbb sem volt szükségem díszkíséretre, most sincs. Nem is beszélve arról, hogy a népeink közötti törékeny szövetséggel mit tenne, ha miattam áldozná fel magát a hercegük. – Nem kísérhetsz el.

- Miért? – most előrukkolhatnék ősi törvényekkel vagy szokásokkal arról, hogy csak levegőmágus teheti be a lábát Cael’Sidhrába, de az igazság az, hogy nem tudok ilyen korlátozásról.

- Mert nem bízom benned – maradok végül ismét az őszinteség mellett. Az ajkai válaszra rezzennek, de nem derül ki, hogy mit mondott volna. Egy emberként fordulunk hátra, ahogy megérezzük a szolgáló közeledését, aki nemsokára elő is lép a bokrok között vezető ösvényről. Tiszteletteljesen hajlik meg előttünk, mikor mellénk ér.

Ez lesz az.

Ez az a pillanat, amire vártam.

- Sylarion herceg. Üzenete érkezett, az El’Vaenor pecséttel – a szavak, amik alátámasztják a megérzést, ami napok óta gyötör, feloldoznak minden kétségem alól. Várakozón nyújtom ki a kezemet, de a szolgáló nem mozdul. Helyette zavarodottan folytatja. – A királynőnél van, várja önt a keleti tárgyalóteremben.

A megkönnyebbülés, hogy nem a képzeletem szülte a viharok üzenetét, elillan. Hűvös düh váltja fel. Látja rajtam, a rémülete elárulja. Ismerem az arcát, egyike a légipostán dolgozó szolgálóknak. Pontosan tudnia kell, hogy ezt a pecsétet egyedül én tudom kinyitni a palotában. Ez az üzenet egyedül engem illetett, most mégis a királynőnél kell kuncsorognom, hogy belenézhessek.

- Elmondanád, hogyan került az üzenetem a királynőhöz? – kérem számon jegesen. A szél, ami a ruhánkat tépi már nem természetes.

- Parancsot kaptunk tőle, hogy minden üzenetet hozzá vigyünk – feleli akadozva. Elfintorodok. Hát persze. Csodálom, hogy nem próbálta meg elrejteni előlem a létezését. Nem, ennyire még ő sem felelőtlen. De nem fogja engedni, hogy nélküle nyissam ki.

༄༄༄

Hosszú órákkal később az ujjaim között forgatom az elszáradt, foltos levelet, ami az üzenet volt. Egyetlen szót, kérést vagy helyzetjelentést sem csatoltak hozzá, mégis többet mond minden figyelmeztetésnél vagy segélykérésnél. A hatalmas életfa, ami Cael’Sidhra élhető éghajlatát táplálja, haldoklik. A monumentális, város fölé tornyosuló fa a kontinensen dúló háborúk kora óta gyengül, de eddig még soha nem hullajtott leveleket. A bölcsek szerint a mágiák elszigetelődése és egymástól való eltávolodása szerte a világon gyengíti az ősmágiát, de az is tagadhatatlan, hogy a levegőmágusok számának a csökkenése, és a harcosok elpuhulása miatt egyre kevesebb bátor harcos vállalja, hogy elzarándokol Quor’Zanethbe, hogy a bölcsőből szerzett ősmágiát felajánlja az életfa oltárán.

A térdemre könyökölve hajtom a fejemet a tenyerembe, a száraz levelecske a homlokomhoz simul. Lehunyt szemekkel merülök el a különös mágiában, amit magából áraszt. Ez az elpusztult, elhullajtott kis levél több mágiát őriz, mint egy-egy nagy tiszteletnek örvendő kegytárgyunk. Quor’Zaneth levegője jut eszembe az érintéséről. Ott még a tüdőnket kitöltő levegőnek is ereje, hatalma van. Felfoghatatlan hatalma. Talán soha nem is volt esélyem normális életet élni azután, hogy megismertem az istenek világát. Talán ez nem is egy áldás, hanem egy átok volt részükről. És ez az átok most újra magához hív. De mit változtat egyetlen mágus segítsége az istenek méreteihez képest? Elég leszek?

A szívem mélyén tudom a választ. Több kell ennél.

A mágiák keveredése. Az ősmágiában az összes mágia jellege egybevegyül, és az élet fája az összes mágiára ugyanúgy éhezik. Ha vele mennék, talán elégedettek lennének az istenek. Talán ő az, aki csodát tehet. Kezd kitisztulni a jóslat, amivel legutóbb az utamra eresztettek az istenek. Mikor azt sugallták felém, hogy meg kell barátkoznom a tűzzel, azt hittem, hogy a nagyanyámtól örökölt gyűlölet kiirtására intenek. Lehet, hogy egy teljesen más üzenet volt. Lehet, hogy mindvégig őrá gondoltak.

