Nagyon tetszetõs darab a kicsike, azt meg kell hagyni és mikor ellépdel tõlem, minden mozdulatát nyomom követem, miközben italom kortyolgatom. Lehet, hogy kicsit el vagyok szállva magamtól, de ez csak a látszat. Nem csak azért mert elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy tudjam ennyivel senkit sem vennék le a lábáról, még akkor sem, ha végtelenül vonzó külsõm nézem, de azért is mert ismerem a vadak gondolkodását. Csak akkor rémülnek meg, mikor már késõ. Ez a szépség egy igazi nagyvad, aki túl biztos abban, hogy õ irányít. Mondjuk a javára írhatom, hogy fogalma sincs ki vagyok és mire vagyok képes. Ez maradjon is így. Nem teszek semmit, csak tovább agyalok a következõ lépésemen, miközben a szépséges áldozatom szexin vonaglani kezd a tánctéren. Nem is kell sok, hogy egy igazi balfácán betámadja vonzó testét és felvéve ritmusát hozzá simuljon. Rendben, belemegyek a játékba, amit a kicsike eszelt ki, de jobban jár, ha nem húzza nagyon az agyam, mert azt nagyon nem csípem és elég nagy a valószínûsége, hogy a játék végére õ húzza a rövidebbet. Leteszem italom és elindulok feléjük, mikor egy másik idióta is besétál hálójába, amit akár egy pók szövöget, hogy a gyanútlan rovartok fennakadjanak, csakhogy én nem rovar vagyok, még akkor sem, ha õ annak gondolni . Táncával és viselkedésével egyre jobban felkelti érdeklõdésem, ami koránt sem biztos, hogy annyira jó. Már az õ szemszögébõl, hisz ha én valakit akarok, azt meg is kapom, kerüljön bármibe. Mozgása egyre jobban hat rám és elcsábítja érzékeim. Veszélyes játékba kezdett, amiben csak én gyõzhetek. Ahogy odaérek hozzá még egyszer alaposan megnézem és elvigyorodva simítok derekára. A két fazon kérdõen néz rám, de ahogy tekintetembe néznek, szinte megérzik, hogy fölöttük állok, ezért szépen lekopnak, ahogy kell, szabad utat engedve szerény személyemnek. Derekán lágyan siklik végig erõs férfias kezem és háta mögé lépve kicsit hozzá simulok, hogy minden porcikáját érezzem.
-Nocsak... – suttogom fülébe, dörmögõ és egyben izgató hangon, mire fenekét hozzám tolva dörgölõdzik. Kacérkodik velem ez nyílván való, de valahol rá is harapok a csalijára, ami nagyon csábító, fõleg a magam fajtának. Ez a szépség kell nekem ma éjszakára, így ha törik ha szakad az enyém lesz. Hirtelen fordul meg és vállamra helyezi pici kacsóit, majd erõteljesen simít mellkasomra. Tekintetem rideg és csábító egyben, csak azt lehet kiolvasni, hogy az enyém leszel kiscicám. Közel hajol hozzám, mintha meg akarna csókolni, amit be is cumizok szépen ahogy kell, de mielõtt beteljesedne akaratom, elsiklik mellettem és tovább állva, ismét csábító táncba kezd. Ez egy jó darabig így megy, és én türelmesen próbálom nem kimutatni mennyire ideges vagyok. Szerencsémre én is elég hidegvérûnek születtem, de ahhoz nem szoktam hozzá, hogy szórakozzanak velem, ezért érzem, nem leszek képes sokáig megõrizni a látszatnyugalmam, hisz belül már pattanásig feszülnek idegeim és úgy érzem, menten megölök valakit. Látszólag kezdem föladni az egész hajtóvadászatot, és a vadat futni hagyom, ami persze csak látszat. Had érezze magát kicsit fölényben, és nyugodjon meg, hogy az erõfeszítései célt értek. A pulthoz sétálok és leülve rendelek magamnak egy italt, majd háttal a pultnak támaszkodva figyelem a táncteret. Nem is nézek rá, de még így is érzem, a gúny átható illatát, ami felõle árad. Persze ezt csak én beszélem be magamnak, amit a forrongó agyam generál egyre erõteljesebbé. Nem ülök túl messze tõle, még épp hallótávolságon belül, két ember választ el minket. Ahogy ott mélázom a tömeget szemlélve az ajtóban egy ismerõs alak jelenik meg, egyenesen felém lépdelve. Csodás karcsú alakját megvilágítja a gyér fény, csípõje pedig úgy ring mintha táncot lejtene. – Nem vitás az anyám az, teljes valójában… - Megáll elõttem és elmosolyodva arcomra simít. Ide s tova 12 éve láttam utoljára, habár az idõ, olyan képlékeny fogalom a számunkra, hogy neki valószínûleg fel sem tûnt, miközben az Olimposzon hetyegett.
- Drága fiam, csak nem nyomaszt valami? Haragod még Olümposz hegyeit is megrengeti… - megfogok kezét és eltolom magamtól, majd visszafordulok a pult felé, rendelni anyámnak egy italt, kicsit elszakadva célomtól, de közben szemmel tartva áldozatom, hogy ne tudjon kereket oldani, érdeklõdés hiányában. Az bosszantana csak föl igazán, ha anyám miatt elszalajtanám ezt a szépséget.
