Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

1. 2. <<3.oldal>> 4. 5.

Sado-chan2016. 11. 14. 19:03:03#34764
Karakter: Amelia Rhys Hale (Baba)



 

– Nem fájt megszólalnod, igaz? – csak tudnám mivel töröljem le azt az elégedett vigyort a képéről… na nem baj, többet úgysem hall majd beszélni.
Vissza teszi a karomat majd egy mozdulattal rögzíti. Nem ellenkezem, bár legszívesebben itt hagynám a fenébe és keresnék magamnak egy nyugodt zugot…a hideg fut végig a hátamon, akárhányszor csak hozzám ér.
Kezét nyújtja és felsegít, ezek szerint még nem végzett.
- Gyere. Mutatok neked néhány dolgot- bár nem igazán érdekel, de után megyek. Csak legyünk túl rajta.
Sötét és nyirkos folyosókon vezet át, az orromig sem látok, így léptei visszhangzó kopogását követem inkább. Néhol kicsit világosabb lesz, hála a beszűrődő tört fénynek, így én is láthatom azt amit ő. Fekete és bordó színek mindenütt...
Egy ismét csak koromfekete szobába lépünk be. Miután becsukja az ajtót, olyan érzésem van mintha aludnék, holott tudom, hogy nyitva vannak a szemeim.

- Állj meg ott, ahol vagy. Várj egy kicsit – parancsol rám majd tovább indul- Obriquator, kes mi amo, pro mia fes tributum – kezd el hirtelen mormolni, mire hirtelen minden fehérré válik. Szemeim elé kapom a kezem, olyan vakító minden. Körbe nézek, de a fehér színen kívül semmit sem látok, egyedül a közepén van valami gömb szerű valami, ami mellett James is áll
- Most visszaadom az emlékeidet. Elvezetlek a múltadba. Elmondom mi fog következni. Idejössz, megérinted a varázsgömböt, én elmondom az igét, és visszakerülsz egy időre a régi életedbe. Olyan lesz, mint egy felgyorsított film, vagy videó. Gyors lesz, rengeteg információval, erre készülj fel – magyarázza, majd maga felé int. Jobb híján közelebb megyek, ő pedig megragadja a kezeimet és a gömbhöz szorítja - Készen állsz? – kérdi. Kicsit sem állok készen… tudni akarom ki vagyok, de ez…olyan bizarr és sok egyszerre… félek..
 – Fredomis te xento da werta, elardo kromia gutramedes Amelia Rhys Hale.

Hallom ahogy mormolni kezd, de a következő pillanatban millió és egy kép suhan át az agyamon. Képem a gyerekkoromról, a szüleimről, aztán egy kép arról a férfiról…Samuel. Ez volt a neve. Megtudom hogyan haltam meg, és hogy mit tett ő ezután… vissza kényszerített az életbe, ebbe a babába zárva.
 Hirtelen térek vissza az emlékek tengeréből, olyan gyorsan, hogy majdnem el is estem. ijedten kap a gömb után, jobban félti azt, mint engem.
Ez..túl sok… túl sok információ…
- Ez teljesen normális, amit most érzel. Kavarognak a gondolataid, próbálod felfogni ki is vagy. Nyugalom… - mondja, de szinte nem is figyelek – Hé, hé… - riadtan pillantok rá– Ez csak az emberi életed, semmi rossz nincs benne.
Méghogy semmi rossz… most pergett le a szemeim előtt az egész életem, a halálom…szinte érzem a lángokat a testemen… mióta ide kerültem, ez az első, hogy érzek bármit is…
Végig simítja a karomat, ég mintha még érezném is…aztán mégsem. Megfogja a karomat és vezetni kezd, nem tudom még hová, de olyan nagyon nincs is más választásom.
Ki visz a kertbe, teleportálva egy pillanat múlva más a virágok közt találom magam. Hatalmas fejű, fekete virágok, az illatuk..nem is tudom mire emlékeztet. Maga a kert is fekete és vörös, amerre a szem ellát nem is látni más színt. Groteszk, de valahogy mégis elbűvölően gyönyörű.
Egy hatalmas sírkő mellett állunk meg végül, elkomorodva engedi el a karomat. Magát a sírkövet vaskerítés veszi körül, oltalmazza mindazt, amit az magában rejt.
Meredten nézem a márvány fejfát, nem tudom, mégis mire kellene emlékeznem

- Nem mutattam meg neked, hogy hogyan találkoztunk, csupán annyit, ami emberként volt veled. A természetfelettivel, a Halállal, azaz velem nem egyszer találkoztál kedvesem. Halálközeli élményeid alatt ismertelek meg. Lépten-nyomon ott voltam a közeledben. Tudnod kell, hogy a szüleid sosem mondták el neked, hogy csecsemőként majdnem holtan születtél meg, mert megfulladtál majdnem véglegesen a nyakadra tekeredett köldökzsinór miatt. Komplikációk voltak, és negyed órára eltávoztál az élők közül. Én fogtalak először karjaimban lélekként. Ekkor ismertelek meg – mondja halkan, szinte elhalnak a szavai a virágok szirmai közt. Vigyázva rájuk indul el a sír felé, halkan lépkedve a kövezeten. Mozdulatai meglepően finomak, mintha nem is ő lenne… egy olyan arcát mutatja meg, amit talán más sose láthatott. Most először érzek vele kapcsolatban másképp… Nem harag ez, és nem is gyűlölet, de hogy mi pontosan… magam sem tudom.– Későbbiekben még 10 halálközeli élményed volt. Nem mindig jöttél át az én oldalamra, de volt rá eset. A harmadik alkalommal már felismertél. Örültél annak, hogy látsz. Mindig engem hittél megmentődnek, hősödnek, s még barátodnak is neveztél, aki a bajtól megóvott. Ez így is volt. Aztán elérted azt a bizonyos kort, mikor kénytelen voltam ezen emlékeidet kitörölni. Nem emlékezhettél erre, maximum álmaidban, kósza fantáziáid közt, vagy ha átléptél ismét a túloldalra – nem néz rám, mintha a virágoknak vagy a sírkőnek mesélne. Mindez olyan… hihetetlen. Semmire nem emlékszem belőle…
Lassan utána indulok, igazából magam sem tudom miért. Mért nem emlékszem rá? Ránk… Ha valóban igaz amiket mesél, emlékeznem kellene… éreznem valamiféle… derengést, de semmi.
- Én csak segíteni szeretnék rajtad, hogy újra önmagad lehess. Ha testben egyelőre nem is, mert nem tudom megoldani, de lélekben igen. Viszont csak akkor tudok rajtad segíteni, ha te is akarod, és hagyod nekem, hogy tegyek érted kicsilány.  Mond meg nekem. Szeretnél újra önmagad lenni? Hagyod, hogy segítsek? –Fordul hirtelen felém, szemeivel az enyémbe váj, mintha az elmémbe akarna belelátni.
Egy kisideig csak állunk egymással szemben, majd közelebb lépek
- Miért… miért kellene neked elhinnem… egyetlen szavadat is?- kérdem szinte suttogva- nem emlékszem… van bármi bizonyíték… hogy mindez valós?- és egyáltalán mért kellene elhinnem bármit amit mutatott? Lehet akár illúzió is, tőle kitelik, hogy eddig manipulál amíg a szabad akaratom maradék morzsáit is elvesztem… kegyetlen és számító természet
- Nem hiszel nekem, nem igaz?- kérdi csendesen- azt hiszed, mindaz amit mutattam hazugság?- aprót bólintok. Mi más lehetne?
Hirtelen közelebb lép hozzám, megragadja a csuklóm és a mellkasához szorítja. Az előbbihez hasonló képek cikáznak a fejemben, ezúttal az ő szemén keresztül…mindaz amit az előbb elmondott… tényleg igaz lenne?
A képek eltűnnek, de ő még mindig magához szorítja a kezem…érzem a teste melegét..a szívverését…hevesen és zaklatottan dörömböl a mellkasában…sose láttam még ilyennek
- Mostmár hiszel nekem?- kérdi elengedve a kezem. Lehajtom a fejem, bár a saját szememmel láttam, ez még mindig hihetetlen… mért pont én? Nem én vagyok az egyetlen, aki halottan született… sem aki sokat gyengélkedett..
Elengedem őt és elindulok vissza a kastély felé…ezt még meg kell emésztenem. Nem jön utánam, amiért kivételesen hálás vagyok…most kell egy kis idő, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal…

Napokig nem beszélünk, de még csak nem is látom őt… talán arra vár, hogy én keressem fel… ki tudja.
A télikertben locsolgatom a mélyvörös rózsákat, mikor halk lépteket hallok magam mögül. Újabban ide fészkeltem be magam, megnyugtat és a gondolataimat is eltereli kicsit
- Amelia…- szinte suttog, miközben megáll mögöttem. Nem fordulok felé, csak leteszem a locsolókannát. Érzem, ahogy a tenyerei lassan a derekamra csúsznak. Megfeszül a testem, nem tudom, hogy megütni akarom e, vagy átkarolni…


Renesmee2016. 11. 03. 21:03:11#34732
Karakter: James Obscur Sang



A kis cseles leányzó megpróbálta kilopni azt, ami a zsebembe volt. Reflexből elkaptam csuklóját és hátrarántottam karját. Hallottam egy halk reccsenést, ami faragott finom végtagjának a határát mutatta meg.

- Nézd mit tettél magaddal- csóváltam meg a fejem - Sokkal egyszerűbb lett volna kérni, mint megpróbálni elvenni - előhúztam bal kezem a zsebemből, amit ökölbe szorítottam.

Lelöktem őt az ágyra, mellé támaszkodtam jobb kezemmel dereka mellett, és lassan egyre közelebb hajoltam hozzá, hogy esélye sem legyen még mozdulni se, nemhogy megszökni.

- Mond ki... mond ki a nevem, Amelia – búgtam halkan füléhez hajolva.

- J-James... – végül csak sikerült kinyögnie. Éreztem, hogy megszeppent, és a félelem halvány jeleit is mutatta.

- Látod, ennyi az egész – hátrébb húzódtam tőle, és az eddig kezemben szorongatott valamit, ami pontosabban egy ezüstnyaklánc volt egy medállal, nyakába akasztottam. – Nem fájt megszólalnod, igaz? – beszéltem hozzá továbbra is, próbálván megtörni a jeget.

Mellette maradtam addig, míg jobb kezemmel megérintettem karját, amit kirántottam neki, és finoman helyére tettem, majd egy apró mágiával azonnal meg is gyógyítottam. Ezután felkeltem, és odanyújtva neki a kezem, hogy felsegítsem őt, halványan elmosolyodtam.

-        Gyere. Mutatok neked néhány dolgot – vonakodva kissé, de megfogta kezem, és hagyta, hogy felsegítsem. Nem mert már ezek után ellenkezni.

Megvártam, míg biztosan talpra áll, majd elengedve kezét elindultam ki a szobából. Ő jött utánam. Egészen addig vezettem, amíg el nem értem vele az emelet északi szárnyába. Itt volt a leghűvösebb. A folyosókon még gyertyák sem égtek, mint máshol. Majdhogy nem sötétség uralkodott a folyosón. Sötét színek, legfőképp fekete és mélybordó színek uraltak mindent az egész kastélyban, ezáltal itt is. A fő folyosón lépdelve szótlanul néha rá pillantottam. Láttam, ahogy szemei követik az ódon, szürke szobrokat, amikkel tele volt ez a részleg. Mindegyik hatalmas volt, régi, és egy-egy természetfeletti istenséget, vagy történelmünkben fontos alakot, vagy épp egy jelenetet ábrázolt. Legtöbbjük rémisztő hatást gyakorolt mindenkire teljesen élethű kidolgozásuk miatt.