Felemelem a fejemet, és a távolban égbe szökő tűzgyűrűket figyelem. A központi platform lépcsőjén ülök, de még innen is látni Ashmir esti, mágikus edzését. A lehulló éjszakában szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak a változatos tűzformák. Szinte idáig érzem a belőle áradó erőt.

Felállok, és elindulok felé. Mintha egy madzagon húznának az isteneink hozzá. A nap végén én is csak egy lepke leszek, aki a vesztébe repül? De ha tényleg ez a sorsom, miért nem kötöttek hozzá születésemkor, mint Erynt Dahwarához? Vagy csak annyi a szerepem, hogy odavigyem őt? Egyáltalán miért kísérne el?

Nem tudom megtenni a következő lépést, amíg nem értem meg őt.

Megtorpanok a küzdőtérre vezető hosszú kőhíd végén, és leülök a platform peremén. Tudom, hogy észrevette az érkezésemet, de zavartalanul folytatja a tüzes formagyakorlatait. Egy cseppet sem bánom, legalább lophatok néhány pillantást a mágikus harcelemeiről is. Az éjszaka kifejezetten hűvös, rajta mégsincs felső. A mágiája forróságában mondjuk nem is csodálom. Mikor legutóbb edzettünk, kényszerítettem magamat, hogy csak a harcost lássam benne, de a közös éjszakánk elrabolta tőlem ezt a képességet. Ha nem lennék ennyire feszült a vállamra nehezedő feladatoktól, biztosan odáig lennék a látványtól, de most nehéz őrá koncentrálni. Üveges szemekkel magam elé meredve mélyedek a gondolataimba, és felidézem egy darabkáját a királynővel folytatott vitámnak.

- Csak annyit kérek, hogy ne menj egyedül – sóhajt megadón. Tudja, hogy már nincs joga megállítani.

- És kit vigyek magammal? – kérdezem hűvösen. Nincs levegőmágus, aki önkéntesen elkísérne ezen az úton. A királynő parancsára megtennék páran, de ő sem olyan kegyetlen, hogy a biztos halálba küldjön valakit. Ezt az utat csak belső elhívatottsággal lehet végigcsinálni.

- Galaeth elkísérne – mondja bizonytalanul. Még ő sem hiszi el.

- Legutóbb talán elkísért? – horkanok fel. Ha hozzá is eljutottak a pletykák, hogy mi történt Ashmir és köztem, már a jegyesség ígéretével sem tudnám elcsábítani egy ilyen veszedelmes útra. Nem mintha bármikor hajlandó lennék eladni magamat a haszontalan segítségéért.

- Gyerekek voltatok. Ő is gyerek volt, és kevésbé meggondolatlan, mint te – megrázom a fejemet. Soha nem mondtam el anyámnak, hogy milyen feltételei lettek volna Galaeth múltbéli segítségének. Szerencsére megoldottam nélküle. Legalább nem kellett vigyáznom a seggére. – Kérlek, Syl. Válassz akárkit, és parancsba adom, hogy elkísérjen. Könyörgöm.

- Nem szükséges – vágom rá ridegen, de az anyai aggodalma és a fájdalmas könyörgése áttöri a szívem köré emelt falakat. Az ujjaim megszorulnak a tenyeremben tartott, ősmágiát sugárzó levélkén. Nem is tudom, mi mondatja velem a következő szavakat. – Ashmir velem tart.

- Ashmir? – suttogja döbbenten. A szemei elkerekednek és megtelnek reménnyel. Egy tűzmágus kísérete inkább aggodalmat kéne, hogy szüljön, nem pedig megnyugvást. Ő mégis bízik benne. Mindenki kedveli őt rajtam kívül?

- Igen.

- Ezt Jana is tudja? – ezt most inkább a királynő, mintsem az anyuka kérdezi.

- Tudni fogja, ha tényleg úgy dönt a tűz hercege, hogy a halálába indul.

Visszanyeri a fókuszt a merev pillantásom, mikor az edzése végén elém lép a verejtéktől csillogó, vonzó felsőtestével. Néhány pislogással térek vissza a jelenbe, a látványa elég nagy segítség, hogy egészen más járjon a fejemben, mint az anyukámmal folytatott beszélgetés. Például az, hogy milyen íze lehet a mellkasán csillogó cseppeknek. Kár, hogy ez most nem a helye és az ideje az ilyen gondolatoknak.

- Tetszett a műsor? – kérdezi egy sármos, féloldalas mosollyal. Hosszú másodpercekig csak némán, elgondolkodva figyelem őt. A laza kérdése a szokásos önelégült játszadozását tükrözi, de a földön ülő alakomon megnyugvó pillantása elárulja az komolyságát is. A délutáni sietős távozásom után valószínűleg ő is sejti, hogy ma így vagy úgy, de eldől, hogy közös úton haladunk e tovább.

