- Kajak lekoptatott? – Hunter idióta röhögéssel koccintja sörösüvegét az enyémhez. Sajnos rám talált, miközben Iant pakoltam be az elfekvőbe. Nagyon remélem, hogy hétfőre összekapja magát, az edzéseken nem tűröm a másnaposságot.

 Az egyik földszinti szobát mindig kinevezzük csendes menedéknek azok számára, akik ájultra itták magukat, vagy már közel járnak hozzá. Hellyel- közzel hangszigetelt, eredetileg azért, hogy apa és a nővérem nyugodtan zenélhessen benne, de persze ilyenkor matracok és vödrök váltják fel az eredeti berendezést.

- Megkért, hogy lassítsunk – ismétlem el mogorván, amit három perce magyarázok neki.

- Tudod jól, hogy a csajoknál ez mit jelent – jelentőségteljes pillantást vet rám piája felett. A ködös tekintete alapján túl van már pár körön. A kiszívott nyaka alapján pedig már pár csajon is.

- Tudod nem mindenkit akarnak lepattintani húsz perc után – gúnyosan intek fejemmel a csaj felé, aki fél órával ezelőtt még Hunterhez dörgölte magát a táncparketten, most pedig egy végzőssel smárol az egyik kanapén. – Szerintem Rileynak csak idő kell, lehet még nincs sok tapasztalata – vonom meg vállamat. Igazából nem gond, legalább megtudtam, hogy nem az a fajta, aki rögtön szétdobja a lábát. Letudtam még levadászni néhány táncra, és sikerült megnevettetnem is, szóval sikerként könyvelem el az estét. Alapból edzésként tekintettem rá, nem pedig egy meccsként, amit most azonnal kell meg kell nyernem.

- Hát sok sikert haver – csóválja meg fejét. – Én nem futnék egy tapasztalatlan kislány után a helyedben, amikor a gimi legjavából válogathatsz – sörével és ostoba vigyorával int egy csapat miniszoknyás csaj felé, akik vihorászva figyelnek minket. – Tényleg hat dögös cickó vár ott minket, vagy már többet látok a piától? – jót röhög a saját viccén, én pedig szemforgatva hagyom inkább magára, mielőtt valami nagyszerű ötlete támad.

Inkább a cölibátus, mint egy gruppen Hunterrel.

Az udvarra menet felkapok egy újabb sört, és feles tequilát a bárpultról. Kicsit beszélgetek néhány viszonylag józan csapattárssal, fél szememet a tánctéren tartva. Az oké, hogy engem lepattintott ma estére, de azért szemmel fogom tartani a csajt. Ha Sebastian igazat mondott, nem a legjobb a pia tűrése, és itt túl sok a dögkeselyű, aki azonnal lecsap a gyenge prédára.

Épp húznám le harmadik felesemet, mikor ismét megjelenik a táncoló tömegben, ezúttal azonban nem egyedül. Benne ragadok a mozdulatban, és felvont szemöldökkel figyelem a szokatlan párost. A hatalmas pulcsiba rejtőzött göndör srác annyira illik a szexi modell csaj mellé, mint én a balett terembe. Mégis az igazi meglepetés akkor jön, mikor mindketten mozogni kezdenek.

Azt a rohadt.

Kicsit közelebb megyek, és vállamat egy pálmának vetve kortyolgatom sörömet, egy pillanatra sem véve le róluk szememet. Ki hitte volna, hogy Mr. Limeosgyömbér ilyesmire is képes. Meglepően jó mozgása van, és most Rileyé is megváltozott. Van közöttük valami megmagyarázhatatlan összhang. Valami, ami rohadtul szexivé teszi az egész jelenetet. A tekintetem leginkább a miniszoknyába bújtatott formás kis segg vonzza, de nem tagadom, időnként elidőzik pillantásom Sebastianon is. Egy idő utána vonásai is olyan lazává vállnak, mint a mozgása. Tényleg fel kellett volna ütni a piáját egy kis rummal, talán hamarabb elkezdi élvezni a bulit.

Viszont így elnézve őket, lehet tévedtem.

Elgondolkodva figyelem ahogy egymásra nevetnek tánc közben. Nem vágom, hogy mi van. Ha kavarnának, akkor legalább néha egymáshoz érnének. Lehet, hogy a srác fut Riley után, de nem lépett időben, és már ő a friend zone kormányzója? Ciki. Egy pillanatra még meg is sajnálom. Ha így van, akkor elég szar élete lehet. Ha pedig nincs így, akkor… akkor passzolom, hogy mi van közöttük. Lehet tényleg unokatesók? Mondjuk én akkor se táncolnék így Daisyvel, ha fegyvert szorítanának a fejemhez, pedig ő a kedvenc lány uncsitesóm.

Sóhajtva csóválom meg fejemet, mikor megtörténik a baj. Valamelyik részeg barom piája Riley felsőjén végzi, teljesen eláztatva az apró toppot. Eddig sem bízott túl sok mindent a képzeletre a ruhája, de most 4K-s moziba váltott az egész. Még azt is meg tudom mondani, hogy szokatlanul hideg esténk van, kora őszhöz képest. Lehet ezt a szakmát kéne választanom. Mellekből fogok időt jósolni. Áhh, ez inkább Hunternek való meló.

Homlokráncolva figyelem ahogy Sebastian megválik imádott pulcsijától, véget vetve a nagyszerű kilátásnak. Milyen figyelmes srác. Vagy inkább mekkora papucs. Még nem tudom hova rakjam a jófej-szánalomra méltó skálámon. Riley folytatja a táncot a kölcsönzött ruhában, hős lovagja viszont visszavonulót fúj. Ha pulcsihoz van szokva, be fog fagyni a segge, főleg, hogy az alkohol se hűti.

Szerencséje, hogy a legkevésbé önző kosárlabdázó akarja felszedni a barátnőjét.

Viszonylag gyorsan megjárom a szobámat, csak egy emberrel kell lehúznom valami hányás ízű likőrt út közben. Ki engedett egyáltalán ilyen piát ebbe a házba? Apám tuti álmatlanul forog az ágyában.

Nem meglepő módon ott találom a srácot, ahol szinte az egész estét töltötte. Lehet a következő bulin kirakok neki ide egy névtáblát, nehogy valaki elfoglalja. Lássa kivel van dolga.

- Miért ülsz mellém? – neked is hali. Apró mosollyal helyezkedem el a mellette lévő székbe. Már megint úgy néz rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Tudom furcsa, de az emberek időnként dumálnak egymással, főleg, ha várhatóan egy baráti körbe fognak tartozni. Legalábbis nincs a listámon, hogy Rileyt behúzom a kosarasok közé, de az öribariját kihagyom. Láthatóan bírja Sebastiant, még ha nem is úgy, ahogy a srác őt.

- Ez az egyetlen csendes hely idekint – legalábbis az egyetlen, ahol nem kell kiüvölteni a tüdődet, ha beszélgetni akarsz kicsit. Amúgy sem árt, ha kicsit visszafogom magam, hétfőn a válogatón tuti le kell majd üvöltenem néhány barom fejét. Még nem állt össze teljesen az idei csapat, és vannak olyanok, akiknek az egója rosszul viseli a visszautasítást. A lényeg, hogy én sem bánom, ha nem kell kiabálnunk, hogy megértsük egymást. – Láttam, hogy a tiéd el lett bitorolva. Most hirtelen csak ezt tudtam előásni – magyarázom az ölébe ejtett melegítőpulcsit, mert látom, hogy totál el van veszve. Azért nem atomfizikáról van szó Seb, ne legyél már ennyire szétesve. Én piáltam, és te nem rakod össze a dolgokat.

- Kösz, megmentő vagy – hálás mosollyal pillant fel rám. Néhány göndör tincs még nedvesen tapad homlokához a korábbi tánc miatt. Így jobban megnézve nem is annyira hétköznapi a külseje, mint láttatni akarja. Viszont hasonlít Rileyra, talán tényleg rokonok.

- Pierre? – meglepve mosolyodom el közepesen béna kiejtésén. Egy amerikaihoz képest nem is rossz. Tippre francia lehet a választott nyelve, nem pedig a spanyol, mint a többségnek. Nocsak, tele vagy meglepetésekkel, Sebastian. Remélem a következő infó az lesz, hogy éjszakai táncos vagy a francia negyedben.

- Francia anyuka – és még olcsón megúsztam. Ha apa nem lett volna elég határozott, egy spanyol keresztnevem is lehetne. A franciának legalább volt haszna, azt használtam, míg ott éltünk, így egyáltalán nem idegen.

Sörömet kortyolva figyelem, ahogy próbálja magát beleküzdeni a pulcsiba, ami még az ő túlméretezett darabjainál is hatalmasabb. Így is a legkisebbet kapta, amit találtam. Oké, hogy nem törpe, de azért nem is egy égimeszelő. Tényleg nem az apjára ütött. Míg bénázik, legalább megnézhetem magamnak közelebbről is alakját, amit hamarosan úgyis újra elrejt. Próbálom belőni, miért nyomták ennyire jól Rileyval. Nem elég izmos ahhoz, hogy táncos legyen, de nincs is teljesen eltunyult alakja. Tippre jó ideje abbahagyta, de időnként még mozog valamit. Általában jó vagyok az ilyesmiben, nem árt a csapatba jelentkezőket is gyorsan felmérni. Legalább hamar kiszúrom, ha valaki két kört sem tudna lefutni a pálya körül.

- A tánctéren melegebb van – igazából szívesen néztem volna még, ahogy ketten nyomják. Tényleg volt benne valami szexi. Talán csak a sok pia, és Riley miniszoknyája miatt. Mosolyogva nyúlok el a kerti fotelben. Elismerem, jól választott, tényleg kibaszott kényelmes hely egy megúszós estéhez.

- Akkor te miért nem ott vagy? – touché.

- Megkaptam, hogy túl sok voltam ma estére – sóhajtom enyhe csalódottsággal. Tekintetem a táncoló tömegre siklik, és rögtön megtalálja az őzike szemű bombázót. Már eléggé ráállt a szemem a hullámos hajkoronára, de a rikítóan fehér pulcsi is sokat segít. Hogy lehet valaki egy melegítőben is ennyire szexi? Alig várom, hogy az enyémeket hordja. De most türelmesnek kell lennem, messze még a végjáték.

- Ó – igazán köszi a biztató szavakat haver. Ha tudtam, hogy ennyire támogató vagy, már hamarabb lecsapódom ide melléd.

A gúnyos szavak helyett inkább csak meghúzom sörömet. Tudom, hogy az alkohol nagy tahóvá tud lenni, de próbálom kordában tartani magamat. Nem akarok bunkó lenni vele, hisz nem tehet semmiről. Nem az ő hibája, hogy parkoló pályára lettem téve, sőt… Ő még egy békés szombat estét is beáldozott azért, hogy én csajozhassak. Mi ez, ha nem egy csodálatos barátság kezdete?

Ha már nem nyerhetek ma este, néhány pontot azért még szerezhetek. Jelenleg senki sincs a bulin, aki közelebb állna Rileyhoz, mint egy a nutellafaló kissrác. A sok önimádó, és kibaszott részeg kosaras után ő egész kellemes társaság. Akár dumálhatunk is, hátha segít kicsit egyengetni az utamat a barátnőjénél.

Hacsak nem ő pályázik rá.

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást túlságosan, de lehet egy személyes kérdésem? – elszakítom tekintetem a táncoló őzikéről, és elgondolkodva kutatom Seb arcát. Már megint úgy néz rám, mint aki azt várja, hogy felvágom a gyomrát, aztán megfürdök a vérében. Csak tőlem parázik ennyire, vagy miden kosaras ellen be van oltva? Passz. Arra viszont már rájöttem, hogy ha így néz, akkor felesleges várnom a válaszra. Tépjük inkább le azt a ragtapaszt. – Bele vagy esve Rileyba?

- Mi? – az a baj, hogy még ez a meglepett, szinte érthetetlen nyögés is értelmesebb, mint néhány hosszú vita, amit Hunterrel szoktam folytatni.

- Te itt fagyoskodtál, ő pedig a pulcsidban táncol – a legtöbben ugyanazt a következtetést vonnák le ebből, mint én. Odaadni egy csajnak a pulcsid olyan, mintha körbe vizelnéd. Tudatod mindenkivel, hogy taka van, te már lestoppoltad. Kivételek a rokonok és a meleg barátok. Ez benne van a férfiak íratlan szabálykönyvében. Tuti Seb is olvasta.

- Te nem adnád oda a pulcsidat a kishúgodnak? – de, a pulcsijaim fele a nővéreimnél kötött ki. Pillantása a táncolók felé siklik, az enyém viszont az ő arcán időzik el. A fények nem a legjobbak, de így is látom azt a szeretetet, amivel Rileyt nézi. Márpedig ez ténylegleg nem az „úgy megdugnálak” típusú nézés. A legtöbb srácnál nem venném be ezt az „olyanok vagyunk, mint a testvérek” dumát, de neki elhiszem. Mondtam, hogy nincs kémia közöttük. Egyre jobban bírom a srácot. – Együtt nőttünk fel – sok mindent megmagyaráz. Mondjuk ettől még lehete belezúgva, de az már más kérdés.

- Akkor bűntudat nélkül kérdezem meg, hogy szerinted van e nála esélyem – kicsit javultak az esélyeim. Tényleg tetszik a csaj, nem bánnám, ha összejönne a dolog. Észre sem vettem eddig az aggodalmat, ami lassan berágta magát a mellkasomba. Bevallom, időnként elgondolkodom mennyire vágja el a normális csajoknál az esélyeim az, hogy seggfej kosarasnak hisznek. Többek közt ezért is próbálok valami értelmet verni a csapat fejébe, és nem engedem, hogy szemétkedjenek bárkivel.

- Ha szerelmes lennék belé, talán nem nyomulnál rá tovább? – ez terelés, és egy igazán valid kérdés. Elgondolkodva figyelem kicsit Rileyt, majd tovább fürkészem Seb arcát. Egy részem azt mondja, tegyek meg mindent, hogy enyém legyen egy csaj, egy másik viszont azt, hogy játszak szabályosan. Nem hiszem, hogy ki akarnék cseszni ezzel a sráccal, túl normálisnak néz ki. Ha egy Hunter féle barom lenne, akkor simán kitúrnám, de így… legalább tudnám, hogy Riley normális kézben van.

- Lehet, hogy nem – iszom egy kortyot sörömből. Azért fenntartom a lehetőséget, hogy egy barom, nem ismerem még eléggé. – Nem szeretek szerelmi háromszögekbe pottyanni, és az nyilvánvaló, hogy fontosak vagytok egymásnak. Nem akarnám, hogy miattam elveszítsen egy értékes barátot – úgy néz rám, mintha azt mondtam volna, hogy egy másik bolygóról érkeztem. Még az sem lepte volna meg kevésbé, ha kiparkolok a garázsból a kis csészealjammal.

Igazából rohadt nagy és rohadt menő csészealjam lenne.

- Ez nagyon… - elakad, mintha keresné a megfelelő szót. Gyerünk, várom a bókot, Seb, legyél ügyes fiú - … hihetetlen – elvigyorodva csóválom meg fejemet. Nem erre számítottam, de lehetne rosszabb is. Igazából nem ítélem el, a legtöbben azt gondolják a menő srácokról, hogy mindent elvesznek, amit akarnak, nem törődve azzal, kin és min gázolnak át. A többségünk sajnos tényleg ilyen. Ha Hunternek tetszene a csaj, egyszerűen csak klotyóba nyomná párszor Seb fejét, hogy elfogadtassa vele, nincs keresni valója egy tíz per tízes csaj mellett. Szerencse, hogy Riley csak hetest kapott tőle.

