|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Shayola | 2014. 11. 17. 11:37:05 | #31888 |
Karakter: Leonard
Megjegyzés: kiképzőhölgyemnek
Hamarosan ő is a színre lép.
- Vigyáz! - kiállt ránk. Mindenki azonnal vigyázban tiszteleg előtte. - Jó reggelt! - köszön ránk.
- Jó reggelt! – inkább jobbat.
- Remek. - jegyzi meg. - Most hogy mindenki itt van.- indul el a sorok közt, egyesével végigmérve. Aztán hozzám ér és az undor rávetül. Ejj ejj szép kislány, ennyire nem vagyok rossz mint ahogy elképzeled. Majd lenézek domborulatára, vagyis ahol lennie kéne. Kár hogy eltakarja, pedig azok a tökéletesen kerek mellek igazán jól állnak neki. Akaratlanul is széles mosolyt csal arcomra. Végül is nem kell látnom elég elképzelnem..
Felemeli tekintetem, pedig olyan jól elszórakoztam, és erre elrontja. Ekkor aztán tovább megy. Sebaj, legalább most megcsodálhatlak hátulról is. Milyen kis csodás teremtés! Minden férfi álma és itt kéreti magát. Habár nem hiszem hogy ne tetszenék neki vagy így vagy úgy. Nagyon szerethet engem. Minden nő elutasítja azt akit kedvel. Így szokott lenni. Hadd küzdjön meg érte a paraszt. Miután mindenkit szemügyre vételezett újra, visszamegy középre.
- Nos. El is kezdjük az edzést. Előre szólok, aki nem bírja az erőedzéseket az rögtön el is mehet. – déja vúm van. Megint a híres mondatok egyike. Aki akar elmehet szindróma. Nem érti meg hogy senki sem akar innen elmenni? Szőke belül?- Szóval maradnak. De azt is megmondom, ezután már nem lehet kiszállni csak az edzés nap után. Akkor kezdhetjük is. Nézzék meg ezt a szép sportpályát.
Szép mihez képest szép? Hogy kínozhat rajta? Vagy az a zöld szín jön be neki? Igazi remekmű ez a műfű. Már majdnem el is hiszem róla hogy igazi.
- Nos, ezt kell most önöknek 50 szer körbe futni. – Remek! Mondom én hogy kínzómester.
Sokak a szó hallatán és elájultak az ámulattól, mások csak bólogattak hogy „Az igen, nem kis meló”. Nekem se tetszik de ez nem szeretett kérdés.
- Csendet!!!!- rivall ránk.- A mellettem álló segédem fogja mérni az önök idejét.
Mutat maga mellett álló kis vézna gyerkőcre. Oh karamba az ilyenekre buksz? Láttál te már igazi izmot? Fogtál? Ez egy csontkollekció. Hogy nem esik szét? Morgok magamba, amikor elővette a sípját.
- Rajthoz. – fordulunk a pálya felé. Mikor belefújt elrajtolunk. Valaki lassan kezdi valaki gyorsan. Bolondok, ha túlhajszoljátok magatokat az első körökbe a végén már csak csúszni fogtok az is biztos!
- Gyorsabban Uraim. Ha így haladnak még egy 5 éves is lehagyja önöket! – Alig kezdtük el s máris itt hajt minket. Elmehetne igazi hajcsárnak, sőt állna is hozzá. Már csak egy korbács hiányzik szívi és tiéd lehet a kínzómester titulus. Nekem nem kellenek a kis sürgetéseid. Így hát közelebb merészkedek.
- Menjen vissza a helyére! –parancsolgat. Húú cica karmolni is fogsz? Vagy csak nyávogni? Közel megyek hozzá, szó szerint majdnem az arcában vagyok. Milyen közel és milyen morcosan néz rám.
- Szeret parancsolgatni mi? - kérdezem.
- Ez a hangnem nem megengedett! Büntető feladatot fog kapni!
- Hajt minket, mint egy hajcsár. Fogadjunk, hogy maga nem volna képes ennyit futni.
A többiek is meghallották és igen kérdően néznek rám. De valljuk be igazam, van. Ha látom hogy meg tudja tenni akkor beszéljen így velem. Ekkor gúnyosan elmosolyodik
- Fogadjuk, hogy mindösszesen 10 perc alatt körbe futom 50 szer. – muszáj volt felnevetnem. Hiszem ha látom kislány! - A maga büntetése az lesz, hogy a dupláját foglya teljesíteni.
- Rendben. De ha nem, akkor nem kell nekünk ma ezt az edzés tervet végi csinálnunk.
A többiekkel mosolyogva nézzük ahogy kiképzőnk körbe körbe fut. Milyen aranyos. Kár hogy nem bikinibe teszi meg ezt. Miért nem fogadtam arra is… már mind egy. De vetkőzik haladás. Már csak egy fehér felső van rajta. Lesz további ruhalevetés is vagy azt kérni kell privátba? Kevés vagy te kislány a tíz perchez…
Számoltuk a köröket, és pont elérte a 50.-et.
-10 perc!- hallatszott a társától a válasz.
10?! Ne már ne szórakozz velem. Nem, nem és nem! Hogy a jó.. ekkor mint a győztes odalép hozzám és gúnyosan belevigyorog a képembe. Remélem most boldog vagy, te beképzelt fruska! Miből vagy te mond gépből? Nem hiszem el… és lepipált.
