- Nate – felpillantok rá tányéromból. Közel van. Túl közel. – Nézz magadra kívülről. Mit látsz? – próbálok kiigazodni komor szavain, de nem igazán találok bennük értelmet. Mintha bevett volna valamit a betegeknek szánt gyógyszereke közül.

- Miről beszélsz? – már megint valami pszichológiai játszmába akar kezdeni, hogy visszaszerezzen?

Még közelebb hajol, amitől automatikusan menekülni kezdek, de már túl későn. Szürke tekintete rabul ejt, vasbilincsként csattan a csuklómon.

- Ki fogsz égni. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ha valami gondod van, rögtön menekülsz. Elhagytál engem, mert ez kényelmesebb, mint kommunikálni – a kettőnek rohadtul semmi köze egymáshoz. Annak, hogy elhagytam őt, az az oka, hogy nem értett meg. Hogy nem látta mennyire szükségem lenne rá, hogy mellettem legyen, ne pedig csak velem. De persze megint könnyebb engem okolni mindenért. – Leiszod magad, mert nem kell emlékezned a csecsemő páciensedre, akiről most kaptál hírt – hát persze hogy nem szólítja a nevén. Valószínűleg nem is emlékszik rá. Nem értem miért támadt hirtelen így rám. Ha az a terve, hogy teljesen kiborítson, remek úton halad – Exitált? – torkom összeszorul a szótól.

- Nem, agyvérzés… - egyelőre. De a következő üzenetben talán már nem ez fog állni. Tekintetem lefordított telefonomra villan, majd vissza Edgar könyörtelen pillantására.

- És akkor már rendben van? Berúgsz és akkor minden jó? Alkoholistának készülsz, Nate? Beállsz a kiégett depressziós orvosok közé, akik alkalmatlanok a betegellátásra? Nyugtatót is szedsz már? – most meg mégis mi ütött belé? Tudja jól, hogy sosem ittam túl sokat, gyógyszerekhez pedig egyáltalán nem nyúlnék. Még azt sem engedtem, hogy Josh altatót írjon fel nekem, pedig két hete alig alszom. Miért néz ennyire ostobának és felelőtlennek? Minden szavával mintha újra és újra belém rúgna.

- Most miért vagy ilyen szemét velem? – motyogom kimerülten. Abban az egyben igaza van, hogy elértem a határaimat. Fizikálisan és mentálisan is. De ha látja, akkor miért taszít tovább a mély felé? Eddig ő volt, akibe kapaszkodhattam, aki mindig visszahúzott azok után a napok után, amik minden reményt és fényt kiöltek belőlem. Még ha nem is tudott róla.

Az egyetlen, amire ráfüggtem, az a mellette érzett nyugalom volt.

- Őszinte vagyok, Nate. Azzal nem oldod meg a gondjaidat, ha szétbarmolod az életed és lecsúszol – egy pillanatra lehunyom szemeimet, de képtelen vagyok útját állni kimerült haragomnak. Hogy képes ennyire magas lóról beszélni hozzám? Mintha egy ostoba gyerek lennék, akit kioktathat. Miatta tartok ott, ahol. Ő nem vette észre, hogy csak rá lenne szükségem a felszínen maradáshoz.

Magamra hagyott a sok szar közepette, amit az én lelkem már nem bír el segítség nélkül.

- Te beszélsz? – sziszegem visszahajolva arcába. Neki könnyű. Nincs szíve, amit tönkre tehet ez a munka. Sosem érdekelték, hogy kik a betegei. Sosem foglalkozott velük a szükségesnél többet. Soha nem engedett közel magához senkit. Még én is éppen csak bepillanthattam a falai mögé. – Pont te, aki egy érzéketlen, lelketlen… - kezét felemelve int le.

Ujjaim elfehéredve szorítják kanalamat. Legszívesebben kivájnám vele a szemét.

- Folytassuk ezt a beszélgetést máshol – vagy inkább egyáltalán ne folytassuk. Ingerülten pattanok fel, és hagyom őt faképnél.

A szél belekap hajamba, és kegyetlenül furakszik be pulóverem alá. Hiába húzom össze kabátomat, és bújok el sálam rejtekében, már mit sem érek vele. Egész testem reszket. Túl sok neki ez az idő, a kimerültség és a harag.

Reménykedve pillantok körbe, de nem látok egyetlen elérhető taxit sem a közelben. Sőt, egyáltalán nem is látok errefelé egyet sem. Esküszöm, hogy Edgar direkt hozott erre a helyre, hogy csak vele együtt tudjak távozni. Megérdemelné, hogy itt hagyjam őt a francba. Rohadtul nem kellene úgy beszélnie, mintha mindent én csináltam és csinálnék rosszul. De az ő szemében így van. Mert azt hiszi magáról, hogy sosem hibázik.

Mert azt hiszi, hogy annyira kibaszottul tökéletes.

Ajkaimat összepréselve nyelem le maradék önbecsülésem, és sétálok vissza a kocsijához. Halálra fagynék mire jönne egy taxi, a buszon vagy metrón pedig biztosan elaludnék. Nem maradt más választásom, mint megvárni őt. A legidegesítőbb, hogy egy részem most rettenetesen boldog emiatt.

- Azt hittem lelépsz – fogalma sincs milyen közel jártam hozzá.

- Nem kaptam taxit – morgom következetesen a földet bámulva.

- Gyere, üljünk be a kocsiba, és hordj el mindennek – persze, még mártírkodj is. Az rohadtul illik az önimádatodhoz.

Seggfej.

- Ott tartottál, hogy érzéketlen, lelketlen. Mondjad nyugodtan, borítsd rám – miért? Úgysem fogad el belőle semmit. Úgysem képes megérteni engem. Ő csak azt látja, hogy mennyire sérülékennyé tesz az empátiám, de azt képtelen észrevenni, hogy mi mindent nyerek belőle.

- Te hogyan tudod így elviselni magadat? – utat engedek a keserű dühnek, ami hetek óta gyűlik bennem. Dühös vagyok rá, amiért ennyi idő után sem ért meg engem igazán. Dühös vagyok a világra, amiért engedi szenvedni a Charliehoz hasonló gyerekeket. És dühös vagyok magamra, amiért újra emellett az idióta barom mellett ülök, és másra sem vágyok, mint kisírni magamat a karjaiban. – Neked nincs szíved? Nem sajnálod a gyerekeket a szüleiket a betegeidet? Az sem érdekel téged, ha meghalnak? Senki sem érdekel téged, csak magaddal foglalkozol! Egy önző barom vagy! – miért zavarja, hogy én érzek? Hogy nekem ők nem csak testek, amiket kaszabolhatok a szikémmel. Nem csak újabb lehetőségek, hogy valami csodás új módszert fejleszthessek ki. – Mit számít neked, hogy egy újabb beteg veszett el... – nem akartam sírni, de érzem a szemem sarkában gyűlő könnyeket. Őt sosem viselte meg, ha elvesztett valakit. Csak akkor láttam kétségbeesettnek és összetörtnek, amikor én elhagytam. Addig azt hittem nem képes érezni. Talán igazam is volt, és minden egy színjáték része, hogy visszakaphasson.

Dühösen marom el tőle a felém nyújtott zsebkendőt, miközben ismét biztosítom róla, hogy egy szívtelen barom. Sokszor vicceltem azzal, hogy én érzek kettőnk helyett is, de elfáradtam. Nem maradhatok mellette, ha ennyire nem érdekli senki és semmi saját magán kívül. Mégis képtelen vagyok kiszállni a kocsijából, csak elfogadom az újabb és újabb felkínált zsebkendőket. Egy idő után már nem is tudom megállapítani miért hullanak a könnyeim. Azt hiszem ez már tényleg a kimerültség.

- Szeretnél még valamit mondani? – hangja idegesítően nyugodt mindazok után, amit a fejéhez végtam az elmúlt percekben. Nagyon sok mindent meg akarok beszélni vele, de úgy érzem az a dühroham az utolsó energiáimat is elvette.

- Nem leszek lecsúszott alkoholista! – ezt az utolsó dolgot nagyon fontos tisztáznunk. Nem akarom, hogy ostobaságokat kezdjen terjeszteni rólam. Az engedélyembe kerülhet.

- Úgy látom ez szíven ütött. Beletrafáltam, igaz? – nem. Egyáltalán nem igaz. Tudja jól, hogy 1-2 pohár bornál többet ritkán iszom, azt is csak a legnehezebb napok után. Ez nem alkoholizmus. – Tudom, hogy fáj az igazság, de már ezerszer elmondtam neked, Nate: te túl kedves vagy, túl jószívű. Együtt szenvedsz minden pácienseddel, és ha meghalnak, te is kicsit belehalsz mindig. Ez sehova nem vezet. Neked nem orvosnak kellett volna tanulnod, sokkal jobb tanár vagy óvóbacsi lennél, és ezt nem bántásként mondom – megint itt tartunk. Dühöm újra fellángol, de már nincs erőm megütni őt, és kiugrani a kocsijából.

- Tudom – kiáltok fel utolsó erőtartalékaimmal, mielőtt belesüppednék az ülésbe. A mellkasomban mintha egy jeges tőrt forgatna. Mindig utáltam ezt hallani tőle. Nincs is kellemesebb, mint amikor a párod, akinek támogatnia kéne, azt ecsetelgeti, hogy miért nem vagy alkalmas álmaid munkájára.

Ezek után nehéz elhinni magadról, hogy jó vagy és igazán ér valamit, amiért minden nap kidolgozod a lelkedet. Ő nem érti, hogy pont a kedvességem és a szívem miatt vagyok jó abban, amit csinálok.

- Ha jó sebész akarsz lenni, muszáj megtanulnod határt húzni, elhatárolódni a páciensektől érzelmileg. Azzal nem segítesz nekik, ha velük szenvedsz. Nem arra van szükségük, hanem jó szakemberre – ismét késztetést érzek, hogy belé rúgjak. Anynira unom már ezt az önelégült sebész dumát. Mindegyikük így beszél. Mintha istenek lennének, akikhez senki sem érhet fel. Én be akarom bizonyítani, hogy igenis lehetsz jó sebész anélkül, hogy egy jégdarabot csinálnál a szívedből. Csak egy megfelelő emberre van szükséged, akiből erő meríthetsz.

Az én emberem Edgar volt. De nem értette meg, mennyire komoly szerepe van az életemben.

- Vigyél haza… Elegem van… - a fejem is elkezdett lüktetni. Az alváshiány, a silány étkezés és a veszekedés megtette a hatását. Mintha lidokaint fecskendeztek volna a nyelvembe, nem akar rendesen működni.

- Rendben. Hazaviszlek, kipihened magad, én pedig holnap reggel benézek a kölyökhöz és kitalálunk valamit – Charlie. Charlie a neve. Keserű, kimerült mosollyal bámulok ki az ablakon. – Mondd a címed – ledarálom, és a következő húsz percben mélyen a gondolatamba süppedek.