- Hadd tippeljek – félre billentett fejjel veszem fel a kedvenc pszichológus pózomat. Már csak egy tweed zakó kellene. – Szerinted a kosarasok beképzelt barmok, akik csak magukkal törődnek – taktikusan kortyol egyet üdítőjéből, próbálva megőrizni póker arcát, ahogyan én is. Szórakoztató, mikor nem tudja mihez kezdjen egy adott helyzettel. Többet kéne emberek között lennie, hamar belejönne.

- Nem fogalmaznék ennyire durván, de… tulajdonképpen igen – szeretem az őszinteséget. Egy gyáva srác hazudott volna, hogy megússza a szívtatást, de ő vállalja a véleményét. Tökös gyereket rejt a hatalmas melegítő felső.

Elmosolyodva emelem felé poharamat. Láthatóan ő is megkönnyebbül, már nem kell amiatt aggódnom, hogy felpattan és elviharzik egy béna indokkal. Mondjuk, hogy meg kell sétáltatnia a páfrányát. Valami ilyesmit kinéztem volna belőle.

- Sajnos közel jársz az igazsághoz – egy apró mosoly jelenik meg az ő arcán is. Haladunk, még a végén nem fog úgy kinézni a társaságomban, mint aki mindjárt összevizeli magát. – De azért nem vagyunk mind önimádó seggfejek – vagy legalábbis nem annyira. Hunter viszi a pálmát, és Theo is egy törzskönyves pöcs, de Carl jó arc.

- Kezdem sejteni – hoppáhoppáhoppá. Ez egy értékelhető bók volt. Vigyorogva biccentek köszönetképpen. Nem árt bevágódni a leendő csajom öribarijánál. Talán tényleg tartja magát a Tesó Kódexhez, és egyengeti kicsit az utamat. Igazából pont olyan szárnysegéd alkat. Szórakoztató, aranyos, és kissé szánni való amikor bénázik. Nem is baj, hogy nem választott magának pompon lányt, azok a ribancok csak elrontanák. Majd körbe nézek a Discord szerveremen, nincs-e valami jó fej francia kocka csaj neki.

- Szóval segíts kicsit, mit sportol Riley? – váltok témát. Már tudja, hogy rohadt jó arc vagyok, most rátérhetünk a lényegre. Tulajdonképpen a Riley-projekt miatt van itt, szóval ideje megmutatni, miben tud a hasznomra lenni. Azon kívül, hogy kellemes társaság.

- Hiphop – mindketten az említett csaj felé fordulunk, aki épp úgy csavarja a csípőjét a tánctéren, mint senki más. Hozzá képest minden pomponlány csak egy seggrázó go-go táncos. Remélem a közeljövőben lesz valami fellépésük, szívesen elmennék kulturálódni. – Lassan tíz éve – az szép. Elismerően biccentek, vissza fordulva Seb felé. Ő továbbra is elmélázva bámulja kis barátnőjét. Szóval tényleg nagyon kis korul óta barátok.

- Te miért hagytad abba? – meglepetten pillant rám. Valahogy mindig vigyorognom kell ettől a fejtől. Esküszöm ez lesz az egyik hobbim, amikor elkezdünk járni Rileyval.

- Honnan tudod, hogy én is jártam? – onnan, hogy egy kibaszott prodigy vagyok. Lusta mosollyal vágom be az utolsó kortyokat sörömből. Azt hiszem ennyi pia mára elég is lesz.

- Ugyan már, nézd, hogy táncolnak azok a srácok – fejemmel a tánctér felé bökök. Mintha kanos kutyák lennének. Dörgölőznek, szagolgatnak, nyalogatnak, és a legjobb jóindulattal is csak valami párzási táncnak lehet nevezni, amit művelnek. Remélem én kevésbé festek ennyire gázul. Bízom anyám génjeimben. – A ritmust néha eltalálják, de ennyi. Te ellenben egész jól nyomtad – elismerő mosollyal figyelem, ahogy még jobban zavarba jön. Ha tippelnem kéne, most legszívesebben fejébe húzná a kapucnit, és belesüllyedne a fotelbe. Pedig igazán lehetne büszke, tényleg tehetséges benne. Talán vitte is volna vele valamire, ha nem hagyja abba.

- Köszi – mintha egy kicsit magasabb lenne a hangja, mint korábban. Próbálom nem kinevetni szegényt, csak szélesebb mosollyal figyelem, ahogy próbál úrrá lenni zavarán. – Apa a kosárlabdát preferálta – ki hitte volna. Sajnos a szülőknek rossz szokása, hogy megpróbálják ráerőltetni a saját dolgaikat a gyerekeikre. Ezt szinte senki sem ússza meg. A kérdés mindig az, hogy melyik szülő tudja belátni, nem fog menni a gyereken keresztüli önmegvalósítás. Kevesebbet kéne olvasnom Hannah pszichológiai magazinjait. Kérdő pillantásomra egy vállvonás a válasza. – Egy idő után rájött, hogy hiába erőlteti – legalább ennyi esze volt az edzőnek. Azért eléggé látszik, hogy Seb nem egy kosaras alkat. Maradhatott volna a táncnál.

- Ismerős – együttérzően húzom el számat. – Nekem a tánccal volt egy mellékvágányom anyám miatt – fogalmam sincs miért osztom ezt meg vele. Még senkit nem avattam bele ebbe a sötét titokba, de vele valahogy könnyű erről beszélgetni.

Valószínűleg túl sokat ittam.

- Társas? – kérdezi hosszú tanakodás után. Bárcsak. Egy szexi rumba vagy tangó ellen még nem is lenne akkora kifogásom. Láthatóan jól szórakozik, végre kicsit felszabadult.

- Rosszabb… - fájdalmas sóhajjal nyúlok el a székben. – Balett – néhány pillanatnyi hatásszünet után feladja. Nevetve teszi le poharát, nehogy magára borítsa.

Szórakozott mosollyal várom, hogy túllegyen a traumán. Jól áll neki a nevetés. Legalább annyira illik hozzá, mint az őszinte mosoly tánc közben. Tényleg jó arc srác lehet, csak egy kicsit nehezen nyílik meg. Nem ítélem el érte, némi mexikói vér nélkül valószínűleg én is ilyen lennék.

- A srácok életem végéig cikiznének, ha megtudnák, szóval számítok a diszkréciódra – tényleg nem tudom mi ez az őszinteségi roham, de nem bánom. Amíg nem akarja látni a videókat a fellépésemről, addig lehetünk jóban.

- Lakat a számon – bólint, amint sikerül úrrá lennie arcizmain. Nem aggódok amiatt, hogy felhasználná ellenem az információkat. Tényleg jófejnek tűnik. Rileynak mákja van, hogy nem egy kanos barommal kellett felnőnie.

- Köszi – biccentek, újra a táncolók felé fordulva. Ahol már nem látott leendő csajomat. Kicsit feljebb ülök, és elkezdtem pásztázni az udvart. Hamarosan meg is pillantom a hófehér pulcsit egy félreeső bokornál. Valószínűleg nem a kertészünk munkájában gyönyörködik éppen. – Azt hiszem mennetek kell – követi pillantásomat, és rögtön fintor jelenik meg arcán.

- Remek – sóhajtva áll fel, megigazítja magán pulcsimat, ami nem egy mérettel nagyobb a sajátjánál, de úgy tűnik van gyakorlata óriási ruhadarabokkal.

- El tudod vinni a kapuig? Én megkeresem a cipőjét – nyújtózva állok fel, nem foglalkozva az enyhe szédüléssel. Messze vagyok még a részegségtől. Mondjuk úgy fél üveg tequilányira.

Elindulok, de két lépés után megtorpanok, mert Nutellás üvegek réme nem követ. Értetlenül pillantok vissza rá. Már megint úgy néz, mintha négy karú, hat farkú földönkívüli lennék. Most meg mi van?

- Tudod milyen cipője van? – oké, elismerem, fura lehet. De sem annyira részeg, sem annyira kanos nem vagyok, hogy ne működjön a szemem.

- Elég sokat nézegettem a lábát az este – rákacsintok, és a kérdéses magassarkú keresésére indulok.

Párszor körbe kell járnom a táncteret, mire ráakadok az egyik pálma tövében. Mázlija, hogy még senki sem hányta le. Merész dolog csak így szétszórni a cuccaidat egy részeg tinikkel teli kertben. Vigyorogva kapom fel a lehetetlenül apró magassarkút, és indulok meg a bejárat felé. Jó lassan haladhattak, mert a bizontsági őröknél érem utol őket. Sebastian szorosan tartja Riley derekát, aki egy zsák krumpli eleganciájával kapaszkodik belé, időnként ostobán felvihogva.

Az alkoholmámor szépségei.

- Minden oké Hank, józan a srác – mentem meg Sebet a szondázástól, és begyűjtöm a telefonjaikat, meg a slusszkulcsot. Neki elég, hogy cipelnie kell egy részeg vihogógépet. Felajánlanám, hogy cseréljünk, de nem akarok túl sok lenni.

Szerencsére közel tudott leparkolni, tényleg szinte senki sem jött autóval. Remélem legközelebb már ő is tud majd lazítani kicsit. Belegózza Rileyt az anyós ülésre, majd megszerzi tőlem a cipőt, és barátnője ölébe ejti. Kár, pedig végignéztem volna, ahogy Hamupipőkésen megpróbálja feladni rá. Biztos rohadt viccesen festett volna.

- Szép kocsi – jegyzem meg széles vigyorral, mire morcosan kikapja kezemből a kulcsot.

- Az anyámé – nocsak, tud ennyire szúrósan nézni? Ez az este tényleg tele van meglepetésekkel. Felnevetve emelem fel kezem, jelezve, hogy megadom magam.

- Jó utat, Seb – hátrébb lépek egyet, ahogy beindítja a motort. – Jobbulást Riley, hétfőn találkozunk – legalább egy vihogós integetést kapok, amire tuti fix, hogy nem fog emlékezni.

Sebastian is int, mielőtt elhajtana a teljesen üres úton. Egy ideig még figyelem a távolodó kis kabriót.

Vigyorogva csóválom meg fejemet, mielőtt visszatérnék a buliba.

oOoOo

Ez egy kurva hosszú este volt.

Illetve még tart, de én már beleuntam. Úgysem maradtak mások, csak azok, akik annyira berúgtak, hogy képtelenek hazamenni. Illetve azok, akik még várnak egy szabad szobára, hogy dughassanak, mielőtt indulnak. Én nem leszek semmi rossznak elrontója, felőlem aztán maradhatnak. Kilenckor jön a takarító szolgálat, legkésőbb akkor úgyis ki lesznek rakva. Majd a biztonsági őrök gondoskodnak róla.

Imádom Rogert és Hanket.

Ásítva nyitok be szobámba, és majdnem sikerül is keresztül esnem Cielen. Izgatott farokcsóválással néz fel rám, szájában a pórázával. Ó, picsába. Sóhajtva pillantok az órára, ami fél ötöt mutat.

- Gondolom nem várhat, ugye? – morgom arcomat dörzsölve, de elveszem tőle a szövetszíjat, és rákattintom nyakörvére. Egész este be volt zárva, jövök neki ennyivel. Megvakarom füle tövét, és a DJ nélkül furcsán csendes házon átosonva menekülök a túlságosan lelkes részegek elől.

Esküszöm jól esik a hajnali csend. Szerencse, hogy vasárnap reggel van, így nem futok össze munkába induló lelkes anyukákkal. Nem vagyok csevegős hangulatban. Bőven eleget dumáltam az este, miután Riley lelépett. Összeségében viszont sikerként könyvelem el ezt a bulit. Legalább már tudom, hogyan álljak hozzá. Egy tapasztalatlan szűzcsajként kell kezelnem, és akkor nem lehet gond. Bevallom elszoktam ettől a típustól, de szeretem a kihívásokat.

Előkapom telefonomat, és az Instát megnyitva keresek rá Rileyra. Megengedek magamnak egy kis nyáladzást a fotóira, mielőtt a követett emberei között állnék neki kutakodni. Nem kerül sok időbe, hogy meglegyen Seb Insta oldala is, ami természetesen teljesen privát. Miért is ne lenne az? A srác maga egy két lábon járó kérdőjel. Azért remélem az üzeneteit időnként megnézi.

Ha Rileynak nem írhatok, mert az túl nyomulós, akkor egy hátsó pályát választok. Minden csajhoz a legjobb barátján át vezet az út.

A buli nyüzsgős, hangos és fárasztó. Mikor megérkezünk, le kell adni a telefont, mintha valami belvárosi szuper VIP klubba érkeztünk volna. Ennyit a zenehallgatós terveimről, bár ahogy üvölt a zene, nincs az a zajszűrős füles, ami ezt kizárja. Minél többet látok a házból, annál inkább erősödik bennem ez az érzés, hogy egy másik világba cseppentem. Mi is meglehetősen jómódúak vagyunk, de azt hiszem ez már egy következő kategória, az arcátlanul gazdag. Ezen a ponton nem lepődnék meg, ha a hátsó kertjükben – ami inkább egy parkra emlékeztet a méretei alapján, mintsem kertre – egy magánrepülő parkolna. Fogadok még egy yacht-juk is van valahol a kikötőben. Vajon azon is tartanak bulikat? Bebaszna.

Egy darabig kavargunk az ismerős és ismeretlen arcok között, mielőtt kikeveredünk valahogy a tánctérre, ahol már pár tucat ember rángatózik a hátrahagyott nyár legmenőbb zenéire. A basszus dübörgését még a gyomromban is érzem. Az biztos, hogy egy pennyt sem spóroltak ezen a bulin. Végre megtaláljuk a haverjaimat a kisebb tömegben, Mark már egy sört szorongat a kezében, Oliveren látom, hogy még nem oldódott fel eléggé, hogy belevesse magát élete első komoly bulijába. Osztom ezt az érzést, tesó. Álldogálok egy kicsit, amíg a többiek üvöltve letolják a kötelező üdvözlési köröket, de végül inkább kiszakadok a társaságból. Szükségem van egy kis friss levegőre, és hiába vagyunk kint, a körülöttünk cigiző és vapező emberek gomolygó füstfelhője aligha nevezhető annak. Inkább önkényes felfedezőútra indulok a kertben. Még épphogy csak alkonyodik, jobb, ha a teljes sötétség előtt kiismerem magamat, mielőtt látványosan belepottyannék valami luxus mélygarázs lejárójába. Itt már azon sem lepődnék meg, ha batman székhelye lenne eldugva alattunk.

A kis túrámat a kerti fotelek megtalálása szakítja félbe. Azt hiszem meg is találtam a tökéletes bázist az estére. A zene még itt is hangos, de elviselhető, talán még maradandó halláskárosodást sem szenvedek a buli végére. Még a tánctérre is kényelmesen rálátni, szóval hitegethetem magamat azzal, hogy majd fél szemmel figyelek a felelőtlen barátnőmre. A szívem mélyén persze tudom, hogy ez nem fog megtörténni, a koncentrációm általában olyan, mint egy böngészőablak 47 megnyitott füllel. Szuperül működik, csak nem mindig tudom, melyiken vagyok épp.

Levetem magamat az egyik kényelmes fotelbe, és a fonott karfa egyik kiálló szálával kezdek játszadozni. Ha tudtam volna, hogy elcsórják a telómat, hoztam volna egy ebook readert. A megbánások éjszakája.

