Név: Baltasar Skarsgard
Kategória: Yaoi
Feltöltő: MarionetteBábu
Kor: 26
Külső leírás: Kicsit kaotikus, kicsit más, kicsit rejtélyes, kicsit gyermeki. Sápadt bőr, rikító kék szemek, melyekben ezernyi csillag ragyog, mosolytalan, arrogáns arc, melyre a régmúlt vonta vezeklő fátylát. Megközelíthetetlen és elérhetetlen, valami furcsa bánat csendül ki néha felcsendülő, keserédes nevetéséből. Legalábbis, mostanság ő testesíti meg a rajongók által hőn nagy szeretettel emlegetett Bukottat, az angyalt, aki a gyarló emberek miatt ellent mondott az Atya tanainak, s Lucifer elveibe belekóstolva a Földre esett, elszakadva az Édentől, a boldogságtól. Talán van is benne valami, talán nincs, egy biztos: ő a nagybetűs Csábítás, a Megtörhetetlen Jég, a Végtelen Elérhetetlenje – más szóval, a Bukott. De nem mindig volt ez így. Régen, talán már senki sem emlékszik rá, hevesen, lehetetlent nem ismerve lüktetett benne az élet. Örökké mosolygott, s akkor a legszebben, mikor mélyen belül bántotta, fájt valami. Különös, jég kék szemei örömtől ragyogtak s pozitívan tekintettek a világra. Markáns, kissé arisztokratikus arcán szívdöglesztő, féloldalas vigyor ült, kusza szőke haja megszelídíthetetlen madárfészekként ült helyes kobakján, mint valami mágnes, amibe az ember egyszerűen csak bele akar túrni és magához rántani egy fullasztóan édes csókra különösen helyes gazdáját. Egzotikus arcberendezése egyfajta barbárságot, vadságot sugallt, a svédek védjegyükké vált hódító állatiasság rajta is nyomot hagyott, s ha nem tévedek, sejtjeiben még mindig ott trónol. Teste mozgása, mint egy harcos farkasé. Büszke, fennkölt, megfoghatatlan, megérhetetlen, elkerülhetetlen. Erőteljes, energiával teli, sportos alkat, izmai szépen, egészségesen fejlettek, amit a kitartó úszásoknak és futásnak köszönhet. S habár teste, mint az időnek ellenálló gigászi piramisok, csak szebbé és lehengerlőbbé vált az évek során, egyedül ő maga változott meg. Tekintete, ami hajdan büszkeségtől és élettől ragyogott, most közömbösséggel néz szembe a holnappal, reménytelenül remélve, hogy egyszer minden rendbe jön. Ajkai, mely régen erőltetés nélkül húzódtak pompázatos, dögös vigyorra, most segélykiáltásra nyílnának, legtöbbször dühödt ordításra. Vonásai rég elfeledték milyen az elutasíthatatlan ösztön érzete, mára már sokkal inkább ragaszkodnak a bűnbánás és fedhetetlenség voltjához, a Maszkhoz, ami körbeöleli tetteinek súlyától meggörnyedt hátú gazdáját, s óvón védik attól, hogy egyszer, az a Valaki, megláthassa mennyire nem szerethető az, akit a Csalárdság teremtett őbelőle. Hol van már az-az ölelés, mely átmelengette bárki szívét? Hová tűnt az a mélyből felbugyogó szerelmes bariton, mely százakat ismertetett meg a vággyal, szerelemmel, boldogsággal és reménnyel? Merre az értő szív, ami életrevaló leplet terített vállaira? Valahol a múltba ragadva, egy borzalmas éjszaka emlékébe börtönözve, ahol minden félresikerült.