Őszintén nem tudom mihez kezdjek. Túl üresnek érzem magam. Túl sokat adtam az elmúlt hetekben, és nem tudtam miből töltekezni. Mindig is ez volt a célom. Orvos akartam lenni, hogy segíthessek a beteg gyerekeken. Sebész, hogy a tudásommal és a tehetségemmel lehetőséget adjak nekik egy új életre. Kevesen lennének képesek arra, amire én. Tudom, hogy jól vagyok, ahogyan azt is, hogy vannak gyengeségeim. Általában erőt tudok meríteni a hálás mosolyokból és szavakból, amiket a szülőktől kapok. A nevetésekből, amiket kicsalogatok a legbetegebb gyerekekből is. Ha ez nem volt elég, akkor otthon volt egy stabil sziklám. Egy pont, ami mindig támaszt nyújtott, amikor megroppantan. Egy jeges szívű, kegyetlennek tűnő férfi, aki mindenkivel egy hatalmas seggfej volt, kivéve velem. Elhanyagolt. Hiába kértem, hogy legyen mellettem többször, a munkája fontosabb volt. Nem értette meg, hogy nekem rá van szükségem ahhoz, hogy ugyanolyan jól tudjam végezni a munkám, mint ő.

Próbáltam elmagyarázni neki, de csak annyit fogott fel belőle, hogy túl kedves és érzékeny vagyok. Hogy túl sokszor kell a karjaiban tartania a nyugodt alvásomhoz. Hogy a munka túl sokat vesz el belőlem. Pedig sosem voltam olyan hatékony, mint a mellette töltött két évben. Inkább másfélben. Az utolsó hónapokban már magányos voltam a kapcsolatunkban. Értem, hogy a kutatásai fontosak, a munkája pedig nélkülözhetetlen, de az enyém is az. Nekem pedig az ő gondoskodására és figyelmére lett volna szükségem, hogy igazán jó legyek benne. Képtelen lennék abbahagyni az orvoslást, és ezt ő is tudja. Többször kért már rá, én pedig többször zúztam már szét a lakását emiatt. Belefáradtam, hogy bizonygassam neki, ezt akarom csinálni, neki csak annyit kéne tennie, hogy elfogadja, és ott van, amikor támaszra van szükségem. Ahogyan én is mindig ott voltam neki.

Nem tudom mit tegyek. Még akkor sincs igazán ötletem, mikor a lakásomhoz tartozó üres parkolóhelyre irányítom őt. Ki kéne szállnom. Fel kéne mennem a lakásomra, és kialudnom magam a holnap reggeli kezdés előtt. De tudom, hogy képtelen lennék. Álmatlanul forgolódnék az ágyban, míg fel nem adnám, és egy pohár vörösbor társaságában neki nem kezdenék egy újabb orvosi folyóirat átolvasásának. Aztán holnap minden kezdődne elölről.

Gyűlölöm, hogy ő az egyetlen, aki mellett képes vagyok összeszedni magam.

- Mi a baj, Nate? – gyengéd dörmögése és gondoskodó pillantása túl sok kimerült lelkemnek. Ismét könnyek szöknek szemembe a kimerültségtől és az érzelmektől, amik lassan megfojtanak. Dermedten figyelem, ahogy hatalmas kezei közé veszi karcsú ujjaimat, és lehetetlenül gyengéd puszit hint rájuk. Mellkasom összeszorul, testemben hetek óta nem érzett forróság árad szét. – Sajnálom, hogy így alakult. Ha bármiben tudok segíteni... – miért csinálja ezt? Annyira kegyetlen.

Annyira szükségem van rá.

Övemet kicsatolva simulok hozzá, amennyire kitekert helyzetünk engedi. Mélyeket lélegzem illatából, hogy a testéből áradó meleggel együtt elkezdje összeforrasztani a lelkemen tátongó repedéseket. Magamba szívom, hogy kitöltse az űrt, amit a rengeteg fájdalom és veszteség hagyott bennem az elmúlt hetekben.

Most már biztos, hogy függő vagyok. Ő pedig az én személyes drogom.

A világ legnagyobb ostobasága, hogy ajkaimmal végig követem a nyakán pulzáló eret. Érezni akarom a benne lüktető életet a rengeteg halál után. Testem önmagától cselekszik egy jól begyakorolt koreográfia szerint. Hasa forró és kemény az ujjaim alatt, ajkai kesernyések, és puhák. A csókja minden, amire az elmúlt napok után szükségem van. Belenyögök ajkaiba, ujjai tincseim közé túrnak. Nem finomkodok, csak csókolom őt, beleadva minden kétségbeesést, dühöt és fájdalmas ürességet, ami bennem lüktet. Nyelvem a szájába csúszik, de azonnal át is veszi az irányítást. Heves és határozott. Pont az, amire vágyom. Hátrébb tolja ülését, én pedig készségesen lendülök át hozzá, térdeimmel teste két oldalán támaszkodva meg. Szűkös, kényelmetlen, de most egy pillanatig sem érdekel. Nem akarok mást, csak elveszni az ízében és az érintéseiben.

Keze türemletlenül csúszik be pólóm alá, tenyere szétterül hátamon. Beleborzongok érintésébe, ujjaim görcsösen markolják oldalát. Olyan elemi erővel sújt le rám a jelenléte, hogy nem tudok védekezni ellene. Az érintéseibe feledkezve próbálom lerázni magamról a klinikán történteket. Itt nem Dr. Bell vagyok. Nem függ tőlem senki élete.

Csak Nate vagyok, aki teljesen Edgartól függ.

Ösztönös mozdulattal simítom ágyékomat az övének, amitől mélyen belehörög csókunkba. Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy még mindig hatással vagyok rá. Egészen addig húzom heves csatánkat, míg végleg ki nem fogyunk a levegőből.  

Zihálva válunk el egymástól, homlokomat kifulladva támasztom az övének. A kocsi ablakait vastag pára borítja, a levegő fülledt és tömény. Ostobaság, amit tettünk, mégis ez volt a legjobb dolog, ami az elmúlt hetekben történt velem.

- Annyira hiányoztál, kicsim – halk mormogása ajkaimat simogatja, ujjai végig simítanak gerincemen. Beleborzongok közelségébe. Annyira vágytam rá, hogy újra vele legyek, pedig hatalmas hiba. Erősebbnek kellett volna lennem.

- Ne hívj így! – nyögök föl elkeseredetten. Nem akarom, hogy becézgessen. Már így is túl nehéz és túl fájdalmas távol tartanom őt magamtól.

- Nate… - alig érezhető borostája ismerősen dörzsöli bőröm, ahogy összesimítja arcunkat. – Gyere vissza hozzám – bárcsak megtehetném.

- Nem – vágom rá a leghatározottabban, ami tőlem telik. – Még nem tudom megtenni – most talán jó ötletnek tűnik, de tudom, hogy újra csak szenvednék. Nem kapnék eleget a figyelméből és a szeretetéből. Mindig csak második lennék, az ő első és örök szerelme a munkája. Azt hittem el tudom ezt fogadni, de túl önző vagyok. Túlságosan szükségem van rá.

Ezért elhagyom.

Én sem tudok kiigazodni a saját tetteimen, de így tűnik logikusnak. Ha sikerül leválnunk egymásról, talán találhatok valakit, aki mellett ugyanezt a békét érzem. Aki ugyanúgy át tud segíteni a nehéz napjaimon pusztán a jelenlétével és figyelmességével. Nem érhetem be azokkal a morzsákkal, amiket Edgartól kapok, nem tehetem ezt magammal.

De mi van, ha azok a morzsák jobbak, mint bármi, amit másoktól kaphatnék? Nem tudom. Fogalmam sincs mit tegyek.  

- Akkor talán jobb, hogy ha most felmész – hangja rekedt az elfojtott vágyaktól, de ha ez nem lenne elég, merevedése az enyémnek feszül. Tudom, hogy igaza van. Egyetlen mozdulat kellene, hogy szétroppantsam az önfegyelmünket. A szex segítene felejteni, de utána szánalmasabbnak érezném magam, mint valaha.

Hátrébb döntöm fejemet, hogy szemeibe tudjak nézni. Tényleg ki kéne szállnom a kocsiból, mégsem tudom megtenni. Most nem. Most nem tudom őt elengedni.

- Maradnál éjszakára? – tenyere megdermed hátamon, szemei összeszűkülve kutatják arcomat.

- Nate… - olyan sóhajjal ejti ki nevemet, amiből rögtön tudom, ennyire gyűlöli, amit most fog mondani. – Nem vagy jól, megbánnád, ha megtennénk – mikor lett ennyire figyelmes? Néhány héttel ezelőtt meg sem próbálta volna visszafogni magát. Mégis hálás vagyok ezért a ritkán tapasztalt kedvességért. Még akkor is, ha félreértett.

- Nem akarok lefeküdni veled, még csak hozzám érned sem kell, csak maradj – könyörögve fúrom pillantásomat az övébe. Ujjaim görcsösen markolják puha pulóverét. Nem érdekel mennyire elveszettnek és szánalmasnak tünök. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Nem akarok semmi mást, csak aludni. Edgarral. Vagy legalább egy lakásban vele. Hogy néhány dolog átvegye az illatát. – Aludhatsz a kanapén, vagy alszok ott én, de… de szükségem van rád. Nem akarok egyedül maradni – vallom be kimerülten. Talán hetek óta újra tudnék rendesen aludni.

Egy ideig töprengve mered rám. Ismerem ezt a nézését. A következményeken gondolkodik. Felesleges, én már átgondoltam. Legalábbis azt hiszem. Egy kipihent, öngyűlölő Nate a legjobb végkifejlet.

- Maradok – suttogja ajkaimra, mielőtt újra megcsókolna.

Megkönnyebbülten sóhajtok bele a csókba.

Köszönöm.

oOoOo

Mivel mindketten zuhanyoztunk a klinikán, rögtön a háló felé veszem az irányt. Fel sem ajánlom a kanapét Edgarnak, tudom, hogy inkább szúrna szikét a saját szemébe, mint hogy elszalasszon egy lehetőséget, amikor velem aludhat. Még ha vissza is kell fognia magát. Az önmegtartóztatás sosem volt az erőssége.

Csak egy pillanatig tétovázom, mielőtt elkezdeném ledobálni magamról a ruhákat. Fogalmam sincs miért vagyok zavarban, hisz nincs olyan rész a testemen, amit se csókolhatott volna már végig. Arcpirító dolgokat műveltünk olyan helyeken, ahol egyáltalán nem lett volna szabad, most mégis kényelmesebb, hogy hátat fordítva neki válok meg pólómtól.

- Túlságosan lefogytál – te pedig túlságosan közel jöttél. Vállam felett pillantok a jegesszürke szemekbe, amik engem méregetnek.

- Ha nem tetszik, nem kell nézni – morgom feszülten, megdermedve, mikor még közelebb lép hozzám.

- Nate – kezei derekamra csúsznak, szelíd erőszakkal fordítva szembe vele testemet. Az egyetlen szerencsém, hogy ő még nem kezdett vetkőzni. – Tényleg nem folytathatod így tovább – hangjában rosszallás vegyül aggodalommal. Ujjai végig simítanak oldalamon, egészen élesen kirajzolódó bordáimig. Megértem miért aggódik, korábban sosem látszottak, mindig ügyeltem rá, hogy egészséges maradjak. Az utóbbi hónapokban azonban ez megváltozott. – Ki kellene venned néhány szabadnapot.

