Agyamban teljes a rövidzárlat. Nem gondolkodom következményeken, sem azon, hogy helyes-e, amit teszek, egyszerűen engedek a vágynak, ami elárasztja a testem. Ösztönösen teszek mindent. Részben a szerelem hajt, amit iránta érzek, részben a bosszú, hogy tudja, mit veszít az ostoba rövidlátásával. Ő préseli testem az ajtónak, mégis én irányítok. Én vagyok, aki hajába tép, és hozzá dörgölőzik. Én vagyok, aki csókba fojtja a mindkettőnkből feltörő kétségbeesett szükség hangait. Akarom őt. Itt és most.

Azonnal.

Kezeim habozás nélkül csúsznak nadrágjába, és szorítanak rá farkára. Forrón lüktet ujjaim között. Ismerős és csodálatos. Nyögése végig borzongatja gerincemet. Nem tudok gondolkodni és mérlegelni. Nem tudok semmi mást, csak hogy le akarok feküdni vele. Talán utoljára, de éreznem kell őt.

Mindketten megdermedünk a felcsendülő zene hallatán.

https://www.youtube.com/watch?v=kqk_t2STYao&list=RDkqk_t2STYao&start_radio=1

- Az új titkárod nagyon hasznos – levegő után kapva, egyetlen pillantásra méltatom vigyorgó arcát, mielőtt térdre esnék előtte. – Így nem hallja senki, amikor elélvezel, Ed – suttogom, mielőtt fogaimmal húznám le zipzárját. Hiába tiltakozik, hiába próbál megállítani nevemet nyögve, csak olajat önt a tűzre. Testem lángol, józanságomra sötét lepel borul. Mint egy függő, aki hosszú után újra hozzájut a drogjához.

Ujjai hajamba tépnek, csípője egy rég óta ismert ritmusra mozog együtt fejemmel. Nyelvemmel végig követek egy lüktető eret farkán, íze teljesen elnyom minden mást. Szemeimbe könnyek szöknek, de még mélyebbre engedem őt torkomban. A levegő most másodlagos. Csak rá van szükségem.

Egy utolsó, erőteljes szívás után nyögve ránt le magáról. Nyelvem végigfut érzékeny ajkaimon, miközben felpillantok elsötétedett szemeibe.

- Úristen, ne csináld ezt többet! – túl gyenge vagy, ha rólam van szó, Edgar. Széles mosollyal fogadom ajkamba maró fogait. Csókja türelmetlen és megsemmisítő. Beleolvadok karjaiba, hagyom, hogy magával sodorjon a méregdrága, puha szőnyegre. A valóság egyre jobban egy vággyal átitatott masszává válik. Csókok, harapások, nyögések fullasztó tömegévé. Testem minden pontja ég az érintéséért. Még sosem éreztem ennyire sürgető szükséget. Sosem volt ennyire heves és pusztító a csatánk.

Kezeink azonos ritmusra mozognak, pusztító gyönyör ígéretét keltve a másik testében. Túl sok. Túl forró. Lassan emészt, mégsem elég. Nevét nyögve, könyörögve emelem meg csípőmet, és rángatom le róla ingjét. Gombok reppennek szét a szobában, de nem zavartatom magam. A felbukkanó izmok elvonják minden figyelmemet. Bőre forró az enyémen. Testem aprónak és törékenynek érződik alatta, de tudom, hogy sosem tenne bennem kárt.

Túlságosan szeret.

Mellkasomba éles fájdalom tép, de nem törődöm vele.

Végig simítok hasizmaimon miközben visszadőlök a szőnyegre. Szélesre tárt combjaim között térdel, tekintete vadul cikázik testemen, de mindig visszatér ugyanahhoz a ponthoz. Izzadtság csillog bőrén, vonásai vicsorba feszülnek, ahogy próbálja visszatartani magát.

- Nate… biztos vagy benne? – nem. Egyáltalán nem. Mégis lerántom magamhoz, csípőmet pedig felé lököm, hogy végre elmerüljön testemben. Reszketek a feszítő fájdalomtól, amit túl régen éreztem. Állatias hörgése és forró csókja elviselhetőbbé teszi az első pár lökést.

Azután már nincs visszaút.

Testem köré csavarodik, együtt mozogva vele és a zene ritmusával, zihálva hajszolva magunkat a kielégülés felé.

Hibát követtünk el.

oOoOo

Meredten bámulom a telefonom sötét kijelzőjét, mielőtt arcomat a párnába fúrva, elnyűtt nyöszörgéssel átkoznám magam a végtelenségig. Hiába a párna, az emlékek hangját nem tudom elnyomni.

„Szeretlek Nate… Annyira szeretlek…”

Testem újra megrázkódik vágytól elmélyült hangja emlékétől. Képes voltam ott hagyni őt, bármilyen nehéz is volt. Rohadt nagy ostobaságot tettünk. Nem szabadott volna engednem, de mintha nem is én irányítottam volna. A testem önmagától cselekedett.

De azt tudtam, hogy többször nem történhet meg.

Rögtön beadtam az azonnali felmondásomat, és összepakoltam a holmimat. Már három napja, de ő azóta sem keresett. Talán így a jobb. De akkor mi ez a pokoli üresség is fájdalom? Azt hittem képes leszek új életet kezdeni nélküle San Franciscoban, de már nem vagyok benne biztos. Túlságosan szeretem őt. Egyre kétségbeesettebben akarom, hogy igaz legyen, és tényleg képes legyen a változásra. Az, hogy a beosztását az enyémhez igazította, hogy ajándékokat küldetett, hogy észrevette a problémáimat…

- Miért ennyire nehéz? – sóhajtva fojtom feszült kiáltásomat a párnába.

Telefonom rezgésére felkapom fejemet, de egy pillanat múlva csalódottan vissza is ejtem. Csak egy újabb üzenet Joshtól. Természetesen nem mentem el a vacsorára, miután lefeküdtem Edgarral. Ennyire még én sem vagyok pofátlan. Viszont se vele, se másokkal nem beszéltem mióta összepakoltam és eljöttem. Még Hank is keresett, majdnem felvettem neki, de aztán rájöttem, hogy mivel már nem dolgozom a kórházban, nem kötelezhetnek arra, hogy beszéljek vele. Viszont csendes magányomban be kellett látnom, hogy egyedül nem tudom megoldani a gondjaimat. Szükségem lesz a segítségére, hogy meg tudjam hozni a végső döntést.

Fintorogva tapogatom ki vakon a kis készüléket.

oOoOo

A zene dübörgését a mellkasomban érzem. Ujjaim görcsösen markolják poharamat, számban szétárad a Buba Libre savanykás íze. Gyűlölöm a kollégáimat, amiért éppen ezt a helyet választották. Beleegyeztem egy békés búcsúestébe egy közeli csendes bárba, de pár pohár után a nővérkék vadabb bulira vágytak. Sajnos nem csak Edgar és az én kedvenc helyem ez a klub.

Összerezzenve pilantok fel a mellettem álló férfira, mikor finoman meglök vállával. Josh észvesztően néz ki sötét ingben és kócos hajjal. Zöld szemei szinte világítanak a buli fényeiben. Ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön, annak ellenére is, hogy leszögeztem, egészen biztosan nem lesz közöttünk semmi. Fejével a tánctér felé int, de megrázom fejemet. Nem vagyok táncos hangulatban.

 Az elmúlt három hét elég volt arra, hogy rendbe rakjam a dolgokat. Legalábbis nagyrészt. Fáj beismerni, de Hank sokat segített ebben. Addig vezetett, amíg meg nem láttam, hol hibáztam a kapcsolatomban Edgarral. Fogta a kezem, míg rá nem akadtam egy olyan útra, ami talán működhet. Végig előttem volt, de valamiért nem láttam meg. Meg kell tanulnom Ed mellett a testvéreimre is támaszkodni. Nem szabad őket kizárnom, hogy megóvjam őket a munkámtól. Ha hajlandó vagyok bevonni kettőjüket, akkor nem kell egyedül megbirkóznom mindennel, mikor Edgar nincs mellettem. Belerokkannék, ha még egyszer egyedül próbálnék átvészelni mindent, amivel a munkám jár.

Még mindig nehezemre esik elfogadni, hogy neki a munkája az első, de talán megtanulhatjuk beleilleszteni a kapcsolatunkat az életébe úgy, hogy mindkettőnknek megfeleljen. Már csak azt kéne kitalálnom, hogyan beszélem ezt meg vele, anélkül, hogy veszekednénk vagy agyatlanul egymásnak esnénk.

Fanyar fintorral kortyolok egy újabbat koktélomból, mikor megszólal a következő szám. Legszívesebben hisztérikusan felnevetnék, de inkább csak a táncparkettet kezdem pásztázni. Vajon a DJ elkapcsolná, ha odamennék könyörögni? Minden attól függ, hogy mennyire hetero.

Testem akaratlanul is felforrósodik a zenétől. Újra az irodában találom magam, ahol izzadt, ragacsos testünk összegabalyodott, miközben mindketten levegő után kapkodtunk az orgazmus után. Lehunyom szemeimet és felhajtom italom maradékát. Ez még csak a második koktélom ma, ráadásul nem is igazán keverték erősre, mégis mintha végig égetné a torkomat. Képtelen vagyok tovább hallgatni ezt. Telefonálnom kell.

Néma sóhajjal vetek egy búcsú pillantást a táncoló tömegre, de azonnal megdermedek. Elnyílt ajkakkal, döbbenten figyelem a zene ritmusára ringó testeket. Az eltéveszthetetlen alakot, aki egy kisebb rajongó tábort gyűjtött maga köré. Éhes érintések siklanak végig testén, és kúsznak be szinte teljesen szétgombolt ingje alá. Ő nem ér hozzá senkihez, csak élvezi a zenét és a körülötte ringó csinos alakokat. A világ visszafolyik, csak az ő folyékony ezüst pillantása marad éles. A tekintetet, amit az enyémbe fúr, mielőtt elfordulna tőlem.

Poharam koppan a pulton, kezem kicsúszik az utánam kapó Josh ujjai közül, lépteim dühös féltékenységgel visznek az Edgar körül összesűrűsödött tömeghez. Nem finomkodom, odébb taszítom az éhes keselyűként leselkedő nőket és férfikat. Mire a szám véget ér, sikerül hozzá furakodnom. A félhomályban is látom, mennyire zavaros a tekintete. Arca nyúzott, mozgása szexi, de időnként bizonytalan. Kimerült és részeg. Kurvára rossz párosítás, ha az ember egy félisten, akivel mindenki meg akarja dugatni magát.

- Ideje lépned – tátogom a srácnak, aki éppen bagzó macska módjára dörgölőzik Edgarhoz. Lefejtem kezeit exem testéről, és feszülten odébb taszítom talpig bőrbe bújtatott testét. Milyen közönséges.

Méltatlankodó szavait már nem hallom, beleolvadnak a következő, dallamosabb számba.

https://www.youtube.com/watch?v=hsfDq30EZGQ&list=RDhsfDq30EZGQ&start_radio=1

Egy erős kész csúszik derekamra, ismerős test simul a hátamhoz, együtt mozogva a zene ütemével. A görcsös feszültség lassan oldódik testemben. Félig lehunyt szemekkel, engedem át magam a ritmusnak, és a mögöttem álló alakból áradó ismerős lüktetésnek. Együtt mozgunk, tökéletes összhangban. Mindenki más megszűnik körülöttünk. Egyik keze ingem alá csúszik, tenyere szétterül mellkasomon. Csípője hozzám simulva irányítja táncunkat, ajkai a fülem mögötti puha részen kalandoznak. Reszketve hajtom félre fejem, hogy még jobban hozzám férhessen. Testének dőlve ringok vele együtt, elveszve a forróságban, amivel körbe ölel.

Csak annyi időre távolodik el tőlem, hogy határozottan maga felé fordíthasson. Ajkai azelőtt simulnak az enyémekre, hogy igazán elmerülhetnék pillantásában. Csókja is illeszkedik a zene ritmusához. Karjaimat nyaka köré fonva, zihálva vetem hátra fejemet, ahogy a zene lassul. Félig lehunyt tekintetem találkozik az övével. Arcom kipirult a tánctól, az összesimuló testek keltette forróságtól. A ritmus újra gyorsabbá válik, ő pedig egy pillanatra sem áll meg. Időnként forró csókot lehel ajkaimra, de most nem ezen van a hangsúly. Most csak a zene számít, ami a testünket irányítja. Régen imádtunk ide járni és órákon át táncoltunk kifulladásig. Túl rég töltöttünk együtt egy ilyen estét.

- Valóság vagy? – fülemhez hajolva zihálja bele halk, elgyötört kérdését. Torkom összeszorul, szemeim az ő alkoholmámoros pillantását kutatják. Fordult a kocka. Most ő az, aki egyáltalán nincs jól.

És ez az én hibám.

Szorosabban simulok hozzá, ujjaimat nedves tincsei közé fúrom, ajkaimmal megérintem álla vonalát.

- Én vagyok az – mormogom bőrébe, átengedve magunkat a következő szám lüktetésének.

Nem tudom mennyi idő telik el, csak azt érzem, hogy sehol máshol nem akarok lenni. Senki mással nem akarok lenni. A zene ott lüktet a véremben, a fülemben, és Edgar ujjaiban, amik a testemen táncolnak. De valakinek meg kell zavarnia békés buborékunkat. Egy kéz csúszik vállamra, elhúzva engem Edgartól. Értetlenül fordulok az alak felé. Még éppen látom a ragyogó, zöld szemeket, mielőtt egy ököl csapódna Josh állának. Megtántorodik, csak azért nem kerül földre, mert nekiesik a többi táncolónak.

Bassza meg.

A tömeg életre kel körülöttünk. Döbbent, méltatlankodó felkiáltások, és folytatást követelő ittas hangok. Rémülten kapom el Edgar karját, és rángatom el Josh közeléből, mielőtt újra ütne. Nehezen boldogulok vele még józanul is, az ittas és dühös verziója szinte lehetetlen küldetés. Szerencsére a segítségemre sietnek. Hálásan pislogok fel Owenre. Ő nem sokkal kisebb alkat, mint Ed, így ketten ki tudjuk vonszolni őt a táncoló tömegből. Dühösen próbál visszajutni, a szavait nem igazán tudom kivenni a zenétől, de a gyilkos fintor alapján semmi jó nem várna Joshra, ha visszajutna hozzá.

Elsietek a ruhatárba a kabátjainkért, míg Owen tovább tereli őt a kijárat felé. Már így is túl nagy feltűnést keltettünk, nem kell, hogy a biztonságiőrök hajítsanak ki minket. A parkolóban érem utol őket. Még szerencse, hogy Owennel az egyetem óta haverok, különben lehet már neki is behúzott volna. A féltékenység teljesen elborította az agyát. Sietve bújok bele kabátomba, Owennek is oda nyújtom a sajátját, dühösen fortyogó exemre viszont lehetetlen ráimádkozni, így csak a hátára terítem, hogy ne fagyjon szarrá a taxi megérkezéséig.