- Nos! Parancsoljon öné a pálya. – mutat hátra.- A többiek is folytathatják.
Remélem élvezed a győzelmedet te nőszemély… élvezed ahogyan láthatod hogy csak neked futkosok itt.
- Tempósabban nem lazsálni. Vagy itt akar maradni egész estig?! - szól rám. Csak nyugodtan élvezd ki az utolsó cseppig… tiporj a földbe és a porba. De jól vigyázz vissza fogod kapni mindezt. Várd ki, hogy ki fog nevetni a végén. Mérges pillantást vetek rá.
Néhány perc múlva sikeresen elvégzem a kiszabott távot, és lihegve zihálva tisztelegve eléje állok.
- Jelentem befejeztem. Engedélyt kérnék a többiekhez való csatlakozáshoz
- Nem! A múltkori viselkedése miatt önnek még van egy pár büntető feladata! – milyen kedves vagy velem édes lelkem. Mosolyodból látszik a káröröm.
- Áh. Látom, nagyon kedveli a társaságomat. szeretne minél közelebb lenni hozzám, azért szab rám ennyi büntető feladatot. – elégedetten mosolygok. Végül is ő rendel maga mellé. Biztos hogy nem véletlenül
- Ebben nagyot téved! - vágja rá. Oh hát persze kedves… szerinted hányszor voltam én nővel? - Egy valamit szeretek. – mondja és közelebb lép hozzám. A nyakamba fújja a levegőt. Oh milyen vérpezsdítő. Nem szeretnél közelebb jönni még egy kicsit? - Kínozni. Mégpedig magát kínozni, amíg csak önkéntelenül fel nem adja ezt a kiképzést. – nevet fel. Mondom én… kínzómester lehetne belőle. Legalább a gonosz röhögés már megvan… csak a latexszerkó és az ostor hiányzik.
- Azt várhatja! Engem nem fog innen kitúrni. – sziszegem és ellépek tőle. Mi az hogy addig csinálja amíg meg nem tör? Persze azt lesheted kisanyám! Ránézek. - Na, kezdheti azt a büntető kiképzést.
Ekkor mérges szemekkel pásztázik, hogy mivel tudna jól megkínozni. Utasítgat, és látom nagyon is élvezi amit tesz.
-Akkor most fekvőtámasz!- parancsol.
-Sziporkázik ilyenkor az egyénisége asszonyom…- mondom boldogan.
-Maga csak ne beszéljen hanem csinálja a dolgát.
-Ezer örömmel.
Veszem fel a testhelyzetet és várom mennyit kér. Bevallom megdolgoztatat. Alig telik el pár perc és érzem remegnek a kezeim.
-Nem mond semmit?-nézek fel rá.
-Nem.
-Nem is fog számot mondani mennyit fekvőzzek?
-Felesleges ahogy látom még ez is nehezére esik.- olyan széles vigyorral méreget.
-Legalább élvezi a kilátást?- kérdezem gúnyosan.
-Oh mindennél jobban.
-Valahogy éreztem nem olyan lesz mint az átlagos nők.
-Sose voltam átlagos.
-Látom.- nevetek fel, igaz már kezem úgy rezeg mint a nyárfalevél.
-Pihenhet.
Hál istennek, ekkor mint egy rozmár, elterülök a földön. Ah édes hideg beton! Imádlak téged! Igaz, miért lyukadok ki ide mindig? Igaz most nem verekedtem, de engemet szeret ez a mesterséges készítmény.
-Szánalmas.- hallom a hangját.
-Csak kifáradt, hölgyem.- ülök fel nagy nehezen és mosolygok rá.
-Majd holnap legyen ilyen jó kedve!- mondja büszkén.
-Hölgyem, akkor kapok még büntetőfeladatot?- állok fel.
-Nem, leléphet. Mára már megkínoztam. Majd holnap.
-Köszönöm asszonyom. Tudtam hogy magában bizhatok!- tisztelgek majd elkezdek az alvóhelyiségek felé menni.
-Álljon csak meg!-szól utánam.- Attól hogy megcsinálta a sok büntető feladatot, nem mentesít a rendes feladata alól.
-A kurva életbe!- sziszegem magam alatt.
-Mondott valamit?- jön közelebb és a szemembe néz.
-Csak annyit hogy „Köszönöm asszonyom”.- mosolygok rá kedvesen. Habár szerintem tudja most hogy legszívesebben jól felrúgnám. Nem egyszer…
Késő estig dolgoztam és persze néha benézek hogy csinálom e a feladatokat. Mit ne mondjak igazán keserves volt… a végén majdnem összeestem. Fájt mindenem és pihenést akartam. De nem küzdeni fogom. Ha kell, akkor itt halok meg a fájdalomtól neki, de engemet nem pateroltat ki az újoncokból. Vagy a halál vagy kijutás a Holdra… még így vérverítékek közt is.
A többiek amikor elmentek jól kiröhögtek. Gondolják „Ennyire futja? Ennyire szerencsétlen s béna?” Persze azok akik tudták mit csináltam ott kinn, mit csináltatott velem azok megértők voltak. Láttam azokat a lesújtó pillantásokat mindenkitől. Égtem a szégyentől és a bosszútól miközben emelgettem a súlyokat. Az volt a baj ha megállok nem tudnám felemelni őket. Egy másodperc pihenés és zutty végem lesz. Ezért egy huzamba megcsinálom az összes feladatot.