- Komolyan gondoltad? Hogy elkísérsz? – térek azonnal a lényegre. Nem szokásom köntörfalazni. Csupán egyetlen pillanatra torpan meg a kendőjét felkötő mozdulatban. Nem számított rá, hogy erre kérem. Én sem. Talán nem is gondolta komolyan az ajánlatát, és mindjárt udvariasan kihátrál. Valamiért nem tudom elképzelni róla, hogy így tenne.

- Nem szoktam a levegőbe beszélni – erősíti meg a pozitív megérzésemet. Talán én magam is jobban bízok benne, mint eddig hittem. És mint ami okos lenne.

- Ha velem jössz, az a te döntésed – fektetem le az első szabályt. – A Levegő birodalma nem lehet felelős a halálodért – és majdnem biztosan meg fog halni. Cael’Sidhra védelme érdekében megpróbálom átjuttatni a hegyi utakon, de lehet, hogy mindkettőnk végzete lesz ez a nagyravágyó döntés.

- Aggódsz értem? Mindjárt meghatódok – ül le vigyorogva velem szemben. A lesújtó pillantásom elárulja neki, hogy most rohadtul nem vagyok vevő a szokásos komolytalan hangvételére. Most nincs kedvem a szokásos játékainkhoz. Feszült vagyok és türelmetlen. A tettvágy már ott izzik a bőröm alatt, de még túl sok felesleges búcsúzást és alkudozást kell megejtenem. – Ez természetes – veszi végre ő is komolyabbra a szót. – Ha elkísérlek, az az én döntésem és az én felelősségem – erősíti meg a követelésemet. Remélem ezt tervezi megbeszélni a birodalma diplomatáival is indulás előtt. Kurtán bólintok, de egy cseppet sem értem őt, és ez zavar. Ezzel tulajdonképpen a kezembe adja a lehetőséget, hogy ha olyan kedvem tartja, lesuhintsam a hegyoldalról, és semmi következménye ne legyen.

- Miért kockáztatod az életedet valakiért, akit alig ismersz? – kérdezem megrökönyödve. Felfoghatatlan. Ennyire senki nem unhatja az életét. Hazautazhatna a sivatagba, és leélhetne egy boldog, nyugodt emberöltőt valakivel, aki képes tisztelni a tradícióikat. Helyette engem követ a halálba? – A megállapodásunk nem ér ennyit.

- Az alfám téged választott, Sylarion – feleli olyan természetesen, mintha már most magamon hordanám a pecsétjét. Hát ezt várja tőlem cserébe? A bőröm viszketni kezd, elutasítja a még nem is létező megbélyegzést, a szemeim elkerekednek. Egy pillanatra nem is őt látom, hanem egy kísértetiesen hasonló jelenetet a múltamból. A legutóbbi utam előtt is megkértem az alfámat, hogy kísérjen el. A választ soha nem felejtem el. Talán mélyebben megsebzett, mint azt eddig hittem.

„A barátodként nem mehetek veled. A jegyesedként talán igen.”

Nevetni van kedvem az emléktől. Akkor jöttem rá, hogy Galaethtel nem vagyunk igazi barátok, és arra is, hogy ha valaha házasok leszünk, az egy érzelemmentes politikai döntés lesz. Soha többé nem tudtam alfaként felnézni rá és tisztelni őt. Nem is tudom, hogy a hirtelen éledő dühöm melyiküknek szól, felpattanok a földről. A kiábrándulástól szinte üvölteni tudnék. Ő is pont ugyanolyan.

- Azt hiszed, hogy ezzel megvehetsz magadnak? – sziszegem dühösen. – Nem fogok hálából hozzád menni – a felemelt hangomat messzire viszi a feltámadó szél. Mint már sokszor, a hevességem és a vádló szavaim most is felkorbácsolják az ő indulatait is. Követi a példámat, és a méretéhez képest döbbenetes gyorsasággal emelkedik fel a hűvös kőről.

- Egyszerűen csak szeretnélek életben tartani, makacs omega – dörreni viharokat idéző, mély hangon. Na persze. Nem is tudom, mit gondoltam. Kell, hogy legyen valami hátsó szándéka. Az nem lehet, hogy pont engem választott. Soha senki nem választana engem.

A következő pillanatban már előtte vagyok, a tőröm pengéje a torkához simul.