Tekintete a haverjáról rám siklik, és megdermed. Mintha nem számított volna rá, hogy itt leszek. Még mindig rettenetesen be van állva, nem is biztos, hogy bármire emlékezni fog ebből az estéből. Vállam fölött a klub felé pillant mintha azt várná, hogy Josh mindjárt követ engem.

- Mennyit ivott? – kérdem Owentől, aki még mindig nem mert túl távol kerülni tőlünk, hátha közbe kell avatkoznia.

- Rohadt sokat – pont ahogy gondoltam. Még ha ki is táncolta egy részét, bőven maradt benne anyag.

Feszült szusszanással fogom arcát két tenyerem közé, és kényszerítem, hogy rám fókuszáljon.

- Mégis mi a francot képzeltél? – ajkaimat összeszorítva húzom egészen közel magamhoz, hogy senki mást ne láthasson, csak engem. Most olyan, mint egy feldühödött bika, nem akarok neki okot adni egy újabb támadásra.

- Az a fasz hozzád ért – sóhajtva pislogok egy hosszút, fejemet csóválva. – Kurvára megérdemelte.

- Nincs semmi köztem és Josh között – lassan, tagoltan beszélek, hogy még az alkoholfelhőn át is eljussanak hozzá szavaim. – Nem volt, és nem is lesz. Érted? – elmerül tekintetemben, mielőtt dühös morranással ajkaimra vetné magát. Feszült és birtokló csók. Olyan, amivel a világ tudtára adhatja, hogy az övé vagyok.

Én pedig nem ellenkezem.

Levegő után kapva rántom el tőle fejemet, mikor meghallom Owen halk torokköszörülését. A taxink megérkezett. Biztosítom róla, hogy nem kell velünk tartania, megoldom egyedül is. Ritkán, de egy-két alkalommal már megesett, hogy nekem kellett hazatámogatnom őt.

Miután hajlandó elválni tőlem annyi időre, hogy berakjuk a hátsó ülésre, még egyszer hálálkodok egy sort Owennek, és megkérem, hogy szóljon a barátaimnak hová tűntem. Josh miatt nem aggódok, annyi orvos és nővér van ebben a klubban, hogy egy műtétet is végre tudnának hajtani rajta itt helyben.

Kivártatva becsúszok Edgar mellé, aki azonnal oldalához ránt, és szorosan derekamra fonja karját. Bediktálom a sofőrnek Edgar címét, nem is gondolva rá, hogy máshová vigyem. Megfogadtam, hogy többet nem lépek be abba a házba, de azt hiszem ideje megszegnem az eskümet.

Arcát a nyakamba fúrja, szuszogása lassan mélyebbé és nyugodtabbá válik. Óvatosan veszem szemügyre ölemben pihenő kezét. Néhány helyen már vörösödik, de nem hiszem, hogy akadályozni fogja a munkában. Olyan ostoba. Sebészként a kezünk a legfontosabb eszközünk, ő pedig arra használja, hogy bezúzza valaki arcát.

- Ne költözz San Franciscoba… – hangja halk és kásás az alkohol okozta ködtől. – Kérlek… - teste lassan elernyed, ahogy valami alvás és ájulás közötti állapotba süpped.

Túl sebezhető. Túlságosan nem önmaga. Úgy tűnik jobban tönkre tesz minket a külön töltött idő, mint az, amit egymás mellett töltünk. Meg akarom vele próbálni újra. Lehetőséget akarok neki adni arra, hogy bizonyítson. Lehetőséget akarok adni magamnak is a változásra.

Mégsem maradhatok.

- Muszáj mennem – suttogom szomorúan, összefonva ujjainkat. Ő meg sem rezdül, de nem bánom. Majd fizetek egy kis jattot a sofőrnek, hogy segítsen bevonszolni a házba. – De bárcsak te is velem jönnél – alig halhatóan mondom ki a szavakat, amik napok óta érnek bennem.

Bárcsak ne kéne itt hagynom téged.

Arcomat a napfény felé fordítva hunyom le szemeimet. A néhány kora délutáni napsugár bekúszik a hatalmas üveg ablakokon, melegséggel töltve meg a nappalit. Virágfölddel borított kezeimet leengedem az ölembe, és próbálom kiélvezni a nyugalmat, amit rám kényszerítettek.

Amikor végre képes leszel mással is foglalkozni magadon kívül, akkor keress meg!

Ajkaim pengevékonnyá válnak, ujjaim ökölbe szorulnak. Pont azért jutottam ide, mert mindig mással foglalkozom. De persze az önimádatától ezt nem veszi észre. Azt hiszi én vagyok önző. Azt hiszi én várok el túl sokat egy kapcsolattól. Elnézést, hogy nem csak a telefonom kijelzőjén akarom látni a férfit, akivel együtt élek. Egoista fasz.

Kolosszális seggfej vagy Edgar Hollow.

Dühösen folytatom inkább az egyik növényem átültetését, mielőtt összetörök valamit. Még mindig nem hiszem el, hogy megtette. Panaszt tett rám a feletteseinknél, és elérte, hogy kényszerpihenőre küldjenek. Legszívesebben megfojtottam volna. Nem sok hiányzott, hogy rárúgjam az ajtót, és belefojtsam az imádott medencéjébe. Ehelyett összerámoltam a lakásomat, és kipakoltam az összes dobozt, amit eddig halogattam, mert egy dolog biztos: ez után a húzása után soha nem fogok visszaköltözni hozzá.

Csuklómmal feltolom szemüvegemet, majd egy nagyobb, üres cserép felé nyúlok. Ez a negyedik napom itthon, de képtelen vagyok a pihenésre koncentrálni. Akárhányszor megpróbálom, csak még dühösebb leszek. Gyűlölöm, ha helyettem döntenek. Én akartam szabadságra menni. Nekem kellett volna felvázolnom a helyzetet a feletteseimnek. Meg is tettem volna, ha Dr. Mindent Kibaszottul Jobban Tudok nem cselekszik a tudtom nélkül.

Remélem most rohadtul elégedett magával.

Azt állítja én nem gondolkodom tisztán, pedig ő az, aki kurvára nem látja át a helyzetet. Nem arra lett volna szükségem, hogy magányos pihenőre küldjön, hanem hogy bebizonyítsa, hajlandó áldozatot hozni értem. A vállára kellett volna kapnia, és két hétre lelépnie velem Írországba. Ennyi.

Egy pillanatra az ajtó felé kapom tekintetem, mikor csengetnek, de aztán inkább figyelmen kívül hagyom. Ha tippelnem kéne, egy újabb ajándék, amit bűntudatból küldött nekem. Vagyis küldetett. Valószínűleg van új csicskája, aki intézi helyette a dolgokat, mert ő sosem küldene magától rózsát. Tudja mennyire utálom. Majd lerakja a futár az ajtó elé, aztán később kidobom, mint a korábbit is. Remélem nem tervez két naponta küldeni, mert akkor hamar megtelik a szemetesem.

Eligazgatom a földet a növényem alatt, mikor meghallom a zár zörgését. Homlokráncolva kelek fel a padlóról, de csak egy lépést sikerül megtennem, mielőtt kivágódik az ajtó. A belépő két alak sapkába és sálba van csomagolva, mozdulataik zavaróan összhangban vannak, ahogyan egész életükben.

- Ti mit kerestek itt? – kezemet a nadrágomba törölve, rosszat sejtve méregetem őket.

- Téged is jó látni, Nate – Emma hozzám lép, és széles mosollyal nyom egy puszit az arcomra. Göndör tincsei az arcomat simogatják, magukkal hozva a nyugalom illatát.

- Meguntuk, hogy minden meghívást visszautasítasz – Carla keresztbe font karokkal mér végig, majd a vállam felett bepillant a lakásba is. Elégedett biccentéssel nyugtázza, hogy többé nem egy nyomortanyát idéz az otthonom.

- Ezért úgy döntöttük, bevetjük a nehéztüzérséget – értetlenül húzom fel szemöldököm, de egy pillanattal később már rájövök cinkos mosolyuk okára.

- Nate bácsi! – három kis alak visítva vágtat be az ajtón, és csapódik a lábaimnak. Egy apró arc fúródik hasamba, vékony karok ölelik körbe combjaimat.

Hónapok óta nem nevettem már.

oOoOo

- Tudod mi a véleményem arról a seggfejről, de azt hiszem most tényleg jót tett veled – fintorogva süllyedek mélyebbre sálamban. Tekintetem nem veszem le a játszótéren rohangászó unokahúgaimról.

Két órába tellett, mire hagytak levegőhöz jutni, de egy pillanatig sem bánom. Nem voltam tisztában vele, hogy mennyire szükségem volt rájuk. Azt hittem csak Edgar mellett érzem ezt a nyugalmat, de rá kellett jönnöm, hogy megfeledkeztem róluk. A családomról. Tényleg rettentő szánalmas vagyok.

- Tudom, hogy jót akart – dünnyögöm kelletlenül, megigazítva magamon a sapkát, amit szintén Edgar küldött. Ezt képtelen voltam a virágokkal együtt kidobni, mert tudom, hogy ez valóban tőle jött.

Az elmúlt fél órában gyorsan összefoglaltam nekik mindent, ami az elmúlt időszakban történt. Tényleg szarul voltam, és Edgar tényleg segíteni akart, de nem jól segített. Ennyi idő után sem ismert ki annyira, hogy tudja mit kell tennie. Ezért nem tudom, hogyan működhetne ez valaha közöttünk.

- De remélem ennyivel még nem győzött meg, hogy visszamenj hozzá – Emma fintorogva dől hátra a padon. Egyikük sem kedveli Edgart. Talán csak kétszer találkoztak vele, de többet nem is kockáztatnék. A testvéreim nem olyan békés természetek, mint én. Edgarral rövid időn belül egymás torkának ugranának.

- Nem – még mindig nem sikerült döntenem a kapcsolatunkról, de az biztos, hogy vissza nem megyek hozzá. Most még nem. Előbb elmegyek pár alkalomra a munkahelyi pszichológushoz, hátha nála kapok válaszokat. Talán egy szakember tudja, miért vágyom vissza mindezek ellenére is egy önimádó pöcshöz. Az én diplomám ehhez már kevés. – Magányos vagyok nélküle, de mellette is az voltam. Semmi sem változott.

- Nate – Carla gyengéden fogja meg hűvös kezemet. – Ugye tudod, hogy sosem vagy egyedül?

- Lehet, hogy azzal a barommal éltél, de akkor is a kisöcsink voltál – fintorogva hajolok el Emma ujjai elől, amik az arcom felé indulnak. Nem vágyom csipkedésre, elég hálaadáskor a nagyanyánktól.

- Hamarabb kellett volna szólnod.

- Vagy nekünk kellett volna hamarabb észrevennünk – torkom összeszorul a bűntudattalt telt hangtól. Nem kellene rosszul érezniük magukat, az egész az én hibám. Megfeledkeztem azokról, akik Edgar előtt segítettek átvészelni az egyetemmel és a kezdő orvos léttel járó nehézségeket. Nélkülük biztosan nem tartanék ott, ahol most vagyok. Mégsem tudtam mással foglalkozni, csak Edgarral.

Tényleg valami baj lehet a fejemben.

- Bármikor felhívhatsz minket, vagy át is jöhetsz, ha kemény napod van – gyanúsan elcsendesedik a végére, és vált egy gyors pillantást Emmával.

- Legalábbis még egy kis ideig – gyomrom kellemetlen bukfencet vet.

- Ezt, hogy értitek? – ismét egymásra nézek, végül Emma az, aki kelletlenül, de mesélni kezd.

Tényleg jobb, hogy szabadságra jöttem.

oOoOo

- Nate – összerezzenve fordítom arcomat a fotelben ülő férfi felé. Most is tökéletesen néz ki, mint mindig. Túl tökéletesen. Már három hete járok hozzá, de még egyszer nem láttam gyűrődést az ingjén. Amikor megtudtam, hogy őt rendelték ki mellém, mindent elkövettem, hogy másik pszichológust kapjak, de a vezetőséget nem érdekelték a panaszaim. Eleinte nem is voltam hajlandó beszélni vele, csak csendesen végig ültem a foglalkozásokat, de végül sikerült átjutnia a falaimon. Nem értem, hogy csinálta, de sikerült neki.

Le sem tagadhatná, hogy Edgar barátja.

- Úgy érzem egészen máshol jársz – és ehhez kellett diploma? Gratulálok.

Sóhajtva harapok nyelvemre, és lekűzdöm a feszültséget, amiről pontosan tudom, hogy nem neki szól. Sokat segített az elmúlt hetekben a munkával kapcsolatos nehézségeimen, de a forró kását mindig kerülgettük. Edgarról nem tudok és nem is akarok beszélni vele, egyedül viszont képtelen vagyok kitalálni, mi legyen a következő lépés. Rettenetesen hiányzik, de nem tudtam teljesen megbocsátani neki. Megértem miért tette, de akkor is aljas húzás volt tőle.

A közös jövőnk lehetősége pedig egyre bizonytalanabb lábakon áll.

- Felajánlották az állást – feszülten piszkálom a kanapé karfájából kilógó szálat. Egy hete elküldtem a papírjaimat egy San Francisco-i klinikára. Hatalmas támogatásokból építettek ki egy korszerű, szinte egyedül álló gyermeksebészeti osztályt, és két hónap múlva tervezik megnyitni. Miután a testvéreim közölték, hogy a férjeik munkája miatt mindketten a Nyugati-partra költöznek, rögtön keresni kezdtem. Nem akarok itt maradni.

Nem akarok egyedül maradni.

Ez a kórház egy hatalmas lehetőség lenne. A legjobbaktól tanulhatnék a legjobb körülmények között. A támogatók szívesen fektetnek kutatásokba is, így végre ezzel is foglalkozhatnék. A videó interjún felvázoltam nekik a terveket, amiket itt sosem volt lehetőségem megvalósítani. Őszintén nem is reméltem, hogy bekerülhetek, de tegnap este hívtak, hogy ha szeretném, akkor enyém az állás.

- Nem tűnsz igazán boldognak a hírtől – kérdőn emeli meg szemöldökét. Tudom. Boldognak kéne lennem. Először azt hittem, csak nem fogtam még fel, de már biztos vagyok, hogy másvalami az oka. Illetve valaki. Menekülni akartam tőle, most viszont egyáltalán nem akarom őt itt hagyni. De a karrierem és a családom érdekében mennem kell.

Fogalmam sincs mihez kezdjek.

- Edgar szeretett valaha bárkit? – még a toll is majdnem kicsúszik ujjai közül, ahogy kérdésem végre megtöri az idegesítő pókerarcot, amit mindig visel.