- Műtéteim vannak, amiket nem halaszthatok el – válaszolom laposakat pislogva. Az érintései vágy helyett csak nyugalmat keltenek most bennem. A nyugalom pedig lassan a békés sötétség peremére taszítja elmémet. Állva el tudnék aludni.

- Más is meg tudja csinálni őket – állam vonalát követik végig puha ujjai. Egy sebész gyengéd, de határozott érintése. Annyira szeretem.

- Te sem mondtál se soha műtétet, hogy pihenhess – emlékeztetem kissé rosszallóan. Semmi sem tántoríthatta el a munkájától. Semmi és senki. Soha nem volt esélyem.

- Az más helyzet.

- Mert téged lehetetlen helyettesíteni? – feszült gúnnyal horkantok fel, és lépek távolabb tőle. Ő túl jó ahhoz, hogy bárkire lecseréljék, de én pótolható vagyok. Értem. Dr. Tökéletesség biztosan elboldogulna egy újszülött aprócska szívével. – Fárasztó az önimádatod – sóhajtom, miközben megszabadulok nadrágomtól, és felhúzok egy túlméretezett pólót, mit még Edgar szekrényéből csentem el a kapcsolatunk elején. Az illatát már régen nem őrzi, de kényelmes.

Szemüvegemet is lerakom az éjjeliszekrényre, mielőtt bemásznék a takaró alá anélkül, hogy rápillantanék. Megint ott tartunk, hogy ő feddhetetlen és csodálatos, én pedig csak egy középszerű, ideggyenge sebész vagyok.

- Nate, ha veszélybe sodorja a betegeket az állapotod, kötelességem…

- Most nem a kioktatásodra van szükségem! – vágok a szavába dühösen. Ujjaimmal takaróm szélét szorongatom, mielőtt engednék a kísértésnek és megpróbálnám megütni.

- Akkor pontosan mire? – az ágy besüpped mellettem, ahogy elfoglalja a helyét. A szobára sötétség borul, amint eloltja az éjjeliszekrényen lévő kis lámpát.

Sokáig tépelődöm a válaszon, mielőtt megszólalnék. Már úgysincs mit vesztenem.

- Arra, hogy mellettem legyél. Hogy addig ölelj, míg meg nem feledkezem a sok borzalomról, amit a klinikán látok – arra, hogy szeress. Hangom halk és remegő a kimerültségtől. Ez már tényleg kezd túl sok lenni. Annyirszor próbáltam már megértetni ezt vele, de sosem figyelt rám. Pedig akkor talán minden másképp alakul. – Ennyit kellett volna tenned, hogy ne veszíts el – suttogom párnámba a tompa szavakat, amiket talán már nem is hall. Szívem fájdalmasan dobban egy hatalmasat.

Bárcsak jobban megértenél engem, Edgar.

Reszketeg sóhajjal engedem ki a feszültséget, hitetlenkedve hallgatva a körülöttünk felcsendülő tapsot. A gépek csipogását is elnyomja. Ez egyetlen, amit képtelen, az szívem vad dübörgése. A műtét alatti nyugalomnak már semmi nyoma, ujjaim remegnek, mintha nem egy biztos kezű sebész lennék. El sem hiszem, hogy megcsináltuk.

Többel tartozom neki, mint egyetlen vacsora.

- Köszönöm Ed – mosolyomat elrejti maszkom, de úgyis pontosan tudja, hogy ott van. Már a hangomból is kiérzi. – Nélküled nem sikerült volna. Ez az új eljárás… fantasztikus – tudom, hogy rég óta dolgozik rajta, és már bemutatta egy konferencián is, de a saját szememmel még sosem láttam. Még csak a jegyzeteit sem olvastam. Az utolsó időszakban gyűlöltem a munka iránti megszállottságát, mert elvette tőlem, de pont ez adott most egy esélyt Charlienak.

- Egy kibaszott zseni vagyok, ez van kicsim – és emellett egy önelégült barom is. Legszívesebben a fejéhez vágnám, büntetésképp mert a munkahelyünkön becézget engem. Ráadásul azok után, hogy már szakítottunk is. Szerencséje, hogy most mentette meg a betegem életét. – Mennem kell a traumára. Akkor este? – a választ szinte meg sem várva indul el az ajtó felé. Tudtam, hogy ez lesz, mellkasom mégis összeszorul.

- Igen… hétkor várlak lent a parkolóban – sóhajtom kelletlenül a hátának.

- Oké – és már itt sincs. Hálás vagyok a maszkért, hogy elrejti csalódott fintorom nagy részét. Bár ne látták volna ezt a jelenetet a hallgatók.

Keserűségem nyomtalanul szívódik fel, mikor visszafordulok az apró kis test felé.

- Mi megtettük a részünket, innentől neked kell küzdened – suttogom halkan, hogy csak a közvetlen mellettem álló nővér, és Josh hallhassa. Mindketten rám mosolyognak, mert megértik mennyire fontosak nekem ezek a kis betegek.

Edgar sosem lesz erre képes.

oOoOo

Félig lehunyt szemmel, laposakat pislogva figyelem a gépekre kötött kis testet. Már háromszor átlapoztam a legfrissebb értékeit, tudom, hogy jelenleg minden rendben vele. A szüleit hazaküldtem, mert pihenniük kell, és ide úgysem jöhetnek be, de én képtelen voltam megfogadni a saját tanácsomat. A gyermekintenzív egyszerre fájdalmasan szívszorító, és végtelenül megnyugtató hely. Apró kis hősök küzdenek az életükért, mert az orvosok esélyt adtak nekik erre.

Bárcsak mindegyikük sikerrel járna.

- Tudtam, hogy itt leszel – megrezzenek a hang, mély hangtól, és az irányába kapom a fejem. Josh legalább olyan szarul és nyúzottan néz ki, mint én, és ha jól tudom, ma huszonnégy órás műszakban van, szóval még itt is lesz egy darabig. Ennek ellenére képes lehetetlenül kedvesen mosolyogni rám. – Hogy van Charlie? – akaratlanul is visszanézek a kis csecsemőre, mielőtt válaszolnék. Ő tudja Charlie nevét, és érdekli a sorsa. Edgar sosem engedett közel magához egyetlen beteget sem. Neki mindenki csak egy eset.

- Egyelőre stabil – már csak az a kérdés, hogy meddig marad így.

- Majd én szemmel tartom, neked ideje menned, ha nem akarod megvárakoztatni a vacsorapartnered – meg sem próbálja elrejteni hangjából az enyhe sértettséget. Sajnos ezt most nem tudom felróni neki. Ő előbb hívott el. Ennyit az ugyanolyan esélyekről.

Sóhajtva állok fel, hálásan biccentve felé. Illetve majdnem lefejelve a kezét, amivel arcom felé nyúl. Annyira meglep, hogy ellenkezni is elfelejtek, egyszerűen hagyom, hogy visszatolja az orrom végére csúszott szemüveget.

- Újra együtt vagy Dr. Faszfejjel? – ajkaim mosolyra rezzennek Edgar egyik legnépszerűbb gúnyneve hallatán. Túlságosan találó.

- Nem – felelem, és óvatosan hátrébb lépek, mikor ujjai arcom felé mozdulnak. Veszi a lapot, és visszahúzza magához kezét.

- Akkor még nem kell teljesen lemondanom rólad? – egy szexis félmosollyal billenti oldalra a fejét. Kezdem érteni, miért van érte oda annyi nővér és medika.

Lényem egyik része legszívesebben elküldené a francba. Azonban ugyanez a részem akar könyörögni Edgarnak, hogy szeretkezzünk a kocsijában, szóval nem lenne észszerű hallgatnom rá. Egyik témában sem.

- Egy jó orvos soha, senkiről nem mond le – térek ki az egyenes válasz elől egy apró mosollyal. – Köszönöm, hogy figyelsz rá helyettem. Eseménymentes éjszakát, Josh – utoljára belenézek smaragdzöld szemeibe, mielőtt elsietnék az öltözők felé.

Nem akarom megváratni Edgart.

oOoOo

Levakarhatatlan mosollyal fürkészem a lámpák fényével festett koszosszürke esti égboltot. Nem tudom eldönteni, hogy az eső ígérete, Edgar autójának megszokott látványa, vagy Charlie állapota-e az oka, de talán mindez együtt. Nem akarom, hogy úgy tűnjön élvezem ezt a vacsora meghívást, mégsem próbálom eltűntetni boldogságom nyomát.

- Ezek szerint jól van a kölyök? – előbb érzem meg kölnije illatát, mint hallom meg hangját. Széles vállaival, sötét kabátjával és lusta félmosolyával akár egy magazinban is szerepelhetne. Van benne valami, ami vonzza az ember tekintetét.

Érintése égeti arcomat, és tudom, hogy azt kéne, mégsem húzódom el. A testemet nehezebb meggyőzni arról, hogy Edgar nem érdemel meg engem, mint a többi részemet.

- Stabil, és nincs vérzés – felelem elégedett mosollyal. Neki köszönhetően.

- Akkor ez egy jó nap – hangja végig borzongatja a gerincemet, tekintete egy alig észrevehető pillanatra ajkaimra kúszik, de ennyi. Szerencsére. – Korai még ünnepelni, de attól még megérdemlünk egy finom vacsorát – lassan bólintok, és menekülőre fogom az anyósülés irányába.

- Hova megyünk? – kíváncsi vagyok, Sara mit talált ki a számunkra. Remélem valami igazán finomat és laktatót, mert a fél csoki óta csak egy szikkadt fánkot volt időm elrágcsálni.

- Emlékszel arra a mexikói étteremre? – túlságosan is jól. Gyomrom bukfencet vet, és majdnem sikerül összehányom Edgar méregdrága kocsiját, ahogy becsusszanok az ülésre.

- Ahol gyomorrontást kaptam? – micsoda nagyszerű terv. Ez a bosszú, amiért nem mentem vissza hozzá? Vagy elfelejtette jelezni Saranak, hogy ezt a helyet le kellene húzni a lehetséges éttermek listájáról? Ezt is könnyedén el tudom képzelni, azok alapján amennyit a kapcsolatunkkal foglalkozott az utolsó időben.

Amint becsukódik az ajtó, szinte megfullaszt a drága bőr és Edgar tömény illatának keveréke. Megszámolni sem tudom hányszor segített ez elaludni egy kemény nap után. Feszengenem kéne, hogy megint itt vagyok, mégis ellazulva süppedek bele az ülésbe.

- Aha, nyílt mellette egy ír étterem. Mindig el akartál menni írországba, hát most megkóstoljuk a kajájukat. Mit gondolsz? – szomorkás mosollyal pillantok ki az ablakon, tekintetemet a klinika impozáns épületén pihentetve. Néhány hónapja még reméltem, hogy tényleg eljutunk együtt Írországba. Hogy magunk mögött hagyjuk a munkát egy-két hétig, és megjavítjuk repedező kapcsolatunkat.

Ehelyett maradtunk, és szakadékká tágítottuk a repedéseket.

- A titkárnőd jól választott – felelem színtelenül. Nem is emlékszem, mikor beszéltem Saranak az Írországgal kapcsolatos álmaimról.