- Emiatt jöttél ide? – kérdezem, és az itallal a kezembe fordulok vissza, felé.
- Nem ezt nem mondanám, hisz akkor egész nap itt lennék a közeledben… Mostanság túl sok minden idegesít téged drága fiam… - mosolyodik rám kedvesen és belekortyol italába. Kezdem unni ezt a színjátékot és jobb dolgom is akad, mintsem, hogy anyám hallgassam.
- Akkor miért jöttél? – nem köntörfalazom, érthetõen adom a tudtára, hogy kicsit sem vagyok kíváncsi a süket dumára, csak a lényegre. Régem imádtam anyám, a lábai elõtt hevertem, és bármit megtettem volna a kedvéért. Értelmetlen harcokba bocsátkoztam apám oldalán sõt futárt játszottam a kisded játékaihoz, viszont akkor még volt szívem, képes voltam szeretni, de mára ez már megszûnt és nem érdekelnek az istenek dolgai. Mind szánalmas senkik, akik azt hiszik pótolhatatlanok, pedig az emberek már azon vannak, hogy lecseréljék õket. Igen az egyistenhit jóval csábítóbb mint olyan istenekbe vetett hit, akik csak önmagukkal vannak elfoglalva. Lassan rá kell ébredniük nekik is, hogy csak lógnak a levegõben és már senki sem imádkozik hozzájuk.- Apád küldött, hogy segíts neki… - ez egy cseppet sem lep meg. Elvigyorodom és megcsóválom a fejem.
- Bármirõl van szó a válaszom… NEM!  Apám dolgai ha lehet még hidegebben hagynak mint bármi más ezen a világon, és ha megbocsátasz, most más dolgom van… - nézek szépséges kiszemeltem felé, aki úgy tûnik egyre inkább kezdi föladni és unalomba fordul át viselkedése. Nem szeretném, ha teljesen elunná magát, a végén még úgy dönt, hogy lelép és akkor tényleg hoppon maradok. Anyámat persze meglepi, hogy semmi érdeklõdést sem mutatok irányába, sõt egyre jobban idegesít jelenléte.
- Apám oldja meg egyedül a dolgait, már elég nagyfiú hozzá, hogy ne szoruljon a fia tanácsaira, ráadásul tudtommal, egyet sem fogadott meg soha, ezért is végezte egy hordó mélyén… na az sem véletlen volt. – állok föl teljesen és lépek el mellõle mielõtt szem elõl tévesztem az épp távozni készülõ, szépséget. Még a nevét sem tudom, pedig nagyon érdekelne, habár magam sem tudom miért, hisz valószínûleg nem érdeklem õt. Talán pont ezért, mivel nagyon nem vagyok hozzá szokva, hogy elsõ szavamra nem vetõdnek alám.
- Antheros, képes vagy hátat fordítani nekem? – rivall rám anyám dühösen.
- Érzed magad otthon, talán akad számodra is érdekes társaság rajta kívül… - hagyom õt annyiban. Nem érdekel, hogy mérges rám, már egy ideje a legtöbb érzelem megnyilvánulás hidegen hagy, és még a félelemben, szenvedésben sem találok igazi örömet. Kell valami, ami felpezsdíti a vérem, valami, amiben újra megtalálom létezésem értelmét. A kicsike eközben elindul kifelé, így gyorsan kell cselekednem, viszont legnagyobb megdöbbenésemre, nem az ajtón akar kisétálni, hanem az emberek által nem észlelhetõ, köztes dimenzión keresztül próbál megpattanni. Most esik le, hogy nem ember, amitõl csak még jobban fölkelti érdeklõdésem és igazán kíváncsivá tesz, hogy hová is akar menni pontosan. Elgondolkodom egy pillanatra, hogy érdemes e utánamennem, mert hát vannak olyan helyek, ahol mindössze annyit érek, mint egy átlagos ember, vagy még annyit sem. Végül úgy döntök, hogy érdemes megkísérelnem és anyám felé fordulva kacsintok egyet. Persze õ is érzékeli az átjárót, és nagyon nem tetszik neki amit a szememben lát. Pontosan tudja, hogy át fogok én is lépni és a veszélyeivel is tisztában van, de nekem muszáj megtudnom legalább a nevét, anélkül kizárt, hogy futni hagyom. Megvárom, hogy átlépjen és mivel ezek a kapuk nem záródnak be azonnal, bõven van idõm, hogy pár másodperc eltéréssel és s átlépjek, ûrt hagyva magam a klubban. A hirtelen fény kicsit megvakít, de szinte azonnal visszanyerem látásom, amint a friss levegõ megcsapja orrom. Az ismeretlen szépség kicsit csodálkozva tekint vissza rám, amint megragadom karját.
- Te?! … - ki akarja húzni kezét, de elég erõsen tartom, ráadásul érzem, hogy ez a világ nem kimondottan az én közegem, vagyis nem leszek képes sokáig maradni, ami pedig nem elhanyagolandó, hogy odahaza egy kiadós rókázás fog rám várni. A torkom kezd összeszûkülni és nem csak a tüdõm roppantja össze a kiegyenlítetlen nyomás, hanem egyéb belsõ szerveim. Szemembõl és fülembõl vér kezd csöpögni, de leszarom, akkor is tudni akarom a nevét.
