|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Andro | 2025. 12. 22. 09:05:36 | #36697 |
 Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (kiscicámnak)
Az öreg róka nem felel azonnal, szemmel láthatóan töri a fejét, hogy mi is a megoldás. Úgy tűnik, még árnyméreggel sem sűrűn mérgeznek meg valakit, de Mato ideje minden pillanattal csak fogy. Nem akarom, hogy meghaljon.
- Van egy módszer... elég bonyolult, és kockázatos, de ha sikerül kivonni a testéből a mérget talán képes lesz felépülni.
- Mit kell hozzá tennem? - kérdem komolyan. Ha a Pokol mélyére is kell leszállnom érte, akkor is megteszem! Ennyivel tartozom Matónak azokért, amiket értem tett. Ha ő nem lenne, már nem élnék.
- Leginkább úgy tudnám körül írni, hogy lélek-átömlesztés. Felhasználjuk a te lelkedet, és vele minden erődet, hogy Matonak legyen elég ereje, és ezáltal esélye a felépülésre.
- Ez azt jelenti, hogy meg kell halnom, igaz? - kérdem remegő hangon. Nem egy túl jó megoldás és akkor soha többé nem láthatom őt. De ha ez az egyetlen dolog, amit megtehetek érte...
- Sajnos nem csak meghalnál... a lelked is feloldódna.
- Nem hagyhatom... hogy miattam halj meg – nyöszörgi elhaló hangon Mato. - De... abban talán segíthetsz... hogy vissza tudjak jönni... - fordul erőlködve felém. Az ereje egyre jobban fogy. - Kívánd azt, hogy visszajöjjek...
- De... akkor mindenképp meghalsz... és mi van, ha nem sikerül? - tiltakozom egyből, bár tudom, hogy ez az egyetlen megoldás, amivel mindketten jól járunk. Mato képes kívánságokat teljesíteni és elvileg még maradt elég élete. De vajon ilyen állapotban is képes lesz teljesíteni a kívánságomat?
- Mindenképp meg fogok halni... így legalább nem hiába... Ha meghaltam... égessétek el a testem, hogy ne abba térjek vissza – fordul a róka felé, aki csak biccent.
- Mondd ki hangosan a kívánságot! - utasít a róka. Érzem, hogy könnyek szúrják a szemem. De tudom, hogy muszáj, meg kell tennem, így hangosan kimondom. Mert én is akarom. Azt akarom, hogy Mato visszatérjen és újra a karomba zárhassam. Hogy megölelhessem, hogy megcsókolhassam azt, akit a világon a legjobban szeretek.
- Azt kívánom... hogy szüless újjá! Térj vissza... térj vissza hozzám, Mato! - mondom ki hangosan.
Mato lehunyja a szemét és látom, hogy erősen koncentrál. Úgy tűnik, minden erejére szüksége van, hogy teljesíteni tudja a kívánságomat. Én a karomban tartom őt, miközben kinyitja a szemét és a szemembe néz. Mintha biztosítani akarna arról, hogy minden rendben lesz. Aztán látom, hogy a szeme lecsukódnak, én az ajkaimat az ajkaira tapasztva csókolom meg búcsúzóul. Azt akarom, hogy tudja, szeretem és mindig szeretni fogom, bármennyi idő múlva tér is vissza. Érzem, ahogy az utolsót veri a szíve, hallom az utolsó lélegzetét, majd meghal. Magamhoz ölelem még meleg testét, ami máris kezd kihűlni. A róka tapintatosan hallgat, mintha tudná, hogy az embereknek idő kell.
Később valóban elhamvasztjuk Mato testét, de nem tudok magammal mit kezdeni. Itt már semmi dolgom és csak ténfergek a városban néhány napig, mielőtt visszautaznék Angliába. A róka megígérte, hogy küld üzenetet, miután Mato olyan erős lesz, hogy találkozhassak vele.
- Lehet, hogy évekbe, vagy évtizedekbe fog telni – figyelmeztet. - Az emberi élet pedig nagyon rövid. Okosabb lenne, ha nem fecsérelnéd arra, hogy örökre vársz rá.
Tudom, hogy okosabb lenne megfogadnom a szavait, de nem bírom rávenni magam. Talán egyszer, ha sok-sok év telik el. De nem most.
~*~
Két évvel később
Két év telik el, amikor üzenetet kapok. Na, nem levelet, nem képeslapot, vagy emailt. Inkább egy sugallat az, egy álom. Matót látom a fák között, ahogy a szentélyhez lép és vele van a róka is. Mato pont olyan gyönyörű, mint amilyen az előző életében volt. Oda akarok rohanni hozzá, de nem tudok. Mindketten rám néznek, mintha figyelnének és tudom, egyszerűen tudom, hogy ez nem álom. Mikor felébredek, egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy ez volt az üzenet. Mato életben van és rám vár. Vagy ha nem is vár, de már találkozhatok vele. Első dolgom, hogy intézkedjek, vissza akarok menni Japánba, muszáj visszamennem és ehhez tudom is a megoldást. Dolgozni nem akarok visszamenni, de ha tanulnék… Elvégre, a japánom nem olyan jó, de ha beiratkozom egy nyelviskolába és mellette munkát vállalok, akkor akár évekig kinn maradhatok.
Két hónap telik el, mire mindent elintézek. Anyáék megértik az indokaimat, szerintük is jó ötlet, ha nyelvet tanulok és máshol próbálok boldogulni. A könyv, amit írtam, közepes sikert ért el és hála égnek van elég megtakarított pénzem az iskolára és a kinti életre is, amíg nem dolgozom.
A szentély pont olyan, amilyennek emlékeztem rá. Még mindig lepusztult, még mindig nem gondozza senkit. Két napja értem földet Tokióban, majd iratkoztam be a Mato lakhelyétől nem messzire levő nyelviskolába. A szomszéd városban, ami nem nagy, de nem is kicsi város. Busszal csak egy óra odajutni, de a szállásom egy ideig úgyis itt lesz, ebben a faluban. Az a napi néhány óra távollét meg fog viselni, de a tanítás csak egy hét múlva kezdődik. Addig van elég időm és egyelőre fél évre kaptam vízumot, amivel dolgozhatok is. Meg aztán ki akarom deríteni, mégis miért akartak végezni velem.
Csendben imádkozom, kezeimet összetéve, ahogy tanultam. Aztán forgolódni kezdek, de sehol sem látom Matót. Nem hiszem, hogy álom lett volna az a két hónappal korábbi sugallat. Nagyot sóhajtok, talán nem akar látni. Megfordulok és a lépcsők felé veszem az irányt. Mindegy is, kibírok fél évet és hazamegyek, ha ő megfeledkezett rólam.
- Lucius… - hallok meg egy halk hangot. Alig több sóhajtásnál, de ez is elég, hogy megtorpansára késztessen.
Megállok és ledermedek, ahogy lassan hátrafordítom a fejem. Aztán döbbenten fordulok meg teljesen. Ott van ő, Mato, teljes életnagyságban, ruhátlanul, ahogy a természet szülte. Arcán félénk, talán aggodalmas arckifejezés, mint aki nem tudja eldönteni, hogy felfusson, vagy hozzám rohanjon.
- Mato – hagyja el a szám a nevét és mielőtt reagálni tudna, gyors léptekkel szelem át a köztünk levő rövid távolságot.
Mire észbe kaphatna, már a karjaim közé kapom és mohón tapasztom a szám édes ajkaira. Meglepetten nyög fel, miközben a ruhámba kapaszkodik és ügyetlenül viszonozza a csókomat. El is felejtettem, hogy nincs benne gyakorlata. Percekkel később válunk csak el, majd két kezem közé fogom az arcát és a szemébe nézek. Pont olyan gyönyörű, mint ahogy emlékeztem rá.
- Én gyönyörű kiscicám – suttogom halkan, mire látom, hogy fülig pirul. - De mire ez a nagy pucérság, életem? Csak nem miattam tárulkoztál így ki? - kérdem és egy kaján vigyor kúszik az ajkaimra. Mato arca olyan pirosra vált, mint az érett paradicsom.
- Nem… nem… nem volt… időm… - hebegi zavartan, majd a mellkasomba fúrja az arcát és mélyet szusszant. - Vissza… jöttél…
- Visszajöttem – ölelem szorosan magamhoz.
- Azt hittem, sosem látlak többé – dörmögi a mellkasomnak. - Hogy… örökre visszamentél a hazádba.
- Sosem hagynálak magadra. A róka küldött egy üzenetet álmomban. Tudtam, hogy jönnöm kell, de még pár dolgot el kellett intéznem – magyarázom.
Végül csak elválunk és ráveszem Matót, hogy vegyen fel valamit. Engem nem zavar, ha pucér, de ha mások meglátják, az problémát fog okozni.
Valamikor kikötünk a szállásomon, ahol még rendesen ki sem csomagoltam. Hiszen az első dolgom volt elmenni a szentélyhez. Mato meglepetten nézi a sok holmit.
- Hová költözöl? - kérdi kíváncsian, miközben a földön ülünk és eszünk. Megéheztem és ahogy ahogy látom, ő is.
- Egyelőre ide – mondom egyszerűen. - Hosszú távra jöttem. Ezúttal legalább fél évig maradok, de lehet, hogy jóval tovább.
- Meddig? - Látom, hogy aggasztja, hogy megint elmehetek, hogy megint elválhatunk.
- Akár évekig is, ha tudom fizetni a tandíjat – válaszolom. Felvonja a szemöldökét. - Beiratkoztam a szomszéd nagyobb városban egy nyelviskolába. Japánul fogok tanulni, mert valljuk be, gyatra a nyelvtudásom. Te megértesz, mert természetfeletti vagy, ahogy a róka is. De az emberek nem mindig. Ráadásul, így évekig itt maradhatok és legálisan dolgozhatok is. Tehát el fogom tudni tartani magam és többet lehetek veled is.
- Miattam csináltad ezt? - kérdi meglepetten és a szemei elkerekednek.
- Kettőnk miatt – mosolygok rá lágyan. - Veled akarok lenni, Mato. Ha nem így lenne, nem jöttem volna vissza.
- De én… tudod, hogy nem hagyhatom el a várost – mondja komolyan. - Ha megtenném…
- Egyáltalán nem biztos, hogy bármi történne az emberekkel, vagy a településsel – közlöm egyszerűen. - Csak próbáld meg! Nem kell ma, majd ha készen állsz rá. Szerintem beszélj az öreg rókával, ő biztosan többet tud. De szerintem, ahogy a dolgok a szentéllyel állnak…
- Ha nincs szükség rám, akkor… - hajtja le a fejét.
- Nekik talán nem, de nekem szükségem van rád – teszem le az evőpálcákat és ölelem magamhoz. - Nekem te mindennél és mindenkinél fontosabb vagy Mato. Ha nem így lenne, nem kívántam volna két éve, hogy visszagyere. Nem vártam volna rád, hanem továbbléptem volna. De rád akár életem végéig vártam volna.
- De te halandó vagy – emeli rám a tekintetét és úgy néz rám, mintha valami újat mondott ezzel.
- Tisztában vagyok vele – bólintok komolyan. - Egy nap meg fogok halni, de addig szeretnék minél több időt veled tölteni. Mato, nekem te vagy a mindenem.
Döbbenten pislog, és nem tiltakozik, amikor megcsókolom. Lágyan, hosszan, hogy érezze, tudja, hogy mindig mellette leszek. De mindketten tudjuk, hogy van még valami, amivel le kell számolnunk. Azzal a valamivel, ami valamiért két éve megpróbált végezni velem.
|
| Sado-chan | 2025. 08. 22. 18:54:50 | #36663 |
 Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
Behunyom a szemem, próbálok erőt tartalékolni. A testem szinte fekete a méregtől, hideg veríték folyik végig mindenhol. Beültet a járműbe, majd elindulunk. Nem igazán figyelem az utat. A hondolataimat is nehéznek erzem. Csak akkor nyitom ki újra a szemem, mikor megállunk egy kis időre. Egy szentély. Az enyémmel ellentétben, ez jó állapotban van, látogatják még az emberek. Nem tudom, kinek a szentély, kicsit irigy vagyok rá. Ő miben jobb, mint mi?... Lucius hamarosan visszatér, majd pár amulettel a kezében hajol be hozzám. Az egyik a nyakamban, a másik a zsebemben landol, és ő is zsebre vág párat. Kérdőn pillantok fel rá
- Csak a biztonság kedvéért. Még ha nem is tartanak távol mindent, ártani nem árthatnak.
Erőtlenül vonok vállat. Nem vagyok olyan állapotban, hogy megíteljem, valóban működnek e, és hogy tényleg felszentelték e őket.
Hamar elérjük az erdőt. Mivel már járni sem tudok, újra a karjaiban kötök ki. Minden neszre felkapom a fejem. Ha ránk támadnak, nem tudom megvédeni magunkat... Lucius végképp nem képes rá... az egyetlen esélye az lenne, ha engem hátra hagyva menekülne, de tudom, hogy erre nem lenne képes.
- Érzel valamit? - kérdi, mikor már félúton járunk a szentély felé. A fejem rázom.
- Nem, de biztosan… figyelnek minket – lehelem- Talán… mégis érnek valamit… azok az… amulettek.
- Lehetséges. Vagy csak nem akarnak megtámadni minket. Pedig most könnyű prédák lennénk és semmi sem biztosítja, hogy a szentélynél biztonságban leszünk.
- A szentély… védett… - préselem ki a szavakat. - Oda… nem mernek… bejönni…
- Inkább ne beszélj, tartalékold az energiáidat! - Csak sóhajtok. Sejtem mi vár rám. Félek. A halál nem idegen számomra, de ettől még nem kellemes. Főleg nem most...
Sebesen szedi a lábait, de így is azt érzem, hogy talán nem fogunk oda érni. Végül mégis elérjük a szentélyt. Érzem a védő falat, ami közvetlen mögöttünk bezáródik, ahogy átlépjük a határt. Nyilván tudták, hogy jövünk.
- Itt… vannak… - pillantok körbe. Érzem a jelenlétüket, és érzem az energiát, amivel a belőlem áradó mérgező erőt igyekeznek megfékezni, mielőtt rájuk is átterjedne
- A rókák? - kérdi, mire erőtlenül bólintok. Csak a mesterük, az öreg bölcs róka közeledik felénk. Emberi alakot öltve, hisz rókaként Lucius nem értené egy szavát sem. Látom, ahogy Lucius végig méri, míg az öreg tőlünk nem messze áll meg, és teszi ugyanezt velünk.
- Túl sokat vállalsz a halandóért, macska – szólal meg rekedtes hangon. - Még a mérgezést is.- hangjában nincs rossz indulat, nem dorgál, nem fedd. Mégis úgy érzem, a szememre hányja, mintha én tehetnék mindenről. Hát nem erről szólt a jóslat? Nem arról, hogy meg kell őt védenem, bármi áron?
- Pont ezért jöttünk hozzád, bölcs róka – szólal meg Lucius. Hangja udvarias, nyilvan rájött, hogy ki ő - Meg tudod őt menteni?