Elbambulva figyelem, ahogy a házigazda rátalál a kis társaságra, amit magam mögött hagytam. Velem ellentétben ő igazán kitett magáért öltözködés terén, a fekete szettjében úgy fest, mint egy kifutómodell, akinek órákat dolgoztak a megjelenésén, pedig fogadok 5 perc alatt kapkodott magára valamit. Rohadtul igazságtalan az élet. Hiába Riley bokatörő magassarkúja, így is egy lábbal fölé magasodik. Tuti csak azért érzem magam ilyen pocsékul a látványuktól, mert tudom, hogy Riley egy cseppet sem értékeli a közeledését. Helyette is nekem van bűntudatom, ez új szintje a nyomorúságnak.

Mondtam már, hogy rohadtul igazságtalan az élet?

Na mindegy. Majd egyetemen. Ez a mantrám.

Mint két elrémisztett hímfarkas, akik megérzik a falkavezér hangtalan utasítását, Mark és Oliver fülüket farkukat behúzva hagyják magukra őket. Oliver nemsokára csatlakozik is hozzám, mostanra ő is vette a bátorságot, hogy szerezzen magának egy sört. A kezembe nyom egy gyömbért, és leül mellém dumálni a suliról, a nyárról és egyéb jelentéktelen dolgokról. Egy ideig együtt próbáljuk megfejteni a tánctéren feltűnő emberek személyazonosságát az iskolai emlékeink alapján, de erre viszonylag gyorsan ráununk. Még szerencse, hogy volt eszem elhívni Olivert és Markot, különben itt kuksolnék egész este egyedül.

Vagy talán mégsem annyira egyedül, mert kiszúrom közeledni felénk Owent. Ebben a fekete ruhában, morcos arckifejezéssel az arcán, minden közeledő lépéssel egyre jobban emlékeztet a végzet angyalára, aki épp lesújtani készül.

- Hová lett Riley? – ad hangot azonnal az elégedetlensége okának. Ó. Neked is szia.

- Passz, az előbb még táncolt – vonom meg a vállam, miközben körbenézek. Nem hazugság, mert tényleg nem tudom, merre lehet, csak egy nagyon erős sejtésem van, hogy valamerre Hunter közelében. Ezt persze nem vagyok elég ostoba az orrára kötni, akármennyire is szeretném. A tesó kód arra kötelez, hogy fedezzek Rileynak.

- Hát most már nem – na ne. Van ilyen egy buliban. Emberek táncolnak, aztán nem táncolnak, aztán megint táncolnak. Mit csináljak vele? Oké, lehet, hogy kicsit nyűgös vagyok, máskor a gondolataim sem szoktak ilyen gonoszak lenni.

- Talán keresd a tömények közelében – dünnyögöm elégedetlenül. Nem vagyok hajlandó a nyakában loholni egész éjszaka, de morcos leszek, ha megint úgy taccsra vágja magát, mint a nyáron. Majdnem olyan morcos, mint a fölém magasodó, párját vesztett kosaras. Ha engem fog hibáztatni, hogy elvesztette a táncpartnerét, nem lesz fényes jövője a kapcsolatunknak. Nem mintha amúgy az lenne. – De lehetőleg ne hagyd, hogy túl sokat igyon, nagyon hamar be tud rúgni, és nem akarom, hogy összehányja a kocsit… megint.

- Mi a gyengéje? – kérdezi kicsit megenyhülten. Na, a végén még mindenki túléli ezt a beszélgetést.

- Tequila – bár pontosabb megfogalmazás lenne, hogy minden, amit a kezébe adnak, és folyik. De ha jól emlékszem legutóbb a tequila után fintorgott a legkevésbé. Persze biztos segített a citrom, amit a szájába toltak utána. A srác nevetését nem tudom hova tenni, lehet hogy véletlenül pont egyezik a kedvenc piájuk vagy valami. – Max három kör, és vége – fűzöm hozzá, miközben visszafordítom a tekintetemet a piámra. Furcsa volt mosolyt látni az arcán.

- Köszi – válaszol egy fokkal emelkedettebb hangulatban. Ezen a ponton talán már nem fog alaptalanul lebaszni, hogy szem elől tévesztettem a prédáját. – A te gyengéd micsoda? – leginkább az ilyen bulik, és a furcsa kérdések. Azt értem, hogy miért faggat Rileyról, de fogalmam sincs, miért érdekli, hogy én mit iszom.

- Gyömbér egy kis lime-al – válaszolom keserűn, miközben hálát adok apa ötletének, hogy hozzam el a kocsit. Jó kifogás sose rossz.

- Elég ütősnek hangzik – szól be a piaválasztásra. Megrándul az ajkaimon egy zavart mosoly. Egy kosaras, aki veszi a fáradtságot, hogy láthatatlan senkikkel viccelődjön. Micsoda felüdülés. Tényleg nagyon beleesett Rileyba, ha még velem is hajlandó jópofizni érte. – Itt hagyhatod a kocsit, ha kicsit lazulnál.

- Köszi, de inkább maradok az eredeti tervnél – hárítom a meglepően előzékeny javaslatot. Sajnos a lazulás fogalmát csak a szobám négy fala között ismerem. Még az hiányzik, hogy berúgjak, és elveszítsem a kontrollt a tetteim felett. Egy pia sem ér annyit, hogy lebuktassam magamat.

- Ahogy akarod. Szólj, ha megtetszik valamelyik csaj, besegítek.

Köhögve próbálok nem megfulladni a félrenyelt piám miatt. Helyben vagyunk. Őszintén szólva már vártam, mikor hozza szóba. Szorul a hurok, ha menősrácok buliiban fogok lógni, baromi nehéz lesz megmagyarázni, miért nem nyomulok rá az egyik könnyűvérű csajra sem. Remélem Riley hamar összejön valamelyik áldozatával, és utána végre másvalaki problémája lesz a bébicsőszködés.

- Mert tartozol eggyel? – terelem kicsit arrébb a témát, hátha elfelejti, miről beszéltünk. Bár hiába húz jó nagyokat a söréből, nem úgy néz ki, mintha különösebb hatással lenne rá. Úgy látszik van előnye, ha az ember kétszáz font tömény izom.

- Mert tartozom eggyel.

- Rendben, majd szólok – zárom végül rövidre a témát egy kitérő válasszal. Remélem elkönyveli szégyenlősségnek. Mentségemre legyen mondva, akkor is tanácstalanul téblábolnék, ha pasizásra buzdítgatott volna hasonló lelkesedéssel.

- Te iszol? – fordul váratlanul Oliver felé, aki zavartan bólint a hirtelen rivaldafénybe kerülés terhe alatt. Jó látni, hogy nem csak rám van ilyen hatással, lehet hogy nem is azért hebegek habogok annyit a társaságában, mert meleg vagyok, hanem ez ilyen általános hatása az egyszerű földi halandókra. – Akkor tessék – nyomja a kezébe a sört. Ezek az emberek tényleg azt hiszik, hogy övék az egész világ, és mindenki más úgy táncol, akik ők fütyülnek. Sajnos joggal. Olivernek egy „köszi”-t sincs ideje elmotyogni, már hátat is fordít nekünk.

- Kívánjatok szerencsét – veti vissza a válla felett. Mintha szüksége lenne rá.

- ⚣ -

- Seeeb – dobja le magát néhány lassan vánszorgó óra elteltével a kerti székem karfájára egy mérsékelten részeg, gátlástalanul becsiccsentett Riley. Az egyik kezét átdobja a vállamon, pedig nem szoktunk feleslegesen egymás intim szférájába mászni. Fogadok, hogy csak baráti ölelésnek álcázza, hogy támasznak használ. Tipikus Riley. Oliver közben már bevetette magát a tánctérre, szóval egy ideje egyedül üldögélek itt, de nem bánom. Amúgy is szükségem volt egy kis magányos töltődésre. – Huntert már három lánnyal is láttam smárolni ma – nyöszörgi elkeseredetten. Áucs.

- Mert egy faszkalap, Ry. Az egész suli tudja, hogy az összes pomponlányt megdugta – emlékeztetem arra, amiről már párszor papoltam neki a napokban. A laza, jókedvű szörfös srác külső egy vállalhatlan szívtiprót takar.

- Az volt a tervem, hogy megváltoztatom. Mint a mangákban, minden rosszfiú csak addig rosszfiú, míg meg nem találja a tökéletes lányt – biggyeszti le imádnivaló módon az ajkait.

- Azok mangák.

- Tudom. De még nem adom fel – erősködik, miközben én azon gondolkozom, hogy vajon berúghatok e a leheletétől.

- Miért nem adsz egy esélyt Owennek? – emlékeztetem a csávóra, aki elhívta ide, mert úgy látszik, róla teljesen elfeledkezett útközben. Láttam őket még párszor együtt táncolni az este folyamán, de azt nem tudom, mikor és hogy szakadtak szét legutóbb. – Ő legalább erre az estére képes volt elkötelezni magát, még táncolni se nagyon láttam mással.

- Owen irtó helyes, és nagyon szexin táncol – sóhajt ábrándozva. Na, probléma megoldva. Két rossz közül a kisebbik. – De nem az esetem.

Hagyjuk már. Az az ember mindenkinek az esete.

- A srác olyan mintha egy magazinból lépett volna elő, kiesett a kontaktlencséd? – kérdezem enyhén feldúlva, de akkor sem engedek meg magamnak irigységet. Ha átadom magamat a féltékenységnek, ahányszor Rileyra rányomul egy srác, rám pedig nem, akkor nagyon szomorú és nagyon magányos életem lesz. Inkább mély levegőt veszek, és azzal együtt kifújom a felesleges negatív érzelmeket is.

- Tudod, hogy mellém egy Nap való, ő pedig egy Hold – magyarázza valamelyik tinédzser magazinból szedett pasi kategorizáló nyelvezeten. Néha már nem tudom követni, hogy tűz vagy jég vagy vihar vagy Nap vagy Hold, vagy vízöntő pedig oroszlánnak kéne lennie, vagy épp nem megfelelő az aszcendense. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy a hold volt a kedvenc kategóriám. Nyilván kényszerítve lettem, hogy elolvassam a lehetséges válaszokat. Mi a baj a Holddal? A Hold a legmenőbb.

- Te a Nap meg a Hold közül válogatsz, nekem pedig egy csillag sem jut – forgatom meg a szemeimet elvigyorodva. Azt hiszem részegebb, mint hittem, mert nem volt annyira vicces, mint amennyire nevet. A jókedve segít elfelejteni, hogy valószínűleg még évekig kispadról kell néznem a szerelmi kapcsolatok alakulását.

- Sajnálom Seb – túrja hátra a göndör, kifésülhetetlen tincseimet, aztán hosszasan elmerengve bámulja az arcomat. Már most látom az alkoholködös tekintetén, hogy valami hülyeségen jár a feje. – Pedig olyan helyes srác vagy, csak kicsit törődnöd kéne a külsőddel. – Ha rajtam is valami makeover-t akar csinálni, akkor már most elfelejtheti. Majd törődök a külsőmmel, ha lesz lehetőségem használni, addig totál felesleges időbefektetésnek érzem.

- Oké, most már tuti, hogy kiesett a kontaktlencséd – mormogom. A jókedvű nevetését az szakítja meg, mikor megszólal a háttérben a Despacito, és felragyog az arca.

- A számunk!!! – emlékeztet az időkre, mikor együtt jártunk hiphop órákra.

- Neeeem – válaszolok előre a fel sem tett kérdésre. Biztos hogy nem. Nem-nem.

- Naaa! Tudod, hogy jó táncos vagy… illetve voltál – amíg apa ki nem íratott, mondván, hogy nincs elég időm miatta a kosáredzésekre. Amiben pocsék voltam, szóval abbahagytam pár éven belül. Addigra viszont sejtettem, hogy meleg vagyok, és inkább nem akartam lábon lőni magamat azzal, hogy folytatom a táncot. Amúgy is csak azért voltam Ms Miriam kedvence, mert én voltam az egyetlen fiú.

- Menj, táncolj Owennel. Ő is jó táncos. Tudod, magas, jóképű, szexi.

- De nem ő a legjobb barátom – néz rám hatalmas, ellenállhatatlan őzike szemeivel. Megértem, hogy miért van odáig érte minden srác. Tényleg nem lehet neki nemet mondani. Mire legközelebb ráeszmélek a történésekre, már győztes vigyorral húz a táncparkett felé. Most először kívánom azt, hogy bár megfogadtam volna Owen tanácsát, és legurítottam volna pár sört.

Az este innentől egy összeolvadó massza. Riley még vagy három-négy számig nem engedett elmenekülni, és őszintén be kell vallanom, hogy egészen élveztem. Elég részeg volt mindenki körülöttünk, hogy tudjam, senki nem ránk, illetve rám figyel. Amúgy is ki nézne engem, mikor mellettem táncol Ry. Megdöbbentően felszabadító érzés egyedül józannak lenni egy buliban. A csodás tánckarrierünk azzal ért véget, hogy valami barom véletlenül leöntötte Rileyt a sörével, szóval fel kellett áldoznom szegény pulcsimat, hogy ne kelljen szegénynek vizes póló versenyt játszania az éjszaka hátralevő részében. A srácok mondjuk élvezték volna. Az a baj, hogy túlságosan is. Most bezzeg kapóra jött, hogy pulcsiban jöttem buliba valami sznob ing helyett. Meg az is, hogy okos voltam, és értelmes pólót vettem a pulcsi alá, nem valami szakadt otthonkát. Hajlamos vagyok ilyesmire is, ha biztos vagyok benne, hogy nem kell majd megválnom a pulcsimtól.

Kicsit megfáradva foglalom vissza a törzshelyemet, a „csendes” kerti széket, amiben azelőtt gubbasztottam, hogy Riley erőszakkal kirángatott a nyugalmamból. A baleset indokával megpróbáltam indulásra bírni, de még kikönyörgött egy fél órát. Egy ásítást elnyomva sandítok az apple órám kijelzőjére, de csak sötétség fogad. Már alvó üzemmódba rakta magát. Megértem tesó, én is így tennék. Mielőtt kiugraszthatnám a nyugalmából a békésen csicsikáló kijelzőt, mozgást érzékelek magam körül.

- Miért ülsz mellém? – bököm ki zavarodottan, mikor Owen leereszkedik az enyém mellett lévő székbe. Azt hiszem a testem már energiatakarékos üzemmódban van és kikapcsolta az agyamban a feltett kérdések filterezésére szolgáló részleget.

- Ez az egyetlen csendes hely idekint – magyarázza, ironikusan megnyomva a csendes szót. Annyira csendes, hogy épp hogy nem kell üvölteni, hogy halljuk egymást. Egy újabb ledöbbenéssel fogadom az ölembe dobott pulcsit. Az iskolánk kosár mezéhez tartozó melegítőfelső. – Láttam, hogy a tiéd el lett bitorolva. Most hirtelen csak ezt tudtam előásni.

- Kösz, megmentő vagy – Eddig is Owennek drukkoltam Hunterrel szemben, de egyre mélyebben van a mérleg nyelve az ő javára. Mielőtt felvenném, megakad a szemem a hátuljára varrt néven.

- Pierre? – kérdezem szórakozott vigyorral. Negyedik éve tanulok franciát a suliban, és minden orrhangomat beleadom a túljátszott kérdésbe. A fáradtság tényleg kezd az agyamra menni.

- Francia anyuka – válaszolja, én pedig belebújtatom a libabőrös kezeimet a pulcsi ujjába, miközben egy bólintással nyugtázom a választ. Nem tudtam róla, de valamiért nem lep meg. Olyan vékony, kecses orra van, ami valahogy franciás. Ez persze jó eséllyel csak egy hamis sztereotípia, amit az európai filmek ültettek belém, mert még életemben egy franciát sem láttam. Illetve most már igen. Egy fél franciát, ha ez számít.