Késő este végzek mindennel, már a nap is rég lement, és a vacsoraidő jön már. Végre egy kis étel… vagy valami. Most bármit megeszek.
Ekkor a semmiből, vagy csak én nem vettem már észre, mellém terem a kiképzőnk. Én lassan tisztelgésbe helyezem magamat.
-Hová tart?
-Az étkezdébe hölgyem!
-Végzet mindegyik feladatával?- kérdezi kíváncsian.
-Igen végeztem mindegyikkel asszonyom. Leléphetek?
-Ennyire sietős magának?
Erőtlenül sóhajtok. Most ehhez nincs kedvem, de most komolyan. Nem, érdekel. Találjon más játszó pajtit magának estére, de most ne. Kedvem és energiám sincs.
-Csak most ne.. majd holnap úgy is kínozhat még nem? Itt leszek magának a kiképzés végéig. Kiélhet felőlem bármit rajtam, csak ma estére kérem magát hadd pihenjek. Holnap úgy is kezdheti ugyan ezt előröl.-mondom erőtlenül.
Még én is meglepődtem hogy megkérem, sőt már inkább könyörgök neki. Igaz nem a legszebb formában de ez van. Remélem megérti.
-A felmosás az ön feladata lesz.
Remek! Több se kell mint a padlót suvickolni.
-Legalább elmehetek előtte enni?
-Ha még sokat ácsorog előttem nem.
-Akkor már itt sem vagyok.
Tisztelgek újra és bemegyek az étkezdébe. Már javában eszik mindenki, amikor belépek. Mint egy vadidegenként néznem rám. „Ki ez a ficsúr?” Gyerekek, legalább hagytatok valamit? Felkapom egy kis tálcát, már ez is fáj oh a francba! Mi lesz ha rápakolom a kaját? Már tudom halál.. és be is követezik. Alig vártam hogy odalépjek és merjek magamnak ebből a finom most nem érdekel milyen kajából. Ha mozogna az se érdekelne. Végre lerakhatom a fenekem. Ez jól esik, és a vacsora is jól esik. Szerintem már háromszor kelek fel innen és veszek magamnak. A többiek meg nagy szemekkel néznek rám. Ez van gyerekek. Aki dolgozik az meg is éhezik. Apropó dolgozás. Enyém a takarítás…
|
| Shayola | 2014. 10. 03. 20:14:31 | #31518 |
Karakter: Leonard
- Mi lesz, már nem állhatunk itt egész nap!- nyögi be az egyik szerencsétlen.
Persze mindenki azonnal kiröhögte.
- Nyápic vagy! Béna! Nem bírod a strapát?
Hangzottak feléje a válaszok. Igen, ezek vagyunk mi. A nagy hangzavar, a tömeg kis újonc, akit tanítani kell. Még mit nem. Rám, nem sóznak semmilyen modort és illemet. Én magam ura vagyok a magam kis törvényeivel. Utálom a csapatjátékot, egyedül sokkal, de sokkal többre megyek.
Egyáltalán miért is jelentkeztem? Oh hát igen mert muszáj kiképezni az embert ehhez a nagy küldetéshez. De a végeredmény… magáért fog beszélni.
Az álmom, valóra válhat. Ez az ami hajt és legbelül felgyújtja bennem a lángot, ez éltet s mozgat. Feljutni a holdra. Bármi áron, ha kell, még szopok is érte. Habár ezt inkább kihagynám. Nem vagyok ferde hajlamú. Mindig is a telt idomokkal teli hölgyeket szerettem. Azok a csodálatosan szépen ringó keblek, a feszes s egyben csodálatos fenék. Belegondolni és vérlázító. Az a napbarnított bőr és a bikinik… Vannak vadak, dögösek, okosok, szerények, félősök mások távolságtartók vagy éppenséggel forróvérűek. De kit izgat? Nem az a lényeg hogy milyen, na, jó azért kicsit számít, de a végkifejlet szempontjából lényegtelen. Pár röpke forró est egy motelszobába, vagy egy vacsora és az ő lakásán egy jó éjszaka. A lényeg hogy mindkettőnknek csodálatos lesz az estélye. Miközben férfiak beszélgetünk s várunk a terembe, egy igazán szép menyecske lép be az ajtón. Tűzről pattant. Még így is hogy katonai ruhát visel, minden női vonása kirajzolódik. Akár egy igazi görög istennő. Mit ne mondjak kívánatos darab. Egy kettő merész s közte jómagam huhogtunk egyet. Hát ilyet, ahhoz képest igazán szép kis hölgyike. Az egyik szerencsétlen próbálja csitítani a tömeget. Szánalmas, de tényleg.
- Húsz dolcsi hogy nem mered megfogni a fenekét!- suttogja a mellettem lévő srác.
- Fogadjunk?- húzom fel szemöldököm.
- Naná!- mondja, és a kezét nyújtja felém.
- Akkor kezet rá!- mondom és megrázom a kezét.
Mindenkit végigmér szemével. Mikor előttem halad el én egy ívelt mozdulattal máris megfoghattam fogadásom tárgyát, a popsiját.