- Nem tudom, amíg nem láttam a sebet
Óvatosan a szentély lépcsőjére fektet, de akármilyen gyengéden is próbál bánni velem, most minden fáj.
Felszisszenek, amikor felhúzza a hátamon a ruhát. Az öreg csak cicceg.
- Árnyméreggel mérgezték meg, csoda, hogy eddig kibírta – mondja halkan. - A mérget azonban nem neki szánták, halandó, hanem neked. Megjelöltek téged, azok pedig prédára vágynak.
- De miért akarnának engem? Én csak egy egyszerű halandó vagyok, még ha hiszek is a természetfelettiben... Most inkább azt mondd meg, bölcs öreg, hogy meg lehet-e őt menteni.
- Az első kérdésre a választ magadnak kell megtalálnod - válaszol a róka. Nem is vártam mást tőle... - A második kérdésre a válasz, hogy még éppen idejében értetek ide. Holnap ilyenkor már halott lenne. Az árnyméreg erős méreg, még a halhatatlanokkal is képes végezni egy idő után. Egy halandóra azonnali halál várna.
- Mit kell tennem? Bármire képes vagyok, hogy megmentsem őt – teszi fel a kérdést szinte azonnal. Az öreg nem felel azonnal, a fejét töri. Tény, hogy nem mindennap mérgeznek meg valakit árnyméreggel. Ha valakit mégis, azok közül sok szinte azonnal bele pusztul, így nincs egyértelmű gyógymód rá.
- Van egy módszer... elég bonyolult, és kockázatos, de ha sikerül kivonni a testéből a mérget talán képes lesz felépülni.
- Mit kell hozzá tennem?
- Leginkább úgy tudnám körül írni, hogy lélek-átömlesztés. Felhasználjuk a te lelkedet, és vele minden erődet, hogy Matonak legyen elég ereje, és ezáltal esélye a felépülésre.
- Ez azt jelenti, hogy meg kell halnom, igaz?- kérdi remegő hangon
- Sajnos nem csak meghalnál... a lelked is feloldódna
- Nem hagyhatom... hogy miattam halj meg- nyöszörgöm- de... abban talán segíthetsz... hogy vissza tudjak jönni... - fordulok Lucius felé- kívánd azt, hogy vissza jöjjek...
- De... akkor mindenképp meghalsz... és mi van, ha nem sikerül?- tiltakozik hevesen, de talán már ő is tudja, hogy nincs más megoldás
- Mindenképp meg fogok halni... így legalább nem hiába... ha meghaltam... égessétek el a testem, hogy ne abba térjek vissza- fodulok a róka felé. Ő csak mindent tudón biccent
- Mondd ki hangosan a kívánságot!- utasítja a róka. Látom, hogy a szemei könnyesek, de teszi amire kértük
- Azt kívánom... hogy szüless újjá! Térj vissza... térj vissza hozzám, Mato!- behunyom a szemem és minden erőmet össze kell szednem, hogy teljesíthessem a kérését. A testem halványan kezd derengeni. Erőt veszek magamon, hogy kinyissam a szemeimet, hogy egyenesen Luciuséba nézhessek, még utoljára. Vajon sikerül? Képes leszek teljesíteni a kérését? Számít bármit is? Úgysem fog rám emlékezni. Pedig egészen megkedveltem. Hiányozni fog. Szóra nyitom a szám, de hang már nem jön ki rajta. Lassan homályosodik el a látásom, de még halványan látom, ahogy közelebb hajol hozzám. Feketébe borul a világ, de még érzem, ahogy lágyan búcsúcsókot lehel az ajkaimra, aztán már csak a semmi ölel magához...
Puha és meleg... aztán hideg...aztán újra meleg. Kell egy kis idő, hogy felfogjam az ingereket, hogy rájőjjek, ki vagyok... hogy sikerrel jártunk, hogy a kívánság teljesült. Élek. Újszülött kismacskaként, a szemem sem tudom kinyitni...de élek...
2 évvel később
Az idő számomra gyorsan telik. Macskaként gyorsan feljődök, sok mindent újra meg kellett tanulnom, többek közt emberré válni, de az emlékeim nagy része megmaradt. Sokat gondolok Luciusra. A róka szerint a halálom után magába fordult. Nem várhatta meg, míg újjá születek, haza kellett térnie. Azóta nem hallottam felőle. Bár elmondhatnám, hogy teljesült a kívánsága...
A templom tornácán ejtőzök, élvezem a napfényt. Azóta sem lett szebb ez a hely, de ez az otthonom, a világom. Talán nincs is máshol hely számomra. A kisváros mit sem tudva a történtekről éli tovább az életét, ügyet sem vetve rám. Jobb is így. A rókákat néha meglátogatom, különösen az öreg bölcset, de köztük idegen vagyok, nem érzem otthon magam. Előtte nem zavart a magány, de most bele sajdul a szívem. Behunyom a szemeim, gondolataim messze járnak. Eszembe jut a csókja. Vajon mért tette? Szimpla búcsú ajándék, vagy annál több? És én mért agyalok rajta ennyit? Igazából jó érzés volt... az volt az első...
Néha elképzelem, milyen lenne, ha újra megjelenne. Jó lenne újra látni. Igazából... hiányzik. De nem akarom, hogy vissza jöjjön. Nem biztonságos számára. Azóta sem láttam azt a lényt, eltűnt, azt sem tudom, miféle teremtmény ölt meg. Sok minden a mai napig homályos, csak annyit tudok, hogy Lucius számára veszélyes lehet még a környék. A jóslat sem tiszta. Mivel nincs itt, nem tudom, véget ért e... nem kockáztathatunk.
A Nap lassan nyugovóra tér, vörösbe, narancsba, sárgába öltözteti az ég alját. Már épp indulnék befelé, mikor ismerős illat csiklandozza meg az orromat. Eleinte nem foglalkozok vele, annyiszor játszott már velem az elmém, de mikor a fülemet is megütik a halk, közelgő léptek már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Rémület és izgatottság egyszerre önt el, ahogy lassan hátra fordulok. Egy alak... lassan lépked fel a lépcsőn... a szívem hevesen verdes, ahogy lassan Lucius bukkan fel a lépcsősor tetején.
Ijedtemben elbújok először, macskaként nem okoz gondot. Mért jött vissza? Újabb könyv? És mi lett az előzővel? Csendben figyelem, ahogy kezeit össze ütve imádkozik majd forgolódni kezd. Engem keres? Nem tudom, mit tegyek... távol kellene maradnom tőle... talán így lenne számára biztonságos. Csalódottan sóhajt fel, majd megfordul és elindul, vissza a lépcsők irányába. Nem gondolkodok, csak elő bújok és emberré válva, ruha nélkül állok meg mögötte
- Lucius...- szólalok meg alig hallhatóan. Engem keresett. Ezek szerint valamennyire emlékszik rám. Talán a kívánság miatt... talán a csók miatt... magam sem értem... de mégis rettegek, hogy mit fogok a szemeiben látni...
|
| Andro | 2025. 08. 20. 16:20:49 | #36662 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (kiscicámnak)
Lassan térek magamhoz, nem tudom, mi történt pontosan. Elájultam valami édes illattól és Mato… Hol van Mato? Úgy rémlik, hogy velem volt és figyelmeztetett, de minden olyan ködös. Lassan mozdulok. A szobámban vagyok a futonon és Mato mellettem fekszik.
- Mato… - motyogom halkan. Megmozdul és dühösen néz rám. Haragszik, meg is érdemlem, mert nem hallgattam rá. Talán őt is bajba sodortam vele.
- Hallgass! Megmondtam, hogy nem biztonságos, de neked minden áron oda kell menned?! Ha még egyszer az erdőbe mész esküszöm, nem megyek utánad! Az sem fog érdekelni amit a róka mondott!
- Milyen róka? Lemaradtam valamiről? - pislogok értetlenül. Rókára nem emlékszem.
- Az öreg róka jóslata szerint súlyos balszerencse érhet téged, míg itt vagy… és mivel meg vagy jelölve, valamennyi lény téged akar! - Mato hangja fura, mintha minden szót úgy kéne kipréselnie magából. Az arca eltorzul egy pillanatra. Mintha haragudna, de van valami más is a háttérben.
- Mato... mi a baj?
- Semmi! - morogja, majd felkel.
A fürdő felé sétál, de a járása bizonytalan. Felkelek és utána sietek, amennyire tudok. Amikor meglátom a hátán a sebet, amelyből valami feketeség szivárog lassan, lesokkolva állok. Mi a fene történt az erdőben?!
- A hátad... mi történt?
- Mérgezett nyíl... nem tudom, melyikünknek szánták... de téged azonnal megölt volna.
- Mi lesz veled?
- Nem tudom... talán megöl, talán nem… - közli, mire elfehéredek. Neki talán nem jelent semmit a halál, de nem akarom, hogy meghaljon. Az én hibám, hogy ez történt és nekem kell helyrehozni is. - Nem tudom, hogy pontosan miről szól a jóslat... Egyelőre az sem, hogy ez ténylegesen rólad szól, vagy inkább rólam... hogy megint meg kell-e halnom...
- Megint? Nem értelek – rázom a fejem. Habár, a legendák szerint a macskáknak kilenc életük van. Talán nem is csak szóbeszéd az egész?
- A szerencsehozás istensége vagyok... egy kívánság teljesítésének az ára egy élet... macskaként kilenc élettel születtem... hat van még hátra... elvileg – magyarázza, miközben látszik, hogy nincs jól. Valamit tennem kell, beszélni is alig tud.
- Hogy érted azt, hogy elvileg? - kérdem élesen, miközben Mato visszabotorkál a szobába és a tatamira rogy. Én végig mellette maradok. Tudni akarom végre, mi ez az egész és nekem mi közöm van hozzá. De talán Mato sem tudja teljesen. - Az emberek elfelejtettek... már nem nagyon hisznek az istenekben, talán az öregek... de nincsenek elegen ahhoz, hogy számítson...
- Tehát ha meghalsz, nem biztos, hogy visszajössz – telepszem le mellé.
- Pontosan...
A következő napokban Mato szinte végig alszik. Nem változik macskává, nem tudom, nem akar, vagy nem tud. De alig van magánál, csak vonaglik össze-vissza. A teste lángol, mintha belülről tűz égetné és én sem tudok mit tenni. A hideg vizes borogatás nem használ, elvégre valami mágikus méreggel fertőzték meg. Öt nap telik el így és az én időm is fogytán van. A könyvet technikailag majdnem befejeztem, de képtelen lennék Matót így itt hagyni. Nem hagyhatom magára, amikor az életéért harcol.
- Hogy vagy? - kérdem, mikor Mato magához tér egyik nap.
- Pocsékul... de még élek… - Mellé telepszek és egy pohár vizet nyomok a kezébe. Hátha segít.
- Miféle méreg ez? Nem természetes anyag, arra rájöttem, de...
- Nem tudom biztosra mondani... de leginkább az energiáimra hat... nem tudok vissza változni… - mondja, miközben inni próbál.
- Említettél valami rókát… talán ő segíthetne – vetem fel, mire felmordul. Mi rosszat mondtam?
- Nem megyünk vissza az erdőbe! - közli nyomatékosan. De nem hagyom magam. Az ő életéről van szó. Most az egyszer azt csináljuk, amit én mondok.
- Kénytelenek leszünk. Egyedül lábra sem tudsz állni, azt pedig végképp nem hagyhatom, hogy miattam halj meg! - Ezúttal nem vitatkozik, hagyja, hogy ölbe kapjam. Nem is nehéz. - Könnyebb vagy, mint hittem – mosolyodom el, mire csak a mellkasomra hajtja a fejét. Mint akinek sem ereje, sem kedve nincs vitatkozni. Helyes!
~*~
Szerencsésen elérjük a bérelt autómat, bár pár vendég elég furcsa tekintettel méreget minket. Engem nem érdekel. A lényeg, hogy megtaláljuk azt a rókát. Szerintem a szentély közelében lesz, ott biztosan meg fogjuk lelni. Becsatolom Matót, majd először a helyi shinto templomhoz hajtok, ahol védelmező amuletteket vásárolok mindkettőnknek. Sosem lehet tudni. Elvileg ezek megvédenek a rontástól és az ártó démonoktól. Mato felvont szemöldökkel, kétkedve néz rám, amikor meglátja nálam az amuletteket, de nem szól.
- Csak a biztonság kedvéért – mondom. - Még ha nem is tartanak távol mindent, ártani nem árthatnak.
Mato vállat von. Nincs olyan állapotban, hogy túl sokat beszéljen, így sietnem kell. Nem tudom, mennyi ideje van hátra. Majdnem egy hét eltelt azóta, hogy az erdőben jártunk, ki tudja, mekkora kárt tett benne a méreg.
Hála égnek, hamar elérjük az erdőt, de Mato még mindig nehezen áll lábra. Muszáj vinnem, miközben minden neszre figyelünk. Mato ide-oda forgatja a fejét, mint aki a ránk leselkedő veszélyeket kutatja. Mert van mitől félnünk. Én nem tudom megvédeni magunkat, Mato pedig gyenge, hogy elmeneküljön, vagy visszatartsa a démonokat és egyéb lényeket. A nálam levő amulettek meg isten tudja, mennyire védelmeznek minket.
- Érzel valamit? - kérdem, mikor már félúton járunk a szentély felé.
- Nem, de biztosan… figyelnek minket – mondja. - Talán… mégis érnek valamit… azok az… amulettek.
- Lehetséges – mondom. - Vagy csak nem akarnak megtámadni minket. Pedig most könnyű prédák lennénk és semmi sem biztosítja, hogy a szentélynél biztonságban leszünk.
- A szentély… védett… - préseli ki a szavakat magából Mato. - Oda… nem mernek… bejönni…
- Inkább ne beszélj, tartalékold az energiáidat! - szólok rá, mire csak bosszúsan sóhajt egyet.
Tudja, hogy igazam van, ha nem vigyázunk, akkor Mato minden erejét elveszíti. Igyekszem gyorsabban haladni, de nem akarom, hogy Mato rázkódjon a karjaimban. Az csak lehet, hogy tovább növelné annak az esélyét, hogy a méreg gyorsabban terjed a testében. Hamarosan már a szentély közelében járunk és valami furcsa, nem evilági jelenlétet is érzek.
- Itt… vannak… - mondja Mato, de nem tudom, kikre gondol. Bár nem érzem, hogy ezek ártó lények lennének.
- A rókák? - kérdem, mire erőtlenül bólint.
A szentélyhez érünk és érzem, hogy mintha valami bezáródnak körülöttünk. Talán egy védőmező. Mindenesetre, mintha idebenn más lenne a levegő és minden más is. Mintha vibrálna. Amikor először jöttünk ide, nem éreztem ilyesmit. Lehetséges, hogy az egész Mato miatt van. Körbenézek és akkor veszem észre az idős alakot, aki felénk sétál. A ruhája régies, mint aki nem a modern korból jött. Bár csak egy idős embernek néz ki, hosszú, ősz hajjal és szakállal, kezében bottal, de mégsem ember. A szeme, a tekintete elárulja és még valami. A ruha alól egy farok vége kukucskál ki. Egy rókafaroké. Gyanakodva méreget, majd megáll tőlünk nem messze. Előbb engem vesz szemügyre, majd Matót.