Megint ömlengek. Nyugi Seb. Szerencsére a szám most zárva maradt, csak a gondolataim próbálják imitálni az orosz nagycirkusz legutóbbi előadását. Az a baj, hogy az erőm nagy részét az viszi el, hogy ellenálljak a késztetésnek, hogy mélyen beleszagoljak a friss öblítő és enyhe, fűszeres férfiparfüm illatú anyagba. Eléggé az ember homokára vési a buziságot az, ha egy másik faszi ruháit szagolgatja megszállott beleéléssel. De ki tudja mikor lesz lehetőségem még egyszer megérezni egy másik, korombeli srác illatát? Egy kosárcsapat kapitányának az illatát! A csillagok most szerencsésen összeálltak, lehet, hogy legközelebb egyetemen kerül hozzám ilyen közel valaki.

Ne dugd bele az arcod a ruhába, Seb.

Ne.

- A tánctéren melegebb van – húzza az agyamat egy célozgató mosollyal. Ha most egy romantikus filmben lennék, flörtölve visszakérdeznék, hogy ez felkérés volt e, de ez nem az a hely és nem az az idő. Fejben olyan jóarc vagyok, és valahogy mindig csak a béna dolgok juthatnak el a számig. Ha három év múlva kiszabadulok a gimi veszedelmes poklából, meghódítom Los Angeles össze srácát. Hahaha, na persze.

- Akkor te miért nem ott vagy? – vágok vissza inkább.

- Megkaptam, hogy túl sok voltam ma estére – sóhajtja. Nem részletezi, hogy ki mondta vagy hogy miből volt sok, tudja, hogy pontosan tudom. Újra és újra meglep ez a srác. Tudom, hogy csak Riley miatt vagyok fent a radarján, és valószínűleg a pulcsihiányomat is csak azért vette észre, mert hirtelen kevesebbet látott Riley melleiből, de nem vártam tőle, hogy idehozza a sajátját. Figyelmes. Még akkor is ha csak számításból, legalább azt bizonyítja, hogy a képessége megvan rá. Ez több, mint amire a legtöbb tizenhét éves kanos tini képes.

- Ó – szorítom össze az ajkaimat együttérzőn. Ezek szerint Riley nem fogadta meg a tanácsomat, hogy adjon neki egy esélyt. Vagy legalábbis időt próbál nyerni magának a gondolkodásra. Kezdem komolyan remélni, hogy őt választja, valami mélyen azt mondja bennem, hogy ez egy jó srác, még annak ellenére is, hogy kosaras. Bárkit megkaphatna, nem hiszem, hogy ilyen távlatokig menne egy csajért, akitől csak felszínes dolgokra vágyik. Tudtam, hogy menők a Holdak.

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást túlságosan, de lehet egy személyes kérdésem? – minden létező idegszálam nemet üvölt, akaratlanul is befeszülök. Ha megtippeli, hogy azért nem választottam még pomponlányt magamnak, mert meleg vagyok, akkor irtó nagy szarban leszek. Tudtam, hogy úgy kéne tenni, mintha tetszene valaki. Úgy látszik a pánikoló hallgatásomat beleegyezésnek nyilvánítja, mert folytatja. – Bele vagy esve Rileyba?

- Mi? – nyögöm ki artikulálatlanul, mint valami idióta.

- Te itt fagyoskodtál, ő pedig a pulcsidban táncol – magyarázza az okfejtését, amiről be kell látnom, hogy nem alaptalan. Ha hetero lennék, nem kizárt, hogy ez lett volna a sorsom, bár úgy érzem, hogy a családjaink kapcsolata talán akkor is megállított volna. Bele lehet szeretni valakibe, akivel együtt nőttél fel? Nem vagyok szerelmi szakértő, szóval fogalmam sincs.

- Te nem adnád oda a pulcsidat a kishúgodnak? – vonom meg a vállam, miközben a fehér pulcsiban ugráló lányt figyelem a tánctéren. Fogalmam sincs, mikor és hol hagyta el a magassarkúját. Remek. Azt is kereshetjük indulás előtt. Tudom, hogy kívülről talán egyoldalúnak tűnhet a kapcsolatunk, de a maga módján Riley kamatostul visszaad minden figyelmességet. Ő a lelki támaszom, az önbizalmam, sokszor az erőm, a bátorságom és a kalandvágyam egy személyben. Tökéletesen kiegészítjük egymást, ő kimozdít engem a komfortzónámból, én pedig cserébe visszahúzom, mikor túl messzire menne. – Együtt nőttünk fel – magyarázom elmélázva.

- Akkor bűntudat nélkül kérdezem meg, hogy szerinted van e nála esélyem – mosolyodik el megkönnyebbülten. Talán most először látom őt egy kicsit sebezhetőnek. Emberinek. Most először tudom elképzelni, hogy ő is csak egy tinisrác, akinek tetszik egy lány, és nem biztos benne, hogy ez kölcsönös. A bűntudat, ami eddig csak lappangott bennem, szúró érzéssé erősödik. Ha Riley sokáig vezeti az orránál fogva, leharapom a fejét, vagy én magam mondom el Owennek, hogy engedje el a dolgot. Bárcsak belekalapálhatnék egy kis észt abba a csinos buksiba.

- Ha szerelmes lennék belé, talán nem nyomulnál rá tovább? – csúszik ki a cinikus kérdés a számból, mielőtt megállíthatnám magamat. Ami meglep, hogy látom, hogy komolyan elgondolkodik a válaszon. A legtöbben leseperték volna annyival, hogy „neked úgysincs esélyed, miért ne nyomulhatnék én”.

- Lehet, hogy nem – válaszolja megfontoltan. – Nem szeretek szerelmi háromszögekbe pottyanni, és az nyilvánvaló, hogy fontosak vagytok egymásnak. Nem akarnám, hogy miattam elveszítsen egy értékes barátot.

Néhány másodpercig köpni-nyelni nem tudok. Meglepett már néhányszor ma, de most a teljes róla alkotott képem kezd átformálódni.

- Ez nagyon… – lovagias, emberséges, jófej, figyelmes – …hihetetlen – bököm ki végül a lehető legrosszabb szót, amit választhattam volna, pedig a szívem mélyén valamiért elhiszem neki. Ha összejönnének Rileyval, talán még jóban is lehetnénk. Szinte elkönyveltem, hogy ha felszed magának egy bunkó kosarast, ösztönösen eltávolodunk majd egy kicsit, mert képtelen leszek együtt lógni velük, de ha ő lenne az… ha ő lenne az, talán nem kéne annyi mindennek megváltoznia.

Unott fintorral dőlök a motorháztetőnek. Nincsenek sokan a suli parkolójában, csak néhány másik korai érkező. Sokan intenek nekem, szabad kezemmel viszonzom, még ha legtöbbjükről halvány lövésem sincs, hogy kicsoda. Fő a jómodor. A másik kezemmel a telefont tartom fülemhez, és hallgatom anya végeláthatatlan jótanács áradatát. Mindig ezt csinálja, ha hosszabb időre elutaznak mindketten. Mintha nem szoktam volna már meg.

- Ha bulit rendezel, tudod a szabályokat – teszi végül hozzá egy fáradt sóhajjal. – Ne kelljen a rendőrséggel egyezkednem pár ezer kilométer távolságból.

- Csak egyetlen egyszer fordult elő – mormogom úgy kb tízezredjére. Elég, ha egyszer rátok hívják a jardot, amiért felgyújtotok néhány kukát, és életed végéig ezt hallgatod. Ráadásul a saját kukáid. A saját kertedben. Nem is értem mi ebben a törvénytelen?

- És remélem így is marad – persze, hisz már tudjuk, hogy égő kukákra rakott grillrácson nem sül át olyan jól a steak. – Most megyek, hosszú volt a repülőút. Vigyázz magadra, Owen. Je t'aime, mon petit.

- Je t'aime aussi, maman – apró mosollyal nyomom ki a hívást.

- Nagyon szexi vagy, mikor franciául karattyolsz – szemforgatva vigyorodom el. Felveszem a földről kosárlabdámat, és hozzávágom a vihogó baromhoz, aki épp a kocsijából kászálódik ki. Természetesen gond nélkül elkapja.

- Elhívhatsz randizni, de valami puccos helyre vigyél – karba font kézzel várom, hogy vére bezárja a hatalmas Ford pickupot. A labdát persze megtartja, és szeme sarkából csekkolja, hogy a nem messze álló lánycsapat figyel-e. Hunter, és a focipályányi egoja.

- Bocsi Owen, túl sok farkad van ahhoz, hogy az esetem legyél – szőke haját egy laza mozdulattal kócolja össze, szinte csak az hiányzik, hogy az orrán kezdje pörgetni a labdát, mint egy cirkuszi fóka. – De a nővéreidet elvinném egy körre, akár párban is – rám villantja vigyorát.

- Nem buknak a kisfiúkra – vonom meg vállamat, és indulok meg a kosárpálya mellé. Az eredeti terv az volt, hogy dobálunk kicsit az órák előtt, és tartom is magam hozzá. Nincs hangulatom kanos pávát játszani.

- Kapd be – dünnyögi, átpasszolva a labdát.

Az udvari kosárpálya meglepő mód nem üres, és ami még szokatlanabb, hogy nem valamelyik idióta csapattársam lébecol rajta. Talán mégis van egy kis időm páváskodni. Felöltöm mosolyomat, gyors csekkolom, hogy eléggé laza-e a nyakkendőm, majd elindulok az egyik palánk alatt várakozó lány felé.

Riley csinos, mint mindig. Pont annyi smink, hogy kiemelje a vonásait, a haja tökéletesen beállítva, a mosolya pedig lehengerlő. Egyszerre aranyos és magabiztos. Bírom az ilyen csajokat.

- Csak nem be akarsz állni egy kis játékra? – szemöldökömet felhúzva, laza vigyorral passzolom át neki a labdát, persze közel sem olyan erősen, ahogy a srácoknak tenném. Ügyesen elkapja, látszik, hogy nem idegen tőle a sport, de nem egy kosaras alkat. Vajon mit sportolhat? Ilyen alakkal és lábakkal kétlem, hogy otthon varrogat délutánonként. – Jól nézel ki – teszem hozzá, elkapva a visszadobott labdát.

- Köszi – mosolya kiszélesedik, tekintete a mögöttem álló Hunterre villan egy pillanatra. Ja, engem is kurvára idegesít, hogy itt van ez a barom. – Csak szólni akartam, hogy úgy tűnik nem tudok ott lenni a bulin – ajkait lebiggyesztve pislog rám hatalmas, barna őzike szemeivel. Tényleg rohadt szép. – A szüleim csak akkor engednek el, ha Sebastian is elkísér – remek.

- A csendes srác, aki veled szokott lógni, ugye? – próbálok úgy tenni, mintha először hallanám a nevet, és nem ellenőriztem volna már tavaly tanév végén a kölyköt. Tudni akartam mennyire szólhat bele a terveimbe, de arra jutottam, hogy semennyire. Több kémia van Hunter és közöttem, mint Riley és az utánfutója között. Gondolom valami gyerekkori barát, vagy megsajnált unokatestvér lehet. – Nyugodtan hozd el őt is – nem vágyom bébicsőszre, de csak meg tudunk majd lógni előle.

- Már próbáltam, de nem akar jönni – csalódottan rázza meg fejét. A mozdulattól megcsap a parfümje édes illata. Huhh. – Nem próbálnál meg beszélni vele a kedvemért? Annyira szeretnék ott lenni! – ha kell, én pakolom be a srácot a csomagtartóba.

- Vedd elintézettnek – nem szokásom elszalasztani dolgokat. Majd intézek a srácnak egy randit valamelyik pomponlánnyal. Riley arca kipirul az izgalomtól, széles mosollyal tűr füle mögé egy hajtincset.

- Nagyon köszönöm! Alig várom a bulit! – boldog mosollyal csapja össze tenyereit. – Akkor most… megyek. Még egyszer köszi! – egy pillanatnyi zavarral pislant ismét mögém, majd táskája pántját megragadva siet el.

A faszomba Hunterrel.

- Nem értem mit eszel ezen a csajon – fejét oldalra billentve figyeli a távolodó lányt. Vagyis inkább csak a hátsóját, és a szoknyából előbukkanó hosszú lábait. – Mármint oké, vannak adottságai – mellkasa előtt jelzi kezeivel, hogy pontosan mire is gondolt adottság alatt. Tipikus Hunter. Ő nem lát tovább a melleknél, seggeknél. Ezért is éri be a pompon lányokkal, akik bármikor, bárhol készek lekapni egy kosarast. Én vágyom egy kis kihívásra és intelligenciára. Meg némi gerincre. – De még mindig csak egy hét per tízes kiscsaj.

- Anyád is csak hét per tízes, mégis elvette valaki – a labda akkora erővel csapódik mellkasának, hogy benne reked a levegő.

- Baromarcú – kétrét görnyedve.

- Seggfej – közlöm nyugodtan, miközben intek az érkező Carlnak és Theonak.

Akkor végre talán játszhatunk is.

oOoOo

Pont kapóra jön az évnyitó grillparti Hayes edzőnél. Pénteken már nem tudtam elkapni a suliban a srácot, olyan volt, mintha nem is létezne. Egy kibaszott kaméleon. Vagy szellem. Mindenesetre a saját házában csak fel fog tűnni valamikor. Nem bujkálhatja végig az egész napot, bár elismerem, az elmúlt egy évben egészen jól csinálta. Egyetlen egyszer láttam keresztül osonni a nappalin azalatt a több tucat délután alatt, amit itt töltöttünk. Nagyon nem akarhatja, hogy összekössék őt Hayes edzővel, minden más elsőéves kapva kapna az alkalmon, hogy velünk lógjon.

Mi a baj ezzel a sráccal?

A suliban egészen normálisnak tűnt, és a falon lévő fotók sem árulkodnak arról, hogy pszichopata lenne. Már jópáran összekötöttük a vonalakat, főleg azok, akik egy évfolyamra járnak vele, de a titkát mindenki megtartja. Ennyi tisztelet kijár Hayes edzőnek.

Fél szememet egész nap az udvarra nyíló hatalmas üvegajtókon tartom. Végül meg is van az eredménye a kitartó várakozásnak. Majd kérek egy különdíjat a végtelen türelmemért. Mondjuk egy kis időt a buliban Rileyval.

Feltűnés nélkül hagyom magára a társaságot. Éppen Theo valamelyik ostoba poénján röhögnek, így észre sem veszik a hiányomat. Az a jó az önimádó sportolókban, hogy keveset foglalkoznak másokkal. Behúzom magam mögött az ajtót, és arra indulok, amerre láttam eltűnni az apró alakot. Milliószor jártam már itt, mégis úgy érzem magam, mintha Thief Simulatoroznék. Fogalmam sincs miért lépkedek olyan hallkan, hogy a konyhában kutakodó srác ne halljon meg, de sikerül. Még akkor sem vesz észre, mikor a konyhaszigetnek támaszkodva figyelem ténykedését. A hűtő legalább akkora, hogy kétszer beleférne, és kicsit olyan, mintha tényleg ezzel próbálkozna.

- Sebastian? – azonnal abbamarad minden neszezés, mintha reflektorral világítottam volna egy őzre. Esküszöm, hogy nem akartam a szart is kiijeszteni belőle, de láthatólag sikerült. Remek. – Ha jól gondolom – teszem hozzá, bár erősen kétlem, hogy lenne egy eltitkolt második gyerek is, akiről még a kandallópárkányra sem tesznek ki fotókat. Ha pedig Mrs. Hayes az, akkor lesz belőle egy jó sztori, amin röhöghetnek a többiek.