Egy ideig még kanyarogtunk a folyosókon, majd egy jókora, dupla szárnyú ajtóhoz elérkeztünk. Ott benyitottam, s ugyan jómagam léptem be először, de miután bejött ő is, becsuktam az ajtókat magunk után. Hirtelenjében teljes sötétség lepett el bennünket. Magam sem láttam az orrom hegyéig se, de mivel tudtam mi hol van, könnyedén közlekedtem.

-        Állj meg ott, ahol vagy. Várj egy kicsit – utasítottam, és ezzel a vak sötétségben elindultam, keresve azt, ami miatt idejöttünk.

Amint megtaláltam az állványt a terem közepén, a rajta lévő dolgot megérintettem.

-        Obriquator, kes mi amo, pro mia fes tributum – mormoltam el halkan az igét, amit tökéletesen hallhatott a síri csendben.

Olyan hirtelenjében vált a szoba teljes feketéből éles fehérré, hogy magam is megszédültem egy kicsit. Nagyjából ötven négyzetméternyi teljes üresség volt ez a terem. A falak teljesen fehérek voltak, sehol egy tárgy, ablak, csak a középen lévő fehér négyzet alapú tömör állvány, és azon egy kristálygömb, de még az ajtó is eltűnt, amin bejöttünk. Láttam, hogy még küzd egy kicsit a hirtelen fényviszonyváltozással, de nemsokkal rám nézett, szinte szemeivel kérdezve, hogy mi ez az egész.

-        Most visszaadom az emlékeidet. Elvezetlek a múltadba. Elmondom mi fog következni. Idejössz, megérinted a varázsgömböt, én elmondom az igét, és visszakerülsz egy időre a régi életedbe. Olyan lesz, mint egy felgyorsított film, vagy videó. Gyors lesz, rengeteg információval, erre készülj fel – magyaráztam el neki tömören, hogy mégis mi fog következni, majd intettem neki fejemmel magam fele.

Kicsit vonakodva, de idesétált hozzám, én pedig kezeit a gömbre tettem.

-        Készen állsz? – néztem le rá, mire egy fél pillantást és egy majdnem megszólalást kaptam, de végül csak biccentett. – Fredomis te xento da werta, elardo kromia gutramedes Amelia Rhys Hale.

Amelia csak annyit vehetett észre, hogy a másodperc töredéke alatt eltűnt ebből a világból. Amit pedig ő láthatott szemei előtt, az kivetült a terembe, mintha én is ott lettem volna. Odébb léptem, és csak figyeltem őt…

Nagyjából fél óra alatt pörgött le az egész emberi élete előtte, s ezt mind fejébe is véste a varázslat. Addig teljesen nyugodtan állt ott, mozdulatlanul, teljesen összpontosítva a dolgokra, amit látott. Aztán befejeződött szépen lelassulva a története a halála pillanatával. Ekkor pattantak fel szemei és olyan gyorsan engedte el a göböt, hogy megijedtem, és azonnal odakaptam, hátha leveri ezzel azt, de szerencsére ez nem történt meg. Lassan hátrálni kezdett és csak bámult mereven előre.

-        Ez teljesen normális, amit most érzel. Kavarognak a gondolataid, próbálod felfogni ki is vagy. Nyugalom… - elengedve a kristályt odalépdeltem hozzá és finoman megérintettem felkarját. – Hé, hé… - szóltam megnyugtató hangon, mikor riadtan, akár csak egy őzike felnézett szemeimbe. – Ez csak az emberi életed, semmi rossz nincs benne.

Megsimogattam karját, amit biztos, hogy nem érzett, de a gesztust szántam megnyugtatásul. Kimentem vele inkább a teremből, eltűntetve az egész világosságot, majd már a folyosón állva figyeltem arcát. Még mindig elég zavarodottnak tűnt, így felsóhajtva halkan elteleportáltam magunkat a kinti virágos kertbe. Emberként imádta a virágokat. Reméltem, hogy ez kicsit megnyugtatja.

Maga a Pokol elég érdekesen festett amúgy is. A fű élénk zöld helyett feketén fénylett a vöröses fényekben, amit a Vérhold okozott, ami az éjszakát jelentette. A fák és bokrok groteszk módon nyúltak az ég felé. Némelyik teljesen csupasz volt, ágai görcsösen kanyarogtak a hatalmas növényeknek. Másikaknak pedig vörös-piros, vagy fekete-szürke árnyalatokban pompáztak különböző fajta leveleik, virágaik s gyümölcseik.

A virágoskert pedig az ékköve volt a kertnek. Egy tiszta, famentes területen a kastély falától elfele egészen messze állt egyetlen egy, jókora, kereszt alakú sírkő, az hatalmas nyolcszög alakú, nagyjából csípőig érő hegyes, kézzel kovácsolt, dekorált fekete vaskerítéssel volt körbe véve. Minden oldalán volt egy-egy kapu, s onnan a sírkő felé keskeny, kikövezett utacska vezetett. A kerítésen belül pedig mindenhol tele volt a föld Halál-virágokkal. Legjobban fekete ázsiai liliomokhoz tudtam volna hasonlítani őket, ha földi példát kértek volna. Egyszerűen gyönyörűek voltak.

Mi a kert szélénél álltunk a kapunál, ami nyitva volt előttünk. Elengedtem őt, és hagytam, hogy csak nézze. Hátha beugrik neki bármi is.

-        Nem mutattam meg neked, hogy hogyan találkoztunk, csupán annyit, ami emberként volt veled. A természetfelettivel, a Halállal, azaz velem nem egyszer találkoztál kedvesem. Halálközeli élményeid alatt ismertelek meg. Lépten-nyomon ott voltam a közeledben. Tudnod kell, hogy a szüleid sosem mondták el neked, hogy csecsemőként majdnem holtan születtél meg, mert megfulladtál majdnem véglegesen a nyakadra tekeredett köldökzsinór miatt. Komplikációk voltak, és negyed órára eltávoztál az élők közül. Én fogtalak először karjaimban lélekként. Ekkor ismertelek meg – szavaim szinte elvesztek a kertben, ahogy elindultam lassan, vigyázva a virágokra, a kis kikövezett ösvényen, ami egyenesen a sírkő felé vezetett. Éreztem, hogy figyel engem. – Későbbiekben még 10 halálközeli élményed volt. Nem mindig jöttél át az én oldalamra, de volt rá eset. A harmadik alkalommal már felismertél. Örültél annak, hogy látsz. Mindig engem hittél megmentődnek, hősödnek, s még barátodnak is neveztél, aki a bajtól megóvott. Ez így is volt. Aztán elérted azt a bizonyos kort, mikor kénytelen voltam ezen emlékeidet kitörölni. Nem emlékezhettél erre, maximum álmaidban, kósza fantáziáid közt, vagy ha átléptél ismét a túloldalra – könnyedén meséltem neki a történteket, magam elött mosolyogva halványan, ahogy sétáltam a sírhoz, s hallgattam, ahogy lassan jön utánam.

Valahol fontos volt nekem ez a lány. Egy volt ugyan a sok közül, de mégis más. Más volt a története. Túl sokszor került a közelembe, s más lett a vége. Marionettbaba lett. Megrontották lelkét a földre való visszahívásával, s elveszett az a drága lány, aki volt. Ezért mikor meghalt az, ki megrontotta, nem bírtam magára hagyni szegényt. Vissza akartam változtatni. Régen egy ilyen eset sem kötött le, de az évmilliárdok alatt változik az ember…

-        Én csak segíteni szeretnék rajtad, hogy újra önmagad lehess. Ha testben egyelőre nem is, mert nem tudom megoldani, de lélekben igen. Viszont csak akkor tudok rajtad segíteni, ha te is akarod, és hagyod nekem, hogy tegyek érted kicsilány.  Mond meg nekem. Szeretnél újra önmagad lenni? Hagyod, hogy segítsek? – fordultam meg, hogy rá tudjak nézni, mikor elértem a sírkőig, s szemeibe néztem azzal az átható tekintettel.

Úgy álltam meg a sírkő mellett, hogy láthatta, az én nevem volt felvésve rá és egy szöveg.

James Obscur Sang,

Azaz a Tisztelt Halál.

Te, ki atyja vagy a lelkeknek,

S Pokolnak vagy ura, nem örvendhetsz békének.

Öröklétre szól a szerződés,

Mit megszegni lehetetlenség.

Része vagy a körforgásnak,

Amíg nincs vége a Centrálnak.

Nem szökhetsz, nem menekülhetsz,

Mert véredre ki esküt tesz,

Örökre, még holtadban is,

Szolgálatába kényszeríthet.

Így hát légy rabszolga,

Kinek egyetlen dolga,

Hogy a lelkeket óvja.



Szerkesztve Renesmee által @ 2016. 11. 03. 21:03:44


Sado-chan2016. 11. 03. 18:31:51#34730
Karakter: Amelia Rhys Hale (Baba)



 Megáll az ágy előtt, én pedig felemelem a fejem. Percekig nézzük egymást, mielőtt megszólal. 
 
- Nem tudod miért vagy itt, igaz? Szerintem ez gondolkodtat téged. Nem tudod miért bánok veled így, és hogy miért nem engedlek el. Nem emlékszel semmire az életedből, igaz? – utálom hogy bele mászik a fejembe, hogy még itt sem lehetek biztonságban. 
Megáll az ágy végében, kezét zsebre téve mér végig rajtam.  
- Megmutatom neked az előző életed, ha szeretnéd. Visszaadhatom az emlékeidet. S bár azok csak emlékek lesznek, de tudni fogod honnan jöttél, milyen utat jártál végig. Annyi a hátránya a dolognak, hogy ezzel együtt nem tudom mind ezekhez kötődő érzelmeidet is visszaszolgáltatni. –Jól hallottam? Vissza akarja adni az emlékeimet? Ebbe meg mi ütött? Ennyire kétségbeesett lenne talán…- Azokat neked kell megkeresned, feldolgoznod. Attól, hogy marionettbaba lettél, képes vagy az életre. Igaz, nem teljes emberi formában, nincsenek szükségleteid és a többi, de élsz. Értékelhetnéd egy kicsit, hogy kaptál egy második esélyt – értékelni… nem én kértem, hogy hozzon vissza. Ugyan nem emlékszem, de az a férfi a faházból elmondta mi történt. Jó okom volt rá, hogy megöljem magam, erre jön ő és mindent tönkretesz.  
Igaza van, tudni akarom ki voltam, de ez nem jelenti azt, hogy behódolok neki. 
Mintha elmerengne kissé, észre sem veszi amikor felkel és elé lépek. Vagy két fejjel magasabb mint én, s testalkata is erősebb. Simán össze törhetne, ha úgy akarná. 
- Szeretném, ha tudnád, hogy mi közöd van hozzám.- pillant újra rám. Nem kell, hogy mondjon bármit is, hiszen tudom ki ő…egy angyali arc mögé bújt szörnyeteg, aki élvezi, hogy másokat kínozhat. Láttam mit tett.. egyszer, amíg távol volt kiszöktem és követtem őt. Láttam, hogy mit tett azzal a szegény teremtéssel, még mindig emlékszem keserves sírására… 
Mégis…tudnom kell. Megőrjít ez a hasztalanság. 
Míg őt leköti, hogy a szemeimet fürkéssze lassan a zsebébe csúsztatok a kezem, hogy elcsenjem azt ami nála van, de sajnos észre veszi és csuklómnál megragadva hátra fordítja a karomat. Érzem, ahogy a vállam kiugrik a helyéről és már csak az apró pókfonál szerű szálak tartják ott. Másnak ez bizonyára szörnyen fáj 
- Nézd mit tettél magaddal- csóválja a fejét- Sokkal egyszerűbb lett volna kérni, mint megpróbálni elvenni- elő húzza másik kezét a zsebéből. Ökölbe van szorítva, de így is kivillan ujjai közül az ezüstszínű lánc. Hirtelen az ágyra lök és mellém ül, a derekam mellett támaszkodik karjaira, hogy ne tudjak megszökni. Egyre közelebb hajol hozzám, szinte már zavarba ejtően közel. Mire készül? 
 