- Ez most…

- Régebb óta ismered, mint én. Volt valaha kapcsolata, amit igazán komolyan gondolt? Olyan, amiért hajlandó lett volna áldozatot hozni – várakozva nézek rá, de ő csak elgondolkodva fürkészi arcomat. Ez a bajom a pszichológusokkal, sosem tudom, hogy mégis mi jár a fejükben.

Már akkor tudom, hogy nem fogok egyenes választ kapni, mielőtt kinyitná a száját. Inkább meg sem várom, csak felállok, és kisétálok az irodából.

Kivételesen egyedül szeretnék lenni.

oOoOo

Mély levegőt véve lépek be a folyosóra, amit négy hete próbálok messziről elkerülni. Mielőtt egyenesen Edgar irodájához sétálhatnék, egy ismeretlen férfi állja az utamat. Az alkatunk és a magasságunk is hasonló, de fiatalabb nálam. És sokkal tenyérbemászóbb a feje. Késztetést érzek, hogy keresztül nézzek rajta, és egyszerűen kikerüljem, de megállok. Ma nem terveztem jelenetet rendezni.

Hank igazán büszke lehet rám, nem mondhatja, hogy nem figyelek a terápián.

- Dr. Hollowhoz jött? – szinte elmosolyodom a buzgósága láttán. Szóval ő az új titkár, akit ugráltathat. Reménykedtem, hogy ismét egy középkorú nőt választ, de úgy tűnik változik az ízlése. Talán akar valami izgalmat. – Jelenleg nem ér rá, de kereshetünk egy időpontot, ami önnek is megfelel.

A zöld szemű kis szörnyeteg kaparja a koponyámat belülről, de nem engedek neki. Nem rám tartozik, hogy kit kúrogat szabadidejében.

- Üzenem neki, hogy Dr. Bell keresi – meglepetés suhan át vonásain, ahogy végre arcot is társít a név mellé. Hetek óta küldi nekem a csomagokat, de most végre tudja, hogy kiről is van szó.

Szótlanul figyelem, ahogy elsiet az iroda felé, majd kisvártatva visszatér értem. Edgar hajlandó fogadni engem, micsoda meglepetés. Dr. Mindenkinél Jobb az asztala mögött ül, szemüvege felett pillantva rám. Forró elégedettség árad szét mellkasomban a karikás szemek és nyúzott arc láttán. Kivételesen ő néz ki szarabbul. Helyes, megérdemli.

Arca barnább, mint pár hete, ami azt jelenti, hogy kihasználta a szokatlanul napsütéses őszt, és rengeteget futott. Szóval feszült. Remélem bűntudata is van, ami elől nem tudott elmenekülni, bármennyire is szedte a lábait.

- Szia – bármennyire is határozottan érkeztem ide, az átható ezüst szemek kereszttüzében nem érzem olyan magabiztosnak magam. Egy ostoba pillangó vagyok, aki azonnal a fény felé indul, hiába tudja, hogy bele is halhat.

- Foglalj helyet – leereszkedem a székre, áldva az asztalt, ami közöttünk húzódik. Miért jöttél Nate? – mert már a puszta hangod is hiányzott. Nyelvemre harapok, mielőtt kimondhatnám. Mindkettőnk érdeke, hogy ez a beszélgetés egészen más irányba haladjon.

- Nem volt jogod átnyúlni a fejem felett – rögtön belevágok a közepébe, felesleges udvariaskodás nélkül. Ő úgysem szereti, nekem úgysincs hozzá kedvem. Ezt a tüskét pedig muszáj kiműteni belőlem, különben begyullad és gennyes fertőzéssé nővi ki magát.

- Ez volt a betegek érdeke – és a munka mindig fontosabb lesz, mint én. – És a tiéd is – teszi hozzá komoran. Tudom, hogy igaza van, de meg kellett volna beszélnie velem. Ha hajlandó kommunikálni, tudta volna, hogy magamtól is erre készültem. Pont aznap láttam be, hogy teljesen kimerültem. A tömegkarambol a lelkem utolsó darabjait is felemésztette.

De ő nem volt ott, hogy megbeszéljük.

- Magamtól is megtettem volna – dühösen szegem fel államat, ujjaimat összekulcsolva keresztbe rakott térdeimen. Így elrejthetem mennyire remeg a kezem.

- De talán túl későn – sosem kockáztattam volna egy beteg életét. Ha úgy éreztem volna, hogy nem megy, kisétálok a műtőből, és átadom a helyemet másnak. Ő miért nem látta ezt? – Aggódtam érted, Nate – szívem fájdalmasan nagyot dobban őszinte, mély hangjától. Egyre nehezebb hűvösnek és dühösnek maradnom, pedig tudom, hogy ez a figyelmesség nem tart sokáig. Túl rég óta voltam ilyen állapotban, ő pedig túl rég óta nem vette észre.

Akkor miért nem aggódott értem?

- És ezért átvetted az irányítást az életem felett – gúnyos fintorral, csalódottan dőlök hátra a székemben.

- Mert te már elengedted a kormányt – nem engedtem el. Lehet, hogy csak fél kézzel fogtam, de még én irányítottam. Lehunyom szemeimet, mert fájnak a szavai. Fáj a bennük rejlő igazság. – Nem fogok bocsánatot kérni emiatt – akaratlanul is kicsúszik számon egy gúnyos horkantás.

- Ezt rögtön gondoltam – dacos pillantásom találkozik az ő hűvös tekintetével. Sosem volt erőssége a bocsánatkérés. Dr. Tökéletesség ritkán enged az igazából.

- Azért jöttél, hogy veszekedjünk? – hangjából ítélve ő erre is készen áll. A veszekedés, szex, békülés szentháromságából bármelyik megfelel neki. Nekem azonban más terveim vannak.

Remélem tudom tartani hozzájuk magamat.

- Azért jöttem, hogy végre tisztázzuk ezt az egészet – sóhajtok fel, ujjaim feszülten kezdik piszkálni az egyik díszes ezüstszínű tollat, ami az asztalán pihen. Ez is biztosan valamelyik gazdag betegétől van. – Sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben, de mindig nem látom, hogyan működhetne köztünk – nehezen tudom kimondani a szavakat, pedig számtalanszor elgyakoroltam őket, mielőtt ide jöttem. Nem bírom tovább ezt a se veled, se nélküled kapcsolatot, de visszamenni sem tudok hozzá. Még nem. Ezért nem maradt más megoldás, mint minden szálat eltépni. – Nem folytathatjuk ezt tovább. Így nem.

Szavaim fájdalmas csendet hagynak maguk után. Edgar előre hajol, egy pillanatra sem eresztve tekintetemet.

- Akkor gyere vissza hozzám – pont ez az, amit nem tehetek. Nem bizonyított eleget.

- Nekem biztos pontra van szükségem, hogy önmagam maradhassak a munkában – ezt Hank is alátámaszthatja, ha felhívja. Nem bízom az orvosi titoktartásban, ha róla és Edgarról van szó. Sokat foglalkoztunk azzal, hogyan erősödhetnék meg a munkában, de mindig ide tértünk vissza. Erősebb nehezen leszek, ezért biztos háttérre van szükségem. – De rád nem igazán számíthattam az utolsó hónapokban.

- Elismerem, hogy van, amit elcsesztem, Nate – meglepetten nyílnak el szemeim. Ezek őszinte szavak. Reménykedő szívem hevesebben kezd verni, hiába próbálom csitítani. – De nem várhatod, hogy minden munkát félredobjak, amikor hívsz – lesütöm szemeimet, újra a tollat vizsgálva. Igaza van. A munkája fontos, ahogyan az enyém is. Mindketten életeket mentünk, erre tettük föl az egész életünket. Eleinte megértettem és elfogadtam ezt, de túl sokáig voltam nélkülözve, és túl sokat vesztettem önmagamból.

- Tudom – sóhajtok fel kissé elveszetetten. – Időnként én is sokat vártam el tőled, de úgy érzem képtelenek vagyunk megtalálni az egyensúlyt. Szerinted túl sokat akarok, szerintem túl keveset kapok – szomorkás mosollyal pillantok fel rá. – Szerinted önző vagyok és csak magammal törődöm, de ez egyáltalán nem így van. Én állandóan másokkal törődöm, ezért van szükségem valakire, aki rólam gondoskodik – nem állandó figyelemre vágyom, csak némi együtt töltött időre, amiből újjá építhetem magam. De az utolsó időben már ezt sem kaptam meg. – Nekem nem egy lakótárs kell, akivel néha összefutunk a házban, és dugunk, hogy levezessük a stresszt – keserűen csóválom meg fejemet. Még ha nagyon jól is esik akkor és ott az a dugás.

- És úgy gondolod én nem tudok ennél több lenni? – tanácstalanul fürkészem arcát. Vonásai egyre feszültebbek, ujjain elfehérednek a bütykök, ahogy ökölbe szorítja őket. Őszintén nem tudom. Néha azt hiszem képes változni, de rögtön utána elbizonytalanít egy ostoba tettével.

- Rövid ideig talán – felelem megfontoltan. – De hajlamos vagy belekényelmesedni a kapcsolatba, és tényként kezelni, hogy ott vagyok.

- Elismerem – apró biccentés, ami többet ér mindennél, amit eddig mondott. Szúró fájdalom nyilall mellkasomba. – Többször nem követem el ezt a hibát – főleg, ha nem is adok neki lehetőséget, hogy elkövethesse. – De te is tudtad, hogy mire vállalkozol, Nate. Figyelmeztettelek.

„Egy önző seggfej vagyok, mindenem a hivatásom, de ami marad belőlem, az a tiéd lehet.”

- És ez mentesít téged a felelősség alól? – dühösen szorítom össze ajkaimat. Nem kenheti rám megint az egészet. Elfogadom, hogy mindketten hibásak vagyunk, de azt nem, hogy enyém minden felelősség.

- Nem. De sosem mondtad ki igazán, hogy mit akarsz. Bezárkóztál, én pedig nem vagyok gondolatolvasó – dühöm lassan párolog el, visszaadva a helyet a csalódott szomorúságnak. Olyan emlékek ébrednek bennem, amiktől hetek óta csak szabadulni akarok.

- Hiába beszéltem, nem hallottál meg. Ezért egy idő után inkább elhallgattam – hangom elhalkul, lassan kivész belőle minden határozottság. Karjaim modulnak, hogy önkéntelenül átöleljem magam, de ő elkapja az egyik kezemet, és magához húzza az asztal felett.

- Nate – beleborzongok ahogy nevem legördül az ajkairól. – Ha mindketten hajlandóak vagyunk változni, működhet – puha csókot hint az ujjaimra. Tekintete őszinte és magabiztos, áruló szívem pedig hisz neki. Mindig is hinni akart neki. – Kurvára hiányzol – ajkaim ismét egy elgyötört mosolyra húzódnak.

- Te is hiányzol… - suttogom alig hallhatóan. Most kell menekülőre fognom, és újra átgondolnom mindent. Ha tovább maradok, ő fog győzni. Elhúzom tőle kezemet, és felállok a székből. Tekintete rögtön elkomorul, miközben szótlanul követi mozdulataimat. – Mennem kell a pszichológushoz.

- Tudod, hogy azért tettem, mert szeretlek – remegő kezeimet a hátam mögé rejtem. Képtelen vagyok megállni, hogy újra szemeibe fúrjam a tekintetemet. Ez a szó sosem hangzik hazugságnak a szájából. Emiatt nem vagyok képes végleg faképnél hagyni őt.

- Tudom… – vállaim megereszkednek, küzdenem kell, hogy ne vessem magam a karjaiba. Annak csak még több fájdalom lenne a vége.

- Szeretném, ha ezt megnéznéd – a fiókjából elővesz két paparít, és elém csúsztatja őket. Értetlenül hajolok feléjük, beazonosítva, hogy a beosztásaink azok. Én csak két hét múlva kezdem el újra a munkát, és arról sem szóltam, hogy csak a hónap végéig maradok, de a főnököm ezek szerint már előre dolgozott.

- Te megszerezted a beosztásomat? – még én sem kaptam meg.

- Kértem egy szívességet – szóval lenyomozott, mint egy ijesztő pszichopata. Mégsem tudok rá haragudni, mert tudom, hogy gyűlöl másoknak tartozni, mégis bevállalta értem.

- Néha ijesztő tudsz lenni – dünnyögöm, mire végre elmosolyodik. Öntelt, magabiztos, igazi Edgaros mosoly.

- Amennyire tudtam, hozzá igazítottam a sajátomat – némán figyelem a sok azonos, üres kis rublikát. Szívem lassan szétszakítja a dobhártyámat. Ed soha nem tett ilyet korábban. Talán tényleg bizonytani akarja, hogy képes változni. – Vacsorázz ma velem, Nate. Nyugodtan átbeszéljük hogyan működhetne újra közöttünk. Biztosan találunk kompromisszumos megoldásokat – egy pillanatra elhiszem, hogy meg tudjuk csinálni. El akarom hinni. De tudom, hogy lehetetlen.

Sosem jönne velem San Franciscoba, én pedig nem akarom ezt az áldozatot meghozni. Most nem. Most tényleg önző akarok lenni, és csak magamra gondolni. Azért jöttem, hogy végleg véget vessek mindennek, ami közöttünk van, erre csak jobban remélek, mint korábban bármikor.

- Talán máskor – nagyon nyelve hátrálok egy lépést az asztaltól. Amúgy is szükségem van egy kis gondolkodási időre. Megint minden összezavarodott. – Már elígérkeztem – tekintete azonnal fagyos viharrá válik. A féltékenység jeges éllel festi meg minden vonását. Ijesztő, de tudom, hogy engem sosem bántana. Josh viszont még veszélyben is lehet. Amíg kényszerpihenőn voltam, sokszor nézett rá Charliera a kedvemért, tartozom neki egy vacsorával. Edgar is tudja, hogy mindenki azonos esélyekkel indul. Ő is elvihetett vacsizni, most Joshon van a sor. Persze csak ha megéli a műszak végét. – De jobban járnál, ha elengednél, Ed – sóhajtom hátat fordítva neki. Ha most újra összegabalyodunk, csak még jobban fog fájni, amikor elmegyek. Semmi értelme másfél hónapig áltatni magunkat. Meg kéne ezt mondanom neki, de képtelen vagyok.

A menekülés azonban nem opció.

Mielőtt kinyithatnám az ajtót, megragadja a karomat, és visszafordít maga fel. A lendülettől elveszítem egyensúlyomat, és az ajtónak csapódik hátam. Levegő után kapva emelem fel arcomat, szinte súrolva Edgarét. Riadtan pislogok dühösen ragyogó szemeibe, és féltékenységtől eltorzult vonásaira. Kezeivel lefogja az enyémeket, csípőjével teljesen az ajtónak szegez.