- Túl sokat vállalsz a halandóért, macska – szólal meg rekedtes hangon. - Még a mérgezést is.
- Pont ezért jöttünk hozzád, bölcs róka – szólalok meg udvariasan, mire az öreg róka rám pillant. A tekintetében nincs félelem, sem meglepettség. - Meg tudod őt menteni?
- Nem tudom, amíg nem láttam a sebet – közli az öreg.
Óvatosan a szentély lépcsőjére fektetem Matót, aki felszisszen, amikor felhúzom a ruháját. Az öreg róka elborzadva ciccent egyet, majd a fejét csóválja.
- Árnyméreggel mérgezték meg, csoda, hogy eddig kibírta – mondja halkan. - A mérget azonban nem neki szánták, halandó, hanem neked. Megjelöltek téged, azok pedig prédára vágynak.
- De miért akarnának engem? Én csak egy egyszerű halandó vagyok, még ha hiszek is a természetfelettiben – mondom. Mato is hallgat, de látom, hogy nincs jól. - Most inkább azt mondd meg, bölcs öreg, hogy meg lehet-e őt menteni.
- Az első kérdésre a választ magadnak kell megtalálnod – válaszol a róka. Gondolhattam volna. A rókák sosem felelnek egyenesen. - A második kérdésre a válasz, hogy még éppen idejében értetek ide. Holnap ilyenkor már halott lenne. Az árnyméreg erős méreg, még a halhatatlanokkal is képes végezni egy idő után. Egy halandóra azonnali halál várna.
- Mit kell tennem? Bármire képes vagyok, hogy megmentsem őt – jelentem ki határozottan, mert így is gondolom. Akár az életemet is adnám érte.
|
| Sado-chan | 2025. 07. 04. 18:13:57 | #36642 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
- De akkor is az én hibám, hogy megsérültél – hangjából érzem a bűntudatot. Emberként nehéz ezt felfogni, számára ez egyértelműen nagy dolog, nem is hibáztatom érte - Bár megértem, hogy miért nem mondtad el. Titokban kellett tartanod.
- Ne okold magad, már teljesen meggyógyultam – nyugtatgatom tovább- Egyébként igazad van. Ritkán mutatkozom emberi formában és még ritkábban árulom el bárkinek, ki vagyok. Az emberek többsége úgysem hinné el. Még bolondnak tartanának.
- Örülök neki, hogy bennem ennyire megbízol – mosolyodik el. Nem mintha lett volna választásom, elvégre rajta kapott. Ha rajtam múlt volna, nem mondtam volna el neki
- Tényleg, mi volt a kutatásod közben? Megtaláltad, amit kerestél? - kérdem kíváncsian. Terelni akarom a témát, és emellett valóban érdekel, mire jutott.
Ő mesélni kezd, én pedig figyelmesen hallgatom. Említi a szentélyt, és azt az energiát, amit ott érzett. Elgondolkodok a hallottakon. Azt eddig is tudtam, hogy Ayako miért ment oda, hallottam pletykákat, hogy sikerrel járt, de a részletekről én sem tudtam eddig semmit. Nem tudtam, hogy ott halt meg... miféle teremtmény lehetett, ami végül a vesztét okozta?
- Szóval tényleg van ott valami – bólintok végül - Én is kíváncsi lettem rá, de nem hagyhatom el a települést. Viszont jól tetted, hogy nem mentél közelebb. Van, amivel nem jó packázni. Emlékezz, mi történt az erdőben!
- Gondolod, hogy az a valami az erdőben is hasonló volt? - kérdi elgondolkodva.
- Nem tudnám megmondani, a démont csak te érezted. Viszont érdekes, amit az eltűnésekről mondtál. Talán van itt valami. Elvégre, az erdőben is tűntek el néha emberek. De olyan ritkán, hogy nem volt jelentősége. Ráadásul a többség megkerült és az utóbbi évtizedekben nem voltak esetek. Kivéve a tiédet. Mintha vonzanád a természetfelettit.
- Nos, én mindig is hittem benne, hogy létezik valami más is azon kívül, amit látunk. Mindenki kinevetett, hogy hogy hihetek ilyen balgaságokban, de végtére is, ez hoz nekem pénzt...
Elgondolkosok a szavain és a történteken. Azért van megjelölve nyilván, mert képes látni minket, ezért sodort mellé a sors, és az öreg róka által említett balszerencse is ezért fogja súlytani... talán fel kellene keresnem a rókát, tanácsot kérni, mit tehetnék... úgy érzem, ehhez kevés vagyok egyedül...
Az elkövetkezendő napok békésen telnek. Nem igazán merek mellőle mozdulni, annyi időt töltök mellette, amennyit csak lehet, időnként azonban kénytelen vagyok magára hagyni. Olyankor macskaként indulok útnak, hol információ szerzés céljából, hol azért, hogy levegőzzek kicsit, mikor már nem bírom a bezártságot. Olyankor mindig azon idegeskedek, mire térek haza. Félek, hogy mire vissza térek ő nem lesz ott. Jobb esetben haza ment, rosszabb esetben... bele sem merek gondolni!
- Mi a baj? - kérdi egyik este vacsora után, amikor kinn ülünk a verandán. Jól esik a kérdése, de hogy is mondhatnám el neki? Egészen megkedveltem, és ez nem jó. Nem ajánlatos semmilyen szinten kötődni egy emberhez, kívülállóhoz főleg nem. Haza fog menni, remélhetőleg az előtt, hogy balszerencse érné. Haza tér, folytatja az életét, engem pedig elfelejt szép lassan. Sosem látom többé... de mért fáj ennyire? Talán azért, mert száz éve ő az első, ki társaságom lehetne? Hisz társalgópartnert találhatnék még utána is...
- Semmi – rázom a fejem, de mind tudjuk, hogy nem így van. Baj van. Ha nem is most, meg fog történni. Csak idő kérdése.
- Napok óta úgy nézel ki, mint akit komoly gondok nyomasztanak – mondja ki a nyilvánvalót. Nem nézek rá, nem bírok - Mato! Miért nem mondod el, mi a probléma? Velem kapcsolatos?
- Nézd, nincs semmi baj, ne kérdezgess folyton! - fortyanok fel, pedig nem szoktam. Távol áll tőlem, hogy indulatos legyek, de a tehetetlenségem utat tör magának. Felpattanok és egyszerűen ott hagyom. Pocsékul érzem maga.
- Most mi rosszat mondtam? - kiált utánam, de nem reagalok. Nem megyek messzire, csak a szobába. Talán be kellene avatnom, de fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá...
Végül inkább úgy döntök, ne ma fogok kitálalni. Nem lenne jó vége, inkább aludni térek. Elfoglalom a futon felét, de nem jön álom a szememre. Hallom, ahogy Lucius is megérkezik, majd helyet foglal mellettem
- Holnap újra bemegyek az erdőbe – szólal meg hirtelen, mire testem megremeg. Komolyan, még mindig vissza akar menni?!- A másik felébe. Van egy rész a rókaszentélytől keletre, amit még nem néztem meg. Hátha találok ott valamit. Ha gondolod, velem tarthatsz. - Nem válaszolok. Mért akar minden áron veszélybe kerülni?- Jó éjt, Mato! - sóhajtja végül csalódottan. Nem akarok a lelkében gázolni, de mintha minden áron meg akarna halni...
.oOo.
Másnap sem tud meggyőzni, hogy menjek vele, ennek ellenére van egy olyan sejtésem, hogy nem fogom megúszni.
Idegesen toporgok a szobában, próbálom nyugtatni magam, elterelni a gondolataimat, de nem megy. Rosszabbnál rosszabb rémképek villannak be, így végül utána indulok. Nem nehéz követni a nyomait, annak ellenére, hogy az erdő egyes lakói egyértelműen azon vannak, hogy elfedjék azokat. Mostanra rájöttek, hogy miattam nem tudják olyan könnyen elkapni, így minden erejüket bevetik, hogy elválasszanak tőle. Sajnos az én képességeit sem a régiek már, de mikor elérem a rókák szentélyét megpillantom Luciust is. Érzem az édes illatot, hallom, amit ő, és vele ellentétben én tudom is, mi, vagy ki áll mögötte. Rémülten kapkodja a fejét, a hang forrását keresve, így mikor megérintem a vállat ijedten fodul felém
- Mato? - kérdi meglepetten. - Mit keresel itt?
- Utánad jöttem. Aggódtam, hogy bajod eshet.
- Nos, pár kuncogó hangot hallottam, de semmi több – von vállat.
- Apró erdei démonok, de ártalmatlanok – felelem. Nem is a hangok, inkább az illat az, ami aggaszt - Szeretnek szórakozni az idegenekkel és tévútra vezetni őket. Viszont ne nagyon szívd be az illatot, amit érzel. Kábítóan hat a halandókra.
Épp, hogy kimondom kábán kezd dülöngélni. Későn érkeztem...
- Lucius!- kiáltok rá, de válasz helyett eszméletlenül omlik össze. Elkapom, mielőtt földre zuhanhatna. Nem okoz gondot megtartani a súlyát, de félek, hogy tényleg túl sokat lélegzett be... először csak altató gáz, egy bizonyos mennyiség felett viszont félő, hogy többé nem kel fel...
- Lucius!- pofozgatom finomat az arcát de persze semmi...
Újra neszezés hallatszik. Az irányába fordulok, miközben Luciust a karomban tartom. Újra hallom a kuncogást és neszezést, majd szép lassan a hangok gazdái is testet öltenek. Erdei démonok, de rengeteg!
- Nem menekülhetsz előlünk örökké, Mato!- szólal meg egy hang a bokrok mögül. Össze rezzenek, mikor kimondja a nevem. Ki lehet ő? Ismerem?- Nem rejtegethetsz örökké egy ilyen finom falatot!
- Ha ennyire akarod őt mutasd magad!- mordulok rá. Nehéz úgy küzdeni, hogy azt sem tudom pontosan, mi vagy ki az ellenfél. Kiengedem a karmaimat. Mi macskák nem harcosok vagyunk, hanem szerencse hozók és gyógyítók, de ha kell, ha feltétlenül muszáj, képesek vagyunk megvédeni magunkat. Nagyon remélem, el tudom ijeszteni, és nem lesz rá szükség...
A démonok újra kuncogni kezdenek, de az a nagy valami továbbra sem mutatkozik. Aztán hirtelen íjhúr pendülését hallom a távolból. Az utolsó pillanatban reagálok és fordítok hátat, így Lucius helyett a hátamba fúródik. Egy egyszerű nyílvessző nem okozna nagy kárt, de azonnal érzem, hogy ez nem közönséges fegyver... sötét, mérgező energiával van átitatva... nem is neki szánták?
Megrogynak a lábaim, ahogy átjár a fájdalom. Vissza kell jutnom a fogadóba...
Épp, hogy sikerül vissza jutnunk. Lucius eszméletlenül fekszik a karomban, mikor össze rogyok, így ő is a földön landol. Nem kellene, hogy ilyen nagy hatással legyen rám egyetlen nyílvessző, de nem vagyok már olyan, mint régen... sokat vesztettem az erőmből...
Az istenségek vére fehér, vagy arany színű, de most fekete szurok szerű folyadék folyik belőlem. A nyílvessző, miután kiengedi minden mérgét egyszerűen elporlad, csak egy seb és fekete, pókháló szerű mérgezés nyom marad utána. Üvölteni tudnék a fájdalomtól, de nem akarom felhívni magamra a figyelmet. Mire Lucius magához tér mérséklődik a fájdalom is. Mikor meghallom a hangját mellé kúszok. Dühös vagyok rá. Mért kellett már megint oda mennie?! Egyértelműen nincs ott biztonságosabb, de mégis, minden áron az erdőt kell járnia!
- Mato...- motyogja
- Hallgass! Megmondtam, hogy nem biztonságos, de neked minden áron oda kell menned?! Ha még egyszer az erdőbe mész esküszöm, nem megyek utánad! Az sem fog érdekelni amit a róka mondott!
- Milyen róka? Lemaradtam valamiről?- pislog értetlenül
- Az öreg róka jóslata szerint súlyos balszerencse érhet téged, míg itt vagy...és mivel meg vagy jelölve, valamennyi lény téged akar!- számomra ismeretlen érzés jár át. Ez lenne a harag? A testem sajog, a seb megint pokolian fáj. Máskor már rég begyógyult volna, de a méreg nem engedi, hogy össze forrjon. Forró szurokká válik a vérem, az egész testem belülről kezd égni
- Mato... mi a baj?
- Semmi!- morgom, majd felkelek és ott hagyom. Nem vagyok önmagam...
A fürdőszobába megyek, majd ledobom a ruháimat, hogy kicsit megmossam magam és megnézhessem a sebet
- A hátad... mi történt?
- Mérgezett nyíl... nem tudom, melyikünknek szánták... de téged azonnal megölt volna
- Mi lesz veled?
- Nem tudom... talán megöl, talán nem...- falfehér arccal mered rám. Számukra a halál végleges, nem is számítottam más reakcióra. - Nem tudom, hogy pontosan miről szól a jóslat... Egyelőre az sem, hogy ez ténylegesen rólad szól, vagy inkább rólam... hogy megint meg kell-e halnom...
- Megint? Nem értelek
- A szerencsehozás istensége vagyok... egy kívánság teljesítésének az ára egy élet... macskaként kilenc élettel születtem... hat van még hátra... elvileg.
- Hogy érted azt, hogy elvileg?- vissza botorkálok a szobába, ő pedig szorosan mellettem. Lerogyok a tatamira- Az emberek elfelejtettek... már nem nagyon hisznek az istenekben, talán az öregek... de nincsenek elegen ahhoz, hogy számítson...
- Tehát ha meghalsz, nem biztos, hogy vissza jössz- telepedik mellém
- Pontosan...
A következő napokat szinte végig alszom. A méreg miatt, vagy valami másért, de nem tudok vissza változni, így emberi alakban ragadva vonaglok, mikor ébren vagyok. Mindenem fáj. Zsibbad, mer nem tudok vissza változni, a méreg pedig belülről éget. Ha itt lennének a társaim ők tudnának rajtam segíteni, de nincs már senkim... a Lucius iránt érzett haragom már elszállt, az amúgy is csak tovább méregezne. Tisztább pillanataimban a tisztító szertartással próbálkozok, de nincs erőm végig csinálni...
-Hogy vagy?- kérdi, mikor meglátja, hogy ébren vagyok
- Pocsékul... de még élek...- mellém telepedik, majd a kezembe nyom egy pohár vizet
- Miféle méreg ez? Nem természetes anyag, arra rájöttem, de...
