Puha, gyengéd csók az arcomon. Beleborzongok az érintésükbe. Erős karok tekerednek körém, óvó ölelésbe vonva testemet. Ujjaim megcsúsznak a billentyűkön, hibázok. De nem bánom. Az utolsó hangokra már nem is figyelek, mindent kizárók Shinjin kívül. Ez az este csak a miénk. Fejemet hátra döntve, tenyereimet arcára csúsztatva vonom magamhoz közelebb, hogy ajkaink találkozhassanak végre.

A zene még ott rezeg a levegőben. Tusfürdője illata keveredik a füstölők aromájával. Szinte megszédülök tőle. Ahogyan attól is, hogy finoman felemel, maga felé fordít, és nekidönt az imádott zongorának. Egy részem tiltakozni akar, fél, hogy kárt teszünk benne, egy másik pedig azért rimánkodik, hogy felültessen a tetejére, és ott csókoljon tovább. Minden érintése egy újabb forró pont testemen. Csókja nem kedveskedő többé, hanem heves és követelőző. Nyelve az enyémmel csatázik, elérve, hogy tényleg ne érezzek semmit és senkit.

Csak őt.

Testem ösztönösen mozdul, többre vágyva egyszerű csóknál. Merevedésem combjához simul, a vékony köntösnek hála mintha semmi sem lenne közöttünk. Az övé csípőmnek feszül, morranásába beleremeg a testem. Annyira csodálatos. A testem a kezei között akár egy hibátlan hangszer. Tudja hogyan kell hozzám érnie ahhoz, hogy a legtökéletesebb hangokat csalja ki belőlem.

Fejemet hátra ejtve nyögök föl, mikor ujjai fenekembe marnak. Imádom a kedvességét és a figyelmességét, de ezért az oldaláért is odáig vagyok. A heves szeretőért, aki nem fél kimutatni, amire vágyi. Végre. Végre eljutottunk idáig.

Annyira boldog vagyok.

- Iko… - nincs is szükség több szóra. A tekintete mindent elárul. Egészen sötétszürkévé vált a vágytól, mégsem riaszt meg. Tudom, hogy ő nem fog bántani. Bárhogyan is alakul, én fogok számítani neki.

Megbízom benne.

Egy pillanatra sem veszi le ajkait bőrömről, mialatt a hálóba vezet minket. Teljesen rá bízom magam, csak halkan nyöszörgök kíméletlen támadása alatt. Karomon libabőr fut végig, mikor megszívja a kulcscsontomon feszülő érzékeny bőrt. Lábaim gyengék, legszívesebben belé csimpaszkodnék, de még tartom magam. Szerencsére hamarosan a puha ágyneműre huppanok.

Zihálva, kipirult arccal bámulok fel rá. Szám kiszárad a tökéletes látványtól. Tincsei kócosak, szemei szinte felfalnak, köntöse kissé szétnyílt mellkasán, de még nem eléggé. Legszívesebben lerángatnám róla, de ő nem siet. Már nem tartok attól, hogy visszakozni fog, túl messzire jutottunk. Ennyire ő sem lehet erős.

A biztonság kedvéért még feltornázom magam könyökeimre támaszkodva, és hagyom, hogy a köntös lecsússzon egyik vállamról. Tekintetével ragadozóként követni a könnyű anyag útját. Előre hajol, így elérhetem mellkasát. A köntöse puha anyaga jelenleg zavaróbb, mint bármi a világon. Ujjaim reménykedve játszadoznak a csomóval, amire az övet kötötte, de nem merem kioldani. Még túl élénkek bennem a szabályok, amik szerint viselkednem kellett. Már majdnem engedélyt kérek, de a nyelvemre harapok. Shinji nem a gazdám.

Még csak gondolnom sem szabad erre.

- Szeretlek – pont abban a pillanatban zökkent ki, amikor a legnagyobb szükségem van rá. A csókjába menekülök, ujjaim a puha tincsek közé fúródnak. – Szeretlek, Iko… - szavai nyomán bizseregni kezd a bőröm. Reszketek, pedig szinte semmit sem tesz velem.

Annyira csodálatos.

- Én is… téged… - abban sem vagyok biztos, hogy kimondom a szavakat. Túl jó, amit velem tesz közben. Nem kapkod, kiélvez minden pillanatot. De én többet akarok. Mégis, mikor félresöpri a szinte semmit sem takaró köntös egyik felét, mélységes zavar lesz úrrá rajtam. Rengetegen láttak már meztelenül. Ő is látott már, nem egy alakalommal. Látta a sérüléseimet. Látott betegen. De úgy még sosem, hogy vágytam rá.

Ez új.

Nem akarok csalódást okozni neki.

- Csak nem vagy szégyenlős, édesem? – élvezi a helyzetet. Még sosem láttam így vigyorogni őt. Egyszerre csábító és zavarba ejtő. Nem is tudom igazán, hogy mihez kezdjek, inkább tenyereim takarásába menekülök.

A nevetésétől csak még fájdalmasabbá válik merevedésem.

- Ne nevess! – dünnyögve próbálok kikérni magamnak, de nem vagyok túl meggyőző.

- Sajnálom, túl aranyos vagy – elnehezedik mellkasom. Ez a kedvesség… soha, senki sem szólt így hozzám az ágyban. Engedem, hogy elhúzza kezeimet. Belezuhanok elsötétült tekintetébe. Csókja forró és szenvedélyes. Szinte elolvadok a karjaiban. – Káprázatosan gyönyörű vagy, drágám – egy apró könnycsepp szalad végig arcomon. Tudja, hogy mi voltam. Ismeri a múltam. Mégis gyönyörűnek lát.

Annyira szeretem őt.

Szemeimet lehunyva, fejemet hátra ejtve élvezem kényeztetetését. Ujjai és ajkai feltérképezik a testemet, mintha minden kis részletet meg akarna ismerni. Először csak kapaszkodót keresek tincsei között, de egy idő után már bátortalanul irányítani is kezdem. Marasztalom a helyeken, ahol a legcsodálatosabbak csókjai. A pontokon, amiket megérintve képes teljes rövidzárlatot okozni elmémben. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire elsöprő is lehet valakivel az ágyban. Korábban sosem törődtek azzal, hogy nekem mi a jó.

Mert korábban senki sem szeretett úgy, mint Shinji.

Egyre nehezebb visszafogni hangos sikolyaimat. Nyögve, levegő után kapkodva próbálom állni a józanságom ellen intézett rohamait. Fogai gyengéden morzsolgatják mellbimbómat. Kétségbeesetten vergődöm, de még jobban magamhoz szorítom őt. Hűvös könnycseppek szöknek ki szemhéjaim alól. Már képtelen vagyok kontrollálni remegésem, mikor merevedésemhez ér. Már ez a vékony anyag is zavar. Azt akarom, hogy lásson engem. Hogy megérintsen.

És ő szavak nélkül is megért.

Zihálva, résnyire nyitott szemekkel pislogok fel rá. Teste megfeszül a visszatartott vágytól, tekintetétől ismét fel kell sóhajtanom. Többé nem szégyellem magam előtte.

- Shinji… - felnyúlva rántom meg köntösét, de az átkozott csomó kitart. Kétségbeesett nyögéssel dőlök teljesen hátra. Már nem tudom megtartani remegő testemet.

- Ne siess, édes, van számodra egy meglepetésem. Élvezni fogod, hidd el! – hangja mélyebb, mint máskor. Legszívesebben belecsavarnám magamat örökre. Meg akarom kérdezni, hogy mire gondol, de nincs erőm.

Nagyot nyelve próbálom ismét fentebb tornázni magam, de csípőmre szorítva akadályoz meg benne. Nem értem mire készül. De nem vitatkozom. Nem is lennék rá képes. Elmémre jótékony köd ül, mikor megérzem ajkait combom érzékeny belső oldalán. Ujjai végre ott érintenek meg, ahol a legjobban vágyom rá. Merevedésem megrándul, egész testem beleremeg az élvezetbe, nyögésem hangosabb, mint bármikor korábban.

Miért kínoz?

- Shinji, mit… - bennem rekednek a szavak, mikor lábaim közé térdel. Már pontosan tudom, hogy mit akar csinálni. Végig a szemembe néz, miközben ajaki közé engedi merevedésemet. Képtelen vagyok elviselni a látványt. Túl sok. Nem bírom.

Zihálva gyűröm ujjaim között a lepedőt. Csípőm ösztönösen mozdul időnként Shinji felé, de mindig megállít. Erősen szorít az ágyhoz, nem engedi, hogy elkapkodjuk. A vágy hullámai újra és újra megrohamozzák józanságom falait. Képtelen vagyok gondolkodni. Képtelen vagyok bármit érezni Shinjin kívül. Én számtalanszor csináltam ezt a gazdáimnak, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire csodálatos érzés. Sosem éreztem még ennyi gyönyört és szenvedést egyszerre.

Nem fogom túlélni.

Kétségbeesetten kapaszkodok tincseibe és vállaiba. Körmeim bőrébe marnak, ujjaim próbálják elrántani fejét merevedésétől, de nem hagyja abba. Egy pillanatra sem. Nem pihenhetek. Ha így folytatja…

Nem szabad…

- Shinji, el… el fogok… - próbálom figyelmeztetni. Próbálom ellökni magamtól, de nem megy. Már nincs más, csak a gyönyör könnyei, amit a testemen végig cikázó gyönyör kelt. A kielégülés hullámai összecsapnak a fejem felett. Halk sikollyal rándul össze testem. Gerincem ívbe feszül, merevedésem újra és újra megrándul Shinji ajkai között. Van, aki szerint undorító lenne, amit teszünk.

De ő sosem undorodna tőlem.

Neves arccal, pihegő mellkassal pislogok fel rá. Az egész testem lángol és zsibbad egyszerre. A szívem a torkomban dobog. Erőtlennek, de boldognak érzem magam. Annyira csodálatosan boldognak. Még sosem éreztem hasonlót.

Mosolya válaszol az enyémre, mielőtt újra megcsókolna. Érzem az ismerős kesernyés ízt, de nem undorodom tőle. Ez most egészen más, mint korábban. El sem hiszem, hogy megtette. Hogy ennyire megalázkodott miattam.

Nem érdemlem meg őt.

- Akarlak… - suttogom szégyentelenül, mikor ismét levegőhöz jutok. Korábban sosem mondtam volna ki hasonlót, de Shinji megváltoztatott. – Magamban akarlak… Shinji… - sóhajtom lángoló arccal.

- Amit csak szeretnél – orrával gyengéden végigsimít arcomon. Belefulladok a szerelembe, ami körbe ölel minket. – Én drága Ikóm. Neked bármit – ezek nem csak üres szavak. Neki tényleg ennyit jelentek, ezt nem szabad elfelejtenem.

Végre engedi, hogy kioldjam azt a bosszantó csomót. Sietős mozdulatokkal szabadítom meg köntösétől, kiélvezve teste feltárulkozó látványát. Láttam már átöltözés közben, de sosem mertem igazán megbámulni. Így nem. Nagyot nyelve rajzolom körbe ujjaimmal izmait. Sosem láttam még edzeni, mégis annyira tökéletes a teste. De én nem emiatt szeretem őt.

Arcához érő tenyerembe csókol, tekintetét az enyémbe fúrva. Csak akkor töröm meg a szemkontaktust, mikor végre teljesen ledobja magáról a köntöst. Testemet azonnal elönti a forróság, éledező merevedésem megrándul. Shinji mindenhol tökéletes. Nem lenne szabad erre gondolnom, de még a tekintetemet sem tudom levenni róla. Még sosem vágytam így semmire és senkire.

Remélem nem akarja már sokáig húzni.

- Remélem, megfelelő a méret, édes – meg sem hallom játékos megjegyzését. Csak a csókjára koncentrálok. És arra, hogy minél közelebb érezzem magamhoz.

Lábaimat széles terpeszben húzom föl, de még mindig nem adja meg, amire igazán vágyok. Csókol, simogat, kényeztet, de nem simul hozzám teljes testével. nem ott hagyja rajtam a fognyomokat, ahol igazán szeretném. Mindenem sajog a kielégületlenségtől. Próbálnám sürgetni, de csak nyögésekre és sóhajokra futja. Nincs másra erőm. Ujjaim a lepedőt markolják, testem remegve követeli a folytatást.

Ő meg élvezi, hogy kínozhat.

Kezei végig simítanak combom belső részén, de nem érnek hozzám ott, ahol a legjobban vágyom rá. A testem már készen áll a folytatásra. Akarja.

De úgy tűnik megint nekem kell lépnem.

Zihálva gyűjtöm össze erőmet, és nyúlok az éjjeliszekrény felé, ahová már előkészítettem, amiket Tomoe vásárolt meg nekem. Vagyis nekünk. Vöröslő arccal adom Shinji kezébe az apró tubust, és fordítom oldalra fejemet a párnán, hogy kerüljem tekintetét.

- Te mindenre gondoltál, ravasz nyuszi – elmosolyodom, és csak szemem sarkából lesek fel rá.

- Muszáj volt – ha már ő nem volt hajlandó tovább lépni. Nem akarom, hogy sérültnek és töröttnek lásson. Nem akarom, hogy csak azt a fiút lássa bennem, akit meg kell óvnia.

Megrezzenek a síkosító hűvös érintésétől, de rutinosan lazítom el testemet. Ehhez értek, hiszen életem egy nagy része ebből állt. Aggódva torpan meg egy pillanatra, és lenéz rám. Mellkasomat ismét megtölti az iránta érzett szeretet. Még most is csak én érdeklem őt, nem a saját vágyai.

Annyira szeretem.

Bólintok, és lehunyom szemeimet, hogy átadhassam magam az élvezetnek. Figyelmesen, gyengéden csúsztatja belém ujját, és már csupán ennyitől képes lennék elélvezni. Nyögve rándul össze testem, zihálva kapok levegő után, de feljebb húzom térdeim, jelezve, hogy ne merje abbahagyni. Bőrömön szikrák pattognak, gondolataim egyre homályosabbak, ahogy kínzóan lassan készít fel. Tudom, hogy szükség van erre, mégis legszívesebben sírva könyörögnék, hogy tegye meg végre. Remegésem egyre hevesebbé válik, csípőm időnként ujjai felé mozdul.

Kezeim remegnek mikor ujjai közé csúsztatom az óvszert. Nincs erőm hozzá, hogy segítsek neki feltenni. Visszazuhanok a párnák közé, és félig lehunyt pilákkal élvezem a látványt. Merevedése néhány árnyalattal sötétebb a bőrénél, ami szinte ragyog az vékony izzadtságréteg alatt.

Ajkaimat összeszorítva fogadom magamba merevedését. Egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek az éles fájdalomtól. Reszketve sóhajtok fel, és lazítom el ismét testemet. Feszít, lüktet, mégis annyira csodálatos érzés. Kapkodó légvételei a fülemet simogatják. Kapaszkodom belé. Ajkaim az övét kutatják, míg meg nem érzem csókját. Íze eláraszt, még csodálatosabbá téve mindent.

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire teljesen elmerül bennem.

- Minden oké? – kipislogok néhány könnycseppet szememből, és felmosolygok rá. Ezek nem a fájdalom könnyei, hanem a boldogságé. Aprót biccentek, mire mozogni kezd.

Végre.

Fokozatosan gyorsít a tempón. Minden lökés mintha szétszakítaná a testem és a lelkem. Annyira csodálatos. Csípőm felveszi az ő ritmusát, lábaim köré tekerednek. Együtt mozgok vele. Zihálását a nyakamba fojtja, úgy szorít magához, mintha fuldokolna. Talán mindketten fuldokolunk. Egyre hangosabb nyögések szakadnak fel torkomból.

„Nyögj hangosabban, te luxusribanc.”

Ne. Most ne.

Riadtan mélyesztem körmeimet Shinjibe, de szerencsére ő ebből semmit sem vesz észre. Kétségbeesetten kutatok egy megoldás után, ami segíthet elmenekülnöm a múlt árnyai elől. Nem hagyhatom, hogy tönkre tegyék ezt a pillanatot.

- Felül… akarok lenni… - felemeli fejét, hogy rám nézhessen. Látom a meglepetést, még a vágy vaskos függönyén át is. Én azonban elrejtem előle a valódi érzéseimet. A rémületet és az elviselhetetlen szükséget, hogy rajta kívül mindent kiverjek a fejemből. A szükséget, hogy visszaszerezzem az irányítást. – Meg… meg akarlak… lovagolni – zihálom halkan. Ez az egyetlen módja, hogy én irányítsak. Hogy csak őt lássam. Hogy csak őt érezzem.

- Rendben – megkönnyebbülten hagyom, hogy fordítson helyzetünkön. Nem tétovázok, azonnal magamba vezetem őt. Iszom a látványát. Élvezem az imádatot, amivel rám néz. Az emlékek elhalványulnak, csak az itt és most létezik.

Lehajlok hozzá egy csókra, miközben mozogni kezdek. Csak egyetlen gazdám vágyott rá, hogy meglovagoljam, ő kedvesebb volt, mint mások. A többiek csak elnyomni akartak. Így van tapasztalatom, örömet okozhatok Shinjinek, de közben nem kell félnem a múlt árnyaitól.

Nyögve ejtem hátra fejemet, csípőmmel egyre gyorsabban mozogva. Felemelkedem, míg éppen csak a farka hegye marad bennem, majd visszaengedem magamba. Végre az ő nyögései is csatlakoznak az enyémekhez. Kezei ismerkednek a testemmel, kihasználja, hogy többet lát belőlem, mint valaha. Imádom a rajongást a szemeiben.

Ujjai merevedésemre szorulnak, amitől egy pillanatra kiesem a ritmusból. A gyönyör előszele söpör végig testemen.

- Shinji… el akarok menni… újra… - kérem esdeklő, szétcsúszott hangon, de így is tökéletesen megért. Kezei utánozzák a ritmusomat. Elmém apró darabokra hullik, fuldoklom az egyre erősebbé váló vágy szorításában. Érzem, hogy közel a vég, ahogyan neki is. – Élvezz belém… kérlek… - lepillantok rá, bár vonásait elhomályosítja az elmémre boruló köd. – Érezni akarom… - vágytól sötét szemei az enyémekbe fúródnak.

- Iko… én gyönyörű Ikóm… - teste megrándul alattam, tekintete elhomályosul. Nyögése engem is átlök a peremen, amin percek óta egyensúlyozok. Remegve, zihálva roskadok testére, miközben újra és újra szilánkokra törik elmém, csak hogy egy pillanattal később összeforrjon. Reszketve bújok forró testéhez, nem törődve a ragacsos nedvekkel és az izzadtsággal. Csak érezni akarom őt. Hallani akarom zakatoló szívét, kapkodó légvételeit, és karjait magam körül.

El sem hiszem, hogy megtettük.

Percekbe telik, mire összeszedem magam annyira, hogy óvatosan legördüljek testéről. Ahogy kicsúszik belőlem, szokatlan ürességet hagy maga után. Legszívesebben követelném a folytatást, de elértem a határaimat. Az egész testem zsibbad, időnként megreszket az orgazmus utóhullámaitól. Boldogan kucorgok oldalához, fejelemet a mellkasára fektetve. Tökéletes volt.

Majdnem tökéletes.

Lehunyt szemekkel is észlelem, ahogy megszabadul az óvszertől. Az egyetlen, amit bánok, hogy nem érezhettem őt teljesen. Hogy nem érezhettem, amikor forrón elárasztja a testemet. Remélem minél hamarabb elhagyhatjuk majd a zavaró tényezőt.

- Minden rendben, kicsikém? – ajkai tincseim közé suttogják a gyengéd szavakat. Jólesően hümmögve bújok közelebb hozzá, amitől halkan felnevet. Még mindig szeretem a nevetését.

- Remélem nem okoztam csalódást – dünnyögöm mellkasába fáradt szavaimat. Úgy tűnt, hogy élvezte, de utólag már nem vagyok ennyire magabiztos. Ahogy ülepszik a vágy, úgy hatalmasodik el rajtam újra a kétkedés. Messze van még a teljes gyógyulás.

- Csodálatos voltál – ujja végig követi gerincem vonalát, amitől ismét megreszketek. A testem minden része érzékenyebb, mint valaha.

- Ahogyan te is – pirulva motyogom a szavakat, amik ismét nevetést csalnak elő belőle. Testem egyre jobban elernyed, elmém egyre messzebb sodródik a valóságtól. Annyira szeretnék most aludni.

- Maradj ébren kicsikém, még le kell fürdenünk – megsimogatja izzadtságtól nedves tincseimet, és megmozdul alattam. Méltatlankodó dünnyögéssel kapaszkodom belé, de nem tudom maradásra bírni. Felkel mellőlem, majd gyengéden a karjaiba emel, mintha teljesen súlytalan lennék. Nem először teszi, de korábban még sosem voltam meztelen közben… ahogyan ő sem.

Zavartan rejtem vöröslő arcomat nyakába, egy újabb mély nevetés kíséretében.

Annyira szeretem őt.

Annyira boldog vagyok.

Az életem a helyére zökkent.

Boldog vagyok.

oOoOo

Zavartan nézem magam a hatalmas tükörben, ami a gardróbunkban áll. Tegnap már választottunk Shinjivel egy elegáns nadrágot és inget, ami illik a díjátadóra. Nem is akarom tudni, mennyibe kerülhettek, de biztosan drágábbak voltak, mint amit egy halandó megengedhet magának. Azonban Shinji szerint én minden pénz megérek.

Boldog mosollyal érintem meg nyakamat, ahol a vastag alapozó réteg alatt egy látványos lila folt rejtőzik. A tegnap este csodálatos volt. Az első alkalmunk óta jártunk orvosnál az én kérésemre, hogy biztosan ne fertőzzem meg Shinjit semmivel. A gazdáim általában kivizsgáltattak, így nem voltak zavaróak a tesztek. De akkor is akartam volna őket, ha rettenetesen kínos helyzetbe hoznak. Azért megérte, hogy végre ne kelljen az óvszerrel bajlódnunk. Tegnap este tettük meg másodszor, mert Shinji mindig rettenetesen elfoglalt és kimerült volt a sok munka miatt. De nem bánom, rá hajlandó vagyok várni. Legszívesebben a foltot sem sminkeltem volna le, de tudom, hogy nem illendő ilyesmit mutatni a világnak. Főleg, hogy újságírók is jelen lesznek. Nem akarom kínos helyzetbe hozni Shinjit.