- Attól függ ki keresi – most komolyan teli szájjal dumál? Apró vigyorral fonom karba kezeimet magam előtt. Legalább már tudom, hogy nem siket-néma a srác.

- Owen – nem magyarázom túl, bízom benne, hogy nem teljesen ostoba.

- A hűtőből kell valami? – végre hajlandó kidugni fejét a hűtőajtó mögül. Mint egy lajhárba oltott hörcsög. A hatalmas melegítőpulcsi, és a fejébe húzott kapucni torzít ugyan, de határozottan nem olyan apró, mint elsőre hittem. Inkább csak kosaras mértékkel tűnik annak. A szájából egy kanál lóg ki, mézbarna szemei bizalmatlanul méregetnek. Mint a kutyám, mikor azt hiszi ki karom rángatni a szájából a legjobb falatokat. Vajon ő is morogna, ha megpróbálnám elvenni a kanalát? Amúgy lehet tényleg pszichopata. Ki a tököm tartja a Nutellát a hűtőben?

- Nem, bár úgy látom, hogy a testeddel védelmezed – rohadtul röhejesen fest. Mintha egy béna szitkomban lennénk. Szórakoztató, hogy fedezéknek használja. Valószínűleg rájön, mennyire bénán fest, és odébb áll. Az összképen nem sokat segít, de legalább jobban megnézhetem magamnak.

Már a suliban is megállapítottam, nem az apjára ütött. Nem nagyon találok olyan vonást rajta, ami az apját idézné. Mrs. Hayes ellenben jó erős génekkel rendelkezik, igazi carbon copy a srác.

- Bocsi – minden önuralmamra szükségem van, hogy ne röhögjem el magam, ahogy lassított felvételben húzza ki a kanalat szájából, egy pillanatra sem véve le rólam tekintetét. Most ez a világ legbénább csábítása akar lenni, vagy a srác stand up humoristának készül.

- Csokis a szád – finoman jelzem neki hol találja a foltot, és egyre nehezebb visszatartani nevetésemet. Haláli a srác. Egyszerre vicces, aranyos, és kissé szánni való. Már értem miért nem szokott előbújni, ha itt vagyunk. A srácok tuti szétszednék. Persze ha nem vágnám pofán az összeset azonnal.

- Nem számítottam rá, hogy közönségem lesz – dünnyögi miután sikeresen megszabadult a Nutella maradványaitól, és csinált egy kisebb káoszt a mosogató környékén. – Minden segíthetek? – nocsak, egészen máshogy fest, mikor nem lóg ki egy kanál a szájából. Így sikerül egy teljesen hétköznapi srác benyomását keltenie. Talán még sincs záptojás az agya helyén.

- Riley azt mondta, hogy csak akkor engedik el a szülei jövő szombaton, ha elkíséred – térek azonnal a lényegre. Már egy ideje itt vagyok, lassan fel fog tűnni a többieknek, hogy leléptem. Ha a kissrác meg akarja őrizni az inkognitóját, akkor gyorsnak kell lennünk.

- Ó – igen, ó. Ez a szerencsenapod Sebastian. Hála a bébicsősz munkának, részt vehetsz a bulin, ahová mindenki el akar jutni a suliból. Tuti csak kéreti magát, és azért mondott nemet. – Gondolom azt akarod, hogy elkísérjem – felőlem a kocsiban is megvárhatja, vagy hazamehet és kamuzhatja Riley szüleinek, hogy mennyire jó volt a buli. Nem különösebben izgatnak a részletek, a lényeg, hogy a barátnője ott legyen jövőhéten.

- Tartoznék eggyel – tényleg úgy méreget, mint egy bizalmatlan kutya. Ugyan már gyerünk, egy ilyen ajánlatot nem utasíthatsz vissza. Bármit, de tényleg szinte bármit el tudok intézni neked, ha segítesz, hogy megpróbálhassam felszedni Rileyt. Szinte látom, hogy a fogaskerekek pörögnek göndör tincsei alatt. Mindenki gondolkodás nélkül ugrana azért, hogy az adósom legyen, ő meg hezitál.

De komolyan, mi baj van ezzel a sráccal?

- Jöhetnek a haverjaim is? – és kosár.

- Persze – vigyorodom el elégedetten. Két kissrác még elfér, nem hiszem, hogy sok vizet zavarnának, főleg, ha annyira társasági emberek, mint Sebastian.

- Oké – ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést, és már itt sincs.

Fejcsóválva csukom be helyette a hűtőajtót.

Beszarás ez a srác.

oOoOo

Utolsó simításként kigombolok még egy gombot fekete ingemen, majd teljesen késznek ítélem az outfitet. Laza ing, feszülős fekete nadrág, és tökéletesen belőtt kócos haj. Ennél több nem is kell, hogy borítékolható legyen a ma este sikere. Nincsenek nagy elvárásaim, csak egy kis tánc és flörtölés Rileyval, hogy felmérjem a terepet. Jobb szeretem az ilyen bulikban tenni, inkább most derüljön ki, hogy ő is csak egy buta tyúk, aki széttárja a lábát első szóra, mint hogy egy randin fussak bele. A zene és a pia nagyon jól kihozza az embereknek azt az arcát, amit amúgy hetekig próbálnak rejtegetni.

Lentről már felszűrődik a zene, a DJ azonnal belekezd, ha vendégeket lát, páran a srácok közül pedig átjöttek, hogy segítsenek előkészíteni a terepet. A hűtőket feltöltöttük piával, amiket a házhoz szállítás, és Connor bácsi személyije szponzorált. Nem hátrány, ha van néhány laza nagybátyád, akinek te vagy a kedvence. A nappalit kicsit átrendeztük, hogy legyen hely egy rögtönzött bárpultnak, az udvart tele aggattuk fényekkel. Így talán senki sem akar majd fényét felgyújtani dolgokat. Bár nem ígérhetek előre semmit. A medencét még tegnap lefedte egy profi csapat, hogy lehessen tánctérnek használni. Igazán kitettek magukért, rohadt jól néz ki, mint mindig.

Elindulok az ajtó felé, mire az ágyon fekvő Ciel felkapja fejét.

- Bocsi kislány, jobb, ha itt töltöd a bulit. Egyikünk sem rajong azért, mikor hányást kell kimosnom a bundádból – bocsánatkérő mosollyal zárom inkább rá az ajtót. Majd holnap elviszem magammal futni, az kárpótolja.

Lefelé menet ellenőrzök pár ajtót, hogy biztos zárva legyenek. Apa műterme, anya táncterme, és a családtagok hálói tiltott területek. A többi hálószobában felőlem azt csinálnak, amit akarnak. Csak néhány szabály van, amihez mindenkinek tartania kell magát, ezt a kapunál álló biztonsági őrök ismerteti mindenkivel, miután elkérték a személyijüket. Tizenhat év alatt senkit sem enged be, ez volt apa egyik kitétele, de elfogadtam. Ha már valakit megdöntenek az egyik gardróbban, legalább egyezhessen bele legálisan. Elég az alkoholt elsimítani a zsarukkal, ha felbukkannának.

A telefonokat és kocsikulcsokat is nála kell leadni. Jobb óvatosnak lenni, ha Los Angeles felső rétegének elkényeztetett, gazdag csemetéi basznak be együtt. Szeretek bulizni, de nem akarok pert a nyakamba, csak mert valaki az én bulimról hazafele szenvedett részegen balesetet. Vagy mert apuci politikai karrierje amiatt ment félre, mert a lányáról olyan videók keringenek a neten, hogy pucéran táncol a jakuzziban egy bankigazgató fiával. Természetesen sosem történnek ilyesmik. Szóval a lényeg, hogy szükség volt néhány szabályra, amiket, ha nincs kedve valakinek betartani, repül és soha többé nem kap meghívót.

https://www.youtube.com/watch?v=PXFh91dXEIs&list=RDPXFh91dXEIs&start_radio=1

Meglepően sokan vannak már lent, ezért úgy érzem magam, mint egy kibaszott menő Oscar-díjas színész, miközben levonulok a hatalmas márvány lépcsőn. Vigyorogva intek és köszönök vissza mindenkinek. Fülemben dübörög a basszus, és mire a teljesen elhúzott erkély ajtókig érek, már legalább három emberrel kellett koccintanom. Őszintén azt sem tudom, hogy ki nyomta a kezembe ezt az üveg sört, de áldassék a neve.

Az egyik pomponlány, akivel legutóbb kavartam egy keveset, szinte azonnal megjelenik. Átkarolom derekát néhány pillanatnyi táncot megengedve magunknak, végül tovább passzolom Carlnak, aki boldogan veszi át a kipirult arcú csajt. Íme egy szent ember: a részeg pomponlányok gyámolítója.

Nekem azonban más dolgom van ma este.

Nem kell sokat keresgélnem, hogy ráakadjak célpontomra. Épp a neonokkal megvilágított, medence feletti tánctéren ringatózik a zenére. Végre nem csak egyenruhában látom, és azt kell mondanom, hogy még dögösebb, mint valaha. Kibaszottul dögös. Egy pillanatra még a szűk nadrágot is megbánom, de erőt veszek magamon. Úriember vagyok, nem állhat fel a farkam azonnal, ha miniszoknyát, és ringatózó melleket látok.

Vagy mégis?

A srácokat körülötte nem ismerem, de tippre az a kettő lehet, akiket Sebastian mondott. Nem sok másodévest hívtam meg, leginkább csak a csapattagokat és haverjaikat, szóval kizárásos alapon maradtak ők. Még azt is megmagyarázza, miért tartják a távolságot egy ennyire jó csajtól.

Vigyorogva teszem le sörömet az egyik kinti asztalra, és csatlakozom a tánctéren növekvő csoporthoz. Néhányan próbálnak elkapni, de könnyedén pattintom le őket. kapnak egy szexi mosolyt, érjék be ennyivel.

- Innen átveszem srácok – kiabálom túl a zenét, mikor a kis hármashoz érek. Azonnal veszik a lapot, és le is kopnak. Helyes.

Lusta vigyorral csúsztatom kezemet Riley lehetetlenül vékony derekára. Kipirult mosollyal néz fel rám, és hagyja, hogy testünk együtt mozogjon a zene ritmusára. A mozgása ruganyos, de tele van erővel és magabiztossággal. Tudja mit csinál. Nem csak rángatózik, mint sok más csaj. Imádom az ilyen lányokat. Bőre forró és izzadt tenyerem alatt, hüvelykujjam apró köröket rajzol hátára tánc közben. A miniszoknya és a kis top nem bíz sok mindent a képzelőerőre. Dögös, de nem ribis. Örülök, hogy tudja hol az egyensúly. Máris megtudtam róla valami fontosat.

Még két számot kever át a DJ, mire ellazul annyira, hogy átkarolja nyakamat. Finoman húz le magához, füle a fülemhez simul. Pihegő légzésétől határozottan kisebb lesz egy mérettel a gatyám.

- Hoznál valamit inni? – megint beveti a hatalmas őzike szemeket, és bár nem sok kedvem van itt hagyni őt, bólintok. Ennek a pillantásnak nehéz ellenállni.

igyekszem a leggyorsabban megjárni az utat, de túl sokan kapnak el felesleges csevegésre. Végtelen gratuláció a rohadt jó buliért. Meglepően kevés lehetősége van a mi fajtánknak következmények nélkül kiereszteni a gőzt. Valószínűleg azért ennyire népszerűek a partijaim, mert itt megtehetik. Mindenkivel igyekszem váltani pár szót, míg el nem érem a bárt. Felkapok egy hűtött sört a pultnál lévő jéggel teli vödörből, és egy pohárral a piából, amit Theo kever végtelen lelkesedéssel. Persze csak akkor, mikor éppen nem Kimberly manduláival pingpongozik.

Legalább valakinek már jó estéje van.

Visszafelé ugyanazokat a köröket futom, és mire visszaérek, Rileynak már nyoma sincs. Homlokráncolva forgatom fejemet, de sehol sincs. Mi a szar? Jobb híján elindulok Sebastian felé, aki az egyik kerti fotelben üldögél és valamelyik haverjával dumál. A zene itt egy fokkal halkabb, így lehet beszélgetni anélkül, hogy üvölteni kéne. Hayes edző fia pont úgy fest, mint aki bárhol szívesebben lenne. Most is túlméretes melegítőfölsőt visel, de legalább egy sötét farmert felvett hozzá. Úgy fest, mint egy igazi kocka, akit kikényszerítettek a komfortzónájából, de megpróbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Egy részem megérti őt, ha haverok lennénk, még azt is felajánlanám, hogy a buli végéig meghúzhatja magát a szobámban

De nem vagyunk. Az egyetlen, ami miatt itt van, mert fel akarom szedni a barátnőjét, ami eddig nem megy túl fényesen.

- Hová lett Riley? – térek a lényegre. Ha túl sokáig dumcsizunk, felmelegszik a söröm, márpedig annál kevés rosszabb dolog van.

- Passz, az előbb még táncolt – zavartan ül fentebb székében, és fejét forgatva próbál ráakadni védencére. Köszi, eddig én is eljutottam. Elég szar bébicsősz vagy, mit ne mondjak.

- Hát most már nem – kissé morcosan sóhajtok fel, és jobb híján meghúzom sörömet. Az alkohol mindig jó megoldás az ember bánatára. Minden alkoholista ezt mondja, kérdezzétek csak meg őket.

- Talán keresd a tömények közelében – megvonja vállát, de tekintetével tovább kutatja az udvart. – De lehetőleg ne hagyd, hogy túl sokat igyon, nagyon hamar be tud rúgni, és nem akarom, hogy összehányja a kocsit… megint – vigyorogva csóválom meg fejemet. Tényleg elég szar gardedám. Az ő feladata lenne kordában tartani a csajt, ehelyett belöki a cápák közé. Egy dögös tizenhatéves, akit pár kör után kenyérre lehet kenni, egy csapat kanos tinisrác között? Nem egy pornófilm kezdődik így.

- Mi a gyengéje? – még nem döntöttem el, hogy azért akarom tudni, hogy távol tartsam tőle, vagy magamhoz vegyek egy üveggel a kérdéses piából. Vagyis természetesen az előbbi, ma jó fiú vagyok, csak ismerkedek. Majd máskor itatom le igazán, amikor nem kell hazavinnem, csak az ágyamig.

- Tequila – horkantva nevetek fel, jókedvűen kortyolva egy újabbat sörömből. A legjobb piát választotta. – Max három kör, és vége – de remélem nem sóval és citrommal akarja inni, mert azért ebben a házban máglyahalál jár.

- Köszi – elraktározom az infót, feladva a tánctér pásztázását. Már annyian vannak ott, hogy egy Riley méretű csaj teljesen elveszik a tömegben. Még olyan méteres sarkakban is, amiket ma visel. Kiszúrtam ám, sokkal szexibbek a lábai benne, mint máskor. – A te gyengéd micsoda? – kérdő pillantást vetek pohara felé. Ha már itt vagyunk, szánhatok egy kis időt haverkodásra. Végtére is a leendő barátnőm legjobb haverjáról van szó, lehet, hogy sokat fogunk együtt lógni.

- Gyömbér egy kis lime-al – felemeli, hogy jobban láthassam. Szóval vagy vezet, vagy mormon, vagy ő a legunalmasabb ember, aki ide valaha betette a lábát. Beleértve az abuélámat is. Feldobhatnánk az italát egy kis rummal, és akkor talán hajlandó lenne elmozdulni ebből a székből.

- Elég ütősnek hangzik – jegyzem meg ironikusan. Végre megtörik a jég, és megrándul a szája. Jó tudni, hogy talán képes mosolyogni. Pedig kezdtem újra afelé hajlani, hogy pszichopata. – Itt hagyhatod a kocsit, ha kicsit lazulnál – bőven elfér az utcán, rajta kívül szerintem mindenki más taxival, vagy sofőrrel jött.