- Nem tudom biztosra mondani... de leginkább az energiáimra hat... nem tudok vissza változni...- próbálok magamba gyűrni pár kortyot
- Említettél valami rókát...talán ő segíthetne
- Nem megyünk vissza az erdőbe!- nyomatékosítom
- Kénytelenek leszünk... egyedül lábra sem tudsz állni... azt pedig végképp nem hagyhatom, hogy miattam halj meg- nem próbálok meg vele vitatkozni, csak hagyom, hogy az ölébe kapjon- könnyebb vagy, mint hittem- mosolyodik el, mikor felemel. Nem mondok semmit, csak a mellkasára hajtom a fejem. Nincs erőm veszekedni vele...
|
| Andro | 2025. 06. 12. 16:56:19 | #36633 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (kiscicámnak)
- Semmi gond... csak... nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez – szedi lassan össze magát, amin elcsodálkozom. Elég idős már, de talán még sosem...
- Szóval, te még sosem… - kezdem óvatosan, mire a fejét rázza. Ez megmagyarázza, miért döbbent meg annyira és egyszeriben bűntudat tölt el. Kihasználtam a tapasztalatlanságát. - Sajnálom...
- Ne tedd. Nincs semmi baj...
- Akkor... hamarosan vissza jövök… - búcsúzom és végül csak elindulok, az ajtót becsukva magam mögött.
~*~
Szerencsésen átérek a kis településre. Nem nagy, a helyiek is barátságosak, de látszik, hogy gyanakodva fogadnak, mint külföldi turistát. Hiába, errefelé kevesen járnak. Mikor a szentélyről és a démonról kérdezem a helyi templom papját, kissé húzódozva, de válaszol.
- A helyiek hisznek benne, de a turisták szerint csak humbug az egész – mondja az idős férfi. - De mondok én magának valamit, fiatalember. Nem jó dolog bolygatni a természetfelettit, mert nagyon ronda dolgok történhetnek. A szentélyhez senki sem megy közel, mert történtek már furcsaságok.
- Furcsaságok? - kérdem kíváncsian, miközben bőszen jegyzetelek a noteszembe.
- Titokzatos eltűnések, egy-két furcsa megbetegedés. Meg egy megmagyarázhatatlan haláleset is még húsz éve – meséli a pap. - Mind a démon, Sukehimon számlájára írták, akit még nagyon régen Ayako, egy nagy hatalmú papnő ejtett csapdába és börtönzött be. De meg is lett az eredménye.
- Mi történt vele? Megátkozták?
- Meghalt – sóhajt a férfi. - A spirituális ereje ugyan hatalmas volt, de Sukehimon ereje sem volt lebecsülendő. Úgy hallottam még az apámtól, akinek az ő apja mesélte, neki meg szintén az apja, hogy hét nap és hét éjjel küzdöttek egymással, mire Ayako-sama győzedelmeskedett a démon felett. Ám a harcokban kimerült, a spirituális ereje elfogyott, ő pedig meghalt. De utolsó erejével bebörtönözte a démont, amely azóta is a szentély foglya. Ha jót akar magának, fiam, nem megy közel. Az istenek csak a tudói, mi történhet.
Csak bólintok és leírok mindent, majd megköszönöm az intelmeket. Azért csak meglátogatom a szentélyt később, ami eléggé lerobbant, de érezni az ősi, spirituális erőt, amely fogva tartja a démont. Először kételkedek benne, hogy van benn valami, amikor megérzek valamit, ami nem evilági. Ami gonosz, sötét és veszélyes. Megremegek, de uralkodom magamon és bár nagyon szeretném látni a démont, több eszem is van annál, mintsem odamenjek.
- Matónak igaza volt – dünnyögöm félhangosan, miközben több fényképet is készítek a szentélyről.
Néhány napig a településen maradok, ismerkedek a hellyel, fényképeket készítek és meghallgatok jó pár helyi legendát. Most már van elég anyagom a könyvhöz, hogy majdnem befejezzem. Ami azt jelenti, hogy utána haza kell mennem Angliába és itt kell hagynom Matót. A gondolat egyáltalán nem tetszik, de nincs mit tenni.
~*~
Mikor visszatérek a szállásomra, Matót keresem. Meg is találom a szobámban, amint éppen nekem háttal térdel a hűtő előtt. És… szemmel láthatóan...
- Mato… - szólalok meg, mire Mato megfordul. Elpirulok, hogy meztelen testére pillantok, mire ő egyszerűen macskává változik és a lábamhoz dörgölőzik. De ez kevés ahhoz, hogy kiverje az előbbi képet a fejemből. Felsóhajtok. - Azt hiszem, kénytelen leszek ehhez hozzá szokni, míg itt vagyok...
Betérek a hálóba, hogy kipakoljak. Mato hamarosan, immáron felöltözve jön utánam.
- Örülök, hogy épségben visszatértél – telepedik le mellém. Mintha kételkedett volna.
- Mondtam, hogy vissza jövök – mosolygok rá, félretéve a jegyzeteimet. - Mond csak... kérdezhetek valamit?
- Hogyne... mit szeretnél? - bólint rá. Azt hiszem, nem most fogok neki a démonról mesélni. Talán később.
- Neked melyik az eredeti formád? Az ember, vagy a macska?
- Macskaként születtem, így az az eredeti formám – válaszolja őszinte hangon. Tehát macska.
- Ezért kellett elrohannod?
- Lényegében igen. Ha hosszú évszázadokig nem használod egy képességedet leépülhet, ilyenkor újra meg kell tanulni, például két lábon járni, vagy akár beszélni...
- Szóval, akkor ezért viselkedtél furán, és amit a balesetről mondtál... jó ég... elütöttelek… - Egyetlen pillanat alatt fut ki az arcomból a vér és dermedek meg. Őt ütöttem el!
- Ne aggódj miattam – nyugtat. - Nem átlagos macska vagyok, nem olyan könnyű megölni engem.
- Ez igaz, de akkor is... fájdalmat okoztam neked...
- Ne aggódj miattam, már jól vagyok – mosolyog rám. - Ráadásul, ha nem gázolsz el, az a hatalmas faág ágyon nyomott volna. Kis ár azért, hogy életben maradj.
- De akkor is az én hibám, hogy megsérültél – mondom bűntudattal teli hangon. - Bár megértem, hogy miért nem mondtad el. Titokban kellett tartanod.
- Ne okold magad, már teljesen meggyógyultam – nyugtat meg. - Egyébként igazad van. Ritkán mutatkozom emberi formában és még ritkábban árulom el bárkinek, ki vagyok. Az emberek többsége úgysem hinné el. Még bolondnak tartanának.
- Örülök neki, hogy bennem ennyire megbízol – mosolyodom el, mire ő csak vállat von.
- Tényleg, mi volt a kutatásod közben? Megtaláltad, amit kerestél? - kérdi kíváncsian. Mint aki terelni akarja a témát.
Elmondok neki mindent, a szentélyről és a különös érzésről is, ami elfogott a közelében. Még mindig beleborzongok, ha csak eszembe jut az egész. Semmit sem akarok jobban, mint elfelejteni az egészet. Mato feszülten figyel, minden kis részlet érdekli, amit én is megtudtam, majd elgondolkodva ül néhány percig.
- Szóval tényleg van ott valami – bólint. - Én is kíváncsi lettem rá, de nem hagyhatom el a települést. Viszont jól tetted, hogy nem mentél közelebb. Van, amivel nem jó packázni. Emlékezz, mi történt az erdőben!
- Gondolod, hogy az a valami az erdőben is hasonló volt? - kérdem elgondolkodva.
- Nem tudnám megmondani, a démont csak te érezted. Viszont érdekes, amit az eltűnésekről mondtál – mondja Mato. - Talán van itt valami. Elvégre, az erdőben is tűntek el néha emberek. De olyan ritkán, hogy nem volt jelentősége. Ráadásul a többség megkerült és az utóbbi évtizedekben nem voltak esetek. Kivéve a tiédet. Mintha vonzanád a természetfelettit.
- Nos, én mindig is hittem benne, hogy létezik valami más is azon kívül, amit látunk. Mindenki kinevetett, hogy hogy hihetek ilyen balgaságokban, de végtére is, ez hoz nekem pénzt – válaszolom.
Mato nem mond semmit, de úgy látom, annál többet gondol. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében, de nem faggatom. Talán jobb is és ha akarja, majd elmondja nekem.
Az elkövetkezendő napok békésen telnek. Én jórészt a kézirattal foglalkozom és a kiadómmal egyeztetek. Tudom, hogy rohamosan fogy az időm, már így is meg kellett hosszabbítanom a vízumomat, de akkor sem maradhatok a végtelenségig. Mato szinte állandóan velem van, kivéve, ha éppen macskaként sétálni indul. De estére mindig visszatér. Mintha aggódna valami miatt, amit nekem nem mond el. Nem akarok rákérdezni, de szemmel láthatóan nyomasztja valami.
- Mi a baj? - kérdem egyik este vacsora után, amikor kinn ülünk a verandán. Gyönyörű, csillagfényes az égbolt. Londonban nem látni ilyet, ott mindent belep a szmog, meg a város fényei.
- Semmi – rázza a fejét, de átlátok már rajta.
- Napok óta úgy nézel ki, mint akit komoly gondok nyomasztanak – mondom ki egyenesen. Nem néz rám, mintha szándékosan tenné. - Mato! Miért nem mondod el, mi a probléma? Velem kapcsolatos?
- Nézd, nincs semmi baj, ne kérdezgess folyton! - fortyan fel, majd feláll és faképnél hagy.
- Most mi rosszat mondtam? - kiáltok utána, de nem válaszol.
Nem értem a dolgot, de nem megyek utána. Hallom, hogy a szobában van, de hagyok neki időt. Ha most utánamennék, azt zaklatásnak és erőltetésnek venné és a végén még eltűnne. Pedig tudom, hogy valami baj van, nem is kicsi, de nem tudom mi. Mindenesetre, nagyon felzaklathatta a dolog, ha így reagált. De hagynom kell, hadd mondja el akkor, amikor akarja. Amikor készen áll rá.
Végül visszamegyek a szobába, nem is tudom, mennyi idővel később. Kezdek álmos lenni és holnap szeretnék még egy sétát tenni az erdőnek egy másik részén. A rókaszentély jut eszembe, a másik oldalán még nem jártam. Vagyis az erdő másik oldalán. Hátha Mato elkísér.
Mikor visszatérek a szobába, Mato a futonon fekszik emberi alakban és a takaró alatt bujkál. Könnyedén csusszanok be mellé, de nem reagál. Nem is fordul felém, de nem húzódik el. Biztosan ébren van, de úgy tesz, mintha aludna.
- Holnap újra bemegyek az erdőbe – mondom, mire a teste megremeg. - A másik felébe. Van egy rész a rókaszentélytől keletre, amit még nem néztem meg. Hátha találok ott valamit. Ha gondolod, velem tarthatsz. - Nem válaszol, meg sem rezzen. - Jó éjt, Mato! - A hangom csalódott, nem akartam összeveszni vele.
~*~
Mato végül nem jön velem, így egyedül vágok neki az erdőnek. Kár, csalódott vagyok, de talán még mindig haragszik rám amiatt, amit tegnap kérdeztem. Pedig tényleg nem akartam rosszat, csak kíváncsi voltam. Segíteni szerettem volna.
Könnyen eljutok a szentélyig, amely most is pont olyan lepusztult, mint amikor először láttam. Kár érte, valamikor gyönyörű hely lehetett. Teszek némi felajánlást a helyi istennek, remélem, egy külfölditől is elfogadja és remélem, nem lesz semmi baj. Még füstölőt is gyújtok, megfigyeltem, hogy csinálják a helyiek. Mikor mindennel végzek, kelet felé indulok, bár csak óvatosan. Nem szeretnék valami kellemetlennel találkozni. De a hely gyönyörű, a nap süt, de nem túl melegen és a fákon madarak dalolnak, a levegőben pedig édes illat száll. Gyanúsan édes, kissé tömény, ami nem illik egy erdőhöz. Valami van itt, abban biztos vagyok, még ha nem is látom. De érzem, hogy nem vagyok egyedül, mintha sok szempár figyelné minden léptemet. Hirtelen halk kuncogást hallok, mint egy gyermeké, de mikor odakapom a fejem, nem látok semmit, csak egy bokor megrezzenő leveleit.
- Ki van ott? - kérdem jó hallhatóan. - Tudom, hogy ott vagy, akárki légy is!
Újabb halk kuncogás, majd levélsurrogás az avarban. Valószínűleg erdei szellemek, vagy hasonlók szórakoznak velem. Hirtelen egy kéz ragadja meg a vállamat és mikor hátraperdülök, Matót pillantom meg.
- Mato? - kérdem meglepetten. - Mit keresel itt?
- Utánad jöttem – vallja be. - Aggódtam, hogy bajod eshet.
- Nos, pár kuncogó hangot hallottam, de semmi több – vonok vállat.
- Apró erdei démonok, de ártalmatlanok – mondja Mato. - Szeretnek szórakozni az idegenekkel és tévútra vezetni őket. Viszont ne nagyon szívd be az illatot, amit érzel. Kábítóan hat a halandókra.
Hirtelen kezdek szédülni. Azt hiszem, Mato későn figyelmeztetett és túl sokat lélegeztem be az édes illatból. Még hallom, hogy Mato rám kiabál, de aztán elsötétül a világ.
|
| Sado-chan | 2025. 03. 16. 14:42:32 | #36622 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
- Ezt mégis honnan veszed? - kérdi meglepetten. Meglep a kérdés, mintha olyan nagyon sokat tudna rólunk - Honnan gondolod, hogy elfelejtelek? Talán másokat is ismertél, akik utána elmentek?
Bólintok, bár leginkább onnan gondolom, hogy vele is ez fog történni, mert nem csak nekem voltak látogatóim. Ráadásul ez nem csak ránk, macskákra vonatkozik. Az istenek kegyeltjei elvesztik az emlékeiket, ha a kötelék megszakad. Ez mindig is így volt...
- Volt más külföldi is, aki itt járt? - a fejem rázom. Nekem nem, de a társaimnak igen... - Akkor mégis miért mondod, hogy el foglak felejteni, ha nincs rá bizonyítékod?
- Mert soha senki nem jött vissza – felelem röviden. Bonyolult lenne ezt elmagyarázni, és kétlem, hogy megértené- Mind elmentek és nem látogattak ide többé.
- Ez semmit sem bizonyít – csóválja a fejét, majd vissza fekszik. Én csak meredten nézek, de inkább nem mondom ki, amit gondolok - Ezerféle oka lehet annak, ha valaki nem tér vissza egy helyre, egy személyhez. Baleset, halál, egy rossz emlék, vagy bármi. Ráadásul te mondtad, hogy jó régen nem járt erre senki. A templom elhagyatott, ez elég ok arra, hogy elriassza az embereket, főleg, ha nem helyiek.
- Te mégis idejöttél – sóhajtom, majd tőle kissé távolabb én is helyet foglalok. Most először érzem azt, hogy bár ne is jött volna Japánba... odakint talán nagyobb biztonságban lenne...
- Mert legendák és rejtélyek után kutatok – válaszolja, elnyomva egy ásítást. - Egyébként is érdekelt a hely, a templom és a természetfelettivel is volt már dolgom. Bár a mostani eset elég ijesztő volt. Ilyet még nem tapasztaltam, de hála égnek, ép bőrrel megúsztuk.