Sóhajtva engedem ki ismét hajamat, amit már a harmadik különböző frizurába kényszerítettem, de egyiket sem találtam megfelelőnek. Nem tudom, hogyan kéne kinéznem. A korábbi gazdáim csak azt akarták, hogy gyönyörű legyek. Kérkedni akartak velem, ezért fel kellett hívnom magamra a figyelmet, de most nem ez a cél. Ez Shinji és a díjazottak estéje, és én csak meg akarok húzódni a háttérben, hogy onnan támogassam a páromat.

- Mindenhogy gyönyörű vagy, nem kell ennyit aggódnod ezen – megrezzenek a kellemesen mély hangtól. Oldalra pillantok, ahol Shinji üldögél a hálószoba egyik kényelmes foteljában. Esküdni mernék, hogy odébb húzta, hogy beláthasson a gardróbba, ahol készülődök.

Aljas.

- De ők fontos emberek, és a külsőm a te megítélésedet is befolyásolni fogja – ismétlem el makacsul, amit már tegnap is megpróbáltam elmagyarázni neki. Most is csak megcsóválja a fejét.

- Tudod jól, hogy nem érdekel mit gondolnak mások – sóhajtva feláll, és lassú léptekkel elindul felém. Rajta felejtem a pillantásomat. Annyira jól áll neki az öltöny, amit visel. Legszívesebben megragadnám a nyakkendőjét, és lerántanám magamhoz egy csókra.

Még engem is megrémiszt, hogy mennyire merész lettem a napokban.

Shinji és Dr. Noguchi szerint nem kell félnem, inkább gondoljak rá úgy, hogy a valódi Iko ébredezik bennem. Az az Iko, akit senki sem ismer, akinek sosem volt lehetősége kibontakozni, és önmagává válni. Csak félek, hogy az az Iko már nem az lesz, akit Shinji megszeretett.

- De engem érdekel, hogy mit gondolnak rólad – dünnyögöm pirulva, és visszafordulok a tükör felé. Ő mögém lép, és gyengéden átkarolja derekamat. Aprónak és törékenynek tűnök mellette, mégis, mintha valami megváltozott volna.

Mintha nem ugyanaz lennék, aki pár hete voltam.

- Hagyd kiengedve, úgy a leggyönyörűbb – vállam mögé húz egy adag vastag tincset, hogy nyakamhoz férhessen. Félig lehunyom szemeimet, és felsóhajtok, mikor apró, alig csókot nyom tarkómra. – Odalent vár a kocsi, indulnunk kell – nem tudom, hogy ezeket a szavakat nekem, vagy saját magának szánja, de egy utolsót szippant az illatomból, mielőtt ellépne tőlem, és egy utolsó vágyódó pillantást vetne rám.

Mindig zavarba tud hozni ezzel a tekintetettel.

Mosolyogva érintem meg a nyakamban lógó medált, amit tőle kaptam.

Minden rendben lesz ma este.

oOoOo

- Biztos vagy benne, kicsikém? – tenyere hátamra simul, mikor megtorpanok a hatalmas épület előtt. A vendégek érkezéséhez még korán van, de már most rengeteg ember rohangál ki és be, hogy minden tökéletes legyen néhány óra múlva.

Mélyet sóhajtok, magamra erőltetek egy mosolyt, és bólintok.

- Minden rendben lesz, itt akarok lenni – látom, ahogy vívódik magában, végül lassan bólint, és derekamat átkarolva vezet be a díjátadó helyszínére. Tomoe, Tadashi és Kanou követnek minket, tökéletesen megválasztva a távolságot, ahonnan még vigyázhatnak ránk, de nem zavaróak. Azt mondták ők hárman elegek lesznek ma estére, mi pedig nem szálltunk vitába velük. Shinji szerint itt amúgy sem eshet bajuk, ostobaság lenne ránk támadni ennyi ember között.

Ibuki-sama azonban egyre több ostobaságot követ el.

Két napja találkoztunk Aoi-sannal, aki beszámolt mindenről, amit eddig ki tudtak deríteni. Bár még nincs elég bizonyítékuk ellene, azt már elérte, hogy állandó megfigyelés alá vegyék volt gazdámat. Azt mondta ez egy hatalmas előrelépés, én pedig elhiszem neki. Már attól jobban érzem magam, hogy valaki szemmel tartja őt, így talán kisebb az esélye, hogy újabb szörnyűséget követ el. És nagyobb, hogy azoknak is a nyomára bukkannak, akikkel üzletel. Minél több szörnyeteg bukik el, én annál boldogabb leszek.

Még ha rettegek is a következményektől.

Amint belépünk, emberek rohamoznak meg minket. Kérdésekkel bombázzák Shinjit, aki próbál úrrá lenni a káoszon. Egy bocsánatkérő pillantást küld felém, de én csak megszorítom a kezét, és kihátrálok a köré záródó gyűrűből. Tomoe azonnal mellém lép, és a hátamra tett kezével navigál ki a tömegből. Korábban márt járt itt minden testőrünk, hogy feltérképezze a helyet, így gond nélkül oda tudnak kísérni a helyemre. Shinji már felkészített, hogy az apjával és Yuriko-sannal fogunk egy asztalnál ülni, de legnagyobb megkönnyebbülésemre ők még nincsenek itt. Az egyetlen ember, aki ott ül, és egy összeállított brossúrát lapozgat borozás közben, az Ren.

- Iko! – fellelkesülve teszi félre a tájékoztatót, és feláll, hogy üdvözölhessen. Hétvégén járt nálunk a családjával, hogy megnézzék az új otthonunkat, akkor meggyőzött róla, hogy már egy család vagyunk, nincs szükségünk a felesleges udvariaskodásokra.

„Shinji már úgysem tágít mellőled, szóval megelőlegezhetjük a dolgot. Olyan, mint egy rossz bőrbetegség, nehéz tőle szabadulni.”

- Nem is tudtam, hogy itt leszel, Ren – legalább egy ember lesz, aki nem néz rám furcsán, vagy gyűlölettel.

- Nem tervezem megvárni a nagy tömeget, de hoztam néhány festményt a dekorációhoz, és biztos akartam lenni, hogy jól bánnak velük – szeretem, mikor az alkotásairól beszél, időnként úgy hivatkozik rájuk, mintha a gyereki lennének. – Ha igényt tartasz rá, szívesen szórakoztatlak, míg a testvérem elhanyagol téged – boldog mosollyal bólintok, és hagyom, hogy a festményeihez vezessen.

Figyelmesen hallgatom, ahogy mesél róluk, felhívja a figyelmemet az apró részletekre, és megválaszolja minden kérdésemet. Mindig is szerettem a művészetnek ezt a formáját, és bár sosem előzheti meg a zenét a szívemben, egyre jobban megkedvelem mellette. A terem folyamatosan telik meg emberekkel, de mellette még erről is sikerül megfeledkeztem. Nem olyan megnyugtató a társasága, mint Shinjié, de kellemes. Már értem, hogy miért vannak ennyire jóban.

Tekintetem a következő falra siklik, és ekkor pillantom meg azt, ami minden festménynél nagyobb boldogságot okoz számomra.

- Egy zongora – suttogom lelkesen, oda lépve az egyik függöny takarásában rejtőző hangszerhez. Valószínűleg szoktak koncerteket is rendezni ezek a helyen, ezért van itt ez a csodálatos darab.

Ren elcsendesülve, mindentudó mosollyal lép mellém, és félrehúzza a függönyt. Riadtan pillantok körbe, de ő csak megvonja a vállát.

- Még nem kezdődött el a rendezvény, nem hiszem, hogy Shinji bánná, ha vetünk rá egy pillantást – kacsintva nyitja fel a billentyűzet fedőt. – Vagy ha esetleg játszol rajta egy keveset – ártatlan arccal húzza ki a zongoraszéket. Ajkamba harapva tétovázok egy kis ideig, de képtelen vagyok ellenállni a csábításnak. Elfoglalom a felajánlott helyet, és gyengéden végig simítok a billentyűkön. Félve felpislogok Renre, de ő csak bólint, és nekitámaszkodik a falnak mellettem.

Nincs szükségem több noszogatásra.

https://www.youtube.com/watch?v=YIWOUwFFano&list=RDYIWOUwFFano&start_radio=1

Próbálok a hangulatnak megfelelő stílust választani. Ajkaimon mosollyal érintem a billentyűket, csodás dallamot varázsolva elő a zongorából. Gyakran használhatják, mert tökéletesen be van hangolva. Egy igazi, elegáns idős díva. Annyi mindent láthatott már. Annyi kéz érinthette már előttem. Bár beszélni nem tud, én mesélek helyette. Mesélek a zenével, amit együtt adunk az embereknek.

Nem tudom mennyi idő telik el, teljesen átadom magam a zenének. Mikor felpillantok a billentyűkről, már nem Rent látom a falnak támaszkodni, hanem Shinjit. Mosollyal válaszolok a mosolyra, amivel engem figyel. Néhány könnyed hanggal zárom le a játékomat, és mozgatom át elgémberedett tagjaim.

- Remélem nem baj, hogy játszottam – kissé félve harapok ajkamba, de ő megcsóválja fejét, és fülem mögé tűr egy tincset.

- Folytathatod, ha szeretnéd. A vendégeknek is nagyon tetszett – vendégeknek? Riadtan kapom fejem a terem felé, ami már tele van emberekkel. Mégis mennyi idő telhetett el? Vöröslő arccal pattanok fel, és rejtőzöm a függöny takarásába a kíváncsi szemek elől. Shinji csak jót mosolyog a reakciómon.

- Sajnálom, nem akartam megzavarni az eltervezett menetrendet, csak… - hadarom rémülten, de Shinji belép mellém, hogy mások ne láthassanak minket. – Ren azt mondta, hogy szabad – ismét körbe fordulok, de nem látom sehol. Hát persze, hisz azt mondta a vendégek érkezése előtt elmegy. Megint túlságosan belemerültem a zenébe. Le kéne szoknom erről.

- Semmi baj Iko, nyugodj meg – gyengéden érinti meg arcomat, amitől a feszültség egy része azonnal elpárolog belőlem. – Csak egy kis háttérzenét adtál az unalmas csevegésekhez, nincs ezzel semmi baj – tekintete ajkaimra vándorol, látom, hogy mennyire nehezére esik visszafogni magát, de nagyot nyel, és elhúzza arcomtól kezét. – Igazából csak azt bánom, hogy nem nekem jutott eszembe, hogy zongorázhatnál a fogadás alatt – felsóhajtva csóválja meg fejét, de mosolya a bizonyíték, hogy valójában senkire sem dühös.

- Tényleg tetszett az embereknek? – félve pislogok ki a tömeg felé, ahol már mindenki visszatért a társalgáshoz.

- Igen, már sokszor mondtam, hogy hihetetlenül tehetséges vagy, kicsikém – bátortalan mosollyal hálálom meg szavait, és hagyom, hogy előhúzzon a függöny takarásából. Bíztatóan szorítja meg kezemet, majd elenged, de int, hogy kövessem őt az emberek közé.

Kissé szorongva próbálok minél közelebb maradni hozzá, miközben fogadja az üdvözleteket és dicséreteket a színvonalas eseményért. Rengeteg arc és név, amiből próbálok annyit megjegyezni, amennyit csak bírok. A legtöbben szerencsére csak rá kíváncsiak, de szinte mindenkitől kapok egy üdvözlést, és többnyire őszinte mosolyt. Azt hiszem még nem tudnak hová tenni. Nem vagyok író, sem támogató, így nem csak külsőmmel lógok ki közülük.

Shinjit ismét megállítja egy idősödő férfi. Hayata-san, ha jól veszem ki a beszélgetésükből, akkor egy olyan költő, akinek már több verseskötetét is kiadták Shinjiék, méghozzá nagy sikerrel. Ismerős a neve, mintha láttam volna korábban a könyvtárban, mikor még ott éltünk, de sosem emeltem le a polcról.

- Kitettél magadért, fiam – megemeli poharát Shinji felé. – Még egyik évben sem volt ennyire élvezetes az este, pedig még alig kezdődött el – kortyol egyet pezsgőjéből. – Persze ez nagyban köszönhető a fiatalúrnak – felém fordulnak fekete szemei, amitől zavarba jövök, de ügyesen elrejtem egy félénk mosoly mögé. Van gyakorlatom benne. – Kit tisztelhetek ebben az igazán tehetséges zongoristában? – arcomon halvány pírral fogadom bókját.

- Koromo Iko – mutat be Shinji, én pedig meghajlok az idősödő költő felé, aki viszonozza a gesztust. – Ő az én… - elharapja a mondatot, és lepillant rám. Kérdő tekintete rádöbbent, hogy nem beszéltünk még erről. Mindketten megfeledkeztünk róla, mert annyira természetes a számunkra.

Itt az ideje, hogy tényleg megváltozzon az életem. Ideje kilépnem a félénk, megtört Iko árnyékából.

- A párja vagyok – felelem helyette csendesen, de határozottan, arcomon egy őszinte, boldog mosollyal. Nem merek felnézni Shinjire, de remélem, hogy helyesen döntöttem.

Nem akarom tovább rejtegetni a boldogságomat.

Az ajtó halk csukódásának hangja ránt ki a nyugtató okozta éber alvásból. Laposakat pislogva emelem fel fejemet a párnáról, amit Tadashi csempészhetett a fejem alá. Szívem nagyot dobban, amint felismerem az érkező alakját. Az imádott illat többé nem csak a plédből árad. Reszkető sóhajjal szívom magamba, miközben mellkasába fúrom arcomat. Karjai óvón fonódnak körém, megalkotva a buborékot, amiben tudom, hogy soha, semmi bajom nem eshet.

- Itt vagyok, kincsem, nem kell felkelned – hangja nyugodtnak akar látszani, de én érzem benne a feszültséget. Aggódott. – Nagyon megijedtél? – el sem tudja képzelni, hogy mennyire. De nem azért, mert engem követtek, hanem mert féltem, hogy baja esik. Miattam.

- Hol voltál ilyen sokáig? – valójában fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el a hívás óta, de örökkévalóságnak tűnt. Hiába vannak testőrei, akkor sem érezném nyugodtan magam, ha egy tucat fegyveres kísérné őt mindenhová.

- Azonnal indultam, de nagy a forgalom ilyenkor – tudom. De akkor is azt kívánom, bármikor haza tudna teleportálni hoznám. – Minden rendben van, senki sem tud bántani – egyikünket sem. Ez a legfontosabb. Bárcsak vele küldhetném az én testőreimet is, ha itthon maradok. Neki nagyobb szüksége lenne rájuk. – Mi történt egészen pontosan? – nem kell felnéznem, hogy tudjam, ezt a kérdést nem nekem szánja. Teljesen más hangszínt használ mikor velem beszél. Mintha egy a gyengéd szeretet csak nekem járna.

- Lent voltunk vásárolni – Shinjit elárulja halk sóhaja. Nem örül, hogy elhagytam a lakást. – Én nem tartottam jó ötletnek, de Iko mindenképpen vásárolni akart. Aztán megláttam valakit, amikor a zöldségesnél voltunk. Nem tudom, hogy Ikót figyelte-e, vagy csak nézelődött, de jobbnak láttam, ha hazahozom. Nem mertem kockáztatni, hogy esetleg valami nagyobb baj legyen belőle. Lehetséges, hogy pusztán túlreagáltam a dolgot – ha túl is reagálta, én sosem rónám fel neki. – Elnézését kérem, Sawada-san, amiért kivittem Ikót, először önnel is meg kellett volna beszélnem – már megint egy másik ember dönt a sorsomról. Más mondja meg, hogy elhagyhatom-e a házat, amiben élek. Mégsem érzem azt a kétségbeesett undort, amit korábban. Shinji nem azért teszi, mert uralni akar engem, hanem mert óvni.

Annyira szeretem őt.

- Nem… nem Tadashi hibája – nehezen jönnek elő a szavak. Torkom száraz, nyelvem nehéznek érződik. Biztosan a gyógyszer mellékhatása. – Én akartam menni, mert… mert meglepetést akartam neked készíteni – elszomorodva harapok ajkamba. Miért sül el minden rosszul, amit kitalálok? – Az én hibám az egész. Sajnálom, ne Tadashit hibáztasd! – tekintetem az övébe fúrom, ujjaim remegve szorítják ingjét. Felelősséget fogok vállalni a tetteimért, nem engedem, hogy másra haragudjon az én ostobaságom miatt.

- Nem, egyikőtök sem hibás – hangja ismét ellágyul, tenyere az arcomra simul. – Természetes, hogy egy kis sétára vágysz és szeretnél néhány dolgot egyedül elintézni – forró boldogság melegíti át eddig fagyos tagjaimat. Ő megért engem. Tekintete kissé keményebbé válik, ahogy testőrömre emeli. – Helyesen döntött, Tadashi-san, még akkor is, ha esetleg túlreagálta a dolgot. Az ember sosem lehet eléggé óvatos, főleg ilyen helyzetben – megkönnyebbülten bújok vissza az ölelésébe. Olyan csodálatos ember.

Szótlanul hallgatom, ahogy elrendezi a nap további részét a testőrökkel. Egyre jobban és jobban beleszeretek. Annyira figyelmes velük, annyi mindent tud már róluk ilyen rövid idő alatt is. Számára nem egyszerű alkalmazottak, hanem annál sokkal többek. Ő mindenkiről gondoskodni akar, aki bekerül az életébe. Nem tudom hogyan férhet el ennyi ember a szívében.

Lágy mosollyal, lehunyt szemekkel élvezem ennek a szívnek a ritmusát. Nem érdemlem meg őt. Vagy talán pont vele kárpótol az élet a sok borzalomért, amit eddig át kellett élnem. Csak akkor könnyebbülök meg igazán, mikor Shinji kimondja, amit eddig is sejtettem. Ma már nem megy vissza az irodába. Megértettem volna, hiszen rengeteg a munkája, de nehéz lett volna nélküle ez a nap. Dr. Noguchi szerint még túlságosan kötődöm hozzá, de ebben nincs sok meglepő a helyzetemet ismerve. A leválás róla egy nagyon lassú folyamat lesz.

Néhány perc múlva Kanoun kívül mindenki távozik, és még ő is kimegy a bejárati ajtó elé, hogy egy kis privát időt hagyjon nekünk kettesben. Engem nem zavar a jelenléte, de tudom, hogy Shinjit feszélyezi. Én az életem nagy részét fegyveres testőrök mellett töltöttem, de az ő gyerekkora normális volt. Hálás vagyok, miattam mégis vállalja ezt a sok kellemetlenséget.

- Haragszol rám? – kérdem csendesen, mikor végre kettesben maradunk.

- Nem haragszom, ez bármikor előfordulhatott volna – ismét végig simít az arcomon. – Ma már itthon maradok, itthonról is tudok dolgozni. Délután lesz egy megbeszélésem, de átteszem online-ra. Szóval nincs miért bűntudatot érezned. De legközelebb tájékoztass, ha egyedül akarnál lófrálni, jó?

- Rendben – nem hozom ilyen helyzetbe többé magunkat. Bár Ibuki-sama pontosan tudja, hogy Shinji hol dolgozik, ezért ő sosem lesz teljesen biztonságban. Csak abban reménykedem, hogy nem annyira ostoba hogy ott megpróbáljon az életére törni. – Csak meg akartalak lepni, de ezt is elszúrtam – elszomorodva pislogok fel rá. A mosolya még mélyebbé és lágyabbá válik. A tekintete most inkább zöld, mint szürke.

- Nem szúrtad el – ajkai puhán érintik meg a homlokomat. – De most pihenj! Itt maradok melletted, de előtte muszáj kihoznom a laptopom a dolgozószobámból – bólintva kászálódom ki öléből, és fészkelem be magam a kanapé párnái közé. Nyakamig húzom a puha takarót, közben kimerülten szusszanok egyet. Shinji itt van és jól van.

Most már minden rendben lesz.

oOoOo

Ujjaim bizseregve simítanak végig a zongora billentyűin. Testemben még zsibong a nemrég befejezett darab. A tegnap történtek után a mai délelőttöt szinte végig zongoráztam. A testőreim szóltak rám, hogy egyek és igyak. Tudom, nem vagyok túl felelősségteljes, de most erre volt szükségem, hogy helyre zökkenjek.

És hogy pótoljam Shinji hiányát.

Sóhajtva pillantok oldalra, tekintetem megpihen a szótlanul olvasgató Tomoen. Ma szinte el sem mozdult mellőlem, ő távozott utolsóként éjjel, és ő érkezett elsőként hajnalban. Tudom, hogy bűntudata van a tegnapi miatt, pedig teljesen felesleges. Akkor is kikönyörögtem volna, hogy menjünk el vásárolni, ha ő itt van. Ő még kevésbé tud nekem ellenállni. A legkedvesebb, és egyben leghalálosabb nő, akit valaha láttam. A legtöbb gazdám nem kedvelte a női testőröket, mert gyengének gondolták őket. Tomoe minden, csak nem gyenge.

- Tomoe – felpillant a borzasztó pletykalapból, amit éppen lapozgat az egyik fotelben ülve. Mindig azt mondja, hogy ez az ő borzasztó, mocskos szenvedélye. Tényleg nem tudom hogyan képes ennyi ostobaságot elolvasni, mikor egy csodálatos, intelligens nő. Szerinte ez kell az agya kikapcsolásához, én pedig elfogadom a magyarázatot.

- Mondd csak, Iko-chan – a mosolya emlékeztet az egyik nevelőre, aki az árvaházban gondoskodott rólunk. Mindig kedves volt, és csempészett nekem a kedvenc citromos süteményemből. Azt mondta attól majd megerősödöm, és a többi gyerek többé nem tud piszkálni majd. Sajnos nem lett igaza.

- Szeretnélek megkérni valamire – zavartan tekergetem egyik hajtincsemet, tekintetemmel a krémszínű szőnyeget bűvölve. Nem ismerem még túl rég óta őt, de ösztönösen megbízom benne. Ha lehetne, én magam mennék el a boltokba, de nem akarok több gondot okozni Shinjinek. – Délután meg tudnál nekem venni néhány dolgot? – dünnyögve sandítok rá, egyik kezem a zsebembe csúszuk, ujjam rászorítanak a kis cetlire, amit még reggel gyűrtem bele. Tomoe arca kicsit komorabbá válik, közben félreteszi az újságot.