- Mondd a szemembe, hogy tényleg ezt akarod! – ajkai szinte végig simítanak az enyémeken követelése közben. Ficeregve próbálok szabadulni, de nincs menekvés a szorításából.

Ajkaim válaszra nyílnak, de képtelen vagyok a szemébe hazudni. Nem akarom, hogy elengedjen. Azt akarom, hogy szorosan tartson. Hogy kűzdjön értem. Hogy velem jöjjön, feladva az itteni karrierjét. Hogy teljesen új életet kezdjünk az ország másik felén. Tiszta lappal akarok indulni.

- Edgar… - suttogom kétségbeesett könyörgéssel. Semmi másra nem vagyok képes.

- Mondd ki! – nem megy. Nem tudom őt ellökni magamtól. És ezzel ő is tisztában van.

Lehunyt szemekkel engedem át magam forró, heves csókjának.

- Te mehetsz is innen, mielőtt letöröm a kezed! – morran rá Joshra, mielőtt hozzám lépne. Fagyosszürke szemei azonnal megolvadnak, amint lepillant rám. Mindig rettenetesen féltékeny volt, de ok nélkül. Sosem csaltam volna meg őt, most azonban nem vagyunk együtt. Nem sajátíthat ki, Joshnak ugyanúgy joga van udvarolni nekem.

Mégis átmelengeti mellkasomat a birtokló mozdulat, amivel arcát az enyémhez simítja. Tekintetem Joshra villan, aki feldúltan figyel minket, de okosan nem szól semmit, csak elviharzik vissza a műtők fele.

- Jól vagy? – szarul nézhetek ki, ha ennyire aggódó a hangja.

- Nem… - dünnyögöm a falnak támaszkodva, addig pislogva, míg újra ki nem élesedik látómezőm széle. – Van csokid? Muszáj még egy szülővel beszélnem – sóhajtom kimerülten. Ha nincs nála semmi, akkor a beszélgetés előtt meg kell látnom egy automatát.

Szerencsére ilyen téren sosem csalódom benne.

Elmarom tőle a túlságosan egészséges müzli szeletet. Jobban esett volna valami cukrosabb, de Dr. Egészség inkább ezekre esküszik.

- Ahogy nekem is – ő is gyereket műtött? Nagyon súlyos lehetett, mert csak kivételes esetekben vállal el kiskorúakat. – Menjünk együtt, oké? – aprót biccentek, a müzlit ropogtatva. Egyedül lehet nem is lennék képes elindulni még egy ideig. Ritka szarul érzem magam. – Utána van még dolgod? – megrázom fejemet. A műszakom hivatalosan egy órája véget ért. Ha nincs több súlyos állapotban lévő, műtétre váró gyerek, akkor szabad vagyok.

Amúgy sem biztos, hogy kibírnék még két-három órát egy műtőasztal mellett. Tényleg felhasználtam minden tartalékomat.

- Nem, már nincs, csak az intenzív osztályra fel kell mennem megnézni Charlie-t, mert ma még őt sem tudtam meglátogatni – Josh is reggel látta őt utoljára, nem tudott friss információkkal szolgálni. Csak remélni tudom, hogy jól van.

- Voltam nála – meghökkenve pislogok fel rá. Önként bement a gyerek intenzívre? Csak azért, hogy az én betegemet ellenőrizze? Szívem akkorát dobban, hogy belesajdul a mellkasom. – A kollégák Schunt-ot ültettek be neki, így az agyi nyomásfokozódás elmúlt. Jól van, nem kell aggódnod, de azért majd elkísérlek, ha fel akarsz menni – megkönnyebbült sóhajjal biccentek. Ha Ed szerint is a megfelelő kezelést kapta, akkor biztosan így van. Az ilyen jellegű sérülésekhez mindenkinél jobban ért. Ha egyszer összezúznám a koponyámat, azt akarnám, hogy ő illessze össze a darabokat. Senki másban nem bíznék. – Most menjünk, várnak a szülők – fintorogva hunyom le szemeimet, de elindulok mellette a folyosón. Lábaim kitartanak, és a világ is csak közepesen forog körülöttem.

- Te is rossz hírt viszel? – a munkahelyen sosem sírok. Nem engedem, hogy Edgaron kívül egyetlen kollégám is ennyire gyengének lásson. Szóval sokat elmond a szar állapotomról, hogy most nem tudom elnyomni a szememben gyűlő könnyeket.

Talán tényleg szükségem van néhány szabadnapra.

- Nem. Sajnálom Nate, hogy te igen – ujjai az enyémek köré fonódnak, apró kezem eltűnik az övében. Szorítása felébreszti a tartalék erőket, amiknek a létezéséről sem tudtam.

Így már menni fog. Nem vagyok egyedül.

- Köszönöm…

oOoOo

Egy takaróba tekerve, elveszett gyerek módjára kuporgom Ed karjában. Az irodája az egyetlen hely, ahol valaha sírtam a kórház területén. Csak itt engedem meg magamnak, és csak akkor, ha minden ablakon behúzta a reluxákat.

Annyira szánalmas vagyok.

Sosem volt könnyű halálhírt közölni szülőkkel, de a munkám része, ezért a legjobb tudásom szerint tettem ezt is. Rezidens korom óta nem fagytam le annyira, mint ma. Kicsit sem voltam nyugodt és profi. Túlságosan emberi voltam. Azt hiszem szükségem lesz néhány kórháztól távol töltött napra, hogy visszaépítsem a páncélomat. Néhány napra, és Edgarra.

Mindig segített, ha beszélhettem az esetről. Most is mindent elmondok neki, átbeszéljük, amit csináltam, ő pedig megnyugtat, hogy tényleg semmi mást nem tehettem. Tudom, hogy jó sebész vagyok, de szeretem, ha ezt ő is elismeri. Még ha tisztában is vagyok vele, hogy legszívesebben egy másik területre küldene. Mesélek neki a három másik gyerekről is, akiket sikerült megmentenem. Az ő műtétjeik is nehezek voltak mind fizikálisan, mind mentálisan, de legalább jó végük lett. Ezekre az esetekre kéne inkább koncentrálnom, mégsem tudom kiverni a fejemből Lyát. Ilyenkor egyetlen dolog segít felejteni, de azt nem tehetjük meg. Itt nem. Most nem. Hatalmas ostobaság lenne.

Vagy mégsem?

- Ed… - töröm meg a percek óra tartó csendet. Halk hümmögéssel jelzi, hogy figyel. Még mindig hihetetlen, hogy egy órája itt van velem, anélkül, hogy elhívták volna bárhova. Mondjuk ebben segíthet, hogy megint lenémította a telefonját. Láttam, mielőtt beletekert volna a plédbe, ami csak miattam van az irodájában. Ahogy a kedvenc fekete teám is.

Talán mégis törődött velem, még ha nem is úgy, ahogyan én igényeltem volna.

- Ma is nálam alszol? – felpislogok rá, ajkai puhán érintik homlokomat. Íme Dr. Seggfej, a kórház réme.

- Ha szeretnéd, igen. Vagy eljöhetsz hozzám is – gyomrom bukfencet vet, testem megfeszülve készül menekülésre. Képtelen lennék oda visszamenni. Túl sokat szenvedtem azok közt a falak közt egyedül. Félek, ha visszatérek oda, minden olyan lesz, mint régen. Magányos és hideg.

- Inkább nálam – felem fejrázva. Látom, hogy nincs oda az ötlettől, de nem ellenkezik.

- Oké, előtte viszont muszáj bevásárolnunk, Nate. Üres a hűtőd – dünnyögve fúrom arcomat mellkasába, mélyeket szippantva illatából. Hogy tud a rengeteg fertőtlenítő és halál mellett is ennyire jó illatú lenni?

- Rendelek inkább pizzát – a boltban emberek vannak, az ételt pedig meg kell főzni. Én nem vágyom másra, mint vele kettesben pihenni, és lassan újjá építeni magamat.

- Na jó, akkor rendeljünk, de normális ételt. Majd én intézem – legyen. Tényleg szükségem lenne valami rendes, tápláló ételre, és ő ismeri a megfelelő helyeket ehhez.

Kelletlenül engedem el, mikor felkel mellőlem. Elgondolkodva figyelem széles vállait, izmos hátát, min minden mozdulatánál megfeszül ingje. A köpenyétől már megszabadult korábban, de most azt kívánom, bár a többi ruhájával is ezt tette volna. Ajkaimba harapok, mikor előre hajol, hogy a szekrényében keresgéljen. Akaratlanul is eszembe jut, mit szakított félbe a reggeli telefoncsörgés. Már akkor is rossz ötletnek tűnt, most pedig egyenesen ostobaságnak, de merevedésem egészen másképp gondolja.

Reggel csak fel akartam vidítani magamat, de most már felejteni akarok. Ujjaim gyakorlottan gombolják ki ingemet, ajkaimat már most forrónak és duzzadtnak érzem. Nem jövök össze újra Edgarral, ez csak szex lesz. Valami, amire szükségem van. Talán kihasználom, de nem hiszem, hogy zavarni fogja.

A szex volt az egyetlen, ami mindig működött közöttünk, ezért használtuk ki mindketten, a céljaink elérésére.

Már akkor tudom, hogy nyertem, amikor visszafordul felém. Táskája a földre hullik, tekintete sötét viharfelhők szürkeségét idézi. Lábaimat szétterpesztve, gombolom ki nadrágomat, végig őt figyelve. Ujjaim hűvösek felhevült bőrömhöz képest. Halk sóhajom a színjáték része, csak neki szól.

- Nate… mit…? – hangja rekedt, képtelen összefüggően gondolkodni. Helyes. Legalább tudom, hogy még mindig hatással vagyok rá. Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyesmire vetemedem.

Nem vagyok jól. Határozottan nem.

- Gyere ide – nyelvemmel nedvestem be kiszáradt ajkaimat. – Segíts felejteni. Tudod, hogy kell… - számtalan alkalommal megtette már korábban. Nem kell visszafognia magát. Nem kell gyengédnek és figyelmesnek lennie. A heves és nyers szex az, ami tisztára mossa a fejem.

- Nate, biztos vagy ebben? – zavaróan megfontolt a hangja, de legalább önkéntelenül sétál felém. – Figyel, ha van kedved, inkább elviszlek táncolni, kitombolhatod magad a francia klubban, amit annyira szeretsz, iszunk valamit, lazulunk, táncolunk. Mit szólsz? – nem tetszik az ötlet. Nincs kedvem hozzá. Most csak egyetlen dolgot akarok.

Amint kartávolságon belül ér, lerántom magamhoz. Heves, követelőző csókkal tudatom vele, hogy leszavazom az ötletét. Erősebben harapok alsó ajkába, hogy előcsaljam állatias hörgését. Csak ennyi kellett, hogy ő is feladja az ellenállást. Lerázom magamról az inget, hogy kezei akadálytalanul kalandozhassanak bőrömön. Kapkodva oldom ki az ő gombjait is, hogy minél hamarabb izmos hasára simíthassam tenyeremet. Ujjaim követi a durva szőr vonalát nadrágja pereméig, mielőtt visszaindulnának mellkasa felé.

Fejemet a kanapé hátának vetve harapok ajkaimra, hogy visszafogjak egy hangos nyögést. Kegyetlen vigyorral morzsolja tovább mellbimbómat, ajkait nyakamra siklatva. Hajába tépve húzom közelebb magamhoz, többet követelve. Fogai bőrömbe marnak, felszisszenve döntöm oldalra fejem, hogy jobban hozzáférjen. Nem érdekel, ha nyoma marad.

Akarom, hogy nyoma maradjon.

Letérdel combjaim közé, ajkaival nedves nyomot, és színes foltokat hagyva maga után testemen. Vér fémes íze árad szét számban, ahogy próbálom visszatartani nyögéseimet. Bárcsak jobb hangszigetelése lenne ezeknek az irodáknak. Egész testem lángol, merevedésem fájón feszül az alsónadrág anyagának.

Túl sok.

Kezem mozdul, hogy kiszabadítsam, de elkapja csuklómat, és a kanapéra szegezi. Túlságosan sokáig tart az előjáték. Nem akarok semmi mást, csak magamban érezni őt. És közben felejteni.

- Ne húzd az időt! – pihegem hajába tépve, félig lehunyt szemekkel pillantva rá. Rohadtul szexi, ahogy szélesebbre tárja lábaimat, fenekembe markolva emeli meg csípőmet, hogy lerángathassa rólam a nadrágot.

És nyilván ebben a pillanatban kezdenek dörömbölni az ajtaján.

Mindketten megdermedünk egy pillanatra. Ostobaság volt elkezdeni, de már képtelen vagyok leállni. Zokniba bújtatott lábamat lassan vezetem fel vastag combján, nem engedve el tekintetét. Talpammal végig simítom merev farkát. Halkan felmorranva süllyednek ujjai combomba. Teste remeg, ahogy lassan megismétlem a mozdulatot.

- Ne nyisd ki! – tátogom némán.

Szabaddá vált kezemmel lentebb tolom alsónadrágomat, és ujjaimat saját merevedésemre fonom. Néma pihegéssel, elégedetten figyelem, ahogy a vágy eltorzítja az arcát. Képtelen levenni tekintetét munkálkodó ujjaimról, de ugyanígy képtelen megmozdulni is.

- Tudom, hogy odabent vagy Hollow! – tekintete az ajtóra rezzen. A francba. – Az sem érdekel, ha éppen az elnökkel vagy videóhívásban, vagy Scarlett Johanssont döngeted – Dr. Stone hangja feszült és ideges. Keserű fintorral ernyedek el, mert tudom, hogy veszítettem. Az orvosigazgatóval szemben semmi esélyem nincs. – Öt perced van, hogy felvonszold magad a VIP szárnyba! – dörömbölés elhal, mire Edgar visszafordul felém, begomboltam nadrágomat, és éppen az ingembe bújok vissza.

Tanácstalanul szorítja combomat, némán követve mozdulataimat. Remélem, hogy legalább egy kis csatát vív magában, és szarul érzi magát, amiért egy nap már másodszor kell félretennie engem a munka miatt. Az első csak félig számít, mert ott engem is behívtak. Tudom, hogy nem ő tehet róla, tudom, hogy Stone utasítását még ő sem hagyhatja figyelmen kívül, de jobban bánt, hogy nem is akarná. Egy VIP beteg mindig fontos a karrier szempontjából. Ha szerencséje van, akkor szerezhet némi támogatást is valamelyik kutatásához. Edgar sosem szalasztana el egy ilyen lehetőséget. Még miattam sem.

- A rohadt életbe – felmorranva túr hajába. – Nate… - várakozva pillantok le rá, de mintha nem tudná mit mondjon. Úgysem fog maradni, bocsánatot pedig még annyira sem fog kérni. Inkább lefejtem ujjait combomról, és felállva kezdem rendbe szedni a ruházatomat.