A cérna elpattan és én közelebbi ismeretséget kötök a fallal, miközben egyik kezem, amivel hozzá értem hátracsavarta. Meglepődtem nem vártam ilyen gyors reakciót. Ahhoz képest, hogy nő… nem rosszak az érzékei.
- Azt ajánlom, tartsd a kezedet a helyén, ha még szükséged van rá. - fenyeget. Úhhh mindjárt sírni fogok… - És a szádat jobb, ha csukva tartod, és csak akkor nyitod ki, ha én meg engedem. Megértetted?!- kérdezi határozottan. - Nem válaszolok. Erősebben tol a falhoz. - Azt kérdeztem megértetted-e? - Bólintok. - Halljam! – utasít, hogy mondjam ki. Nők… ez se tudja, mit akar. Előbb azt mondja, maradjak kusba most meg azt akarja, beszéljek. A logika meg van neked is ahogy érzem.
- Értettem. - mondtam kedvtelenül.
- Rendben. Visszamehet a helyére. De tartsa észben, amit mondtam. – ekkor elenged. Végre.
A kis luvnya ilyen erősen tud szorítani. Mérgesen nézek rá, de nem érdekli. Ekkor felmászik az emelvényre és el kiálltja magát
- Talán elkezdeném, már ha megengednék!!! – a nagy trónörököst jelented be hogy csend kell?- Nos Jaden Wright kiképzőtiszt vagyok. – na több se kell hogy ez képezzen ki engem. Egy nő.. kérlek… csak ezt ne. Mindent elfogadok, de én biztos hogy nem.- Gondolom ebből már rájöttek, hogy én leszek a kiképző tisztjük. – mosolyognak. Vicces lesz… habár ha bemutatót tart arról mit kell tennünk akkor azt valóban honorálni fogom. Főképpen az ugráló kötelezést. - De mielőtt még valami egyszerű kiképzésre gondolnának, akkor nagyon tévednek. Kemény és fárasztó képzésben lesz részük. Semmi lazsálás, kevés pihenő és nincs nyavalygás. Más szóval, aki már most is úgy érzi, hogy ezt nem fogja bírni az, elmehet már most. Aki marad, az készüljön fel a legnehezebbre. – csendben maradt várta hogy valami nyúlszájú kimenjek. Várhatod kisanyám. Nem fog senki megfutamodni, mert a cicusnak nagy karmai és hangja van. - Ha ezt tisztáztuk, akkor reggel 5 órakor találkozunk, az első edzésen. –legalább egy kicsivel több alvás is lehetett volna engedélyezni… de ez van. - Értették? - kérdez. - Hangosabban! – rivall ránk. Komolyan ha ez igy fog üvöltözni egész idő alatt meg fogom rúgni… nem érdekel hogy utána péppé ver csak ne üvöltsön már. Senki sem süket.
- Értettük!
- Nem értettük hanem, igenis kapitány. – útasít szóra minket.
- Igenis Kapitány!! – a fedélzet már biztosítva.
- Ez már sokkal jobb. Mára végeztünk. – elmegy kifele. Végre vége van ennek a borzadálynak.
- Te ember nem vagy normális!
- Komolyan megmarkoltad? Milyen volt?
- Te neked aztán van vér a pucádban egy ilyen erős hölgy ellen.
- Ez a hajcsár ki fog téged készíteni. Szopatni fog.
Hallatszódott minden felől, elismerően, na meg persze kételkedések abban, hogy tényleg normális vagyok e.
- A pénzemet.- köhögök, a srác felé mire az nagy nehezen odaadja az 50 dollárt.- És most, mindenki hajoljon meg a csodálatos bal kezemnek.
- Na milyen volt?- kérdezték újra férfi társaim.
- Te ilyen segget még nem fogtál öcsi. Feszes kidolgozott. Az a jó markolható, ha tudod, mire célzok.
- Mázlista. - motyogják sokan az orrunk alatt.
- Én? Ugyan már te is megtehetted volna. Ott ment el előtted, csak te gyáva voltál, hogy meg merd érinteni azokat a tiltott gyümölcsöket. - mosolygok gonoszan.
Ezután mindenki elismerően bólogat. Látom kedvelni fognak, és ha jól látom már sokak szemében én, mint vezető állok. Vagyis hát részlegesen. Én leszek a kis csapatunk vezéregyénisége.
Ahogy körbenéztem mindenféle súlyú magasságú testtömegű férfi összegyűlt. Jó vára katonák, de voltak önkéntesek. Vékonyak szálkásak izmosak és az igazán nagydarab és mogorva fickók. Habár most ők is elismerték merész tettem nagyságát. Ezt már szeretem.
Ezek után feltérképezzük az „új” lakhelyünket. Hasonló, mint a laktanya, azzal a különbséggel, hogy jobb cuccok vannak itt. Edzőterem, hatalmas kifutópályák… és a többi. Ami kell ahhoz hogy kiképezzenek a legnagyobb precizitással.
Beosztottak minket kis szárnyakba. Olyan 5-6 ember fért el egy ilyen helyiségbe. Megszoktam már hogy osztoznom kell, na persze nem az ágyon hanem a szobán. Az hiányozna, még egy ilyen kis senki ott fetrengjen mellettem, és rám csorgassa a nyálát éjjelente. Úgy rúgnám ki hogy a segge kettészakadna röptébe.