Lassan hajol egyre közelebb, szinte már csak centik választanak el minket egymástól 
- Mond ki...-súgja halkan- mond ki a nevem, Amelia- súgja a fülembe 
- J-James...- nyögöm alig hallhatóan. Hangom engem is meglep, hiszen mióta vissza tértem egyetlen szót sem szóltam. 
- Látod, ennyi az egész- húzódik el elégedetten, majd a nyakamba akasztja az eddig szorongatott medált. Né továbbra is mozdulatlanul fekszem a párnák közt, kilazult karom valahol a testem mellett hever..egy nap teljesen össze fog tőrni... de miért is aggódom emiatt ennyire?


Renesmee2016. 11. 03. 11:48:18#34725
Karakter: James Obscur Sang



Gyors táncunk ellejtése után közöltem, hogy eluntam a partit és lépjünk le. Így egy pillanat alatt otthon is termettem vele. Mit sem törődtem jelenlétével, egyből vetkőzni kezdtem. Éreztem a tekintetét magamon, így ránéztem.

-        Tetszik, amit látsz? – ajkaim mosolyra görbültek. - Mutathatok többet is, ha megszólalsz végre – odahajoltam hozzá, egészen közel, nyakához. Érezhette kölnim illatát.

Végül csak elrántotta a fejét és szótlanul hátrébb lép. Nem láttam rajta még mindig az akarást, hogy hozzám akarna szólni.

-        Ha nem hát nem… időnk, mint a tenger – vállat vontam, mire ő el is hagyta a szobát.

Valószínűleg a szobájába mehetett, így egyedül maradtam, s volt időm kényelmesebb ruhára váltani a báli szerelésem. Egy fekete nadrágra, és egy itthoni hosszúujjú ingre, aminek feltűrtem az ujját könyökömig és nem gomboltam be azt.

Agyalni kezdtem Amelián. Szóra akartam bírni, és kideríteni, hogy mire emlékszik, miért változott meg benne minden, ami eddig emberként szöges ellentéte volt mostani valójának. Eldöntöttem, hogy csak megszólaltatom még a mai nap folyamán, úgyhogy elmentem a szobájához, de csak miután előkerestem egy kis apróságot, s azt zsebembe süllyesztettem.

Ahogy sétáltam a félhomályban, lépteim a kastély néma csendjében visszahangzottak a folyósókon, így biztos voltam benne, hogy hallja, hogy jövök. A megfelelő ajtónál megálltam, kezem a hűvös kilincsre csúsztattam, és halkan próbáltam benyitni, de az ajtó elárult, mert felnyikordult. Amint kitártam az ajtót keresni kezdtem őt. Az ágyon azonnal meg is pillantottam. Az arcom semleges maradt, ahogy ránéztem. Összetalálkozott a tekintetünk. Gondoltam, hogy az ajtót figyelte, azért nézett már erre fele.

-        Nem tudod miért vagy itt, igaz? Szerintem ez gondolkodtat téged. Nem tudod miért bánok veled így, és hogy miért nem engedlek el. Nem emlékszel semmire az életedből, igaz? – beljebb lépve a szobájába zsebembe csúsztattam a kezeim nyugodtan és úgy álltam meg az ágya végénél.

Tekintetét rám szegezte még mindig, és válaszul csak apró biccentéssel szolgált kérdésemre.

-        Megmutatom neked az előző életed, ha szeretnéd. Visszaadhatom az emlékeidet. S bár azok csak emlékek lesznek, de tudni fogod honnan jöttél, milyen utat jártál végig. Annyi a hátránya a dolognak, hogy ezzel együtt nem tudom mind ezekhez kötődő érzelmeidet is visszaszolgáltatni. Azokat neked kell megkeresned, feldolgoznod. Attól, hogy marionettbaba lettél, képes vagy az életre. Igaz, nem teljes emberi formában, nincsenek szükségleteid és a többi, de élsz. Értékelhetnéd egy kicsit, hogy kaptál egy második esélyt – hangom kellemes mély volt, s most kissé még jobban elmélyült, ahogy nyugodtan beszéltem hozzá.

Talán ezt is imádták bennem a nők. A hangomat. Bárkinek énekeltem, szinte elbűvöltem azokat, ahogy sok más tudásommal is. Ezek emberi tulajdonságaim voltak. Nem volt közük a posztomhoz, s ahhoz, hogy én vagyok a Halál. Ezt sokan nem hitték el, és valami teljesen természetfeletti képességeknek hitték sokáig. Egészen addig, amíg egy napon meg nem haltam, és visszakerültem a HalálKirályhoz, aki nevelőapám volt, s jobbnak látta tetteim alapján, hogy ha kicsit visszafog. Miután újra éltem, nem én voltam egy ideig a Pokol Ura. Akkor éltem zongorista és énekes karrierem legjavát, s biztosítottam arról mindenkit, hogy ez én vagyok, nem pedig valami bűvös képesség. Na, de rólam ennyit.

Néhány pillanat volt az, míg ezen eltanakodtam, s vártam válaszát. Reménykedtem benne, hogy most talán egyetlen szót legalább kiejt. Reményt adhattam volna neki ezzel, hogy megtudja ki ő, s célt adjak az életének. Tudtam, hogy nem lesz ettől ismét emberi teste, de tudatában lenne az életének, amit ezelőtt élt.

Mielőtt megszólalt volna – nem mintha láttam volna elsőre az akarást rajta -, hozzáfűztem még valamit.

-        Szeretném, ha tudnád, hogy mi közöd van hozzám.



Szerkesztve Renesmee által @ 2016. 11. 03. 12:18:55


Sado-chan2016. 11. 03. 10:25:06#34724
Karakter: Amelia Rhys Hale (Baba)



 

 

- Nos, csodaszép a ruhád Amelia – vet rám egy lekezelő pillantást, de fejét nem mozdítja el.
- Igen, tudja Agata- válaszolja minden további nélkül, hiszen ez a bók, bár nekem címezték, nyilvánvalóan neki szólt- Én választottam neki, de ha most nem haragszol, nálad jobb dolgunk is volna. További kellemes estét – választ se várva ragadja meg a kezem és húz magával, miközben a fülembe súg – Ne is törődj vele, klimaxos korszaka van, és mindig is ilyen hülyén állt a szeme – mintha csak egy tárgyat becsmérelne, bár tagadhatatlan, hogy van benne igazság.

A következő állomás a bárpult. Ő rendel magának valami alkoholt, én inkább a bálozókat figyelem csendben. Unalmasak, magatehetetlenül játszák szerepüket. Inkább tűnnek ők báboknak ebben a maskarában, mint én…mintha ez a hely tükre lenn a valóságnak, megfordítana mindent és az ellenkezőjét mutatná.
Egyre többen gyűlnek James köré, így a végén már nem is figyelnek rám, lehetőséget kínálva hogy jobban körül nézzek.
Nem tudom miért, valahogy mindig is szabadabban mozogtam akkor, ha ő nem volt mellettem. Nem éreztem magamon vádló, ugyanakkor mohón fürkésző szemeit, nem éreztem a vállaimon azt a különös terhet… csak arra nem emlékszem mivel érdemeltem ki.
Sajnos csak pár métert tudok megtenni, mire vissza jön.

- Felkérhetlek egy táncra? – kérdi megragadva a kezem, de természetesen választ nem vár. Úgyse kapna. Elkezd a táncparkett felé vezetni, és meg sem áll egészen a közepéig. Ott hirtelen megáll és magához ránt, teste az enyémnek simul, olyan szorosan, hogy szinte érzem a szívverését. Nem emlékszem, kerültem-e valaha is ilyen közel hozzá… vagy akár bárkihez. Egyik keze a derekamon, másikkal kezeimet fogja. Biztos tartás, mégis meglepően gyengéd.
- Remélem, tudsz keringőzni babám… - igazából fogalmam sincs. Nem emlékszem, hogy valaha is keringőztem-e, vagy egyáltalán bármilyen más táncot ismerek-e.
Szemébe nézek, mire ő táncolni kezd. Az egész terem minket figyel, a nők irígyen súgnak össze, míg a férfiak ingerülten markolásszák a poharukat, vagy ami éppen a kezükben van.
Vissza fordulok partnerem felé, arcára kiülő mosoly alapján elégedett a figyelemmel, de engem hidegen hagy.
Táncunk gyors, precíz, már már kirívó, és mikor a zene elhallgat, mi pedig befejezzük, kell pár pillanat, hogy a nézők magukhoz térjenek. Tapsuk kimért, s arcukról is eltűnt minden mosoly… azt hiszem emlékezetes pillanatokat szereztünk nekik.
James meghajol, majd vissza vezet a bárpulthoz
- Unom ezt a partit, és ahogy látom, hamarosan vége. Mi lenne, ha inkább hazamennénk?- fordul felém. Azt hiszem a mai este folyamán ez volt az első értelmes döntése. Aprót bólintok, mire megragadja a kezem és ismét teleportál, ezúttal velem együtt. Sokat gondolkodtam, vajon ha lenne gyomrom felfordulna-e tőle, de így nem érzek semmit.
Az öltöző szobában érünk földet, talán most már levehetem ezeket a vackokat.. szépek ugyan, de kényelmetlenek. Mintha ugyanerre gondolna ő is, mit sem törődve a jelenlétemmel elkezdi lehámozni magáról az öltönyt, hogy aztán valami kényelmesebbet vegyen fel helyette. Akaratlanul is hozzá szögezem tekintetem, végig futtatva minden apró vonásán, ám mikor felém fordul elkapom a tekintetem.
- Tetszik amit látsz?- mosolyodik el, majd felém lép és az állam alá nyúlva emeli fel a fejem- Mutathatok többet is, ha megszólalsz végre- mosolyodik el ismét, olyan közel hajolva, hogy érzem magamon a leheletét.
Dacos tekintettel nézek rá percekig, majd elrántom a fejem és hátrébb lépek.
- Ha nem hát nem.. időnk mint a tenger- otthagyom őt, és inkább vissza térek a szobámba. Olyan az egész mint egy babaház, szerintem az egész kastélyban ez a legvilágosabb szoba halvágy májva és pasztell színeivel.
Nagyot sóhajtva ülök le az ágy szélére. A fal mellett kovácsoltvas madárkalitka, rácsaira vadszőlő lugas van felfuttatva, benne halott madarak megbűvölt csontvázai üldögélnek és csivitelnek, mintha nem is tudnák, hogy halottak.
kioldom a fűzőt és az abroncs szíját, lehámozok magamról mindent, addig amíg csak az alsóruházat marad. Elterülök az ágyon és szememet behunyva próbálom felidézni mivégre vagyok itt. Mért pont én? Mi olyan van bennem, ami más lányból hiányzik? Mért érzem úgy, hogy valami nagyon fontosat is elfelejtettem?
Ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben amikor hallom, hogy nyikorog az ajtó. Ez James.. megismerem a léptei ritmusát. Vajon ezúttal mit akar?