- Már nincs titkárnőm, felmondott… - ajkaim meglepetten nyílnak el, tekintetem azonnal Edgar komoly arca felé villan. Tekintetét az útra szegezi, miközben lassan kihajt a parkolóból.

Kocsijának motorja felbőg, ahogy kiérünk egy üres útszakaszra, de így sem tudja elnyomni reménykedve zakatoló szívemet. Nem kéne ennyire izgatottnak lennem, hiszen tudom, hogy ez csak pillanatnyi figyelmesség. Csak addig érdeklem, és addig próbál a kedvemre tenni, míg újra meg nem szerez magának.

Utána minden a régi lesz.

- Meglep, hogy magadtól rátaláltál erre a helyre – nyers, de őszinte szavak. Tekintete sértetten villan rám egy pillanatra.

- Ismerlek, Nate. Pontosan tudom, hogy miket szeretsz, és mi tesz boldoggá – inkább kibámulok az ablakon, hogy elrejtsem előle a fájdalmas szükséget, ami a mellkasomba mar. Fájdalmasan szükségem lenne rá, hogy igaza legyen, de megint csak nagyzol. Túl sokat képzel magáról, ahogyan mindig is tette.

- Eddig remekül titkoltad ezt a képességedet – keserű hangomat szinte elnyomja a soklóerős motor, de tudom, hogy meghallotta. Feszült szusszanása elárulja. Biztos vagyok benne, hogy ujjai is dühösen szorulnak a kormányra.

Helyes.

- Miért viselkedsz úgy, mintha sosem lettél volna boldog mellettem? – mert így könnyebb feldolgoznom, hogy szakítottam veled. Így nem akar minden porcikám visszatérni hozzád. De persze ezt nem árulom el neki, mert csak bátorításnak venné.

- Se erőm, se kedvem nincs vitatkozni, Edgar – sóhajtom fáradtan, megigazítva szemüvegemet. Csak essünk túl ezen a vacsorán, hogy hazamehessek pihenni.

- Akkor talán ne mélyeszd belém a fogaidat minden szavaddal – túl sokat kér. Ha nem marok bele a felém nyújtott kezébe, akkor félő, hogy belesimulok az érintésébe.

Azt nem tehetem meg. Nem lehetek annyira elkeseredett és ostoba.

- Úgy tűnik ezt az eljárást már tökéletesre fejlesztetted – egy olyan téma felé kanyarodok, amiről tudom, hogy mindig szívesen beszél. – Mennyire terjedt el más kórházakban? – igazam volt. Csak fél füllel hallgatom ahogy magyaráz, közben az elsuhanó tájat figyelem.

Már most túl hosszú ez az éjszaka.

oOoOo

Az étterem egy valódi kis szelet Írország. Nem az a puccos sokcsillagos feszengős hely, ahová Edgar általában elvitt, hanem egy otthonos, mégis elegáns kis zug, ahová elrejtőzhet az ember. Elvarázsolt mosollyal gyönyörködöm a dekorációban, lábam akaratlanul mozog a hangszórókból szivárgó halk, dallamos ír zenére. Azt nehéz eldönteni, hogy Edgarnak mi a véleménye a helyről, szerintem körbe sem nézett igazán, olyan, mintha végig csak engem bámulna. Nem tudok menekülni a szürke szemek átható pillantása elől.

Mélyet szippantok az előttem lévő gőzölgő leves illatából. Elvileg hagyományos ír fogás, báránnyal, zöldségekkel, és a világ legnagyszerűbb fűszereivel. Legalábbis az illata alapján. Teszek egy próbát az ízével, kockáztatva, hogy szétégetem a számat, de nem tudok tovább ellenállni. Lehunyt szemekkel nyögök fel, ahogy szétárad az íze a számban, és gyorsan utána küldök két újabb kanálnyit. Esküszöm, ez jobb, mint a szex.

- Csak nem éhes voltál? – Edgar egy félmosollyal figyeli habzsolásom, de tekintetében rosszallás csillog. – Még mindig nem eszel eleget – sokat nyaggatott ezzel, de igazán sosem tudott rajta változtatni. Valószínűleg dühös lenne, ha megtudná, hogy mióta szakítottunk, a kevés étkezésem leredukálódott a szinte semmire. Inkább csak hümmögök, mielőtt bekapnék egy újabb falatot. – Ha így folytatod, egyszer műtét közben fogsz összeesni.

- Tudod, hogy sosem kockáztatnám egy beteg életét – forgatom meg szemeimet, bár nem vagyok egészen biztos szavaimban. Az utóbbi két hétben nem igazán voltam önmagam.

Mielőtt válaszolhatna, megszólal telefonja. Csalódott fintorral teszem le kanalamat. Van, ami sosem változik. Most legalább eljutottunk addig, hogy kihozzák az első fogást. Legnagyobb meglepetésemre azonban éppen csak rápillant a képernyőre, mielőtt kinyomná, lenémítaná, és kijelzővel legelé az asztal közepére csúsztatná. Döbbenten követem a mozdulatot, először fel sem fogva igazán a jelentőségét. Most komolyan félretette a randink miatt?

- Mit szónál, ha az este végéig itt maradna? A tiéddel együtt – hangja csak még mélyebbnek érződik mosolyától. Tudom, hogy ez is csak színjáték, egyszerű megtévesztés, mégis belemegyek.

Halvány mosollyal veszem elő saját mobilomat, amit korábban már lenémítottam, de mielőtt lefordítanám, tekintetem megakad egy felugró üzeneten. Jeges ujjak markolnak a mellkasomba, mosolyom lehervad arcomról.

Csessze meg.

Charlienál vérzés lépett fel. Richardson stabilizálta, de…

… de így romlottak az esélyei. Nem kell látnom az üzenet többi részét, hogy pontosan tudjam ezt. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, hogy összeszedjem magam, majd intek az egyik pincérnek, és rendelek két whiskeyt jéggel. Lássuk tényleg olyan jót csinálnak-e az írek.

- Én vezetek – jegyzi meg Edgar az arcomat fürkészve. Tudom, hogy tudja, valami nincs rendben.

- Tudom – felelem újra a leveseskanál felé nyúlva. – Mindkettő nekem lesz.

Szemeim már szúrnak, agyamban egymást kergetik a lehetséges megoldások, de egyiket sem találom elég jónak.

Elég jónak ahhoz, hogy megmentsek egy eletet.

Kimerülten hunyom le szemeimet, elrejtve reményvesztett sóhajomat. A szülőnek most nem arra van szüksége, hogy egy alváshiányos, tanácstalan sebészt lásson a gyereke leletei felett.

- Ki az ügyeletes idegsebész? – félve kérdezem meg, de a szerencsémet ismerve előre biztos vagyok a válaszban.

- Dr. Hollow – rácsesztem. De a kis Charlie ennél szerencsésebb nem is lehetne. Az esélyei most mozdultak el a nulláról.

-Flora, kérlek keresd meg, és hívd ide konzíliumra – szemem sarkából látom, ahogy a szőke medika elhúzza a száját. A póker arcot még gyakorolnia kell, de megértem őt. Ed nem éppen az az ember, akit bárki szívesen zavarna. Még azok is kerülik, akik epekednek utána. Borzasztó kettősséget tud kelteni az emberben. - Mondd, hogy én hívtam – akkor biztosan jönni fog.

Flora sarkai kopogva elsietnek a szobából, nem hagyva maguk után mást, csak egy kétségbeesett anya halk hüppögését, a gépek jellegzetes pittyegését, és néma orvosok késsel vágható feszültségét. Már több konzíliumot is kértem, de ezt halogattam. Nem akartam az adósa lenni, de be kell látnom, hogy nélküle nem tudom megoldani. Egyáltalán nem is kéne itt lennem. Képtelen voltam aludni az éjszaka, túl kimerült vagyok. De otthon sem maradhattam, mert akkor kinyitom a dobozt, amiről tudom, hogy az ő néhány ruhadarabját rejti. Azoknak az illata biztosan segített volna aludni.

Annyira szánalmas vagyok.

Erőszakkal rántom vissza magam a szobába. Elég az önmarcangolásból, valakinek szüksége van rám. Elszorult torokkal figyelem az apró testet. Igazságtalanság, hogy alig kilenc hónaposan az életéért kell küzdenie egy ostoba baleset miatt. Tekintetem találkozik Josh sötétzöld pillantásával. Észrevétlenül megingatja fejét, amitől még nehezebb levegőt vennem. Anesztesként sok nehéz esettel találkozott már, bőven van tapasztalata, ezért hívtam őt.

És mert ő sem tud nekem nemet mondani.

Azonnal megérzem a jelenlétét. A közelsége letaglóz, mielőtt még felé fordulnék. A legtöbben a teremben megkönnyebbülten felsóhajtanak, ahogyan én is.

Tényleg ő a kis Charlie legjobb esélye.

- Igen, itt a konzultáció, végre! – őszinte hálával lépek hozzá, próbálva figyelmen kívül hagyni az illatát. A szemei vörösek, az egész megjelenése nyúzott és csapzott. Le sem tagadhatná, hogy hosszú műtétje volt. Egy pillanatra elfog a bűntudat, de a lélegeztető gép hangja azonnal el is felejteti velem, és Ed kezébe nyomom a kisfiú eredményeit.

Mindannyian lélegzetvisszafojtva várjuk az ítéletet. Tekintete ingázik a papírok és a felvételek között. Ő már tökélyre fejlesztette a pókerarcát, mégis tudom, hogy komolyan veszi az esetet. Ő sosem játszana egy beteg életével.

- Ön az anya? – éppen csak annyira pillant fel, hogy szemügyre vegye az összetört nőt. Valószínűleg csak az érdekli, hogy képes-e aláírni a megfelelő papírokat. Edgart sosem érdekelték a családok. - Sajnálom, ami történt – visszafordul a kijelző felé.

Örökkévalóságnak tűnik, mire rám néz szemüvege felett. Szürke pillantása komor, de a fellegek felszakadoznak, amikor rám néz. Én mindig képes voltam egy kis napfényt csempészni a borongósságába.

Viszont abban semmi fényes nincs, amit mond.

Nyelvemre harapva hallgatom szavait, amik csak megerősítik mindazt, amit sejtettem. A biztos halál, vagy egy apró esély az életre. Egy életre, ami rengeteg fájdalmat és bizonytalanságot hordoz magában. Mégis meg kell próbálnunk. Az előtt tudom az anya válaszát, mielőtt lefordítanám neki Edgar szavainak lényegét. Mindig ugyan az a kérés.

Az anyák mindig így döntenek.

- Kérem mentsék meg őt.

Szinte kivetődöm a folyosóra, hogy beérjem a csipogóját követő jéghegyet. Bárhova is siet, nem engedhetem. Most Charlienak van rá szüksége. Nekem van rá szükségem. Nevét ismételgetve szlalomozom a dolgozók között, és még sikerül elcsípnem, mielőtt elérné a liftet. Úgy néz rám, mintha nem számított volna az érkezésemre.

- Mi a gond? – legszívesebben megütném az ostoba kérdés miatt, de kétségbeesésem képes elnyomni fellobbanó haragomat. Most a segítségére van szükségem, nem arra, hogy vitatkozzunk.

