- Annyira aggódtam miattad. azt hittem, hogy valami baj van. - küzködtem a könnyeimmel - Azt hittem utálsz, és a frászt hoztad rám azzal, hogy csak úgy hirtelen eltüntél. - keztem el bőgni és a könnyeimet törölgetve Shirora meredtem.

- Sajnálom. Nem akartam, hogy aggódj. Csak kérlek ne sírj, mined rendben - ölelt át újból és egy puszit nyomott a hajamba. Belőlem meg mégjobban kitört a sírás.
Addig ölelt, amíg teljesen megnem nyugodtam és abba nem hagytam a sírást.
- Jobban vagy már? - nézett mélyen a szemembe.

- Igen, köszönöm.

- Akkor jó - mosolyodott el.

- Aham...

- Amúgy akkor mit is keresel itt?

- Annyira féltem, hogy valami bajod van, hogy átkutattam érted az égész várost de nem találtalak, ezért úgy döntöttem, hogy elindulok a következő település felé. De úgy látszik útközben találkoztunk.

- Tényleg nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy aggódj emiatt.

- Semmi gond. Legalább megoldódott az ügy.

- Akkor nincs harag?

- Nincs! - vigyorogtam el.

- Amúgy a közelben találtam egy elléggé jó állapotban lévő 1-2 személyes házat. Ott megszállhatnánk estére. Mit gondolsz?

- Nekem oké.

- Akkor indulás - ragadta meg a kezem és az ujjait az enyémre kulcsolta.
Egy kis idő után megérkeztünk a Shiro álltal talált házhoz. Tényleg egészen jó állapotban volt. A házban nem volt túl sok minden. Egy ágy, egy szekrény, egy asztal, hozzá két szék, plusz két szoba egy konyha meg egy fürdőszoba.
- Aranyos, mi? - nézett rám Shiro.

- Tényleg aranyos. - néztem vissza rá, majd az egy szem ágyra - Na és én hol fogok aludni?

- Mellettem, hol máshol? - vigyorodott el önelégülten.

- Hogy miii? Nem, nem nem és nem! Ki zárt dolog, hogy veled alszok egy ágyban!

- Akkor aludj a padlón. Nekem mindegy.

- Ááá... megőrjítesz! Na jó alszok melletted, csak ne hagyd, hogy a padlón keljen aludnom.

- Na ez a beszéd! - kacsintott rám.

- Akkor kezdem a fürdést.... - sóhajtottam.

- Oks.
Miután megfürödtem Shiro is elment. Miután befejezte befeküdt az ágyba és arráb csúszott, hogy nekem is legyen helyem. Majd megpaskolta és így szólt:
- Na akkor gyere aludni!
Ilyedten néztem rá, majd oda botorkáltam az ágyhoz és bebújtam a takaró alá Shironak háttal. Ő az alkalmat kihasználvan a derekamat átkarolva magához szorított.
- Hé engedj már el! Hallod? Engedj el! - kiáltottam a karját csapkodva.

- Nem, nem foglak. Jó éjszakát! - mondta teljesen kimért hangon.

- Te nem vagy normális - sütöttem le a szemem.

- Tudom... - suttogta a fülembe amitől teljesen kirázott a hideg.
 