Mindenki behozta, és bepakolta a kis holmiját. Bepakolta a nem túl nagy fémládikába. Tipikus minden egyszerű, pár szekrény a ruháknak. Valakik már ragasztottak rá egy két nőt, ahogy nézem. Kapni fognak érte.
Mindenki a holnapi napról beszél. Milyen nehéz lesz, meg hogy mit fogunk csinálni. Ugyan olyan, mint egy kiképzés a laktanyán. Nem lesz másabb, mert egy nő fog irányítani. Nem fog kedveskedni se babusgatni. Habár nem tudom, hogy fog rendet tartani. Veszélyes lesz az, amikor megjön neki a piros ünnep… nem nem akarom megtudni akkor milyen nyafogó picsává alakul át. Még a tudat is felborzol. Tudni illik, ha nőnek megvan amitől nő a nő akkor igazán agresszív és nem lehet neki semmi jót csinálni.
Ahogy közeledett az este mindenkinek a kedve egyre lejjebb lesz. Senki sem várja a holnapot repesve. Melyik férfi akarná, hogy egy nő irányítsa? Jó formán senki. Pár embernek az egója meg fog csappanni. Mindenki csöndben ült. Néha-néha elmondtak egy két viccet és felröhögtünk, de többnyire mindenki elmélkedett. Mikor este lett mindegyikünk átöltözik és befekszik az ágyba.
Holnap kemény meló lesz…
- Ki az ágyból lustaságot!- hallok egy női hangot.
Mindenki morogva kikecmereg az ágyból.
- Gyorsabban, mint ha élnének.
Én keltem fel először, már megszoktam, hogy hamar talpon kell lenni a katonaságnál. Az ágyam mellett tisztelegve álltam egy szál pizsamában.
- Nézzék meg! Ez a kis vézna gyerek hamarabb fel tudott kelni, mint maga, akinek sokkal, de sokkal több izma van! Mi a mentsége?! – ezt most vegyem bóknak vagy baszogatásnak?
- Az hogy lusta vagyok! – mondja magabiztosan.
- Maguk mind lusták! Egy kettő! Két perc múlva a gyakorlótéren!
- Igenis!-mondjuk kórusban.
- Maga pedig…- jön elém.- Külön kiképzést fog kapni, a tegnapiért.
Nem szóltak csak néztem rá.
-Megértette?
-Igen, Uram! Akarom mondani hölgyem!
- Kötözködni próbál közlegény?
- Nem asszonyom! Eszem ágában sincs!
- Biztos ebben maga? Nem hiszi el, hogy egy ilyen hölgy, mint én meg tudom verni magát?
- Ebben teljesen igaza van asszonyom. Maga bármikor levehet a lábamról.
A társaim kicsit kuncogtam rajta.
- Csendet! Magának rossz napja lesz ma uram… - mondja vészjóslóan.
- Köszönöm asszonyom.
Ekkor kimegy, a szobánkból gondolom, még végigjárja a többi alvótérséget is és felveri a népet. Hamar felöltöztünk és szó szerint kifutottunk a térre. Már az összes újonc ott volt.
- Késtetek. - suttogta az egyik katonatiszt.
Én szúrós szemmel ránéztem nekem ne mondogasson semmi késést. Akkor kések, ha a nő azt mondja. Ha nem mondja, akkor nem késtem. Ne pofázzon bele.
A kis alakulatunk beállt közéjük és vártuk, hogy a kiképzőnk is megjöjjön.
|
| Geneviev | 2012. 12. 24. 00:09:59 | #24567 |
Karakter: Thristan/Raven Grey
Megjegyzés: ~ KHÍ drágámnak
Furcsa… mikor gyerekként anyám zaklatásának áldozata voltam, nem hittem, de még csak remélni sem mertem, hogy életem ekkora fordulatot vehet. Itt vagyok huszonöt évesen, és, ha nem is boldogan, de mondhatni egészségesen élek. Ez pedig jóval több, mint amit akkor reméltem. Ráadásul még van egy testvérem is, akivel megoszthatom minden gondom, minden bajom és aki, ha nem is szívesen, de mindig segít. Mondjuk, annyi gond van, hogy általában eléggé fáradt vagyok nap közben, mert az én szeretett testvérem az éjszakákat eléggé aktívan szokta tölteni, de ez igen csekély ár ezért az életért. Néha kicsit félek, mikor véres kezűen ér haza, és rám száradt vérrel ébredek, máskor viszont szinte megkönnyebbülök, hátha akkor rátalálna a rendőrség. Kettős érzelmeim vannak az életvitelével szemben: egyrészt, örülök, hogy jól érzi magát, és ha már én nem vagyok élettel teli, legalább ő az, másrészt viszont gyűlölöm, hogy a gyilkolással érzi jól magát.
Sóhajtva ülök föl a puha ágyamban, és megérzem, hogy a bátyám még bőven alszik, hiszen nem rég pihent le, és nem ébresztettem föl az agyamban pörgő gondolatokkal. Még szerencse, mert nem szeretném azzal terhelni, hogy milyen gondolatok járnak az agyamban. Nem szereti, mikor ilyeneken gondolkozok, hiszen tudja, hogy az ilyen éjszakák után hamarabb esek vissza a depresszióba, mint egy teljesen átaludt éjszaka után, és éppen ezért szokott hamarabb hazaérni, hogy tudjon pihenni a testünk is.