- Edgar… - alig halhatóan, szinte esdekelve suttogom nevét. Imádja, ha éreztetik vele, hogy mennyire fontos, és könyörögnek neki.

De most még ez sem működik.

- Nem, már hat órát álltam ma a műtőben, hajnal óta itt vagyok. Kérj meg mást, nem tudok felelősséget vállalni – egyikünk sem alkalmas most erre, mégis mi vagyunk a legalkalmasabbak ezen a nyomorult klinikán. Nincs gyermek idegsebészünk, mióta Dr. Green nyugdíjba ment, ezért a legtöbb esetet átirányítjuk máshová, de Charlie azt nem élné túl. Neki most van szüksége segítségre.

Még ha túlságosan vakmerő húzás is.

- Megcsinálom én, csak kérlek, legyél ott te is. Ha bármi komplikáció lenne, én… benned bízom a legjobban – és ez nem csak az egójának szól, hanem ez a teljes igazság. Ő a legjobb idegsebész, és az egyetlen, aki asszisztálhat nekem egy olyan műtétnél, ami nem a szakterületem. Nélküle nem merném megpróbálni.

Nem tudom mi győzi meg, de végre beadja a derekát.

- Adj egy csokit, és hívd a műtőt… - győzelem.

oOoOo

Harmadszor megyünk végig gondolatban a műtét összes lépésén, miközben bemosakszunk a műtétre. Tekintetem az üveg túloldalán fekvő apró testre szegezem, miközben újra elismétlem a szavakat, amiket Edgar vésett a fejembe. Dühösen felszusszanok mikor kijavít mély hangján, pedig tudom, hogy igaza van. Magamra haragszom. Ennél jobb vagyok. Egy apró élet van a kezemben, össze kell szednem magam, bármennyire is kimerült vagyok.

A gyomromban magányosan kavargó fél Snickers azonban más véleményen van.

Edgar megkapta a csokiját, de a felét belém diktálta. Fogalmam sincs honnan honnan tudja, hogy nem ettem reggel óta. Akkor is csak két falat szendvicset a vaníliás lattem mellé, azóta egy pillanatra sem álltam meg, ahogyan ő sem. Túl sokat vesz el belőlünk a munka.

De mi életeket adhatunk vissza cserébe.

- Talán mégis jobb lenne, ha te csinálnád – sóhajtom halkan, felpillantva magas alakjára. Ennél jobban nem is különbözhetnénk. Ő egy megszokott, egyszerű zöld műtősruhát és hozzá illő sapkát visel. A tökéletes, precíz sebész mintapéldánya. Én ezzel szemben az egyik mélykék műtősruhámat húztam fel, egy sapkával, amin napszemüveges baglyok traktorokat vezetnek. Korábban többször felhívta a figyelmemet, hogy a gyerekek nem látják, mit viselek a műtőben, én mégis jobban érzem így magam. Tudom, hogy ha ébren lennének, megnyugtatnák őket a mókás kis figurák.

Talán ezért néznek le annyian a sebészek közül.

- Képes vagy rá, Nate – a Snickers ismét bukfencet vet gyomromban, de már valami egészen mástól. Mindig imádtam, ha ennyire gyengéden ejtette ki a nevemet.

- Honnan tudod? Még sosem láttál műteni – keserű fintorral dörzsölöm a kelleténél talán kicsit erősebben alkaromon a bőrt. Sokszor meghívtam őt egy-egy fontos műtétemre, de sosem ért rá eljönni. Mindig közbejött valami. Konferencia, konzílium, tömegkarambol. Csak három a kapcsolatunk ősellenségei közül, de egészen hosszú listát tudnék írni.

- De láttam hogyan készülsz fel rájuk – egy pillanatra megdermedek a mosakodásban, ahogy mellkason vágnak az emlékek.

Egy puha pléd, melegsége, amit Ed a hátamra terített, mikor elaludtam a jegyzeteimen.

Frissen főzött kávé illata egy átvirrasztott éjszaka után.

Mások számára olvashatatlan, kézzel írt kis megjegyzések a terveimen.

Apró figyelmességek, amikbe kapaszkodtam, hogy életben tartsam a kapcsolatunkat. Ez az Edgar hiányzik. Rettenetesen hiányzik.

- Mindig lenyűgözött a rántotta készítési képességed, az tartott életben – az egyetlen dolog, amit meg tud csinálni anélkül, hogy felgyújtaná a konyhát. – De jobban örültem volna, ha nem csak akkor vagy mellettem, amikor felkészülök rájuk – mosolyomba keserűség vegyül.

- Sajnálom – felsandítok arcára, hogy lássam, mennyire gondolja komolyan. A műtéteket nem rovom fel neki, hisz életeket mentett, amíg én is azt tettem. De egy-két konferenciát igazán kihagyhatott volna miattam.

Most legalább megpróbálja jóvá tenni a hibáját. Az egyiket a sok közül.

- Köszönöm, hogy itt vagy – tudom, hogy sok mindent feláldozott most értem. Legalább négyszer hallottam a csipogóját, mielőtt megszabadult volna tőle a műtét idejére. Bele sem akarok gondolni, mennyi életet sodortam életbe azzal, hogy magam mellett tartottam őt. – Tartozom neked eggyel – már akkor megbánom, mikor kimondom. Most rajta a sor, hogy ledermedjen mosakodás közben. Szürke szemei átható forrósággal néznek le rám.

Remélem megfontoltabb annál, mint hogy kimondja, ami először az eszébe jutott.

Vágni lehet köztünk a feszültséget, miközben lassan leteszi a szappant. Én követem a mozdulatban, reménykedve, hogy képes leszek ellökni magamtól, ha valami ostobaság jutna az eszébe. Nem. Egy műtétet és egy életet nem tenne kockára. Ennél ő sokkal profibb.

Legalább is nagyon remélem, hogy nem ismertem félre.

- Gyere el velem vacsorázni – már nyitnám számat, hogy élből visszautasítsam, de sikerül visszafognom magam. Megígértem, hogy kap még egy esélyt. Ugyanolyan esélyt, mint bárki más. Josht sem utasítottam el azonnal, bár nem is egyeztem bele semmibe, ezért vele sem tehetem meg.

Ráadásul utálok másoknak tartozni.

- Emlékeztesd a titkárnődet, hogy allergiás vagyok a rákra – nem tudom, és őszintén nem is akarom eltűntetni a gúnyos keserűséget hangomból. Sosem ő intézte a vacsoráinkat, a legtöbbször ugyanolyan meglepetés volt neki a helyszín, mint nekem. Nincsenek hiú ábrándjaim, hogy ez változni fog.

Mielőtt válaszolhatna, ellépek mellőle, és belépek a műtőbe. A nővérek azonnal felém sietnek, de az én tekintetem már csak az apró testet látja, kinek az élete a kezemben van.

Hát akkor vágjunk bele.

- Azt mondtad, hogy láthatatlannak érzed magad, hogy hiába mondom mennyire szeretlek, nem érzed a szeretetem és a törődésem, magányos voltál a kapcsolatunkban. Minden. Egyes. Szóra. Emlékszem, Nate – az, hogy emlékszik rájuk, közel sem jelenti, hogy meg is értette őket. Én is emlékszem minden fájdalomra, amit az elhanyagolása miatt érezte, mégsem értem meg őket. Nem kértem nagy dolgokat tőle. Nem vágytam hosszú nyaralásokra, romantikus luxushajózásra, csak arra, hogy velem legyen, hogy időnként eszébe jussak a titkárnője figyelmeztetése nélkül is. Bár az igazat megvallva az is meglep, hogy ennyire pontosan képes felidézni a szavaim. A hangjában rejlő düh alapján igazán az egojába taposhattam. A játéka elhagyta, mielőtt ő rongyosra használata, és a szemétre vetette volna. Könnyeimet letörölve fordulok felé a padon. Igazam volt, vonásai élesek a benne dúló haragtól, szürke szemeiben pedig vad viharként tombol a visszafojtott düh.

- Értem és elfogadom, hogy így érzed. De ugye érted, hogy szeretlek? Megtennék érted majdnem mindent, te is tudod. Orvos vagy, én is orvos vagyok. Azt azért igazán elvárhatnám tőled, hogy megértsd, a munkám mennyire fontos és nem csak nekem, hanem a világnak, ahogy a te munkád is. Te feladnád értem a hivatásodat, Nate? – bár pont az ellenkezőjét állítja, a szavai igazolják, hogy nem érti. Sosem kértem rá, hogy adja fel a munkáját. Sebésznek lenni nehéz, kimerítő feladat, ami szinte felőröli az embert. De pont ezért van szükséged valakire, aki melletted van, támogat, és segít egésznek maradni. Én ezt tettem. Ő viszont… ő sokszor még egy telefonhívást is sajnált tőlem. Most pedig ugyanazt csinálja, mint minden alkalommal. Rám hárítja a felelősséget, én kértem túl sokat, az én hibám, hogy nem működött. Én nem értem meg őt. Pedig nálam jobban senki sem ért meg, Ed. De te ezt úgy kezelted, mintha alapvető dolog lenne. Nem becsültél meg. Persze, a világnak szüksége van rád, tudom, hogy a munkád fontos, de azt kétlem, hogy pusztán a segítségvágy hajtana. Megbecsülés, imádat, siker. Ezek a fő motivációid. Nem mondanál le róluk, ahogy én sem a munkámról.

- Soha, de itt nem erről van szó! Sosem kértem ezt tőled, Ed. Tisztában vagyok azzal, hogy sokat kell dolgoznod, én is rengeteget dolgozom, mégis mindig törődtem veled, figyeltem rád, mert fontos vagy nekem – kétségbeesetten próbálom vele megértetni, hogy mi a valódi probléma. Még mindig nem látja. Egy kapcsolat nem működhet, ha az egyik fél hevesebb lánggal él, mint a másik. Én a munkám mellett is mindig szakítottam rá időt. Soha, egyetlen betegem sem szenvedett hátrányt amiatt, hogy Edgar is fontos volt a számomra. Inkább én áldoztam fel néhány dolgot, de teljesen megérte. Legalábbis akkor azt hittem, hogy megérte. – De te…

- De én egy érzéketlen barom vagyok! – dühös morgását egy halk sóhaj követi. Én magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni. Talán tényleg hiányzik belőle a képesség ahhoz, hogy mások érzéseire figyeljen. Talán tényleg annyira elvakítja saját önimádata, hogy nem látja, másnak mire van szüksége. A maga módján biztosan szeret, de nem tehetsz ilyen dolgokat azzal, aki valóban fontos a számodra. – Figyelmeztettelek, amikor elcsábítottál. Emlékszel?

Folyékony ezüst tekintete foglyul ejti az enyémet. Képtelen vagyok szabadulni belőle, csak aprót biccentek. Persze hogy emlékszem. Minden együtt töltött pillanat ott kavarog a gondolataim között, és közülük ez az egyik legboldogabb. Én tettem meg az első lépést. Sokáig tartott összeszednem bátorságom, de biztosra tudtam, hogy szükségem van erre a férfira. Csodáltam őt, csábított a kisugárzása, akár egy éjjelilepkét a gyertya fénye. Nem gondoltam rá, hogyha túl közel repülök, akkor megégethet.