- Fölöslegesen vagy mérges… - vigyorodom el a fájdalmam ellenére.
- Nem maradok sokáig… abba tuti beledöglenék …  de tudnom kell a neved… - törlöm ki a vért szemembõl, de csak a látásom homályosítja el. Látom rajta, hogy nem érti miért kockáztatok ekkorát.
- Eszemben sincs… eredj vissza a saját világodba. – húzza ki kezét. Alig marad néhány másodpercem, így kicsit komolyabbra kell vennem a dolgot, mivel úgy tûnik nem érzi bennem a kellõ elszántságot.
- A nevem Anteros…  Árész és Afrodité fia… ha nem árulod el a neved, kénytelen leszek a Párkákhoz fordulni… Valamiért egész egyszerûen imádnak engem, és bár nyílván valóan már ott tartják ollójukat az életfonalamon, pontosan tudom, hogy még van pár percem mielõtt beadom a kulcsot…  - vigyorgok kissé beteges arckifejezéssel és közben igyekszem észnél maradni. Furcsa érzés mikor érzed, hogy az élet lassan, de annál biztosabban vánszorog ki testedbõl, pokoli fájdalmat és ûrt hagyva maga után. Mégis ezt az érzés, nagyon is kedvemre való, ritkán okoz számomra valami ekkora izgalmat, és mivel ezt az érzést a kicsike csak még intenzívebben generálja bennem, kitartok a végsõkig.
- Blöffölsz… Hallottam, hogy ki vagy, de a Párkákkal senki sincs barátságban… - feleli rideg lenézõ tekintettel, ahogy megrogyik a térdem.
- Hát jó, játszunk tovább. – támaszkodom meg egy oszlopszerû valamin. Sajnos nem látom rendesen a környezetet a szemembe került vér miatt és az idõ is egyre jobban sürget. Az átjáró is kezd lassan bezáródni, így tényleg idõ szûkébe kerültem.
- Három nap, ott fogok várni rád a bár pultjánál, de ha nem jössz… felkeresem a Párkákat… - suttogom, széles vigyorral és egy jól irányzott lökéssel taszítom magam vissza saját világomba. A fejem hasogat, ahogy a padlóra zuhanok, anyám pedig eltakarva engem a kíváncsi szemek elõl int szolgámnak, hogy segítsen föl a lakosztályomba. Sokan megbámulnak, hisz nagyjából úgy nézhetek ki, mint akit agyon vertek. Fenn a szobámban elterülök az ágyon és felnyögök a fájdalomtól.
- Ez mire volt jó? – néz rám anyám vádló tekintettel.
- Tudni akartam a nevét,… - nyöszörgöm, és azzal a lendülettel fellök az ágyon, majd felpattanva már amennyire most tõlem telik kirohanok a mosdóba, kidobni gyomrom ûrtartalmát. Guszta látvány lehetek, egyesek azt mondanák szánalmas, apám minden bizonnyal, de az én alapelvem, hogy amíg tudok nevetni a saját ökörségemen, addig ez csak egy jó móka. Anyám megáll az ajtóban és megtámaszkodva nézi, nem túl érdekfeszítõ szenvedésem.
- És megtudtad? – érdeklõdik egy kisebb sóhaj keretében. Kiemelem fejem a kagylóból, de olyan nehéznek érzem, mintha ólommal töltötték volna meg.
- Nem… - nyögöm ki, és újra elhányom magam. Anyám elsétál mellettem, nyugodtan, nem kapkod, tudja, hogy ez csak átmeneti rosszullét, és habár egy ember már rég belehalt volna, nekem csak kellemetlenséget és fájdalmat okoz. A kád szélére ül és megnyitja a csapot, hogy fürdõt engedjen bele.
- Akkor mit tudtál meg?
- Semmit, de elfog jönni újra, ha pedig mégsem, hát elmegyek a Párkákhoz. Így vagy úgy, megszerzem az a nemes vadat, nem érdekel mibe fog kerülni, akkor is megkapom, ha ez lesz életem utolsó cselekedete… - magyarázom határozottan, de ezt némileg elnyomja a tény, hogy a wc kagylójába,  dobom ki belsõ szerveim.
- A Párkákhoz? Ezt nem gondolhatod komolyan, ennyit senki sem ér… Azok szörnyetegek, nincs lelkük, és a szívességnek nagy árat szabnak.
- Aggódsz? – vigyorodom el, és kimászva a wc-bõl vetkõzni kezdek. Anyám ebben is segít, majd bemászom a kádba és megfogom anyám kezét.
- Három nap, ha nem jön akkor megkeresem, csak rajta múlik, és most hagyj magamra.  – engedem el és megmosom arcom, így a rátapadt vér szépen lekerül én magam pedig kényelmesen elterülök a kádban.
- Tudom, hogy van eszed fiam, de ilyenkor úgy érzem máshol tartod.. – ezen elvigyorodom, de már nem válaszolok. Fölösleges szájtépés lenne, hisz már eldöntöttem, és nem hátrálok meg.
Ahogy azt megmondtam, másnap egész nap a bárpultnál ücsörgök és várom, hogy jöjjön.