- Mikor mész el? - teszem fel a kérdést. Nyilván nem marad itt végleg, ezt én is tudom. Nem is próbálom marasztalni, úgysincs értelme..
- Még négy hónap, amit itt tölthetek az évben, mielőtt lejár a tartózkodási engedélyem – csak bólintok. - De más helyeket is meg akarok még látogatni. Nem jössz velem?
Az ajkamba harapok. Sosem jártam még japánok kívül, sőt, a szigetet is csak kétszer hagytam el, mikor még többen voltunk... akkor nem jelentett bajt, de mára nem hagyhatom el a várost sem. Nem hagyhatom magára az embereket...
Nem kérdez többet, talán észre vette, hogy kényes téma. Inkább csak magára húzza a takaróit, alváshoz készülődve. Talán tényleg jobb, ha hanyagoljuk a témát mára...
Csendben figyelem, ahogy lassan álomba merül. Én nem alszom ma, inkább őrködéssel, és a gondolataimba merülve töltöm az éjszakát. Szerencsére nincs szükségem feltétlenül annyi alvásra, mint neki. Az ajtóban ülve nézem a városka apró fényeit, a szentélyem romjait. Bele sajdul a szívem... nem merek még csak gondolni sem arra, mi lenne velük nélkülem... vagy hogy... talán már rég nincs is rám szükségük... ha lenne, nem hagytak volna el...
Hajnalban végül erőt veszek magamon és felkelek a helyemről. Letörlöm a könnyeim, kicsit rendbe szedem magam, majd elindulok a hátsó helyiségek felé. Úgy rémlik, vannak még konzervek, amiket felajánlásként hagytak itt... remélem még ehetőek lesznek... legalább egy, hogy Lucius tudjon mit enni...
Feltúrom a polcokat, jó pár konzerv lejárt már, de végül kettőt sikerül találnom, ami még ehető. Mire vissza érek már ő is felébredt. Egy pillanatra félelem jár át... vajon mit fog mondani? Haragszik rám?
- Ezeket… még felajánlásként tették ki… de… de még ehetőek – magyarazom, továbbra is a konzerveket szorongatva
- Jó reggelt! - mellém lép és elveszi a konzerveket. A hangja nyugodt, kicsit sem tűnik úgy, hogy haragudna rám - Van evőpálcikád?
- Igen… persze… - már rohanok is, majd hamarosan két pár evőeszközzel térek vissza. Magam sem értem igazából, hogy mért vagyok ilyen ideges... hisz nem tud bántani, vagy kárt tenni bennem... talán ilyenkor válik igazzá, hogy a szavak jobban fájhatnak, mint a tettek...
- Nem foglak megenni, bár való igaz, tegnap eléggé ledöbbentettél ezzel az egész „nem vagyok ember, hanem istenség” dologgal. De nem haragszom rád, fogadok, nem sok ember tudott eddig róla – szólal meg hirtelen. - Én nem foglak emiatt utálni, ha emiatt aggódsz.
- Köszönöm – bólintok- De… most mit fogsz csinálni? Tényleg el akarsz menni egy másik városba?
- Csak a közelbe, utána akarok nézni egy helyi legendának. Még nem hagyom el Japánt, de azért valami anyagot kell gyűjtenem máshonnan is, mielőtt a szerkesztőm mérges lenne.
- Én… nem mehetek veled – vallom be - Nem tehetem. Ha… elhagyom a területet, akkor valami szörnyűség történik a városban. Én… szerencsehozó macska vagyok, de meg kell védenem ezt a várost.
- Úgy is, hogy senki sem hisz már benned? - kérdi, rátapintva a gyenge pontra
- Ez a dolgom – felelem. Ezért vagyok. Ha már ez sincs, mégis mert létezem még mindig? Valaki biztos van még, aki hisz bennem... kell, hogy legyen... - Én vagyok az utolsó a fajtámból itt, nem tehetem meg, hogy bajt hozok a városra.
- És honnan tudod, hogy baj zúdul a városra, ha elmész? Megtetted már? - kérdi. Nem felelek azonnal. Itt szerencsére nem történt még ilyen, de hallottam más városokról, falvakról amiket magára hagyott az istenük. Valamennyit aszály, betegség vagy éhínség súlytott utána. Szerencsére nem firtatja ezt sem, bár tudom, előbb utóbb újra fel fogja tenni ezeket a kérdéseket.
Reggeli után összekészülődöm, majd elindulunk vissza a szállóba. Az erdő onijai már lecsillapodtak, ráadásul itt vagyok már én is mellette, így nem aggódom annyira, hogy baja esik. A szállóban nem kérdeznek semmit, szó nélkül beengednek engem is. Félévre a szobájába azonnal pakolni kezd, míg én a háttérből figyelem minden mozdulatát. Nem örülök annak, hogy elmegy, de rá kellett jönnöm mostanra, hogy már rég nincs beleszólásom a dolgokba.
- Mikor jössz vissza? - kérdem, mielőtt elindulna
- Holnapután. Csak egy helyi házat látogatok meg, ahová a legenda szerint egy yokai-t zártak be több száz évvel ezelőtt. Tudni akarom, mi igaz belőle.
- Légy óvatos! - felelem- Nem minden yokai jóindulatú és ha mégis ott lenne, lehetséges, hogy problémát okoz neked.
- Úgy hallottam, egy nagy hatalmú miko zárta be, akinek a hatalma messze földön híres volt. Nem tudsz erről valamit? - elgondolkodok a kérdésen
- Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarra a személyre gondolunk – próbálok vissza emlékezni. Találkoztam már pár mikoval, de az már régen volt, az emlékek pedig mostanra megkoptak – de kérdezz rá egy Ayako nevű papnőre. Legendásan erős spirituális ereje volt és sok gonosz természetfeletti lényt győzött le. Még itt is járt egyszer, bár akkor még kölyök voltam. Minket nem bántott, hiszen mi nem ártottunk senkinek.
- Mindenképpen rákérdezek – mosolyodik el lelkesen a kapott infóra- Majd hozok neked valami szép ajándékot, rendben?
- Csak gyere haza épségben – nézek rá komolyan. Veszélyes egyedül ilyen helyeken mászkálnia
- Csak nem aggódsz értem, kiscicám? - nevet fel, főleg, mikor meglátja a vörös fejemet
- Egyáltalán nem! Mit érdekel engem egy ostoba ember? - fordítok hátat neki. Persze mindketten tudjuk, hogy igaza van. Aggódok érte. Egészen megkedveltem...
- Jól van, jól van, ne húzd fel magad – hajol közelebb, majd hirtelen arcon csókol. Döbbenten fordulok felé, az arcom lángol, de ahogy a szemeibe nézek látom, hogy ő is annyira meglepett, mint én. Az arcomat tapogatom, percekig meg sem tudok szólalni. Nem sokszor volt részem ilyesfajta érintésben- bocsánat... nem tudom, mi ütött belém...
- Semmi gond... csak... nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez- szedem össze magam. Ezen elcsodálkozik.
- Szóval, te még sosem...- a fejem rázom. Sejtem, mire gondol, de sosem volt még lehetőségem ezeket megtapasztalni. Persze ez nem jelenti azt, hogy tudatlan vagyok, legalábbis teljesen nem vagyok az, de más az elméleti tudás, ez más a tapasztalat - Sajnálom...
- Ne tedd. Nincs semmi baj...
- Akkor... hamarosan vissza jövök...- búcsúzik, majd becsukja maga mögött az ajtót...
A következő napokat macskaként töltöm. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódok érte, vagy hogy nem jár az agyam a történteken. Mik a szándékai velem? Van-e neki egyáltalán? Valószínűleg ő is tudja, hogy ha egyszer haza tér, szinte biztos, hogy nem látjuk többé egymást... ha vissza is tér egyszer, kérdés, hogy találkozunk-e, arról nem is beszélve, hogy nem fog felismerni... bele sem akarok gondolni...
Egy kellemes, napos folton ejtőzök, mikor megkordul a gyomrom... igaz is, jó pár napja nem ettem semmit. Ráérősen nyújtózkodok egyet, majd felkelek, hogy körbe járkálva a szálláson keressek valami ételt magamnak. Körbe szaglászom az apró konyhát, de macskának való ételt nem találok. Talán a hűtőszekrényben akad pár finom falat... megpróbalom kinyitni, de macska manccsal nem egyszerű... végül feladom, és inkább vissza veszem az emberi alakomat. Nagyban kotorászok a hűtőben, mikor motoszkálást hallok magam mögül
- Mato...- hallom meg Lucius hangját. Hallal a számban fordulok felé. Egy pillanat alatt vörösödik el az arca, mikor meglátja hogy nincs rajtam ruha. Nem válaszolok, csak vissza változok macskává, úgy dőrgölőzők a lábához, üdvözlésként. Ő csak sóhajt, majd megvakargatja a fülem tövét- azt hiszem, kénytelen leszek ehhez hozzá szokni, míg itt vagyok...
Miután elfogyasztom a halat utána megyek a másik szobába, ezúttal emberként, ruhában
- Örülök, hogy épségben vissza tértél- telepedek le mellé
- Mondtam, hogy vissza jövök- mosolyog rám, félre téve a jegyzeteit- Mond csak... kérdezhetek valamit?
- Hogyne... mit szeretnél?- bólinok rá
- Neked melyik az eredeti formád? Az ember, vagy a macska?
- Macskaként születtem, így az az eredeti formám- felelem készségesen
- Ezért kellett elrohannod?
- Lényegében igen. Ha hosszú évszázadokig nem használod egy képességedet leépülhet, ilyenkor újra meg kell tanulni, például két lábon járni, vagy akár beszélni...
- Szóval, akkor ezért viselkedtél furán, és amit a balesetről mondtál... jó ég... elütöttelek...- egy pillanat alatt sápad falfehérré, ahogy újra realizálja, hogy én voltam az a macska, akit elgázolt
- Ne aggódj miattam- nyugtatom- nem átlagos macska vagyok, nem olyan könnyű megölni engem
- Ez igaz, de akkor is... fájdalmat okoztam neked...
- Ne aggódj miattam, már jól vagyok- mosolygok rá - ráadásul, ha nem gázolsz el, az a hatalmas faág ágyon nyomott volna. Kis ár azért, hogy életben maradj...
|
| Andro | 2025. 02. 15. 09:26:18 | #36619 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (Kiscicámnak)
Nem válaszolok, csak bólintok, ahogy Mato maga után húz. Újabb ágak és kövek repülnek felénk, mintha a természet esküdött volna össze ellenünk. Kisebb karcolásokkal megússzuk a kalandot, miközben kiérünk az erdőből és a macskaszentély felé vesszük az irányt. Mihelyst beérünk, minden elcsitul.
- Ide nem jönnek utánunk – enged el Mato, mire kimerülten rogyok össze. Régen futottam ennyit, nem vagyok edzésben.
- Mik...mik voltak ezek? - kérdem, mikor végre úgy-ahogy sikerül megnyugodnom.
- Onik, lidércek – feleli, miközben ide-oda kémlel. De semmi sem támad ránk. - Egyedül veszélyes az erdőben járnod, főleg azon a részén... Ígérd meg, hogy többet nem mész oda egyedül! - néz rám komolyan. Nem értem, mi a baj, hiszen jártam már egyedül az erdőt és semmi bajom nem esett.
- De hát... voltam már...
- Csak ígérd meg! - erősödik, mire bólintok.
- Megígérem – sóhajtom. Nem értem, mi ez az egész, de úgy látom, Mato nagyon meg van ijedve. Azonban valami szöget üt a fejemben. - De... Hogyhogy téged nem bántottak?
- Megvannak a trükkjeim, hogy megvédjem magam – válaszolja, de ez nem elég magyarázat. Valami turpisságot sejtek, de nem tudnám megmondani, mifélét. Nyugtalanít a dolog. - Gyere, menjünk be, mielőtt elered az eső.
Nem tiltakozom, csak követem. Amint beérünk, ömleni kezd az eső. Odabenn minden elhagyatott, de védettnek és tisztának tűnik. Kissé hűvös van, hirtelen lehűlt a levegő és kezdek fázni. Öltözhettem volna melegebben, ha tudtam volna, hogy ez lesz.
- Tessék – nyújt felém Mato pár párnát és takarót. Kissé vonakodva fogadom el, még mindig nem nyugodtam meg teljesen. És Matoval sem stimmel valami. - Nem akartalak így megrémíteni... bocsáss meg...
- Mért van az az érzésem, hogy sokkal többet tudsz, mint amennyit elmondasz? - teszem fel a kérdést. Félek, nem akar majd válaszolni, de így csak összezavar. Közben megágyazok és lefekeszem.
- Van úgy, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint elsőre gondolná az ember... "Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!" - mondja halkan.
- Miről beszélsz? - kérdem értetlenül rámeredve. - Ki vagy te?
- Mato. Hisz már mondtam – mosolyodik el, mintha ez mindenre válasz lenne. Nem bízom benne, nem tudom, hogy bízhatok-e benne. Hiszen alig ismerem és semmit sem tudok róla. - Nem csak te tudsz a természetfelettiek létezésében... én is látom őket – folytatja végül.
- Te is? Olyan vagy, mint én?
- Fogjuk rá. Próbálj meg inkább aludni...
Lassan elalszom az eső hangjára. Nem tudom, meddig alszom, de halk neszezésre figyelek fel. Mintha valaki járkálna a közelben. Felkelek és óvatosan a hang irányába osonok. Amit látok, az megdöbbent és azt hiszem… meg is ijeszt. Mato az, amit éppen macskává változik egy létra előtt. Ő egy… démon? Egy szellem? Oni? Vagy egy ogre? Ő is meghallja, hogy ott vagyok felém fordul.
- Mato… - Ijedten ugrik hátra, miközben én halálra váltan nézem őt. Fehér macska. Az a fehér macska, akit befogadtam. Mato… végig ott volt velem. - Mi vagy te? - kérdem és egy lépést teszek felé.
Leül, mintha azt várná, hogy mit lépek. Ezer és egy kérdés zakatol a fejemben, az egyik képtelenebb, mint a másik. Mato végül újra alakot vált és emberi alakban áll előttem.
- Bocsáss meg... nem akartalak így megijeszteni – vesz kézbe egy ruhát, de alig nézek rá. Matót figyelem, az arcán bűntudat és félelem keveréke látszik.
- Te is egy Oni-féle vagy? - szólalok meg végül. Ez az egyetlen kérdés, ami eszembe jut most.
- Nem. Bár talán számodra nincs nagy különbség köztünk. Ennek a városkának vagyok az utolsó élő macskaistene. Ez a szentély az otthonom... itt születtem, itt éltem a társaimmal, s ide jöttek az emberek is, hogy imádkozzanak... de ma már senki sem jön ide… - sóhajt fel szomorúan. Ezek szerint egyedül van. Igaz is, nem láttam másokat a templomban.
- Nem tűnsz japánnak – jegyzem meg, mikor végre megtalálom a hangom.