„Egy önző seggfej vagyok, mindenem a hivatásom, de ami marad belőlem, az a tiéd lehet.”

Arcomra pír kúszik, ahogy felidézem vágytól elmélyült hangját. Olyan sokszor hallottam azt a hangot, miközben ígéreteket súgott a fülembe. Ígéreteket, amiket nem volt képes betartani. Figyelmeztetett, de nem vettem komolyan. Reméltem, hogy a hivatása mellett elég marad belőle a számomra is. Tévedtem. Többet akarok. De sohasem fogom megkapni.

Dühösen pattanok fel a padról, de azt képtelen lennék megmondani, hogy rá, vagy magamra haragszom e jobban. Úgy viselkedtem, mint egy tinédzser srác, nem hallgattam az eszemre. Hinnem kellett volna neki. Ed sok minden, de nem hazug. Tudnom kellett volna. Ő lemásolja mozdulataim, fanyar kölnijének illata az orromba kúszik. Ne. Napokba tellett, míg megszabadultam ettől az illattól. Vannak dobozok, amiket azért nem merek kinyitni, mert tudom, hogy a benne lévő ruhák biztosan visszacsempésznék lakásomba.

- Ennek semmi értelme, Ed – hatalmas küzdelmembe telik a könnyek visszatartása. Nem akarok megint sírni előtte, de lehet el fogom veszteni a csatát. Szándékosan idézte fel a legboldogabb emlékeink egyikét. Aljas játékokat játszik, hogy visszakaphasson. És nagyon jól forgatja a lapjait. – Elmegyek!

Csak pár lépést tudok megtenni, már érzem erős ujjait karomra fonódni. Aggódhatnék, hogy elveszíti a fejét és bántani fog, de ő nem ilyen. Sosem lenne képes fizikai fájdalmat okozni. Nekem legalábbis.

- Nem, az nem lehet, hogy ennyi volt! Nem érhet így véget! Kérlek, Nate! – döbbenten bámulok kétségbeesett tekintetébe. Sosem láttam még ennyire elesettnek. Talán nem csak az egoját sérti az elvesztésem? Összeszorul a szívem a látványától, de erősnek kell maradnom. Ha visszatérek hozzá, minden kezdődni fog elölről.

- Ne érj hozzám! – eltépem karomat tőle, és hátrálok egy lépést, de követ. Kérlek ne érj hozzám Ed. Ezért kerültelek az elmúlt hetekben. A közeledben gyenge vagyok. Ujjaim bizseregnek, bele akarnak túrni a sötét tincsekbe. Tenyere szinte éget, miközben közrefogja kihűlt arcomat. A tekintetéből áradó szeretet szinte arcon vág. Szívem sebesen száguld, hiszen reménykedik.

- Tanítsd meg nekem, hogyan kell téged szeretni, Nate. Igenis tudom, mikor van a születésnapod, tudom, hogy fontos műtéted volt, de amikor emberi életekért küzdök, nem tehetem meg azt, hogy halálra ítéljek valakit azért, mert a szívem szerelme valentin napon egyedül sír otthon, vagy épp születésnapja van. A konferenciák sem az öntelt kérkedésről szólnak, mondtam már neked… - tudta. Tudta, hogy mennyire elkeserít, hogy összetörök minden alkalommal, mikor magamra hagy, mégis megtette. Az általa képzelt nagyobb jó érdekében. Valóban emberéletek elé helyezhetném magam? Nem. Soha nem is akartam. A munkája fontos, ez az élete… de én is bele akartam férni ebbe az életbe. Én nem csak a betegekről és a karrieremről gondoskodtam, hanem róla is. Neki sosem kellett azt a magányt éreznie, amiben én hosszú ideje tengődöm, A kettő nem zárja ki egymást, ha igazán fontos lett volna neki, akkor keres megoldást. De ő a könnyebb utat választotta, és rám hárít minden felelősséget.

- Ed – erőtlen suttogásra telik, miközben finoman simítja végig ajkaim. Tudja, mennyire érzékeny vagyok, és ki is használja. Megint csak játszik. De kezdem azt kívánni, bár nyerne. – Ne csináld ezt… Nem vagy szent, ez csak csúsztatás… - magamat is emlékeztetnem kell a szomorú igazságra. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tud változni. Makacs és nehezen formálható. Kis változásokat ugyan el tudtam érni nála, de ez volt minden sikerem. Belefáradtam.

- Nate! Adj nekem még egy esélyt. Két évvel ezelőtt te csábítottál el engem, engedd meg nekem, hogy ezúttal én udvaroljak neked. Bebizonyítom, hogy igenis tudlak szeretni, csak annyit kérek, hogy segíts nekem, mert nem tudom hogyan kell. Hidd el, megéri! Soha senki nem volt nekem ennyire fontos, mégis magától értetődőnek vettem a szerelmedet, nem dolgoztam érte, nem érdemeltem meg. Ostoba voltam, Nate. De ezentúl nem így lesz, csak adj egy esélyt! – szinte csak az hiányzik könyörgéséből, hogy térdre essen előttem. Egy kegyetlen ember talán ezt akarná, de én még a gondolattól is megrettenek. Ő volt a támaszom a nehéz pillanatokban. Számtalanszor aludtam el a karjaiban, akár egy közelgő műtét miatt rettegtem, akár egy elvesztett beteg miatt törtem össze. Az ő közelsége mindig megnyugtatott. A sziklám azonban repedezik. Látom, ahogy a finom törések végig futnak rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy darabjaira hulljon. Egy utolsó dühödt kalapácsütés kellene, és elérném a célom. De valójában sosem akartam ezt. Nem akartam ekkora fájdalmat okozni neki. Én azt hittem… én tényleg úgy gondoltam, hogy ez az egész a birtoklásról szól. Pár hét dühöngésre, követelőzésre számítottam, de könyörgésre… könyörgésre nem. Ő az én sziklám, akit elpusztítok. Pedig talán megértette. Megértette, hogy ő nem tett bele eleget. Hogy jobban kellett volna küzdenie értem.

- Miért kényszerítesz ilyen döntésre? Miért nem tudsz egyszerűen csak elengedni – hangom éles a kétségbeeséstől, ami fojtogat. Nem tudom mihez kezdjek. Egy apró, pislákoló kis esély jelent meg a tintafekete éjszakában, és én mindent eldobnék, hogy megragadjam. De félek, hogy még jobban megsérülök. Ha viszont nem követem a fényt, akkor Edgar fog összeomlani. Ismét választanom kell magam, és számomra legfontosabb között. Belekényszerít a döntésbe, ami nem is igazi döntés. Hiszen nem tehetem őt tönkre. Inkább magamat pusztítom el.

- Sosem lennék rá képes. Nate, mindennél jobban szeretlek! Csak esélyre van szükségem, hogy bebizonyíthassam – mennyi esélyt kell még neked adnom? Két éved volt rá… két éved volt, hogy észrevedd mit teszel azzal, akit állítólag szeretsz. Végre elhatároztam, hogy nem adok többet, de ahogy itt könyörög, a nehezen felhúzott elhatározásaim összeomlanak. Ezt nagyon meg fogom bánni.

Nem tudom mikor került újra ilyen közel, de bezárom a távolságot ajkaink között. Minden dühöm és keserűségem beleadom a csókba. Ujjaim beletépnek a selymes tincsekbe, hogy legalább egy kis részét érezze a fájdalomnak, ami engem kínoz. Bármennyire is szabadulni akartam tőle, most nem tudok leállni. Egy pillanatnyi döbbenet után átveszi az irányítást, de nem hagyom magam. Még sosem küzdöttem így vele.

- Nate… - megremegek a hangjában rejlő ígérettől. Simogatások, csókok, és vad szex. Ez várna rám, ha nem állítanám le.

- Elég lesz Ed – rekedt suttogással lépek hátra. Szürke tekintetében a vágy és a szükség különleges elegye kavarog. – Miért ez az egyetlen dolog, ami mindig működött köztünk? – szomorú mosollyal simítok végig arcán, ujjaimmal követve a férfias vonalakat. Valóban, a szex sosem volt probléma… sőt, inkább azt mondanám, hogy ez volt mindenre a megoldás. Sokszor söpörtük a problémákat szőnyeg alá ezzel a módszerrel. Nem hibáztathatom egyedül őt, hiszen sosem ellenkeztem.

- Ne mondd ezt. Annyi csodálatos emlékünk van. Boldogok voltunk – elkapja simogató kezeim, és apró csókot hint ujjaimra. Az ő hangja is rekedt, valószínűleg nem kis erőfeszítésébe telik, hogy visszafogja magát. Boldogok voltunk, de ez a boldogság leginkább csak időszakosan ütötte fel a fejét. Rövid pillanatokra a felszínre bukkant, majd visszasüllyedt a sötét mélységbe, ahol nem volt esély a megtalálására.

- Bár újra lehetnénk azok. Szeretlek Ed. Szeretlek, de nem megyek vissza hozzád – boldogság, döbbenet, düh, kétségbeesés. Az érzelmek végig suhannak arcán. Látom, ahogy a repedések tovább terjednek szavaim nyomán. Meg kell állítanom őket. - Nem megyek vissza, de adok neked egy utolsó esélyt. Próbálj meghódítani. Nem számít, hogy mennyi időt töltünk együtt, ugyanolyan esélyekkel indulsz, mint bárki más – képtelen vagyok rá, hogy minden gondolat nélkül visszareppenjek karjaiba. Abból nem tanulna semmit. Meg kell értenie… rá kell jönnie, hogy a szerelmem nem egy olyan dolog, amit viszonzás nélkül megkaphat. Lehet dühös miatta, moroghat az ötlet miatt, de nem fogok meghátrálni. A tervemnek így is van egy gyenge pontja. Nem indul ugyanolyan esélyekkel, hiszen szeretem őt. Annyira szeretem.

- Tehát már vannak mások? – dühösen villan rám tekintete, ujjai a kelleténél erősebben szorítják csuklómat. Feltámadt benne a birtoklási vágy. Eleinte ez is imponált, élveztem, hogy ki akart sajátítani, de kezdte túlzásba vinni. Szerencsére idejében leállítottam, ez azon kevés dolgok közé tartozott, amiben meg tudtam őt változtatni.

- Persze, egy kétéves kapcsolatot kihajítottam az ablakon, és máris több szeretőt tartok. Ilyennek ismertél meg? – csalódott nevetéssel lépek el tőle, amit nem próbál megakadályozni. Valószínűleg azon gondolkodik, ki lehet az ellenfele, ki más udvarol nekem, és próbál elcsábítani tőle. Fáj, hogy ilyet feltételez rólam. Két év nem volt elég a hűségem bizonyításához? Két év alatt nem jött rá, hogy mennyit jelent a számomra? Teljesen vakon járt a kapcsolatunkban.