- Igyekezz, az öt perc fele már letelt – kifejezéstelen arccal dobom felé ingjét, amit csak reflexből kap el.

- Most haragszol? – próbál olvasni arcomból, de elfordulok tőle, és inkább magamhoz veszem bögrémet a maradék teával. A kesernyés íz legalább valamennyire elnyomja Ed csókjának nyomát.

- Nem – valóban nem érzek haragot. Inkább csak csalódott vagyok. Kimerült és üres. Edgar elfoglalt, imádja a munkáját, és rohadtul jó is benne. Pont ezért nem való mellém. Nem tud annyit és akkor ott lenni nekem, amennyire szükségem lenne.

Talán nem is létezik olyan ember, aki illene hozzám.

- Várj meg itt, aludj egy kicsit a kanapén. Ha végeztem, hazaviszlek és megrendeljük a vacsit – keserű fintorral túrok hajamba, megpróbálva elrendezni kócos tincseimet. Ezt a forgatókönyvet már ismerem. Az ilyen kérések után szokott még órákat betegek vizsgálatával és halaszhatatlan műtétekkel tölteni. Nem egy éjszakát töltöttem már ezen a kanapén, várva a csodára. Ez az éjszaka azonban nem fog azok közé tartozni.

Időközben rá is visszakerült az ing, és már a nadrágján sem látni akkora dudort. Fájdalmasan rendezettnek tűnik ahhoz képest, hogy pár perce még mit csináltunk. Belebújok köpenyembe, megszerzem a kártyámat az asztaláról és egy fáradt sóhajjal ellenőrzöm magam a falón lévő tükörben.

- Ránézek a betegeimre, aztán hazamegyek – felelem színtelen hangon. Kezem már a kilincsen van, amikor utánam szól.

- Átmegyek, ha végeztem – ujjaim megszorulnak a hűvös fémen. Egy részem boldog táncra perdül a gondolattól, hogy újra együtt alhatunk, a másik azonban el akarja utasítani őt. Meg kellene tanulnom nélküle boldogulni. Nem tudom melyikükre hallgassak, ezért inkább szó nélkül lépek ki a folyosóra.

Majd később eldöntöm, hogy ajtót nyitok-e neki.

- Kihagytad a futást - dünnyögi álmosan. 

- Igen. 

- Miért? - combja az ágyékomhoz simul, áramütésként cikázik végig farkamtól a gerincemen át az agyamig a vágy. Nyugi.

- Mert te szinte mindennél fontosabb vagy - válaszolom őszintén, egyenesen, ahogy szoktam a színigazat. 

- Bárcsak hamarabb rájöttél volna erre… - leheli mellkasom bőrére - Akkor talán megmenthettük volna a kapcsolatunkat. 

- Én nem látom menthetetlennek - mosolyodom el lágyan, és végig cirógatom gerincének ívét. - Még mindig kibaszottul szeretlek, ahogy te is engem. 

Ismét megsimítja farkamat a combjával, élvezi a morranásomat, megborzongva simul hozzám közelebb. 

- Talán csak szükségem van valakire, hogy mellettem legyen. Akárkire - suttogja. Belemarkolok selymes dús hajába, és belefúrom tekintetem az övébe. 

- Eszedbe se jusson mással helyettesíteni! Ismersz, tudod hogy kurvára féltékeny típus vagyok! 

- És ha mégis megpróbálom? - pillázik csábítóan, mert tudja hogy ettől a témától ki tud hozni a nyugalomból. 

Durván csókolom meg, szinte megbüntetem a gondolatért. Fölé hengeredem, belepréselem az ágyba, és kéjesen fúrom nyelvem a puha ajkak közé. 

- Húzogatod az oroszlán bajszát? - suttogom, és lágyan mellbimbójába harapok, ő pedig kéjesen felnyögve hátrafeszül. 

És a kibaszott telefonok ekkor csörrennek meg. 

***

Késő délután van már, amikor végre mindent magam mögött hagyva kilépek a műtőből. Az egész napomat felülírta a tömeges baleset, a rengeteg sérülttel. Ilyenkor a kórházak behívnak minden orvost aki él és mozog, így én is be lettem rángatva, az összes mára előírt műtétemet törölték, és a sérültek életéért küzdhettem én is, ahogy mindenki a kórházban. 

Miközben lobogó köpennyel haladok a folyosón, egy müzliszeletet ropogtatok. Nate sincs messze, valahol itt lesz, remélem. 

Meg is találom hamar, épp az anesztes próbálkozik nála, az exe. 

- Gyere, veled megyek - mondja Nate-nek miközben hozzáér az én kedvesemhez. 

- Majd én elkísérem - vetem oda. - Te mehetsz is innen, mielőtt letöröm a kezed!

Nate kedvesen mosolyog rám, lehajolok hozzá, és arcomat az övéhez szorítom. 

- Jól vagy? - dörmögöm lágyan. 

- Nem… van csokid? Muszáj még egy szülővel beszélnem. - Felé nyújtok egy müzliszeletet, két falásra bekapja. 

- Ahogy nekem is. Gyere menjünk együtt, oké? Utána van még dolgod? 

Megrázza a fejét és lenyeli a falatot.

- Nem, már nincs, csak az intenzív osztályra fel kell mennem megnézni Charlie-t, mert ma még őt sem tudtam meglátogatni. 

- Voltam nála - mosolygok le rá. - A kollégák Schunt-ot ültettek be neki, így az agyi nyomásfokozódás elmúlt. Jól van, nem kell aggódnod, de azért majd elkísérlek ha fel akarsz menni. Most menjünk, várnak a szülők. 

- Oké. Te is rossz hírt viszel? - kérdezi legörbülő ajkakkal, szemeiben könnyek csillognak. 

- Nem. Sajnálom Nate, hogy te igen - gyengéden megszorítom a kezét, és ő visszaszorít. 

- Köszönöm…

A váróban a szülők több orvossal is beszélnek épp. Nate a páciense nevét mondja, és egy házaspár siet hozzánk. Akadozva közli a rossz hírt, majd ledermedve a falnak dől. Nate most nagyon szarul van, de nem tudok vele azonnal foglalkozni. Az én betegem szülei sietnek hozzám, nekik szerencsére jó hírekkel tudok szolgálni. 

Amikor szabadulunk, átkarolom szomorú kedvesem vállát és kitámogatom a váróból. 

- Hova szeretnél menni? - kérdezem tőle, és egy zsebkendőt adok a kezébe. 

- Az irodád közel van, menjünk oda - szipogja. 

***

Egy órányi csendes sírdogálás és némi szendvics meg tea elfogyasztása után már jobb bőrben van Nate. 

A bőrkanapén egy vastag takaróba bugyolálva kucorodik az ölelésemben. Türelmesen simogatom, hallgatom amit mesél az esetéről, a műtétről, a gyermekről, akiért küzdött. Mindig ezt csinálja, amikor elveszít egy pácienst. Nem való sebész orvosnak. Kár volt ezt választania. Mehetett volna fül-orr-gégésznek, bőrgyógyásznak, házi gyermekorvosnak, az ég szerelmére annyi lehetősége lett volna…! Ezeket már számtalanszor elmondtam neki, ráadásul egy ilyen szituációban pont nem erre kíváncsi, nem ezt akarja hallani. Nem akar mást hallani, csak saját magát, ahogy kibeszéli magából a fájdalmát. Ebben tudok segíteni, mellette vagyok, megkapja a támogatást és törődést, ezt meg tudom adni neki. 

- Ed… - szólal meg hosszú hallgatás után, amikor végre elfogytak a szavai.

- Hm?

- Ma is nálam alszol? - kérdezi édesen. Megpuszilom a homlokát. 

- Ha szeretnéd, igen. Vagy eljöhetsz hozzám is. - Megrázza fejecskéjét, hajának kamillás illata orromba kúszik. 

- Inkább nálam.

- Oké. Előtte viszont muszáj bevásárolnunk, Nate. Üres a hűtőd. 

- Nnnn - nyöszörög kelletlenül - Rendelek inkább pizzát. 

- Na jó, akkor rendeljünk, de normális ételt, Majd én intézem. 

Felállok mellőle, és az egyik szekrényből kiveszek egy sporttáskát. A konferenciákra vagy éppen a hosszú ügyeletekre tekintettel, mindenhol van összekészített ruhacsomagom, tisztálkodószerekkel, így ez most kapóra jön. Már napok óta nem jártam otthon… 

Amikor felpillantok, kiejtem a kezemből a táskát, amely tompán puffan a szőnyegen. Nate a kanapén ül, félig lehunyt szemei alól figyel engem, és kigombolt ingét húzza szét éppen. Lehúzza a cipzárját, merevedése felsejlik a fehér alsónadrág szövetén keresztül. Sóhajtva simítja végig mellkasát és hasát, nekem pedig végig cikázik a gerincemen a vad vágy, bizseregve összpontosul az ágyékomban. 

- Nate…? - hördülök fel. - Mit…? 

- Gyere ide… - mondja lágyan, és megnyalja a száját. - Segíts felejteni… Tudod hogy kell… 

Hogyne tudnám, olyankor nagyon durván szereti, azok voltak a legdurvább szexjelenteink, amikor ő pácienst gyászolt. 

Komoran ráncolom a homlokom, mert tudom hogy neki ez valamiért tényleg segít, de vajon most, amikor ennyire nincs jól… 

- Nate, biztos vagy ebben? Figyelj, ha van kedved, inkább elviszlek táncolni, kitombolhatod magad a francia klubban, amit annyira szeretsz, iszunk valamit, lazulunk, táncolunk. Mit szólsz? 

Lábaim önkéntelenül visznek felé, és ő galléromnál fogva húz le magához egy csókra. Úristen milyen finom forró ajkai vannak. Hrr… 

Nyűgösen nyúlok telefonomért, hogy kikapcsoljam az istentelenül hangos ébresztőt. Néhány pillanatig csak fekszem az ágyban, lehunyt szemekkel próbálva magamhoz térni. Olyan mély álomból rángatott ki, hogy az agyam nem igazán akar visszatalálni a valósághoz. Hetek óta nem volt ilyen nyugodt és pihentető álmom, ennek pedig egyetlen dolog lehet az oka.

Edgar.

Nem kell kinyúlnom, hogy tudjam, nincs mellettem. Nem számítottam másra, mégis pokolian fáj a mellkasom. Persze, hogy lelépett. Mindig lelép. Ritkán egyeztek a műszakjaink, kevés közös reggel jutott nekünk, és azokat is sokszor inkább futással, vagy konferenciákra való készüléssel töltötte. Bármivel, csak ne kelljen mellettem lennie.

Feltornázom magam ülő helyzetbe, letörölve közben csalódott könnyeim. Csalódtam és dühös vagyok magamra, amiért kicsit reménykedtem a maradásában. Bedőltem és elhittem neki, hogy igen is meg akar változni. Hogy érek neki ennyit, és talán újra működésre tudjuk bírni ezt a kapcsolatot.

Olyan rohadtul naiv vagyok.

Remegő sóhajom fél úton bennem reked, amikor az ajtó kinyílik. Erre a látványra semmilyen szinten nem voltam felkészülve. Edgar alsónadrágban, egy megpakolt tálcát egyensúlyozva lép be a félhomályos szobába. Akaratlanul is végig mérem, nem sokat segítve reggeli merevedésem állapotán. Sosem tudtam igazán elhinni, hogy ez a félisten engem választott a milliónyi rajongója közül.

- Azt hittem elmentél – ahogy mindig is tetted. Nyelvemre harapva fintorodom el, mielőtt kimondhatnám a folytatást. Csak újabb veszekedést szülne, ahhoz pedig nem pihentem eleget.

Éhesen figyelem, ahogy leteszi az ágyra a tálcát, és nekilát elhúzni a függönyöket. El sem hiszem, hogy tényleg reggelit készített. Az pedig még furcsább, hogy talált itthon bármit, amit fel tudott használni. Ezek még lehet annak a szállítmánynak a részei, amit Carla hozott a múlt héten. Felváltva néznek rám heti egyszer Emmával, nehogy a rothadó hullám szagára figyeljenek fel a szomszédok. Legalábbis ahogy ők mondják.

- Nem, maradok. Reggelizünk, aztán bemegyünk együtt a kórházba, és mielőtt elmennék műteni, megnézzük a kis betegedet – mire mellém telepszik, én már az egyik kenyeret majszolom. Az ételnél csak az esik jobban, hogy ő csinálta, méghozzá miattam. Lehet, hogy tényleg próbál változni? De meddig tart majd ki a lelkesedése?

Azt hiszem nem sokáig.

- Charlie – egészítem ki jól hangzó terveit. Nem szeretem, amikor csak betegként vagy páciensként hivatkozik rájuk. Van nevük is, ők nem csak esetek, amiket meg kell oldani. – Így hívják.

-  Tudom, de számomra ez is az érzelmi távolságtartás egyik trükkje, hogy nem nevezem őket a nevükön – én pedig ezt tudom, de akkor is utálom hallani. Ahogy azt is tudom, hogy nekem is ezt kéne tennem. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sosem leszek képes rá. – Más: Mit szólnál hozzá, ha együtt ebédelnénk? A kórházzal szemben nyílt egy kis étkezde, nem nagy szám, de a kórházi kantin moslék után biztos jobb – bizalmatlanul fürkészem az arcát. Tényleg nagyon komolyan veszi a visszaszerző hadműveletet, de még nem tudok megbízni benne. Régebben is előállt ehhez hasonló tervekkel, amik végül nem valósultak meg.

Valami mindig fontosabb volt nálam.

- Még nem tudom ráérek-e – felelem távolságtartóan, kortyolva egy nagyot a meleg fekete teából, amit nekem főzött. Mára sok műtétem van beütemezve, és csak akkor tudok elszabadulni ebédelni, ha jól zsonglőrködöm az idővel, és kérek egy-két szívességet.

- Ahogy én sem, de ha mégis sikerül mindkettőnknek ebédidőre felszabadulni, akkor összehozhatjuk, nem? – mosolyától bukfencet vet a gyomrom. Még midig bántóan jóképű. Tekintetem megigézve követik ujját, amiről lenyalja az arcomról zsákmányolt vajkrémet. Mint egy giccses romantikus filmben.  

Tudom, hogy ugyanúgy nem valóságos, mint egy film, mégis azt kívánom, bárcsak az lenne.

Próbálom kiélvezni a reggelit, de túlságosan tudatában vagyok a jelenlétének. Az illata betölti a szobát, és beeszi magát mindenbe körülöttünk. Tudom, hogy napokig nem leszek képes megszabadulni tőle. Ha szerencsém van, akkor legalább az alvást könnyebbé teszi majd.

Amint kiürül a tálca, félreteszi, és a világ legtermészetesebb mozdulatával bújik be a takaróm alá. Pulzusom azonnal megugrik, tekintetem képtelen vagyok levenni hatalmas alakjáról.