- Nem szívesen hagynálak itt. Küldhetnénk inkább Tadashit – a hangjában él villan, tudom, hogy még mindig nem bocsátotta meg teljesen a kollegájának, hogy kivitt engem a lakásból. Túl lesznek rajta, évek óta társak, de úgy tűnik, ha rólam van szó, akkor Tomoe sokkal érzékenyebb.

„Remélem is, mert ha valami bajod lesz, egyenként tépem ki Tadashi minden egyes hajszálát!”

Apró mosollyal idézem fel tegnapi szavait. Nagyon feszült volt, mikor tudomást szerzett a történtekről. Azt hittem tényleg felpofozza Tadashit, de inkább engem babusgatott. Az ő érintése nem zavar annyira, mint másoké, sőt kifejezetten jól esik. Egy ölelés még sok lenne, de az nem zavar, ha hozzámér. Kifejezetten megnyugtató.

- Nem szeretném, ha ezeket ő vásárolná meg – arcom forróvá válik, ahogy elönti a zavart pír. Inkább gyorsan felállok, a kezébe nyomom a gyűrött papírdarabot, amire a listát írtam, majd a kanapé párnái közé menekülök.

Félve lesek felé, arcát fürkészve. Vonásai fokozatosan lágyulnak el, majd válnak megértővé, végül pedig cinkos mosoly húzódik ajkaira.

- Így már értem – feláll, és átül mellém. Tenyere hűvös lángoló arcomon, de bármennyire is zavarban vagyok, az ő mosolya levakarhatatlan. – Gondolom Sawada-san se tudja meg – heves fejrázásomra halkan felnevet, majd a hajamba borzol. – Rendben, de ígérd meg, hogy nem veszed rá semmi ostobaságra Tadashit, míg nem vagyok itt – ezzel a kis szigorral a hangjában, még inkább hasonlít a régi nevelőmre. Annyira sajnálom, hogy már nem emlékszem a nevére. Ezt a boldog emléket elnyelte a sötétség, ami utána következett.

- Ígérem – bólintok, majd előveszem a másik zsebembe gyömöszölt pénzköteget. – Ezt Shinji adta nekem, azt mondta arra költöm amire szeretném – nem igazán tudom még felmérni a dolgok árát, de nagyon sok pénznek tűnik. Eleinte el sem akartam fogadni, de nem engedte, hogy visszautasítsam. Sőt, azt ígérte egy kártyát is készít majd nekem, ami az övéhez lesz kötve, így tudom használni a pénzét, hogy online is vásárolhassak. Nem igazán értem a teljes folyamatot, de elfogadtam, hogy felesleges vitatkoznom vele ilyesmiről. – Remélem elég lesz.

- Biztosan, emiatt ne aggódj – zavartam nyújtom felé, ő pedig a listával együtt a zsebébe süllyeszti. A mozdulat közben elmozdul a sötét blézer, amit visel, így szemben találom magam a pisztolyával. Ajkamba harapva méregetem a fegyvert. – Megijeszt? – türelmes hangja magára vonja a tekintetemet. Aggódva rejti el előlem, de felesleges.

- Az elmúlt hat évben fegyverek közt éltem – felelem csendes, szomorú mosollyal. Láthatóan meglepi a válaszom, de nem szól semmit. Shinji nem beszélt nekik a múltamról, csak annyit tudnak, hogy egy tárgyalás koronatanúja leszek, így eléggé sok veszélyes ellenfelem van. Én sem szeretném, hogy megtudják miket műveltem.

Hogy velem miket műveltek.

Gyerünk te kis luxus szajha, látni akarom ahogy a pisztolyomat szopod le, mielőtt a farkam közelébe engednélek.

Nagyot nyelve űzöm el az emléket.

- Könnyű hozzájutni egy ilyenhez? – Tomoe csak még zavartabbá és meglepettebbé válik kérdésemtől. A fegyverére pillant, majd vissza az arcomra, hogy meggyőződjön, jól hallotta-e.

- Nem – feleli komolyan, de egy mosolyt sikerül megőriznie. – Hátköznapi embereknek szinte lehetetlen. Legálisan legalábbis – teszi hozzá. Lassan bólintok. – De nem is való akárkinek – jelentőségteljesen nyomja meg az utolsó szót, jelezve, hogy az akárki jelen helyzetben én vagyok.

- Túl nehéz a használata? – nem tűnik bonyolultnak. Legalábbis sosem tűnt annak, mikor meghúzták mellettem a ravaszt.

- Túl nehéz a súly, amit a felelősség pakol a válladra – javít ki, és finoman hátra simít egy tincset az arcomból. – Miért gondolkodsz egyáltalán ilyesmin, Iko-chan? – ismét ajkamba harapok, és elfordítom tekintetemet. Persze, hogy kitalálja a gondolataimat. Azt hittem jól rejtegetem őket, de úgy tűnik mióta Shinji mellett vagyok, kopott ez a képességem. Korábban sosem követtem volna el ilyen hibákat.

Hiszen akkor az életembe került volna.

- Shinji miatt – lehelem alig hallhatóan. Ha lenne egy fegyverem, megvédhetném őt akkor is, mikor nincsenek mellettünk testőrök. Nem akarom, hogy baja essen. Azt már képtelen lennék elviselni. Egész eddigi életemben erős voltam. Túléltem minden borzalmat, de ha neki baja esik, vagy meghal… akkor végleg össze fogok roppanni. Bármit megtennék, hogy megvédjem őt. Hiszem, hogy a ravaszt is képes lennék meghúzni.

- Jaj, kedveském – halk sóhajjal karolja át vállamat. – Sawada-sannak semmi baja sem lesz, ahogy neked sem – bár el tudnám hinni. – Inkább zongorázz még egy kicsit, a lövöldözést pedig hagyd rám – bizonytalan mosolyra húzódnak ajkaim, de bólintok.

Igaza van. A zongora az én fegyverem.

oOoOo

Kimerülten bámulok ki a szürke égboltra. Nem tudom, hogy az időjárás, a gyógyszereim, vagy ez a rengeteg új, ismeretlen ember-e az oka, de úgy érem magam, mint akit kifacsartak. Nincs túl sok kedvem még több idegent fogadni a lakásunkban, még ha tudom is, hogy szükséges. Shinji azért teszi, hogy engem boldoggá tegyen. Egész héten rengeteget dolgozott, többnyire az irodából, de arra is szánt időt, hogy velem legyen. Most pedig a szombatunkat áldozza be, hogy nyelvtanárt találjon a számomra.

- Sok jelentkező van még? – legszívesebben magunkra zárnám az ajtót, kiparancsolnám a lakás elé a testőröket, és bekuckóznék filmet nézni vele. Ha elered az eső, akkor pont ideális lesz az idő egy teához is.

- Már csak egy van mára – remélem ő megfelel majd. Szeretném elkezdeni hamar a nyelvet, még ha Shinjin kívül nem is tudom majd beszélni mással. Szeretem, hogy időnként az angolt is gyakoroltatja velem, de a norvég még különlegesebb lesz. Alig várom, hogy beszélni halljam rajta. De azért is remélem, hogy beválik a következő jelölt, mert nem akarok több állásinterjút. Annyira fárasztóak. – Egyébként beszélni szerettem volna veled valamiről – elfordulok az ablaktól, és rá emelem fáradt pillantásomat. – Tudod, két hét múlva szombaton lesz a Díjátadó, amiről már beszélgettünk még, amikor Kiotóban voltunk.

- Igen, emlékszem rá – biccentek. Egész héten ennek a szervezése tette ki a munkája nagy részét. Néha mesélt róla, amikor hazaért. Rengeteg fontos embert meghívtak, és annyi mindent kell kézben tartani, hogy nem is értem Shinji hogyan győzni. Már abban elfáradtam, hogy hallgattam amikor beszélt róla. – Mondtad, hogy Shimada Momoko-sensei is ott lesz. Mármint, ha jól emlékszem – ajkaim fáradt mosolyra húzódnak. Furcsa, de kedves hölgy, mint a legtöbb művész.

- Így van, és szeretném megkérdezni, hogy eljönnél-e velem. Persze, ha Tadashi-san és a többiek is beleegyeznek – reménykedve kapom fejem a testőrök irányába. Szívem izgatottan dobog a torkomban. Nem szeretem a tömeget, de tudom, hogy ez mennyire fontos pillanat Shinji életében, és szeretnék a részese lenni, mint… mint a párja.

- Szabad? – a leghatalmasabb, legmeggyőzőbb tekintetemet vetem be, minek Shinji sosem tud ellenállni. Talán rajtuk is működik. Már napok óta nem mozdultam ki a házból, és bár tudom, hogy az én érdekemet szolgálja, nem akarok bezárva élni. Shinjiért megéri kockáztatni.

- Szerintem nincs akadálya, ha a hely megfelelően biztosított – reményteljesen pillantok Kanou-sanra. – Természetesen mi is elkísérnénk önöket. De ismernünk kell a biztonsági előírásokat és hogy kik és hol teljesítenek szolgálatot. Lesznek-e biztonsági kamerák és hol, valamint, hogy kiket engednek be az épületbe. Az épület tervrajzát is ismernünk kell – kezemet Shinji ujjai közé csúsztatom, ő pedig azonnal megszorítja őket. Tudom, hogy bármit megszerez, amit csak a testőreink kérnek, hogy boldoggá tegyen engem.

- Ezeket hétfőre lekérem önöknek és ha mindent rendben találnak, akkor mindannyian megyünk. Nekem azonban muszáj megjelennem, mint az eseményt rendező egyik kiadó képviselője – mintha nem tudnánk. Shinji nélkülözhetetlen ezen az alkalmon, én pedig mellette akarok lenni. Szívesen meghúzom magam a háttérben, nem kell bemutatnia senkinek, csak ott akarok lenni.

A csengő félbeszakítja a beszélgetést, de tudom, hogy igazából már nyertünk. Shinjire is több testőr tud figyelni, ha én is ott vagyok. Tudom, hogy nem igazán tudja megszokni a jelenlétüket, de legalább biztonságban van.

Kihúzom magam, elengedem Shinji kezét, és pár pislantással megpróbálom eltörölni a kimerültséget szemeimből. Remélem gyors interjú lesz. Vagy mert tökéletes a jelölt, vagy mert annyira borzasztó. Testőreink visszahúzódnak a nappali egy eldugottabb részébe, de az érkező nő így is kiszúrja őket. Tekintete csak egy pillanatig időzik rajtuk, már fordul is felénk, arcán egy kedves mosollyal.

Ajkaim meglepetten nyílnak el, ujjaim izgatottan remegnek, ezért gyorsan elrejtem őket az ölemben. Gyönyörű nő. A mosolya, a szemei, a haja… minden annyira hasonló az emlékeimben élő képhez. Valószínűleg csak mert a szemem nincs hozzászokva az ilyen vonásokhoz, de le sem tagadhatná a származását.

Vajon minden norvég ennyire gyönyörű?

- Örvendek, Sawada Shinji vagyok, ő pedig itt Koromo Iko – Shinji feláll és kezet fog vele, én pedig csak némán pislogva figyelem őket.

- Örvendek a találkozásnak. A nevem Anette Borger, a norvég nyelvtanári állásra jelentkezem. Tessék az életrajzom – gyomrom bukfencet vet. Ez az akcentus… pont olyan, mint anyáé volt.

Miközben Shinji interjúztat, ismét megfogom a kezét. Finoman rászorítok, hogy jelezzem, megtaláltuk a tökéletes jelentkezőt. Ideje, hogy belevágjunk egy új kalandba.

oOoOo

Shinji fáradtan csukja le a laptopot, amin eddig dolgozott. Arcát dörzsölve dől hátra a kanapén, én pedig felpillantok a jegyzeteimből, amiket eddig olvasgattam mellette. Az elmúlt négy nap nagyon gyorsan elment, és bár még csak szerda van, ő többet dolgozott ezalatt, mint máskor egész héten. Nem tudom hogyan fogja kibírni a maradék másfél hetet. A díjátadó mellett is rengeteg egyéb feladat jött már össze. Most is rettentő késő van. A testőreink régen hazamentek, még a délutáni online norvég óránk után.

Anette csodálatos, annyira kedves türelmes és tehetséges. Még csak két óránk volt vele, ebből ez a mait csak online tudtuk megoldani Shinji értekezletei miatt, de szerencsére nagyon rugalmas. Bárhogy és bármikor meg tudja oldani az órákat. Tudom, hogy Shinji nagyon fáradt, de betartotta az ígéretét, és velem tanul. Izgalmas, olyan, mintha újra iskolába járnék. Shinji csak mosolyog a kidíszített jegyzeteimen, de nem szól semmit. Hagyja, hogy úgy tanuljak, ahogyan én szeretnék, segítünk egymásnak, és ki is kérdezzük egymást. Sokkal izgalmasabb, mint mikor egyedül tanutam az angolt.

- Végeztél mára? – kérdem reménykedve, mire lassan bólint.

- Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott – rám emeli a szokottnál szürkébb szemeit, de mosolyából tudom, hogy ez nem harag, csak kimerültség. Még sosem láttam ilyen nyúzottnak az arcát.

- Semmi gond, elfoglaltam magam – lebegtetem meg a norvég jegyzeteimet. Mosolya még mélyebbé válik, tenyere az arcomra csúszik, én pedig halk szusszanással simulok bele érintésébe, mint egy kismacska. – Pihenned kéne, így teljesen ki fogsz égni, mire elérkezik a díjátadó – rosszalló pillantást vetek a telefonja felé, ami ismét rezegni kezd. Sóhajtva nyúlna érte, de én gyorsabb vagyok. Szemöldökét felhúzva néz rám, miközben a hátam mögé rejtem a kis készüléket. – Már elmúlt tíz óra – rázom meg fejemet. Megegyeztünk, hogy tíz után nincs munka.

- És ha vészhelyzet? – mosolya kiszélesedik, és felém nyúlva próbálja megszerezni a mobilt. Én mosolyogva kúszok hátrébb a kanapén.

- A legutóbbi vészhelyzet az volt, hogy két író, akik ki nem állhatják egymást, egy asztalhoz kerültek az ültetési rendben. Az ilyesmi várhat holnapig – felnevetek, ahogy ismét megpróbálja ellopni tőlem telefonját. Ujjai aljas támadást intéznek ellenem, megcsikizve oldalamat.

- Világméretű katasztrófa is születhetett volna belőle – mély hangja összevegyül nevetésemmel.

Hiába ficergek alatta, nem tudok szabadulni. A telefont azonban nem engedem. Elnyúlok a kanapén, ráfeküdve a kis készülékre. Shinji próbál benyúlni alám, de nem, jár sikerrel. Nevetése végig borzongatja gerincemet. Egyikünk sem akar engedni, nem akarja, hogy a másik nyerjen. Percekig tart a nevetéssel kísért birkózás. Végül kifulladva nyúlok el izmos testén. Nem tudom mikor került ő alulra, és azt sem tudom, hogy hová lett a telefonja. Egyáltalán nem is számít. Csak ki kellett engednünk a feszültséget. Napok óta nem hallottam őt ennyire őszintén nevetni. Sőt, talán hetek óta.

- Iko – felemelem fejemet mellkasáról, lepillantva ragyogó mélyzöld szemeibe. Torkom azonnal kiszárad, arcom felforrósodik. Jól ismerem ezt a pillantást. Tenyere arcomra simul, én pedig készségesen hajolok ajkaihoz. Csókja határozott, mégis puha. Nyelve az ajkaim közé siklik, táncra hívva enyémet. Sóhajom összefonódik az övével. Egyik keze a hajamba kúszik, a másikkal felfedezőútra indul testemen. Úgy futtatja végig ujját a gerincemen, ahogyan én a zongora billentyűin.

Nyögésem ajkai közt hal el, mikor keze becsúszik pólóm alá. Érintse hűvös felhevült bőrömön, mégis csodálatos. Reszketve kapaszkodok belé, mikor hirtelen felül velem. Térdeim teste két oldalán támaszkodnak, testem az övéhez simul szoros ölelésében. Nem bánom. Egy hangszernek érzem magam, amin tökéletesen tud játszani. Fejemet elrántva kapok levegő után, ő pedig azonnal felkínált nyakamra veti magát.

- Annyira gyönyörű vagy – suttogja bőrömbe, mielőtt puha csókot nyomna rá. Ujjaim reszketve kapaszkodnak vállába, testem remeg, ahogy ajkai nedves nyomot hagynak maguk után. Halkan felnyögök, mikor megszívja a kulcscsontomat borító vékony bőrt. Zihálva hunyom le szemeimet, és adom át magam a csodálatos érzésnek karjaiban.

Annyira szeretem őt.

Csípőm automatikusan mozdul felé, hogy jobban érezze őt. Mély nyögésébe beleborzong az egész testem. Megismétlem a mozdulatot, amibe mindketten beleremegünk. Merevedése az enyémhez simul, de mielőtt belefeldkezhetnék egy lassú ritmusba, ujjai csípőmre szorítanak, és mozdulatlanul tartják azt. Arcát zihálva fúrja nyakam hajlatába, én pedig tanácstalanul pihegve harapok csóktól érzékeny ajkaimba.

- Valamit rosszul csináltam? – suttogom aggódva, ujjaimat puha tincsei közé csúsztatva. Nem értem. Azt hittem ő is szeretné.

- Istenem, dehogy – rekedt nevetése inkább hangzik kétségbeesettnek, mint boldognak. – Csodálatos vagy kicsikém – felsóhajtok a nyakamra nyomott csóktól. Ujjai még mindig úgy szorítanak, mintha mentőöv lennék egy viharos óceánban. – Túl csodálatos – elhajol tőlem, hogy egy kényszeredett mosollyal nézzen rám.

- Akkor miért nem szeretnéd? – értetlenül rágom ajkamat. Ő gyengéden megérinti őket egyik kezével, hogy leállítson. Ujjai finom érintése újabb remegést csal elő belőlem.

- Fogalmad sincs róla, hogy mennyire szeretném – elgyötört fintorral sóhajt fel. Egyre jobban összezavarodom. – De azt akarom, hogy biztos legyél benne. Hogy alaposan átgondold, és ne bánd meg később.

- Nem bánnám meg – jelentem ki határozottan. – Én is ezt szeretném – a nyomatékosság kedvéért ismét megmozdítom csípőmet, amitől hangosan felnyög. Fejét hátra ejti a kanapé háttámlájára. Arcát pedig egy gyötrelmes sóhaj kíséretében rejti tenyerébe. Nem értem. Mindketten akarjuk, akkor mire várunk még? Szerintem már eljött az ideje. – Veled nem olyan lenne, mint korábban – hangom elhalkul, vállaim beesnek, ahogy lassan távolabb húzódom tőle. Nem erőltethetem rá magam, ha ő nem akarja. – Megyek lezuhanyzom – suttogom, és gyorsan felállok az öléből. Nevemet nyögve kap utánam, ujjai csuklómra fonódnak, és nem enged távozni. Nem nézek vissza rá, inkább a hófehér zongorára szegezem zaklatott tekintetemet.

Shinjinek fogalma sincs semmiről. Nem tudtam mikor van itt az ideje, ezért beszéltem róla Dr. Noguchival is. Nem volt elragadtatva az ötlettől, de nem is ellenezte. Úgy gondolta képes vagyok felelősségteljes döntést hozni ebben az esetben. Szerinte készen állok meglépni a következő lépcsőfokot, és nem csak azért teszem, mert így akarom meghálálni a sok kedvességet.

- Most haragszol? – igen. Nem. Talán. Fogalmam sincs. Csalódott vagyok, és tanácstalan. Akarom Shinjit. Szeretném, hogy kitörölje a múltamat a fejemből. Hogy csak arra emlékezzek, hogy milyen vele szeretkezni. Hogy csak az ő érintéseit ismerje a testem. De hogyan mondhatnám el ezt neki?

- Nem – motyogom kifejezéstelenül, ösztönösen húzva fel a maszkot, amit megismerkedésünk kezdetén viseltem. Megpróbálom kihúzni kezemet ujjai közül, de szorosan tart.

- Kicsikém – sóhajtja elgyötörten, és hallom ahogy ő is feláll. Mögém lépve ölel át hátulról, egyik karja mellkasomat fogja át, másik a derekamat. Önkéntelenül simulok hozzá. Túl jó érzés. – Mondd ki kérlek, ami a fejedben kavarog.

Összeszorítom ajkaimat, de nem szólalok meg. Nem tudom hogyan mondhatnám el neki anélkül, hogy lángra kapnék a szégyentől. Vár néhány pillanatot, végül sóhajtva feladja. Csókot nyom a fejem tetejére, mielőtt elengedne, hogy elmenekülhessek előle.

Már megint mindent elrontottam.

oOoOo

Elégedett szusszanással nézek végig az asztalra pakolt ételeken. Ahhoz képest, hogy életem első saját készítésű sushijai, egészen jól néznek ki, és Tomoe meg Tadashi szerint az ízük is remek. Ők voltak a fő kóstolóim, míg ki nem zavartam őket a lakásból, hogy minden apró simítást befejezhessek. Tadashi nem volt oda a dologért, de Tomoe szerencsére meg tudta győzni. Egy cinkos mosolyt és egy kacsintást is kaptam tőle, mielőtt kivonultak volna az ajtó elé. Amint Shinji megérkezik, az ő testőreivel együtt távozni fognak. Hálás vagyok, hogy nem csak Shinji utasításait követik.

Én már lefürödtem, felkészítettem magam arra, amit tenni készülök. A hajamat egy tökéletesen megalkotott frizurába tűztem fel, amit a legelső gazdám mellett tanultam. Ő még kedves volt hozzám, számára tényleg egy értékes, gyönyörű dísztárgy voltam. Sosem bántott, és megbecsült, amennyire egy hozzám hasonlót meg lehet becsüli. Ő tanított meg rá, hogy a hajam az egyik legértékesebb kincsem. Ez tesz engem is értékessé. Még egy kis sminket is tettem fel, éppen csak annyit, hogy kiemelje a vonásaimat. Gyakorlatilag észrevehetetlen, mégis látványos.

Megigazítom kimonóm övét, és gyorsan ellenőrzöm magam az egész alakos tükörben, ami az ajtó melletti falra van rögzítve. Gyönyörű zafírkék darab, arany hímzésekkel. Egyszerű, mégis lenyűgöző. Ugyanaz az árnyalat, mint a szemem. Online találtam rá, és Tomoe hozta el nekem tegnap. Hiányzott a tradicionális öltözködés, és szerettem volna valami olyat viselni, amit nem Shinji vásárolt nekem, hogy számára is meglepetés legyen.