- Minek ez az ostoba játék? – végül csak ennyit mondd, de látom, hogy nehezen tartja vissza indulatait. Kiabálj Ed. Engedd ki. Ne fojtsd el az érzéseidet. Elég, ha én elfojtom a sajátjaimat. Persze hogy nem érti. Remélem idővel majd meglátja, hogy miért van szükség erre. Hogy mi mindent tanulhat belőle. Mi mindent tanulhat rólam, és mi mindent tanulhat saját magáról. Nem kegyetlenségből csinálom ezt, egyszerűen csak nem látok más megoldást.

- Nem vagyok háztartási gép, amihez használati utasítás jár. Nem mondhatom meg neked, hogyan szeress. Adhatok támpontokat, de neked kell rájönnöd. Emiatt kell az „ostoba játék”. Vagy elfogadod a szabályokat, vagy elfogadod, hogy elveszítesz – hangom megremeg a végére, és el kell fordítanom arcom, hogy ne lássa könnyeimet. Az emberek nem így működnek, Edgar. Félek, hogy nem fogja elfogadni, de félek attól is harcolni fog értem. A remény apró magja már elkezdett kicsírázni bennem, így még fájdalmasabb lesz, egy újabb csalódás. De meg kell próbálnom érte.

- Legyen. Be fogom bizonyítani, hogy szeretlek, és vissza foglak szerezni – hallom az az elköteleződést hangjában. Elfogadta a feladatot, és addig nem nyugszik, míg véghez nem viszi. Hajthatatlan, mintha egy műtétről lenne szó. Én ezt az oldalát is szeretem. Sosem mond azonnal nemet. Kivéve, ha az elengedésemről van szó.

- Remélem sikerül – suttogom halkan, és elindulok a lehullott levelekkel színezett kavicsos ösvényen. A nap már eltűnőfélben van, így csípőssé válik az őszi levegő. Sietnem kell, ha nem akarok megfagyni. Nem számítottam rá, hogy ilyen sok időt fogunk itt tölteni.

- Hazaviszlek – máskor gondolkodás nélkül elfogadnám, hiszen két évig ő volt a személyes sofőröm. Szerettem az utazásainkat, olyankor csak az enyém volt, csak rám figyelt. Abban a húsz percben. Megrázom fejem, és egy utolsó, szomorú mosolyt küldök felé.

- Még jobb, ha nem tudod hol lakom – nem lenne kizárt, hogy tábort verne az ajtóm előtt, és addig verné, míg vissza nem megyek hozzá. Komolyan gondoltam, hogy hajthatatlan, ha a fejébe vesz valamit. – Viszlát, Ed – válaszát meg sem várva gyorsítom fel lépteim, és szinte futva hagyom el az árnyak uralta parkot. Kérlek Ed, ne tört össze még jobban a szívem.

Két hete. Két nyomorúságos hete hagytam mögött életem leghosszabb, és legbonyolultabb kapcsolatát. Hosszú ideje érlelődött bennem a gondolat, de nem mertem meglépni. Aztán a legutóbbi párizsi út volt az utolsó csepp az amúgy is csordultig telt, legalább háromszor ürített pohárban. Megkért, hogy menjek vele, mint minden alkalommal. Néha vele tartottam, ha kellett és meg tudtam oldani, akkor műtétet halasztottam miatta, csak hogy vele lehessek. Annyi mindent feláldoztam, konferenciákat, továbbképzéseket hagytam ki, csak hogy itthon legyek, amikor ő sem utazik. Tudom, hogy ő sem ment el mindenhova, de ezek leginkább a veszekedéseink utáni alkalmak voltak, mikor egy kis bűntudatot ébresztettem benne. Ő mindig készpénznek vette, hogy a rendelkezésére állok, mintha egy csinos kísérő és ágymelegítő lennék, akit mindenhova cipelhet magával. Vajon eszébe jutott valaha az én karrierem? Kétlem. A párizsi konferencia pont ütközött egy fontos műtétemmel, amire lassan két hónapja készülök. Nem hagyhattam cserben a kisfiút, és nem söpörhettem félre mindent, csak hogy macaront eszegessek míg ő előad az idegsebészet krémjének. Valószínűleg teljesen elfelejtette, hogy mennyire fontos nekem ez a dátum. De persze megint én voltam az elégedetlen, aki nem él a lehetőséggel, csak mert nem lohol utána, mint egy lelkes kiskutya. Én az összes nagy műtétje után ott voltam neki. Ha nyolc órán át dolgozott a műtőben, én az orvosi szoba kényelmetlen kanapéján fekve vártam, hogy hazavihessem, miután teljesen kimerült. Ő pedig még csak nem is emlékszik az én fontos, nehéz pillanataimra. Ez volt az a pont, mikor döntöttem.

Míg ő Párizsban volt, összepakoltam a holmimat, és nővéreim segítségével átköltöztem egy lakásba a kórházhoz közel. Amikor hazaérkezett, még találkoztam vele, elmondtam neki, hogy vége. Zokogtam, majdnem megtörtem a tekintetét látva, de kitartottam. Életem legnehezebb döntése volt, de meg kellett tennem. Szeretem Edgárt, hogy ne szeretném, amikor olyan oldalát ismerhettem meg, mint senki más? Nekem Ő nem csak az idegsebészet rideg vezetője volt, hanem a férfi, aki otthon vígasztalt, mikor egy-egy elvesztett beteg miatt zokogtam. Már ha éppen otthon volt. Keserű mosollyal törlöm le kicsordult könnyeim, és nagyot sóhajtva kelek fel ágyamból. Reflexből pillantok rá telefonomra, de nem jött tőle üzenetem… hiszen letiltottam, hogy tudna írni nekem? Igyekszem teljesen kizárni az életemből. A munkahelyen is levegőnek nézem, próbálom kerülni a folyosókat, amiket gyakran használ. Párszor próbált elkapni, de mindig kicsúsztam a kezei közül. Bevallom a két kedvenc ápolómat is megkértem, hogy avatkozzanak közbe egy kitalált sürgős esettel, ha úgy látják szükségem lenne rá. Gyáva vagyok? Talán. De kifogytam a lehetőségekből.

- Legalább Ti nem engem okoltok mindenért, ugye? – végig simítok egyik alokáziám levelén, és megigazítom a függönyt, hogy minél több fény érje növényeimet. A hatalmas üveg ablakok miatt választottam ezt a lakást. Mintha csak nekem készítették volna. Kár, hogy nem tudtam rávenni magam még a kipakolásra sem. A növényeimen kívül minden más abban a dobozban hever, amiben két hete elhoztam Edgar házából. Furcsa, de sosem tudtam a közös otthonunknak hívni, mindig az ő háza volt, amibe beköltöztem. Talán ez is egy olyan jel volt, amit hamarabb észre kellett volna vennem. – Ostoba vagy Nate, nagyon ostoba – motyogva dörzsölöm meg arcom, majd nekiállok kikutatni valamilyen ruhát az egyik dobozból. Kezdődhet az újabb nap, az újabb macska-egér játék.

oOoOo

Vizit, megbeszélés, egy-két kedves betegem meglátogatása, néhány „elég rosszul néz ki doktor úr” megjegyzés bezsebelése. Tudom, hogy jóindulatból mondják, a legtöbben tényleg aggódnak értem. Bevallom nem sokat aludtam az utóbbi két hétben. Próbáltam a munkával elterelni a figyelmemet, és sokszor cikkeket olvastam lefekvés helyett. Az üres ágy nem volt túl vonzó. Étvágyam sem különösebben volt, nem is tudom felidézni mit ettem az elmúlt napokban. Egy fánkra emlékszem, amit a nővérek nyomtak a kezembe, és addig nem tágítottak, míg meg nem eszem, de nem is tudom… mi volt még? Nem mehet ez így tovább. Muszáj lenne rendbe szednem magam, mindig frissnek és összeszedettnek kell lennem a műtőben, nem hibázhatok azért, mert az éhségtől remeg a kezem. Nem kockáztathatom a betegeim életét. Talán ki kéne vennem pár nap szabadságot, hogy helyre rakhassam magamban a dolgokat. Bevallom arra is gondoltam, hogy másik munkahelyet keressek, de nem tudtam meglépni. Még nincs erőm elszakítani az utolsó szálat, ami összeköt minket.

- Ezt csak akkor kapja vissza, ha elment és bőségesen megebédelt, Dr. Bell – a kórlap, amit már pár perce üres tekintettel bámultam, eltűnik kezeim közül. Helen a gyermeksebészet főnővére, mindenki anyukája. A legtöbb sebész azonnal felkapná a vizet, az ő egojuk nem viselné el, hogy egy nővér mondja meg mit csináljanak. Itt a gyermeksebészeten egy kicsit másképp mennek a dolgok. Sokszor úgy érzem, hogy ez a hely egy másik univerzum. Valószínűleg a kis betegeinkből áradó kedvesség okozza, ami ránk is átragad. Persze vannak olyanok, akiket ez a hely sem lenne képes meglágyítani. Edgar okkal nem foglalkozik gyerekekkel, csak azon ritka esetekben, ha én könyörgöm ki. Szerintem a legtöbb gyerek ok nélküli sírásba kezdene, ha közeledne hozzájuk. Valahogy a kisugárzása nem teszi gyermekbaráttá… amit meg tudok érteni. A fenébe.

Megrázom fejem, és eltüntetem arcomról a szomorú mosolyt. Ha rá gondolok akkor vagy sírok, vagy mosolygok. Most csak ez a két véglet létezik, és nem tudom mit kéne tennem ellene. Nem szabad ellágyulnom, nem szabad, hogy hiányozzon, mert akkor vissza akarok majd menni hozzá, és az egész kezdődik elölről.

- Köszönöm Helen – el ne felejtsek csokoládét hozni magammal a legközelebbi műszakba. Nem győzök elég hálásnak lenni a nővérek munkájáért, hiszen nem csak a gyerekekre vigyáznak, hanem az orvosaikra is. Természetesen tudnak Edgárról és rólam. Egy klinikán nem lehet az ilyesmit titokban tartani, mindenki mindent lát, és mindenki pletykál… de talán ez minden munkahelyen így van. A többség sosem értette a kapcsolatunkat, hogy hogyan lehetek együtt egy önző, makacsa, indulatos sebésszel, akinek a karrierje mindennél fontosabb. Ők nem látták azt az oldalát, amit én. Két éve mikor megkerestem egy műtéttel, szörnyen el voltam keseredve. Már annyi sebész visszadobta, nem vállalták el mert kockázatos, és rontotta volna a sikerességi rátájukat, ha nem sikerül. Ő azonban nem mondott nekem nemet. Megcsinálta, mert én kértem rá. Vagy csak azért vállalta, mert újabb siker volt, amivel tündökölhetett… utólag nem tudom, melyik az igaz. Onnantól egy hős lett a szememben, akiért mindent megtettem volna, és két éven át mindent meg is tettem. Tálcán nyújtottam felé a szívemet, de ő csak betette egy üvegbúra alá, és az irodája polcára rakta. Megőrizte, néha ránézett, de nem gondozta igazán. Ez volt a mi kapcsolatunk.