- Olyannak látnak az emberek, amilyennek tudat alatt akarnak. Ami számukra természetes... szokatlan, de eddig a te verziód áll legközelebb a valósághoz… - Nem szólalok meg, csak visszabotorkálok a fekhelyemre és leülök. Követ, de tisztes távolságra áll meg tőlem. Mintha félne, hogy bántani fogom. - Ha ez segít... csak addig emlékszel rám, míg a közelemben vagy, és míg él a kötelék... ha elhagyod Japánt, engem is elfelejtesz majd.
- Ezt mégis honnan veszed? - kérdem meglepetten, mire rám néz. A tekintete megtört. - Honnan gondolod, hogy elfelejtelek? Talán másokat is ismertél, akik utána elmentek?
Bólint, de ez nem válasz a kérdéseimre. Mégis, honnan vette, hogy mindenki elfelejtette, aki találkozott vele. Nem mind lehetett külföldi. Talán baleset érte őket, vagy meghaltak. Vagy egyszerűen nem akartak már idejönni.
- Volt más külföldi is, aki itt járt? - kérdem, mire a fejét rázza. - Akkor mégis miért mondod, hogy el foglak felejteni, ha nincs rá bizonyítékod?
- Mert soha senki nem jött vissza – mondja halkan. - Mind elmentek és nem látogattak ide többé.
- Ez semmit sem bizonyít – csóválom a fejem és hanyatt fekszem. Ő meredten néz rám, mintha bolond lennék. - Ezerféle oka lehet annak, ha valaki nem tér vissza egy helyre, egy személyhez. Baleset, halál, egy rossz emlék, vagy bármi. Ráadásul te mondtad, hogy jó régen nem járt erre senki. A templom elhagyatott, ez elég ok arra, hogy elriassza az embereket, főleg, ha nem helyiek.
- Te mégis idejöttél – jegyzi meg Mato és mellém fekszik, bár tartja a távolságot.
- Mert legendák és rejtélyek után kutatok – válaszolom, elnyomva egy ásítást. Kezdek megint álmos lenni és még nincs reggel. - Egyébként is érdekelt a hely, a templom és a természetfelettivel is volt már dolgom. Bár a mostani eset elég ijesztő volt. Ilyet még nem tapasztaltam, de hála égnek, ép bőrrel megúsztuk.
- Mikor mész el? - kérdi és a hangjában hallom a félelmet.
- Még négy hónap, amit itt tölthetek az évben, mielőtt lejár a tartózkodási engedélyem – válaszolom őszintén, mire bólint. - De más helyeket is meg akarok még látogatni. Nem jössz velem?
Beharapja az alsó ajkát, de nem szól semmit. Vagy fél, vagy ez olyasmi, amit nem akar nekem elmondani. Talán helyhez van kötve? Hallottam már természetfeletti lényekről, amik nem hagyhatják el az adott területet, mert akkor valami történik velük. Vagy a hellyel. Talán vele is ez a helyzet. Végül inkább nem kérdezek rá, csak beburkolózom a takaróimba és tovább alszom. Még ráérek gondolkodni azon, hogy mihez is kezdjünk egymással. Mato nagyon megnyerő, de ő végtére is valami istenség, vagy mi. Nem biztos, hogy jó ötlet vele közelebbi kapcsolatba kerülni, főleg, ha van igazság abban, amit mondott. Ha elmegyek és elfelejtem… ha ez tényleg igaz…
~*~
Mire felébredek, az eső is eláll és kellemesen meleg, napos idő virrad ránk. Ásítva nyújtózom, de Matót sehol sem látom. Talán elment volna? Lehetséges, hogy valami olyat mondtam, ami miatt megharagudott rám és magamra hagyott. Pedig nem állt szándékomban megsérteni őt. A ruháim megszáradtak, így úgy döntök, visszaöltözöm. Éppen végzek, amikor léptek halk neszét hallom meg magam mögött. Megfordulva Matót pillantom meg, aki zavart arckifejezéssel áll mögöttem, a kezében pár konzervvel.
- Ezeket… még felajánlásként tették ki… de… de még ehetőek – magyarázza, miközben úgy áll ott egy helyben, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Jó reggelt! - mondom, majd odalépve hozzá, elveszem tőle a konzerveket. Hála égnek, füles konzervek, nem kell hozzájuk külön nyitó. - Van evőpálcikád?
- Igen… persze… - Még mindig lesüti a szemét, mint aki nem mer rám nézni.
Elrohan és pár pillanattal később két pár pálcikával tér vissza. Én addig kinyitom a konzerveket. Valóban nincsenek még megromolva, de ideje őket megenni. Mato leül velem szemben és úgy nyújtja át a pálcikákat, mintha attól félne, hogy bántani fogom. Sóhajtok egyet.
- Nem foglak megenni, bár való igaz, tegnap eléggé ledöbbentettél ezzel az egész „nem vagyok ember, hanem istenség” dologgal. De nem haragszom rád, fogadok, nem sok ember tudott eddig róla – nyugtatom meg. - Én nem foglak emiatt utálni, ha emiatt aggódsz.
- Köszönöm – bólint egy aprót. - De… most mit fogsz csinálni? Tényleg el akarsz menni egy másik városba?
- Csak a közelbe, utána akarok nézni egy helyi legendának – magyarázom. - Még nem hagyom el Japánt, de azért valami anyagot kell gyűjtenem máshonnan is, mielőtt a szerkesztőm mérges lenne.
- Én… nem mehetek veled – mondja, miközben enni kezdünk. Kérdőn nézek rá. - Nem tehetem. Ha… elhagyom a területet, akkor valami szörnyűség történik a városban. Én… szerencsehozó macska vagyok, de meg kell védenem ezt a várost.
- Úgy is, hogy senki sem hisz már benned? - kérdem felvonva a szemöldököm.
- Ez a dolgom – jelenti ki egyszerűen, mintha ezzel minden meg lenne magyarázva. - Én vagyok az utolsó a fajtámból itt, nem tehetem meg, hogy bajt hozok a városra.
- És honnan tudod, hogy baj zúdul a városra, ha elmész? Megtetted már? - kérdem.
Újabb hallgatás, amit nem tudok hová tenni. Vagy igen, vagy nem. Újabb rejtély, aminek a végére akarok járni. Tény, hogy az erdőben vannak ártó akumák, vagy démonok, onik, yokaiok, amiktől óvakodni kell, de… Megrázom a fejem és annyiban hagyom a dolgot. Nem érdemes feszegetni, majd elmondja, ha akarja.
Reggeli után összekészülődöm, ideje visszatérni a szállásomra és nekilátni pakolni az utazáshoz. Mato velem jön, nem tudom, hogy azért-e, mert velem akar lenni, vagy pedig más oka van rá. Nem kérdem, ő nem mondja. Tegnap óta egyébként is olyan más, mióta rájöttem a titkára. De nem feszegetem a dolgot, ma úgy tűnik, nincs beszélgetős hangulatban. Nem baj, majd hozok neki valami szépet, ha visszajövök.
- Mikor jössz vissza? - kérdi, miközben már a szobámban vagyunk és éppen a hátizsákomba pakolok pár napi ruhát.
- Holnapután – válaszolom. - Csak egy helyi házat látogatok meg, ahová a legenda szerint egy yokai-t zártak be több száz évvel ezelőtt. Tudni akarom, mi igaz belőle.
- Légy óvatos! - int. - Nem minden yokai jóindulatú és ha mégis ott lenne, lehetséges, hogy problémát okoz neked.
- Úgy hallottam, egy nagy hatalmú miko zárta be, akinek a hatalma messze földön híres volt. Nem tudsz erről valamit? - kérdem, mire Mato elgondolkodik.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarra a személyre gondolunk – dönti félre a fejét, miközben erősen a gondolataiba merül –, de kérdezz rá egy Ayako nevű papnőre. Legendásan erős spirituális ereje volt és sok gonosz természetfeletti lényt győzött le. Még itt is járt egyszer, bár akkor még kölyök voltam. Minket nem bántott, hiszen mi nem ártottunk senkinek.
- Mindenképpen rákérdezek – mosolyodom el. - Majd hozok neked valami szép ajándékot, rendben?
- Csak gyere haza épségben – néz rám komolyan.
- Csak nem aggódsz értem, kiscicám? - kérdem nevetve, mire felfújja a képét és elpirul. Olyan, mint egy mérges kis hörcsög.
- Egyáltalán nem! Mit érdekel engem egy ostoba ember? - fordul el, de a testtartása másról árulkodik.
- Jól van, jól van, ne húzd fel magad – hajolok oda és egy apró puszit nyomok az arcára. Egészen aprót, de olyan az egész, mint az áramütés.
Hirtelen fordul meg, a mélyvörösben játszó arcát tapogatva, miközben én magam sem értem, mégis mi a jó fene ütött belém az előbb. Ösztönösen jött, pedig, én nem vagyok szerelmes Matóba. Döbbenten meredünk egymásra, miközben egyikünk sem tud kibökni egyetlen szót sem.
|
| Sado-chan | 2024. 11. 22. 09:14:41 | #36596 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
Sokáig csak a plafont bámulom. Kimerült vagyok, mindenem ég és zsibbad, de nem merek elaludni, mert attól félek, hogy Lucius emberi helyett macska alakban talál majd rám reggel... de mért is félek tőle? Nem tud kárt tenni bennem. Amint elmegy, és a kötelék megszakad szép lassan elfelejt majd engem. Pár nap, hét után már nem fog rám emlékezni. Eddig ezt előnyként éltem meg, most viszont... most a szívem is bele facsarodik. Egészen megkedveltem ezt a férfit...
Hajnalban aztán végül csak elnyom az álom. Álmomban testvéreim körében találom magam, újra minden gondtalan, mint annak idején...
Az ébredés pillanatában mintha a két világ eggyé válna, hallom a hangjukat, de szemeimmel csak Luciust látom, ahogy elvörösödve figyel engem. Mért van zavarban?
- Jó reggelt! Jól aludtál?
- Jó reggelt! - bólintok - Jól… köszönöm, hogy befogadtál éjszakára.
- Ezt úgy mondod, mintha valami kóbor macska lennél – nevet fel, miközben felül. Igaz, a macska-természetem emberként is elő bukik... - Hogy van a lábad? Fáj még?
- Már sokkal jobban van, de el kell mennem a kezelésre – tápászkodok fel. Ébredés utáni pár percben talán enyhül ugyan a fájdalom, de aztán szép lassan újra végig terjed a testemben. Hiába, 100 év anélkül, hogy alakot váltottam volna... nehéz újra hozzá szokni
- Ha gondolod, reggeli után elviszlek – veti fel. Sejtettem, hogy fel fogja ajánlani. Kedves, segítőkész lélek, és ráadásul bűntudata is van a tegnapi túra miatt... pedig nem tett semmi rosszat.
- Nem szükséges – hárítom el, bár sejtem, hogy nem sok sikerrel- Így is nagyon sokat segítettél, Lucius. Nem várhatom el, hogy…
- Ragaszkodom hozzá – néze rám komolyan, miközben pakolni kezd. Össze szedi magát, majd a fekhelyet is elteszi- Még mindig fáj a lábad, ne is tagadd! Nem érezném magam jól, ha tudnám, hogy ilyen állapotban mászkálsz. Érted is mehetek, ha gondolod.
- Nem, arra semmi szükség nem lesz! - emelem fel a kezemet- Majd busszal hazamegyek, te amúgy is rettentően elfoglalt vagy. Nem akarlak ezzel is terhelni és feleslegesen rabolni az idődet.
Talán ezzel sikerül hatnom rá, bár remélem, nem veszi sértésnek. Nem akarom lerázni, de muszáj, ha nem akarok lebukni.
Végül nem ellenkezik, belemegy, hogy csak odáig fuvarozzon el. Gyorsan letudjuk a reggelit, majd össze készülődünk és már indulunk is. Nagy nehezen sikerül lebeszélnem arról, hogy megvárjon, de azt azért mindenképp látni akarja, hogy épségben beérek az épületbe. Megvárom míg elmegy, majd kislisszolok az épületből, aztán irány a relytekhelyem! Lekapkodom magamról a ruhákat, hogy végre vissza cserélhessem az eredeti alakomat. Órákig fekszem a fűben, mire erőt veszek magamon és feltápászkodok. Rendbe szedem magam, majd felugrok az ablakpárkányra, hogy bekéreckedjek.
- Ha, végre megjöttél, te kis szökevény? - kérdi, mikor beenged- Te kis csavargó, már kezdtem aggódni miattad.
Csak egy nyávogással válaszolok, majd hozzá dörgölőzök. A fülemet kezdi vakargatni. Kellemes, jó érzés, de túl kimerült vagyok most ahhoz, hogy ezt élvezhessem. Keresek egy meleg, napfényes pontot a tatamin, majd kimerülten dőlök el. Szinte azonnal elalszom...
Lassan egy hete nem mutatkoztam már emberként, de a múltkori túlságosan is megviselt. És nem is igazán tűnik úgy, hogy Lucius túlságosan hiányolna. El van folglalva, hol az írással, hol az emberek faggatásával, mindig van valami tennivalója. Talán kicsit én is lazíthatok, és kicsit úgy viselkedhetek, mint egy egyszerű macska. A kertben bóklászok, mikor érzem, hogy Lucius elhagyja a fogadót. Talán csak a közértben ugrott ki némi macska eledelért...
Nem is foglalkozok vele, míg jeges rémületként nem hatol belém. Az erdő felé tart! Emberi alakban rohanok utána. Ebben a testben nem olyan jó a szaglásom, de az energiáit így is érzem, így hamar megtalálom. Épp időben mielőtt inna a patak vizéből. Valaha egy közönséges patak volt, mára viszont az erdő ártó lelkei beszennyezték, ő pedig különösen fogékonynek bizonyul ezekre a dolgokra
- Ne igyál belőle! - kiáltok rá, mielőtt a vízbe merítené a kezeit. Megragadom a vállat és felrántom - Ne igyál a vízből!
- Mérgezett? - kérdi értetlenül a tiszta vízre pillantva. Persze, ő nem látja azt, amit én...
- Csak… - kezdenék bele, de mintha hirtelen este lenne, a levegő lehűl és a napsugarak is mintha egy pillanat alatt semmisülnének meg. - El kell mennünk innen! Nem szeretik, ha ember jár itt. Nagyon mérgesek!
- Mégis kik? - kérdi értetlenül - Szellemek? Démonok?
Nincs időnk most mitológi órát tartani. Bennem nem tudnak nagy kárt tenni, de ő sebezhető, kívánatos célpont sokak számára. Karon ragadom és elkezdem magam után vonszolni, kifelé az erdőből, de alig teszünk meg pár métert, recsegve törik le egy hatalmas ág, akkora, ami gond nélkül képes lenne agyon nyomni egy embert. Alig pár centire előttünk ér földet... szóval dobálózunk?!
- Hagyjátok békén ezt az embert! Nem akar ártani nektek! - fordulok a fák felé. Apró Oni szerű teremtmények. Egyedül ártalmatlanok, de most rengetegen vannak. Általában elmenekülnek, ha embert látnak, Lucius viszont meg van jelölve, így célpont sokak számára...- Nem lesz semmi baj, bízz bennem, Lucius! Kijutunk innen.- fordulok felé. Eddig tartott az álcám? Talán fel kell fednem magam előtte... nem érdekel, a lényeg, hogy élve jussunk ki innen!