Reggel azelőtt ment el az irodába, hogy felébredtem volna, napközben pedig csak néhány üzenetet váltottunk. Nem beszéltük meg a tegnapit, de nem is áll szándékomban. Legalábbis nem úgy, ahogyan Shinji képzeli. Meg fogom neki mutatni, hogy igenis biztos vagyok a dolgomban, és komolyan gondolom.

A lokátoron ellenőrzöm, hogy merre jár. A kis jelzés már a lakáshoz ért, így valószínű, hogy éppen felfelé tart a lifttel. Elindítom a klasszikus zenékből álló lejátszási listát, amit együtt állítottunk össze, és bővítgetünk, mikor lehetőségünk adódik rá. A lámpák fényerejét lentebb húzom, hogy kellemes, de ne túl bántó fény legyen az egész lakásban.

Izgatott mosollyal fordulok az ajtó felé, mikor hallom, hogy megérkezik. Arca fáradt és zavarodott, értetlenül pillant vissza a testőrökre, de azonnal megfeledkezik róluk, mikor megpillant engem. Szemei kistányér méretűre nyílnak, laptoptáskája kicsúszik ujjai közül, és halkan koppan az előszoba padlóján.

- Iko… - suttogja döbbenten, miközben végig mér. Újra és újra, mintha azon gondolkodna, hogy jól lát-e.

- Örülök, hogy végre itthon vagy – mosolygok fel rá, és úgy tűnik ez kizökkenti meglepettségéből. Mosolyogva rúgja le cipőjét, és lép hozzám. Ingje gyűrött, haja kócos, amiből tudom, hogy nehéz napja volt. Mindig a hajába túr, ha feszült valami miatt.

- Gyönyörű vagy – hangja tele van szeretettel és csodálattal. Boldog mosollyal nyújtózom fel hozzá egy rövid csókra. Kezei a derekamra csúszva tartanak meg. Hosszabb, mint amiket máskor kapok tőle.

Tehát végre jól csinálom a dolgokat.

- Köszönöm – biccentek hálásan, majd megfogom karját, és magam után húzom az étkezőbe. – Csináltam vacsorát. Nem olyan jó, mint egy étteremben, vagy mint amit a szakácsaitok készítettek, de mindent megpróbáltam – hadarom izgatottan. – Nem mentem el a lakásból, Tadashi vásárolt be nekem hozzá, de a lelkére kötöttem, hogy minden legyen friss – megállok az asztal mellett, és lelkesen pislogok fel döbbent arcára. – Nem sok, de nem akartam rendelni. Szeretnék megtanulni elkészíteni mindent, amit szeretsz – mosolyától kihagy egy ütemet a szívem.

- Csodálatosan néz ki, köszönöm – ismét kapok egy csókot, amitől boldog pír kúszik arcomra.

A vacsora alatt gyakran csak az ő reakciót figyelem, hogy ízlik-e neki, amit éppen kóstol. Ilyenkor nevetve figyelmeztet, hogy én is egyek. A harmadik ilyen alkalom után inkább ő kezdi adagolni nekem az ételt. Boldogan lopom el őket a felém nyújtott pálcikák közül. Mesél a napjáról, a díjátadó szervezéseinek nehézségeiről, és egy fiatal íróról, aki az első regényét tervezi megjeleníteni, de sok vele a nehézség. Kifaggatom a legújabb könyveik témájáról, és hosszasan vitatkozunk arról, hogy mennyire lehet sikeres egy furcsa regény, amiben szamurájok indulnak az űrbe, hogy meghódítsanak más bolygókat a császár dicsőségére. Szeretem az ilyes estéket. Szeretem amikor nevet. Szeretem, amikor rám néz a puha, zöld tekintetével.

Szeretem őt.

Mikor elfogy az étel, beterelem őt a fürdőbe, ahol már előkészítettem neki a gyertyákat és füstölőket a hatalmas, medencének is beillő kád peremén. Először fel akartam ajánlani, hogy fürödjünk együtt, de féltem, hogy el fogja utasítani, mondván, hogy túl korai. Inkább magára hagyom őt, és a hálószobába sietek. Leveszem a kimonót, és óvatosan lerakom az egyik puffra. Majd holnap elpakolom. Hajamat kiemgedem, mert tudom, hogy Shinji mennyire szereti így.

A szekrényem aljáról előveszek egy kis csomagot, amit Tomoe hozott el nekem. Nagyot nyelve, pirosló arccal veszem ki belőle a lehelet vékony köntöst. Ugyanaz a sötét árnyalat, mint a kimonó, csak ez szinte teljesen áttetsző. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ennyire sokat mutat majd, de minél többször felvettem, annál jobban megtetszett. Imádom az ezüst hímzést a hátán, és a puha anyag érintését a bőrömön. Arcpirító, mégis ízléses tudott maradni.

A legjobb benne mégis az, hogy soha, egyetlen gazdám sem akarta, hogy ilyesmit viseljek.

Ez csak Shinjié.

Zavart mosollyal kötöm meg az övet, és meggyújtom a hálóban kikészített gyertyákat is. Az ágytakarót lehúzom, hogy később ne kelljen majd bajlódnunk vele, majd mikor mindent késznek ítélek, letelepszem a zongora mellé. Mélyeket lélegezve szedem össze minden bátorságomat. Ujjaim egy jól ismert dallamba kezdenek.

https://www.youtube.com/watch?v=N7p2UeB_QRM&list=RDN7p2UeB_QRM&start_radio=1

Nem hagyom, hogy Shinji törött babaként kezeljen ma. Meg fogjuk tenni.

Mert tényleg akarom.

Mert tényleg szeretem őt.

- Van kedved megnézni a Meiji szentélyt? – kicsit még kimerültnek érzem magam, de a pihenés és az ebéd azt hiszem elég erőt adott, így bólintok.

- Bármit, csak veled lehessek – halvány pírral vallom meg neki az igazságot, és csúsztatom ujjaimat a tenyerébe. Régebben szerettem egyedül lenni, még gyerekként sem vágytam igazán barátokra. Shinji az egyetlen, akivel szeretnék minél több időt eltölteni. – Veled akár a világ végére is elsétálnék – és végig biztonságban érezném magamat. Tekintete halvány fűzöld árnyalatot ölt. A remény színe. Azé a reményé, amit ő adott nekem.

- Odáig talán nem kell – szeretem, amikor nevet. El sem hiszem, hogy képes vagyok ennyire boldoggá tenni őt. – A szentélyig is elég lesz, életem – tessék?

Megdöbbenve és elvörösödve hagyom, hogy maga után húzzon. Komolyan gondolta ezt a becézést? Nem. Biztosan nem. Nem jelenthetek neki ennyit, hiszen alig ismer. Nekem valóban ő jelenti az életet, nélküle talán már a szüleimmel lennék, de fordítva… fordítva nincs így. Neki előttem is volt élete. Egy boldog élet, amiben mindent megkaphatott, amire csak vágyott. Nem hiszem, hogy egy lelkileg sérült fiú hiányzott volna, hogy teljessé tegye őt. Senki sem képzel el magának ilyen életet. Mégis elég felpillantanom rá, hogy tudjam, igazat mond. Ajkain letörölhetetlen, boldog mosoly játszik, szemei szinte ragyognak.

Tényleg nem kell sokat sétálnunk a szentélyig. Gyönyörű építmény, hirtelen azt sem tudom, hová kapjam a fejemet. Egy kicsit közelebb húzódom Shinjihez, hogy biztonságot adjon a sok idegen ember között. Nem lep meg, hogy ennyi turistát vonz ez a hely. Annyira csodálatos.

- A szentélyt még 1920-ban építették Meiji császár tiszteletére. Maga az egész épületegyüttes látogatható, ősszel pedig itt rendezik meg az Őszi Meiji Jingu fesztivált. Nagyon látványos, ha szeretnéd, elmehetünk – viszonzom gyengéd mosolyát. Nagyon szívesen részt vennék rajta, még ha ez nagy tömeget is fog jelenteni. Van néhány hónapom hozzászokni a gondolathoz. Majd ezen is dolgozunk Dr. Noguchival. – A szentélyt körülvevő erdő nagyjából százezer fából áll.

- Százezer? – meglepetten pillantok körbe. Erősen kétlem, hogy most számolta volna meg őket, ahogyan azt is, hogy hazudna nekem. Ő mindig őszinte és pontos. – Shinji, te honnan tudsz ilyeneket?

- Mindig is szerettem a történelmet az irodalom mellett. Egyébként a torii melletti táblán is látható ez a kiírás – ohh, azt nem olvastam el. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy figyelmetlen voltam.

Szégyenkezve sütöm le szemeimet.

- Észre sem vettem – motyogom halkan. – Néha olyan… butának érzem magam. Mármint… én nem jártam sokáig iskolába és keveset tudok – sosem tanultam történelmet. Minden, amit a múltról tudok, könyvekből tanultam, amiknek az olvasását megengedték a számomra. Volt gazdám, akit nem zavart, ha a könyveket bújom, amikor nincs rám szüksége. Nagyon kevesen fordítottak figyelmet arra, hogy tényleg tanuljak is valamit.

- Egyáltalán nem vagy buta, csak keveset tudsz, mert nem volt lehetőséged tanulni – tenyerei az arcomra csúsznak, finom erőszakkal kényszerítve vissza rá tekintetemet. Mosolyától azonnal átjár a melegség, és sokkal kevésbé lüktetnek a múlt sebei. – Megvan a magadhoz való eszed és most már senki sem tiltja meg neked, hogy művelődj. Ha szeretnéd, fogadhatok melléd magántanárt, hogy behozd a lemaradásod – magántanárt? Már így is rengeteget tett értem, ha elfogadnám, akkor még jobban azt érezném, hogy visszaélek az önzetlenségével.

- Még meggondolom – térek ki a válasz elől. Ezt előbb magammal kell tisztáznom.

Shinji mellett úgy érzem, mintha lenne egy saját idegenvezetőm. Minden figyelme az enyém, én pedig csüngök a szavain. Lenyűgöz a tudása, és a szenvedély, amivel erről a helyről mesél. Apa is mindig ilyen volt, ha hangszerekről faggattam. Vagy zeneszerzőkről. Benne is azt láttam, amit most Shinjiben.

Remélem egyszer én is képes leszek ilyen szenvedélyesen beszélni valamiről.

A legtöbb turista csoportokba verődve hallgat egy-egy idegenvezetőt. A nyelvek nagy részét felismerem, a gazdáimnak sok különböző országokban voltak kapcsolatai. Nem egy vacsorát ültem végig úgy, hogy egyetlen szót sem értettem a körülöttem folyó beszédből. De talán jobb is volt így. Minél kevesebbet tudtam, annál könnyebb volt láthatatlannak maradnom.

Mielőtt eluralkodnának rajtam a múlt sötét árnyai, elterelem gondolataimat.

- Milyen nyelven beszél? – kíváncsian pislogok az egyetlen nő felé, akinek fel sem ismerem szavait. Azt hiszem ezt még nem hallottam korábban.

- Németül. A szentély történelméről magyaráz a csoportjának? – meglepetten kapom Shinjire tekintetemet. Ezt meg honnan tudja?

- Te értesz németül? – angolul már hallottam beszélni, de nem gondoltam volna, hogy több európai nyelvet is megtanult. Egyre jobban csodálom őt.

- Egyike azon idegen nyelveknek, amiket megtanultam – tehát ezen a kettőn kívül is beszél még párat. Mik lehetnek azok? Talán a koreai vagy a kínai közöttük van, azok elég gyakoriak nálunk is. Talán később kifaggatom majd erről is. – Ha szeretnéd, te is megtanulhatsz.

- Én csak angolul tudok, muszáj volt megtanulnom a… tudod miért. De németül nem – elgondolkodva harapok alsó ajkamba. Nem is igazán tetszik ez a nyelv. Túl durva. De az ajánlata ismét elgondolkodtat. – Tényleg szereznél nekem tanárt, meg minden? – nyelvet szívesebben tanulnék, mint történelmet. De egy zongoratanár és egy pszichológus mellett ez már túl nagy kérés lenne.

- Ha szeretnéd, akkor igen – ujjai gyengéden kócolják össze tincseimet. Elmosolyodom a kedveskedő gesztustól. Minden percben újra és újra kimutatja a szeretetét. – Meg nem ártana, ha az angolt is gyakorolnád néha, hogy ne felejtsd el. Sosem tudhatod, mikor lesz rá szükség. Ahogy a mondás tartja, ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. A tanulással csak nyerhetsz és amit megtanulsz, azt már nem veheti el tőled senki, Iko – ebben igaza van. Talán időnként beszélhetnénk angolul japán helyett. Vele biztosan kényelmesebb lenne, mint egy idegen tanárral.

Meg sem érdemlem őt.

oOoOo

„Téged nagyon könnyű zavarba hozni, Kincsem.”

Mosolyogva fúrom arcomat a párnámba. Ez egy csodálatos délután volt, aminek minden percét el akarom raktározni az emlékeim között. Shinji azt mondta, a képeket majd feltölti a tabletemre, így nekem is meglesznek, ha szeretném őket nézegetni. Nem ellenkeztem, mert alig várom, hogy lássam a közös képeinket. Hogy lássam a mosolyát, amit én váltok ki belőle.

„Kincsem”

Halkan felóhajtva engedek teret a mellkasomat feszítő boldogságnak. A párnámnak Shinji illata van, ahogyan az egész szobámnak. Tényleg több időt tölt itt, mint a sajátjában, de nem bánom. Egyáltalán nem. Lehet, hogy ha visszamenne, akkor utána osonnék, kockáztatva, hogy meglátnak a folyosón. Mellette kevesebbszer találnak rám a rémálmok.

Erőt veszek magamon, és visszatérek a tableten való kutatómunkámhoz. Egyre több minden beugrik a gyerekkoromból, Shinji pedig elültette a bogarat a fülemben. Nem emlékszem rá, anya pontosan honnan származott, de gyakran használt szavakat, amik biztosan nem japánok voltak. Ha rájövök az eredetükre, akkor a múltam egy újabb darabja fog a helyére pattanni. Kár, hogy a legtöbb szót nem úgy írják, ahogyan a fejemben él kimondva, így sokkal nehezebb dolgom van.

Közben Shinji is visszatér a fürdésből, magával hozva tusfürdője finom illatát. Hezitálás nélkül dőlök vállának, mikor mellém ül. Olyan természetessé vált már ez a mozdulat, mint a légzés.

- Fáradt vagy? – megrázom fejemet, fel sem pillantva a kijelzőről. A zuhany felébresztett, az esti gyógyszereim mellékhatását pedig még nem érzem. – Beszélnünk kéne valamiről – komor hangja megszólaltatja a vészcsengőket elmémben.

- Mi a baj? – jeges félelem árad szét mellkasomban a korábbi melegség helyén. – Történt valami? Talán…

- Nem, semmi baj, nem kell aggódnod – próbálok hinni neki, tudom, hogy mindig igazat mond, a mosolya is valódinak tűnik, de most még gondoskodó érintése sem tud teljesen megnyugtatni. Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek keringenek a fejemben. – De fontos dologról kéne beszélgetnünk, ami mindkettőnket érint – véletlenszerűen választok egyet a rengeteg szörnyűség közül, ami eszembe jut.

- Ugye… nem Yuriko-san akar kitenni? – talán ez az egyik legnagyobb félelem. Hogy kidobnak az utcára, és Shinji magamra hagy. Nélküle semmit sem érek. – Rájött, hogy együtt vagyunk, és szólt apádnak? – Shinji az egyetlen vér szerinti örököse, biztosan nem egy nincstelen, árva fiút szán mellé. Megérteném, ha meg akarna szabadulni tőlem, még ha ő nem is úgy néz rám, mint Yuriko-san,

- Ahhoz nincs elég bátorsága. Mellesleg, szerintem mindketten tudják, vagy legalábbis sejtik, mi van köztünk – elpirulok a gondolattól, hogy tudnak rólunk, de próbálok nem engedni a kétségbeesésnek. Csak az számít, hogy Shinji előttük is fel mer engem vállalni. – Nem, egészen másról van szó.

A tabletet félre téve, lábaimat magam alá húzva fészkelődöm kicsit. A gyógyszerek valószínűleg elkezdtek hatni, mert sokkal könnyebb visszaszerezni a nyugalmamat. Pánik helyett képes vagyok Shinjire koncentrálni.

- Most, hogy elmondtál mindent Aoinak, ő is mondta, hogy Ibuki tudomást fog szerezni a vallomásodról. És valószínűleg nem csak ő – gyomrom egészen kicsire zsugorodik össze, még ha tisztában is voltam mindennel, amit mond – Nézd, tisztában vagyunk vele mindketten, hogy ha az a féreg ideküldi az embereit, vajmi kevés az esélye annak, hogy akár én, akár a személyzet meg tud védeni – nem is várnék el ilyesmit. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen miattam. Ha értem jönnének, akkor vagy futnék, vagy megadnám magam. Nem tudnám elviselni, hogy másokat bántanak helyettem. Nem érek ennyit. Talán jobban tenné, ha most azonnal elküldene innen, hogy biztonságban legyenek. – Nem, nem foglak elküldeni, mert akkor ennyi erővel megkérhetnénk Aoit, hogy tegyen be a tanúvédelmi programba. De muszáj lesz testőrt fogadnom melléd. Legalább kettőt és nem szeretném, ha ellenkeznél – teljesen jogos, amit mond, számomra nem szokatlanok a testőrök, még ha ez megint azt is jelenti, hogy veszítek a szabadságomból, és Shinjinek pénzt kell költenie rám. De együtt tudok élni velük. Azzal azonban nem, ha miattam neki esik baja.

- Én… nem magamat féltem – már régen túljutottam azon a ponton, hogy érdekeljen, mi lesz velem. Remegésemen azonban nem tudok úrrá lenni, így az egyetlen helyre menekülök, ahol semmi rossz nem történhet velem. Shinji karjaiba. Ölelése egybiztonságos pajzs, ami mindentől megóv. De rettegek, hogy valaki pontosan ezt a pajzsot veszi célba. – Neked enne inkább szükséged testőrre. Ibuki-sama… téged vett célba. Eddig csak fenyegetett, de… én pontosan tudom, mire képes, ha úgy érzi, hogy elvettek tőle valamit, amit az övé – olyan, mint egy önző gyerek. Azonnal pusztítani kezd, ha valaki megfosztja őt a kedvenc játékától.

- Mi lenne, ha neked és magamnak is bérelnénk testőrt? – veti fel csendesen. A pánik azonnal csitulni kezd a gondolattól, hogy ő sem lesz egyedül. Nem fogják elvenni őt tőlem. – Aoinak, ha jól tudom ilyen téren is vannak kapcsolatai. Megkérem, hogy szóljon pár szót az ismerőseinek, akik ilyesmivel foglalkoznak. Így mindketten jól járnánk, te sem aggódnál miattam és én is nyugodtabb lennék, hogy biztonságban vagy. Mit szólsz hozzá? 

Hevesen bólogatva fúrom arcomat mellkasába. Ha lehetne, még a saját testőreimet is neki adnám, hogy biztonságban legyen.

- Köszönöm – hangomat eltompítja az alváshoz viselt puha pólója. Mélyet lélegzem illatából. – Mindent köszönök.

- Megérdemled, kicsikém – érzem szeretetteljes csókját tincsim között. Hangjától megborzongok, és még közelebb húzódom hozzá. – Megígértem, hogy soha többé nem eshet bajod, és tartani is fogom a szavamat – elmosolyodva élvezem, ahogy ujjai a tincsimmel játszadoznak. Tudom, hogy szereti őket, már észrevettem mennyire bele tud feledkezni a tekergetésükbe, de egyáltalán nem zavar. Ő nem úgy ér hozzájuk, mint a korábbi gazdáim.

Kiélvezem a ránk telepedő csendet. Kényelmes és biztonságos, akár az ölelése. Az egész élete meg fog változni miattam, mégsem panaszkodik. Kényelmetlenségekkel jár, ha mindenhová testőrök követnek. Más értelmet nyer a privát szféra, és minden egyedül töltött pillanatot sokkal jobban értékelsz majd. Idegenekre bízod az életedet, be kell őket engedned minden helyre, ami eddig a rejtekhelyedül szolgált. Ismeretlenül is meg kell bíznod bennük, ami nem egyszerű. Shinji megteszi miattam, de a családja már nem fogja ilyen jól viselni. Nekik nem is tudom milyen magyarázattal kellene előállnunk.

Kényelmetlenül ficergek a gondolattól, hogy ezért talán még Sawada-sama is képes lenne elküldeni engem. Hiszen ez az ő otthona. Az ő családja és emberie. Az ő felelőssége.

- Mi a baj? – meg sem lep, hogy ennyire megérzi rajtam a nyugtalanságot. Már túlságosan kiismert.

- Az apád nem lesz dühös? Észre fogja venni a testőröket, és akkor el kell neki magyaráznunk mindent – ismét megreszketek a gondolattól, hogy mindenki tudni fog a múltamról. Arról, hogy milyen szörnyűségeket tettem a túlélésem érdekében, hogy kik és mire használtak egészéletemben. Hogy haszontalan és törött játék vagyok sen…

Nem.

Megállásra kényszerítem vadul kavargógondolataimat. Ez nem így van. Shinjinek számítok. Ő nem lát töröttnek. Nem én akartam, hogy ez történjen velem. Nem vagyok romlott.

- Amiatt neked egy percig sem kell aggódnod – vállaimnál fogva tol kicsit távolabb magától, hogy a szemeimbe nézhessen. – Én majd lerendezek vele mindent, ahogyan a boszorkánnyal is – halvány mosoly kúszik arcomra. Szeretnem, hogy így nevezi Yuriko-sant, nagyon találó. Még ha én képtelen is lennék valaha ilyen tiszteletlenül szólni róla.

Felnyújtózom hozzá egy csókra. Eleinte féltem ezt tenni, de egyre bátrabbnak érzem magam. Már tudom, hogy nem fog ellökni. Hogy nem undorodik tőlem. Hogy nem sajnálatból teszi, hanem szeretetből. Ajkai puhák, de minden mozdulat határozott. Mindig ő irányít közben, de ezt egy pillanatig sem bánom. Szeretem ahogy ujjai a tarkómat simogatják, ahogy nyelve végigsimít az enyémen. Addig húzzuk, amíg teljesen kifogyunk a levegőből. Pihegve fektetem vissza fejemet kapkodva emelkedő mellkasára. Szíve dübörögve száguld az enyémmel közös ritmusra. Hosszú percekbe telik, mire mindkettőnké megnyugszik. Ő lassan, türelmesen simogat közben, de tudom jól, hogy többre vágyik egyszerű csóknál. Én is sokkal többre vágyom.