Felüvölt, olyan hangon, hogy szinte szétreped a koponyám, megfagyva fekszek alatta, várom, hogy most mit fog csinálni… Rohadék, hogy én mennyire gyûlölöm, legszívesebben újra nekiesnék, de az élni akarás, és a friss, új világ, amibe betekintést nyerhettem, nem engedi.

Félre kell tennem egy kicsit a büszkeségem… egy kicsit…

Nem moccan percek óta, a fejem még mindig a földön pihen, nehéz súlya leemelkedik rólam, majd mikor éppen rámorrannék, rálép az orromra, így képtelen vagyok egyáltalán hangot kiadni.

Váratlanul egy õz bukkan elõ a fák közül, egy pillanat alatt leteríti, elküldi a többieket és felém fordul. Finom illatot érzek meg, ennél vadítóbbat sosem éreztem még, szinte összefut a nyál a számban, érzem a friss, lében tocsogó hús ízét, a szakadó inakat a fogaim körül… Automatikusan moccanok az eddigi kábulatból, de ismét csak egy pofont kapok, karmaimmal a földbe marok, hogy ne üssön el távolabbra.

Rámorranok, mire olyan hangon dörren rám, hogy hátrálni kezdek a hatalmas erõtõl, de még mindig csak a hús hív, akarom magamnak az egészet, nem fogom neki adni!

Színpadiasan elõttem kezd el zabálni, hallom ahogy recsegnek a csontok, ahogy ropogtat és lefetyel, szinte fújtatva nyomom mancsaimat a talajba, nehogy rámozduljak… Gusztustalan féreg, tudja mit akarok, és mégis csak húzza az agyam…

Kis idõ múltán odaenged az õzhöz, már ami maradt belõle, inkább csak a romjaihoz. Rávetem magam a kajára, de nem felejtek el a szemem sarkából ránézni, hátha elhordja az irháját vagy nekem támad… de nem, csak ül a földön, de errõl többször megbizonyosodok evés közben…

Ilyen élményben még sosem volt részem… egyszerûen annyira finom, annyira ízletes, szinte darabokban nyelem, a csontokat is hófehérre tisztogatom, leírhatatlan mennyire jóízû, ahogy omlik a számban, és megtölti az orromat…

Mikor végzek, úgy érzem, mintha a hasam húzna lefelé, elnehezedve terülök el a földön, kinyúlva…

***

Szédülõ fejjel ébredek, nagy nehezen kinyitom a szemhéjamat, de mikor meglátom Amadort, legszívesebben kérném, hogy üssön le valaki, hogy ne lássam… Feltápászkodom, megpróbálok felülni, de ahogy a fejem lendületet kap, fájdalom hasít bele, szisszenve kapok oda…

Hogy lüktet, a francba is…

- Rosszabb, mint a másnaposság, mi?

- Hogy kerülök én ide… a szobádba… ráadásul meztelenül… - hangom meglepõen halk, a nyakamhoz nyúlok, képek villannak be, ahogy fehér fogak tépnek bele… Megharapott ez az állat?

- Mikor bezabáltál összeestél és visszaváltoztál. Az utóbbival minimálisan meg is leptél. Az újszülöttek többsége összeesik elsõ zabálásuk után, de több napig állati alakjukban maradnak, van, hogy egy hét is eltelik, mire elérik emberi formájukat. Ez csak azt jelzi, hogy erõs likantróp lett belõled, én pedig jól döntöttem… - erre nekiáll tovább inni, fesztelenül cseverészik azzal a hihetetlenül irritáló pofájával, amitõl kinyílik a bicska a zsebemben…

Hát most teljesen elalélok a bókodtól…

- Jah, és most érezzem magam különlegesnek? – húzom el a számat, de szinte azonnal megint a fejembe hasít egy erõsebb nyilallás, így inkább úgy döntök, hogy meghallgatom amit mond, és nem beszélek hozzá… úgyis elmondja, mit akar, nagy ívbõl leszarja, hogy én mit szólok hozzá…

- Nem fogok köntörfalazni Fleur. Te egy erõs szuka… khmm… nõstény vagy. Nekem pedig pont egy ilyen társra van szükségem.

Rohadtul vicces…

- Mihez?

- Azt majd késõbb… Ha csatlakozol hozzám, olyan erõsek lehetünk, hogy bármire képesek lehetünk. Ahogy észrevettem, szereted, ha a férfiak felett van hatalmad. Nos, ez majdnem ugyan az… Csak egy fokkal jobb és élvezetesebb…

Ez túl szép ahhoz hogy igaz legyen, ráadásul ha ilyen fejfájás társul hozzá, hát inkább leszek mezei nyúl, mint farkas, bár ahogy érzem, ezzel sajnos elkéstem… Miért nem emlékezek rendesen mi történt? Ha nagyon erõlködök, még jobban fáj a fejem, én pedig nehezen tûröm, ha valami olyasmi okoz szenvedést, amit nem tudok puszta kézzel megfogni.