- Nincs szükségem rá – vicsorgom az arcába. A felbőszített alfája ereje az omegámnak feszül, aki most vérszomjas haraggal állja meg a helyét ellene. A lángoló tekintetünk összeolvad, és szinte érzem a csókja dühös keménységét és a feltépett ajkaiból szivárgó vér ízét a nyelvemen, mikor váratlanul ellágyul a tűzben forgó pillantása, és elzárja előlem az alfája hullámzó erejét. Az én omegám is érdektelenül bújik vissza a sötétbe, a szenvedélye és a viszonzott düh hiánya józanító pofon az arcomon. Helyette gyengéden veszi a kezei közé az arcomat. Most nincs időm és lélekjelenlétem megállítani.

- Kérlek figyelj rám, Syl – szólít meg halkan. Nem illik hozzá a kérlelés. Az arrogáns parancsolgatás illik hozzá, nem ez a lágy, türelmes hangnem. Összezavar. A becenevem az ajkain most is ugyanúgy lebénít, mint legutóbb. Mintha végleg elvágná a semmiből érkező, alaptalan indulataimat. – Nem szeretném, hogy egyedül vágj neki a hegyeknek. Tudom, hogy képes lennél rá, de szeretnék melletted lenni. Nem várok cserébe semmit, csak a nekem ígért heteket.

Kitisztul a múltat látó tekintetem. Néhány értetetlen pislogás után felfogom a szavait is, és rádöbbenek, hogy teljesen mást jelentenek, mint Galaeth nyíltan kimondott zsarolása. Félreértettem. Félre akartam érteni. Azt akartam, hogy legyen okom gyűlölni őt. Hátrébb reppenve szakadok ki a rémisztően gyengéd érintése alól, és visszaereszkedem a földre. Nem tudom, hogy az arcomon a szavai vagy a kezei hagytak forró foltokat. Egy részem megint meg akarta ölni őt. Egy másik részem pedig vad, soha véget nem érő szexbe akarta forgatni a felkavart indulatait.

Ő mégis egy harmadik irányra kényszerített a türelmével. Nem tudok kiigazodni rajta.

- Őrült vagy – fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt elzárkózóan. A mély, jókedvű nevetése furcsa dolgokat művel a gyomrommal. Nem tudok győzni ellene.

- Sokan mondták már – vigyorogja úgy, mintha nem az előbb szorítottam volna tőrt a torkához. Ez az ember tényleg eszelős. Olyan mint én.

- Számíts rá, hogy hónapokról beszélünk, nem hetekről – morgom az orrom alá, végleg beletörődve, hogy nem egyedül fogok nekivágni az utamnak. Az izgatottság, hogy megoszthatom valakivel a csodákat, amiket ott átéltem, nem helyénvaló egy ilyen halálos út előtt.

Igazából én vagyok az őrült.

- Akkor még több időt is kapok, mint amennyit kialkudtam magamnak – megfertőz a vigyora. Nem tudok, és már igazából nem is akarok küzdeni ellene. Túl fárasztó úgy tenni, mintha nem kedvelném. Ez persze nem jelenti azt, hogy bele fogok szeretni, vagy hogy a jövőben megengedem, hogy megjelöljön, de nem tudok hazudni magamnak. Örülök, hogy pont ő szegül társamul ezen az úton. Senki mást nem tűrnék el magam mellett. Ő az egyetlen, akit nem csak hátráltató tényezőnek, hanem valódi segítségnek tudok látni.

- Lefújhat még egy szellő a hegyperemről – forgatom meg a szemeimet megjátszott ártatlansággal.

- Nem fogsz megölni – jelenti ki érthetetlen határozottsággal. Jó tudni, ugyanis én magam közel sem vagyok ennyire biztos benne. – Tudom, hogy nem a védelem vagy az elbűvölő társaságom miatt engeded, hogy veled menjek – fejti ki az észjárását. Előle lehetetlen bármit is eltitkolni. – A segítségemre van szükséged.

Összeszűkült szemekkel húzom el a számat, és fújtatok egyet, miközben közösen elindulunk a központi platform felé vezető úton. A keze felemelkedik, hogy átkarolja a vállamat, de egy egyszerű kézmozdulattal hárítom. A visszautasítás mintha jobban mulattatná, mint idegesítené.

- A hazaúton még szenvedhetsz balesetet – figyelmeztetem halkan. Az újabb nevetése visszacsalja az én mosolyomat is.

- A hazaút messze van. Addigra megnyerlek magamnak – pökhendi alfa.

- Veszedelmes hazárdjáték – hintem el kihívóan, de nem tűnik úgy, mintha valódi fenyegetésnek venné. Nem vagyok biztos benne, hogy a következő ölelése alól is kibújnék, ezért inkább a lényegre térek, mielőtt elválnak az útjaink a hálószobáink felé. – Holnap indulunk Tharavelbe, a hajón és a városban lesz időnk beszélni a részletekről. Ruhákat ne pakolj, és csak annyi fegyvert hozz, amennyivel kényelmesen tudsz hegyet mászni.