De azt mondta még nincs itt az ideje.

Ajkamba harapva állok ellen, hogy rákérdezzek, mikor lesz itt az ideje. Türelmesnek kell lennem, és bíznom kell benne.

- Iko? – hümmögve jelzem, hogy nem aludtam el, és figyelek minden szavára. – Lenne kedved összeköltözni velem? – értetlenül pislogok fel rá. Arca komoly, de sosem láttam még ennyire bizonytalannak a tekintetét. Mintha félne valamitől.

- De hiszen már együtt lakunk – félrebillentett fejjel próbálok rájönni, hogy mire gondol. Egy házban élünk, együtt alszunk, és minden szabadidőnket együtt töltjük.

- Van egy lakásom Shibuyában, és arra gondoltam, hogy oda költözhetnénk – ajkaim döbbenten nyílnak el. – Ott csak mi ketten lennénk. Az épületnek saját biztonsági szolgálata van, és a testőrök miatt sem kérdezősködnének – forró tenyere az arcomra kúszik, mosolyába aggodalom vegyül. Amiatt aggódik, hogy elutasítom. – Nagyobb biztonságban lennél, és zavartalanul gyógyulhatnál – túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Hallom a szavait, értem is őket, de zaklatott szívem nem akarja elfogadni őket.

- Az lehetne az otthonunk? – suttogom kétkedve. Az otthon számomra az, ahol Shinji van, de a lehetőség, hogy egy saját kis zugunk lehet, akkor nem kell mások elől bujkálnunk, elérhetetlen álomnak tűnt. Eddig. Shinji ezt is megadná nekem. Egy helyet, amit valódi otthonnak nevezhetek. Egy helyet, amit talán pótolhatná mindazt, amit gyerekkoromban elvesztettem.

- Ha te is szeretnéd – hüvelyujjával elmaszatol egy könnycseppet, ami végiggördül arcomon. Mosolya elmélyül, mert már pontosan tudja, mint fogok válaszolni.

- Szeretném – könnyes mosolyra húzódnak ajkaim.

Most ő az, aki lehajol hozzám egy csókra. Egy boldog, sós ízű csókra.

Talán végre tényleg minden rendbejön.

oOoOo

A napok gyorsan peregnek egymás után. Shinji azonnal nekilátott elintézni mindent, ami a költözésünkhöz szükséges. Azt mondta azért, hogy minél hamarabb felbérelhesse a testőröket, de tudom jól, hogy legalább annyira izgatott a közös élet miatt, mint én. A nap nagy részét az irodában tölti, ahogyan eddig is, míg én Dr. Noguchival veszek részt egy-egy foglalkozáson, zongoraórákra készülök, vagy próbálok minél többet megtudni a világról, ami elszaladt mellettem az elmúlt években. Este azonban mindig összebújunk, és közösen tervezzük a lakás berendezését. Nem igazán értem hogyan, de a lakás 3D-s modelljét feltöltötte a tabletemre, így anélkül járhatom be a helyet, hogy ki kellene mozdulnom. Az most túl veszélyes lenne, Shinji nem engedi, én pedig nem ellenkezem. Nem akarom, hogy aggódjon értem.

Hatalmas a lakás, hiába látom a modellt, élőben el sem tudom képzelni. Shinji azt mondta lesz egy könyvtárhoz hasonló kis kuckónk, és a hatalmas ablakok annyi fényt engednek be, hogy növényeim is lehetnek. A terasz pedig akkora, hogy ha szeretnénk, még grillünk és jakuzzink is lehet rajta. Az elmúlt éveimben láttam már luxus otthonokat, de azoktól undorodtam, mert tudtam mennyi vér tapad a pénzhez, amiből vásárolták őket. De ez a hely tiszta lesz.

És csak a miénk.

Egymás után rendeztük be a szobákat az elmúlt napokban. Ragaszkodott hozzá, hogy minden bútort, ami hiányzik, közösen válasszunk ki. Azt mondta a párok ezt csinálják, ha közös otthont építenek, én pedig hittem neki. Igazából nagyon izgalmas és szórakoztató volt. A hálószobánál kissé zavarba jöttem, főleg mikor az ágy méreteiről kérdezett, ezért ki is menekültem a fürdőbe, de hallottam, hogy nevet. Szeret zavarba hozni, de még ezt is szeretem benne.

Ha minden jól meg, két nap múlva már költözhetünk. A holmink nélkülözhető részét Shinji már összecsomagoltatta, és átvitette az új lakásba. A lakásunkba. Elmosolyodva szusszanok, fejemet nekidöntve Shinji mellkasának. A lábai között üldögélek, a hátammal dőlve neki, a tablet pedig felhúzott térdeimen van megtámasztva. Hosszú ujjai gyakorlottan keresgélnek a különböző étkészletek között, hátha talál egyet, ami illeni fog a konyhánkba. A szoba tele van félig megpakolt dobozokkal, mégis az illatgyertyák finom aromája, és a hangszóróból szóló klasszikus zene mindennél otthonosabbá teszi. Shinji azt mondta, az új helyen a hangszórók a falba vannak szerelve, és telefonról vagy tabletről tudom irányítani őket, így bárhol hallgathatok majd zenét. Alig várom, hogy kipróbáljam. Itt mindig féltem, hogy megzavarok vele valakit, sosem mertem bekapcsolni, amikor Shinji nem volt itthon.

- Ehhez mit szólsz? – fáradtan pislogok a kijelzőre, ami letisztult, de gyönyörű, sötétkék étkészletet mutat. Shinjinek nagyon jó az ízlése.

- Tökéletes lesz – tenyerem mögé rejtek egy ásítást.

- Aludnod kéne, kicsikém – aggodalmas hangja mosolygásra késztet, de csak megrázom fejemet.

- Még bírom – Dr. Noguchi folyamatosan próbálja beállítani a gyógyszereim, de így is gyakran érzem kimerültnek magam tőlük. – Holnap szállítják át a zongorát? – nem tudom elrejteni hangomból a félelmet. Annyira megszerettem azt a hangszert, rettegek, hogy valami baja esik út közben. Tudom, hogy Shinjinek is fontos, hiszen az anyukájáé volt, ezért a legjobb szakembereket választotta a feladatra, de ettől még szorongok, ha csak rá gondolok. Egyetlen napig nem lesz velem, de azalatt is rettenetesen fog hiányozni.

- Reggel jönnek érte – elveszi lábamról a tabletet, és félreteszi az éjjeliszekrényre. – Én is itt leszek, hogy biztosan minden rendben legyen – lekapcsolja a lámpát egy távirányítóval, így más csak a gyertyák fénye vonja félhomályba a szobát. – Nem kell aggódnod miatta – elmosolyodva biccentek. Ha ő is itt lesz, akkor biztosan nem lesz semmi gond.

Gyengéden simogatja karomat, közben a zenét is sokkal halkabbra veszi. Mindig ezt csinálja, ha el akar altatni. Túlságosan jól kiismerte a gyenge pontjaimat. Már éppen engednék az aljas kis tervének, mikor eszembe jut, amiről nap közben már beszélni akartam vele. Már nincs elég erőm a szemeimet is nyitva tartani, arra kell koncentrálnom, hogy a nyelvem forogjon.

- Még mindig fogadnál mellém nyelvtanárt? – dünnyögöm halk kérdésemet.

- Persze – elseper néhány tincset, amik az arcomat csiklandozták. – Kitaláltad milyen nyelvet szeretnél tanulni? – mély hangja tökéletesen összeolvad a nagybőgő morajlásával. Illik hozzá ez a hangszer.

- Norvégot – keze egy pillanatra megáll a simogatásban. Az utóbbi napokban sokat dolgozott az irataim beszerzésén is. Így, hogy már tudtuk kik voltak a szüleim, könnyebb dolga volt, de nem teljesen értettem a folyamatot. Bonyolult volt, és egyedül képtelen lettem volna megcsinálni. Egy újabb dolog, amiért végtelen hálás lehetek Shinjinek.

- Az anyukád miatt – aprót bólintok. Ölelése szorosabbá válik körülöttem. – Lehet eltart egy kis ideig, de találni fogok neked – kimerült mosollyal lazulok bele teljesen karjaiba. Utolsó kérdése már az álmok birodalmába kísér. – Mit szólnál, ha együtt tanulnánk?

Most már egészen biztos.

Nem érdemlem meg őt.

oOoOo

- Koromo-san – megrezzenek az ismerős, de még szokatlan hangra. Tekintetem az érett káposztákról a mögöttem álló izmos férfira siklik. Még csak három napja az életem része, de azonnal megbíztam benne. Shinji körültekintően választotta ki, hogy kikre bízza az életemet. Szerintem többet foglalkozott velük, mint a sajátjaival.

- Tadashi, már kértelek, hogy szólíts Ikonak – zavartan mosolygok rá. Nem túl beszédes, de alapvetően kedves férfi. Sokat még nem tudok róla, csak annyit, hogy rettentő komolyan veszi a feladatát. Most például nem túl boldog, mert Tomoe nélkül jöttünk ki az utcára. A másik testőröm ma délelőttre kimenőt kért, de én ragaszkodtam hozzá, hogy kijöjjünk, mert friss zöldségeket akartam a vacsorához, amit Shinjinek szeretnék főzni.

- Ideje hazaindulnunk, Iko – nem tetszik a hangszín. Riadtan pillantok körbe, miközben ő finoman a hátamra teszi a kezét. Összerezzenek, de nem ellenkezek. Tudom, hogy Shinji a lelkükre kötötte, hogy csak a legszükségesebb esetben érjenek hozzám. – Lehet, hogy figyelnek minket.

Tehát most tényleg lát valamit, amit én nem. Vagy inkább valakit. Nem rohanunk, de határozott léptekkel vezet vissza a hatalmas apartmanház felé, ahol már hat napja együtt élünk Shinjivel. Egyik kezét a zakója alatt tartja, biztosan a fegyvere markolatán. Szerencsére ezzel semmi gondom sem volt, azéletem felét fegyverek között éltem le.

Csak odabiccent az épületet őrző embereknek, és azonnal a lifthez vezet. Lehúzom a kártyát, ami a legfelső penthouse lakáshoz visz minket. A halk zene most inkább idegőrlő, semmint megnyugtató. Ez volt a második alkalom, hogy egy rövid időre elhagytam a lakást Shinji nélkül, és így végződött. Közel két hét ezek szerint elég volt ahhoz, hogy Ibuki-sama tudomást szerezzen a vallomásomról, és rám találjon ezen az új helyen is.

Shinji.

Remegve kapom elő telefonomat, és nyomok rá mosolygó arcára. Lehunyt szemekkel szorítom a fülemhez az apró készüléket, némán fohászkodva, hogy felvegye. Elvileg ma az irodában lesz egész nap, nem megy találkozóra, sem pedig megbeszélésre. Ott nem eshet baja. Ott biztonságban van.

Biztonságban kell lennie.

- Hiányzom, kicsikém? – reszketeg sóhajjal rogyok le a puha kanapéra, amin esténként összebújva szoktunk olvasni, vagy tévét nézni. Hiába zuhan le mázsás súly a vállamról, a lábaim túlságosan remegnek ahhoz, hogy megtartsanak. Képtelen vagyok megszólalni, csak hallgatom légvételeit a vonal túlvégén. Jól van. Nem esett baja. – Iko? – hangja komolyabbá válik, feszültté tette őt a némaságom. – Minden rendben?

- Haza tudnál jönni? – nincs jogom ilyet kérni, hiszen még csak néhány órája ment el itthonról. Mégis látnom kell őt. Szükségem van az ölelésére, hogy ne nyeljen el a rettegés sötét mélysége. Felhúzott térdekkel próbálok apróvá kuporodni a kanapén. Homlokomat a térdeimre fektetve hunyom le szemeimet. – Kérlek.

- Mi történt, Iko? – szinte látom magam előtt, ahogy feszülten sétál fel-alá az irodájában.

- Tadashi azt mondta, valaki figyelt minket az utcán – suttogom halkan. Elcsendesül a vonal túlvége. Testem remegni kezd, ahogy lassan elszivárog belőlem minden adrenalin.

- Hamarosan ott leszek, sietek ahogy csak tudok – tudom, hogy csak miattam rejti el hangjából a feszültséget. – Minden rendben van kicsikém – remegő mosolyra húzódnak ajkaim. – Oda tudnád adni a telefont, Tadashinak? – hümmögve bólintok, bár nem láthatja. Felemelem tekintetem, és testőröm felé nyújtom a készüléket. Nem figyelek arra, amit beszélnek, csak ledőlök a kanapéra. Összegömbölyödve próbálom távol tartani magamtól a félelmet és a múlt démonjait.

Tadashi egy puha plédet terít rám, és belém diktál egy gyógyszert. Nem is nézem milyen tabletta, mert biztosan Shinji utasításait követi. Motyogva köszönöm meg neki, begubódzva a puha, Shinji illatú anyagba. Minden rendben van. Senkinek sem esett baja. Talán Tadashi is csak túlságosan elővigyázatos volt. Lehet, hogy senki sem volt ott, vagy csak azért figyelt, mert szokatlan a külsőm.

Talán tényleg minden rendben van.

Csak addig kell kitartanom, míg Shinji visszatér.

Arcomat tenyereimbe temetve próbálok elrejtőzni a világ elől. Próbálom felkészíteni magam a pokolra, amit Kao érintése hoz magával. Itt van. Már csak egy rövid szabad légvétel, mielőtt megragad, és visszaránt a sötétségbe. A fájdalomba. A helyre, ahol a biztos vég vár rám. Nem bírom tovább azt az életet. Képtelen vagyok tovább kitartani. Nem, miután megismertem az életet, ami tele van kedvességgel és gondoskodással.

Nem, miután megismertem Shinjit.

Shinji.

Csak lassan jut át hangja a pánik emelte falakon. Képzelem, hogy tényleg itt van? Hamarabb talált rám, mint Kao? Hogyan lehetséges ez?

Reszketve engedem lentebb kezeimet, és rettegve próbálok fókuszálni az előttem guggoló alakra. Olyan, mintha Shinji lenne, de talán csak a képzeletem játszik velem. Hallucinálnék? Nem ez lenne az első alkalom. Félve nyúlok előre, hogy elűzzem az illúziót, de ujjaim puha, meleg bőrhöz érnek. Ismerős, biztonságot nyújtó meleghez.

Megfogja kezemet, amiből már biztosan tudom, hogy nem illúzió. Senki más nem lenne képes ennyire gyengéden tartani engem. Szívemet elönti a megkönnyebbülés. Itt van. Tényleg itt van.

- Shinji… - suttogom kétségbeesetten. El kell mennünk. Kao őt is bántani fogja, ha megtalál minket. – Shinji – előre hajolok, belebújva ölelésébe. Nem tudok mást mondani, csak riadtad ismételgetni nevét. A remegésem csak lassan múlik, az elmémet uraló pánik pedig talán sosem száll fel többé.

Pólója nedvessé válik a könnyeimtől, de nem foglalkozik vele. Úgy tarta a karjaiban, mintha semmi más nem számítana a világon. Vigasztal és simogat, mintha minden rendben lenne. Pedig semmi sincs rendben. Talán Kao rájött, hogy nincs esélye elkapni engem. Elmenekült, és Shinji ezért tudja, hogy biztonságban vagyunk.

Ahogy az adrenalin elszivárog, lassan átjárja testemet a fájdalom. A térdeim és tenyereim lüktetnek az eséstől, a fejem hasogat a sírástól, de nem panaszkodom. Sosem szoktam panaszkodni. Akkor sem szisszenek fel, amikor Shinji talpra segít, és akkor sem, amikor leporolja ruhámat.

- Mi történt? Miért futottál el? – hangja tele van aggodalommal, ami azonnal felébreszti bűntudatomat. Menekültem, de rá nem gondoltam. Felé kellett volna futnom, ő megvédhetett volna. De helyette csak megijesztettem az eltűnésemmel. Még szoknom kell,

Szívem összeszorul a gyengéd, féltő mosolytól, amivel végig simít arcomon. A tenyerébe hajtom fejemet, kiélvezve a békét, ami belőle árad még ez ilyen lehetetlen helyen is. 

- Én… Én… - hangom cserben hagy a sok sírás, és a nehezen múló pánik miatt. – Láttam… őt… - biztos vagyok, hogy ő volt az. Sosem fogom elfelejteni az arcát, még ha ő nem is tartozott a kegyetlenkedők közé.

- Kit?

- Kaot – megrezzenek, ahogy hangosan is kimondom a testőr nevét, aki túl sokszor kísért el a pokolba. – Biztos ő küldte… - volt gazdám nevének kiejtéséhez már nincs elég időm. – Így elfutottam, és… és… - és itt kötöttem ki, bárhol is legyek.

- Ő nincs itt – de itt volt. Láttam. Senki más nem lehetett. Megrázom fejemet, de mielőtt ellenkezhetnék, folytatja. – Iko, csak láttam volna. Tudom, kiről beszélsz, már beugrott. De hidd el, nem láttam azt az embert sehol. Talán csak képzelted, hogy ott van – képzeltem? Kao lett volna a hallucináció, nem is Shinji?

Felpislogok a sötétségbe burkolódzó arcba. Most, hogy felálltunk, sokkal kevésbé látom őt, de tudom, hogy még itt van. Hogy ő Shinji, aki mindig vigyázni fog rám. Akkor is, ha az elmém megbomlik.

- És… ha nem? – remegve ölelem magamhoz karját. Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta. Mert az is múlik. Nélküle elvesznék. – Ha… ha vissza akar vinni? – csak ezért lehetett itt. Vissza akar vinni a főnökéhez. A gazdámhoz. A pokolba.

- Menjünk, nézzük meg, ott van-e, jó? Megvédelek, Iko – legszívesebben ellenkeznék, de komoly pillantása belém fojtja a szót. Bíznom kell benne. De nem akarom, hogy baja essen. Féltem őt a világtól, ahol eddig éltem. – Nem fogom hagyni, hogy bárki bántson – tudom. De helyette téged fognak bántani.

Ajkamba harapva küzdöm le a kényszert, hogy itt marasztaljam magunkat, míg be nem zár az egész hely. Akkor kikísérne minket egy biztonságiőr, és biztosan nem találna ránk Kao. De nem tehetem. Főleg akkor nem, ha csak a megbomlott elmém játszadozott velem. Kis bólintással egyezek bele a távozásba, szorosan Shinji karjába kapaszkodva. Most már látom, hogy egy gépteremben vagyunk, a sötét folyosó, amin végig rohantam pedig az itt dolgozók egyik szervízútja lehet. Talán jobb is, hogy nem itt találtak ránk, nagy bajba kerülhetünk volna miattam.

Mielőtt újra legyűrhetne a pánik, és sajgó térdeim, Shinji könnyedén felem a földről, és a karjaiban visz tovább. Egy részem hálás a gondoskodó figyelmességért, egy másik végtelen zavarban van amiatt, amit tesz. Arcomat mellkasába temetve rejtem el magam a világ elől, de így is érzem magunkon a többi látogató pillantását. Biztosan szánalmas látványt nyújthatok.

Hallom ahogy másoknak magyarázkodik, és lehet csak kifogásnak használja, de tényleg nem érzem jól magam. Nem vágyom másra, csak hogy kettesben lehessek Shinjivel ott, ahol mások nem látnak és nem zavarnak minket.

Finoman ejti ki nevemet, jelezve, hogy ideje felpillantanom vállából. Félve, egyenesen rettegve emelem fel fejemet, és jártatom végig tekintetemet a medencék kék fényébe burkolt termen. Kao nincs itt. Nem merem igazán elhinni, ezért újra és újra körbe forgatom fejemet.

- Látod? Nincs itt – talán már elment. Ha látta, hogy Shnji a keresésemre indult, jobbnak láthatta elmenekülni. De az is lehet, hogy a saját elmém játszadozik velem. Talán ez az az őrület, amitől mindig is tartottam. De miért most, amikor elkezdtem reménykedni a boldogságban?

- Csak képzeltem? – Shinji megvonja a vállait. Erre még neki sincsenek válaszai. – Szerinted… meghibbantam? – nem tudom mi lehet erre a legmegfelelőbb szó. – Én… dilis vagyok?

- Ilyet még viccből se mondj! – sóhajtva ereszt le a párnázott padra, amin korábban is ültünk. Talán rossz szavakat használtam? – Nem vagy dilis, sem őrült és nem hibbantál meg – akkor miért látok olyan dolgokat, amik nem léteznek? Mert abban egészen biztos vagyok, hogy láttam. Akár valós volt, akár nem. – Még nem vagy túl azon a gerinctelen rohadékon, természetes, hogy néha megcsal az elméd – ezért lehetett? A trauma okozta, amit átéltem? Dr. Noguchi mondott valamit arról, hogy az emlékek bármikor visszatérhetnek, akár ijesztő formában is, de azt hittem álmokra gondol. Bárcsak itt lenne, hogy vele is beszélhessek.

- De… láttam őt. Egészen biztosan láttam. Hiszel nekem, ugye?

- Hiszek – tekintete igazolja, hogy teljesen komolyan gondolja. Megkönnyebbülten sóhajtok fel ölelésében. – Lehetséges, hogy Kao-san tényleg itt volt, de ha így is volt, nem valószínű, hogy miattad járt itt. Viszont van úgy néha, hogy amit igaznak vélünk, az nem történt meg. Nem vagy őrült, Iko, ebben biztos vagyok. És azt is tudom, hogy nem hazudsz. De azok után, amiket Ibuki mellett átéltél, nem lehetetlen, hogy ébren is rémeket látsz. A legrosszabb rémálmaidat – ugyanazt mondja ki, amire korábban gondoltam. Mintha a fejembe látna, és pontosan tudná, mire van szükségem. – Az én hibám, itt kellett volna lennem, nem lett volna szabad magadra hagynom téged. Ne haragudj! Nem vigyáztam rád, pedig szükséged lett volna rám – ez ostobaság. Ő mindent megtesz, nem tudhatja, hogy egy olyan sérült lény, mint én, hogyan fog reagálni dolgokra.