Nem felel csak bólint, én pedig újra magam után kezdem húzni. Nem merem elengedni a kezét, attól félek, akkor azonnal rávetnék magukat. Újra dobálni kezdenek, hol köveket, sziklákat, hol fákat, hatalmas ágakat vágnak hozzánk, de pár kisebb karcolásnál nagyobb sérülést nem tudnak ejteni rajtunk, ám attól félek ez is elég, a vérszag további szellemeket vonzhat ide, így a fogadó helyett végül a szentélyem felé vesszük az irányt
- Ide nem jönnek utánunk- engedem el végül Lucius kezét ő pedig kimerülten roskad össze
- Mik...mik voltak ezek?- kérdi mikor már valamelyest magához tér
- Onik, lidércek- felelem, miután meggyőződtem afelől, hogy valóban biztonságban vagyunk- egyedül veszélyes az erdőben járnod, főleg azon a részén... ígérd meg, hogy többet nem mész oda egyedül!- nézek a szemeibe.
- De hát... voltam már...
- Csak ígérd meg!- erősödök
- Megígérem - sóhajtja- De... Hogyhogy téged nem bántottak?
- Megvannak a trükkjeim, hogy megvédjem magam- tudom le ennyivel, majd elindulok a szentélyem felé- gyere, menjünk be, mielőtt elered az eső- nem tiltakozik, csak utánam jön. Amint belépünk a fedett teraszra úgy kezd ömleni az eső, minta a jövő évi mennyiség mid egyszerre akarna a nyakunkba zúdulni. Bent gyertyát gyújtok és elő kotrom a gondosan eltett, poros, de ép párnákat és takarókat. A szentélyhez anno tartozott egy apró vendégház is, de az mára teljesen használhatatlanná vált, így kénytelenek vagyunk itt tölteni az éjszakát. Élelem nincs, de friss víz akad, és csak reggelig kell kibírnunk
- Tessék - nyújtok felé pár párnát és takarót. Vonakodva veszi el, de nem mond semmit. Hosszú ideig csendben fekszünk egymás mellett, végül én töröm meg a csendet - Nem akartalak így megrémíteni... bocsáss meg...
- Mért van az az érzésem, hogy sokkal többet tudsz, mint amennyit elmondasz?- teszi fel a kérdést. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni
- Van úgy, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mint elsőre gondolná az ember... "Jól figyelj mindenkire aki megfordul körülötte. Nem mindenki jó szándékú, aki mosollyal közelít, és nem mindenki ellenség, aki kést szorongat a háta mögött!"- idézem fel az öreg róka szavait
- Miről beszélsz?- értetlenül mered rám- ki vagy te?
- Mato. Hisz már mondtam- mosolyodok el, hogy megnyugtassam. Vissza fekszik, de még érzem benne a feszültséget. Nem bízik bennem, így egy sóhaj kíséretében folytatom- nem csak te tudsz a természetfelettiek létezésében... én is látom őket- magyarázom ki magam
- Te is? Olyan vagy, mint én?
- Fogjuk rá. Próbálj meg inkább aludni...
Megvárom míg elalszik, aztán felkelek mellőle, majd elindulok hátra. Körbe nézek, akad-e valami használható számunkra. Az eső nem igazán óhajt elállni, kezdem azt érezni, hogy akár napokra is itt ragadhatunk, ha így folytatódik...
Elő kerül pár melegebb ruha, könyvek, sőt, még konzerv is... meglepő, talán felajánlásként kerülhetett ide anno... nem is emlékszem rá, de még fogyasztható, szerencsére.
A padláson is szét kellene néznem, de mivel a létra régen elkorhadt macskaként kell felmásznom oda. Épp hogy befejeződik az átalakulás, mikor neszezést hallok magam mögül
- Mato...- ijedten ugrok hátra. Lucius az, ott áll mögöttem, falfehér arccal. - Mi vagy te?- teszek felé egy lépést, de ő csak hátrál. Leülök, úgy nézek rá, várva, hogy mit lép. Egy szót sem szól, biztos ezernyi gondolat kavarog most a fejében. Újra alakot váltok. Most már úgyis mindegy.
- Bocsáss meg... nem akartalak így megijeszteni- veszem kézbe az imént elő került ruhák egyiket. Vastagabb szövésű, hagyományos japán öltözék. Az egyik társamé volt, de ő sajnos már nincs köztünk
- Te is egy Oni-féle vagy?- szólal meg végre
- Nem. Bár talán számodra nincs nagy különbség köztünk. Ennek a városkának vagyok az utolsó élő macskaistene. Ez a szentély az otthonom... itt születtem, itt éltem a társaimmal, s ide jöttek az emberek is, hogy imádkozzanak... de ma már senki sem jön ide...- sóhajtom szomorúan
- Nem tűnsz japánnak
- olyannak látnak az emberek, amilyennek tudat alatt akarnak. Ami számukra természetes... szokatlan, de eddig a te verziód áll legközelebb a valósághoz...- nem szól többet, csak vissza botorkál a fekhelyekhez és lerogy a párnák közé. Utána megyek, de csak tisztes távolságban állok meg előtte
- Ha ez segít... csak addig emlékszel rám, míg a közelemben vagy, és míg él a kötelék... ha elhagyod Japánt, engem is elfelejtesz majd...
|
| Andro | 2024. 09. 23. 16:52:51 | #36579 |
Karakter: Lucius Cornwell
Megjegyzés: (kiscicámnak)
- Biztos jó ötlet oda menni? - kérdezi kissé aggodalmasan. Mintha nem tetszeni neki a dolog. - Nem túl biztonságosak az ilyen helyek.
- Csak nem félsz? - mosolyodom el.
- Nem minden szellem jószándékú – emlékeztet, mint egy kisgyereket. Igaz is, ő japán, jobban ismeri a legendákat. - Főleg nem egy ilyen elhagyatott helyen.
- Még jó, hogy te is ott leszel velem! - Erre ledermed, de nem értem az okát. Azonban nem kérdezek semmit, ő pedig rááll, hogy velem jöjjön.
A múltkori helyen parkolunk le, onnan gyalog folytatjuk az utat. Mato idegesnek tűnik, de mikor rákérdezek, csak annyit mond, hogy fél a nagy ragadozóktól. Bár a helyiek elmondása szerint itt a legnagyobb ragadozó maximum egy róka lehet. A farkasok szinte teljesen eltűntek már a japán erdőkből és medvét is sajnos egyre kevesebbet látni. Az emberek lassan kiirtották őket, pedig ezek az állatok hozzátartoznak a természetes egyensúlyhoz.
Hamar eljutunk a legutóbbi helyre, majd lassan elérkezünk a rókák szentélyéhez. Elég rossz állapotban van, nagyjából, mint a macskák temploma. Látszik, hogy senki sem gondozza és gondolom turista is elvétve téved errefelé. Kár érte, mert egyébként gyönyörű, régi épület, ami megérdemelne egy rendes felújítást. Mato nagyon csendes, attól félek, megbánthattam valamivel. A japánok annyira mások, mint mi, európaiak. Ami nekünk természetes, nekik esetleg sértésnek számít. Nem akarom, hogy haragudjon rám.
- Valami rosszat mondtam talán? - kérdem halkan, miután Mato már jó ideje maga elé meredve bámul.
- Hogy? Nem, dehogy is... csak eszembe jutott pár emlék… - mondja.
Nem faggatom tovább, nem akarok vájkálni a magánéletében. Elvégre alig ismerjük egymást és majd elmondja, ha akarja. Körbejárjuk az egykor jobb napokat látott szentélyt. Minden van itt, ami egy szentélyben szokott lenni, de olyan szomorúan elhagyatott az egész. Az emberek már nem imádkoznak itt, nem dobnak pénzt a perselybe, nem lakik itt pap, aki meghallgatná a problémákat és rendben tartaná a helyet. Úgy érzem, mintha figyelnének, de talán ez csak a hely varázsa, semmi több. Ha léteznek is itt még rókaszellemeket, úgysem jönnek elő. Mégis, a helyet belengi valami titokzatosság, valami varázslat, amit nem tudok megmagyarázni. Elkattintok jó pár fényképet mindenhol. Kinn és benn is fényképezem, még a két rókaszobrot is, amik őrként védik a szentélyhez vezető pici út bejáratát.
- Gyönyörű hely... és szomorú – szólalok meg. - Olyan elhagyatott...
- Az emberek manapság már nem foglalkoznak annyit az ilyen helyekkel. Elfelejtik szép lassan az isteneket, azok pedig semmivé lesznek… - lép mellém Mato. - Az embereknek nincs idejük megállni, magukba fordulni és gondolkodni. Még kevesebb idejük van hinni. - Megáll a szentély előtt, összeüti a két kezét és lehunyja a szemét.
Biztosan imádkozik. Sokszor láttam már ilyet filmeken, valamint Tokióban is, ahol pár napra megszálltam. Önkéntelenül kattintok néhány képet az imádkozó Matoról. Sokáig nem válaszol, de lassan vissza kéne mennünk. Kezd sötétedni és nem szeretnék az erdőben éjszakázni.
Szólok hozzá, de nem válaszol, mint aki transzban van. Remélem, nincs rosszul. Mikor megérintem a vállát, összerezzen, mint aki álomból ébred. Vagy kábulatból.
- Mato... minden rendben? Szólongattalak, de nem válaszoltál.
- Bocsánat... elmerültem a gondolataimban – vakargatja a fejét, de nem firtatom.
Még nézelődünk egy kicsit, de tényleg indulnunk kell. Bármennyire is nem kell semmitől tartani itt az erdőben, azért ilyenkor már mások a fények.
- Köszönöm, hogy velem tartottál! Nagyon jól éreztem magam – mosolygok rá hálásan. Tényleg örülök a társaságának.
- Én is élveztem... viszont... szörnyen kimerültem... remélem nem haragszol, ha most haza megyek...
- Azt hittem, itt szálltál meg te is...
- Nem... csak a kezelések miatt járok ide... de itt lakom nem messze... nem lesz baj… - mondja, de a lábai megremegnek, belém meg villámként csap a felismerés. Én ostoba!
- A baleseted, hát persze! És én hegyet mászattam veled! - Odaugrom, ahogy a térdei kezdik felmondani a szolgálatot. - Ne haragudj… - sóhajtom, miközben megtartom őt. Biztosan fogom, hogy ne essen el.
- Nincs semmi baj... csak... pihenésre van szükségem...
- Töltsd nálam az éjszakát! - vetem fel az ötletet, de biztosan el akarja utasítani. - Ilyen állapotban nem engedhetlek útnak...
- Biztosan jó ötlet ez? - kérdi rémülten.
Hát persze, alig párszor találkoztunk. Én meg ilyesmit kérek tőle. Nehezen, de rááll, én pedig úgy érzem, túlságosan rámenős vagyok. De elfogadja a felajánlást, viszont nem engedem, hogy egy üres futonon aludjon. Így jobb híján egy futonon alszunk egymás mellett, alig pár centi választ el minket egymástól. Olyan furcsa, Mato arca túl közel van, a szemei szinte világítanak a sötétben. Olyan gyönyörű, én pedig érzem, hogy az arcomra lassan pír kúszik, amit igyekszem palástolni. Biztosan csak a meleg. Csak az lehet.
- Jó éjt, Mato...
- Jó éjszakát…
~*~
Reggel kipihenten ébredek és ahogy magam mellé pillantok, meglátom, hogy Mato még nyugodtan alszik. Nem merek mozdulni, nehogy felkeltsem, pedig lenne dolgom elég. Megint átjár az a furcsa érzés, ahogy nézem őt. A fehér bőrét, a szintén hófehér haját. Olyan gyönyörű, mint egy angyal, egyáltalán nem látszik japánnak. Csak félvér, vagy európai szülők Japánban született gyereke. Nem tudhatom, nem beszél sokat magáról. Én meg nem akarom faggatni, mert udvariatlanság lenne. Hirtelen mocorogni kezd, majd lassan kinyitja a szemét és nyújtózva ásít egyet.
- Jó reggelt! - mondom, mire rám néz és mintha meglepődne. - Jól aludtál?
- Jó reggelt! - bólint. - Jól… köszönöm, hogy befogadtál éjszakára.
- Ezt úgy mondod, mintha valami kóbor macska lennél – nevetek fel és felülök. - Hogy van a lábad? Fáj még?
- Már sokkal jobban van, de el kell mennem a kezelésre – tápászkodik fel. Még kissé fájhat neki, mert a mozgása darabos. Nem hagyhatom magára.
- Ha gondolod, reggeli után elviszlek – ajánlom fel és körbenézek. A macska megint nincs itt, biztosan odakinn kószál a haszontalan. Ha éhes lesz, majd visszajön.
- Nem szükséges – hárítja el. - Így is nagyon sokat segítettél, Lucius. Nem várhatom el, hogy…
- Ragaszkodom hozzá – nézek rá komolyan, miközben összekapom magam és az ágyneműt is a helyére teszem. Itt így szokás. - Még mindig fáj a lábad, ne is tagadd! Nem érezném magam jól, ha tudnám, hogy ilyen állapotban mászkálsz. Érted is mehetek, ha gondolod.
- Nem, arra semmi szükség nem lesz! - emeli fel a kezét. - Majd busszal hazamegyek, te amúgy is rettentően elfoglalt vagy. Nem akarlak ezzel is terhelni és feleslegesen rabolni az idődet.
Beleegyezem, bár valahogy gyanús, hogy ennyire meg akar szabadulni tőlem. De abban igaza van, hogy haladnom kell a munkával. Le akarom adni az első pár fejezetet a kiadónak, hogy átnézzék és lektorálhassák.
Megreggelizünk a szállás éttermében, majd lassan összekészülődünk és elfuvarozom Matót a helyi klinikára. Kis klinika kis személyzettel. Megvárnám Matót, amíg végez, de ő szinte elhesseget, amit nagyon furcsának tartok. De talán csak kellemetlenül érzi magát, így vállat vonok és elköszönök tőle. Mikor elindulok, még látom, hogy belép a klinika ajtaján, így nem aggódom. Biztosan jó orvosa van ha ide jár kezelésre. Felelősnek érzem magam, amiért tegnap úgy megkínoztam, pedig nem állt szándékomban.
A képek jutnak eszembe, főleg azok, amiket róla lőttem. Olyan gyönyörű volt ott a szentély előtt, ahogy a szemét behunyva imádkozott. Megrázom a fejem. Nem értem, mi van velem. Igen, nagyon gyönyörű férfi, de nincs nekem időm most romantikázni. Egyébként is a vízumom lejártával vissza kell térnem Angliába. Hacsak a szerkesztőség nem hosszabbítja meg újabb három hónappal. Megtehetik arra hivatkozva, hogy tanulmányúton veszek részt.