Szerkesztve Sado-chan által @ 2016. 11. 03. 10:25:34


Renesmee2016. 11. 02. 19:36:05#34720
Karakter: James Obscur Sang
Megjegyzés: Babámnak


Végül csak meg fordult, és aprót bólintott igenlően. Elmosolyodtam, majd felkeltem, hogy odamenjek felsegíteni.

-        Nagyszerű! – mondtam mosolyogva.

Jöhetett a következő lépés, a drága babámnak a kicsinosítása, így elvittem őt a legnagyobb vendégszobába, ami a földszinten volt. Benyitottam, majd betessékeltem őt a szobába. Leültettem őt a fésülködőasztalhoz. Láttam, hogy körbe néz, megszemléli a bútorokat. Bent volt egy zongora is a szobában. Láttam, hogy azon kicsit elidőzik tekintete.

-        Tetszik? Ha visszatértünk, és jó kislány leszel, talán játszok neked valami szépet – mosolyogtam rá. Biztos, hogy nem ezen a zongorán fogok neki játszani, de az részletkérdés volt.

Szépen kifésülöm a haját, majd keresek neki egy hozzá passzoló báliruhát a gardróbban, fel is öltöztettem, majd egy balerinacipőbe bújtattam kis kacsóit. Felegyenesedtem cipője feladása után, hátrébb léptem egy kicsit, végignéztem rajta, majd elmosolyodtam elégedetten.

-        Kész – közöltem vele a tényt, hogy elkészültem vele, majd megkértem, hogy várjon meg.

Elmentem én is összekészülődni. Legglancosabb ruháimat sikerült magamraöltenem. Fekete öltöny, hozzá tartozó öltönynadrág – természetesen élére vasalva -, fehér hosszúujjú ing, fekete, mellkasomra tökéletesen simuló mellény, és természetesen az eredeti olasz fekete bőrcipő a lábamon. Magamra fújtam egy csepp kölnit, abból a fajtából, amitől a nők körülöttem elájulnak, ezt követően pedig visszamentem a drága babámhoz.

Majdnem utolsóként toppantunk be a helyszínre, ahol a giccses bált tartották. Utáltam időben érkezni, így nem is volt csoda, hogy késtem. Valamint imádtam a hatásos belépőket. Talán ezért is hoztam magammal most Ameliát, kit most bal karomon vezetek. Amint beléptünk, mindenki ránk figyelt. Élvezettel elmosolyodtam, de amint az első nő odaszólt hozzám, máris elfogott a hányinger.

-        James! De örülök, hogy látlak! – Agata vonásait véltem felismerni az alatt a hat kiló festék alatt, amit magára kent. Feltűnően végig bámulta partnerem, majd szóra nyitotta szokásosan nagy lepcses száját. - És ki ez a bájos… műalkotás? – kérdte vonakodva saját szavaitól is szinte.

-        Ő itt Amelia – mutattam be partnerem, aki bájos kis pukedlit lejtett előtte.

-        Nos, csodaszép a ruhád Amelia – nézett fél szemmel páromra, egy szükséges bókot elejtve.

-        Igen, tudja Agata. Én választottam neki, de ha most nem haragszol, nálad jobb dolgunk is volna. További kellemes estét – minden kertelés nélkül közöltem vele, hogy teljesen hidegen hagy a létezése, majd megindultam, magammal vonva partnerem. – Ne is törődj vele, klimaxos korszaka van, és mindig is ilyen hülyén állt a szeme – vigyorodtam el éppen csak, ahogy ezt odasúgtam Ameliának.

Mintha egy egészen halvány mosolyt láttam volna arcán. Semmi kedvem sem volt ehhez a bálozósdihoz, így a következő állomásom egyből a bár, ahol rendeltem is magamnak két erős rövidet, majd le is húztam őket egymás után. Amelia annyira csendesen ácsorgott mellettem, vagy éppen némán figyelte a tömeget, vagy a puccos, agyondíszített termet, hogy szinte meg is feledkeztem róla, hogy itt van.

Egyre jöttek oda különböző ismerőseim, míg sétálgatni kezdtük párommal a teremben, és bájcsevegnem kellett volna velük, de annyira volt kedvem, amennyire ez az arcomra is volt írva, de ez senkit sem érdekelt. Kicsit így muszáj volt magára hagynom Amliát, és néhány szót váltanom minden második emberrel, akivel összetalálkoztam. Régi ismerősök, barátok, de még vadidegenek is, és a kevésbé rangos férfiak és azoknak nem véletlenül elém hurcolt lányaik, akik nem mind tartoztak a legszebbek közé, de reménykedtek benne az újgazdag apucik, hogy valamelyik megtetszik nekem. Annyira veszett ügy volt az egész, de ők tovább próbálkoztak.

Miután sikerült levakarom magamról nagyjából két tucat embert, akik beszélgetni akartak velem, és egy pohár whiskey után odafordultam hozzá. Felé nyújtottam a jobb kezemet, mire rám pillantott.

-        Felkérhetlek egy táncra? – kérdeztem tőle egy elragadó mosollyal, majd válaszát meg sem várva végül megfogtam kezét és elindultam kivezetve őt a parkett fele.

A hangulat, annak, aki szereti az ilyen puccparádékat és a rémes bálokat, annak valószínűleg egy álom lehetett, hiszen élő zene szólt, rengetegen táncoltak, italoztak s kacagásztak körbe-körbe, amerre csak elnézett az ember.

Én szerettem a bálokat, bevallom őszintén, de még a régi időkben. Ott lehetett mindig a legszebb, leg előkelőbb lányokat horogra akasztani, de jelenleg nem voltam abban a csajozós kedvemben, hiszen ez egy magasabb rendű rendezvény volt, ahova nem önszántamból jöttem el, hanem azért, hogy benyaljak azoknak a magasabb posztú embereknek, akikkel esetleg még dolgom akadhat, és kéne egy szívesség vagy valami. Közelről sem a szórakozásról szólt ez az egész. Ez csak a látszat volt. A háromnegyede a tömegnek mind azért volt itt, hogy a tőlük magasabb rangú embereknek tegyék a szépet. Bezzeg régen még szórakozásból is rendeztek ilyeneket…

Kiléptem Amliával a parkettre, majd egy könnyed mozdulattal elkaptam derekát és kezét. Szemeibe nézve egy lehengerlő mosolyt varázsoltam arcomra. Jó pár ifjú hölgy, akik már belépésünk óta figyeltek engem, megvető, irigy fejekkel nézték most táncpartnerem.

 

-        Remélem, tudsz keringőzni babám… - súgtam neki, mire felpillantott szemeimbe, és ezzel megtettem az első lépést amint a zene ritmusa táncra hívott minket.



Szerkesztve Renesmee által @ 2016. 11. 02. 20:13:06


Sado-chan2016. 11. 02. 18:05:40#34718
Karakter: Amelia Rhys Hale (Baba)
Megjegyzés: A Halálnak


 

Halott vagyok… és mégsem. Élek, és mégsem… nem vagyok önmagam, és mégis, talán olyan vagyok, mint amilyennek mindig is lennem kellett volna.
Tudom, hogy meghaltam, hisz más vagyok mint ő, más mint az a férfi a faházban, legyen bármi a neve. Elmondta, hogyan kerültem ebbe a testbe, szavai mégis üresen csengtek a fülemben, ahogyan üresen csengenek annak a férfinak a szavai is, akié ez az ódon kastély.
Napokon, heteken keresztül csak barangoltam félhomályos folyosóin, ám még most sem értem a végére. Számtalanszor tévedtem már el, vagy estem bele valamelyik csapdába, ám itt vagyok, mondhatni sértetlenül.
Az egyik teremben keresek menedéket, lerogyva a kandalló előtti szőnyegre, vészesen közel a lángokhoz. Nem érzek fájdalmat, nem érzem a számomra halálos lángok melegét, sem a testemre simuló, könnyed fekete selyem simogatását… Nem vagyok más, csak egy üres burok, emlékek és érzések nélkül.
Hitelen halk, biztos lépteket hallok közeledni felém. Ez ő… a Halál…James. Idősebb mint itt bármi, mégsem néz ki többnek egy huszon éves sihedernél. Első ránézésre vonzó férfi, nem csoda hogy annyi, vágyakozó verset írtak hozzá a remény vesztett fiatalok… bele szeretnek első látásra, hiszen nem látják a szemében azt, amit én.
-  Tudod drága, ha ott ücsörögsz, fel fogod gyújtani magad… A tűz neked, marionettbabának, nem játékszer. Nem csak úgy megégetnéd magad, hanem atomjaidra sülnél. Második halált kívánsz?- kérdi mindenféle érzelem nélkül.– Akartam kérdezni, hogy szereted-e a rendezvényeket, mert elvinnélek magammal egy uncsi partira, ami a főmuftik között lesz, ahova sajnos hivatalos vagyok. Aztán nincs kedvem becsajozni addig, te pedig eléggé kézen fekvő lehetőség volnál, így magammal viszlek- jelenti ki kertelés nélkül- Amelia?- szólal meg kisvártatva, hangja nyugodt, türelmetlenség egy cseppnyi sincs benne.
 Oh, igen. Említettem már, hogy bár tudok beszélni, mióta vissza hozott, egyetlen szót sem szóltam? Nincs értelme. Nincs miről. Életemben sem hallgattak meg, mért pont halálomban tennék?
Lassú, esetlen mozdulatokkal fordulok meg, majd aprót bólintok, mosolyt csalva ezzel arcára
- Nagyszerű!- Felpattan majd kezét nyújtva felsegít a földről. Szemembe lógó hajamat félre söpri, majd mikor meglátja arcomat elégedetlenül kezdi csóválni a fejét- mi történt ezzel a szép arccal?..Elestél, megint?- lesütöm szemeim, ajkaim résnyire nyílnak. Nincs is itt szükség arra, hogy beszéljek, hisz ő mindent lát és hall- Sebaj, egy pillanat és rendbe hozlak- ujjbegyeivel simít végig a repedéseken, a hiányzó szilánkokon, mire azok úgy tűnnek el, mintha ott se lennének- készen is vagyunk.