Reggel felkeltem és az ágyra néztem, ahol Shiro aludt. Sajnáltam amiatt, hogy miattam sebesült meg, de másképpen nem tudtam volna kideríteni, hogy ki is ő valójában. Azt hittem, hogy azért követ, hogy valami rossz dolgot csináljon, de közben kiderült, csak aggódott amiatt, hogy rossz ember vagyok. Ekkor megenyhült az arckifejezésem és egy enyhe mosoly húzódott a számra. Hirtelen Shiro elkezdett mocorogni az ágyon és abba hagytam a vigyorgást, megijedtem, hogy észreveszi ahogy vigyorgok miközben őt bámulom. Miután teljesen elvörösödve elmentem reggelit készíteni észrevettem, hogy Shiro az egyik széken ülve a könyökét az asztalra téve vele a fejét támasztva engem bámul. Annyira megijedtem tőle ahogy hirtelen oda került, hogy egyet hátralépve egy halk sikítást engedtem ki a torkomon. Shiro nevetve az asztalra hajtotta a fejét, majd felemelte. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel ezért vissza tértem a reggeli készítéséhez. Egy kis idő múlva leraktam Shiro elé az ételt és én is leültem enni. Jóízűen evett. Jó érzés volt, hogy ízlett neki a fősztöm. Miután befejeztük az evést elmosogattam és megkérdeztem, hogy jobban van e már a sebe. Azt mondta, hogy hála nekem már igen. Ekkor elvörösödve elfordítottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni, egyszerűen nem ment. Felállt a székről és kérdőn az arcom elé hajolt.
- Minden oké? - kérdezte teljesen jogosan.

- Ő.. izé.. igen.. azt hiszem... - dadogtam teljesen érthetetlenül.

- Akkor jó... - és elhallgatott.

Cora elfordult és keresgélt a ruhái közül, majd beszaladt a fürdőbe és becsukta maga mögött az ajtót. Hevesen vert a szíve. Nem tudta miért. Miután végzet kijött a fürdőből és Shirora pillantott.
- Elmegyünk vásárolni.
- Oké. De mit veszünk?
- Ruhát vagy ékszert. Esetleg ha bármire különösen szükséged van akkor azt.
- És miután vásárolgattunk mit csinálunk?
- Én úgy gondoltam, hogy edzhetnénk. Úgyis régen hívtam már az állataimat szóval biztos nem árt nekik is a mozgás. Ja és majd ma fog lejárni a szoba foglalásom szóval este már a szabad ég alatt alszunk.
- Oké. Amúgy milyen állataid vannak?
- Egy sólymom meg egy fekete farkasom van. Ennyi.
- Az menő.
- Kössz.

- Hello... Csak egy kérdés. Te meg ki a fene vagy és miért követtél?

- Hát ez egy eléggé hosszú történet...

- Van időm bőven. Gyerünk mondjad csak rajta addig úgy se szabadulsz.

- Ó anyám... kellett nekem téged követnem...

- Na mondjad.

- Jó-Jó mondom. Na szóval. Azért kezdtelek elkövetni, mert furcsa szagot éreztem és azt hittem, hogy rossz szándékkal vagy itt.

- Aha... Akkor jó, egyébként még mindig nem tudom, hogy mi a neved.

- Shiro... na és mi a "hölgy neve"?

- Cora.

- Szép név - gondolkodott el Shiro.

- Kösz. A tied meg... menő? - kérdeztem szerintem saját magamtól.

- Ez most kérdés vagy válasz?

- Én magam se tudom. Na mindegy. Te amúgy milyen fajba tartozol?

Shiro egy picit hallgatott. Nem tudta mit válaszoljon. Elfordult és nézett maga elé.

- Most mennem kell... Majd valamikor máskor találkozunk... - és ezzel a lendülettel kirántotta a nyílvesszőt a köpenyéből és leugrott a házról.
Utána néztem, de már sehol se volt. Értetlenül néztem magam elé és ez előzőket emésztettem. Nem értettem, hogy miért volt olyan szomorú, nem értettem, hogy miért ment el ilyen hirtelen, semmit sem értettem.

 - Jó napot. Csak átutazóban vagyok, megszeretnék szállni pár napra.

- Rendben, akkor erre, tessék - mutatta az utat az őr.

- Köszönöm szépen - köszöntem el a két őrtől.