- Most mit csinálsz? – nagyot nyelve próbálok magyarázatot találni arra, amit tesz. A testem talált már egyet, de nem akarom elfogadni. Megbeszéltük, hogy nem tesszük meg. Még nem. Bármennyire is jó ötletnek tűnik most, biztosan megbánnám.

Még akkor is, ha iszonyatosan vágyom rá.  

- Megölellek – már húz is mellkasához. Néhány pillanatig próbálok csak ellenállni, végül megadom magam a belőle áradó nyugalomnak. Ellazulva, halk sóhajjal simítom arcomat forró mellkasához, szemeimet lehunyva szívom magamba illatát. Minden gyengéd simogatás összehúz egy-egy repedést sérült lelkemen. Nem lenne szabad engednem a kisértésnek, de elfáradtam. Annyira nagyon elfáradtam.

Ujjaim önmaguktól döntenek úgy, hogy körbe rajzolják a tökéletes kockákat. Esküszöm, őt kéne mutogatni néhány anatómia órán. Amekkora egoja van, kinézem belőle, hogy egy-két alkalommal meg is tette. Hiába voltunk együtt két évig, még egy csomó dolgot nem tudok róla. Sokszor nem tudtam hová tenni a kapcsolatunkat. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, de nem annyira, mint én szerettem volna. Nekem ő volt a biztos pont, ami segített átvészelni a nehéz napokat. Voltak hetek, amikor alig találkoztunk a beosztásunk miatt, pedig ő vezető, a sajátját igazán igazíthatta volna kicsit jobban a sajátjához.

Akkor miért nem jutott eszébe foglalkozni velem? Miért csak akkor világosodott meg mikor már túl késő volt és elveszített? Próbálom megérteni őt, de nehéz. Utálom, ha nem kapom meg a magyarázatokat.

- Kihagytad a futást – dünnyögöm halkan a nyilvánvalót. Ezt korábban szinte sosem tette meg. Simán ott hagyott egyedül az ágyban, kivéve, ha más fajta mozgásra vágyott.

- Igen – mély hangja második takaróként ölel körbe. Igazságtalan az élet, hogy ennyire vágyom rá annak ellenére, hogy időnként kikaparnám a szemét, és dühöngve vágnék hozzá mindent, ami a kezem ügyébe kerül.

- Miért? – válaszokat akarok kapni.

Ficeregni kezdek, hogy kényelmesebb pózt találjak, amiben nem zsibbad el két perc múlva a karom, de ehelyett valami egészen mást találok. Combom véletlenül lábai közé siklik, akaratlanul simulva feszülő alsónadrágjához. Mindketten megdermedünk egy pillanatra, mély lélegzetei a fülemet simogatják, a takaró hirtelen túl forróvá válik.

A francba.

Szívem olyan hangosan dübörög, hogy képtelenség, hogy nem hallja. Most kéne elmenekülnöm a mosdóba, mégis maradok. Mert egy reménytelen barom vagyok.

- Mert te szinte mindennél fontosabb vagy – szinte. Keserédes mosolyra húzódnak ajkaim. Ez a legőszintébb vallomás, amit kaphatok tőle. A karrierje örökké előttem marad, de erre figyelmeztetett az elején.

Egy önző seggfej vagyok, mindenem a hivatásom, de ami marad belőlem, az a tiéd lehet.

Hinnem kellett volna neki. De naivan azt hittem, megelégszem annyival, amennyit kapok. Reméltem, hogy nem csak egy csinos ágymelegítő leszek a nehéz napokra. Mindkét dologban tévedtem.

- Bárcsak hamarabb rájöttél volna erre – suttogom mellkasába. Érzem a szívverését. Életem során sok száz emberét hallottam már, de az övé különleges. Egyszerre ébreszt bennem vágyat, és áraszt el a legnagyobb nyugalommal. Mindig is imádtam a mellkasán fekve pihenni. Néhány alkalommal még a kórházban is így aludtunk el az irodája kanapéján. Nem tartottak sokáig, de azok voltak a legpihentetőbb pillanatok minden hosszú műszakban. Bárcsak jobban küzdött volna értünk. – Akkor talán megmenthettük volna a kapcsolatunkat – szomorúan sóhajtok fel.

- Én nem látom menthetetlennek – hangja halk, de magabiztos. Ez a valódi Edgar, nem az a megtört férfi, aki a parkban állt velem szemben. Ujjai tovább csúsznak tincseim közé. – Még mindig kibaszottul szeretlek – szívem dübörgése egyenesen fülsiketítővé válik. – Ahogy te is engem.

Mikor kezdtél belelátni a lelkembe, Edgar?

Összepréselt ajkakkal szorítom homlokomat mellkasának. Igaza van. Még mindig annyira rohadtul szeretem őt, minden szar ellenére, amit velem tett. Ha most felnézek rá, biztosan romba dől az ellenállásom. Még nem vagyok képes visszamenni hozzá.

De a szex még nem jelentené, hogy újra együtt vagyunk.

Újra megmozdítom combomat, ezúttal szándékosan. Elfúló hörgésébe beleremeg a testem.

- Talán csak szükségem van valakire, hogy mellettem legyen – suttogom a szavakat, amikben szeretnék hinni. Egy részem ki akarja próbálni, hogy mástól is megkapnám-e a nyugalmat, amit Edgartól. Talán nem az ő függője vagyok, csupán kell valaki, aki gondoskodik rólam azzal a szeretettel, amit tovább tudok adni a betegeimnek. – Akárkire – teszem hozzá csendesen. Finoman, de határozottan tép hajamba, hogy ne okozzon fájdalmat, de magára kényszeríthesse tekintetemet. Hátra rántja fejemet, platinaszürke szemeit az enyémekbe fúrja. Bőröm lángra kap a tekintetében égő féltékeny haragtól.

- Eszedbe se jusson mással helyettesíteni! – hangja metszően éles, én azonban nem félek megvágni magam.

- És ha mégis megpróbálom? – ezüst tekintete felizzik, ajkai birtoklón feszülnek az enyémeknek. Mire feleszmélek, már felettem támaszkodik, csípőjével szorítva testem az ágynak.

Mindketten belenyögünk a csókba, ahogy merevedésünk összesimul. Le kéne löknöm magamról. Rohadtul nem kéne folytatnunk, mégis átfonom nyakát és még közelebb vonom magamhoz. Felhúztam, összezúztam a maradék önuralmát, most pedig ideje kiélveznem a következményeket. Határozott és ellenállást nem tűrő csókja, érintése bőrömön erős, mégsem durva. Sosem volt egy puha, romantikus szerető, de fájdalmat sem okozott soha. Csak akkor, ha én kértem erre. Élvezetből.

Kezei pólóm alá csúszva simítanak végig testemen. Emlékszik a legérzékenyebb pontjaimra, ahogyan a testem is emlékszik az ő érintéseire. Készségesen simulok hozzá, engedve, hogy kényeztetése kitöröljön mindent a fejemből.

Mindent, kivéve a rohadt telefoncsörgést.

Dühös szitkozódással kapja fel fejét, én pedig keserű mosollyal hanyatlom vissza a párnák közé. Tekintete feszülten jár köztem és a mobilja között, de tudom, hogy mit fog választani. Még ha a vére nagy része a farkában is van, az agyára fog hallgatni. Mindig ezt teszi.

Mielőtt dönthetne, az én mobilom is megszólal. Nem tudom melyikünk döbben meg jobban, de szinte egyszerre mozdulunk a sajátunk felé. Próbálok a legtermészetesebb hangon beleszólni, de így is túlságosan rekedt vagyok. Azonban néhány szó elég, hogy a forró vágy helyét átvegye a jeges valóság.

Tekintetem találkozik Edgaréval, és ennyiből tudom, hogy ő is ugyanazt hallgatja, amit én.

Tömegkarambol.

Négy autó.

Egy iskolabusz.

oOoOo

A gép fájdalmasan éles hangja fejszeként szeli ketté fejemet. Tekintetem a falon lévő órára siklik, nyelvem túl lassan forog, mikor megszólalok.

- A halál időpontja tizennyolc óra huszonhat perc.

Összeszorított ajkakkal lépek el az asztal mellől, és indulok el az ajtó felé. Út közben a földre dobálok mindent, csak szabadulni akarok. Minél gyorsabban. Már nem bírom a műtő éles fényeit, a gépek szüntelen zaját és a halál bűzét.

Lábaim egészen a folyosóig bírják, mielőtt cserben hagynának. Nagyokat kortyolok a fertőtlenítő szagú és ízű levegőből, mielőtt leroskadnék a fal tövébe.

- Bassza meg! – nyögöm dühösen, tehetetlenül tépve le fejemről a műtős sapkát. A nevető oroszlánokkal díszített anyag a szemközti falnak csapódik, ujjaim remegve túrnak izzadt tincseim közé. – A rohadt életbe – csalódottan és kimerülten szorítom össze szemeimet.

- Nate – nem is hallottam, Josh mikor lépett mellém. Érzékelem, hogy leguggol velem szemben, de nincs erőm ránézni. – Te mindent megtettél.

- Tudom – de ez sem volt elég. Gondolataim cikáznak, hogy mit tehettem volna másképp, pedig tudom jól, hogy semmit. Mindent a legjobb tudásom szerint csináltam, a kislány gyakorlatilag már menthetetlen volt.

Lya. Lya volt menthetetlen.

- Három másik gyereket megmentettél ma – nyugodt hangon beszél hozzám, de egyáltalán nem képes megnyugtatni vele. Egész nap a műtőben voltam, próbáltam minél több sérültet ellátni. Josh a harmadik műtétnél csatlakozott hozzám, valamikor kora délután.

- Tudom – válaszolom ismét, azt nem téve hozzá, hogy a háromból kettő élete továbbra is egy vékony peremen egyensúlyozik. Tényleg megtettem mindent, de úgy érzem, ez sem volt elég. Nem tudtam megmenteni mindenkit.

Sosem tudok.

Kimerülten döntöm hátra a falnak fejemet, felpislogva Joshra. Ő közel sem tűnik olyan megviseltnek, mint amennyire én annak érzem magam. Anesztesnek kellett volna mennem. Mielőtt bármit mondhatna, egy nővér jelenik meg, egyenesen a műtőm felé tartva.

- A szülei itt vannak már? – kérdezem csendesen.

- Odakint várnak – mélyet lélegezve hunyom le szemeimet. Minden lelki és testi erőmre szükségem lesz ehhez. Közel tíz órányi műtét még Edgart is megviselte volna, pedig messze jobb állapotban van, mint én.

- Gyűlölöm ezt a részt – motyogom kimerülten. Ez is az orvos léttel jár, de ettől még nem kell szeretnem. Senki sem élvezheti a halálhír átadását. Főleg, ha gyerekekről van szó.

Készen állok, hogy egy újabb darab vesszen el a lelkemből

- Gyere, veled megyek – meglepetten pillantok fel Joshra, de elfogadom a felém nyújtott kezet. Lábaim megremegnek, de kitartanak. Szerencse, különben Josh mellkasának estem volna. Közel van.

Túl közel.

Ujjai gyengéden tolják vissza szemüvegemet az orromra, mosolya tele kedvességgel. Egy pillanatra elcsábulok, hogy beletekerjem magam a felajánlott gondoskodásba.

- Majd én elkísérem – egy mély, feszült hang hullámzik végig a csendes folyosón. Josh csalódott fintorral lép hátrébb, és engedi le kezét.

Tekintetem a közeledő Edgarra siklik, ajkaim akaratlanul húzódnak kimerült mosolyra.

Majdnem beleélvezek a nadrágomba már ennyitől is.

- Annyira hiányoztál, kicsim - dörmögöm, amikor végre szóhoz jutok. 

- Ne hívj így! - szinte feljajdul, pedig sosem zavarta, sőt mindig elvárta a becézgetést, babusgatást. 

- Nate, gyere vissza hozzám.

- Nem. - Mondja határozottan, ami rá annyira sosem volt jellemző. - Még nem tudom megtenni.

Elégedetten fújom ki a levegőt, lassan. Tehát képes lesz rá, csak nem most. Ez is valami, legalább nem teljes elutasítás. Mondjuk nehéz is lenne elhinnem, amikor épp az ölemben ül, és kismacskaként dörgölőzik hozzám, majd felfal a szépséges csokoládébarna szemeivel. 

Két perc, és nem vállalok magamért felelősséget…

- Akkor jobb, ha most felmész - mielőtt megduglak a kocsiban. 

- Maradnál éjszakára? - kérdezi, és a hátán barangoló ujjaim is megtorpannak, de még a merevedésem is szinte kérdőjel alakú lesz. 

- Nate… - sóhajtom lemondóan - Nem vagy jól, megbánnád ha felmennék. - Biztos kurva jót dugnánk, aztán páros lábban dobna ki, hogy kihasználtam a sebezhetőségét. Na nem. Alapból se tenném ezt senkivel, vele meg végképp nem. 

- Nem akarok lefeküdni veled, még csak hozzám érned sem kell, csak maradj. Alhatsz a kanapén, vagy alszom ott én… de… de… szükségem van rád. Nem akarok egyedül maradni.

Elnézem szép arcát, a szomorúan rebbenő hosszú szempilláit, és megsajnálom. Megint. 

Nagyon magányos és szomorú, ez nyilvánvaló. Szüksége van rám, és persze hogy segítek, hiszen bármire képes lennék érte, szinte. 

- Maradok - simítom meg számmal az ajkait. Kurvára. Meg. Fogom. Bánni. 

***

Egy kis albérletben lakik, aprócska kis lakás. Mélyen magamba szívom az illatokat. Minden sarokban őt érzem, a jelenlétét, amely az én házamból fájóan hiányzik. 

Látszik hogy csak alvásra használja a lakást, még egy kép sincs a falon. Mindenhol könyvek és jegyzetek, szennyes ruhák szétdobálva, ételmaradékos tányérok és poharak itt-ott.

Gondolom neki nincs bejárónője, mint nekem. 

Kis hálószobába követem, ahol egy olcsó kétszemélyes ágy van és egy szekrény. Nate levetkőzik, ledobja a szennyesruhát a földön heverő társaihoz. Ijesztően sovány lett. 

- Túlságosan lefogytál - jegyzem meg.

- Ha nem tetszik nem kell nézni - veti oda foghegyről, és hirtelen nagyon rossz lesz a kedvem. Nate tényleg kurvára nincs jól. Mikor kezdődött nála ez? Észre kellett volna vennem a jeleket, de annyira lefoglalt a munkám, hogy természetesnek vettem hogy ő van nekem. 

- Nate - fordítom magam felé - Tényleg nem folytathatod így tovább. Ki kellene venned néhány szabadnapot.