- Nem a te hibád – közelebb csúszok hozzá, pedig már most is majdnem az ölében ülök. – Nem lehetsz mindig mellettem a nap huszonnégy órájában. És… te többet tettél értem pár hónap alatt, mint mások az elmúlt tíz évben összesen – ez a legőszintébb vallomás, amire képes vagyok. Minden hálámat és köszönetemet beleadom, ami átjut rettegésemen.

- Hazamenjünk? – azonnal bólintok. Sajnálom, hogy tönkretettem ezt a napot, és sajnálom, hogy ilyen hamar el kell mennünk, de nem tudnék itt maradni. Most nem. Máskor talán képes leszek visszatérni, de időre van szükségem. – Iko, ne érezd rosszul magad, rendben? Nem rontottál el semmit. Örülök, hogy veled tölthettem a délutánt, akárhogy alakult is. Nekem te vagy a legfontosabb a világon.

Szívem hatalmasat dobban. Torkom összeszorul, de már nem a félelemtől. Hogy szerethet ennyire őszintén és határtalanul valakit, aki olyan sérült, mint én? Aki semmit sem tud neki nyújtani veszélyen és szomorúságon kívül?

Néha úgy érzem, nem érdemlem meg őt.

- Köszönöm… - préselem ki magamból, miközben újra felemel. Nem áll meg a kocsiig, és nem is szól senkihez. Beköti a biztonsági övemet, közben puszit nyom a homlokomra, hogy megnyugtasson. Gondoskodó és gyengéd. Megérdemelne valakit, aki képes őt igazán boldoggá tenni, nem pedig engem, aki folyton csak gondot okoz.

Magamat ostorozva figyelem a város forgalmát. A színes járókelőket és elsuhanó hatalmas, ragyogó épületeket. Sosem szerettem igazán ezt a helyet. Tokió hangos és zsúfolt. Mindig nyugodtabb életre vágytam.

- Ami ma történt, arról feltétlenül beszélj majd Noguchi doktorral, rendben? – rám pillant egy lámpánál, én pedig bólintok. Ha nem lenne késő, már most hívnám. Azt mondta bármikor megtehetem, de nem akarok visszaélni a kedvességével. – Amikor elfutottál, hallottad, hogy követ valaki? – ezen egy pillanatig gondolkodnom kell, de a saját szívverésemen, és a többi látogató méltatlankodásán kívül semmit sem hallottam. Nem voltak futó léptek a nyomomban.

- Nem. Talán… talán elment és… - próbálok magyarázatot keresni, de be kell látnom, hogy nincs. Kao valószínűleg nem volt ott, hiába láttam. Vagyis hiába láttatta velem az agyam.

- Most felesleges ezen gondolkodni. Holnap délelőtt meglátogatjuk Aoit, addig ne törd a fejed ilyesfajta dolgokon. Nem szabad kikészítened magad idegileg, mert akkor Ibuki nyer – már nyert. Amióta csak elszabadultam tőle, a fejemben él. Sosem fogok igazán békére lelni.

- Tudom, de… annyira félek – félek, hogy valahogy visszaszerez. Félek, hogy bántja Shinjit, vagy azokat, akik fontosak neki. Félek, hogy ha sikerül börtönbe juttatnunk, a korábbi gazdáim fenyegetve érzik majd magukat. Ők sokkal veszélyesebbek, mint Ibuki.

- Tudom. Mi lenne, ha este megnéznénk valami filmet? Valami bugyuta romantikusat, amin nem kell gondolkodni. Eszünk valamit, megfürdünk és bevackoljuk magunkat az ágyamba. Szeretnéd? – próbálja elterelni a témát, de nem jár teljes sikerrel.

Azt hiszem ma nem fogok jól aludni.

oOoOo

Álmosan meredek magamra a tükörben. Tegnap éjszaka tényleg megnéztünk egy filmet Shinjivel, miután leápolta a térdeim, és a kezeimet. És miután bevettem néhányat azokból a gyógyszerekből, amiket Dr. Noguchi írt fel korábban. Eddig nem volt rájuk szükségem, de most úgy éreztem másképp nem tudok megnyugodni. A filmre alig tudtam koncentrálni, de nem is gazán érdekelt. Az egyetlen, ami számított, hogy Shinji ölelésében voltam. Az egyetlen helyen, ahol igazán biztonságban érzem magamat.

Most is legszívesebben visszatérnék oda. Alig tudtam magam rávenni az indulásra, és minél közelebb jutunk Shinji ismerősének irodájához, annál rosszabbul érzem magam. Pedig most okosabb voltam, és előre vettem be nyugtatót, mielőtt elindultunk volna. Mégis úgy kapaszkodom a mellettem álló férfi kezébe, hogy félek, fájdalmat okozok neki. Szerencsére ehhez nem vagyok elég erős.

- Minden rendben lesz, Aoi nagyon kedves – húz magával a liftből, végig egy puha padlószőnyeggel borított folyósón, amiről nevekkel ellátott irodák nyílnak. – Hidd el, nem lesz semmi…

- Amikor azt mondtam, hogy a dosszié tegnapra kell, nem úgy gondoltam, hogy majd valamikor a jövőben esetleg előkaparod! – megrezzenek hangos kiabálástól, ami pontosan amögül az ajtó mögül szűrődik ki, ami előtt most állunk. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék tovább menni.

Némán hallgatjuk, ahogy tovább ordibál a beosztottjával, aki hamarosan szinte kizuhan az ajtón, csak hogy minél hamarabb, minél messzebb kerülhessen a főnökétől. Majdnem hozzám ér menekülés közben, így Shinjihez kell simulnom, hogy biztonságban lehessek. Nem tudom megszokni idegenek érintését, akkor sem, ha nem szándékos.

- Néha Aoinak is van rossz napja – Shinji próbál magyarázkodni, de nincs rá szükség. Nem ő az első ember, akit kiabálni hallok a beosztottjaival. Annyi a különbség, hogy Aoi-san valószínűleg nem lő le senkit, aki túlságosan felbosszantja. Legalábbis remélem. – Gyerek, köszönjünk neki – nem biztos, hogy most ez a legjobb ötlet.

- Mi lenne, ha… akkor jönnénk, amikor nem mérges? – tudom, hogy nem bántana minket, hiszen Shinji barátja, de akkor sem szívesen vagyok feldühített emberek közelében.

- Gyere, nem fog megenni – gyengéden megsimogatja az övével összefűzött ujjaimat, és óvatosan magával húz az irodába.

A helység pont ugyanolyan, amilyennek egy ügyvéd irodáját képzeltem. Minden elegáns, rendezett és kifogástalan. Akárcsak az asztala mögött álló nő is. Tekintete azonnal megenyhül, amint felismeri Shinjit. Olyan aprónak és törékenynek tűnik, nehéz elhinni, hogy ő ordított annyira vehemensen korábban. Elmosolyodva lép ki asztala mögül, és szünteti be a közöttünk lévő távolságot.

- Shinji! Jó téged látni – megszeppenve pislogok ölelkező párosukra. Annyira meglepett a heves reakció, hogy még elengedni is elfelejtettem Shinji kezét. Szabad kezemmel idegesen nyúlok egy tincsem után, magamban imát mormolva minden általam ismert istenhez, hogy engem ne akarjon majd megölelni.

- Igen, téged is. Örülök, hogy az éled hangod nem változott.

- A fenébe, hallottad, mi? – szerintem az egész irodaház hallotta. Shinji felnevet, amitől máris egy kicsit jobban érzem magam. Szeretem, amikor nevet. – Ne röhögj! Nem szeretem, ha kinevetnek! – nem igazán tudom mire vélni a nő viselkedését, túl gyerekes egy ügyvédhez. Talán csak azért engedi meg magának, mert olyan jól ismeri Shinjit. Pillantása felém fordul, mintha eddig nem is látott volna. – Ó, te biztos Iko vagy. Sakata Aoi vagyok és nem vagyok mindig ilyen idegbeteg, hidd el! – félve pillantok felém nyújtott kezére. Kell néhány pillanat, hogy képes legyek rá, de szerencsére már a kocsiban elkezdtem felvértezni magamat.

Visszatartott légvétellel fogom és rázom meg kezét.

- Örvendek! Koromo Iko vagyok.

Furcsa a kimondani a saját nevemet, olyan kevesen voltak rá kíváncsiak az elmúlt években. És az is furcsa, hogy békésen sütizek egy olyan férfi mellett, akiben megbízom. Egy szoba, ahol senki sem gyűlöl, és senki sem akar bántani. Fájdalmasan hétköznapi dolgokról esik szó. Semmi sötét ügylet, zsarolás vagy kezek levágása. El is felejtettem, hogy így is lehet élni.

- Nos, ami Ibuki Kaitót illeti, elég sok mindent sikerült összeszednem róla a kapcsolataimon keresztül – tudtam, hogy idővel át kell térnünk erre a témára, mégis megreszketek, mikor Aoi-san kiejti korábbi gazdám nevét. Ujjaim megszorulnak a finom porcelán csésze körül. – Zsarolási és pénzmosási ügyek, halálos fenyegetések, megfélemlítések, a jakuzával való szoros kapcsolat és persze az emberkereskedelem. Vannak csontvázak a szekrényében, nem is kevés. Egy olyan vaskos aktám van már róla, mint a karom. Sajnos azonban betonbiztos bizonyíték hiányában nem tudunk lépni és a jakuza kapcsolatai miatt a dolog eléggé… kényes. Egy rossz lépés és nagyon pórul járhatunk. Ibuki sokkal veszélyesebb ember, mint elsőre tűnik. De azt hiszem, erről Iko tudna igazán mesélni – várakozva néz rám. Nincs sürgetés a szemében, csak végtelen türelem és kedvesség. Élesebb, mint Shinjié, de nem fenyegetően. Viszont a dolgokat sokkal jobban látja, mint Shinji. Ő tisztában van a veszéllyel, amit Ibuki-sama jelent. Bármilyen jó munkát is végzett Aoi-san, még így sem találhatott meg róla mindent. Lehetetlen.

Talán túl veszélyes lenne beszélnem. Nem magamat féltem, az életem nem ér sokat, de Shinjié igen. Őt is bánthatják, és nem csak Ibuki-sama. Eddig jó ötletnek tűnt megpróbálni börtönbe juttatni azt a szörnyeteget, de az egész terv nagyon-nagyon rosszul is elsülhet. Aoi-san talán tudja mire vállalkozik, de Shinji is? Nem akarom senki életét tönkre tenni azzal, hogy segíteni akarnak nekem.

- Iko-chan, semmi baj, ha nem állsz készen. Megértem, hidd el! Rengeteg bántalmazási ügyem volt már és jelenleg is van vagy négy a tiéden kívül. Habár a te helyzeted teljesen más, mint azoké, akiket általában védeni szoktam. Így, ha nem szeretnél most mesélni, akkor megbeszélhetünk egy másik időpontot is – ha most elmegyek, kétlem, hogy valaha lenne bátorságom visszajönni. De ha Ibuki-sama megtudja, hogy egy ügyvédnél jártunk, akkor talán lehetőségem sem lesz. – Ám egyet megígérhetek. Hogy mindent el fogok követni, hogy az a rohadék örök életére rács mögé kerüljön. És addig nem fogok leállni, amíg ez nem valósul meg – elgondolkodva figyelem az elszánt, sötét tekintetet. Ő bátrabb, mint én valaha leszek. Szívem összeszorul a történet emlékétől, amit Shinji osztott meg korábban velem. Mindenkinek tartozom azzal, hogy most elég bátor leszek, és beszélek. Nélkülem minden munkája kárba veszne.

A csészét leteszem az asztalra, majdnem a földre löttyintve a tartalmát. Shinji azonnal a segítségemre siet, és tenyerébe veszi remegő ujjaimat. Hálás mosollyal pillantok rá, erőt merítve a szürkészöld szemek gondoskodó melegéből.

- Ibuki-sama meg fogja tudni, hogy én tanúskodtam? – a legjobb az lenne, ha valahogyan eltitkolhatnánk előle. Lehetnék titkos tanú, vagy egy meg nem nevezett forrás. De azok biztos nem lennének elegek az ő ügyvédjei ellen.

- Attól tartok ez nélkülözhetetlen – Aoi-san lassan megcsóválja a fejét. Gondoltam, de a remény, amit Shinji élesztett fel bennem újra, azért próbát tett. – Talán a tanúvédelmi programba be tudlak helyezni, ha ezt szeretnéd – biztos vagyok benne, hogy már elgondolkodott ezen a lehetőségen. Nem tűnik meglepettnek, sem felkészületlennek. Engem azonban váratlanul ér.

Megszorítom Shinji kezét, aggódva pillantva fel rá. Olvastam a tanúvédelemről, pontosan tudom, mit jelent. Itt kéne hagynom őt, és soha többé nem találkozhatnánk. Új életet kezdhetnék, távol a szörnyű múlttól, de nem érne semmit, mert ugyanúgy egyedül lennék. Ráadásul nem lehetnék önmagam. Elveszteném a nevemet, és elveszteném Shinjit is. Ennél még az is jobb, ha Ibuki-sama egy embere végez velem bosszúból.

- Nem szeretném – rázom meg fejemet, visszafordulva Aio-san felé. – Nem akarom elveszíteni azt a keveset, amim még van – megértően bólint, és egy számomra teljesen értelmezhetetlen pillantást küld Shinji irányába. – Másokról is beszélnem kell majd? – nagyot nyelve pillantok az ablak felé, mintha bármelyik pillanatban beugorhatna rajta valamelyik szörnyeteg a múltamból.

- Másokról? – Aoi-san szemei vékony vonallá szűkülnek, Shinji kezei megszorulnak az enyémek körül.

- Azokról, akik Ibuki-sama előtt voltak – lehelem alig hallhatóan. Megborzongok az emlékektől, de a mellettem ülő férfiból áradó otthonos biztonság segít, hogy ne érjenek el a kegyetlenségek, amiken átmentem.

Aoi-san hátra dől, láthatóan feldúlt, de egy pillanatig sem gondolom, hogy rám mérges. Ez az indulat nem nekem szól, hanem azoknak, akik ártatlan gyerekeket adnak kézről kézre a világ egy sötét, szürke zónájában, ahová nem ér el a törvény keze. A legtöbbjüknek valószínűleg túl sok befolyásos barátja, és még annál is több pénze van ahhoz, hogy börtönbe lehessen juttatni.

- Ez az ügy most csak Ibuki Kaoitoról szól – feleli végül, amint sikerül rendeznie a vonásit. A hangja továbbra is kedves és megértő, mintha félne, hogy egy rossz szóval megbánthat. Tulajdonképpen nem áll messze a valóságtól. – De ha érzel magadban erőt, utána megadhatod a többiek nevét is, szívesen utánuk nézek – ha már magamra haragítom az egész alvilágot, csináljam rendesen. Bólintok, és erőt remélve pillantok fel Shinjire. Szürkészöld szemei büszkeséggel pillantanak le rám, ajkain az a mosoly ül, ami jelenleg a világot jelenti számomra. Egy olyan valóságot, ahol nem eshet bajom.

Mély sóhajjal hunyom le szemeimet, és szedem össze minden bátorságomat. Mikor kinyitom, már Aoi-san sötét szemeibe bámulok.

Remélem nem most követem el életem legnagyobb hibáját.

oOoOo

- Hihetetlenül büszke vagyok rád, Iko – fáradt mosollyal nézek fel a mellettem ülő Shinjire. Az elmúlt két óra végtelen hosszúnak tűnt. Nagyon sokat kivett belőlem, pedig csak beszélnem kellett. De a múltam olyan erővel nyomott közben, hogy alig kaptam levegőt. Viszont egyetlen egyszer kúszott ki néhány könnycsepp a szememből. Ennél többet nem engedtem. Azok a szörnyetegek nem érdemlik meg, hogy sírjak miattuk.

- Köszönöm – Shinji a fülem mögé seper egy tincset, ami valahogy kiszökött a fonatomból. Beköti a biztonsági övemet, közben lova egy apró csókot magának. Zavart pírral sütöm le szemeimet, de mosolyom csak még mélyebbé válik. Nehéz megszokni ezt a szeretet, amit kapok tőle.

Beindítja a motort, és lassan besorol a délelőtt is sűrű forgalomba. Ez a város sosem pihen.

- Megérdemelsz egy kis jutalmat a bátorságodért – titokzatos mosollyal pillant le rám az egyik piros lámpánál, mielőtt tovább indulna.

- Jutalmat? – kíváncsian fürkészem arcát, de nem találok rajta semmi árulkodó nyomot. – Milyen jutalmat? – remélem nem valami drága dolgot akar nekem venni. Már így is annyi mindennel tartozom neki. Otthont adott, ruhákat, ételt, és… gyakorlatilag mindent. Egy új életet épített fel nekem, pedig nem is ismer igazán.

Meg tudom majd hálálni neki ezt valaha? Valószínűleg nem. Az egyetlen dolog, amit köszönetképp fel tudnék ajánlani, az én magam vagyok. Ajkaimba harapva figyelem a nyüzsgő várost. Shinji azt mondta, annak még nincs itt az ideje, hogy megtegyük, de honnan fogjuk tudni, hogy mikor jött el a megfelelő idő? Vele nem lenne kényszer, mint a gazdáim többségével. Ő sosem bánna úgy velem közben, mint Ibuki-sama. Remélem tudja, hogy bízom benne, és bármikor megtenném, amikor csak kéri. Feltéve, hogy valamelyikünk szobájában vagyunk, ahol nem láthatnak meg minket.

Az autó lelassít egy hatalmas park közelében. Nem ismerem elég jól Tokiót ahhoz, hogy tudjam pontosan hol vagyunk, de lenyűgöz a kis erdő egy ennyire váratlan helyen. A kerítés túloldalán embereket látok sétálni, biciklizni, vagy éppen a kutyáikkal játszani. Minden olyan idilli. Shinji megáll és mire kettőt pislogok, már a kocsi túloldalán van, és az ajtót nyitja nekem. Zavart mosollyal motyogok el egy köszönömöt, miközben a járdára lépek. Kíváncsian figyelem, hogy Shinji a csomagtartóban matat, majd kiemel egy vastag plédet és egy nagy kosarat.

- Piknik? – arcom felragyog, mellkasomba forró boldogság költözik, kitöltve az ürességet, amit az emlékek felidézése hagyott maga után. Korábban meséltem neki, mennyire szerettem piknikezni a szüleimmel, de nem gondoltam volna, hogy megjegyezte. Shinji mindig figyel rám. Meg sem érdemlem őt.

- Gondoltam örülnél neki, ezért az ebédet már indulás előtt bekészítettem magunknak – kicsit megemeli a kosarat, jelezve, hogy abban van minden finomság. Nem tudom hogyan lehetnék még ennél is boldogabb.

- Nem tudom, hogyan köszönjem meg – hozzá lépve ölelem át szorosan, mellkasába fúrva arcomat. Érzem, ahogy plédes kezével átkarol, puha, békés melegben tartva néhány pillanatig.

- Nincs rá szükség, ennél bőven többet kiérdemeltél már – puszit nyom fejem tetejére. – Gyere, a tó mellett biztosan találunk egy jó helyet – lelkesen bólintva veszem el tőle a plédet, hogy így meg tudjuk fogni egymás kezét. Már nem érdekel, ha megbámulnak minket az emberek. Shinji egyszer azt mondta, ha zavarnak, akkor képzeljem azt, hogy csak féltékenyek a boldogságunkra. Most ezt fogom hagyni. Nem engedem, hogy bárki vagy bármi tönkre tegye ezt a napot.

A levegő szinte azonnal megváltozik, ahogy beérünk a kavicsokkal szórt ösvényre. A fák körülöttünk valóságos erdőt alkotnak, kiszűrve a város zajait. Shinji megállás nélkül mesél, talán, hogy elterelje a figyelmemet a körülöttünk lévő emberekről, de nem bánom. Szívesen hallgatom őt.

- Gondolom még sosem jártál a Yoyogi parkban – megrázom fejemet. A gazdáim sosem hoztak volna el ilyen helyre. Szerintem ők maguk sem jártak soha itt. Ez a hely túl tiszta és túl szép ahhoz, hogy az elvilág bemocskolja. – Mi most a központi tó felé tartunk, de délután megnézhetjük a Meiji szentélyt is, ha lesz kedved – szeretem a szentélyeket, bár igazából bármit megnéznék, ha közben Shinjivel lehetek.

- Ha lesz erőm, akkor szívesen – biccentek, egy kutyát sétáltató kislányt figyelve. A hatalmas, szőrös jószág szinte húzza magával apró gazdáját. Igazán aranyos látványt nyújtanak.

- Valami baj van, Iko? – mindig meglep Shinji azonnal feléledő aggodalma. Most is úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Túlságosan félt engem a világtól. De végtelenül hálás vagyok neki ezért.

- Csak fáradt vagyok – felmosolygok rá, próbálva eloszlatni aggodalmát. – Reggel is vettem be gyógyszert, talán az álmosított el – nem olvastam el milyen hatásai lehetnek ezeknek a nyugtatóknak, de ha hazaérünk úgyis beszélni fogok Dr. Noguchival, majd megkérdezem tőle. Az biztos, hogy segítenek megőrizni a nyugalmamat még ezen a helyen is, hiába vannak körülöttünk ennyien. Egy kis fáradtság bőven megfizethető ár, ha cserébe olyan párja lehetek Shinjinek, ailyet megérdemel. Normális.

- De azonnal szólj, ha rosszabb lesz – Szívem már nem tud nagyobbra nőni. Túlcsordul a szeretettől, amit kapok tőle.

- Rendben – megszorítom kezét, és visszatérek az emberek figyeléséhez.

Sokat kell sétálni a park közepéig, de nem bánom. Furcsa olyan embereket látni, akik a normális életüket élik, anélkül, hogy tudnának róla, mi történik az árnyékban. Bármennyi időt is töltök a figyelésükkel, nem tudom megszokni az érzést. Talán évek múlva sikerül. Ha még életben leszek, és nem ér utol Ibuki-sama bosszúja.

Elhessegetem a borús képzelgéseket. Nem hagyom, hogy beárnyékolják ezt a pillanatot. Inkább figyelek Shinji hangjára, aki folytatja a mesélést, addig, míg meg nem érkezünk a célunkhoz.