Amikor beléptem a város kapuján egy nagy nyüzsgő tömeggel találtam szembe magam. Elindultam keresni egy kocsmát vagy egy vendéglőt ahol párnapra meg tudtam volna szállni. Pár perc múlva találtam egyet, de azt mondták, hogy már teljesen megteltek, így hát tovább indultam keresni egy másikat. Ismét pár perc múlva találtam egyet, itt már megtudtam, szállni. 3 napra béreltem ki az egyik szobát. Beléptem az ajtón és becsuktam magam mögött. Leraktam az íjamat és a kistáskámat az ágyvégében a földre. Körbe néztem, hogy megnézzem a szobát. Egy ágy, egy szekrény és egy külön szoba volt a fürdőszobának. Egy egész életet itt nem lehetne eltölteni, de párnapra tökéletes. Miután megszoktam a szoba látványát elmentem lefürdeni. Fürdés után felvettem az alvós ruhámat és bedőltem az ágyba. Nem kellet túl sok és már aludtam is.

*Másnap*

Felkeltem és átöltöztem. Úgy döntöttem, hogy először körbe nézek a városban, majd utána minden eldől a többi nap. Szóval miután elkészültem az öltözködéssel, felkaptam az íjamat és a kistáskámat, amibe a pénzemet, a térképemet és az állataimat, hívó sípokat tartottam. A táskát rögzítettem a derekamhoz, az íjamon pedig átbujtattam a fejem és az egyik kezem, így keresztben helyezkedett el rajtam. Miután teljesen készen voltam elindultam körbenézni a városban.  Ahogy mentem rengeteg árust láttam. Volt aki ruhákat árult, volt aki ékszereket vagy éppen volt olyan aki élelmet. Rengeteg féle dolog közül lehetett választani. Én nem vettem semmit, de gondolkodtam egy ruhán megvegyem-e, végül nem vettem. Dél környékén beültem egy kocsmába, ahol rengeteg szempár meredt rám. Kértem egy pohár vizet és egy kis élelmet is. Miután végeztem fizettem elindultam a szállásomhoz. Eléggé messze elmentem a szállásomtól emiatt már besötétedett amikor visszaértem. Halkan felosontam a lépcsön a szobámhoz és bementem. Gyorsan ledobtam a cuccaimat, megfürüdtem és már aludtam is.

-Értem- ennyit bírok kinyögni, se többet, se kevesebbet.

Nem tudok mit kezdeni a suta gondolatokkal, amit fejemben cikáznak, csupán annyit veszek észre, hogy a kezembe nyomja a locsoló kannát, miközben elhalad mellettem. Csak lesem mozdulatait, ahogy eltávolodik tõlem, majd amint elég messze kerül, kicsúszik a kezembõl a kanna, és az abban lévõ hideg víz azonnal kiömlik a padlóra, majd fel is fröccsen a nadrágszáramra.

Most úgy érzem, nekem van szükségem idõre. „Az érzés egyoldalú.” Még mindig ezen kattogok, ahogyan ott hagyva csapot-papot, nem törõdve semmivel, átbandukolok lassú, vontatott mozdulatokkal a zeneszobába, majd csak a zongorapadra rogyva felemelem a billentyûzet fedõjét.

Kába tekintettel meredek a sötétségbe, mert még lámpát se kapcsoltam. Gyér fény szûrõdik be a nyitva hagyott ajtón, amin bejöttem, de azt se nyitottam ki teljesen. A dupla szárnyú ajtó egyik fele van csak félig nyitva, ahonnan a kinti fény beáramolhat. A hatalmas zeneteremben majdhogynem koromsötétség uralkodik, de a kis emelvényen nyugvó hatalmas versenyzongora fehér billentyûi jól kivehetõek.

Kezeim mázsás súlynak érzem, nyomja a lelkemet ez az egész. Vissza szerettem volna kapni csak néhány évre azt a lányt, akit annyira megkedveltem. Azt a fiatal nõt, akivel mámoros éjszakákat töltöttem el. Akinek hajtincseivel játszottam, miközben hozzám bújt, ölelt, csókolt… Csuklóim kicsit lejjebb hajtva engedtem le a kezem, de ujjaim nehezen érkeznek a finom billentyûkre, ezzel felharsan a zongora egy mély oktávú duója.