- Gond van, öcsi? – kérdezi egy mély hang a fejemben, mikor kiveszem a tejet a hűtőből, és kiöntöm egy bögrébe. Ha ő uralná a testünket, biztosan egyből beleinna az üvegbe, hiszen felesleges dolgokat nem csinál, már pedig neki a folyadékok pohárba kitöltése felesleges cselekedet, ám én szeretek önteni. Megnyugtat ez a folyamat, bár nem tudom, miért. Talán… ilyenkor elfoglalom magam, és arra figyelek, hogy ne öntsem ki a padlóra, nem pedig a fájdalmas gondolatokra.
- Nem, már nincs. Bocsánat, hogy fölébresztettelek. Aludj csak nyugodtan, hogy este legyen erőd. Hiszen emlékszel, azt mondtad, hogy ma nagy vadra fogsz vadászni – felelem hangosan, és belekortyolok a tejecskémbe. Mikor hazaért, akkor mondta, hogy talált valakit, akit meg akar büntetni valami nagyon-nagy gaztettért, de bővebben nem mesélt róla. Igazából nem is vagyok kíváncsi rá, hiszen jobb, ha minél kevesebbet tudok, ha esetleg egyszer elkapnának, valamilyen véletlen folytán.
- Rendben, igazad van. De ha bármi gond van, csak szólj. Nem szeretnélek ismét a híd vagy az egyik felhőkarcoló tetejéről leszedni – feleli dorgálóan. Tudom, hogy nem szeret folyton megmenteni mindet az öngyilkosságtól, de nem kell aggódnia, most eléggé kiegyensúlyozottnak érzem magam. Beleegyezően sóhajtok, mire érzem, ahogy megnyugodva hagy magamra a gondolataim közt, és aludni tér.
Megiszom a tejemet, majd beteszem a bögrét a mosogatógépbe. Furcsa érzés, hogy mindezt megengedhetem magamnak: a hatalmas hálószobát, a csillogó fürdőszobát és mindenféle technikai gépet. Mióta felkapott festő lettem, sok mindent vettem magamnak, és Ravennek, hogy még az emlékét is elkerüljem annak a lyuknak, amelyet már régen sem hívtam otthonomnak, hiszen elvileg az otthon az, ahol a szeretteink vannak. Nekem akkor nem volt szerettem.
Szeretek itt élni, és otthonomnak is érzem ezt a lakást. Tökéletesen jól érzem magam itthon, és szívesen élek itt. Nem akarok kimozdulni sem innen, és ha tehetném, legszívesebben Ravent küldeném el holnap magam helyett, de nem lehet. Engem hívtak meg, nekem is kell elmennem a megnyitóra. De az ilyen muszáj-kimozdulásokon kívül senki nem vehet rá arra, hogy elhagyjam lakásomat. Raven megy el mindig bevásárolni is, nem csak szórakozni.
Átmegyek a fürdőszobába, és lezuhanyozok. Most szerencsére nem vagyok sehol sem véres, de azért izzadtnak izzadt vagyok, amit nem bírok elviselni. Lesikálom testem minden egyes porcikáját, majd csak áztatom magam a meleg vízzel, amely átmossa minden egyes tagomat, és élettel tölti fel fáradt testemet.
Miután úgy érzem, már eléggé kiázott sejtjeimből a víz, kimászok a kádból és megtörölközöm. A tükörbe nézve, nem merem szemügyre venni magamat, hiszen nem akarok egy olyan rondaságot látni, mint amilyen én vagyok, így csak a hajamat nézem meg, hogy biztos, hogy jól kötöm-e össze. Beteszem a kontaktlencséimet, melyeket már annyira megszoktam, hogy már zavar, ha nincsen bent. Fölveszem festékes, néhol szakadt pólómat és farmeromat, és besétálok a műtermembe. Raven ide soha nem lép be, ha teheti, mivel utálja a festékszagot. Állítása szerint kiütései lesznek tőle, bár még egyszer sem vettem észre magamon kiütéseket, de ha ő mondja… Én meg a bagófüsttől leszek rosszul, de mégsem szoktam szólni, amikor reggelente bagófüstös, fekete hajjal és a kezeimre száradt vérrel kelek.
Na igen, jól működnek nálunk a kompromisszumok… Igazából csak kompromisszumokkal tudunk élni. Hiszen teljesen mások vagyunk. De nem gond. Akinek testvére van, az tudja, milyen, hiszen ha szeretjük egymást, el kell fogadni, milyen a másik, hogy tudjunk együtt élni. Nálunk egyedül annyi más, hogy egy testben élünk ketten, de ettől még ugyanúgy szeretjük egymást, mintha két testben lennénk testvérek.
---*---*---*---
Éjjel, miután Thris elaludt, ismét az utcákat járom. Tegnap nem éreztem késztetést arra, hogy valakit megszabadítsak az élet szenvedéseitől, hiszen tudtam, hogy ma nagy nap lesz. No meg az sem mellékes dolog, hogy az előző gyilkosságom kicsit nagy port kavart, de persze nem akkorát, mint amilyet a mai fog kavarni. A mai… a mai az különleges lesz.