- Köszi, de inkább maradok az eredeti tervnél – unalmas, de ha neki így jó.

- Ahogy akarod – senki sem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent a srácért. Illetve egyvalamit még tehetek, hogy jó estéje legyen. – Szólj, ha megtetszik valamelyik csaj, besegítek – nem tudom, hogy mennyire éli az egyéjszakásokat, itt és most leginkább csak arra van lehetőség, de kipróbálhatná egy idősebb, tapasztalt csajjal. Mindenképp hasznos tapasztalat lenne.

Majdnem felröhögök, mikor félrenyeli italán döbbenetében. Próbál elegánsan megfulladni a gyömbértől, de nem igazán megy neki.

- Mert tartozol eggyel? – krákogja könnyes szemekkel. Szerencsére túléli, már három bulit megúsztunk mentő nélkül, nem lett volna jó, ha tönkre teszi a streaket.

- Mert tartozom egyel – bólintok a táncteret mustrálva. Az előbb még láttam Candyt, ő tudna pár jó pillanatot okozni a srácnak, és amúgy van valami fura becsípődése a fiatalabbak felé. Biztos valami trauma vagy koplexus, de nem vagyok pszichológus.

- Rendben, majd szólok – ez nem hangzik túl lelkesen. Lehet, hogy van barátnője? Egy titkos kanadai levelezőtárs? Mert ha csak a jobb kezével jár, tudok jobb alternatívát.

De ha nem, hát nem.

- Te iszol? – váll vonva fordulok a másik srác felé. Ő meglepetten bólint. – Akkor tessék – nyomom a kezébe az eredetileg Rileynak szánt poharat, és egyszerre lehajtom söröm maradékát. Az üres üveget az asztalra rakom, és beletúrok hajamba.

- Kívánjatok szerencsét – vetem még oda nekik, mielőtt visszavetném magam a tömegbe, hogy megtaláljam Rileyt.

Kamu. Igazából rohadtul nincs szükségem szerencsére.

A titkos bunkerünk ablakán besüt a lemenő nap fénye, ahogy a függönyként felakasztgatott párnahuzatot meglebegteti a kellemes koraőszi szellő. Ez a kedvenc időjárásom. Nem forró, mint a nyár, az esték frissítően hűvösek, de még nem kell kabátot húzni.

Még csak két hete vagyunk másodévesek a gimiben, de szerintem Riley már most a végzős bálkirálynői koronáját tervezgeti fejben. Mintha átvágtak volna valami gátat, már most több fiú nevét hallottam a történeteiből, mint a tavalyi évben összesen. Persze eddig is álmodozott a megnevezett fiúkról, de úgy tűnik ez szépen lassan kezd kétoldalúvá válni. Van valami kimondatlan szabály, hogy elsőéves lányokhoz nem nyúlunk? Nem is tudtam.

- Gyere el velem. Léccii!! – ismétli el harmadjára is. Ha jól követem a fonalat, akkor a kosárcsapat kapitánya elhívta az évindító házibuliba, ahol szerintük mindenki ott akar lenni. Aki nem, az hazudik. Én nem hazudok.

- Se a tömeget, se az agyatlan sportolókat nem szeretem, itt pedig agyatlan sportolók tömege lesz, Ry – húzom félre az orromat, és visszasüppedek a Solo Leveling harmadik kötetébe.

- Miért én vagyok az egyetlen ember, akinek tudsz nemet mondani? – vágódik a fejemnek egy díszpárna. Szerencsére nem gyűri össze a manhwa lapjait.

- Mert te kéred tőlem a legindiszkrétebb dolgokat, boszorkány.

- Ott lesz Hunter, tudod, hogy milyen régóta próbálok a közelébe kerülni – meg mernék esküdni, hogy ugyanezt 2-3 másik srácról is el tudná mondani.

- Eddig még valami Owenről volt szó. Csapatkapitány. Házigazda. Ő hívott el, emlékszel? – figyelek ám, még akkor is, ha az ölemben tartott olvasmány másról árulkodik. Owen nevét eddig nem hallottam, ezért teljesen összezavarodtam, mikor vele kezdődött a történet.

- Figyelsz rám egyáltalán?

- Sajnos igen – mormogom. A tüntetőleges csendet, amit kapok, viszont nem bírom elviselni. Túl jól ismer. – Nem gondolod, hogy parasztság Owen meghívására igent mondani úgy, hogy Huntert akarod üldözni az egész bulin? – adok hangot a legerősebb ellenérzésemnek. Nem vagyok hálás Riley szüleinek, hogy a nyakamba varrták a felelősséget, hogy csak velem bulizhat. Ez is annak az átkozott éjszakának a következménye, amire egy hasonló beszélgetés során vett rá még a nyáron.

- Hagyjuk már, ezek a srácok tíz vasat tartanak egyszerre a tűzben, a nagy kavalkádban észre sem fogja venni, hogy nem vele foglalkozom – igazán bájos, hogy ezek a srácok jönnek be neki. Középiskolában, mielőtt kontaktlencsére váltott és megnövesztette a haját, még nem volt ilyen sekélyes. Gimi előtt a fejébe vette, hogy átalakítja magát, bemagolt egy csomó divat- és szépségápolási magazint, hogy a tökéletes formájában cseppenjen bele az új közegbe. A munkájának meglett a gyümölcse, de komolyan erre vágyik? Vajon ha lenne rá lehetőségem, én is vágynék rá? Szerelemre igen. Népszerűségre? Nem tudom. Talán ha nem lenne titkolnivalóm, én is más színben látnám a dolgokat.

- A nagy kavalkádnál elvesztettél – ásítok egyet. Mikor így felfújja az arcát, egészen csúnya tud lenni. Ha ezt elmondom neki, tuti kivájja a szememet. Szeretem a szemeimet.

- Utálom, hogy te lettél a bébicsőszöm – én is.

- Nem kellett volna a nyáron berúgni, és összehányni anyud designer lábtörlőjét – vonom meg a vállam. Már ott is próbáltam lebeszélni az alkoholról, fiatalok vagyunk még hozzá. Még csak az kéne, hogy elkapjanak és sötét folt legyen a kristálytiszta önéletrajzomon.

- Tudom, hogy lemondtál róla, hogy bepasizz gimi alatt, de ha senkit nem ismersz meg az osztályunkon kívül, az utolsó aprócska kis esély is elúszik – vált taktikát. Úgy látszik a lelkiismeretem helyett most a reményfoszlányaimra próbál hatni. Nem tudja, hogy már lemondtam róluk. Túlságosan élvezem a nyugodt gimis életet ahhoz, hogy kockára tegyem. Isten azért teremtette meg a melegpornót, hogy túléljük ezeket az éveket anélkül, hogy apánk fegyverével lepuffantanánk a fél iskolát. Azt hiszem. Nekem is csak mondták, sosem gondolkodtam ám ilyesmin.

- Mert a kosarasok pont arról híresek, hogy társkeresést tartanak a melegeknek, nem pedig a wc-be dugják a fejüket – vigyorodok el roppantul jól szórakozva magamon.

- Olyan idegesítő tudsz lenni néha – ad nekem igazat akaratlanul is, miközben sértetten összegubózik a rózsaszín babzsákfotelében, mint egy éhes, barna pincsikutya.

- Nézd, még a horoszkópom is azt mondja, hogy ne vállaljak a héten kockázatot – emelem fel a magazint magam mellől, és nevetve az arcába tolom. Még hogy a horoszkópok nem tökéletesek.

- Jövő héten lesz a buli – morogja az orra alatt. Pedig olyan frappáns volt. Nekem így is tetszett. Átlapozok, hogy a következő a heti horoszkóp szövegét is beletornázzam az érveim közé.

„A társasági életed új lendületet kaphat. Egy spontán találkozásból akár barátság vagy mélyebb kapcsolat is kialakulhat.”

Mekkora humbug.

- ⚣ -

Ennek a grillpartinak soha nem lesz vége. Vasárnap délután van, és az ember fia bujkálásra van ítélve a saját otthonában. Az más kérdés, hogy én magam hoztam meg az ítéletet, de még mindig inkább ez, mint bájcsevejt folytatni tökre nem bájos emberekkel. Nekem addig jó, amíg nem tudnak a létezésemről. Alapvetően okos terv volt a láthatatlanná válás, de a vércukor szintem valami édességért könyörög. A következő szülinapomra hűtőt kérek a szobámba. Kimerítette az agyamat a Mortal Combat maraton, amit a PS-en toltam egész délután. Üzemanyagra van szükségem, különben vacsiig kipurcanok. Nem segít, hogy a grillhús szaftos illatát behozza az ablakon a szél, bár inkább egy mályvacukrot lopnék el a nyársról, ha választani lehetne.

Felkapom a fekete, kapucnis pulcsimat, a csuklyát pedig a fejembe húzom, mielőtt halkan lelépkedek az elegáns csigalépcsőn, ami a nappaliba vezet. Szerencsére kimondatlan szabály, hogy a vendégek nem szoktak feljönni az emeletre, így az nem veszélyzóna. Megérte a sok évnyi Assassin’s Creed, az osonás művészetét tökélyre fejlesztettem. Tiszta a terep, és már a hűtőnél is vagyok, a fiókban található legnagyobb evőkanállal a kezemben. Kitúrom az XXL méretű nutellát a saláták és a grillre bepácolt húsok tömkelege mögül. Győzelem.

Elmosolyodok a kanál körül, mikor a mogyorókrém émelyítően édes íze szétárad a számban.

- Sebastian? – Ledermedek az ismeretlen hang hallatán. – Ha jól gondolom – fűzi hozzá az azonnali reakcióm hiányában. Ó pedig nagyon is van reakció, már három néma pánikrohamon túl vagyok.

- Attól függ ki keresi – erőltetem ki végül, de azonnal rá is jövök, hogy milyen röhejes volt a John Wick filmbe illő válasz. Mindig tudtam, hogy pocsékul teljesítek stresszhelyzetben, talán ezért szeretem annyira követni a szabályokat.

- Owen.

- A hűtőből kell valami? – a legfőbb bűntársammal, a kanállal a számban kukucskálok ki a hűtőajtó mögött szobrozó alakra, de egyből meg is kell változtatnom a pillantásom irányát felfelé. Nem tudom mit vétettem a karma ellen, hogy ezt teszi velem. Miért tudja a nevemet a kosárcsapat kapitánya?

Le merném fogadni, hogy ez is Riley hibája.

- Nem, bár úgy látom, hogy a testeddel védelmezed – néz jelentőségteljesen a hűtővel kis híján egybeolvadó alakomra. Rajtakapottan lépek félre, hogy helyet adjak a minden földi jóval teletömött polcokhoz, mint valami önzetlen mosómedve, aki nagy keggyel megosztja a kukát, amit feltúrt.

- Bocs – dünnyögöm, miközben lassan kihúzom a kanalat a számból. Az erőltetett nyugalommal lelassított mozdulat hátha kevésbé vonja magára a figyelmét. Mint mikor a filmekben a harcosok lassan, türelmesen nyúlnak a kardjukért, miközben farkasszemet néznek az oroszlánnal. A szája sarkának a rezzenése arról árulkodik, hogy az oroszlán győzött. Mentségére legyen mondva, egész jól tartja a pókerarcot.

El akarok süllyedni.

- Csokis a szád – konstatálja már-már együttérzően, miközben az egyik ujjával megkopogtatja a saját állát, mutatva, hogy merre keressem a foltot. Tévedtem. Most akarok elsüllyedni.

Az előző taktika nyilván vakvágányra futott, szóval apró kapkodással dobom a kanalat a mosogatóba, és egy szalvétával átdörzsölöm az államat. Mikor végeztem, kicsit megköszörülöm a torkomat, és kihúzom magamat, mintha ez a váltás kitörölhetné az előző néhány pillanatot. Nem segít, hogy közben Sailor Moon-os átalakulásként aláképzelem, hogy végre mosómedvéből emberré emelkedhettem.

- Nem számítottam rá, hogy közönségem lesz – magyarázom tök feleslegesen, süt róla, hogy az sem hatná meg különösebben, ha fejen állva zsonglőrködnék. Nem mintha valaha is képes lennék erre, a mozgáskoordinációm a béka feneke alatt van. – Miben segíthetek?

Remélem soha, de soha többé nem kell hozzászólnom egyetlen helyes sráchoz sem. Gyanítom ez a kívánságom teljesülni fog, hiszen általában ők sem akarnak hozzám szólni.

- Riley azt mondta, hogy csak akkor engedik el a szülei jövő szombaton, ha elkíséred.

- Ó – nyögöm ki meglepetten. Hát itt van a kutya elásva. Tipikus Riley. Ő nem tudott meggyőzni, ezért rám küld egy hét láb magas dzsigolót, mert a szűz meleg srác úgysem tud nemet mondani a kosárcsapat kapitányának. Sajnos a frissen szerzett tapasztalat egyelőre azt jövendöli, hogy tényleg nem. – Gondolom azt akarod, hogy elkísérjem – próbálok javítani az előző helyzetemen egy logikus következtetéssel, hátha nem hívja rám az elmegyógyintézetet.

- Tartoznék eggyel – majdnem kinyögöm az „egy mivel?” választ, ami az ajkaimra kívánkozik, de kivételesen sikerül elzárnom az ostobaságok csapját, amivé a szám válik, mikor zavarban vagyok. De most komolyan. Egy mivel? Remélem mindjárt felajánlja, hogy összehoz egy csajjal. Ismerem a fajtáját, nem fog tágítani, amíg meg nem török, szóval mindkettőnk életét megkönnyítve előrukkolok valamivel, mielőtt ő tehetné meg.

- Jöhetnek a haverjaim is? – kérdezem megadóan. Mark és Oliver imába foglalják a nevemet, ha bejuttatom őket a suli legmenőbb bulijára. Ha már bele lettem trükközve, hogy a szombat estémet ne kockulással töltsem, megpróbálom kihozni a legjobbat a lehetőségből. Szeretem Ry-t, de semmi kedvem egész este szárnysegédet játszani.

- Persze – mosolyodik el diadalittasan. Csodás. Megint győzött a népszerűség, mi földi halandók pedig járhatjuk a táncot, amit ők kitalálnak.

- Oké – vágom zsebre a kezeimet, és visszavonulót fújok. Lehet, hogy ez volt az a kockázat, amit nem kellett volna bevállalni a héten. Magammal kellett volna hozni a nutellás üveget.

- ⚣ -

Szombat este egy fehér nike pulcsiban, és egy fekete farmerban indulok meg az ajtó felé. A headsetem a nyakamban lógva várja, hogy társaságot nyújtson nekem ma este valamelyik eldugott sarokban. Beintek a nappaliba köszönésképpen, de apa megállít.

- Elviszed a mazdát? – céloz anya fehér cabriojára, amit jóformán megörököltem, mióta meglett az ideiglenes jogsim.

- Együtt megyünk Rileyval – rázom meg a fejem.

- Két ülés van benne.

- Tudod, hogy még nem vihetek 20 év alatti utast – emlékeztetem az államunk törvényeire. Úgy tűnik szüksége van rá.

- Lazíts már egy kicsit, ez inkább olyan ajánlás – nyomja a kezembe a kulcsot. Amerika, 2026. A genetika győzteseinek a törvény már csak egy ajánlás. Bár egy kicsit mindig így volt. – Nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy haza tudsz jutni – összeszűkülnek a szemeim.