Lehunyom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet. Nem fogom zavarni. Majd megkeres, ha szüksége van rám jelen állapotában. Vissza fogom szerezni a testét. Ezt megígértem neki, és én az ígéreteimet mindig szentül betartottam. Dolgozni fogok az ügyön, de nem így, és nem most. Egy apró világ tört bennem össze. „Az érzés egyoldalú.”  Harsogja a gondolat a fejemben. Vagy, lehet, hogy csak a zongora felcsendülõ hangját hallom? Mert ujjaim egy dallamot kezdtek el követni, amit eddig még nem zenésítettek meg.

Hang nem jön ki a torkomon, csupán a gondolata ott van a szövegnek, amit énekelnék hozzá. Felnézek. Félhomály uralkodik. A vakítóan fehér billentyûk szinte harsognak a sötétségben. Csak a zongora lágy hangját hallom. Kitisztul a fejem. Meggörnyedve ülök egy kicsikét, és fejem éppen csak le van hajtva. Megtörtségemen a zene felülkerekedik. Kezdek felélénkülni, és velem együtt a zongoraszó is.

Néhány rövid percnek tûnik az egész, elveszek a muzikális világ mámoros dallamainak sûrûjében, a tempója az ujjaimnak felgyorsul, lehunynám a szemem, de ekkor az eddigi halovány fényemet, ami megvilágította éppen csak a zongorámat, valami eltakarja. Egy hosszú árnyék terpeszkedik el felém. Az ajtóban áll, és halk nyöszörgés zaja csendül bele a zongora édesded muzsikájába.

Egy mély oktávval fejezem be a rögtönzött szerzeményt, és a fényemet eltakaró alak felé fordulok fejjel. Vér. Azonnal megérzem a következõ levegõvételemnél. Pupilláim összeszûkülnek, mintha hirtelen erõs fény ütötte volna meg szemeim, és már nem csak fejem, hanem teljes testtel elfordulok a zongorapadon felé.

-Te nem tudsz vérezni. Fából vagy- jelentem ki egyszerûen a tényt, de ott lapul az értetlenség hangomban. Hogy mászott le idáig, ha vérzik? – Mi történt? – felkelek és odalépdelek mellé lassan.

-Ez… nem velem történik. Nem vagyok már ember!- minimálisan elcsuklik a hangja, de hûvösen hangzanak el szavai. Nem válaszol kérdésemre.

Viszont én érzem a mögötte rejlõ lelkének rezgéseit, ami elárulja, hogy mily esetlennek érzi magát, mennyire sírna, zokogna… Gyûlöletet érzek viszont. Irántam való gyûlöletet is. Nyelek egyet némán, nem turkálok a lelkében tovább, és finoman kivezetem a folyosóra, ahol fény van. Ekkor látom a combjába és mellkasába fúródott szilánkokat. Visszaverik a fényt. Egy széttört tükör szilánkjai. Vérzik. A vérvörös folyadék átáztatja ruháit és lassan beteríti teljes combját és mellkasát.

-Segítsek rajtad?- nézek fel szemeibe a sebekrõl.

Majdhogynem remeg teljes egészében a kis teste, de nem válaszol. Mintha elvárná, hogy tegyek érte. Tegyek azért, ha meg akarom kaparintani õt. Viszont én egy nagy gyerek vagyok. Makacs, önfejû, és önimádó, aki szereti, ha nyaliznak neki, és fontosnak tartják. Ritka volt az olyan, hogy önzetlenül tettem volna bárkiért, és mivel közölte, hogy „Az érzés egyoldalú.”, és nem szándékoztam jelenleg többként kezelni, mint sem ideiglenes vendégemet, akinek csak betartom a szavam, ha már egyszer éreztem iránta valamit, amit ezek szerint nem fogok visszakapni.

-Segítsek, vagy sem?- kérdezem erélyesebb hangon, mire felnéz rám végre, de hátát már a falnak veti, eltávolodva tõlem nem egy lépésnyire. Húzza a fejét afféle majdnem bólintásra. – Mit adsz érte cserébe?- kérdésemre elkezd lassan lecsúszni a fal tövébe, és keményebb, de esdeklõ pillantást vet rám.