Thris szőke haját fölváltotta az én fekete hajam, egyedül lila szemünk egyezik meg. De teljesen különbözőek vagyunk. Nem is gond, hiszen testvérekként nem kell egyformának lennünk. Az ő lelke nem bírná el a gyilkolást, az enyém pedig a folytonos önmarcangolást és félelmet. Pedig olyan mámort, mint amilyet a gyilkolás, semmi sem okozhat. Az a kéj… Ahogy az általam okozott kínok közt kilehelik lelküket az emberek. Ahh… De most nem egy ismeretlen embert fogok megölni. Nem. Hanem „az” embert. Mr. Montgomery, városkánk polgármestere visszatért nyaralásából. Hogy miért kell meghalnia? Mert mókás bejutni a jól őrzött kastélyba.
No, meg persze azért, mert az én drága öcsikém miatta élt úgy, ahogy, azzal a kurva anyánkkal. Ez a pöcs, aki embernek nevezi magát, meghágott egy kurvát, akinek született tőle egy porontya, miközben felesége és gyerekei voltak. Az a kurva pedig nem más, mint a mi drága édesanyánk lenne. Tehát azért kell meghalnia, mert gazdag baromként, aki megengedhette volna, nem vette magához Thristant. Persze… Ha úgy nézzük, hogy akkor én sem születtem volna meg, akkor jó, hogy nem vette magához, de… Így mondhatjuk azt is, hogy van okom megölni.
Gondolkozás közben elérem a lakhelyének gondosan őrzött kerítését. Heh, na persze… Gondosan őrzött, mi? Simán beugrok a kerítésen, és azokat a „vérebeket”, amiket apuci tart, jó barátként simogatom meg, mert tegnap már adtam nekik kaját. A kutyák meg köztudottan szeretik azt, akik ételt adnak nekik, főleg, ha az igazi gazda elég keveset ad. A fegyveres őrök közt elszlalomozok, és egy nyitott ablakon beugrok. Heh, hát lehet ilyen szerencsém, hogy pont apuci szobájába ugrottam be?
Lehetséges, hogy lehetne ilyen szerencsém, de most nem az volt, hiszen tudtam, hogy ez a szobája. No, mindegy.
- Ki van ott? – kérdezi ijedten egy hang az ágyból. Oh, apuci fölébredt volna az ablakon beszökésemre? Ez talán így még viccesebb lesz…
- Én – mondom, és fölkapcsolom az ágy melletti kisvillanyt. Szemei elkerekednek, de tudom, hogy nem azért, mert felismert. Egyedül barna szemünk egyezne meg, azt örököltük Thrisszel apánktól, de a kontaktlencsétől az is lila most. – Nem tudod, hogy ki vagyok, igaz? – kérdem, de tudom, hogy nem. Persze, hogy is tudná? – A fiad vagyok. Akit egy hülye kurvánál hagytál, hogy megöljön. Nem sikerült… Én öltem meg őt – mesélem halálra rémült szemeibe nézve.
- Mit akarsz tőlem? Ha pénz kell, tudok adni! – dadogja remegő hangon. Én csak lassan megrázom a fejem, és ciccegő hangot kiadva felé sétálok. Nem kell nekem a mocskos pénze, Thris eléggé elismert festő ahhoz, hogy ne kelljen mástól pénzt szerezni, főleg nem így. Nekem meg bőven elég az, hogy láthatom és érezhetem a pöcsfej apánk rettegését.
Bőr felsőm belső zsebéből kiveszem kedvenc késemet, és végighúzom az élén az ujjamat, hogy lássa, mennyire éles. - Nem kell a pénzed. Az életedet akarom! – jelentem ki, és négykézláb fölmászok az ágyára. Ijedten próbál először belepasszírozódni a falba, majd lemenekülni az ágyról, de egyik sem sikerül neki.
- SE…! – akarja kiáltani, de még időben befogom a száját. A nyakán levő kendőt leoldom, és lekötöm vele a száját. Próbál valamit mondani, de valamiért nem hallom. Mintha… valami befogná a száját – nevetek föl pszichopatán. Kezeit is kikötöm az ágyhoz, az azon levő bilinccsel. Ccc, mégis ki a fene tartja a szexuális játékszerét az ágyon, ahol bárki megláthatja? Én mindig eldugom őket, mert a végén Thris még megtalálná őket, és sokkot kapna tőlük. Amilyen nehéz sorsa volt annak a kölyöknek, olyan ártatlan is. Fura párosítás…
A kötözés után drága késemet földobom, majd elkapom, és lendületből áthasítom a mellkasát, de persze csak úgy, hogy felületi sérülés legyen, még ne haljon bele ebbe az egészbe. Az apukáknak osztozniuk kell a gyerekek fájdalmán, nem igaz?
- Ohh, ez csak egy kis vágás. Semmi baja nem lesz tőle. Hisz én is túléltem, nem igaz? – kérdezem könnyedén a születésemre célozva, de persze ő nem érti, mire gondolok. Hát persze, hogy is érthetné? Bevágok a combja belső felébe, amit nem takar a gusztustalanul lila alsó nadrágja, de vigyázva, hogy ne hasítsam át az artériáját. Még nem akarom megölni… Ahhoz előtte szenvednie kell. Mondjuk most is elég szépen nyüszít a fájdalomtól… Che, csalódtam benne. Pedig, ha jól hallottam, mazochista. Nem épp élveznie kéne?Ja, hogy nem izgatom közben? Izgatja ezt a trottyot a halál!