- Ezzel akarsz megbizonyosodni róla, hogy nem iszom? – rókamosollyal kacsint rám, pedig szerintem mindketten tudjuk, hogy ő előbb buzdítana ivásra, mint ahogy én igent mondanék rá. Egyszer már rávett egy-két sörre egy családi összejövetelen, de nem szeretnék rendszert csinálni belőle. Még szükségem van azokra az agysejtekre.

Kiállok a garázsból, és mint mindig, mikor valami olyat csinálok, ami a szabálykövetési komfortzónámon kívül van, már izzadni is kezd a tenyerem a kormányon. Tuti most fognak megállítani, ezen a kemény négy mérföldes úton. Akár búcsút is mondhatok Stanfordnak, ha így folytatom a züllést. Rossz emberekkel vagyok körbevéve.

Riley kisebb sikítással üdvözöl, mikor meglátja a verdát. Az eredeti terv az volt, hogy hívunk egy taxit, miután hiába győzködött, hogy „kössük el” a mazdát a garázsból. Mikor beszáll mellém, és meglátja a sportos nike pulcsimat, lehervad az arcáról a százwattos vigyor. Ő teljes partihacukába vágta magát, magassarkú, miniszoknya, besütött haj. Egyedül a sminket nem vitte túlzásba, a mogyoróbarna árnyalataihoz nem illenek az erős színek.

- Tudod te van az ellenpéldája annak, hogy a melegek jól öltöznek – tudnék én jól is öltözni, ha lenne kinek. Amúgy meg nem tudom, mi baja, tiszta a pulcsim, most vettem ki a szekrényből. Megnéztem, még folt sincs rajta, pedig fehér. Minden lehetősége megvolt, hogy foltos legyen.

- Legalább nem bukok le. Senki nem gondolná egy kócos, bénán öltöző srácról, hogy meleg – jelentem ki büszkén a utólagosan mögé rakott mestertervemet.

- Az kell mondanom, hogy tökéletes az álcád. Száz százalékig egy béna hetero srácnak nézel ki – színpadiasan hajolok meg az ülésben.

- Mehetünk?

A kezeit összecsapva, tapsikolva bólogat. Ez egy hosszú este lesz. Remélem a srácok már ott lesznek, mikor odaérünk, mert nem tudom, mihez kezdek magammal a sulink önjelölt menőarcai között.

Oldalra nézek, de nem vagyok elragadtatva a kivilágítatlan parktól, szóval tovább lépkedek a kampusz megvilágított macskakövein. Vállam fölött nézek hátra, és Adam (Adam?) úgy sétál mögöttem, mint egy keselyű. Vagy, mint egy jól lakott óvodás. Amikor elkapja tekintetem, megszaporázza lépteit. Remélem, nem most fog letarolni, mint egy hokijátékos.

– Nem foglak megenni, ne félj! – zárkózik fel mellém. Ki mondta, hogy félek? – Csak mivel egyfelé megyünk, semmi értelme, hogy a hátad mögött kullogjak – szóval neki is feltűnt?

Csak bólintok. Nem tudom, mit mondhatnék. Értsek vele egyet? Köszönjem meg? Mit köszönjek meg? Sétáljak gyorsabban, hogy ne érjen utol? Az már majdnem olyan lenne, mintha menekülnék. Már így is épp elég kínos ez az egész szituáció. Felesleges meg több beszéddel kínosabbá tenni. Szóval némán sétálunk egymás mellett a kollégium épületéig, ahol is Adam megtorpan. Nem akarom tudni, miért fékezett le hirtelen, szóval tovább sétálok.

– Várj egy kicsit! – szól utánam. Megállok és sarkon fordulok, hogy lássam, mit akar. Épp könyékig el van tűnve a táskájában. – Ha jól láttam, ma nem jegyzeteltél művtörin – kezdi. Miért érdekli ez? És engem miért érdekel? – Kedden röpdolgozatot írunk, nem lenne szerencsés, ha rossz jegyet kapnál rá.

– Röpdolgozat?! – Mikor? Hol? Miért nem emlékszem erre a fontos információra?

– Te tényleg nem figyeltél arra, amit Kingsley professzor mondott, ugye? – mosolyodik el és egy köteg papírt nyújt felém. – Lefénymásoltam a jegyzeteimet, hátha hasznát veszed. Igazából a haveromnak akartam odaadni, de ő ma kivételesen nem csak ült a helyén, mint egy zsák krumpli.

Akkor most engem nézett krumpliszsáknak? Figyelem a kezében a papírlapokat. A fénymásoló a lapok tetejére sötét tintacsíkot húzott. Biztos ráférne egy karbantartás arra az ósdi gépre. Végül nagy nehezen megszólalok, amikor megértem, hogy nekem akarja adni őket.

– Az... enyém? – kérdésemre aprót bólint. – Mit kérsz cserébe? – kérdezem.

Meglepetten pislog párat, de nem felel. Egyszerűen csak a kezembe nyomja a papírokat, aztán belép az épületbe és otthagy a sötétben. Mint valami pszichopata. Vagy nincs hátsó szándéka, vagy még nem találta ki, mit kérjen. Értetlenül bámulom a jegyzeteket és nagyon remélem, hogy nem kevertem vele túlságosan nagy bajba magam.

A szobámba érve – hálát adok az egyetem privát szférát biztosító, egy személyes szobáiért – az ágyra dobom a táskám és az asztalra fektetem az Adamtől kapott jegyzeteket. Egészen meg is feledkezem róluk, amíg teszek-veszek a szobában. Csak akkor fedezem fel őket újra, amikor a sarki közértből érek vissza egy pár dobozos, mikrós kajával. Leülök a székre és magam elé veszem a jegyzetfüzetem, és nekiállok átmásolni az idegen kézírással írt anyagot a saját füzetembe. Szerencsére egész olvashatóan ír. Érdekesen kanyarítja a betűket, akár azt is mondhatnánk, hogy szép a kézírása, de igazából ez lényegtelen mindaddig, amíg el lehet olvasni.

*

Hétfő reggel az első utam a műterembe vezet. Muszáj megnéznem, hogy megvan-e még a gipsz szobor, amit készítettem. Sajnos nem túl jók a zárak a szekrényeken, így hiába zártam kulcsra, amíg a saját szemeimmel meg nem győződtem róla, hogy rendben van, nem hiszem el.

Szemem sarkából látom a hokicsapatot a folyosón őgyelegni, de igyekszem kikerülni őket észrevétlenül. A terembe érve kinyitom a szekrényt és előveszem a szobrot. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy egyben van. Csak fél füllel hallom, ahogy nyílik az ajtó. Igazából nincs első órám, ha állítok egy emlékeztetőt, akkor dolgozhatok rajta egy kicsit az órák előtt is. Már tényleg csak az utolsó simítások vannak vissza.

– Hé, Banks, miért nem kertésznek tanulsz? – hallok meg egy éles hangot a hátam mögött. – Úgy babusgatod azt a szart, mintha igazi növények lennének – horkant fel a fiú, akinek tudnom kéne a nevét, mégsem tudom.

Többed magával állnak körül és hiénavigyoruk nem kecsegtet semmi jóval. Ha ezt a szobrot is eltörik, nem tudom mit fogok bemutatni a kiállításon. Magamhoz szorítom a munkámat, úgy hogy lehetőleg én se törjek le róla egy darabot se és egészen a falhoz hátrálok. Sokan vannak és kétszer nagyobbak, mint én; elvágják a menekülési útvonalat.

– Gyerünk, Banks, add már ide azt a szert, amit csinálsz! – mordul rám a csapat vezetője vigyorogva. – Nem fogjuk összetörni. Legalábbis nem nagyon, ugye fiúk? – kérdésére a többiek engedelmesen felnevetnek.

– Hagyjatok... békén... – keresem a hangom és a határozottságom. Az egyikük lefog, amíg egy másik elveszi tőlem a kis szobrot. – Ne! – kiáltok fel kétségbeesetten. – Adjátok vissza!

Persze esélyem sincs tőlük visszaszerezni. Már látom magam előtt, ahogy darabokra törik, röhögnek rajta egy jót és mennek a dolgukra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én pedig állhatok neki valami másnak, és hogy időben be is fejezzem, ki kell hagynom pár órát és egy két éjszakába nyúló munkálkodás is kilátásban van.

– Fiúk, nincs kedvetek labdázni egy kicsit? – röhögnek tovább és kézről kézre adják a szobrom.

– Fiúk, én a helyetekben visszaadnám Olivernek – lép közbe egy harmadik fél. Adam. A hokisok most mind felé fordulnak.

– Vagy mi lesz? – kérdezi az egyik szemetebb kihívóan.

– Az lesz, fiúk, hogy mivel felvettelek benneteket – mutatja fel a telefonját –, egyetlen kattintásra vagyok attól, hogy a videó az egyetem honlapján landoljon – magyarázza nekik nyugodtna. – Kíváncsi vagyok, Douglas dékán mit fog szólni, hogy az egyetem híres hokicsapatának tagjai egy náluk gyengébb diákot bántalmaznak.

Mondanivalójának második fele azért egy kicsit engem is szíven talált. Tudom jól, hogy igaza van. Gyenge vagyok és vékony, nem sportolok, de akkor sem kell az orrom alá dörgölni. Főleg nem ilyen szenvtelenül, tényként közölni az egész világgal. Ettől függetlenül szavai megteszik hatásukat, mert hirtelen elengedik a grabancomat és visszakapom a szobrot. A hokicsapat visszavonul. Egyelőre.

– Jól vagy? – lép hozzám Adam, miután ketten maradtunk a műteremben. Némán bólintok. – Nem bántottak? – kérdezősködik tovább, amire csak megrázom a fejem. – Akkor jó – enged meg magának egy apró mosolyt.

– Köszönöm... – dünnyögöm az orrom alatt, aztán tekintetem a kezében tartott telefonra téved. – Tényleg... elküldted volna... a videót? – kérdezem felnézve rá.

– Milyen videót? – nevet fel. – Oliver Banks, nem videóztam le őket. – Van valami abban, ahogyan a teljes nevemet használja. Még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy tetszik-e, vagy kínos. De nem is hagyja, hogy sokat gondolkodjak rajta, mert tovább beszél. – De azt kellett hinniük, hogy igen, vagy nem szállnak le rólad. Egy kicsit megijesztettem őket, ennyi az egész. Nem fog ártani nekik, legközelebb majd nem jut eszükbe ilyen butaság.

Szóval csak blöffölt. Én tényleg elhittem, hogy felvette őket, és a hokis srácok is elhitték. Olyan magabiztosan adta elő az egészet, hogy kétségem sem volt afelől, hogy az ellenkezője is megtörténhet. Most vagy pályát tévesztett és nagyon jó színész, vagy nagyon jól hazudik. Ezt nem tudom megmondani.

– Mindig így csesztetnek? – töri meg a csendet kis idő után. Válasz helyett ismét csak bólintok. – De miért? – kérdezi.

– Nem tudom – vonok vállat. – Pedig... nem csinálok semmit. Én... nem beszélgetek senkivel, meg... nem... szóval... mindenből kimaradok.

Én tanulni és fejlődni jöttem ide. Nem érdekem szocializálódni, vagy arra használni az időmet, hogy akárhová eljárjak, ha ezt az időt használhatom hasznosabb dolgokra is. Soha nem vonzott a tömeg, a bulizás, a kocsmák, vagy akár a randik. Ez nem az én világom, és csak bohócot csinálnék magamból, ha megpróbálnék beilleszkedni.

– Talán pont ez a baj – jegyzi meg elgondolkodva. – Nem barátkozol senkivel, nem jársz el sehová, mindig a háttérben maradsz. Könnyű célpont vagy, Oliver Banks, mert senki nem áll melletted, akire számíthatsz. Ezt nem bunkóságból mondom, de ez az igazság – fejezi be monológját. Elgondolkodva harapom be alsó ajkam, ahogy azon gondolkodom, mit is kéne válaszolnom neki, de mielőtt bármit is mondhatnék, feltesz egy utolsó kérdést. – Szeretnél a barátom lenni? – kérdezi elmosolyodva.

– Minek? – kérdezem meghökkenve és ahogy látom, ő sem erre a reakcióra számított. Most rajta a sor, hogy meglepett arcot vágjon. – Nézd, én intorvertált vagyok, rosszul vagyok az emberektől, ezért kerülöm őket és a szociális összejöveteleket – hadarom magyarázatként. – Igen, elég sokan csesztetnek amiatt, hogy tök egyedül vagyok, de amíg tudom folytatni a tanulmányaimat, addig nem érdekel semmi más. – szavak nélkül marad és érdeklődve fürkészi az arcomat, én pedig tovább beszélek, mintha muszáj lenne. – Értékelem az ajánlatodat, de azt is tudom, hogy nem szívből jött. Voltam hasonló szituációban, nem akarok különös állatka lenni senki oldalán, akit mutogathat másoknak. Bizonyára te is ismered a pletykákat rólam. Egyáltalán nem vagyok barátságos.

Rövid csend telepszik közénk. Már azt hiszem, hogy nem is fog válaszolni, így nekiállok tüzetesebben átvizsgálni a szobromat, hogy tényleg nem tört-e le róla semmi. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy minden oké, és visszarakom a művem a szekrénybe.

– Én nem hiszem el azokat a pletykákat – intézi szavait a hátamhoz. – Eddig semmi olyat nem láttam benned, amik alapot adnak nekik.

Megfordulok, hogy szemeibe nézhessek.

– Pedig jobban tennéd, ha elhinnéd – mosolyodom el szomorúan. – Akkor nem fog csalódás érni.

Nem várom meg, hogy bármit is válaszoljon erre, felkapom a táskámat és elsietek mellette, ki a folyosóra. Csak ekkor jut eszembe, hogy meg sem köszöntem neki a jegyzeteket, amiket odaadott. Egy pillanatig lehunyt szemekkel veszek pár mély lélegzetet, aztán a büszkeségemet lenyelve visszalépek a műterembe. Még ott találom, ahol hagytam, jöttömre érdeklődve fordul felém.

– Itt hagytál valamit? – érdeklődik töretlen nyugalommal, mintha a korábbi kirohanásom lepergett volna róla teljesen.

– Nem... – sütöm le a szemeim. – Csak... kösz a jegyzeteket – fordulok sarkon.

– Nagyon szívesen – hallom hangján, ahogy mosolyog, de erőt veszek magamon és újra kilépek a folyosóra, ma már másodszorra hagyva őt faképnél a műteremben.

Kész. Így már tényleg nem tartozom neki semmivel. Telefonomon ellenőrzöm a következő előadás időpontját és helyét, és elindulok, beleolvadva a diákok hullámzó tömegébe.

*

Idegesen ülök a tanáriban, a kényelmetlen széken, velem szemben Burke professzor. Az óráim után keresett meg, hogy feltegyen pár kérdést a beadványommal kapcsolatban. Már vagy öt perce ülünk így mozdulatlanul, és ő összeráncolt szemöldökkel olvassa át újra a kérelmem. Tudom, hogy mekkora munka márvánnyal dolgozni, és azt is, hogy nem olcsó alapanyagról beszélünk. Ezért is kell engedélyeztetnem a tanári karral, és csak akkor kapom meg a zöld utat, ha később a dékán is rábólint. Ez színtiszta bürokrácia, amit sajnos nem lehet megkerülni, de nem értem, mi lehet a probléma. Nem valami tizennyolcadik századi kínzóeszközt akarok rendelni.

– Oliver – szólal meg nagyot sóhajtva. – A kérelmedben azzal indokolod, hogy márvánnyal akarsz dolgozni, hogy tanulmányozhasd az antik görögök művészetét.

– Ez így van – helyeselek buzgón.