Egy másik, számomra eddig ismeretlen szobába vezet és a közepén álló székre ültet.
Lassan forgatva fejem körbe nézek, alaposan szemügyre véve az ébenfekete, kopott bútorokat, a hatalmas gardróbot, a baldachinos ágyat és az ablak mellett álló mélybordó lakkozott zongorát. Itt elidőzik kicsit a tekintetem, igazából magam sem tudom miért.
- Tetszik? Ha visszatértünk, és jó kislány leszel, talán játszok neked valami szépet- mosolyodik el elégedetten. Talán úgy hiszi, újabb eszközt talált amivel viselkedésre vagy szóra bírhat, nem értem, miért nem adta még fel.
Tovább siklik a tekintetem.
Velem szemben elefántcsont színű, ugyan csak viseltes fésülködő asztal, rajta tükör, fésű, ezer és egy apró, kézzel munkált kis üvegcse a parfümöknek.
Kezében puha szálú hajkefével mögém lép és elkezdi a hajamat fésülni, féltőn, mint egy kislány, egyetlen és legkedvesebb babáját.
Sosem értettem, miért bánik velem ilyen gondoskodón, mikor a másik pillanatban angyali mosollyal az arcán kínoz és büntet kedvére… és még azt mondják, a nők bonyolultak.
Mikor végez a hajammal kiválaszt egy ruhát, groteszk, ám tagadhatatlanul mestermű, mint itt minden más, beleértve engem is.
- Kész- mosolyodik el elégedetten.

A bálra utolsóként érkezünk, így mikor karjára fogva belépünk a hatalmas bálterembe az összes szempár ránk szegeződik.
A ruha, amibe öltöztetett kellően kiemeli azokat a vonásaimat, amik elárulják mi vagyok valójában… Talán ez is a büntetésem része…vagy szimplán élvezi, hogy kínozhat. Ki tudja.
- James! De őrülök hogy látlak!- hallatszik egy kellemes női hang, ám a hozzá tartozó küllem inkább mondható kellemetlennek. Idősödő hölgy, akire vakolókanállal vitték fel az alapozót.

Ruhája az arisztokratákét idézi, rizsporos parókája azonban megfakult és itt ott szétesni látszik.- És ki ez a bájos…műalkotás?- mondata második felét szinte elharapja, ahogy keresi a megfelelő szavakat. Arcán megvetés és undor elegyedik, ami átvált erőltetett mosolyba ahogy vissza emeli tekintetét kísérőmre. Igyekszik a legjobb arcát mutatni, de inkább félelemből, mintsem tiszteletből
- Ő itt Amelia- A jól begyakorolt mozdulatokkal pukedlizek előtte, majd mikor felegyenesedek egy apró mosoly kíséretében vájom tekintetem az övébe. Hosszú estének nézünk elébe…


Renesmee2016. 11. 02. 15:56:51#34716
Karakter: James Obscur Sang
Megjegyzés: Sado-chan-nek kezdés, A Pokolban


Nagyjából egy hete volt lent nálam a Pokolban Amelia, a drága marionett baba. Egy ideje ismertem őt, mióta szorosabban nyomon kellett követnem az életét bizonyos okok miatt. Csúnya halált halt, s férje akkor jött rá, hogy mije volt, mikor elvesztette. Szomorú, de gyakori az ilyen. Viszont az ő történetében van valami, ami máséban nem volt ezidáig. Feltámasztották egy bábu testében.

A volt férje fafaragó mester volt, játékkészítő. Kifaragta a felesége tökéletes mását, s elkészített egy élethű marionett bábút. Gyönyörű lett, akár csak Amelia. Kiköpött mása volt. Egyetlen hibája volt. Nem volt eleven.

A férje, Samuel, sötét mágiához folyamodott, és megidézte a Halált. Vagyis engem. Alku fejében a neje lelkéért, s azért, hogy keltsem életre a babát, amit készített, a nejeként, felajánlotta a saját tulajdon lelkét halála után, hogy azt teszek vele, amit akarok. Szolgálataimba bocsátkozott. Okos volt. Tudta, hogy a valamit-valamiért-elv élt nálunk, a Sötét oldalon. Bár jómagam semleges hatalom voltam, de ez most teljesen részletkérdés.

Belementem a dologba. Viszont sajnos, ha egy lelket visszaviszünk ideje korán az élők világába, és nem egy új életbe, hanem a régibe akarjuk beleerőszakolni, ráadásul itt még egy fabábúról is szó volt, akkor a lélek teljesen megváltozhat. Amelia egy jószívű, érző teremtés volt életében. Viszont miután feltámasztottam fajátékként, egy gonosz, kegyetlen lélekké vált. Mintha nem is ő lett volna. Nem tudta ki ő, s miért van ott, ahol. Egy idegenként került vissza a saját életébe. Szörnyű lehetett.

Samuel nem tudott ebbe belenyugodni, hogy nem azt kapta vissza, akit akart. Tönkrement ebben. Rá három hónapra, miután megkötöttem vele az alkut, öngyilkos lett, így találkoztam vele újra. A felújított műhelyben, a baba előtt akasztotta fel magát. A lelke hozzám került, s én Pokol-béli szolgáim közé állítottam könyörgései ellenére, hogy hagyjam nyugodni őt. Ő nem hagyta Ameliát, így ő sem nyugodhatott. Egyébként is alkut kötött velem. Így olyan helyre száműztem a Pokolban, ahol biztos, hogy szörnyű sorsa lesz, és Ameliával biztos, hogy nem találkozik.

Viszont Amelia… A drágát pedig magam mellé vettem. Egyelőre feltételek nélkül, hátha lesz belőle valami jó kis szobalányom, vagy ilyesmi. Ezen gondolkodtam legelőször, de még nem döntöttem el mit kezdek vele. Egyelőre elhatároztam, hogy amint lesz időm, kicsit tesztalanyként fogom használni, kielemezni a lelkét, hogy mégis mi miatt változhat meg ennyire egy lélek, és lehetséges e a változást visszafordítani.

Az emberi világban, nappal csak érzékszervei működtek, mozogni, és beszélni viszont csak éjszaka tudott. Na, de a Pokolban állandó sötétség uralkodott, így kedvére lődöröghetett a kastélyomban. Amióta nálam volt, egyelőre idegenkedett mindentől. Nem is csodálom. Sanglant Enfer, a Pokol fővárosa, egy egész, hatalmas kastély volt. Emberi világban ekkora, sőt még negyed ekkora kastélyokat sem építenek. Szinte csak kóborolt amióta belépett ide.   Keveset voltam vele, sokat jártam dolgozni, rengeteg tárgyalás, külön megbízások, és persze a lelkek elvitele egyértelműen… Viszont ma, sort kerítettem arra, hogy megkeressem őt.

Fél öt körül értem vissza a Pokolba. Nem indultam el keresgélni őt csak így random, hanem a legegyszerűbb módszert választva megjelentem teleportálás segítségével abban a helységben, ahol volt. A nagykönyvtárban jelentem meg. A kandalló előtt ült a padlón, és nézte a nyaldosó lángnyelveket, ahogy fel-fel csapnak a magasba. Félre biccentettem kicsit a fejem, úgy figyeltem őt néhány másodperc erejéig, majd megindultam felé.

-        Tudod drága, ha ott ücsörögsz, fel fogod gyújtani magad… A tűz neked, marionettbabának, nem játékszer. Nem csak úgy megégetnéd magad, hanem atomjaidra sülnél. Második halált kívánsz?- tettem fel a költői kérdést neki, majd megálltam mögötte. Csendben volt. Nagyon csendben. – Akartam kérdezni, hogy szereted-e a rendezvényeket, mert elvinnélek magammal egy uncsi partira, ami a főmuftik között lesz, ahova sajnos hivatalos vagyok. Aztán nincs kedvem becsajozni addig, te pedig eléggé kézen fekvő lehetőség volnál, így magammal viszlek- mondtam teljesen nyugodt hangon neki.

Továbbra sem szólt, így fogtam magam és a kandallóval szembeni vörös bársony kanapéra ültem. Meg akartam várni, mi a véleménye. Azért láttam én már a földön elég nagyszájúnak esténként, mikor az ex-férjével beszélt. Persze, ha azt egyáltalán beszédnek és nem üvöltésnek lehetett nevezni. Érdekelt, hogy milyenné vált egyébiránt. Vonzottak mindig is azok az embertelen tulajdonságok, amik gonosszá tettek valakit. Nem véletlenül akartam őt magammal vinni. Kíváncsi voltam, hogy ha nem emberi világban, és nem pedig egyedül van, ahol folyamatosan azt tehet, amit csak akar egy ilyen helyen, mint a Pokol, akkor mégis hogyan viselkedik.

Türelmes voltam most, így nyugodtan ücsörögtem reakcióját várva. Hátra dőltem kényelmesen, jobb bokámat bal térdemre tettem, és karjaim a háttámlára csúsztattam, így figyeltem őt.


Kita2014. 07. 30. 10:06:27#30823
Karakter: Caro Green



Némán húzom végig a fenkövet a kés élén, csendesen meghúzva magam a hevenyészve épített rejteken. Pár fa, rá jó pár levél, megfelelő helyen lesek kiépítve rajta, mellettem két nagy táskában a fegyverek és a kaja, a víz, a térkép, pár méterre áll az autó, szintén levelekkel, ágakkal és lombokkal letakarva. Egy apró korty vizet iszok, lemosva a pengét majd ellenőrzöm az élét. Tökéletes.

Az csizmám szárába dugom és kicsavarom a hálózsákom. Nem alszom az autóban, nem teljesen felügyelhető… a sátor pedig nem hagy elég lehetőséget, hogy belássam a területet. Így kevésbé kényelmes, de biztonságosabb.

Magam mellé állítom az olajlámpát, de csak hogy én lássam a fényét.
A fény idecsalja őket.

Magam mellett tartva a borotvaéles machete-t alszom el.

xXx

Kattog az egér, elgondolkodva és izgatottan rágom a cigaretta szűrőjét, miközben a Call of Dutyban a második generációs ellenséget nyomom le. Elégedetten vigyorgok.
Tavaszi szünet van. Már egy hete szartam le kimenni akár a szobámból is, anyuék tök megértőek voltak, felhozta a kaját, kivitte a koszosat és mindig kaptam egy puszit a fejemre. Néha aggódva megkérdezte, hogy nem akarok-e kijönni a szobából, de csak félszegen odavetettem, hogy köszi, nem…

Nem figyeltem rájuk, nem láttam a sápadt arcukat, az aggódást a szemükben. Le se vettem a pillantásom arról a rohadt gépről.

Teltek a napok, volt, hogy nem is ettem, aztán apámék elmaradtak. Aztán az áram baszakodott, amit kimondottan utálok… felbőszülten lépek ki a szobából, de valami baj van. Kattog az óra, de csend van, túl nagy csend, tudom, valami történt… apa belém nevelte, hogy megérezzem.

Be van törve az egyik ablak. Felborogatva a bútorok, kötszerek elő, vér, vérfolt a kanapén és a padlón… Lassan nyúlok a kandalló előtt elhelyezett piszkafáért, lerúgva a papucsom, hogy ne csapjak zajt.
Mi az isten történt itt, miért, mi a kurva életért nem jöttem fel értem a szobába? Nem voltam fent ennyi ideig! Miért, miért nem szóltak… az egyik tálalószekrényen egy tányér hever, benne pár napos kajamaradékok. Ez már itt van egy ideje…

Nem értem. Mi történt? Tévét nem nézek, rádiót nem olvasok, ez egy kisváros, újgazdag környék, középosztálybelieknek, csak az nem fér a fejembe, hogyha valami történt, miért nem az volt apámék első dolga, hogy felfutnak és eltépnek a gép elől?!

- Anyu…? Apu…? – túrom hátra a hajam, két kézzel markolva a nehéz vasat. A torkom összeszorul, a szívem lassan ver, de erősen és fájdalmasan.