Nem tágítok, nem sietek el semmit. Leguggolok elé, és újra megkérdezem, mit ad érte cserébe, ha segítek neki. Megrázza a fejét, mire elkapom az állát jobb kezemmel és magam felé fordítom fejét. Úgy emelem feljebb arcát, hogy a szemembe nézzen. Szilárdan fogom kezem között arcát, hiába szabadulna.

-Segítek, ha odaadod cserébe majd magad, amint visszaszerzem a halandó testedet- közlöm vele, miközben a szemeit fürkészem a válaszára várva.

Furcsa érzéseket kelt bennem, olyanokat amik megrémítenek, ám nem tudom, hogy magamat gyûlöljem-e érte vagy õt.
Nem szólok semmit, csak figyelem mire készül, de ahelyett, hogy tovább menne egy örökkévalóságnak tûnõ perc után egyszerûen elereszt és inkább a kertet veszi szemügyre.
Nem értem õt. Kellek neki, máskülönben nem tartana maga mellett, de amikor lehetõsége lenne lépni, nem teszi meg. Szemügyre veszi a virágokat, az ütött kopott locsolókannát, tekintete elidõzik a csillagokon is, mindent szemügyre vesz, kivéve engem. Máskor örülök, ha békében hagy, de most valahogy inkább bosszant
- Nos, tetszik a téli kert? Én is szeretek itt lenni néha. Éjszakánként szépek a csillagok. Emlékszem, innen láttam életem elsõ Vörös holdját. De régen is volt… - tereli a témát. Kettõnkhöz mi köze van a vörös Holdnak?
Aztán percekig meg sem szólal, csak a növényeket nézegeti. Nem néz rám, még egy pillanatra sem, így én indulok meg felé lassú léptekkel. Megállok mellette, de nem mondok semmit, csak figyelek.
Különös lény õ.
Hatalma van élet és halál felett, ám egy válláig sem érõ lánnyal szemben nincs bátorsága, hogy megmondja mit is akar, vagy hogy mit érez. Aprót bólintok, felelve kérdésére, majd újra kezembe veszem a kannát és vissza térek a rózsákhoz.
Úgy döntöttem, nem adom meg neki az örömöt. Ha kellek neki, harcoljon. Legyen férfi!
Mintha hallaná a gondolataimat, megragadja a karomat és visszaránt, magával szemben. Mintha habozna egy pillanatra, megtorpan, de még mindig szorosan tartja a karom. Érzem, hogy az ujjai a ruha anyagába mélyednek, érzem a nyomást, de mivel a testem fából van, nem érzek fájdalmat.
Mire készülhet? Szemei végig pásztázzák az arcom, majd megtorpannak.
Tudom jól, mirõl fantáziálgat, de van egy olyan sejtésem, hogy nem fogja megtenni, így nekem kell. Közelebb lépek hozzá, hogy aztán lábujjhegyre ágaskodva hajoljak zavarba ejtõen közel hozzá.
Nem ellenkezik, csak döbbenten áll és figyeli, ahogy ajkaitól csupán milliméterekre állok meg, ám nem csinálok semmit.
Túl könnyû lenne, abban pedig mi szórakozásom lenne? Most, hogy tudom, én vagyok a gyengéje, vissza akarok adni neki minden idegtépõ percet, minden átforgolódott éjszakát.
Elnyílnak ajkai, ahogy türelmetlenül lepillant az enyémekre, de végül nem adom meg neki, csak elmosolyodva ereszkedem vissza
- Szóval ezt akarod? Engem?...- lépek hátrébb, majd érzéketlen arccal vájom tekintetem az övébe.
- Mért teszed ezt velem?- préseli ki végül a szavakat
- Mond ki… mit akarsz tõlem pontosan? Hallani akarom
- Téged- nyögi ki végül, de nem néz rám- Ismerem minden porcikádat, láttalak felnõni…
- Vágyat ébreszt benned egy ilyen használhatatlan fa test, ami bár megszólalásig olyan mint amit a karjaidban tartottál, mégis teljesen más- fejezem be helyette, míg sarkon fordulok és lassan tovább haladok a ládák és virágágyások közt- talán újat mondok ezzel, de az érzés egyoldalú- jegyzem meg alig hallhatóan.
Nem teljesen igaz…
Érzek iránta valamit, bár magam sem tudom mi az.
Nem hinném hogy képes lennék a történtek után bárkibe is beleszeretni, s néha már úgy érzem, a gyomrom is felfordulna ha lenne, de az tagadhatatlan, hogy nem közömbös a számomra
- Értem- nyugtázza csendesen, beletörõdõn, ám nem mozdul. Hiú remények édes illatát érzem a levegõben, talán azt hisz, kitartása meghozza gyümölcsét… Talán így van, talán csak nincs ereje megmozdulni.
Végül én teszem meg, elhaladva mellette nyomom kezébe a kannát és hagyom egyedül a virágokkal.