- És ebbõl nekem mi jó származik? – emelem fel a szemöldököm, újabb apróbb fájás, így inkább lehunyom a szemem pár másodpercre, de mikor kinyitom, látom, hogy már fel is állt a fotelbõl. Leesik róla a törölközõ, azonnal odakapom a tekintetem, ahová kell…

Na, azt nem fogja belém rakni, még a belsõ szerveimet is átrendezi!

Felmászik az ágyra, ami keservesen süpped be hatalmas súlya alatt, és irritáló pofázmányát máris az enyémbe nyomja… ne közelítsen, nem vagyok rózsás kedvemben…

- Mondjuk azt, hogy élhetsz. Élhetsz egy olyan világban, ahol minden farkas likantróppal a talpadat nyalogattathatod le… Vagy… meghalsz…

- Azt csak szeretnéd… - válaszolok rögtön, és már lendül is a kezem, de az nem olyan csattanósan és élesen érkezik az arcára, mint szeretném, felszisszenek gyengeségem látván, mire mély hangján felnevet, ami olyan, mintha az agyamat húzná ki a halántékomon át…

- Ez már nem az a film drágám… Az a szalag már lejárt… - tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan jött ide a filmforgatás egy részlete, de forró nyelvét megérzem a nyakamon végigsiklani, gyûlölködve húzom el a szám, de ismét olyan érzésem támad, mintha valami húzna lefelé…

***

Mikor felébredek, kóvályogva bár, de egészen tûrhetõen érzem magam, most nem a fejem fáj, hanem szimplán szédülök. Remek. Csodálatos. Mindezt egy megnövekedett kutyának köszönhetem, legszívesebben hálám jeléül csomót kötnék a…

Oldalra fordulok, és egybõl a hónaljával nézek farkasszemet. Ledermedek pár pillanatra, de a légzésébõl ítélve alszik, mint a bunda. Jó tudni, hogy Õ sem olyan mindenható, hogy az átváltozás után is energikus legyen. Jobb alkalmam soha nem lesz dobbantani innen…

Óvatosan az ágy végéhez gurulok, de mikor a lábam tenném a padlóra, a szédülés szinte az ágyra vág. Tompán lüktetõ fejjel és forgó szobával döntök úgy, hogy elég lesz annyi, ha kitekerem a nyakát, utána lesz idõm még pihengetni… Csendesen és vigyázva fölé mászok, megint ugrik egyet a hálószoba, de nincs erre idõm, rohadtul el akarok innen menni, a hátam közepére kívánom ezt az egész cécót, ezért nem akartam tartozni valahová…

Mert megkötnek, gúzsba vágnak, odaláncolnak…

Sehol nem fogok ott maradni, pár napnál tovább.

Ez a paraszt is tudja, mégis erõlködik. Ha felsegít szuperwolfwomen szintre, ahogy ígérte, akkor csak maga alatt vágja a fát. Akkor erõsebb és hatalmasabb leszek mint most, és ha annyira nem is leszek állati, mint Õ, menekülésre tökéletes az a kevés, amit nekem adna.

Nehéz lenne szemtõl szemben megölnöm, és most, amíg alszik, pár másodpercem van rá, hogy elvágjam a torkát, jó mélyen, hogy ne tudjon idõben regenerálódni, ez a telihold Õt is kifárasztja egy leheletnyit, hiába játssza el a nagylegényt…

Megpróbálom egyszer, nem megy, kétszer, nem megy.

NEM MEGY!

Idegbetegként markolászom vastag nyakát, esélytelen, hogy kikapjak belõle akár egy darabot is, felsérteni tudnám, de az azonnal begyógyulna… Felsóhajt, mintha unná, pedig ha tudná, mennyire szarul vagyok miatta, meg a tetves hordája miatt…

- Tedd meg… Mire vársz? – piszkál, mancsai felcsúsznak a combomon, kiráz a hideg az érintésétõl, összerándulok. Ez a mosolya kikészít… - Tudod, tõlem így is játszhatunk. Ha nem akarod, nem muszáj, hogy csatlakozz mellém. Se perc alatt találok magamnak egy másik szukát, aki majd szíves örömest áll mellém a trónra, mint a legerõsebb lupa a farkasok között… Gyerünk, tedd meg!

Említettem már, hogy gyûlölöm ezt a nyomorékot?

GYÛLÖLÖM!

Finom illat csapja meg az orrom, vére kibuggyan a seben, amit készakarva okozott magának, és ez elegyedik férfias, vonzó aromájával, legszívesebben térdre vágnám magam elõtte, de én nem. Azt várhatja, amíg kinõ a szakálla…

- Tedd meg, vagy én öllek meg! De elõtte eljátszadozunk egy kicsit – belemarkol a fenekembe, erõs ujjai a húsomba süppednek, legszívesebben felpofoznám, de már megtanultam, hogy felesleges legyezgetni. – Vagy csatlakozz… Válassz!!

Elszántan villogó szemeibe nézek, érzem, hogy az izmai táncolnak alattam, és fel sem veszem a tényt, miszerint meztelenek vagyunk mind a ketten. Nagy cucc, ez majdnem olyan mint a strandon…

Húznom kell egy kicsit az idõt, bár ahogy elnézem, a szexet nem kerülöm el vele, és amit tudok a farkasokról… azt a minimálisat, az az, hogyha ez a kanos állat magáévá tesz, tulajdoni pozícióba lépek elõ. Mert hogy a farkasok „monogámok”.