Aztán megüti az orrom a penetráns bűz. Mint amikor elhullott állat rohad a fa aljában. Lassan összeszorul a mellkasom, de az érzékeim hidegen kiélesednek. Megmarkolom a piszkavasat, lassan kilépve a konyhába.

- Anyu…? – nézek a mosogató előtt álló, lassan ingó alakra. A másik kezem a szám és az orrom elé teszem, olyan rohadt elviselhetetlen ez a szag…

Aztán megfordult.
Abban a pillanatban sehol sincs a hidegvérem, a vas majdnem kiesik a kezemből, ahogy látom, mereven nézek rá.
A besápadt bőrére, a hullafoltokra, a dögszagra. Az üveges szemek, a vértől tocsogó ruha.
Életemben először öntötte el a szemem a könny. Mereven, lesápadva állok, farkasszemet nézni az üveges, halott szemekkel, mert halott, semmi kétség. Vadásztam eleget hogy tudjam. Nem hagyom, hogy a könnyek elhomályosítsák a látásom. Az a vicsor az arcán sajnos semmi jót nem vetít elém, mint egy vadállat, aki megérzi a vadat. Imbolygó lépéssel dől felém.

- Anyu…

Mi folyik itt?

Amint reagálta, hogy ott állok, elindult felém valami állati hörgéssel, a tekintetében semmi nyoma nem volt annak az Anyunak, aki felhozta a kaját, megsimogatta a kócos hajam és betakart, ha elaludtam a gépnél…

Két marokra fogom a vasat és teljes erőmből meglendítem.

XxX

Reszketve pattannak fel a szemeim, az arcom mélyen a párnába fúrom, hogy elnyomjam a zihálást, a torkomban felgyűlő sikoltást. Levert a víz, felülök, így a takaró lecsúszik a vállamról, az átizzadt bő pólóm a hátamra tapad, kellemetlenül hűtve a hideg szélben. Megborzongva dörgölöm meg a felkarom, kisöpröm fehér hajam a szememből. Azonnal ledobom magamról a vizes felsőrészt; nincs rajtam melltartó, minek. Mit tartana meg?

Felveszek egy vékony hosszúujjút, majd kinézek a kis bunkerből. Már pirkad. Tovább kell mennem.

Sebesen összecsavarom a hálózsákot, ráülve veszem elő a hátizsákból a reggelit; kétszersült, löncshús, némi sajt, és két deci narancslé. Megreggelizve letörlöm a számról a morzsákat és felkapom a stramm, motorosoknak kialakított bőrkabátot – ennek elég vastag az ujja – majd a vállamra kapva a táskákat a kést kitapintom a csizmámban, a fegyvert az oldalamnál, a machete a vállamra, plusztöltények az övemben. Pár mozdulattal szétrombolom az esti menedékem, eltaposom a nyomaim, majd az autóhoz megyek. Felgumizom a hajam, hogy a fehér-szőke tincsek ne zavarjanak, és nekiállok leszedni a kocsiról a leveleket. Minden rendben van, ellenőrzöm.

Bár nincs jogsim, szerintem ez a jelen körülmények között nem igazán számít.

Beülök, indítok, visszatolatok az útra.

Kezd kifogyni az élelmiszerkészletem. Legalábbis a „lopott”, bár inkább kölcsönvett terepjáró hátsó részében sorakoznak a dobozok a konzervekkel, a por- és instant kajákkal, palackos vizek, töltények, zacskók kekszekkel, csokoládékkal, szőlőcukorral… egy doboznyi hevenyészve összeszedett gyógyszer, fertőtlenítők, kötszerek.

Ha nem muszáj és még vannak friss lelőhelyek, amelyek még nincsenek kifosztva, maradjunk csak a beszerzésnél. A tartalékhoz csak akkor nyúlok, ha feltétlenül muszáj. Ha már nincs más választás.

Az utak tiszták, vidéki kerülőutakon megyek, elkerülve a bűzt és a veszélyt.

Lassan tankolnom kell. Egy benzinkúton sok minden akad, legalább iszok egy kávét. Elvigyorodok a gondolatra, zenét váltok a cédén. Fél kézzel előtúrom a térképet, a kormyánra terítve fél szemmel keresek az én útvonalamba eső benzinkutat.

15 mérföld… legyen, annyit még kibír a tank.

XxX

Egyébként nem szeretem az embereket. Álszentek, egy szar játék hétmilliárd játékossal, egyéni játékszabályokkal. Ha túl sokad van, ha túl kevés, kiközösítenek.

Már akkor zombinak néztem mindenkit, mielőtt azok lettek volna.
Bár most hogy azok lettek… kicsit talán hiányoznak az emberek.

Anyu és apu.

Több újságot is találtam, amiből kiderült, hogy a járvány vészesen gyors volt, pár nap leforgása alatt terjedt szét a területeken, nem vették komolyan. Mindig van aki sunnyog. Ezért is vagyok egyedül, engem más hibájából nem fognak felzabálni!

A szüleim csak segíteni akartak az embereknek, nem vették komolyan a fenyegetést, és… soha nem fogom megérteni, hogy amikor átterjedt a mi környékünkre, nekem miért nem szóltak. Elfelejtettek volna?

Megrázom a fejem és feljebb csavarom a hangerőt. Nem gondolhatok ilyenekre.

Nekik már ott jó, ahol vannak, nem szenvednek.

xXx

Megállok pár méterre a benzinkúttól, lassan állok a kút mellé. Kiszállok, kezem ügyében tartva a machetét és a pisztolyaim.
Szereztem egy hangtompítót is a puskáimra. Ezek a hangra, a fényre jönnek.

A vérre.

Beakasztom a csövet a tankba, elindítom. Majdnem teljesen üres a tank, kell egy tíz perc… lassan lépek ki a kocsi takarásából, körülnézve, beindulok a kitört ajtajú kútra.

Már tuti kifosztották, de remélem, még akad valami használható.

Előveszem a machetét, a kezem ügyében tartva. Nem pazarlom a lőszert, ha nem muszáj.

A csizmám vastag talpa alatt ropog a törmelék, kiélezett érzékekkel figyelek.
Az egyik ledőlt polc alatt egy Olyan fekszik, de mellette még egy kis tócsa… összehúzva a szemem guggolok le, bőrkesztyűs ujjaimmal megérintem. Nemrég intézték el… egy lyuk van az egyik szeme helyén, talán kés… nem, golyó. Amatőr.

Lekapom az egyik kiürített sporttáskát a vállamról, amelyet behoztam magammal és sebesen körbejárva a polcok között keresem a listámra írt cuccokat. A tank lassan tele, a táskám gyorsan telik csokoládéval, a cukor segít ébren maradni, dobozos kávé, alma- és narancsleves üvegek, víz és alkohol fertőtlenítésre.

Csörrenés jön a pult mögül, az egyik leszakadt tábla finoman megring, én pedig lassan magam elé húzom a pengém. Nem mondok semmit. Nekem kell pár kaja, nem fogok egy idióta miatt lemondani róla. Még vannak szétszóródva csipszek, nekem csak olyan kell, ami nem romlandó és kis mennyiségben is tápláló.

Zaj, azonnal a pult felé fordulok és egy kézzel a pisztolyomra teszem a kezem.

Egy pasi áll a pult mögött, ő is rám fogja a fegyverét. Egy egyszerű kilenc millis, de biztos nem csak ez van neki a tárban.

Magas, izmos, elszánt. Ugyanolyan hirtelen ráfogom a pisztolyom. Miért nem láttam az autóját, hol állhatott meg? Csak nem gyalog jött.

- Csak egy gyerek… - mér végig: a ruha nyakából erőteljesen kilátszó kulcscsontomra, a vékony karjaimra, az övvel a derekamra fogatott, a vékony lábaimra simuló masszív farmernadrágra. Vékony vagyok, szinte gebe, csontos, kifejletlen, de ez megtévesztő. Elszántan, jeges szemmel, egy szó nélkül fogom rá a pisztolyt, meg se rebbenek. Benne is van valami, ami hideg, elszánt.

Nem új neki a szituáció, felismerem a hasonszőrűeket. Akiknek kapóra jön a gyilkolás legalizálása. A vadászat.

Már hónapok teltek el, nem tartottam számon.

- Elvitte a cica a nyelved? – lép közelebb, de egy mozdulattal kiakasztom a kakast. Lelőlek, ha közelebb jössz, üzeni a mozdulat, mire csak felteszi a kezeit, lassan letéve a pisztolyt. Mire akar ezzel célozni?

Basszus, ez komolyan gyereknek néz. Valami tizenéves, prepubertás fruskának! Ez még kapóra jön.

- Mi a neved? – néz rá, fel csak felvonom a szemöldököm. Nem fogom megszólalni, nem árulom el magam. Az lenne a fair, ha letenném a fegyvert én is, de nem ettem meszet. Nem bízok benne. Rám nem vonatkozik a túlélők-vagyunk-tartsunk-össze-elv. – Figyelj…

Nem pazarlom rá a golyót, a hatalmas machetét visszatolom a hátamon levő tokba és még mindig rászegezve fél kézzel a fegyvert felkapom a táskát. Nehéz, de összepréselve az ajkaim tartom.

Hátrálok, rá figyelve, hogy ne moccanjon.

- Csak nem lőnél le, kicsi lány… - moccanna, de a tekintetem meggyőzi. Kilököm az ajtót. Nem spanolok, nem társulok, jó nekem egyedül! Ahogy hátrálok, tartva a távolságot követ, már majdnem a kútnál járok, de nem fordítok neki hátát; épp nyúlnék a csőhöz, hogy kiakasszam a tele tankból, amikor meghallom magam mögött a hörgést. Lesápadva fordulok meg hirtelen, mögöttem van egy!

Mire előhúznám a pengém, két durranással fejbelövi az idegen, de az erős hangtól szinte szikrázik a fejem, megszédülök.

És még többet idecsal, sebesen közeledne, a környék nyüzsgött tőlük! Meggondolatlan idióta!

Megtámaszkodok, de mérgesen felkiáltva csapom ki a hátsó ajtót, bedobva a tele táskát. Még több lövés, de minek erőlködni, innen csak el kell húzni a csíkot…

Felkiált, kattogás… idegesen csapok a kormányra. Itt kellene hagynom, bőgetem a motort, de a lábam még a féken. A Kurva, kibaszott életbe…

Kicsapom a másik odlalon az ajtót, rádudálok.

- Szállj be! – ordítok ki, és azonnal a gázra lépek, amíg betette a seggét. Átgázolva páron szorítom össze a szám a fogaim csikorgatva, zötyög a dobozok tartalma.

- A kocsimban maradtak a cuccaim! – ordít kétségbeesetten, mire a fejéhez fogom a pisztolyt.

- Visszavigyelek? – szegezem a tekintetem az útra. – Akkor pofa be. A kurva életbe – markolászom a kormány borítását, és felpörgetem a motort, hogy kikerüljünk a veszélyzónából.

- Nem átlagos kölyök vagy – néz rám az átható szemeivel, mire mérgesen horkantok. Akkor most mi legyen…?

- Kösz. Ne számíts rá, hogy hosszú távú ez a friss kapcsolat – morgok, a műszerfalra téve a pisztolyt – Amint lecsitulnak ott a dolgok, kiteszlek a környéken és isten veled. Nem társulok.