Mikor visszaérek a szállásomra, a macska még mindig sehol. De nem aggódom, elő fog kerülni. Egyébként sem az enyém, nincs okom aggódni miatta. Nekilátok dolgozni, leírok mindent, amit tudok és a képekkel együtt elküldöm az emailt. Hirtelen halk nyávogásra leszek figyelmes az ablak felől és némi kaparászást is hallok. Már jól benne járunk a délutánban és úgy tűnik, a macska most óhajtott hazaérni.
- Ha, végre megjöttél, te kis szökevény? - kérdem, mikor beengedem Őfelségét. - Te kis csavargó, már kezdtem aggódni miattad.
A macska rám nyávog, méltóságteljesen hozzám dörgöli magát és megengedi, hogy megvakargassam a füle tövét. Aztán egyszerűen elhever azon a ponton, amit a napsugarak érnek a tatamin. A fejem csóválom, de nem szólok semmit.
~*~
Majdnem egy hét is eltelik, mióta Matóval a szentélynél jártunk. Egészen jól haladok a könyvvel, újra kifaggatom a helyi lakosokat és némi információt is sikerül a szentélyről kicsikarnom. Valóban régi, de a településnek nincs pénze felújítani. Pedig mindenki tudja, hogy a macskaszentély és a rókaszentély is vonzaná a turistákat. De ilyen állapotban nem sok esély van rá.
Már majdnem a könyv felével megvagyok, amikor egyik nap úgy döntök, hogy hagyom a fenébe az írást, meg a kutatást és csak úgy járok egyet. A cica elcsavargott valamerre, bár a fehér farkincáját valahol a kertben láttam legutóbb. Nem baj, majd előkerül a kis drága, ha akar. Valamiért kissé furcsának tartom a macskát, de minden macska öntörvényű. A helyhez ragaszkodnak, nem az adott személyhez. Én csak valaki vagyok, aki eteti és játszik vele. Nem több, mint a személyzet.
A lábaim már szinte ismerősként üdvözlik az erdei utat. Ezúttal nem a szentély felé indulok, más útvonalat keresek az erdőben. Nem túl nagy ez a hely, de ahhoz eléggé, hogy el tudjak benne tévedni, ha nem figyelek. Gyönyörű az egész hely, olyan titokzatos és néhol kísérteties. Fogadok, vannak itt erdei lények, szellemek, talán démonok is, amelyek nem nézik jó szemmel, hogy itt vagyok. De semmi sem jön elő, a szél enyhén fúj, a lombok zizegnek és madarak dala száll a fákról az ég felé. Hoztam magammal enni, így nem éhezem és a séta közben sokszor megállok képeket készíteni a természetről. Az egyik helyen még egy kristálytiszta vizű patakot is találok. Kezdek megszomjazni és a magammal hozott üdítő nem éppen az az ital, ami ilyen időben jólesne. Letérdelek a patak mellett és már nyújtanám a kezem, amikor egy hang megállít.
- Ne igyál belőle! - Megfordulok és Matót pillantom meg, aki lélekszakadva siet felém és húz fel. - Ne igyál a vízből!
- Mérgezett? - kérdem értetlenül a tiszta vízre pillantva.
- Csak… - kezdi, de hirtelen lehűl a levegő és az ég is besötétedik, pedig még alig múlt dél. - El kell mennünk innen! Nem szeretik, ha ember jár itt. Nagyon mérgesek!
- Mégis kik? - kérdem összevonva a szemöldököm. Semmit sem értek, de kezdek aggódni. - Szellemek? Démonok?
Mato válasz helyett megragadja a kezem és vonszolni kezd maga után. Hirtelen recsegés hallatszik és egy vastag faág zuhan közvetlenül a lábunk elé. Olyan vastag, hogy simán agyoncsaphatna minket. Mato maga fel tol és a fák felé fordul.
- Hagyjátok békén ezt az embert! Nem akar ártani nektek! - mondja tiszta hangon, majd felém fordul. - Nem lesz semmi baj, bízz bennem, Lucius! Kijutunk innen.
Nem értem, miről van szó, de azt igen, hogy nagyon nagy bajban vagyunk. Nem lett volna szabad idejönnöm. Mindig is hittem a démonokban, szellemekben, a folklór alakjaiban és úgy tűnik, most belefutottunk néhány nehézfiúba. Érzem, hogy Mato is fél és egyáltalán nem tetszik ez nekem. De bíznom kell Matóban.
|
| Sado-chan | 2024. 05. 11. 21:56:12 | #36519 |
Karakter: Mato
Megjegyzés: Luciusnak
- Sokat tudsz a természetfelettiről, Mato – össze rezzenek a megjegyzésére. Ha tudná, amit én...- Te is hasonló területen mozogsz?
- Csak érdekel a dolog és sokat olvastam. Meg… a nevelőcsaládom sok történetet tudott a természetfeletti lényekről – magyarázom ki magam- Olyan sokszor mesélték el őket, hogy megmaradtak.
- Ez hasznos dolog – bólogat. Legalább nem kérdez többet- Jómagam is sokat foglalkozom a természetfelettivel. Az emberek manapság nagyon vevők az ilyesmire. Jártam már sokfelé Írországtól Egyiptomig. De Japán egy teljesen más világ.
- De miért pont ide jöttél? - kérdem kíváncsian. Szó szerint a világ másik végén vagyunk. Ráadásul mégcsak nem is Tokyo, vagy Osaka... eldugott vidéki falu...- Ez nem éppen, hogy úgy mondjam… turistaközpont.
- Igazából – neveti el magát – csak ráböktem a térképre. A lényeg az volt, hogy ne Tokió, vagy valamelyik nagyváros legyen. Egy kis településen az emberek még jobban hisznek a természetfelettiben. De itt a helyiekből alig tudok kihúzni valamit. Úgy tűnik, nem nagyon szeretik az idegeneket, főleg nem a külföldieket.
- Kár, pedig te rendes ember vagy – erre csak elmosolyodik. Nem tudom, elhiszi e, de tényleg így van.
- Köszönöm! És a segítséget is. Ha van kedved, még összefuthatunk. Pár hónapig még itt leszek Japánban, amíg le nem jár a vízumom. Talán megmutathatnád a környéket. Az erdőben már jártam, elég… kísérteties és nyugtalanító. De gyönyörű.
- Ha nem zavarok, szívesen – válaszolok mosolyogva, majd felkelek - De sajnos most már mennem kell. Megígértem egy ismerősömnek, hogy találkozom vele a szomszéd városban. Ideje indulnom, ha nem akarok elkésni.- fárasztó ennyi ideig emberi alakban lenni... az egész testem zsibbad, alig várom már, hogy újra valódi formámban legyek és megpihenhessek végre!
Elköszönünk egymástól, majd elindulok keresni valami biztonságos helyet, ahol senki sem láthat. Elrejtem a ruháimat, majd vissza változok. Sokkal jobb!
Kinyújtóztatom a tagjaimat, majd elindulok vissza a szobába. Az ablakpárkányon ülve kezdek kaparászni és nyávogni, és szerencsére nem is kell sok, hogy beengedjen.
- Na, kegyeskedett hazajönni a fiatalúr? - kérdi mikor kinyitja az ablakot, én pedig bemegyek. Különös, hogy az emberek mennyivel nyugodtabbak és közvetlenebbek egy állat társaságában, mint saját fajtársaik mellett - Hol méltóztattál csavarogni, mi? - kérdi miközben a fülemet kezdi vakargatni. Dorombolva dörgölőzök hozzá - Te nyávogó kis bestia, te! Most bezzeg hízelegsz, mi? - simogat tovább én pedig élvezem a kényeztetést. Kapok egy kis vacsit és vizet is, válaszul a nyávogásomra. Míg én békésen falatozok, ő a könyv írásával foglalja el magát. Mikor végzek mellé telepszek, onnan figyelem, hogy mit csinál. Néha rám pillant, de nem foglalkozik velem, azonban érzem benne a feszültséget. Talán sejt valamit? Aligha...
Néhány napig nem mutatkozok emberként. Erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy újra alakot váltsak. Ennek ellenere igyekszem Lucius közelében maradni. Az öreg róka elültette a bogarat a fejemben, így nem igazán merem őt magára hagyni. Ha nem is járok a nyomában állandóan, a távolból figyelem őt. Minél több időt töltünk együtt, Minél többet érintkezünk annál erősebb a kötelék és a burok, ami távol tartja tőle a balszerencsét... ám sajnos az én hatalmam sem mindenható. Érzem benne a feszültséget az erdővel és a Rókával kapcsolatban, de ez ellen tehetetlen vagyok.
Pár nap múlva ismét rászánom magam az átalakulásra. Épp őt őt keresem, mikor össze ütközünk. Szó szerint
- Mato! Jó reggelt! - mosolyodik el
- Jó reggelt! Én… elnézést, hogy beléd rohantam, nem volt szándékos – mentegetőzök
- Semmi baj, nem haragszom. Már kerestelek, de úgy tűnik, nem futottunk össze. Igaz, én is sokat dolgozom mostanában
- Nekem is volt némi elfoglaltságom – bólogatok. Tényleg fárasztó állandóan rá vigyázni- Örülök, hogy összefutottunk.
- Szó szerint – nevet fel, én pedig megkönnyebbülten mosolyodok el - Tényleg, nem lenne kedved eljönni velem valahová? Persze, ha nincs más dolgod, mert a világért sem tartanálak fel.
- Hová? - kérdem kíváncsian. Bár van egy tippem. Állandóan az erdő jár a fejében
- Az erdőbe – vágja rá - Van ott valahol egy régi rókaszentély. A recepciós srác mesélt róla és legutóbb majdnem meg is találtam, de végül bizonyos okok miatt vissza kellett jönnöm. Szeretném megnézni és te úgy hiszem, elég jól ismered a környéket. Persze, ha nincs ellenedre, hogy egy ilyen vén hapsival töltsd a napot.
- Biztos jó ötlet oda menni?- kérdezek vissza - nem túl biztonságosak az ilyen helyek..
- Csak nem félsz?- mosolyodik el
- Nem minden szellem jó szándékú- emlékeztetem- főleg nem egy ilyen elhagyatott helyen
- Még jó, hogy te is ott leszel velem! - erre ledermedek. Mire gondol? Erre csak elneveti magát. Végül sikerül rávennie, hogy vele tartsak... nem mintha félnék az erdőben, de nagyon rossz előérzetem van. A múltkori helyen parkolunk le, onnan gyalog folytatju az utat. Próbálok nem túl idegesnek tűnni és mikor rákérdez kimagyarázom azzal, hogy félek a nagy, vad ragadozóktól.
Hamar elérjük a múltkori helyet, majd tovább haladva vészesen közeledünk a szentélyhez. A rókák szentélye sincs sokkal jobb állapotban, mint az enyém. Ezt sem látogatják már az emberek, legfeljebb a Luciushoz hasonló turisták, vagy eltévedt túrázók, akik néha az éjszakát is itt töltik. Hallom őket, de nem mernek Lucius előtt mutatkozni, de az is lehet, hogy a köré szőtt védelem erejétől riadtak meg ennyire... ki tudja
- Valami rosszat mondtam talán?- kérdi, miután egy jó ideje a gondolataimba veszve meredek magam elé
- Hogy? Nem, dehogy is... csak eszembe jutott pár emlék...- szerencsére nem faggat. Nem szeretek hazudni, viszont mégsem fedeztem fel magam. Nem hinné el egyetlen szavamat sem, és az is kérdésessé válna, meddig tűrne meg maga mellett.
Végül elérjük a szentélyt. Apró, hajdan talán otthonosnak mondható építmény, mára azonban inkább csak a vádak lakják. A hozzám hasonló állat-istenségek szélsőséges esetben, ha már senki sem emlékszik rájuk, nem imádkoznak hozzájuk, egyszerű állatokká korcsosulhatnak vissza. Sokáig rettegtem, hogy rám is ez vár. Elvesztem emberi tudatomat, isteni erőmet s egyszerű vaddá válok... aztán furcsa mód, egy időben vágytam rá. A vad élet egyszerűségére, az idilli békességre. Mégsem jött el a felejtés pillanata. Talán akadnak még emberek, akik bár nem látogatják már az otthonomat, mégis emlékeznek rám?
Szótlanul járom végig a rókák szentélyét. Fél szememmel Luciust figyelem, míg csendben fülelek, hogy meghalljam a rókák hangját. Figyelnek minket, de nem mernek elő merészkedeni...
- Gyönyörű hely... és szomorú- szólal meg Lucius- olyan elhagyatott...
- Az emberek manapság már nem foglalkoznak annyit az ilyen helyekkel. Elfelejtik szép lassan az isteneket, azok pedig semmivé lesznek...- lépek mellé- az embereknek nincs idejük megállni, magukba fordulni és gondolkodni. Még kevesebb idejük van hinni- megállok az oltár előtt, majd tenyereimet össze ütve behunyom a szemeimet
~ Ki ez a férfi?~ hallom egy közelben ólálkodó róka gondolatait ~ Nem tartozik ide...
~ Ő hozzám tartozik! ~ felelem. Érzem benne a félelmet...~ Az én védelmem alatt áll!
Hirtelen megérini valaki a vállam. Ijedten rezzenek össze, ahogy vissza térek a jelenbe
- Mato... minden rendben? Szólongattalak, de nem válaszoltál
- Bocsánat... elmerültem a gondolataimban- vakargatom meg a fejem. Szerencsére nem firtatja, bár lehet, hogy egyre inkább bolondnak néz... ki tudja. Végül tovább állunk. Meglessük más részeit is a templomnak, majd mikor már kezd lemenni a Nap elindulunk visszafelé. Már sötét van, mikor vissza érünk.
- Köszönöm, hogy velem tartottál! Nagyon jól éreztem magam- mosolyog rám hálásan
- Én is élveztem... viszont... szörnyen kimerültem... remélem nem haragszol, ha most haza megyek...
- Azt hittem, itt szálltál meg te is...
- Nem... csak a kezelések miatt járok ide... de itt lakom nem messze... nem lesz baj...- érzem, hogy remegnek a lábaim, mintha elszállt volna belőlük az erő- Lucius szemei elkerekednek, mintha megvilágosodott volna
- A baleseted, hát persze! És én hegyet mászattam veled- mellém ugrik, mikor a térdeim megrogynak alattam- Ne haragudj...- sóhajtja, miközben biztos kezekkel tart
- Nincs semmi baj... csak... pihenésre van szükségem...
- Töltsd nálam az éjszakát!- veti fel az ötletet- ilyen állapotban nem engedhetlek útnak...
- Biztosan jó ötlet ez?- kérdem rémülten. Félek, ha elalszom valószínűleg vissza változok, és ha reggel előbb ébred, mint én... hogy magyarázom ki? Bár... nagyon úgy érzem, hogy nincs más választásom... végül jobb híján csak bólintok, majd a támogatásával vissza vonulunk a szobába. Hiába mentegetőzök, hogy jó lesz nekem a csupasz tatami nem engedi, hogy azon aludjak, így végül egy ágyban fekszünk, centikre egymás mellett. Én a lelepleződéstől félek, az ő fejében viszont mintha más járna... az arca vörös, körüli a szemkontokatust... mi lelte?
- Jó éjt, Mato...
- Jó éjszakát...
|
|