Jellem: Kicsit kaotikus, kicsit más, kicsit rejtélyes, kicsit gyermeki. A zene, a mindene; ő maga a zene. Legalábbis ő volt az. Olyan volt, akár egy élettől pezsgő gitárszóló, egy megrendíthetetlen, kalandtól dübörgő dobjáték, a zongora keltette áhítat, a hegedűk szomorú végtelenje, a furulya gyermeki játékossága… Sosem volt kiemelkedően okos vagy ügyes, nem értett a számokhoz, nem találta érdekesnek az amőbák lelki világát, képtelen volt felfogni a gravitáció vagy a kén allotróp módosulatainak mibenlétét. Persze, azt sem mondhatjuk el róla, hogy teljesen reménytelen eset. Nem, sokra vitte azzal is, ami megadatott neki. Melankolikus jellemű ember, ebből következőleg pedig igencsak nehezen kezelhető, makacs férfi. Mániája a tökéletesség elérése, s a legszebb munkáját is csak egy lefitymáló nézéssel illeti – egyszerűen nem becsüli mindazt, amit eddigi élete során elért. Egyszerűen nem érzi elégnek a csodálatot, melyet művei váltanak ki a hallgatóságból, a rajongást, melyet személyével ért el, s a dicsérő szavakat, ami a kritikusoktól, barátoktól, családtól érkezik. Ugyanakkor játékos ember, szeret viccelődni és felvidítani másokat, humoros és nem kevésbé gúnyos, ironikus, szarkasztikus megjegyzéseivel örömöt csalhat mások tegnapjába, májába és holnapjába. Csupa mosoly, fültől-fülig érő szájjal, élettől ragyogó szavakkal és érzésekkel. Sosem sajnál időt szakítani másokra, félretenni munkásságát és szórakozni egy keveset. Minden hülye buliban benne van és volt, sőt, mások alá adja a lovat, attól sem fél, ha véletlen még veszélybe is kerülhet. Nem érdekli. Legalábbis, „gyermekként” ilyen volt. Valahogy mostanra eltűnt az óvó, még a póktól is féltve védő természete, az, hogy kedvességre kedvességgel, gyengédségre gyengédséggel válaszoljon. Nincs már az, hogy tüzes hévvel küzdjön valakiért, dögös mosollyal vegyen le valakit a lábáról, kedveskedjen, varázsoljon és hódítson. Eltűnt a szeretnivalóság, eltűnt a vágy, eltűnt minden. Csak ő maradt, a váz, ami rosszabb, még a halálnál is. Csontjaiból fakadó búbánat, sejtjeiben ülő önvád a mindene, csak az emlékek és remény maradt meg benne; az a buta remény, melyet legszívesebben két kézzel tépne szét. Érdeklődése, mások iránt, egyszerűen tovatűnt, elszállt a délről jövő langyos széllel, s csak a közöny, a maró szkepticizmus és gúny maradt. A régi heves vérmérséklet, temperamentum, az őrült ötletek és elméletek gyártása ott ragadt a múltban, az örök birtoklási vágy, a benne élő vadállat pedig mélyre eltemetett börtönben nyugszik, vár és alszik, míg végre-valahára rá nem talál valaki, aki feloldja a benne felgyülemlett önmarcangolásra hajló érzelmi mocsarat, eltisztítja az útból a saját maga felé irányuló harag tüskés indáit, s felszínre nem buktatja az igazi Ént. Nem a Bukottat, hanem csak őt, magát, a szimpla Baltasart.
Élettörténet: Svédország fővárosában, Stockholmban született és élt tíz éves koráig. Anyja gépészmérnök volt, míg apja egyszerű festőművész. A furcsa párost rajta kívül még két gyermekkel áldotta meg a sors. A nálanál másfél évvel idősebb Niklausszal – akivel sikerült a lehető legjobb, legtartósabb kapcsolatot kialakítania -, valamint a tőle három évvel fiatalabb Lovisa – vele nem tudott dűlőre jutni, szimpla testvériességnél nincs több közöttük. Már kiskorában is nagy tehetséget mutatott a zene iránt, szinte hibátlanul játszott el zongorán olyan dalokat, amiket először halott életében. Szülei rettentően büszkék voltak csodacsemetéjükre, akárcsak idősebb fiúkra, Niklausra, aki viszont anyja hihetetlen intelligenciáját örökölte, későbbiekben Lovisára is, aki műjégtáncban vitte sokra. Franciaországi Bordeauxba Klaus miatt költöztek, hiszen ott volt a számára legmegfelelőbb