- Műtéteim vannak, amiket nem halaszthatok el - válaszolja szórul szóra ugyanazt a mondatot, amit tőlem hallott ezerszer amikor próbált meggyőzni hogy elutazzunk kettesben valahová, vagy hogy maradjunk otthon pihenni együtt. Az emlékek fájóan frissek voltak. 

- Más is meg tudja csinálni őket - simítom végig állának lágy vonalát. Olyan szép, annyira fontos nekem. 

- Te sem mondtál le soha műtétet, hogy pihenhess.

- Az más helyzet.

- Mert téged lehetetlen helyettesíteni? - horkantja gúnyosan - Fárasztó az önimádatod. 

- Nem önimádat, hanem tény, Nate. - Ledobom magamról a ruháimat, csak az alsónadrágom marad.

Lepakolja a szemüvegét, és felvesz egy nagy pólót, az én egyik régi pólómat. Mosolyognék ezen, ha lenne kedvem mosolyogni, de rohadtul nincs. Szarul van. Tényleg szarul van.

- Nate, ha veszélybe sodorja a betegeket az állapotod, kötelességem…

- Most nem a kioktatásodra van szükségem - fortyan fel, miközben a paplan alá csusszan, és a takarót szorongatva néz rám, mint egy kisgyerek. 

- Akkor pontosan mire?

- Arra, hogy mellettem legyél. Hogy addig ölelj, míg meg nem feledkezem a sok borzalomról, amit a klinikán látok. - Mögé fekszem, és ő hozzámgömbölyödik. - Ennyit kellett volna tenned, hogy ne veszíts el - motyogja.

Szorosan átölelem, hideg a kis teste. Meztelen mellkasom melegébe simítja a hátát. Reszketeg mély sóhajjal lazul el, szinte szétolvad a karjaimban, és mély álomba zuhan. 

***

Korán kipattannak a szemeim, a szokásos hajnali futásom lenne a napirendben, de helyette inkább óvatosan felkelek mellőle és betakarom. Felkapkodom a lakásban a földről a sok szennyes ruhát a fürdőszobába menet, és behajítom a mosógépbe. 

A konyhában is katasztrófa van, összegereblyéztem amit lehet, mert bár nem vagyok rendmániás, ez azért már sok.

Hamar megtalálom a kávét, aminek nagyon megörülök. Alig aludtam valamit éjjel, egyszerűen túl fájdalmas így látni a kedvesemet. Vannak ötleteim mihez kellene kezdeni, de mivel mindig egyenes és egyszerű megoldások híve voltam, így majd vele kell megbeszélnem ezeket, ha felébred és képes lesz értelmes párbeszédre. Utóbbi a baj. Ugyanis Nate annyira szarul van, hogy nem is a valóságot látja, teljesen más világban van, így a kommunikáció sem egyszerű vele. 

A hűtőben meglepő módon találok zöldséget, húst, a szekrényben tartós kenyeret. Készítek pirítóst, felszeletelem hozzá a zöldségeket, és csecse kis szendvicseket gyártok. Teát készítek, és egy tálcán viszem a hálószobába. Nate már ül, és a takaróba kapaszkodva, nagy szemekkel néz rám. Remélem nem könnyek csillognak az arcán, biztos csak a félhomály miatt látok rosszul.

- Azt hittem elmentél - fintorog aranyosan. Meglátja a tálcát, amit leteszek elé, és megkordul a gyomra. Elhúzom a függönyöket, hogy valamit lássunk is.

- Nem, maradok. Reggelizünk, aztán bemegyünk együtt a kórházba, és mielőtt elmennék műteni, megnézzük a kis betegedet.

- Charlie - mondja tele szájjal morcosan. - Így hívják.

- Tudom, de számomra ez is az érzelmi távolságtartás egyik trükkje, hogy nem nevezem őket a nevükön. Más: Mit szólnál hozzá, ha együtt ebédelnénk? A kórházzal szemben nyílt egy kis étkezde, nem nagy szám, de a kórházi kantin moslék után biztos jobb.

- Még nem tudom ráérek-e.

- Ahogy én sem, de ha mégis sikerül mindkettőnknek ebédidőre felszabadulni, akkor összehozhatjuk, nem? - kérdezem mosolyogva, és letörlöm arcáról a vajkrémet. 

Amikor befejezzük az evést, elveszem a tálcát, és bebújok mellé.

- Most mit csinálsz? - kérdezi rémülten. 

- Megölellek - válaszolom természetesen. Magamhoz ölelem, feje a mellkasomra pottyan, és beleolvad, szétfolyik a karjaimban. Sóhajtva behunyja a szemét, én meg a hátát cirógatom. Tegnap este elmondta mire vágyik, úgyhogy ezentúl erre maximálisan odafigyelek. Ha kell, magamra kötözöm és egész nap cipelem, ha neki ez ennyire fontos. 

- Nate – felpillantok rá tányéromból. Közel van. Túl közel. – Nézz magadra kívülről. Mit látsz? – próbálok kiigazodni komor szavain, de nem igazán találok bennük értelmet. Mintha bevett volna valamit a betegeknek szánt gyógyszereke közül.

- Miről beszélsz? – már megint valami pszichológiai játszmába akar kezdeni, hogy visszaszerezzen?

Még közelebb hajol, amitől automatikusan menekülni kezdek, de már túl későn. Szürke tekintete rabul ejt, vasbilincsként csattan a csuklómon.

- Ki fogsz égni. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ha valami gondod van, rögtön menekülsz. Elhagytál engem, mert ez kényelmesebb, mint kommunikálni – a kettőnek rohadtul semmi köze egymáshoz. Annak, hogy elhagytam őt, az az oka, hogy nem értett meg. Hogy nem látta mennyire szükségem lenne rá, hogy mellettem legyen, ne pedig csak velem. De persze megint könnyebb engem okolni mindenért. – Leiszod magad, mert nem kell emlékezned a csecsemő páciensedre, akiről most kaptál hírt – hát persze hogy nem szólítja a nevén. Valószínűleg nem is emlékszik rá. Nem értem miért támadt hirtelen így rám. Ha az a terve, hogy teljesen kiborítson, remek úton halad – Exitált? – torkom összeszorul a szótól.

- Nem, agyvérzés… - egyelőre. De a következő üzenetben talán már nem ez fog állni. Tekintetem lefordított telefonomra villan, majd vissza Edgar könyörtelen pillantására.

- És akkor már rendben van? Berúgsz és akkor minden jó? Alkoholistának készülsz, Nate? Beállsz a kiégett depressziós orvosok közé, akik alkalmatlanok a betegellátásra? Nyugtatót is szedsz már? – most meg mégis mi ütött belé? Tudja jól, hogy sosem ittam túl sokat, gyógyszerekhez pedig egyáltalán nem nyúlnék. Még azt sem engedtem, hogy Josh altatót írjon fel nekem, pedig két hete alig alszom. Miért néz ennyire ostobának és felelőtlennek? Minden szavával mintha újra és újra belém rúgna.

- Most miért vagy ilyen szemét velem? – motyogom kimerülten. Abban az egyben igaza van, hogy elértem a határaimat. Fizikálisan és mentálisan is. De ha látja, akkor miért taszít tovább a mély felé? Eddig ő volt, akibe kapaszkodhattam, aki mindig visszahúzott azok után a napok után, amik minden reményt és fényt kiöltek belőlem. Még ha nem is tudott róla.

Az egyetlen, amire ráfüggtem, az a mellette érzett nyugalom volt.

- Őszinte vagyok, Nate. Azzal nem oldod meg a gondjaidat, ha szétbarmolod az életed és lecsúszol – egy pillanatra lehunyom szemeimet, de képtelen vagyok útját állni kimerült haragomnak. Hogy képes ennyire magas lóról beszélni hozzám? Mintha egy ostoba gyerek lennék, akit kioktathat. Miatta tartok ott, ahol. Ő nem vette észre, hogy csak rá lenne szükségem a felszínen maradáshoz.

Magamra hagyott a sok szar közepette, amit az én lelkem már nem bír el segítség nélkül.

- Te beszélsz? – sziszegem visszahajolva arcába. Neki könnyű. Nincs szíve, amit tönkre tehet ez a munka. Sosem érdekelték, hogy kik a betegei. Sosem foglalkozott velük a szükségesnél többet. Soha nem engedett közel magához senkit. Még én is éppen csak bepillanthattam a falai mögé. – Pont te, aki egy érzéketlen, lelketlen… - kezét felemelve int le.

Ujjaim elfehéredve szorítják kanalamat. Legszívesebben kivájnám vele a szemét.

- Folytassuk ezt a beszélgetést máshol – vagy inkább egyáltalán ne folytassuk. Ingerülten pattanok fel, és hagyom őt faképnél.

A szél belekap hajamba, és kegyetlenül furakszik be pulóverem alá. Hiába húzom össze kabátomat, és bújok el sálam rejtekében, már mit sem érek vele. Egész testem reszket. Túl sok neki ez az idő, a kimerültség és a harag.

Reménykedve pillantok körbe, de nem látok egyetlen elérhető taxit sem a közelben. Sőt, egyáltalán nem is látok errefelé egyet sem. Esküszöm, hogy Edgar direkt hozott erre a helyre, hogy csak vele együtt tudjak távozni. Megérdemelné, hogy itt hagyjam őt a francba. Rohadtul nem kellene úgy beszélnie, mintha mindent én csináltam és csinálnék rosszul. De az ő szemében így van. Mert azt hiszi magáról, hogy sosem hibázik.

Mert azt hiszi, hogy annyira kibaszottul tökéletes.

Ajkaimat összepréselve nyelem le maradék önbecsülésem, és sétálok vissza a kocsijához. Halálra fagynék mire jönne egy taxi, a buszon vagy metrón pedig biztosan elaludnék. Nem maradt más választásom, mint megvárni őt. A legidegesítőbb, hogy egy részem most rettenetesen boldog emiatt.

- Azt hittem lelépsz – fogalma sincs milyen közel jártam hozzá.

- Nem kaptam taxit – morgom következetesen a földet bámulva.

- Gyere, üljünk be a kocsiba, és hordj el mindennek – persze, még mártírkodj is. Az rohadtul illik az önimádatodhoz.

Seggfej.

- Ott tartottál, hogy érzéketlen, lelketlen. Mondjad nyugodtan, borítsd rám – miért? Úgysem fogad el belőle semmit. Úgysem képes megérteni engem. Ő csak azt látja, hogy mennyire sérülékennyé tesz az empátiám, de azt képtelen észrevenni, hogy mi mindent nyerek belőle.

- Te hogyan tudod így elviselni magadat? – utat engedek a keserű dühnek, ami hetek óta gyűlik bennem. Dühös vagyok rá, amiért ennyi idő után sem ért meg engem igazán. Dühös vagyok a világra, amiért engedi szenvedni a Charliehoz hasonló gyerekeket. És dühös vagyok magamra, amiért újra emellett az idióta barom mellett ülök, és másra sem vágyok, mint kisírni magamat a karjaiban. – Neked nincs szíved? Nem sajnálod a gyerekeket a szüleiket a betegeidet? Az sem érdekel téged, ha meghalnak? Senki sem érdekel téged, csak magaddal foglalkozol! Egy önző barom vagy! – miért zavarja, hogy én érzek? Hogy nekem ők nem csak testek, amiket kaszabolhatok a szikémmel. Nem csak újabb lehetőségek, hogy valami csodás új módszert fejleszthessek ki. – Mit számít neked, hogy egy újabb beteg veszett el... – nem akartam sírni, de érzem a szemem sarkában gyűlő könnyeket. Őt sosem viselte meg, ha elvesztett valakit. Csak akkor láttam kétségbeesettnek és összetörtnek, amikor én elhagytam. Addig azt hittem nem képes érezni. Talán igazam is volt, és minden egy színjáték része, hogy visszakaphasson.

Dühösen marom el tőle a felém nyújtott zsebkendőt, miközben ismét biztosítom róla, hogy egy szívtelen barom. Sokszor vicceltem azzal, hogy én érzek kettőnk helyett is, de elfáradtam. Nem maradhatok mellette, ha ennyire nem érdekli senki és semmi saját magán kívül. Mégis képtelen vagyok kiszállni a kocsijából, csak elfogadom az újabb és újabb felkínált zsebkendőket. Egy idő után már nem is tudom megállapítani miért hullanak a könnyeim. Azt hiszem ez már tényleg a kimerültség.

- Szeretnél még valamit mondani? – hangja idegesítően nyugodt mindazok után, amit a fejéhez végtam az elmúlt percekben. Nagyon sok mindent meg akarok beszélni vele, de úgy érzem az a dühroham az utolsó energiáimat is elvette.

- Nem leszek lecsúszott alkoholista! – ezt az utolsó dolgot nagyon fontos tisztáznunk. Nem akarom, hogy ostobaságokat kezdjen terjeszteni rólam. Az engedélyembe kerülhet.

- Úgy látom ez szíven ütött. Beletrafáltam, igaz? – nem. Egyáltalán nem igaz. Tudja jól, hogy 1-2 pohár bornál többet ritkán iszom, azt is csak a legnehezebb napok után. Ez nem alkoholizmus. – Tudom, hogy fáj az igazság, de már ezerszer elmondtam neked, Nate: te túl kedves vagy, túl jószívű. Együtt szenvedsz minden pácienseddel, és ha meghalnak, te is kicsit belehalsz mindig. Ez sehova nem vezet. Neked nem orvosnak kellett volna tanulnod, sokkal jobb tanár vagy óvóbacsi lennél, és ezt nem bántásként mondom – megint itt tartunk. Dühöm újra fellángol, de már nincs erőm megütni őt, és kiugrani a kocsijából.

- Tudom – kiáltok fel utolsó erőtartalékaimmal, mielőtt belesüppednék az ülésbe. A mellkasomban mintha egy jeges tőrt forgatna. Mindig utáltam ezt hallani tőle. Nincs is kellemesebb, mint amikor a párod, akinek támogatnia kéne, azt ecsetelgeti, hogy miért nem vagy alkalmas álmaid munkájára.

Ezek után nehéz elhinni magadról, hogy jó vagy és igazán ér valamit, amiért minden nap kidolgozod a lelkedet. Ő nem érti, hogy pont a kedvességem és a szívem miatt vagyok jó abban, amit csinálok.

- Ha jó sebész akarsz lenni, muszáj megtanulnod határt húzni, elhatárolódni a páciensektől érzelmileg. Azzal nem segítesz nekik, ha velük szenvedsz. Nem arra van szükségük, hanem jó szakemberre – ismét késztetést érzek, hogy belé rúgjak. Anynira unom már ezt az önelégült sebész dumát. Mindegyikük így beszél. Mintha istenek lennének, akikhez senki sem érhet fel. Én be akarom bizonyítani, hogy igenis lehetsz jó sebész anélkül, hogy egy jégdarabot csinálnál a szívedből. Csak egy megfelelő emberre van szükséged, akiből erő meríthetsz.