„Vigyázz Fleur…”

Tudom, tudom…

„Tedd azt, amihez értesz…”

Szökés, figyelemelterelés, idõhúzás, szex.

Csak ehhez értek.

- Az én állapotomban ez túl hirtelen jött – húzom hátrébb a fejem, hogy ne érezzem a leheletét az arcomon. Nõbõl vagyok, kívánatos is, meg minden, de a kockázat, amivel ez a vágy járna… Nekem nem lenne kifizetõdõ.

- Ne szórakozz – erõsebben mar a fenekembe, az alsó ajkamba harapva küzdöm le a kényszert, hogy valami olyat csináljak, ami nem egészen aktuális.

- Tudod nagyon jól, hogy nem te változtattál át… vagy csak… elfelejtetted? – siklanak le ujjaim mellkasára, ráérõsen dobolok rajta ujjbegyeimmel, majd körbecirógatom a kidomborodó mellizmait. Csak semmi hirtelen mozdulat, mert megszédülök, és ki fogja használni…

Nem válaszol, vészesen villannak meg a szemei, én pedig folytatom a kísérteties csendben a mondandómat.

- És ha az igazi Gazdám és Mesterem, értem jön? Elvisz a falkába, ahová tartoznom kéne? – dorombolom negédesen, figyelve arcának minden rezdülését. Kezei felszaladnak a gerincemen, megragadva a vállaimat lejjebb ránt, orrunk fájdalmasan nyomódik össze, ahogy szorít.

- Ez nem kérdés. Lerendezem.

Halkan felkuncogok. Ezt Õ sem gondolhatja komolyan. Ha olyan erõs vagyok újszülöttnek, mint ahogy beállít, akkor aki megharapott, az nem lehet egy senki, sõt. Újabb erõs szorítás, de ismét kutató simítás lesz belõle, szinte élvezem, hogy ennyire telhetetlen. Foglak én még az orrodnál fogva vezetni…

- És ha olyan erõs vagyok, mint állítod, akkor minden csak szócséplés… Ha megölsz, akkor még egy ilyet nem találsz. Különleges vagyok, nemde? Pazarolnál? Semelyik nõstény nem produkálna neked ilyet, ezt most garantálom – hajolnék el tõle egy mosoly kíséretében, de a tarkómra kerülnek ujjai, satuként emel fel, mint egy babát.

Megszédülök, ujjaimmal megkapom a torkát, de felesleges próbálkozás volt, így kábán vergõdök karmai között. Hogy én hogy gyûlölöm…

- Gyorsan kattog az agyad, Puszedli. Kár, hogy nem dõlök be a monológodnak.

Felszisszenek, megpróbálom megrúgni, de maga alá gyûr, a hirtelen pozícióváltástól hányingerem lesz, de leküzdöm az érzést, és inkább foglalkozom a szédüléssel, valamint a kettõzõdni látszódó Amadorral.

- Még mindig ellenállsz? – dörmögi, bal kezével végigsimít rajtam, s megérzem fogait, ahogy a nyakam harapdálja velük. Hosszú hajából megmagyarázhatatlan illat árad, ami egyszerûen törleszkedésre kényszerít.

- Valld be, hogy tetszik... Muszáj most választanom? – kérdezem csábos hangon, és kihasználva az alkalmat belenyalok a fülébe, szabad kezemmel erõsen megkarmolom a hátát, mire az meghullámzik és megfeszül. Tématerelésnek is tökéletes a szex, ez mindig jól bevált módszer…

Vonz az illata, csak tudnám mi a francért… pont azok az illatok áradnak róla, amiket annyira szeretek és kétlem, hogy az én kedvemért külön ilyen aromával kente volna be magát. Ez biztos valami farkas dolog…

Nyelve megindul a nyakamon, kiráz a hideg, és ahogy alatta fekszem, olyan szinten izgató, hogy megremegnek ujjaim a hátán. Ez természetellenes, de roppant mód élvezem, fõleg az illatát… Számmal vállára tapadok, megkóstolom a bõrét, ízlelem és leküzdöm a késztetést, hogy jó mélyen beleharapjak, helyette inkább megcsipkedem, végignyalok a bõrfelületen. Halk, hosszan morgó hangot ad ki, lábammal végigsimítok a combján és a fenekén, nekipréselem magam.

Kikapja a fejét a nyakamból és a hajamból, nyelvével végigível az arcomon, ágyékát erõsen nekem passzírozza, én pedig válaszul mélyen a fülébe nyögök. Ennek senki sem tud ellenállni… Mohó és domináns csókot kapok, amit nem felejtek el viszonozni, felveszem féktelen és falánk tempóját, átkarolom a nyakát, lehúznám magamhoz, de nem engedi.

Pff…

Irányítani szeretnél, azt hitted, átlátsz rajtam, mi?

Rohadék…

Boldog névnapot!