magániskola. Az egész család alkalmazkodott hozzá, édesanyjuk itt is talált kiváló munkalehetőséget, apjuk pedig remek közönséget és galériát talált műveinek. Egyedül ő és húga érezte magát egyedül sokáig, de hamarosan ők is beilleszkedtek az új környezetbe. A középiskolában megszenvedte a magáét. Bár mindig is tehetséges volt a zenében, az irodalomban és a nyelvekben; ajkain csak úgy kigördültek a meseszép szavak, csodálatos hegedűjátékaitól olvadoztak a szülei, tanárai pedig messzemenőkig érő büszkeséget éreztek kezdetben fogalmazásai, versei, majd dalszövegei iránt; ez nem volt elég. Hiába fejlesztette tökélyre a tudását azokban a tárgyakban, amit nem értett… a legtöbb tantárgyból bukásra áll, ami igencsak megviselte precíz kis egóját. Valami gyerekes bosszú folytán alapította meg élete legnagyszerűbb döntése alapján megszületett bandáját. Öten voltak benne, Marco – a dobos, nem mellesleg az egyik legjobb haverja -, Sven – a szintén svéd származású, de leginkább már franciabarát, aki billentyűsként gondoskodott a hangulatról -, Caϊn – örökös hülye a normálisok között, aki a gitárt ragadta magához, másik társával együtt – Luckel. Ő maga pedig mikor mit vett keze ügyébe. Amellett persze, hogy fantasztikusan mély baritonján énekelt, olykor hegedűn, olykor basszusgitáron, olykor pedig zongorán is játszott. Többrétűségének és a tagok tehetségének köszönhetően rövid idő alatt városszerte ismertté váltak, különböző klubokban is játszottak. Így ismerkedett meg élete szerelmével. Egy koncert után találkozott Damiennel, miután Luc unokatestvéréhez és annak szülinapos barátjához. Rettentő érdekesnek és a maga módján vonzónak is találta Damient, s még igyekeznie sem kellet azért, hogy egy hullámhosszra kerüljenek. Ezek után egyre többször találkozgattak, általában a banda és Luc unokatestvére társaságában. A talán ötödik alkalom után döntött úgy, hogy megszerzi magának a fiút. Birtoklási vágya felülkerekedett a józanészen, miszerint: „hé, haver, most vagy túl egy csúnya szakításon, lehet, hogy nem kéne rögtön horogra akasztani valakit…” Nem érdekelte Alex, akivel egy viharos kapcsolatot élt túl, aki talán sohasem szeretett, csak egy jó dugási lehetőség volt. Nem, egyáltalán nem volt kíváncsi bátyja intelmeire, hogy korai még, a banda, de legfőbbképpen Luc tiltakozására. Letojta mindet. Elhívta Damient egy baráti csevegésre – de ezúttal kettesben voltak. Az este csodálatosan telt, rengeteget beszélgettek és nevettek; ezekből az estékből persze egyre több lett, Baltasar pedig sikeresen elérte célját. Damien határozottan vonzódott hozzá, elpirult, ha hozzá ért, és lekiabálta, ha kétértelmű megjegyzéseket tett. Ám a fiú nehezen adta meg magát, az ő nem kis bosszúságára, de végül a kitartó fűzögetés meghozta gyümölcsét. Beadta a derekát, mondván, csak próbálják meg, milyen együtt, mert ki tudja, lehet, hogy csak barátoknak jók. Azonban az első csók után mind a ketten tudták, hogy ez egy hatalmas nagy hazugság. Izzott köztük, bennük, a környezetükben a szenvedély, ők maguk voltak a tökéletes pár – ezt még Baltasar is nyugodt szívvel elismerte. De a problémák akkor kezdődtek el, mikor a felfedezték őket. Négy év tömör gyönyör és boldogság után csak veszekedés maradt és keserűség. A bandával kapcsolatos dolgok rettentően lefoglalták mindennapjait, amit párja később nehezen értett meg. Amikor azt mondta, elmegy inni vagy kikapcsolódni a haverokkal, valójában visszament dolgozni a stúdióba és tökéletesítette a kottákat és a dalszövegeket, egyedül töltött szinte minden estét, haverjai pedig még falaztak is neki. De egyszer el kell jönnie a veszekedések idejének is. Minden vita haraggal kezdődött, sértettséggel és frusztráltsággal. A vége azonban sűrű