- Ez gyönyörű – hatalmasra nyílt szemekkel iszom magamba a tó látványát. Ragyog a déli napfényben, az árnyékosabb részeire kacsák húzódtak be a meleg elől. Néhány ponton kis szökőkutak törnek a magasba, szivárványt festve a levegőbe.

- Örülök, hogy tetszik – megszorítja a kezemet, és magával húz a partra. Együtt leterítjük a pokrócot, és miközben ő elkezdi kipakolni az ebédet, és lesétálok a víz mellé.

Leguggolva mártom újamat a hideg tóba. Még nincs elég meleg, hogy akár csak a szélén felmelegedjen a víz, de úgy tűnik az állatok nem bánják. Néhány béka vízinövényeken napozik, helyenként pedig halakat is látok a felszín közelében elsiklani. Olyan idilli az egész.

- Azért óvatosan, nehogy beleess – Shinji gyengéden megsimogatja fejemet, mikor mellém ér. Felmosolygok rá, bár a vakító naptól nem sokat látok belőle.

- Nem lenne baj, tudok úszni – ez azon kevés dolgok közé tartozik, amiket időben meg tudtam tanulni. Miután bekerültem a rendszerbe, többé nem volt lehetőségem ilyesmire. Vajon el lehet felejteni úszni? – Anya azt mondta fontos, ezért hetente egyszer elvitt uszodába – szomorú mosollyal érintem meg a víztükröt, apró fodrokat keltve rajta. – Ő még a hideg tengerben is szeretett úszni, azt mondta emlékezteti az otthonára – erre eddig nem is emlékeztem. Mióta megláttam a képüket, egyre több emlék ébred fel. Egyre több olyan emlék, amitől még boldogabbnak érezhetem magam.

- Ha szeretnéd, a tengerhez is elmehetünk – megfogja kezemet, hogy segítsen felállni a csúszós fűről. – Lehet mindkettőnknek jót tenne néhány nap pihenés – csodálatos lenne. Főleg, ha csak kettesben lennénk, valami eldugott, távoli helyen, ahol senki sem találhat ránk. De ez csak ábránd, nem kérhetek ilyet tőle.

- Szívesen – bólintok széles mosollyal, miközben visszasétálunk a plédhez. – De biztosan sokat kell dolgoznod, és nem akarlak benne hátráltatni – már így is rengeteg munkanapot hagyott ki miatta. Lehet, hogy az apjáé a kiadó, de attól még nem fog magától működni. Shinjinek fontos szerepe van, és szereti is csinálni, sosem akarnám gátolni ebben.

- Amiatt ne aggódj, majd keresek rá időt – nem tudok ellenállni a mosolyának. Boldogan dobogó szívvel biccentek, és telepszem le a puha plédre. A sushi, amit otthonról hozott nekünk, már elő van készítve. Már attól megkordul gyomrom, hogy rájuk nézek.

A pálcikákkal megkaparintok magamnak egyet, és boldogan tömöm be a számba, nem túl elegánsan. Néhány rizsszem ki is szökik ajkaim közül, de Shinji gyorsabb, mint én. Arcomhoz hajolva, egy gyors csókkal tűnteti el a kis szemeket. Elpirulva, egészen közelből figyelem mosolyra húzódó ajkait.

- Annyira hihetetlenül aranyos vagy – suttogja megsimogatva arcomat. Szívverésem szinte minden mást elnyom, alig hallok valamit a külvilágból. Csak ő és én létezünk, meg ez a csodálatos nap, amihez hasonlóról hosszú évek óta álmodni sem mertem.

Zavartan sütöm le szemeimet, egy újabb sushit véve pálcikáim közé. Meredten a takarót bámulva emelem fel, és nyújtom Shinji felé. Mély nevetése puha takaróként tekeredik körém, és egy pillanat múlva már jóleső sóhajjal tűnteti el az ételt pálcikáimról.

Apró, de igazán boldog mosollyal hunyom le szemeimet, a szívembe zárva ezt a pillanatot.

Ideje új emlékeket gyűjtenem a régiek helyére.

A szívem megtelik régen érzett őszinte boldogsággal, ahogy a könyvtárban üldögélve hallgatom Mamoru-kun édes fecsegését. Általában szeretem a csendes békét, de most az ő fénye beragyogja az egész szobát. Minden gyereknek így kéne felnőnie. Ilyen szerető boldogságban.

Lopva pillantok a többiekre, mellkasom átmelegszik a mosolytól, amivel ezt a csepp kis fiúkát figyelik a poharaik felett. Egy rövid pillanatra szívszorító hiány markol belém, de azelőtt tova űzöm, hogy gyökeret verhetne. Nehéz elfogadnom, hogy ennek a békés családi idillnek talán én is részévé válhatok, hála a jobbomon ülő csodálatos férfinak. Legszívesebben most azonnal elmondanám neki, hogy mennyire hálás vagyok, de azzal lebuktatnánk magunkat. Ren-san nem úgy gondolkodik, ahogyan az anyja, hallottam amikor a telefonban cukkolta Shinjit. Őt nem zavarná a testvére furcsa hóbortja. Ő biztosan tudná, amit én is egyre jobban elfogadok. Hogy Shinji számára tényleg sokat jelentek, nem csak arra használ, hogy Yuriko-sant bosszantsa.

- Apáék nem csatlakoznak? – mintha csak a fejembe látna. Ujjaim kicsit szorosabban fonódnak a teáscsésze köré, miközben lopva az ajtó felé pillantok. Titkon remélem, hogy nem fognak jönni. Hogy valami üzlet közbe jött, így maradhatunk ebben a kis körben, ahol nyoma sincs megvetésnek és feszültségnek. De tudom jól, hogy nincs ekkora szerencsém.

- Majd csak ebédnél. Tudod, hogy anyád nem lép be ide csak úgy. Apa pedig… - Mamorun kívül mindenki a tágas ablakok felé fordítja a fejét. Minden tökéletes végszóra történik. A ház elé beguruló autó halk morajlásától bukfencet vet a gyomrom. Most jön a napnak az a része, amit egyáltalán nem vártam. – Úgy tűnik most ért haza.

- Akkor talán üdvözölhetnénk is – gondolataim azonnal eltompulnak, elmém átkapcsol abba az állapotba, amiben megóvhatja magát a környezettől. Érzem Shinji tenyerét egy pillanatra a hátamra simulni, ahogy lefele sétálunk a széles lépcsőkön, de csak egy erőtlen, halovány mosollyal tudom megköszönni neki.

Érdekes ez az állapot. Ilyenkor egyszerre tompul el minden, és válnak élessé azok a dolgok, amik segíthetik az életben maradásomat. A korábbi gazdáim gyakran cipeltek magukkal tárgyalásokra, munkavacsorákra, vagy olyan helyekre, ahol a mocskos üzleteik zajlottak. Nem akartam hallani, amiről beszéltek, mégis mindent fel tudtam idézni, amire később szükségem volt. Neveket, helyszíneket, és számokat is akár. Persze mindezt úgy, hogy nekik ne tűnjön föl. Egy pet, aki mindent tud, túl veszélyes, és nem biztos, hogy sokáig él. Vagy tényleg ostobának kell lenned, vagy elég intelligensnek ahhoz, hogy el tudd ezt rejteni.

Megszokásból ölelem magamhoz Shinji karját, és teljesen rábízom magam. Mélyeket lélegezve próbálom kirántani magam az üresség állapotából, de egyelőre nem járok túl sok sikerrel. Hosszú évek szokásait nehéz néhány nap alatt a hátad mögött hagyni. Azonban amint ránk villan Yuriko-san megvető tekintete, a menekülési ösztönöm életbe lép. Légy észrevétlen. Légy jelentéktelen.

Eleresztem a biztonságot nyújtó pontot, és egy lépést távolabb is lépek Shinjitől. Udvarias, üres mosollyal figyelem, ahogy a családtagok köszöntik egymást. A szavakat nem hallom, azok most nem fontosak. Elég a mozdulatokat látnom. Az arcuk apró rezdüléseit. Asako-san hosszúra nyúlt pislogását, amikor az anyósa éppen nem figyel, és elmélyülő mosolyát, amivel Sawada-sama köszöntését fogadja. Ren-san őszinte, de kissé feszült mosolyát, és Mamoru-kun megszeppent, már-már rémült pillantásait. Ez a néhány rövid pillanat elég ahhoz, hogy képet kapjak a családon belüli viszonyokról. Mit kellett vajon ennek a nőnek tennie, hogy a saját fia is ilyen fenntartásokkal teli pillantással nézze őt. Hogy a saját unokája szinte meneküljön előle?

Én nem emlékszem a nagyszüleimre. Ha ismertem is őket, annyira kicsi lehettem, hogy az emlékek teljesen kifakultak. Bár anya mindig azt mondta, hogy ő egyedül érkezett Japánba, de egyszer majd elvisz magával oda, ahol született. Már kinőttem abból, hogy hiú ábrándjaim legyenek. Az árvaházban töltött évek alatt még reménykedtem, hogy külföldi rokonok majd értem jönnek, és magukkal visznek, de most már tudom, hogy nincsenek ilyen rokonok. Vagy ha léteznek is, lemondtak rólam. Biztosan keresték őket, mielőtt árvaháza kerültem volna. Mielőtt az egész életem félresiklott volna.

A kissé kínosan végződő üdvözlések után néhány lépéssel lemaradva követem a társaságot az étkezőbe. Shinji lelassítja a lépteit, hogy mellettem maradhasson. Mosolyával és egy észrevehetetlenül apró érintéssel próbál biztatni, mikor egy pillanatra megtorpanok a gyönyörűen megterített asztal látványától. Biztosan itt van nekem a helyem? Senki sem bánná, ha megfordulnék, és nem csak úgy tennék, mintha nem lennék itt, hanem ténylegesen elhagynám a szobát. Nem, ez nem igaz. Shinjit biztosan rosszul érintené, és én megfogadtam, hogy változni fogok. Érte. Érte és magamért.

Mély levegőt véve sétálok arra a helyre, ami legtávolabb van Sawada-samatól, az asztal szélén. Nem akarok családtagok közé furakodni. Megszeppenve figyelem, ahogy Mamoru-kun mellém veti magát, kézen fogva húzva magával az anyját. Feltornázza magát az enyém melletti székre, és határozottan kijelenti, hogy kettőnk közt fog ülni. Zavartan nézek fel Ren-sanra, de csak bátorító mosollyal bólint, szemben az anyjával, akinek tekintete jegyesebb, mint egy tó vize a téli hónapokban Hokkaidon. Shinji bocsánatkérő tekintete átcsalogat egy mosolyt a páncélomon. Legszívesebben felnevetnék, de az most nem lenne helyénvaló. Csak tovább rontaná az amúgy is feszült helyzetet.

Akaratlanul süllyedek vissza a tompaság mélyére, miközben lassan fogyasztjuk az ebédet. Csak csendes, viszonylag nyugodt beszélgetésfoszlányok jutnak át a ködön, de semmi olyan, amire később emlékeznem kéne. Vajon mindig ilyen személytelenek ezek a családi ebédek, vagy csak miattam nem tudják teljesen elengedni magukat?

Egyetlen szó jut át a tompaság pajzsán. Kiállítás. A falat megáll félúton a szám felé, miközben óvatosan fellesek Ren-san irányába. Olyan buta voltam. Elfelejtettem neki megköszönni a csodálatos festményt, amit nekem ajándékozott. Addig kellett volna megtennem, míg még magunk voltunk, ott nem kellett volna aggódnom amiatt, hogy feltűnést keltek, de nem voltam elég előrelátó. Habozva harapok szám belsejébe, de a jómodor győz a félelmem felett. Meg kell hálálnom a kedvességet, amit meg sem érdemlek igazán.

- Én… - minden szempár felém fordul, de csak Ren-sanére koncentrálok. Talán, ha nem veszek figyelembe másokat, akkor nincsenek is itt. Bátornak kell lennem. Nem lehetek többé az az Iko, aki a háttérbe húzódva rejtőzik el a világ elől. – Szeretném megköszönni a festményt, Ren-san.

- Ugyan, semmiség! Örülök, hogy tetszik. Láttam, mennyire lenyűgözött és gondoltam, megleplek vele – tudom, hogy nem vérrokonok, de a nevetése hasonlít Shinjiéhez. Őszinte. Nincs rám olyan hatással, mint gazdámé, de egy bátortalan mosolyt megengedek magamnak. – Nekem az a lényeg, hogy az emberek boldogok legyenek – fogalma sincs mennyire boldoggá tett. Nekem csak ennyi maradt a gyerekkoromból és a családomból. Néhány emlék, amibe kapaszkodhatok.  

- De rengeteget dolgoztál azzal a képpel – Yuriko-san éles hangja késként fúródik mellkasomba. Megrezzenve sütöm le azonnal a tekintetemet, és próbálom magam a lehető legapróbbra összehúzni. Ösztönös védekezés ez, amivel remélem, hogy elkerülhetem a büntetést. – Túl sokat, hogy csak úgy ingyen elkótyavetyéld valami jöttment kölyöknek, akiről semmit sem tudunk! – hát persze. Számára nem vagyok más, csak egy kóbor, nincstelen fiú, akit az utcáról szedtek össze. Nem érek többet a szemében, mint egy bolhás kóbor kutya. – Ráadásul, hogy meri a fiamat a keresztnevén hívni?! – ha ez így megbotránkoztatja, mit szólna, ha tudná hogyan nevezem a nevelt fiát? Valószínűleg megpróbálna elkergetni a háztól. Bár megtehetném, hogy elmegyek. Bár lenne hová mennem. Persze csak Shinjivel, őt nem tudnám itt hagyni.

- Yuriko, ezt most fejezd be – az siet a segítségemre, akitől a legkevésbé vártam. Sawada-sama határozottan inti le feleségét, aki persze nem hagyja annyiban. Nem tudom pontosan milyen szavak hangzanak el, az agyam már visszaváltott abba a tompaságba, ami megóv mindentől.

Némán bámulom az ételt, automatikusan rágva meg az újabb és újabb falatokat. Érzékelem, hogy a beszélgetés lassan tovább lendül a következő témára, de a levegőben továbbra is érzékelni lehet a feszültséget. Csak azokra az apróságokra reagálok, amiket Mamoru-kun mond nekem, minden mást elengedek a fülem mellett. Talán azt hihetik, hogy fájtak Yuriko szavai, de tévednek. Nem mondott semmit, amiben ne lenne igazság. Sokkal rosszabb dolgokat is vágtak már hozzám. Elfogadom, hogy ő nem lát itt szívesen, de a ház nem az övé. Amíg Sawada-sama vagy maga Shinji nem küld el, addig maradhatok.

Az ebéd után ismét egy gyors és roppantul kínos búcsúzkodás következik. Van egy sejtésem, hogy ha Yuriko nem lenne, akkor tovább is maradtak volna a vendégeink, de így hamar a távozás mellett döntenek. Mosolyogva biztosítom róla a szomorkás arcú Mamorut, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk, és hamarosan újra látjuk egymást. Megígérteti velem, hogy majd meglátogatom otthon, hogy megmutathassa nekem az összes kedvenc játékát. Természetesen csak azután bólintok rá, hogy Shinji mosolyogva biccent.

Yuriko azonnal elviharzik, amint Renék autója kihajt a kapun. Felpillantok Shinjire, de ő az apjával folytat épp néma beszélgetést. Végül felém fordul egy bocsánatkérő mosollyal.

- Nemsokára utánad megyek – bólintva fogadom szavait, és addig figyelem távozó alakját, míg el nem tűnik a folyosó végén.

Hát… nem ment valami jól, de legalább ezt az ebédet is túléltük.

oOoOo

Egy apró kis narancs szárnyú pillangó ereszkedik le üvegpoharam karimájára. Nyelvét kinyújtva ízlelgeti a narancsgerezdet, amit a limonádém oldalára tűztek. Halvány mosollyal figyelem ténykedését, majd néma irigységgel a távozását. Szárnyaiba belekap a szél, ahogy pillanatok alatt, könnyedén rebben el a távolba. Bárcsak én is ilyen könnyedén változtathatnám a helyemet. Oda mehetnék, ahová csak akarok, azt láthatnék, amit csak akarok. Bár azt sem tudom, hol kezdeném. Jelenleg nem ismerek mást a világból, csak a poklot, amiben az elmúlt éveim töltöttem, és azt a biztonságot, amit Shinji teremtett körülöttem.

Aggódva pillantok a ház felé vezető ösvényre, de még mindig nincs nyoma. Vajon miről akart vele beszélni az apja? Egyszerű munka ügyek vagy az a káosz, amibe a vacsora fulladt a jelenlétem miatt. Azt hiszem a következő ilyen alkalmat ki kellene majd hagynom. Yuriko kiszámíthatatlan, a jelenlétem pedig még jobban hergeli őt. Ismerem a hozzá hasonlókat. Több ilyen emberrel találkoztam életemben, mint Shinji gondolná, és nem vágyom rá, hogy a múltam az ő képében kísértsen.

Újabbat kortyolok a hűsítő limonádéból, ami segít harcolni a hőség ellen. Sosem szerettem az ennyire túlzó meleget, de inkább elviselem, mint hogy visszamenjek az épület komor falai közé. Szeretném élvezni a szabadságot, és hogy végre nem vagyok bezárva. Tudom, hogy Shinji bárhová elvinne ahová csak kérem, de egyelőre ezzel is boldog vagyok. Nem is sejti milyen csodálatos élet lehetőségével ajándékozott meg.

Még hosszú ideig gyönyörködöm a halkan duruzsoló, élettel teli kertben, mire meghallom a kavicsos ösvény halk neszezését. Rögtön rá függesztem a tekintetem, ujjaim egyre szorosabban fonódnak poharamra, ahogy közeledik. Nem kéne aggódnom, mégsem vagyok képes leküzdeni az érzést, hogy valami nincs rendben.

- Valami baj van? – kérdem amint hallótávolságon belülre ér. Velem szemben ül le, túl messze ahhoz, hogy biztonságot remélve kapaszkodhassak belé, de nem teszem szóvá. Nem akarok problémát okozni neki.

- Nem, csak apám beszélni akart velem. Lehet, hogy veled is akar majd – szemeim hatalmasra nyílnak, a pánik összeszorítja mellkasomat. Én nem akarok Sawada-samával beszélni. A legjobban annak örülnék, ha megfeledkezne a létezésemről. Nem tűnik gonosznak, mint a korábbi gazdáim, de valamiért kellemetlen érzés fog el, mikor hasonló korú férfiak közelében vagyok. Talán erről is beszélnem kell majd Dr. Noguchival.

- Miért? Tettem valamit, amit nem kellett volna? Rájött, hogy… hogy mi ketten… - másra nem tudok gondolni. Nem is szoktam találkozni vele. Nem tettem semmit, amivel magamra haragíthattam volna. Az egyetlen, ami szóba jöhet, hogy a fiával vagyok. Szégyenfolt lehetek az előkelő barátai között, és még az üzletének is kárt okozhatok, ha kiderül, hogy mi is vagyok. Megérteném, ha nem akarna a fia közelében tudni.

- Nem, semmi ilyesmi – megkönnyebbült sóhajjal fogadom nem túl őszinte mosolyát. Szeretném, ha mások is tudhatnának rólunk, de nem állok rá készen. Nem akarom látni, ahogy szánakozva, vagy elítélően néznek Shinjire csak azért, mert mellettem van. – Ibukiról van szó.

Már nem érzem a napsugarak meleg érintését az arcomon. Remegő ujjakkal szorítom egyik kezemmel nadrágom anyagát, hogy megállítsam az egész testemen eluralkodó rettegést. Elég kimondania ezt a nevet, hogy mindenem sajogni kezdjen. Az éppen csak elhalványult zúzódások most frissen lüktetnek. Gyűlölöm őt. Gyűlölöm mindenért, amit velem tett. Nem mehetek vissza hozzá. Sawada-sama nem tehet ilyet. Shinji nem engedné.

Gyengéd ujjak fonódnak a poharat szorító, reszkető kezem köré. Újra tudok levegőt venni. Próbálok csak arra koncentrálni, hogy ő itt van velem. Bőre meleg és biztonságot nyújtó. Ennyivel képes tompítani a fájdalmat, amit Ibuki-sama említése keltett bennem.

- Apám óvatosságra intett Ibukival kapcsolatban – felnézek rá, elmerülve szürkészöld szemeiben. A hangja komoly, de nyugalmat sugároz magából. Tehát az apja is tudja, hogy Ibuki-sama veszélyes ember. Idővel rá fog jönni, hogy csak akkor lehet biztonságban a fia, ha én nem vagyok mellette. – Nem kell félned, te nem mész innen sehová – mintha a fejemben látna. Annyira szeretném, ha így lenne. – Csak… ő is tudja, milyen ember. Tudja, hogy történt valami Ren megnyitóján és tudni akarja, mi közöd van ehhez az egészhez – nem lep meg, hogy híre ment annak a jelenetnek.

- Mit… mit mondtál neki?

- Annyit, hogy te is áldozat vagy és ha valamit tudni akar, majd te elmondod neki, ha akarod – az én döntésem. Mindig ezt mondja. Nekem kell irányítanom az életemet, nem fogja megtenni helyettem. De még nem állok készen arra, hogy Sawada-sama is megtudjon rólam mindent. – De senki sem fog kényszeríteni semmire, Iko, érted? – lassan bólintok, bár a félelem még mindig ott kering az ereimben. – Apám ugyan sejt valamit, de sosem menne el addig, hogy kényszerítsen téged valamire – remélem elég jól ismeri az apját, hogy ez valóban így legyen. Nem minden gazdámról tudták a rokonai, hogy pontosan mit is művel „munkaidőben”. – Egyébként megkérdezte, hogy érzed magad és hogy haladsz.

- Érdeklődött utánam? – megszeppenve pislogok Shinjire. A lágy mosoly, ami megjelenik arcán, sokkal jobban átmelegít, mint a délutáni még erőtlen napsugarak.

- Apám törődik veled, még ha nem is ismer annyira – ajkamba harapva emésztem Shinji szavait. Egy pillanatra felrémlik előttem az apja arca, amikor zongorázni hallott engem. Ott és akkor azt a férfit láttam, aki miatt Shinji ilyen csodássá vált. – Azt hiszem, aggódik is, ezért intett engem is óvatosságra. A családunk már így is nyakig benne van az Ibuki-ügyben – értem aggódik, a fiáért, vagy az egész családjáért? Miattam kerültek bajba. Én hoztam rájuk mindezt.