- A számból vetted ki a szót – néz rám. Biccentek. Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Nehéz pár óra lesz… vagy pár nap. A kibaszott életbe.


Laurent2012. 10. 16. 19:10:26#23761
Karakter: Emesgirath
Megjegyzés: ~narcisz~ Cukifiúnak


 Emesgirath:

Persze a drága üldözőm követ a pultig, leülve és italozgatva, amíg egy igencsak szemetgyönyörködtető társaságra nem lel. Vagy inkább az őrá? Érzem körülötte az erőt, és a hasonló vonások miatt valami kapcsolatot sejtek közöttük, de nem érdekel ez annyira, hogy nekiálljak boncolgatni, így csak fülem mögé tűröm a tincseim, és nekiállok eltüntetni a rendelt italomat, elvégre ha már emberpénzért hajtottam, akkor legalább élvezzem ki a gyümölcsét, nem?
Habár nem akarom tudni, mégis a szemem sarkából figyelem, ahogy csevelybe elegyednek, én meg nem tagadom, hanyagolva érzem magam. Igaz, hogy én csalogattam, és ültettem fel a kis vadászomat, de azért lássuk be, elég hervasztó, ha az illető csak így lemond egy nehezebb falatkáról. És mivel a mai műsor elmarad... Azt hiszem ideje távozni, és lehúzni mára a redőnyt. Felállva indulok meg a portál felé, hogy mihamarabb távozhassak.
Könnyedén libbenek át a kis szigetre, ahol egy kis sárkányfészek három alakja várhatja türelmetlenül érkezésem. Nyújtózok, majd szusszanva indulnék útnak, hogy lehetőleg még az esti szürkület előtt odaérjek. És mivel itt nem számítok vendégekre, hát eléggé meglepetten pillantok vissza a kezem rabul ejtő alakra. Nem is tudom, hogy ez az állhatatosság kíváncsivá, bosszússá, vagy hízelgővé tegyen.
- Te?!
Elhúznám a kezem, de annak ellenére, hogy látom sápadni az arcát, érzem, hogy megremeg, mégis... Képtelen vagyok szabadulni tőle. Karmazsin cseppek indulnak el arcán és nyakán, kacskaringós mintát kanyarítva rá, én meg értetlenül állok efelett. Minek jött ide?
- Fölöslegesen vagy mérges… - vigyorra húzza száját, de a kihűlő kéztől tudom, nincs jól. - Nem maradok sokáig… abba tuti beledöglenék … de tudnom kell a neved… - míg a vörös vért maszatolja magán, én próbálom őt megfejteni. Minek kell neki a nevem?
- Eszemben sincs… eredj vissza a saját világodba.
Elhúzom végre a kezem, lévén ereje annyira lecsökkent, hogy megtehetem. Hallottam már olyanokról, akik, ha tudják a neved, rontást tesznek rád, és ezzel a szolgájukká tesznek. Eszemben sincs a nevem elárulni!
- A nevem Anteros… Árész és Afrodité fia… ha nem árulod el a neved, kénytelen leszek a Párkákhoz fordulni… Valamiért egész egyszerűen imádnak engem, és bár nyílván valóan már ott tartják ollójukat az életfonalamon, pontosan tudom, hogy még van pár percem mielőtt beadom a kulcsot…
Vigyorog még mindig, bár közben szavai elgondolkodtatnak és választ adnak egyszerre. De miattam miért kockáztatna ekkorát? Egy istennek nincs dolga egy számkivetett, árulónak minősített senkivel! Megvető tekintetet öltök hát magamra.
-Blöffölsz… Hallottam, hogy ki vagy, de a Párkákkal senki sincs barátságban… - meginog.
-Hát jó, játszunk tovább. - Az oszlopnak dől erőt gyűjteni, majd kissé összeszedve magát újra megszólal. - Három nap, ott fogok várni rád a bár pultjánál, de ha nem jössz… felkeresem a Párkákat…
Hangja suttogássá halkult, és amíg én próbálom a dolgok miértjét megérteni, ő az átjárón át már vissza is kerül a saját világába, és bosszantóan zavaró kérdésekkel hagy magamra. Mire jó ez neki? Szusszantva fordulok el a levegőben eltűnő ajtótól, és elindulok a hegy felé, de pár lépés után türelmetlenség lesz rajtam úrrá. Érdekes. Egy magamfajta időtlen lénynek általában végtelen a türelme is...
Megmaradt szárnyam lágy mozdulattal nyitom ki, míg mágiával kreálom meg annak tükörképét, hogy felszállhassak, fentről megközelítve a fészket. Amíg a kicsi pikkelyes porontyokkal vagyok, legalább van időm gondolkozni. Talán mégis megér egy misét ez a fura alak, hiszen ha csak azért jött, mert a nevem akarja... Meg persze a seggem, ugyebár. Egyik verzió sem tetszik. Hiányosnak tűnik. Valaki csak azért megkockáztatja a halált meg a Párkákkal való találkozást, mert kíváncsi és kanos?
Anteros... Bár eszembe jutna, honnan ismerős a név!
~*~
Úgy érzem magam, mint valami mondabeli szarvas, aki a vadászok ellenére megjelenik a szokásos tisztáson, vagy épp pont a vadászok miatt? Kíváncsi vagyok, és bosszús, elvégre nem mindenki tör rám a saját kis világomban, főleg előrelátható halál tudata mellett. Bolond alakok, kik a földön élnek.
Mégis, amint az emberi világra sötét borul, a kis helyiségbe megnyílik az átjáró, én pedig könnyedén siklok át rajta, a mozdulat közben olvasztva testemre mágikus ruhát. Jégkék póló, mely kivételesen midenütt rámtapad, és a meleg ellenére is hosszú az ujja, elvégre van mit a karomon rejtegetni. Hosszú fekete farmer, ami hosszú lábaim vonalát követi, és láthatóan ebben a két darab ruhában siklok be, mégis érzem magamon, hogy egy pillanat kéne csak ahhoz, hogy fegyvert rántsak.
Tekintetem egyből a pulthoz siklik, és összeszűkült szemmel fojtok egy el igen gonosz vigyort. Úgy tűnik még nincs túl jól, de jobb színben van, mint a legutóbbi búcsúzáskor. Az első mellém keveredő, hormonvezérlt alakot magamhoz húzom, és hozzátekergek, csípőm úgy csavarintva, hogy a körülöttünk lévők ösztönösen húzódnak közelebb. Habár a partneremre pillantok, nem mulasztom el fél szemem a megfelelő áldozaton tartani. Vagy inkább vadász? Anterosz, he?
Nem is kell sok, talán csak a felbolydulás, talán valami más miatt, de alig fél perc múlva már úgy fordul felém, hogy tudja, hol vagyok. Kifejezéstelen, habár talán kicsit kíváncsi szemöldökfelvonással mérem végig, nem értve igazán a célját, sem őt magát, így pillanatra ezt ennyiben hagyom, mert egy kézzel felnyúlok a tőlem magasabb alakhoz, ügyesen kikerülve száját, és nyakamhoz húzva, hogy ajkaival kóstoljon, míg derekamon lévő kezén csüggök, akár egy karácsonyfadísz. Aztán kikígyózok az erős karok közül, és egy alacsony fiúcskához dörgölőzök finoman, hátulról, nyakához hajolva, orrommal félrehúzva a tincseket, és fogammal karcolva a bőrt.
Számító lépésekkel közeledek a pult felé, néha felpillantva a láthatóan sötétedő tekintetű... Anterosra. Egy széket kihagyok hagyva kettőnk között végül leülök, és egy kis kólát kérve, egy apró stampedlinyi speciális likőrrel megbolondítva, kis jégkockákkal, esernyővel, hajszálnyi mézet csorgattatva bele. Majd miután alaposan kikritizáltam a szájízem szerinti finomságot, elegáns mozdulattal rakom keresztbe a lábaim, lehunyt szemmel lassan, élvezve minden cseppet, belekortyolok a pohárba, és aztán tekintetem a jégkék szempárba fúrom, és oldalra billentem a fejem. Szerencsére hangos a zene, és ilyen távból beszélgetni nem lehet.
Láthatóan nem elégszik meg azonban ennyivel. Feláll, otthagyva a poharát, és kezét nyújtva int fejével a táncolók felé. Szemeim egy pilanatra összeszűküllnak, majd gunyorosan villannak. Ráérősen kortyolok egy utolsót a pohárba, majd anélkül állok fel, hogy a felkínált kezet elfogadnám. Nem vagyok nő. Még. Viszont mellette elsétálva a hátán könnyedén végigsimítok, nem is nézve rá, mintha egy megszokott mozdulat lenne, és kényelmesen lépek a parkett felé, vállam felett a közeledő alakra pillantva. Ő kért fel, hát mondja meg, mi kell neki.
Bal oldalamra lép, jobb oldalamra simítva a kezét, és irányítva a hátsó rész felé, ahol sejtelmesebb a félhomály is. Nem ereszt, mintha gyanítaná, hogyha elenged, akkor elsiklanék ujjai közül, akár a megmarkolt folyó. Várakozón pillantok rá, amíg kezeim a vállára csúsztatja, ő maga meg a derekamnál fogva húz magához közelebb, és a zene ritmusát felvéve lágy lüktetésbe kezd.
Érzem, ahogy keze éhesen csúszik fel a hátamon, a sűrű és szokatlan színű tincseim közé bújtatva karcsú ujjait, majd hirtelen húzna magához egy csókra, én pedig gúnyos mosollyal kerülök a háta mögé. Két kezem előrekúszik, mellkasát felfedezve egyikkel, másikkal meg a csípőjénél fogva húzom magamhoz.
-Sikerült kinyomoznod a nevem?
Lehelem olyan hangosan a fülébe, hogy meghallja, de egy picivel sem hangosabban. Közben érzékien végigharapdálom a kagylót, ajkaimmal gyötörve a fülcimpa húsos puhaságát, majd a füle alá csókolok lágyan. Érzem, hogy megrázza a fejét, én meg szuszogva kuncogok a nyakára, miután végignyalintottam rajta ízlelgetve őt, és elégedetten figyelem az égnek meredő pihéket. Tetszik.
-A mami vagy a papi nem segített?
Gügyögök a fülébe ártatlan hangon, mégis szinte sértegetve, nyelvem hegyével újra ingereve, míg kezem a combjának belső felére siklik, őrjítően közel ágyékához, ami érezhetően forrósodik, habár nem tagadom, az én vérem is melegszik. Némi sértett büszkeség villan át rajta, amíg hirtelen mozdulattal nyúl hátra és penderít maga elé, két kézzel szorítva magához, egy szusszanásnyira megállva ajkaimtól, de nem csókol meg. Elfojtok egy félmosolyt, beharapom alsó ajkam, majd alulról felfelé pillantok fel rá, engedve, hogy tömény vágy üljön szemeimre, ajkaim félig elnyíltan kínálom fel neki, sőt nyújtom, forrón sóhajtva a szájára...
És ő nem csap le. Minden egyes várakozó pillanat után arcomról lemálik a maszk, melybe oly sokan besétáltak, és hagyom rá kiülni az elégedettséget. Ellentétben velem, az övén némi bosszúság ül, úgy tűnik nem sokan szoktak játszani vele, tehát nem is nagyon szereti. Nyelvem hegyével végigszaladok alsó ajkán, ellopva egy kóstolót tőle, és ahogy ő ottragadt, italtól édes ízem saját nyelvével kanyarítja le meglepően puha ajkairól, szinte légvétel nélkül figyelem. Majd kényelmesen elhúzódok tőle, egy félmosollyal, ami akár belenyugvó is lehet, és ágyékom az övéhez dörgölve tolom őt a sötét szoba legsötétebb sarka felé észrevétlen.