bocsánatkérések és az „én nem gondoltam komolyan…” kezdetű mondatokkal végződött. Szerették egymást, talán túlságosan is, de Baltasart ostoba mód sokkal jobban lefoglalta a munkája és a tökéletességre való törekvése, mint az élete értelme. Niklaus többszöris beszélt a fejével, de mindhiába, ő csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. A frászt. Alex váratlanul köszönt vissza életében, szinte esélye sem volt ellenkeznie a sors ellen. Belefáradt a veszekedésekbe, a hisztikbe, próbálta minden szabad idejét távol tölteni az otthonától, Tőle, pedig szívesebben ölelte volna magához Damient, és csókolgatta volna, de barátai nem nézték jó szemmel énekesük, jó barátjuk indulatos, kissé nyomorult viselkedését és panasz áradatát. Azt mondták neki, hogy ez csak hiszti, hagyja rá, hagyja el. Először hülyeségnek gondolta, mérgesen hajtotta el őket, de aztán a szavak szöget ütöttek fejében. Amire persze Alex is rátett egy lapáttal. Mikor Damien elutazott két hétre a családjához, megtörtént a hiba. Egy részeg éjszaka után, melyen kibeszélte magából minden kétségét - a lehető legrosszabb embernek – lefeküdt exével. A másnap borzasztóan érintette, szabályosan undorodott magától, s az eddigi beszélgetések kedvese távolléte alatt, megszűntek. Nem bírt volna tovább úgy viszonyulni hozzá, ahogy eddig tette. Mégis hogy csinálta volna? Egy mocsok volt, megcsalta azt, akit eddig a széltől is óvott, és ha csak rá mert valaki nézni, gyilkos pillantással ajándékozta meg az illetőt. Az elválás fájdalma sokkalta rosszabb volt, mint amire számított. Látni élete arcán, hogy mennyire megbántotta, elárulta őt, és hogy ez mekkora csalódással és kínnal tölti el, egy örök emlékké vált számára. Minden önbizalma elszállt a pillanat alatt, csak egy butus gyermeknek érezte magát, annak a szerencsétlennek, aki szinte mindenből bukásra állt, s csak az arcának köszönhette népszerűségét. Borzasztó volt. Rövid időn belül elhagyta Franciaországot, de még Európát is, és a bandatagokkal és azok párjaival együtt a tengerentúlra, Amerikába költöztek, ahol még nagyobb sikerre tettek szert, és alig fél éven belül orbitális rajongótáborral rendelkeztek, folyamatosan turnéztak az első, még a régi idők szülte albumukkal, miközben már a következőn ügyködtek. A Cerberos az USA egyik legnépszerűbb együttesévé nőtte ki magát, s a világ minden táján hatalmas rajongóhaddal büszkélkedhet. S bár Baltasar álma maradéktalanul teljesült, boldogsága útjában saját maga állt. Képtelen felülemelkedni hibáján, s bár egy törökországi nyaralása során megismerkedett új kedvesével, akit rövid idő alatt el is jegyzett, képtelen úgy szeretni, mint Damient. Igaz, mindent megtesz érte, lesi kívánságait és igényeit, de nincs meg az a tűz, az a hév, az az érzés, ami múltjához köti.
Hobby: Utazgatás, dalszöveg és zene írása.
Foglalkozás: Frontember és énekes a Cerberos nevű együttesben
Extrák: Inaktív, de foglalt, egyjátékos karakter. Makame Realé. // Van egy tetoválás a tarkóján, méghozzá az, hogy „Te megszelídítettél, cserébe megöltelek”, svédül. Mindezt szerelme nevére visszavonatkoztatva, s bárki kérdezzen is róla, nem hajlandó válaszolni. // Minden Damiennel kapcsolatos emléktárgyát Niklausnak kellett adnia, ugyanis bátyja nem volt hajlandó tovább nézni öccse önmarcangolását. // Új kedvesével hamarosan megtartásra kerül az esküvői ceremónia is. // Négy nyelven beszél folyékonyan: svédül, franciául, angolul és németül. Mindegyik nyelven énekelt már. // Családneve svédül: Skarsgǻrd. // Karakterzene: KoRn – Forsaken //
Képinfo: Nem az én munkám gyümölcse, én csak felhasználom. (http://)
| Engedélyezve: |
2015. 07. 02.
|
Módosítva: 2015. 07. 02. 17:31:01
Módosította: MarionetteBábu
Státusz: Aktív
|