Az én emberem Edgar volt. De nem értette meg, mennyire komoly szerepe van az életemben.

- Vigyél haza… Elegem van… - a fejem is elkezdett lüktetni. Az alváshiány, a silány étkezés és a veszekedés megtette a hatását. Mintha lidokaint fecskendeztek volna a nyelvembe, nem akar rendesen működni.

- Rendben. Hazaviszlek, kipihened magad, én pedig holnap reggel benézek a kölyökhöz és kitalálunk valamit – Charlie. Charlie a neve. Keserű, kimerült mosollyal bámulok ki az ablakon. – Mondd a címed – ledarálom, és a következő húsz percben mélyen a gondolatamba süppedek.

Őszintén nem tudom mihez kezdjek. Túl üresnek érzem magam. Túl sokat adtam az elmúlt hetekben, és nem tudtam miből töltekezni. Mindig is ez volt a célom. Orvos akartam lenni, hogy segíthessek a beteg gyerekeken. Sebész, hogy a tudásommal és a tehetségemmel lehetőséget adjak nekik egy új életre. Kevesen lennének képesek arra, amire én. Tudom, hogy jól vagyok, ahogyan azt is, hogy vannak gyengeségeim. Általában erőt tudok meríteni a hálás mosolyokból és szavakból, amiket a szülőktől kapok. A nevetésekből, amiket kicsalogatok a legbetegebb gyerekekből is. Ha ez nem volt elég, akkor otthon volt egy stabil sziklám. Egy pont, ami mindig támaszt nyújtott, amikor megroppantan. Egy jeges szívű, kegyetlennek tűnő férfi, aki mindenkivel egy hatalmas seggfej volt, kivéve velem. Elhanyagolt. Hiába kértem, hogy legyen mellettem többször, a munkája fontosabb volt. Nem értette meg, hogy nekem rá van szükségem ahhoz, hogy ugyanolyan jól tudjam végezni a munkám, mint ő.

Próbáltam elmagyarázni neki, de csak annyit fogott fel belőle, hogy túl kedves és érzékeny vagyok. Hogy túl sokszor kell a karjaiban tartania a nyugodt alvásomhoz. Hogy a munka túl sokat vesz el belőlem. Pedig sosem voltam olyan hatékony, mint a mellette töltött két évben. Inkább másfélben. Az utolsó hónapokban már magányos voltam a kapcsolatunkban. Értem, hogy a kutatásai fontosak, a munkája pedig nélkülözhetetlen, de az enyém is az. Nekem pedig az ő gondoskodására és figyelmére lett volna szükségem, hogy igazán jó legyek benne. Képtelen lennék abbahagyni az orvoslást, és ezt ő is tudja. Többször kért már rá, én pedig többször zúztam már szét a lakását emiatt. Belefáradtam, hogy bizonygassam neki, ezt akarom csinálni, neki csak annyit kéne tennie, hogy elfogadja, és ott van, amikor támaszra van szükségem. Ahogyan én is mindig ott voltam neki.

Nem tudom mit tegyek. Még akkor sincs igazán ötletem, mikor a lakásomhoz tartozó üres parkolóhelyre irányítom őt. Ki kéne szállnom. Fel kéne mennem a lakásomra, és kialudnom magam a holnap reggeli kezdés előtt. De tudom, hogy képtelen lennék. Álmatlanul forgolódnék az ágyban, míg fel nem adnám, és egy pohár vörösbor társaságában neki nem kezdenék egy újabb orvosi folyóirat átolvasásának. Aztán holnap minden kezdődne elölről.

Gyűlölöm, hogy ő az egyetlen, aki mellett képes vagyok összeszedni magam.

- Mi a baj, Nate? – gyengéd dörmögése és gondoskodó pillantása túl sok kimerült lelkemnek. Ismét könnyek szöknek szemembe a kimerültségtől és az érzelmektől, amik lassan megfojtanak. Dermedten figyelem, ahogy hatalmas kezei közé veszi karcsú ujjaimat, és lehetetlenül gyengéd puszit hint rájuk. Mellkasom összeszorul, testemben hetek óta nem érzett forróság árad szét. – Sajnálom, hogy így alakult. Ha bármiben tudok segíteni... – miért csinálja ezt? Annyira kegyetlen.

Annyira szükségem van rá.

Övemet kicsatolva simulok hozzá, amennyire kitekert helyzetünk engedi. Mélyeket lélegzem illatából, hogy a testéből áradó meleggel együtt elkezdje összeforrasztani a lelkemen tátongó repedéseket. Magamba szívom, hogy kitöltse az űrt, amit a rengeteg fájdalom és veszteség hagyott bennem az elmúlt hetekben.

Most már biztos, hogy függő vagyok. Ő pedig az én személyes drogom.

A világ legnagyobb ostobasága, hogy ajkaimmal végig követem a nyakán pulzáló eret. Érezni akarom a benne lüktető életet a rengeteg halál után. Testem önmagától cselekszik egy jól begyakorolt koreográfia szerint. Hasa forró és kemény az ujjaim alatt, ajkai kesernyések, és puhák. A csókja minden, amire az elmúlt napok után szükségem van. Belenyögök ajkaiba, ujjai tincseim közé túrnak. Nem finomkodok, csak csókolom őt, beleadva minden kétségbeesést, dühöt és fájdalmas ürességet, ami bennem lüktet. Nyelvem a szájába csúszik, de azonnal át is veszi az irányítást. Heves és határozott. Pont az, amire vágyom. Hátrébb tolja ülését, én pedig készségesen lendülök át hozzá, térdeimmel teste két oldalán támaszkodva meg. Szűkös, kényelmetlen, de most egy pillanatig sem érdekel. Nem akarok mást, csak elveszni az ízében és az érintéseiben.

Keze türemletlenül csúszik be pólóm alá, tenyere szétterül hátamon. Beleborzongok érintésébe, ujjaim görcsösen markolják oldalát. Olyan elemi erővel sújt le rám a jelenléte, hogy nem tudok védekezni ellene. Az érintéseibe feledkezve próbálom lerázni magamról a klinikán történteket. Itt nem Dr. Bell vagyok. Nem függ tőlem senki élete.

Csak Nate vagyok, aki teljesen Edgartól függ.

Ösztönös mozdulattal simítom ágyékomat az övének, amitől mélyen belehörög csókunkba. Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy még mindig hatással vagyok rá. Egészen addig húzom heves csatánkat, míg végleg ki nem fogyunk a levegőből.  

Zihálva válunk el egymástól, homlokomat kifulladva támasztom az övének. A kocsi ablakait vastag pára borítja, a levegő fülledt és tömény. Ostobaság, amit tettünk, mégis ez volt a legjobb dolog, ami az elmúlt hetekben történt velem.

- Annyira hiányoztál, kicsim – halk mormogása ajkaimat simogatja, ujjai végig simítanak gerincemen. Beleborzongok közelségébe. Annyira vágytam rá, hogy újra vele legyek, pedig hatalmas hiba. Erősebbnek kellett volna lennem.

- Ne hívj így! – nyögök föl elkeseredetten. Nem akarom, hogy becézgessen. Már így is túl nehéz és túl fájdalmas távol tartanom őt magamtól.

- Nate… - alig érezhető borostája ismerősen dörzsöli bőröm, ahogy összesimítja arcunkat. – Gyere vissza hozzám – bárcsak megtehetném.

- Nem – vágom rá a leghatározottabban, ami tőlem telik. – Még nem tudom megtenni – most talán jó ötletnek tűnik, de tudom, hogy újra csak szenvednék. Nem kapnék eleget a figyelméből és a szeretetéből. Mindig csak második lennék, az ő első és örök szerelme a munkája. Azt hittem el tudom ezt fogadni, de túl önző vagyok. Túlságosan szükségem van rá.

Ezért elhagyom.

Én sem tudok kiigazodni a saját tetteimen, de így tűnik logikusnak. Ha sikerül leválnunk egymásról, talán találhatok valakit, aki mellett ugyanezt a békét érzem. Aki ugyanúgy át tud segíteni a nehéz napjaimon pusztán a jelenlétével és figyelmességével. Nem érhetem be azokkal a morzsákkal, amiket Edgartól kapok, nem tehetem ezt magammal.

De mi van, ha azok a morzsák jobbak, mint bármi, amit másoktól kaphatnék? Nem tudom. Fogalmam sincs mit tegyek.  

- Akkor talán jobb, hogy ha most felmész – hangja rekedt az elfojtott vágyaktól, de ha ez nem lenne elég, merevedése az enyémnek feszül. Tudom, hogy igaza van. Egyetlen mozdulat kellene, hogy szétroppantsam az önfegyelmünket. A szex segítene felejteni, de utána szánalmasabbnak érezném magam, mint valaha.

Hátrébb döntöm fejemet, hogy szemeibe tudjak nézni. Tényleg ki kéne szállnom a kocsiból, mégsem tudom megtenni. Most nem. Most nem tudom őt elengedni.

- Maradnál éjszakára? – tenyere megdermed hátamon, szemei összeszűkülve kutatják arcomat.

- Nate… - olyan sóhajjal ejti ki nevemet, amiből rögtön tudom, ennyire gyűlöli, amit most fog mondani. – Nem vagy jól, megbánnád, ha megtennénk – mikor lett ennyire figyelmes? Néhány héttel ezelőtt meg sem próbálta volna visszafogni magát. Mégis hálás vagyok ezért a ritkán tapasztalt kedvességért. Még akkor is, ha félreértett.

- Nem akarok lefeküdni veled, még csak hozzám érned sem kell, csak maradj – könyörögve fúrom pillantásomat az övébe. Ujjaim görcsösen markolják puha pulóverét. Nem érdekel mennyire elveszettnek és szánalmasnak tünök. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Nem akarok semmi mást, csak aludni. Edgarral. Vagy legalább egy lakásban vele. Hogy néhány dolog átvegye az illatát. – Aludhatsz a kanapén, vagy alszok ott én, de… de szükségem van rád. Nem akarok egyedül maradni – vallom be kimerülten. Talán hetek óta újra tudnék rendesen aludni.

Egy ideig töprengve mered rám. Ismerem ezt a nézését. A következményeken gondolkodik. Felesleges, én már átgondoltam. Legalábbis azt hiszem. Egy kipihent, öngyűlölő Nate a legjobb végkifejlet.

- Maradok – suttogja ajkaimra, mielőtt újra megcsókolna.

Megkönnyebbülten sóhajtok bele a csókba.

Köszönöm.

oOoOo

Mivel mindketten zuhanyoztunk a klinikán, rögtön a háló felé veszem az irányt. Fel sem ajánlom a kanapét Edgarnak, tudom, hogy inkább szúrna szikét a saját szemébe, mint hogy elszalasszon egy lehetőséget, amikor velem aludhat. Még ha vissza is kell fognia magát. Az önmegtartóztatás sosem volt az erőssége.

Csak egy pillanatig tétovázom, mielőtt elkezdeném ledobálni magamról a ruhákat. Fogalmam sincs miért vagyok zavarban, hisz nincs olyan rész a testemen, amit se csókolhatott volna már végig. Arcpirító dolgokat műveltünk olyan helyeken, ahol egyáltalán nem lett volna szabad, most mégis kényelmesebb, hogy hátat fordítva neki válok meg pólómtól.

- Túlságosan lefogytál – te pedig túlságosan közel jöttél. Vállam felett pillantok a jegesszürke szemekbe, amik engem méregetnek.

- Ha nem tetszik, nem kell nézni – morgom feszülten, megdermedve, mikor még közelebb lép hozzám.

- Nate – kezei derekamra csúsznak, szelíd erőszakkal fordítva szembe vele testemet. Az egyetlen szerencsém, hogy ő még nem kezdett vetkőzni. – Tényleg nem folytathatod így tovább – hangjában rosszallás vegyül aggodalommal. Ujjai végig simítanak oldalamon, egészen élesen kirajzolódó bordáimig. Megértem miért aggódik, korábban sosem látszottak, mindig ügyeltem rá, hogy egészséges maradjak. Az utóbbi hónapokban azonban ez megváltozott. – Ki kellene venned néhány szabadnapot.

- Műtéteim vannak, amiket nem halaszthatok el – válaszolom laposakat pislogva. Az érintései vágy helyett csak nyugalmat keltenek most bennem. A nyugalom pedig lassan a békés sötétség peremére taszítja elmémet. Állva el tudnék aludni.

- Más is meg tudja csinálni őket – állam vonalát követik végig puha ujjai. Egy sebész gyengéd, de határozott érintése. Annyira szeretem.

- Te sem mondtál se soha műtétet, hogy pihenhess – emlékeztetem kissé rosszallóan. Semmi sem tántoríthatta el a munkájától. Semmi és senki. Soha nem volt esélyem.

- Az más helyzet.

- Mert téged lehetetlen helyettesíteni? – feszült gúnnyal horkantok fel, és lépek távolabb tőle. Ő túl jó ahhoz, hogy bárkire lecseréljék, de én pótolható vagyok. Értem. Dr. Tökéletesség biztosan elboldogulna egy újszülött aprócska szívével. – Fárasztó az önimádatod – sóhajtom, miközben megszabadulok nadrágomtól, és felhúzok egy túlméretezett pólót, mit még Edgar szekrényéből csentem el a kapcsolatunk elején. Az illatát már régen nem őrzi, de kényelmes.

Szemüvegemet is lerakom az éjjeliszekrényre, mielőtt bemásznék a takaró alá anélkül, hogy rápillantanék. Megint ott tartunk, hogy ő feddhetetlen és csodálatos, én pedig csak egy középszerű, ideggyenge sebész vagyok.

- Nate, ha veszélybe sodorja a betegeket az állapotod, kötelességem…

- Most nem a kioktatásodra van szükségem! – vágok a szavába dühösen. Ujjaimmal takaróm szélét szorongatom, mielőtt engednék a kísértésnek és megpróbálnám megütni.

- Akkor pontosan mire? – az ágy besüpped mellettem, ahogy elfoglalja a helyét. A szobára sötétség borul, amint eloltja az éjjeliszekrényen lévő kis lámpát.

Sokáig tépelődöm a válaszon, mielőtt megszólalnék. Már úgysincs mit vesztenem.

- Arra, hogy mellettem legyél. Hogy addig ölelj, míg meg nem feledkezem a sok borzalomról, amit a klinikán látok – arra, hogy szeress. Hangom halk és remegő a kimerültségtől. Ez már tényleg kezd túl sok lenni. Annyirszor próbáltam már megértetni ezt vele, de sosem figyelt rám. Pedig akkor talán minden másképp alakul. – Ennyit kellett volna tenned, hogy ne veszíts el – suttogom párnámba a tompa szavakat, amiket talán már nem is hall. Szívem fájdalmasan dobban egy hatalmasat.

Bárcsak jobban megértenél engem, Edgar.