Az ajtó feltépõdik, millió darab forgács és fadarab repked szanaszét, a szobán végigvág egy félelmetes erõ, amitõl az összes szõr feláll a hátamon, s rávicsorgok az alkalmatlankodóra. Egy pillanat alatt ugrik oda hozzám, és letép a férfirõl, ereje töményen az arcomba csapódik, mellébõl artikulálatlan morgás és hörgés csap fel, szinte teljesen összenyálazza az arcomat. Végigszánt a gerincemen a félelem, legszívesebben reflexbõl odakapnék, de elvág a falnak, én pedig annak tövébe lecsúszva morgok rá folyamatosan.

Rohadék, gyûlölöm a mocskos pofádat…

Persze az alkalmi párom védelmezõn lépne fel értem, de sajnos Amador ellen semmi esélye sincsen, két perc alatt kitöri a nyakát, majd fel is tépi azt. Akkorát fröccsen a vér, hogy szinte mindent beterít, a reccsenés és a szövetek ropogása undorral töltenek el, legszívesebben beledörgölném az orrom a szõnyegbe, hogy ne érezzem.

Felkapom magam, és leszarva, hogy meztelen vagyok, spurizni kezdek kifelé, de egy karmos kéz a kezemre markol, és nekivágódok széles mellkasának, ruhája tiszta vér, amivel sikeresen össze is ken. Rám vicsorít, én pedig felháborodottan teszem ugyanezt, szemeibe fúrom a sajátjaimat, leszarom, hogy alfám.

Nekem itt nem parancsolgathat.

- Engedj, rohadj meg! – üvöltök most én az Õ arcába teli torokból, nem érdekel a mértéktelen mennyiségû harag és indulat. Engem nem lehet dróton rángatni, a faszt a seggedbe!

- Az elsõ perctõl fogva tudtad, hogy a hímekkel tilos az érintkezés, te pedig már csak azért is! De ki kell, ábrándítsalak te kis kurva, hogy nagyon mellényúltál… - vigyorog, szemfogait premier plánban láthatom, ujjai a légcsövemet markolásszák. Elindul, rángatni kezd, de én már csak azért is levágom magam a földre, de meg sem érzi.

Végigvonszol egy csomó folyosón, a lépcsõs részeknél viszont kénytelen vagyok felkelni, ha nem akarom, hogy véresre karcolják az ódon lépcsõk a seggemet. Ketrecekbe zárt, félig átalakult szörnyek szaga csapja meg az orromat, akik láttomra kaparni kezdik a földet.

Ez az!

Bassz be közéjük, azok legalább rendesen megdugnak, te ingyenélõ szarzsák!

Egy asztalra hajít, elõször még a levegõ is bennem reked, nem bírok még ellenkezni is a pár pillanatos kábulatban, de ennyi neki bõven elég, hogy kibilincseljen. Megfeszítem karjaimat, de mikor a fájó, tûszerû érzést megérzem a csuklóimon, felnyögök.

Ezüst.

EZÜST?!

Próbálok rúgni, undorodva köpök felé, hogy legalább ennyivel enyhíthessek a bennem tomboló bosszúvágyon, ordítok rá megismételhetetlen és érthetetlen jelzõket, ficánkolva próbálok kiszabadulni, de hasztalan. A hideg asztal alattam kezd felforrósodni a folyamatos rángatózástól.

Felröhög ez az ocsmány dög, ez az alattomos sátánfajzat.

Elkapja az arcomat, én pedig ívesen felé köpök, de simán kikerüli, felrántja a fejemet, hogy a szemeimbe nézhessen, úgy összeszorítja az arcomat, hogy még kinyitni se tudom a számat.

Te tetves dög…

- Holdtöltéig szépen itt maradsz, te kis szajha. Magadnak akartad… - nyelvével végignyal az arcomon, én pedig undorodva kirúgok, de nem érem el, a lánc pedig nagy reccsenéssel rántja vissza a lábam az asztalra. Elengedi a fejemet, az hangosan koppan az asztalon, pillanatokra csak csillagokat látok.

Ismételten felröhög, és most ezúttal el is húzza a belét a francba. Hörögve és nyüszögve próbálom meg magam kiszabadítani, de hasztalan. Az ezüst füstölögve marja a bõrömet, üvöltésem messzire száll, elvíve jókívánságaimat Amador további életére vonatkozóan.

A megkergült bestiák a Holdtól idegbetegen csapkodnak ki utánam, a szukák pedig nyüszögve bújnak közelebb a falhoz. Persze, ocsmány kis ribancok, ha kijutok innen, itt mindenkit széttépek…

***

Eltelik két nap, Amador nem tolja le a büdös pofáját, én pedig érzem, ahogy a végtagjaimban valami olyan õrületes áramlik szét, amitõl még jobban mar az ezüst. Felvisítok, haragosan csapkodok, esélytelenül kapálózva, nem hullanak le rólam a láncok.

Megpróbálok dobni magamon egyet, lábaimmal szinte híd-pózba tolom fel magam, amennyire a lánc engedi, kezeimmel is kinyomom felsõtestem, és egy gyakorlott mozdulattal átdobom magam a hasamra.

A láncok keresztbe fonódnak karjaimon és lábaimon, de legalább már seggel fordulok az ajtó felé, és rendesen körbe is nézhetek. Csapzott hajamtól azonban alig látok, így hátracsapom, hogy lássak.