– Fel kell tennem a kérdést, hogy mi az, amit meg akarsz alkotni? – néz rám a papír fölött.

– Természetesen egy hasonlóan realisztikus emberi alakot, professzor – húzom ki magam.

– Ettől féltem – sóhajt újabbat a férfi.

Igazából a professzor évek óta a családunk barátja volt. Ismer már középiskolás korom óta, apámmal együtt járnak olykor golfozni. A felesége édesanyám fodrásza, és viszonylag sűrűn tartunk egymásnál vacsorapartikat. Most viszont úgy ül előttem, mint a tanárom, nem pedig a fogadott bácsikám.

– Mi a probléma? – kérdezem ajkaimba harapva.

– Ismered az emberi testet? – kérdezi.

– Természetesen – bólogatok. – Mindent elolvastam és lejegyzeteltem róla, rendkívül jó anatómia könyveim vannak, és...

– Oliver – vág a szavamba. – Ahhoz, hogy a márványon hitelesen ábrázold az izmokat, és a bőr finom gyűrődéseit, nem elég, ha könyvekből tanulsz.

– Akkor mit javasol? – kérdezem kétségbeesve.

– Szerezz magadnak egy modellt, kérd meg egy barátodat, és ha ő is beleegyezik a kis projektedbe, akkor a dékán elé terjesztem a kérelmed.

*

Mihez kezdjek? Csöpög rólam a cukros lé a kantin közepén, mindenki engem bámul és röhög. Az arcom sajog a pofontól, amit kaptam. Miből gondoltam, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Azt hittem, ha véletlenszerűen megkérek valakit, és felajánlom neki, hogy fizetek is érte, akkor megoldódik a problémám. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy perverznek titulálnak, leöntenek valami gusztustalan, tejszínes, túlságosan cukros kapucsínóval és pofon vágnak. Teljesen megsemmisülve hagyom el a helyszínt, hogy legalább az arcomról és a hajamról letörölhessem valamelyest a ragadós trutyit a mosdóban. Köznevetség tárgyaként battyogok a folyosón, szánalmas állapotomnak köszönhetően mindenki utat enged, így legalább nem kell még a tömegen is átfurakodnom. Ég az arcom, de sokkal inkább a szégyentől, mint a korábbi pofontól.

A mosdó kilincse után nyúlok, de az ajtó magától kinyílik, mielőtt elérhetném. Adam döbbent arcával találom szemben magam. Valahogy teljesen kitölti az egész teret, és nem tudom megkerülni.

– Minden rendben? – kérdezi szemöldök ráncolva.

– Hogyne – felelem szórakozottan. – Bemehetnék? – kérdezem türelmetlenül.

Ellép az útból, de ahelyett, hogy kifelé igyekezne, utánam jön.

– Megint szekáltak? – néz rám a tükörképe, amíg megmosom a kezeimet és az arcomat.

– Nem – felelem oda sem figyelve. – De azt hiszem, sikerült megsértenem egy lányt.

Nem szól semmit, csak kérdőn néz rám. A papírtörlővel próbálom felitatni arcomról és hajamról a vízcseppeket.

– Burke professzor azt mondta, csak akkor dolgozhatok márvánnyal, ha van egy modellem hozzá – fintorgok sértetten. – Csak meg akartam kérni, hogy álljon nekem modellt. Még fizettem is volna neki. Erre perverznek nevezett és leöntött – magyarázom, bár én sem tudom, hogy miért. – Nem mintha szexuális szolgáltatást kértem volna tőle – mormogom.

– Pedig, ha belegondolsz, ez úgy hangzott – mosolyodik el szánakozva.

– Majd feladok egy apróhirdetést – vonom meg a vállam. – Mennyit kérnek az emberek azért, hogy modellt álljanak? – teszem fel a költői kérdést, csak úgy magamnak.

– Talán, ha nem lennének ennyire berozsdásodva a szociális képességeid, jobban sikerült volna az a beszélgetés azzal a lánnyal – dörgöli az orrom alá.

– Ne akarj kioktatni! – csattanok fel. Igazából nem is rá vagyok mérges, hanem magamra, meg a gusztustalanul hozzám tapadó pólóra. Haza akarok menni és lezuhanyozni. – Nem is ismersz... Nem is ismerlek. Semmi közöd a szociális képességeimhez.

– Ez igaz – biccent, csak úgy magának. – De azt észrevettem, hogy ha valaki közeledni akar feléd, azt elmarod magad mellől – fonja karba kezeit. – Mitől félsz, Oliver Banks?

– Én nem félek! – szegem fel az állam makacsul. – Nem félek... semmitől – bizonytalanodom el magamban. – Csak jobb nekem így.

Igen, ennyi az egész. Jobb így. Egyszerűbb. A barátok és az emberi kapcsolatok csak elvonják a figyelmem a szobrászatról. Nincs nekem időm arra, hogy bárkivel is papás-mamást játsszak, hogy aztán valamelyikünk csalódjon a végén. A barátok csak jönnek-mennek, mint az esőfelhők. Amikor már azt hiszed, hogy tényleg maradnak, akkor tűnnek el váratlanul. Olyan lehetetlen okokra hivatkozva, hogy három hete nem válaszolok az üzeneteikre, vagy hogy levegőnek nézem őket a folyosón... Nincs ezer szemem és nem lógok állandóan a nyavalyás telefonomon, hogy mindenkinek azonnal visszaírjak. Szóval igen, jó nekem így, barátok nélkül.

Magamhoz veszem az űrlapokat és sietve elindulok, mert késésben vagyok. A kampuszon ilyenkor mindig nagy a nyüzsgés. Az igazat megvallva korábban el akartam indulni, de valahogy a zuhany alatt felejtettem magam. Általában ezért állítok be emlékeztetőt a telefonomon, hogy időben odaérjek mindenhova. De most ez is elmaradt. Szóval ezért a nagy sietség. És ezért nem is raktam el a táskámba a nyomtatványokat. Csak magamhoz szorítom őket, hogy biztosan ne veszítsem el.

Az egyetem előtti tömeg félelmetesen hömpölyög. Az ember egy gombostűt sem tudna elejteni, annyian vannak. Gyűlölöm a tömeget. Megfulladok benne. De most nem várhatom meg, amíg szépen kényelmesen elvonulnak. Oda kell érnem a titkárságra, hogy beadhassam a papírjaimat. Szóval igyekszem átfurakodni ember és ember között a lehető leggyorsabban. Vállak és könyökök koccannak az én vállamhoz, hátamhoz, fejemhez. A kosárlabdázók szinte óriások. Azokkal a hosszú lábakkal, meg a hosszú karokkal. Félelmetesek.

Mire sikerül az aulába verekednem magam, nagyjából csillapodik a tömeg. Mindenki szervezetten vonul az órájára. Apropó az enyém is nemsokára kezdődik, szóval sietősebbre kell fognom a lépteimet, hogy felérjek a harmadikra. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, de amikor a titkárág folyosójára érek elborzadok a látványtól. Kilométeres sor áll az ajtó előtt, mindegyik diák a maga kis kérelmét szorongatja a kezében. Ezért akartam időben elindulni. A fenébe is!

Kelletlenül beállok a sorba és várakozok. Percenkét halad egy-egy lépést előre a sor. Idegesen az órámra pillantok. Még tíz perc. Egy újabb diák jut be. Egy másik jön ki. Így soha nem fogok bejutni! Megkocogtatom az előttem lévő vállát, aki ingerülten hátra néz.

– Mit akarsz? – kérdezi barátságtalanul.

– Nem engednél előre? Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy ezt beadjam – kérdezem tőle. – Fél perc és végzek.

– Te aztán tényleg sokat gondolsz magadról – horkant fel. – Szerinted mi a fenéért állunk sorban mi is? Nekünk nem fontos? – kérdezi és választ sem várva fordít nekem hátat.

Reményvesztetten pislogok körbe. Még öt perc. Mögöttem már nem is áll senki, mert mindenki az óráira igyekszik. Lemondó sóhajjal állok ki a sorból és indulok el én is a művészettörténet terem felé. Bíztam benne, hogy még az órák előtt le tudom adni a papírjaimat, de így esélyem sincs. A halálraítéltek nyugalmával kullogok a terem felé.

Az órán jószerével oda sem figyelek. Újra és újra átolvasom a kérelmem, hátha valami hibát vétettem benne. Hoztam magammal üres nyomtatványokat is, hátha át kell írnom az egészet. Tudom, hogy az még nem jelent semmit, ha beadom a papírokat, és meg kell várnom, hogy elbírálják, de az már fél siker, ha hibátlanul van kitöltve. És talán sikerül végigvinnem az ügyet velük. Nagy szükségem lenne most erre. Túl sok videót néztem róla és túl sok könyvet olvastam ahhoz, hogy ne akarjam kipróbálni. Egyszerűen elképesztő milyen csodákat lehet művelni, és hogy milyen különféle és különleges technikái vannak annak, hogy szinte élő képeket alkothassunk.

Alig várom, hogy vége legyen az órának és újra betámadhassam a titkárságot. Talán nem lesznek sokan. Amikor az óra végét jelző csengő felharsan, úgy pattanok fel ültömből, mintha rugó hajtana. Nekem kell elsőként elhagynom a termet. Ahogy a sorok közt lavírozok, valaki elgáncsol. Vagy megbotlok? Fogalmam sincs. A következő, amire feleszmélek, hogy a papírjaim a levegőben röpülnek én pedig eltaknyolok a padlón. Páran ki is nevetnek és körém állnak. Nem hiszem el!

Valaki mellém guggol és tekintetünk találkozik. Kék szemek. Szőke haj. Masszív testalkat. Norvég? A gondolatok pattogó gumilabdaként cikáznak a fejemben.

– Hé, jól vagy? – kérdezi dallamos hangján. Nincs akcentusa, szóval nem lehet norvég. Vagy nagyon ügyesen megtanulta a nyelvet. Szerintem hokizik. Bár akkor miért járna művtörire? És amúgy is olyan, mintha ismerős lenne valahonnan. Szóval biztos ő is művészetet tanul. Vagy csak úgy beült egy órára. Hallottam már, hogy pár diák poénra veszi az egészet és mindenféle órákra beülnek.

– Megütötted magad? – kérdezi még mindig engem nézve. – Hívjak valakit? Fel tudsz állni? – bombáz kérdéseivel.

– Azt... hiszem... – válaszolom lassan, mint egy régi számítógép.

– Gyere, segítek – kel fel mellőlem és nyújtja a kezét felém.

Segít? Ugyan miért? Mások sem szoktak, amikor elesek. Tekintetem az arcáról a kezére esik, majd vissza. Lehet, hogy ő csak alapjáraton jó fej, nem? Kis gondolkodás után elfogadom a kezét és felkelek a földről.

– Köszi – fordulok el tőle, hogy összeszedjem a papírjaimat. Még ebben is segít, pedig biztosan lenne jobb dolga is. Felé fordulok, hogy elvegyem tőle azt a pár darab papírt, de ő csak elgondolkodva olvassa őket.

– Márvány? – kérdezi meglepve.

– Igen – vágom rá lelkesen. – Idén márvánnyal akarok dolgozni! Mindent elolvastam róla, már csak a kérvényemet kell beadnom.

– Mégis hányszor töltötted ki a kérelmet? – kérdezi, ajkai körül mosoly játszik.

– Nem tudom – nevetek fel zavartan. – Nem akartam hibázni, szóval jó sokszor átírtam – nyújtom a kezem a papírjaimért és ő odaadja őket. – Oliver vagyok – mutatkozom be.

– Igen, tudom – feleli, nekem pedig elkerekednek a szemeim. Tudja? Ő is egy ilyen kukkoló, vagy mi? – Adam Hale – nyújtja felém a kezét én pedig megrázom.

– Nekem most mennem kell – toporgok kelletlenül a nagy faliórára pillantva. Meg sem várom a válaszát, elstartolok, hogy még legyen esélyem a következő óra előtt leadni a kérelmem.

*

A műterem megnyugtató csendjében csak a szerszámok sercegése ad némi alapzajt. Most gipsszel dolgozom. Nagyon kényes anyag, mert porlad és könnyen törik. Ha víz éri dobhatod is ki a kukába. Óvatosan kanyarítom a vonalakt a legvékonyabb vésőmmel. Ilyenkor nem sokan szoktak itt lenni. Ilyenkor nyugodtan dolgozhatok. Mondjuk a legutóbbi szobromra valaki alkoholos filccel egy nagy falloszt rajzolt, szóval azóta el kell zárnom a dolgaimat, hogy ne rongálják meg. Nem értem, mi bajuk van velem. Senkivel nem tettem soha semmi rosszat. Nem veszekszem, nem kötök bele senkibe. Még csak nem is beszélgetek senkivel. Én kerülöm a konfliktust. De valahogy mindig megtalálnak.

Halkan nyílik a terem ajtaja, de csak fél füllel hallom. Épp a kőrózsa leveleit kanyarítom ki a gipszből. Valaki lepakolja a cuccait a sarokba, aztán felbúg a korongozó gép. Ez a legnépszerűbb. Én is szeretek agyaggal dolgozni, mert képlékeny, mint a gyurma, de ha kiégeted, egy örök mű marad belőle. Lelakkozod, hogy ne száradjon ki. Beleöntheted a gondolataidat, az érzéseidet, az emlékeidet. A szobrászattal olyan különféle módokon fejezheti ki magát az ember.

Nem szólunk egymáshoz. Percekig, vagy órákig, nem tudom. Már lassan sötétedik odakint, amikor leteszem az eszközeimet. Előttem egy kis sziklakert részlete hever. Egy kőrózsa, apró pázsitviolák és mohalevelű kőtörőfű. Csak olyan színtelen. Ki kell festenem. De majd csak legközelebb. Ma már fáradt vagyok.

Megdörgölöm az orromat, ahogy megcsiklandozza a gipszpor. Nagyot tüsszentek tőle, de még sikerül időben elfordulnom a kis szobrocskától.

– Egészségedre – szólal meg valaki.

Felnézek és meglepve látom, hogy nem vagyok egedül. Emlékeimben felsejlik, hogy valaki bejött korábban, de azt hittem, már rég távozott.

– Köszönöm – kotorászok zsebkendőért a zsebemben. – David, ugye? – kérdezem.

– Adam – javít ki mosolyogva.

– Bocsánat, nagyon rossz a névmemóriám – nézek rá bocsánatkérően. Válaszul csak megingatja a fejét.

– Sikerült beadni a papírjaidat? – kérdezi.

– Igen – bólogatok és elkezdem összepakolni a holmijaimat. – Remélem elfogadják.

– Biztosan el fogják – feleli ő is pakolászva. – Nagyon szélsőséges esetekben mondanak csak nemet.

Kioldom kötényem masniját és felakasztom a fogasra a falon. Fogom a kis szobrocskát és berakom egy szekrénybe, amit kulcsra zárok, aztán a hátamra dobom a hátizsákom.

– Remélem igazad lesz – mosolyodom el.

– A kollégium felé mész? – kérdezi és ő is felveszi saját táskáját.

– Igen – bólintok aprót.

– Elkísérlek. – nyitja ki a műterem ajtaját és pillant rám várakozva.

– Nem szükséges – motyogom az orrom alatt. – Oda találok egyedül is.

– Én is ott lakok – javítja ki magát.

Válasz nélkül lépek el mellette a nyitott ajtón. Már így is túl sokat kommunikáltam a mai napon. Teljesen lemerültek a szociális elemeim. Még vitatkozni sincs kedvem. Legfeljebb olyan jól kivilágított útvonalon megyek, ahol nem támadhat rám. Nem tudom, miért érzem magam ilyen kellemetlenül. Olyan furán néz.