Gyûlölöm magam. Gyûlölöm õt is, ezt a helyet, amivé váltam s amit kihozott belõlem.
Emlékszem arra az Ameliára aki most minden bizonnyal forog a sírjában, aki voltam, s aki a legapróbb kedvességeknek is szívbõl tudott örülni. Valahol hiányzik az a lány, hogy magamhoz ölelve forrjon egybe a testünk, s én újra õ lehessek, másrészrõl viszont szánom õt, gyermeki szeretetét s lelkét, micsoda ostobaság volt egy férfi kezébe helyezni szívét s érzéseit!

Dühödten csapok ököllel az elõttem álló tükörbe, mire az millió darabra robbanva hull szét, akár az életem.
Zokognék, ha tudnék, de helyette csak a testem rázkódik, miközben térdre rogyva süllyedek el bánatomban.
Fájdalmat érzek… fizikai, égetõ, nyilalló fájdalmat, ami idegen, s mégis ismerõs.
Talán elõször érzem mióta itt vagyok.
A keretben maradt szilánkokra pillantva látom, hogy az egyik méretes darab a combomba fúródott, a másik pedig melleim közt egyenesen a mellkasomba, ám nem ez az, ami megrémít, hanem az alóluk kibuggyanó bíborszín vér.
Én… vérzek!

-          Miért… miért kellene neked elhinnem… egyetlen szavadat is? - kérdezte halkan, suttogva majdhogynem.

-          Nem hiszel nekem, nem igaz?- hangom halk volt, ahogy megszólaltam ismét. - azt hiszed, mind az, amit mutattam hazugság? – kérdeztem õt, majd választ sem várva hirtelen odaléptem hozzá, megragadtam a csuklóját, és magamhoz rántottam.

Mellkasomhoz nyomódott, s én odaszorítottam õt, de finoman. Egy pillanat alatt néhány képet átengedtem neki azon emlékeim közül, amik vele kapcsolatosak voltak. Megnyitottam elmém, és láthatta azt, amit én akkor, mikro vele voltam. Néhány pillanattal késõbb viszont megszakítottam az átvitelt.  Valamiért teljesen megszállottjává váltam ennek a lánynak. S nem bírtam elviselni azt, ahogyan most van. Szívem hevesen, rendezetlenül dobogott, és ahogy magam mellett éreztem azt a hozzám képest aprónak tûnõ marionett babát, aki Amelia képében állt elõttem… eszembe jutott az a rövid idõ, amit akkor, régen vele töltöttem.

Ezt nem mutattam meg neki, s õ nem tudhatta. Nem is akartam, hogy egyelõre tisztában legyen ezzel. Vissza akartam kapni azt az Ameliát, aki emberként volt. A hirtelen ránk nehezedõ csendben hallottam a saját szívveréseim és légzésemet.

-          Most már hiszel nekem? – törtem meg a csendet, s elengedve õt, vártam egy apró visszajelzést tõle.