- Én vagyok az oka, ugye? – a bűntudat szinte megfojt. Shinji csak jót akart nekem. Az ő kedves szíve nem bírta elviselni, hogy szenvedek, de így most magát is veszélybe sodorta. Azt hiszik tudják, milyen ember Ibuki-sama, de valószínűleg a felét sem sejtik mindannak, amire képes. – Ha… ha nem találkozunk akkor…

- Butus – határozottan szakít félbe, és feláll székéről. Két lépéssel mellém ér, magához húzva remegő testemet. Én is felállok, hogy arcomat a mellkasába fúrhassam. Szeretem őt ölelni. Mások érintése taszít, de az övé vonz magához. Mert ő különleges. Ő sosem okozna nekem fájdalmat. – Ibuki már akkor a cégünk részvényese és Ren támogatója volt, mielőtt te felbukkantál az életemben. Csak akkor még nem tudtuk, hogy valójában milyen ember. Kívülről egy gazdag üzletember látszatát kelti, aki külföldi luxusautókkal kereskedik, de belül… Nos, te is tudod. Ez nem a te hibád, de te segítettél megmutatni, hogy milyen emberbe fektettük a bizalmunkat, Iko – ez nem ennyire egyszerű. Ha én nem bukkanok fel, Ibuki-sama még mindig csak egy gazdag üzlettárs lenne, nem pedig egy veszélyes alak, aki bármit megtenne, hogy a titkai valóban titkok is maradjanak. Shinji nem érti ezt meg. Nem érti, hogy jobb lenne neki nélkülem. Még ha én abba bele is roppannék.

- De… akkor is… - nem tudom mit kéne tennem. Túl sok féle képen elveszíthetem őt. De az egyik verzióban legalább élhetne, még ha nélkülem is.

- Nincs semmi de! – hangja határozottabb, mint valaha. Csak akkor szól így hozzám, ha túlzásba viszem önmagam ostorozását. Túl tökéletesnek lát, a szeretet, amit irántam érez, vakká teszi őt a hibáimmal szemben. Remélem nem fogja megbánni, mikor majd kitisztul a feje. – Pénteken elmegyünk Aoihoz és ott majd megtudjuk, hogy pontosan hányadán is állunk, jó? Addig pedig nem kell semmi miatt aggódnod. Meg foglak védeni, mert az a rohadék nem teszi rád a kezét, az biztos! 

Csókja puha, de mégis határozott. Mint egy néma pecsét az ígéretén. Belesimulok ölelésébe, és a biztonságba, amit nyújt. Ő az én biztos pontom. Ha őt elveszítem, akkor magamat is el fogom veszíteni. A kezébe tettem az életemet. Remélem tényleg meg fogja óvni.

oOoOo

Az eső hevesen csapódik az ablak üvegének, a vastag függönyök csak tompítani képesek a hangján. A szobában szinte teljes sötétség honol, csak az éjjeliszekrényen pihenő lámpa tompa narancs fénye segít kivenni a körvonalakat. Ha nem számítjuk a tabletet, amit görcsösen szorongatok kezeim között. Az elmúlt héten sokat fejlődtem, mind Shinji, mind pedig a tanárom és az orvosom szerint. Dr. Noguchi azt mondta ez nem annyira meglepő. Ez egy folyamat, amiben lesznek nagyobb ugrások, de ugyanúgy számítanom kell rá, hogy hetekig megrekedek egyetlen lépésnél. Próbálom minél több dologban megfogadni a tanácsát, bármennyire is nehéznek tűnik.

Shinji minden lépésben segít. Sokat dolgozik, az elmúlt két napban csak késő délután ért haza, de mindig szakított rá időt, hogy meghallassa mi minden történt velem aznap, és milyen házi feladatot kaptam. Holnap és holnapután már rövidebb napjai lesznek, így azt ígérte elvisz valahová. Egy randevúra. Olyanra, amit mindig is érdemeltem volna. Ezek persze az ő szavai, amiket próbálok elfogadni. Még mindig nehéz elhinnem, hogy tényleg boldog lehetek.

A tablet képernyője elsötétül a tétlenségtől. Nagyot nyelve keltem újra életre. Eleinte tartózkodtam tőle, de Shinji rámutatott, mennyi mindent tanulhatok a világunkról, ha használom, hisz sok mindent kell pótolnom. Megtanított rá, hogyan használjam. Hogyan keressek rá arra, ami érdekel, hol tudok videókat nézni és zenét hallgatni. Ez őszintén nagyon hiányzott, és egészen hamar belejöttem. Az ő kedvéért még a telefont is elfogadtam, amit nekem adott.

Reszkető sóhajjal pillantok oldalra. A kis készülék képernyőjén egy villogó pont jelöli Shinjit, aki most gurulhat be a ház elé. Ő állította be, hogy láthassam a mozgását, ahogyan ő is tudja követni az enyémet. Aggódott, hogy megfigyelésként gondolok majd rá, de nem így van. Megnyugat, hogy tudom hol van. Ha úgy érzem ez a boldog béke nem valódi, és elfog a kétkedő pánik, akkor sokszor csak bámulom a villogó kis pöttyöt a családja kiadójának épületénél. Azt mondta fel is hívhatom, ha szükségem van rá, de nem akarom zavarni csak azért, mert hiányzik a hangja. Nem akarok ennyire szánni való lenni. Meg kell erősödnöm.

A tablet képernyője egy pillanatra elmosódik, mikor újra elolvasom a keresőbe írt szavakat.

Asahikawa, végzetes autóbaleset, 2014 november, Koromo

Néhány pillanat múlva rájövök, hogy nem a képernyő ált homályossá. Lomha könnycseppek gördülnek végig arcomon. Tekintetem az egyik vastagon szedett link alatti szavakra siklik.

Koromo Hayato és Nora

Már többször próbáltam megnyitni, de az ujjaim nem mozdulnak. Nem tudom mióta gyűjtöm az erőmet. Azt hittem képes leszek rá, hiszen már meggyászoltam őket. Egy részem tudni akar mindent róluk, hiszen csak egy gyermek megkopott emlékeire támaszkodhatok, egy másik részem viszont nem áll készen a fájdalomra, és bűntudatra, ami le fog dönteni a lábamról.

- Iko? – megrezzenve kapom fel fejemet. Ő mikor jött be a szobába? Hiszen még csak most érkezett meg. Csak homályosan látom alakját. Ingjén ázott nyomokat hagyott az eső, reggel még rendezett haja most kócos. A vonásai elmosódnak, de a hangja mindent elárul. Döbbenet. Aggodalom. Szeretet.

- Shinji – suttogom remegő hangon, és felé nyújtom egyik kezemet. Most nem szégyellek könyörögni. Szükségem van rá. Habozás nélkül lép mellém, engedve, hogy arcomat hasához nyomjam. Ingje hűvösen simul bőrömhöz, ujjai kiengedett tincseim közé bújva csitítják remegésemet.

- Minden rendben, kicsim – mormogja halkan. – Nem vagy egyedül – nem. Most már tényleg nem. Nem tudom meddig maradunk így, de nem is igazán érdekel. Csak kapaszkodni akarok belé. Lassan mozdul meg, hátrébb lépve egy lépést, és magára irányítva a tekintetemet. Szemei most egészen zöldek, tele végtelen gondoskodással. Legszívesebben belecsomagolnám magam a pillantásába. Lehajol, ajkait gyengéden simítja az enyémekhez, miközben letörli könnyeim utolsó maradékát. – Biztosan ezt szeretnéd? – tekintete egy röpke pillanatra a tabletre villan, amit az ágyra ejtettem. Valószínűleg már elolvasta a keresési találatokat, és összerakta a képet.

- Igen – remegő sóhajjal nyelek egyet. A torkomban lévő szúrós gombóc szinte teljesen eltűnt, hátha Shinji közelségének. Ezért van csak ritkán szükségem azokra a nyugtatókra, amikert Dr. Noguchi felírt. Shinji az egyetlen orvosság, ami a túlélésemhez kell. – De egyedül képtelen voltam rá – néhány pillanatig még arcomat fürkészi, mintha próbálná kitalálni mi a legjobb lépés, végül azonban megadóan bólint. Gyengéd mosolyában ott van miden, amire szükségem van. Támogat, még ha nem is tartja teljesen jó ötletnek. Hagyja, hogy döntsek, mert nem csak egy játékszerként gondol rám. Ő nem tárgynak lát, hanem valódi személynek.

Mögém ül az ágyra, lábait kinyújtva két oldalt mellettem. Karjai átölelnek hátulról, és biztonságos meleget adva vonnak mellkasához. Légzésem rendeződik, amennyire ez lehetséges ebben a helyzetben. Tincseim közé nyomott csókja erőt ad, hogy újra kézbe vegyem a táblagépet.

Ujjaim megremegnek, ahogy esetlenül, de végre megnyitom a cikket. A cikket egy szörnyű balesetről, ami véget vetett két tehetséges zenész életének. Egy részeg sofőrről, aki a szembe sávban hajtva, a csúszós utakkal nem törődve, a megengedettnél jóval többel száguldva csapódott a gyanútlan pár autójába. Ő túlélte. De árvává tett egy kisfiút.

A cikk nem hosszú, de így is minden erőmre szükségem van, hogy végig olvassam. Könnyek marják arcomat, de a keserves zokogás csak akkor szakad fel mellkasomból, mikor megpillantom a végén lévő képeket. Képeket két olyan arcról, aminek a vonásai már elhalványultak az emlékeimben. Két mosolyról, amiről azt hittem, már sosem láthatom újra. Elvesztettem őket. Velük kellett volna lennem. Ha ott vagyok akkor most is együtt lennénk.

Úgy szorítom magamhoz a tabletet, hogy félő eltörik. De nem érdekel. Semmi sem érdekel. Egyszerűen átengedem magam annak a fájdalomnak, amit egy nyolcéves kisfiú még nem érezhetett igazán. Annak a fájdalomnak, amit az elmúlt tíz évben mélyen eltemettem magamban. Most végre meggyászolhatom őket. Őket, és azt az Ikot, akivé mellettük válhattam volna. Évek óta ezek a legvalóságosabb könnyek. A legfájdalmasabbak. A legőszintébbek.

Shinji nem szól, csak szorosan tart a karjaiban. Ölelése a biztonságos hely, ahol végre összeroppanhatok kicsit. Ahol lehetek gyenge és törött. Ahol nem kell rettegnem attól, hogy elhajítanak, ha megtudják mennyi fájdalmat hordozok magamban.  

Örökkévalóságnak tűnik, mire elfogynak a könnyeim. Minden légvétel nehéz, mintha súlyokat pakoltak volna a mellkasomra. Még mindig némaságba burkolódzva, egyik kezemmel egy vastag tincset tekergetve, másikkal Shinji kezét fogva bámulok az ölemben pihenő képernyőn világító alakokra. Puha ujjai gyengéden simogatják kézfejemet, álla a fejem tetején támaszkodik. Szinte teljesen beleolvadtam az ölelésébe, de már elfogadtam, hogy ez így van rendjén.

- Shinji – hangom kissé rekedt a hangos zokogástól, a fejem tompa, és mintha minden lassítva történne körülöttem. – Kérhetek valamit?

- Bármit – halovány, erőtlen mosollyal és végtelen hálával kapaszkodom szavaiba. Tudom, hogy nem túloz. Bármit megkapnék tőle, amit hatalmában áll megadni. Nem érdemem meg őt, mégsem akarom elengedni.

- Ki tudnád valahogy nyomtatni nekem ezeket a képeket? – ostoba kérésnek tűnhet, de szükségem van ezekre. Anya széles mosolyára, a kék szemekben ragyogó boldogságra. Szalmaszőke haja hullámosabb, mint az enyém. Apa is pont úgy néz ki, ahogy megfakuló emlékeimben. Egy visszafogott álmodozó. Minél többet nézem őket, annál több elfeledett emlék kúszik elő a sötétből, én pedig mindegyiket hálásan ölelem magamhoz. Shinji elől már nem kell elrejtenem őket. Ő nem fogja beszennyezni őket semmilyen szörnyűséggel.

- Milyen színű keretet szeretnél hozzájuk? – mosolyom elmélyül. Tehát vegyem elintézettnek. Hálás szusszanással fordítom oldalra fejemet, hogy mellkasához dörzsölhessem arcomat. Szeretem az illatát. Szeretem a hangját. Mindent szeretek benne. – Mesélhetsz majd róluk, amikor készen állsz. Itt mindig veled lesznek – egyik ujjával gyengéden megkocogtatja mellkasomat. A nehéz kövek lassan legördülnek rólam szavai nyomán. Ha még lennének könnyeim, most a hála csalná elő őket. Tudtam, hogy ő megért majd. Nála jobban kevesen érezhetik át a fájdalmamat. Ő is jól tudja, milyen nehéz ekkora űrrel az életedben létezni.

- Bár több mindenre emlékeznék – csalódottan, egyre hosszabbakat pislogva járatom pillantásom szüleim örökké mosolygó arcán. Olyan fiatalok voltak. Az emlékeimben sokkal idősebbnek tűntek. Talán mert egy gyermek számára mindenki sokkal idősebb. – Alig tudok róluk valamit – még két hosszú pislantást bírok, mielőtt megadnám magam ólomsúlyú pilláimnak.

- Talán ebben segíthetek – fel akarok pillantani rá, de túl nehéznek érzem a fejemet ahhoz, hogy megmozdítsam. Szívem izgatottan dobban egyet, de másra nincs ereje. Ő is kimerült, ahogyan én. Túl sok volt neki ez a nap. Egy lassabb, megfontoltabb ütemre tér vissza.

- Tényleg?

- Tényleg – puha érintés arcomon. – De most aludj, kicsi Iko. Szükséged van a pihenésre – halványan érzem, hogy elveszi kezemből a táblagépet. Hogy gyengéden végig simít karomon. Hogy megmozdul mögöttem, de a részletek már összemosódnak. Csak abba a nyugalomba kapaszkodok, amit ő áraszt magából.

- Søte drømmer* - dünnyögöm a sokszor hallott, szavakat, amik puha takaróba csavarják utolsó éber gondolataimat. Ezután nincs már más, csak a békés álomvilág.

oOoOo

- Akvárium? – izgatottan bámulom a gyönyörű épületet, megszorítva Shinji kezét.

Ma csak délelőtt dolgozott, hogy együtt ebédelhessünk egy békés, csodálatos kis étteremben. Eldugott volt, de az étel és a kiszolgálás kifogástalan. Mintha Shinji a város összes éttermét ismerné. Egyre bátrabban beszélgetek vele, mintha mindig is ezt tettük volna. Mellette szinte normálisnak tudom érezni magam. Még azt sem bántam, hogy amikor csak lehetett, megfogta a kezemet. Ha kaptunk is miatta furcsa pillantásokat, nem vettem észre. Vagy egyszerűen csak nem érdekelt. Hosszú idő óta először boldog vagyok, és ki akarom ezt élvezni.

Szoros lófarokba fogott tincseimbe belekap a szél, mikor oldalra pillantok. Mosolyogva néz le rám, mintha annyira belefeledkezett volna a látványomba, hogy nem is hallotta meg a kérésemet. Zavart pírral sütöm le szemeimet, és szabad kezemmel eltakarom arcomat. Olyan sokszor elmondta már mennyire szépnek lát, de még mindig nehéz elhinnem, és még mindig rettentően zavarba tud ejteni vele. Pedig ő sokkal jobban néz ki nálam. Az pincérnő is úgy mosolygott rá az étteremben. Csak egy egyszerű világos pólót, és farmert visel, mégis vonzza a rajongó pillantásokat. Biztos vagyok benne, hogy a mosolya teszi.

- Tudom, zárt hely, de hétköznap kevesen vannak – tehát mégis hallotta a kérdésemet. Gyengéden fogja meg államat, hogy visszacsalogassa magára a tekintetemet. A szemei annyi érzelemmel pillantanak le rám, amit már elviselni is nehezen tudok. Fáj a mellkasom. – Sok a turista, így könnyebben beolvadhatsz. És talán rád is átragad a béke, ami ezt a helyet uralja – mosolya gyengéd, és tudom, hogy most azonnal visszavinne a kocsihoz, ha erre kérném. De nincs rá szükség.

- Köszönöm, hogy elhoztál – félénk mosollyal állok lábujjhegyre, és hintek gyors puszit az arcára. – Még sosem jártam ilyen helyen, de nagyon szeretem a tengeri állatokat – hadarom, hogy minél hamarabb tovább lépjünk a zavarba ejtő pillanaton. A mosolya azonban elárulja, hogy őt kicsit sem zavarta, amit tettem. Szeretem, ha boldog.

- Gyere – magával húz, én pedig egy pillanatig sem habozok. Bárhová követném őt.

Ahogy ígérte, tényleg nincsenek olyan sokan. Az emberek többsége valóban turista, szinte Shinji az, aki furcsán ide nem illőnek tűnik. Türelmesen kivárja, míg minden egyes akváriumnál kigyönyörködöm magam. Felolvassa nekem a kihelyezett tudnivalókat, míg én szinte az üvegre tapasztom az arcomat. Úgy nézhetek ki, mint egy izgatott gyerek, és kicsit úgy is érzem magam. De most erre volt szükségem. A tegnapi érzelmes éjszaka után valami könnyed program kellett, ami ráébreszt, mennyi gyönyörűség van még a világban, aminek a létezéséról sem tudtam.

Megbabonázva figyelem a színes korallok lassú táncát a hullámzó vízben. Újabb és újabb apró halak tűnnek elő közülük, hogy aztán újra menedéket keressenek köztük. Egy másik helyen hatalmasra nőtt pörölycápa úszik felénk. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy egyre közelebb ér, miközben szorosan átölelem Shinji karját. Ámulva felsóhajtok, mikor az utolsó pillanatban irányt váltva úszik el egészen közel az üveghez. Lenyűgöző.

Szemem sarkából látom, hogy Shinji időnként képeket készít rólam, de nem bánom. Az egyiknél még arra is sikerül rávennem magam, hogy felé fordulva mosolyogjak. Látom rajta mennyire boldog. Többet figyel engem, mint a vízben úszó élőlényeket, de nem teszem szóvá. Amíg jól érzi magát, bármit megtehet. Megszeppenve figyelem, ahogy megkér egy turistát, hogy fotózzon le kettőnket a hatalmas, plafonig érő íves akvárium előtt. Derekamat átkarolva húz szorosan oldalához, én pedig egy apró, de boldog mosollyal pislogok a kamerába. Hosszú idő óta tényleg igazán boldognak érzem magam.

Egy ideje már csendesen figyeljük a hatalmas tonhalak lomha tömegét az üveg túloldalán. Kicsit elfáradtam, így leültünk az egyik padra, hogy pihenő közben innen csodálhassam a halakat. Azt hiszem napokig el tudnék itt lenni.

- Nem vagy szomjas? – kérdi csendesen. Tetszik, hogy itt mindenki hallkan beszél, mintha alkalmazkodni szeretne az óceánok békéjéhez.

- Csak egy kicsit – fejemet a vállán pihentetve nyalom meg kiszáradt ajkaimat. Vagy talán nem is annyira kicsit.

- Hozok valamit, láttam egy automatát az előző teremben. Várj meg itt – egy alig észrevehető puszit nyom a fejem tetejére, mielőtt felállna mellőlem. Még kapok egy bátorító mosolyt, mielőtt hosszú léptekkel elindulna visszafelé.

Amint alakja eltűnik a félhomályos folyosón, a gyomrom elkezd zsugorodni. Nagyot nyelve fordítom vissza tekintetemet a hatalmas tengeri teremtményekre, hátha ők képesek megnyugtatni, még ha nem is annyira hatékonyan, mint Shinji. Sajnos hiába koncentrálok rájuk, akaratlanul is újra és újra a körülöttem álldogáló emberekre siklik a tekintetem. A tarkóm viszket, a pánik lassan eluralkodik rajtam. Valami nincs rendben.

Már éppen indulnék Sinhji után, mikor megpillantok egy ismerős arcot a tömegben. Egy arcot, ami jeges félelmet kelt bennem. Sötét szemei egyenesen engem bámulnak, arca rezzenéstelen. Minden más elmosódik körülötte, csak őt látom. Most nem fordítja félre a tekintetét, ahogyan akkor tette, amikor a főnöke bántott engem.

Kao.

Testem hamarabb cselekszik, mint hogy felfoghatnám mit is teszek. Csak a menekülés hajt. A kényszer, hogy minél messzebb kerüljek ettől az embertől. Csak egyetlen dolog miatt lehet itt. Miattam. Vissza kell vinnie. Ibuki utánam küldte őt. Nem. Nem bírnám elviselni, ha újra úgy kellene élnem. Nem mehetek oda vissza. Nem maradhatok itt. Kétségbeesetten eredek futásnak, nem is igazán figyelve, hogy merre tartok. Testeknek ütközök neki, többször majdnem fel is borulok, de nem állok meg. Nem merek hátranézni. Nem akarom látni, hogy a nyomomban van-e. Az egyetlen, amit akarok, megmenekülni. Szívem a fülemben lüktet, elnyomva a rosszalló megjegyzéseket, miközben egyre távolabb és távolabb kűzdöm magam attól a teremtől.

Kis híján neki ütközöm az üvegfalnak, ami elzárja a folyosó végét. Zsákutca. Ez egy zsákutca. Kétségbeesetten forgatom fejemet, de csak egy kordonnal lezárt utat látok balra. Egyetlen pillanatig habozok csak, mielőtt átbújnék alatta, és tovább rohannék a szinte teljesen sötét folyosón. Csak néhány apró zöldeskék fény világít a falakon, de nem tudom merre tartok. Gépek zúgnak körülöttem. A levegő nehezebbé válik, és megtelik fémes illattal. Lábam megakad valamiben a padlón, én pedig képtelen vagyok megakadályozni az esést. Térdeim a kemény betonpadlónak csapódnak, tenyereim hangosan csattannak a nedves talajon. Már nincs erőm felállni. Fájdalmas nyöszörgéssel kúszom egy hangosan berregő gép tövéhez, hevesen emelkedő mellkasomhoz ölelem fájdalmasan lüktető térdeimet, és próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amilyen kicsire csak tudom. Nem hallok lépteket. Nem hallok emberi hangokat. Nem hallok semmi mást, csak a gépek zúgását, és szívem rémült küzdelmét, ahogy ki akar törni mellkasomból.

Egyedül vagyok.

Teljesen egyedül.