Gyönyörû hely, itt képzelem el az életemet.

Meg a nagy szart.

Valami erõs végigvág rajtam, én pedig levágódom az asztalra, a csontjaim roppannak, szemeimbe könny szökik. Mi a franc… Valami forró ömlik végig rajtam, szinte tép és mar belülrõl, belsõ hangokat hallok, ami kéjes és domináns…

Nem!

NEM!

Nem fogok behódolni senkinek sem, még neked se!

Megrázom a fejem, kezeim már szinte véresek az ezüsttõl, a háttérben még a hímek is a falhoz lapulnak, én pedig nyögve verem a fejem az asztalba. Szakadj ki belõlem…!

***

Olyan rémálmom volt, hogy az elviselhetetlen volt. Álmomban egy hatalmas, kietlen, havas pusztán álldogáltam, egy szál törölközõben, és a távoli sötétségbõl elõlépett valami forró, és láthatatlan. Elolvadt a hó egy csíkban, amerrõl közeledett, én pedig megkövülten néztem.

Nem is megkövülten.

Igazából vártam.

Vártam valakire.

Vagy valamire.

A csík közeledett, és egy pillanat alatt valami iszonyatosan forró és parázsló csapódott a testembe, én pedig üvöltve terültem el…

Ropogásra kelek, visításra és hörgésre, láncok csörögnek, vasakat harapdálnak iszonyatosan erõs fogak, én pedig megrázva a fejem felkelek lázas álmomból, de mikor lenézek, mindent valahogy… máshogy látok.

Kezeim már nem kezek többé, hanem hatalmas, szürke mancsok. Meghõkölve hátrálnék, de a láncok erõsen fognak, így visszafektet újra az asztalra. Elviselhetetlenül mar az ezüst, nekem pedig mehetnékem van…

Futnom kell… mennem kell…

Nem fogok itt maradni!

A bûz ezerszeresen marja az orromat, amit bele is dörgölök bundámba.

Bundámba?

BUNDÁMBA?!

Idegesen kezdek el toporogni, a láncok még jobban akadályoznak, mint tegnap, ráadásul rettenetesen fáj a szorítása. Fogaimmal idegesen esek neki az asztalnak, a belsõ hang azt sugallja, hogy tépjem ki a láncokat a foglalatból, elég, ha csak körberágom. Azok a kis kövek nem fognak akadályozni a mozgásban…

Idegbetegként esek neki, fogaim marják a köves-fémes asztalt, és pár perc múlva már négy béklyóval bár, de le tudok ugrani az asztalról. Váó, mindent magasabb szögbõl belátok…

Morgásokat hallok, sok bunda folyik és hullámzik, fehér fogak csattognak, a ketrecek még bírják a strapát. Odalépek, és beüvöltök a rácsokon, elkushadnak. Jó érzés, hogy félnek tõlem, pedig még én magam se tudom, mi ez az érzés…

Kibaszott jó, az tény…

Az ezüst marásával kínlódva caplatok fel a lépcsõn, és mikor kivágom az ajtót a folyosón, Amadorral nézek farkasszemet. Felhúzom az ínyem, és hörögve rávicsorgok, persze neki sem kell több, egy nyakropogtatás után már egy hatalmas fekete hím áll elõttem. Mancsával nyakon sújt, én pedig elterülök alatta, de nem adom meg a behódoló pózt.

Undokul utána csattintom a fogaimat, mikor látom, hogy harapni készül. Felmordul, olyan hangon, hogy még odalent is kuss lesz.

„Nyugi Fleur. Ha lenyugszol, nem kell behódolnod sem.”

Szót fogadok a belsõ gondolatnak, és engedve bestiámnak, elernyedek alatta. Fújtatva szagol a bundámba, mancsa még mindig erõsen a gyomromba tapos, de én csak morogva tûröm, hogy szimatoljon.

Állatias horkantás szakad fel tüdejébõl, én pedig ezt kihasználva kisiklok a mancsa alól, és rohanni kezdek az egyik közeli ablak felé. Érzem, hogy ott vannak kint a többiek, érzem…

Finom friss, erdõ illat, bõr és hús…

Hús!

Kitöröm egy ugrással, és puhán landolva a földre mancsaim örömmel ugranak meg a puha, füves földön. Rohanni kezdek a fák között, de mögöttem hirtelen gigantikus döndülésekkel egy hatalmas test iramodik utánam, és én már csak annyit érzek, hogy fogak tépnek a nyakamnál levõ bundába, hátulról rám ugrik, így beleprésel a földbe, leszorít a fûbe.

Hörgés, morgás, visszaharapok, de válaszul akkora karmos csapást kapok, amitõl kissé kijózanodok. És ettõl még csak dühösebb leszek. Ficánkolok alatta, de esélytelen, négy lába közé szorítva vergõdök, s kapok még egy kiadós pofont, mire a bokájába mélyesztem a fogaimat.

Most már nem kíméletes, megérzem, ahogy állkapcsa mélyen a húsomba tép, felvisítva csapkodok alatta, de végül megadom magam, és lekushadva a földre tûröm, hogy megdomináljon. De ha elenged... Csak engedj el...