Nem kaptam. Lehajtotta lassan fejét, majd hátat fordítva nekem elment a kastély felé. Miután kiért a kertbõl halk sóhaj hagyta el ajkaim. Utána néztem, és csak némán eltûntem. Ahol még az elõbb lábam taposta a földet, már hûlt helyem sem volt a következõ pillanatban.

Tudtam, hogy idõre lesz szüksége. Egyértelmû volt a dolog, mégis valahol legbelül reménykedtem abban, hogy egy csapásra megváltozhat minden. Sajnos saját magamból indultam ki minden adandó alkalommal. Olyan voltam, akár csak a hurrikán. Egy hirtelen vihar, ami bármikor lecsaphat. Akár egy frissítõ záporként, akár egy zivatarként, akár pedig eget rengetõ égszakadásként. Kiszámíthatatlan voltam, labilis, és hirtelen haragú.

De legjobb pillanatimban odaadó, kedves, és szívmelengetõ viselkedésem elbûvölt mindenkit. Megtanultam az illemet. Tudtam viselkedni, ha akartam, vagy úgy hozta kedvem. De ez ritka volt. Viszont, mikor Ameliával voltam, úgy éreztem, hogy érdemes a jobbik oldalamat mutatnom, ha nem is mindig, de legtöbb alkalommal. Hirtelen természetem volt az, amire alapoztam másokat is sokszor, hogy képesek azonnal váltani, átkapcsolni, s más belátással lenni a dolgokra.

Emlékeim közt bolyongtam szüntelen, mióta fából faragott szentként lent volt velem a Pokolban a lány. Agyaltam, s percrõl percre azon törtem magam, hogy mégis miféle mágiát, varázslatot, vagy bûbájt tudnék bevetni annak érdekében, hogy vissza tudjam neki adni a testét. Lehangolt voltam, de nem törtem meg… Legyen. Kap idõt.

~

Napokra a munkámba feledkeztem, s halál alakomban rohangásztam lélektõl-lélekig, egész álló napokon keresztül, vagy éppen az irodámban ültem a cégnél és feleslegesnek tûnõ papírmunkákat töltöttem ki, vagy éppen dirigáltam az embereimnek, azaz pontosabban Halál Angyalaimnak, hogy, s mint tegyék dolgaikat. Nem váltottam vissza emberi alakomba egészen addig, míg az Õrangyalom, - legjobb barátom-, Cole nem kérdezett rá, hogy mi van a megmentett lánnyal, akit hazavittem. Akkor tûntek el démon szárnyaim, fekete szemeim, s bõrömrõl is minden tetoválás.

Felnéztem barátomra, aki az asztalom elõtt állt meg, míg én ott ültem a székben, és aláírogattam néhány tucat szerzõdést.

-          James? – szólalt meg néhány másodperccel késõbb újra, mikor nem reagáltam.

-          Jaj, igen, szóval… Kicsit melózni akartam, gondolom, megvan, visszaadtam neki nagyjából az emlékeit – magyaráztam, mire egy mosoly jelent meg arcán. – Mi az? – néztem fel szemeibe.

-          Ugye tudod, hogy ismerlek, mint a tenyeremet? Az õrangyalod is vagyok, ne feledd. mindent tudok rólad – emlékeztetett, mire én csak biccentettem, majd inkább sóhajtva hátra dõltem a székemben, és hagytam beszélni. – Mit tervezel? Hogy adod neki vissza a testét?

-          Nem tudom Cole, nem tudom. Egyelõre a helyzettel kéne megbékélnie. Mármint, magával az elõzõ életével, mikor még a Földön rohangászott halandóként.

-          Rendben James, de! Figyelmeztetlek. Ne szaladjon el veled a ló. Nem akarod, hogy megint az történjen, igaz? – költõi kérdésnek szánja, érzem a hangsúlyából, de azért biccentek egyet, mire õ is, belenyugodva a dologba, hogy talán nem csinálok ismételten fatális nagy baromságot.