Étvágytalanul turkálom kedvenc tésztámat, de kezem megdermed amint Edgar besétál az étkező ajtaján. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, csak meredten figyelem ahogy megpakolja tálcáját, majd helyet foglal a kollégái mellett. Szarul néz ki. Mármint még mindig egy félisten, aki leszállt a halandók közé, de az arca nyúzott, minden mozdulatából süt a feszültség, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Remélem nem kapott dührohamot miattam, azt az osztályán dolgozók keserülték volna meg. Egy pillanatra még bűntudatom is támad, hogy ezt tettem vele... nem, Nate, nem szabad erre gondolnod. Megérdemelte. Sok lehetőséget adtál neki, sokszor próbáltad megértetni vele, de hiába. Szerinte minden az én hibám. Nem sikerül időben elszakítanom róla tekintetemet. Szürke szemei belem fúródnak, ő is megdermed rágás közben. Mint vadász és a préda, akik megpillantják egymást a fák között. Várják, hogy melyik lép előbb. Talán el kéne állnom, és elmenekülnöm. Nem, ahhoz már túl késő. Nem kerülgethetem el örökké, egyszer kénytelen leszek beszélni vele. De nem itt, mindenki szeme láttára. A kórházban nem sírok, ezt megfogadtam… de ha ennyire közel van hozzám, ha beszélnem kell vele, nem fognak kitartani a falaim.

Összeszorult torokkal figyelem ahogy felkel az asztalától, és átsétál az enyémhez. Ujjaim elfehérednek, olyan erővel szorítom villámat. Szomorú, csalódott és dühös vagyok. Túl sok érzelem ezt egyszerre, nem fogom bírni.

- Leülhetek? -válaszomat meg sem várva foglalja el a velem szembe lévő széket, és karjait összefonva dől hátra. Hát persze, miért is várná meg a válaszomat. Mikor érdekelte, hogy én mit szeretnék? Ha ő valamit eldönt, annak úgy kell lennie, ő mindent megkap, amit csak akar. Egyre dühösebb vagyok, mégis legszívesebben lehunynám szemem, és csak hallgatnám a hangját. Mély, arrogáns, és mégis… mintha betakarna. Nem, nem betakar, csak átcsap a fejed felett, mint egy hullám, hogy aztán a mélybe taszítson. Többé nem dőlök be neki. – Elfutsz most is? – talán azt kéne tennem. De két év után többet érdemel. Talán még egyszer megpróbálhatnám elmagyarázni neki, hogy miért tettem. Kétlem, hogy megértené, nem lát túl a sértődöttségén. Hiszen ő nincs hozzászokva, hogy szakítsanak vele… ő tökéletes, akit mindenki meg akar kapni. Hahh… hát persze.

- Kérlek ne itt – rengetegen látnak minket, és ezt ő is tudja. Így is minden nővérszobában a mi kapcsolatunk a téma, nincs szükség rá, hogy még több témát adjunk nekik. Tudja, hogy a kórházat és a magánéletemet nem szeretem keverni. Itt leginkább munkatársak vagyunk, nem viharosan elvált szeretők. Szeretők? Milyen különös… két évig volt a párom, mégis ez az első szó, ami eszembe jut, ha le akarom írni a kapcsolatunk? Valami nagyon elromlott. Talán már helyrehozhatatlanul sérült.

- Akkor mondd meg hol és mikor, mert ezt meg akarom veled beszélni! Nem tehetsz úgy, mintha nem léteznék és sosem ismertél volna, ez kegyetlen és ostoba húzás. Pedig te nem vagy ostoba, és mostanáig kegyetlen sem voltál – hát persze, megint én vagyok az ostoba és a kegyetlen. Egyáltalán próbáltad megérteni, hogy miért tettem ezt? Próbáltál túllátni a saját sértett önbecsüléseden? Fortyog bennem a harag, de az ő szürke szemei szikráznak a dühtől. Tudom, hogy azért fonja össze karjait, hogy ne borítsa fel a köztünk lévő asztalt. Tudom milyen, amikor tombol, de én nem félek tőle. Engem sosem bántot. Tettekkel sosem. Megérdemelné, hogy szó nélkül itt hagyjam. Megérdemelné, hogy az ebédemet az ölébe borítsam, vagy a poharam tartalmát az arcába locsoljam. Úgy tesz, mintha csak ő lenne megbántva… mintha én élvezném, hogy kínozhatom. Mintha csak neki lenne szenvedés ez az egész helyzet. Ennyire nem ismert meg két év alatt?

- Most is csak Te látsz ilyennek – jegyzem meg szárazon, és tálcámat megfogva állok fel az asztaltól. Túlságosan dühös vagyok, nem tudnám ezt most megbeszélni vele. Sírás és kiabálás nélkül semmiképp. Ő olyan indulatosan másolja mozdulatomat, hogy a széke hatalmas csattanással borul fel mögötte. Ha eddig nem figyelt volna minket mindenki, akkor tett róla, hogy így legyen – Ed, kérlek ne rendezz jelenetet – fejemmel finoman a szomszédos asztalok felé intek. Nem kell közönség. Kérdés, hogy van-e olyan lelki állapotban, hogy ezt megértse.

- Hol és mikor? – pengevékonyra szorított ajkai közt préseli ki ismét a kérdést. Nyelvemre harapva folytom vissza csípős válaszomat. Nincs szükség rá, hogy még jobban feldühítsem. Már így is olyan, mint egy felbőszült bika… csak azt látja, amit el akar tiporni. Nem vagyok benne biztos, hogy vágyik tényleg erre. Ő önző. Ha az övé nem lehetek, akkor másé sem. Ő nem tűri, hogy elhagyják. Nem érti, hogy a „szerelme” nem több birtoklási vágynál. Úgy nem szerethetsz valakit, hogy elvárod, csak akkor álljon rendelkezésre, ha neked megfelel. Ezt kéne megértened Edgar.

- A műszak után várlak a Higgins Parkban. A tónál - felesleges tovább húzni. Addig úgysem hagy nyugtot, míg nem beszélek vele. Nem vagyok benne biztos, ő hogy dolgozik ma, lehet csak egy sürgős eset miatt hívták be, de majd alkalmazkodik. Többé nem fogok a kedvében járni, feláldozva önmagam. A parkban kevesebben látják majd, ahogy összetörjük egymást.

Alig láthatóan biccent, én pedig megszakítom a szemkontaktust, és kisietek az ebédlőből. Csak akkor merek újra levegőt venni, mikor a lift ajtaja végre bezáródik mögöttem. Remegve támasztom hátamat a falnak, szemüvegem zsebre vágom, és tenyerembe temetem arcomat. Miért ennyire rohadt nehéz? Annyira dühös vagyok rá, mégis… mégis az egyetlen, amire vágyom, hogy megértsen, és újra vele lehessek. Amikor rám néz… amikor a hangját hallom… miért van rám ekkora hatással? Hogy a francba szerethetnem még mindig ennyire? A szívem mikor látja majd be végre azt, amit az agyam már régen tud? Még hogy az emberi test egy tökéletesen működő egység. Az enyémnek erről senki sem szólt.

A lift halk pittyenése ránt ki az önsajnálatból. Mire kinyílik az ajtó már rendbe szedve, arcomon a megszokott mosollyal lépek be az osztályra. Akkor koncentráljunk a betegekre.

oOoOo

Szeretem az őszt. A kedvenc évszakom. A színek, a természet elcsendesedése, a nyugalom, amit a pihenni térő világ áraszt magából. Ilyenkor sokszor sétálok a parkban, élvezem a nap egyre gyengülő sugarait, figyelem a lassan vitorlázó színes leveleket. A lemenő nap narancssárgára festi a tó vizét, mintha egy festmény lenne. Annyira nyugodt és gyönyörű.

Begombolom hosszú szövetkabátomat, és elfoglalom a tóparton álló padok egyikét. Holnaptól sálat is hoznom kell, tényleg gyorsan hűl az idő. Talán még egy hétig tudom biciklivel járni a klinikára, utána kénytelen leszek metróra váltani. Ilyenkor kicsit bánom, hogy sosem tanultam meg autót vezetni, de bevallom, nekem félelmetes. Túl sok balesetet szenvedett embert látok a klinikán. Mondjuk, ha ez alapján ítélném meg a világot, akkor sok más dolog is tiltólistára kerülne.

Még pár percig élvezhetem a nyugalmat, mielőtt magas alakja elfoglalja a pad másik felét. Szívem már csak attól a torkomban kezd dobogni, hogy ennyire közel van hozzám. Az elmúlt két hétben minden kapcsolatot kerültem. Féltem, hogy ha csak végig simít az arcomon, akkor elbukok. Pedig, ha nem változik semmi, akkor nem akarom újra kezdeni. Márpedig nem fog változni semmi.

 - Az ősz a kedvenc évszakom, ezt tudtad? – magam sem tudom, hogy miért kérdezem. Biztosan nem tudta. Az ilyen apróságokat csak a titkárnője jegyezte fel. A személyes ajándékok nagy része tőle származott. Nem hibáztatom, tökéletesen végezte a munkáját, és hálás vagyok, amiért ennyire figyelt rám. De ez nem az ő feladata lett volna. Ez az, amit Edgar nem ért meg. Szerinte ez is szeretet és gondoskodás. Szerintem csak a munka lepasszolása, és a babérok learatása. Meg sem várom válaszát, inkább a lényegre térek. Jobb minél hamarabb túlesni rajta. -  Mit akarsz még megbeszélni? Már mindent elmondtam, amit akartam.

- Pokoli volt ez a két hét – hangja remeg az elfojtott indulattól. Nem vagyok hajlandó ránézni, meredten bámulom a tavon úszó kacsákat. Igaza van. Pokoli volt. De erről mindketten tehetünk. Én vetettem véget a kapcsolatnak, de ő volt képtelen megérteni, hogy mire vágyom.

- Két év nem fog csettintésre kitörlődni. Idővel jobb lesz – magam sem vagyok benne biztos, hogy igaz, amit mondok. Minden szóval csak újabb sebeket karcolok hevesen lüktető szívembe. Igen, pokoli a fájdalom.

- A picsába Nate, akkor lenne jobb, ha visszajönnél hozzám – nem, én kétlem, hogy akkor jobb lenne. Talán neked igen, mert újra nyeregben érezhetnéd magad. A világod helyreállna, mert ismét megkaptad, amit akartál. Az önbecsüléseden esett seb begyógyulna, nyomtalanul eltűnne. De én… én is nyomtalanul eltűnnék melletted.

- Nem. Ez nem fog megtörténni – a tó képe elhomályosul, ahogy szemembe könnyek tódulnak. Sűrűn pislogva próbálok megszabadulni tőlük. Nem sírhatok, bármennyire is fáj, nem sírhatok. – Ne! – halkan, de határozottan szisszenek rá, mikor megérzem ujjait az arcomon. Nincs szükségem rá, hogy letörölje a könnyeim. Annyi alkalma lett volna rá… ha tudná hányszor zokogtam álomba magam miatta. Mert egy továbbképzés fontosabb volt, mint az első évfordulónk. Mert egy ausztrál konferencia ütközött a születésnapommal. És még megannyi különböző alkalom. – Felfogtál bármit abból, amit a szakításkor mondtam? Megérted, hogy miért tettem? – ha igen, van esélyünk. Ha nem, akkor ott vagyunk, ahonnan indultunk, és meg kell tanulnom együtt élni az ürességgel, amit a hiánya hagy maga után.