Nem törődik vele, vagy nem érdekli. Két keze már rajtam szalad, kíváncsian, akaratosan, mohón. Lehunyom a szemem, és beledőlök az érintésekbe. Én sem vagyok rest, apró körmeimmel az oldalát szántom végig, forró sóhajt csikarva ki magamnak, nyakát harapdálom, forró, buja csókokkal becézgetve a megkínzott bőrt, és a felsője alól kilógó minden szabad bőrdarabot ajkaimmal avatok fel.
-Szegény kicsi Anteros, nem kapja meg amit akar...
Súgom forrón fülébe, legalább olyan vehemensen, mintha a legmocskosabb fantáziaképeket vetíteném elé a mai este programpontjaiból. Megremeg e ketősség miatt, így ujjaim már-már észrevétlen kúszik a gyönyörűen csillanó, ezüstre hasonlító tincsek közé, majd hirtelen mozdulattal markolok bele, lehúzva magamhoz, ajkai előtt táncolva sajátjaimmal, a szájából lopva a légvételt, mélyen a szemébe nézve.
-Mit szeretnél tőlem, mondd? - súgom szájába, míg a szenvedélytől szinte szikrázik a levegő körülöttünk. - A csókom? Az éjszakám? A testem? - kérdésemre lassú, túl lassú mozdulattal írok le egy kecses mintát csípőmmel, még inkább hozzádörgölve félkemény férfiasságom az ő kőkemény erekciójához. - Vagy... ezt?
Angyali énem kapom elő az utolsó kérdésemhez, míg kezem észrevétlen kettőnk közé csúsztatom, és a végén határozottan markolok rá a nem épp csekély méretekkel rendelkező kemény, és forró.. Khm... végigsimítok rajta, kivasalva az előttem állóból minden unciányi élvezetet és vágyat magamnak.
-Ezt szeretnéd, mondd? - kérdem áhítatos képpel, de figyelmeztető éllel a hangomban. - Mert tudod... A jó dolgokat ki kell érdemelni. És én nem vagyok a Mikulás, hogy ajándékozzak, ha csak nincs hozzá kedvem. - ajkaink szinte súrolják egymást, testem az övének préselem, engedem a vágyat kiülni a tekintetemre. - Talán majd máskor.
Lehelem, és mielőtt a zavartan összeszaladó szemöldöke kisimulna, vagy megértené, hogy épp elutasítottam, visszahúzom a kezeim, és ellépek tőle. Az emberek között szlalomozva a pulthoz lépek, és megkérem az ott álló csapost, hogy nyisson nekem számlát, mert még később visszatérek. Egy lehet ígéret, lehet fenyegetés, lehet ajánlat. Ki minek veszi. Azzal a tömeg felett egy pillantást vetek az engem kereső Anterosra, és a kis átjárómon át az otthonomba távozom. Mára talán eleget sanyargattam a drágát.
~*~
Ezúttal teljesen testre simuló szerkóban lépek a zsúfolt bárba, kivételesen az emberi ajtón át, világos, majdhogynem fehér ruhám világít a sok sötét között, csupán a nadrág fenekén van némi fekete minta. Most én jöttem vadászni. Tegnap ugyan nem jöttem vissza, inkább magam sanyargattam a gondolattal, hogy vajon egy ilyen temperamentumú alak milyen is lehet, ha igazán akar valamit...
Szóval egy nap kihagyás után engedtem magamnak meg a kíváncsiságomnak, és gondolati fegyvereim élesítve nekivágtam. És lám, nem is kell keresni a drágát, épp felállni készül a pulttól, ahol ugyan az a nő ül... Most hogy így belegondolok... Afrodité....
Szóval a hófehér hajkorona tulajdonosa feláll, és szinte a bár másik felébe vándorol, hogy ott könyököljön egy pohár mellé a pultra, némileg bosszúsan. Elmosolyodom, majd határozottan lépek a pulthoz, könnyedén felcsüccsenve a magasított székre, és a meghökkent alak felé fordulva a pultra könyökölök, intve hanyagul a pultosnak, hogy saját italom keverje ki nekem. Egy darabig forgatom magam a mobilis székkel jobbra-balra, majd megunva a fura, döbbent csendet köztünk, sunyi vigyorra húzom a szám.
-Családi perpatvar? Anyuci szeme fénye nem hallgat? - kérdezem, és inkább csintalan merészséggel, mint gúnnyal.
-Valami olyasmi.
Válaszol nem elhanyagolandó gyanakvással, valószínűleg próbálja kitalálni, hogy miért vagyok itt, és miért épp vele. Nem akarom az orrára kötni, hogy angyali énem sutba vágva hallgattam a gyarló magamra, és egy kellemes este reményében kötöttem itt ki. Nagyot kortyolok az itókámból, majd a vállam felett az anyjára pillantok, aki leplezetlenül csóválja a fejét morcosan, és elfordul tőlünk. Beharapom alsó ajkam, míg visszafordulok, és leplezetlen tekintettel pillantok végig a mellettem ülőn, felmérve, mintha egy húst akarnék venni a piacon a vasárnapi ebédemhez. Elégedetten a látványtól nyalintok végig nem épp hátsó szándék nélkül ajkaimon, felpillantva a szemeibe, és ahogy felvonja az egyik szemöldökét, nem értve a viselkedésemben beállt változást, számító mosolyra húzódik a szám.
-Gyere táncolni.
Biccentek az orgiára hajazó parkett felé, és ő vonakodás nélkül egyezik bele az ölébe hullott ajánlatba. Ezúttal is előtte lépkedek, de most háttal mindennek, csak őt figyelve, és szemmel tartva. Bevárom őt a parkett szélén, és két karom a nyaka köré tekerem, lassan hozzásimulok, és a zene ritmusára egyre inkább hozzádörgölőzök, ingerlem és csábítom, füléhez hajolva, mintha súgni akarnék, de csak belenyalintok, kóstolgatva, meddig mehetek el.
És nem hagyom őt pihenni. Folyamatosan hergelem, mozdulatokkal, apró, nyakára elhelyezett csókokkal, érintésekkel, simításokkal, forró, sokat sejttető pillantásokkal. Persze segít, hogy a táncolók úgy tűnik ma sem tétlenek, minden kéz össze-vissza nyúlkál, így persze én is kapok belőle, de az előttem álló alak vágyára is rátesznek egy lapáttal. Birtoklón morran fel, két kezével magához húzva, hogy egy hajszál se préselődhetne közénk, ajkaival a nyakamra tapad, azt hiszem hosszan tartó nyomokkal ellátva, de nem bánom. Oldalra billentem a fejem, teret adva neki, és engedélyt ezzel a mozdulattal, ő meg ki is használja habozás nélkül. Elgyengülve sóhajtok fel, ahogy a vállgödrömhöz érve gyötri meg az érzékeny bőröm, ujjaim a vállába vájom, hogy ne olvadjak el. Aztán fenekére kúsznak kezeim, és még közelebb húzom magamhoz. Még!
Ajkai egyre feljebb garázdálkodnak, végig az állam mentén. Kezei a fenekem markolásszák, ritmusra dörgöli vágyát az enyémhez, míg én a hajába markolva kapaszkodok, hogy függőlegesben maradjak. Szívem dübörög a zenével, szemeim le-le csukódnak, és csak lebegek az árral. Amíg a szája túl közel nem ér. Felnyílnak íriszeim, és metsző pillantással húzódok el igencsak csókra hajazó mozdulata elől.
-Ezt soha. Tilos!
Mondom mély, rekedt hangon, nagyot nyelve, és örülve, hogy képes voltam ennyi értelmeset kinyögni. Érdeklődve rebben meg a szemöldöke, de úgy tűnik hamar beletörődik. A füleimre tér, beérve hát ennyivel, míg keze már a combomra is le-le kalandozik. Egy pillanatig állok, amíg visszazökkenek a ritmusba, amiből a majdnem csók kirántott, majd kezemmel a lényeg felé tapogatózok. Ügyesen pattintom ki fél kézzel a nadrágjának gombját, majd bekúszok alá, és mellkasom nekipréselem, ahogy a forró, lüktető húst kezembe veszem. Megmerevedik előttem, forrón sóhajtva a bőrömre, amitől végigfut rajtam a libabőr.
Aztán nem tétovázik. Határozott, gyors mozdulatokkal utánoz le, láthatóan úgy döntve, hogy annyit kér, amennyit én elveszek. Tetszik, hogy nem követelőzik még. Én kóstolgatni akarok, nem jóllakni vagy port törölni. Puha tenyerébe lököm farkamat, aprót nyögve és megborzongva a kellemes érzésektől, amik ettől az egyszerű mozdulattól elárasztanak. Ujjaival heréim is masszírozza, és láthatóan tudja, mit kell csinálni. Én meg szorgalmasan utánozom mozdulatait, habár karcsú és kissé apróbb kezemmel kicsit többet kell lavírozni és tekeregni, úgy tűnik ő nem bánja.
Vállába harapok a feltörő nyögések ellen, míg ő továbbra is a nyakam és a fülem gyötri, eltemetve engem a kéjjel. A körülöttünk lévők hozzánk kerülve dörgölőznek mindenhova, kezükkel kóstolgatva az intim pillanatokat, érzékeny részeket markolászva, bekúszva a felsőink alá és a mellbimbókat célbavéve egyre több ponton kerülök a hatásuk alá. Valaki a tarkómra nyom egy csókot, míg egy érdes kéz a gerincemen kúszik felfelé.
Már nem is tudom, hogy a kéjre vagy a zenére hullámzok. Amikor elér a gyönyör, a társaságunk eltűnik, máshová húzódva, kielégülést keresve, magunkra hagyva minket. Zihálva kapaszkodok a széles vállba, a felsője mentén apró csókokat lehelve a puha bőrre a nyakánál, s közben visszahúzom a kezem, elpakolva őt, és némi mágiával megtisztítva magunkat. Aztán ellépve tőle én is visszarendezem ruháim, és felpillantok rá.
Nem szólok, úgyse hallana semmit ebben a zajban. De elégedett mosolyom, és kielégült pillantásom azt hiszem mindennél többet mond. Finoman az állába harapok búcsúzásképpen, és csintalan mosollyal utoljára belemarkolok a fenekébe. Ez a gyönyörű gömbölyűség azt hiszem kísérteni fog... kacsintva lépek még hátrébb, hagyva, hogy a tömeg elsodorjon tőle, tudatosan az átjárók felé tartva. Mind a ketten megkaptuk, amit akartunk. Ennyi volt hát. De azért ez nem rossz hely, lehet még visszatérek ide... körbepillantok, keresve az átjárót, majd hátra sem nézve eltűnök a saját világomban. Ideje kipihenni ezt a fergeteges, felforgató élményt, nem?
Mosollyal ajkaimon dőlök hanyatt a lakatlan szigeten, ahol lakok, a kis lugasomban, a fekete oroszlánkölyök mellé heveredve. Kár hogy nem tudok dorombolni. 


1. 2. <<3.oldal>> 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).