Végül kimegy az irodámból, magamra hagyva a fejemben keringõ kósza gondolataimmal, egy csomó nyamvadt papírmunkával, és az emberi oldalammal, akit most elkívántam a francba. Ledobtam az asztalra a tollam, majd felkeltem, és úgy döntöttem, ideje haza néznem négy nap elteltével.

Otthon megjelenve, elõször a szobámban, gondoltam, hogy összeszedem magam kicsit, így vetkõzésbe kezdve a fürdõ felé indultam, és magam után dobáltam le a ruháimat a padlóra. Vettem egy gyors zuhanyt, majd visszamentem a szobába az éppen csípõmre csak rátekert törcsivel. Ezt követõen, miután felöltöztem a szokásos szerelésembe - fekete nadrág, fehér hosszú ujjú ing -, és a szokásos finom illatú kölnimet magamra hintettem, elindultam a lélekrezgései alapján megkeresni õt a kastélyban.

Hamar rátaláltam. A téli kertben volt. Locsolgatta a virágokat. Megálltam, még hallótávolságon kívül, és vettem egy mélyebb levegõt, hogy összeszedjem magam, és higgadt tudjak maradni. Megindultam lassan, halk léptekkel… Aztán mikor mögé értem, nem fordult meg, így egy ösztönös mozdulattal majdhogynem, finoman kezeim derekára csúsztattam.

-          Amelia… - hangom halk volt, szinte elveszett a télikert bájos növényei között a csendben.

 Éreztem, hogy ledermedt. Lassan még közelebb lépek egyel, s ezzel a mozdulattal mellkasom hátát súrolja. Nem reagál egészen sokáig. Viszont mikor kezeim dereka hátuljáról elõrébb csúsznak oldalán, majd hasa felé, hogy átöleljem, sebtében felém fordult. Felnéz rám, szemeimbe vájja tekintetét, de nem szólal meg. Kezeim még mindig körülötte vannak, és a mozdulatától közelebb került hozzám. Mellkasomhoz simult, én pedig össze tudtam kulcsolni ujjaim a háta mögött.

Szemeiben zavarodottságot láttam, és nem tudtam eldönteni, hogy ez a tekintet mit is jelenthet. Mintha meg akart volna ütni, küzdeni azért, hogy engedjem el, de mégsem. Másfelõl a karjaim közé akart burkolódzni. Nem tudtam kiigazodni rajta. Talán õ sem tudta, hogy mit akar. Túl hirtelen jelentem volna meg? Túl sok információt zúdítottam rá? Túl sok vagyok? Valószínûsítettem, hogy igen.

Mielõtt bármit tett volna, egy hosszúra nyúló, múló perc után lassan elengedtem õt és kihúztam magam. Kicsit elnéztem róla. Szemeimmel azonnal valami biztos pontot kerestem. Az üvegkupolán túl, fent a magasban elterülõ, sötét, borús égre tekintettem. Egy halvány félmosoly terült el arcomon, és az égrõl ezután inkább a növényeket kezdtem el nézegetni, és zsebeimbe csúsztattam kezeimet egy könnyed mozzanattal, és lassan elindultam, megkerülve õt a téli kertben körbenézni. Mikor elléptem mellette, karom súrolta vállát. Ekkor éreztem a tekintetét magamon, hogy rám nézett, de én csak elõre fele pillantottam.

-          Nos, tetszik a téli kert? Én is szeretek itt lenni néha. Éjszakánként szépek a csillagok. Emlékszem, innen láttam életem elsõ Vörös holdját. De régen is volt… - mintha mosolygott volna a hangom, úgy meséltem ezt neki, s közben egy fikusz leveleit kezdtem el bizergálni, háttal megállva neki.

Megint ezt csináltam. Nem szólt hozzám, vagy éppen nem hagytam neki, s én tartottam szóval, én mondogattam neki dolgokat. Mindig ez volt a szokásom, ha féltem valakinek a szavaitól, válaszától, s inkább húztam, az idõt, jelentéktelen témákról magyarázva, amik talán – sõt egészen biztosan – az emberek 90%-át nem is érdekelték.