No, mindegy. Inkább a másik lábát kezdem el vagdosni. Szép, egyenletes bemetszéseket ejtek a combjába, aztán amikor megunom, a hasát hasítom fel, és megvizsgálom beleinek állapotát. Ez olyan… Kiábrándító. Az ember azt hinné, hogy végre valami móka, erre se kihívás, se ellenkezés, csak az artikulátlan üvöltés. Gáz. Szóval most inkább a hasában kezdek el kurkászni, hátha attól valami jobb hangot ad majd ki, de semmi.
Elájult. Ó, hogy a jó kurva életbe! Most meg mi a faszt csináljak?! Egy ájult hapi nem szórakoztató… Franc… Most öljem meg?! Ennyi?! Ennyi volt az én nagy halam és a vele való szórakozásom?
Ehh, na jó.
Késemet, ismét a kezembe véve, beleszúrom apuci szívébe, és megforgatom benne jóóó alaposan. Mint anyánk Thris szívében a szavakat.
---*---*---*---
Fáradt vagyok. Mintha egy úthenger ment volna át rajtam, teljesen belepasszírozva az ágyamba. De… ez nem is az én ágyam! Nem az én lakásom! Hol vagyok?
Mikor fölülök, akkor jut el a tudatomig, hogy miért van a megszűnni nem akaró pittyegés, ami most csak még idegesítőbbé válik: egy EKG gépre vagyok fölcsatlakoztatva. A kórházban lennék? De miért?
Gondolom, a gép jelzésére berohan egy csapatnyi ápolónő, akik visszafektetnek az ágyba, és mindenféle információt zúdítanak rám, de egyszerre, így egyikre sem tudok figyelni. – Mi történt? – hallom remegő hangomat.
- Elütötte egy autó – feleli az egyik nővér, és mindenféle fölkészítés nélkül belevilágít a szemembe. Kiégeti a szememet, amitől csak még rosszabb lesz a fejfájásom, így nem válaszolva kérdéseikre, inkább elalszom. Majd mikor legközelebb fölébredek, elég lesz akkor eszembe jutniuk a történteknek…
Álmomban egy néma árny figyel engem. A kórteremben fekszem, és képtelen vagyok mozdulni, pedig ahogy megérzem az árny tekintetét magamon, menekülni akarok. Rohanni akarok, elfutni előle, de egyben közeledni is akarok hozzá. Zöld tekintete megbabonáz, arra késztet, hogy beszéljek hozzá, de megszólalni sem bírok.
Csak meredek rá némán, mint ahogyan ő is teszi a kórterem másik végéből.
Ki lehet ő?
|
| Kita | 2011. 02. 25. 20:13:54 | #11691 |
 Karakter: Ivi Paradise
Megjegyzés: Haruharunak
- Könnyedén ugrok le a villamosról és befutok az iskolámba, ott szinte azonnal, már a nyújtást összevetem az öltözéssel, szürke dresszt veszek fel, halvány, átlátszó fekete fátyolszoknyával, bekötöm a rózsaszín cipőket és nyújtani kezdek. Mozgatom a bokám, hátrahajolok, hogy szinte teljesen átfordulok, de mégsem, a hajam futás közben kontyolom fel és tűzök fel minden tincsecskét.
- Miss, elkésett! – hallom a tanár hangját.
- Még nem, madame! – mosolygok rá vissza. megrebben a szemöldöke, de szerencsémre, engem kedvel, egy icipicit könnyedebben veszi a dolgokat… Hátamon gyorsan megigazítom a szíjakat, hiszen a ruhám csípőig nyitott, és egyik lábam a rúdra teszem, kifordítva a bokám nyújtom a vádlim és a combom.
- Akkor, ha már ennyire belejött, miss Paradise, kérem, mutassa be a leckét – szólít fel, én pedig meghajolok szépen és a zenére nekilátok mozogni. Ugrálok, piruettezek, a madame számlálóval méri a forgás másodperceit, mosolygok hozzá, mert élvezem… érzem a lábujjaim alatt a balettcipő merev orrát, hogy a vádlim megfeszül, lábujjhegyen, tényleg kecsesen… aztán a piruett után lágyan előrenyújtott kézzel állok meg.
- Valóban, nem rossz, miss – biccent, mikor kicsit zihálva állok meg. Mosolygok, mikor visszaküld a sorba és mindenkitől átnézi a múltkor tanultakat, majd a kőkemény óra; ezért addig gyakorlok.
***
Fáradtan szállok le a villamosról, hajam még mindig szorosan simul a fejemhez, vállamon a táskám, benne egy sikeres dolgozattal, a másikban egy szatyor, tele ennivalóval. Igazán be kellett már vásárolni, ma csinálok magamnak egy kis. Hm.. talán dijoni mézes-mustáros csirkét.
- Sok rizzsel – fut össze a számban a nyál. Éljen a genetika, akármennyit eszek, sose hízok, ezért eszem csomagszámra a gumicukrot is.
A társasházunk bejárata előtt, a lépcsőn egy kisfiú ül, térdein támasztott kezekkel, öklein a feje, látványosan unatkozik. Megrebben a szemöldököm; talán az egyik család kicsi fia kizárta magát.
Furcsa, nem emlékszem, hogy a házban lakna ilyen furcsa kisfiú, hiszen a legtöbb gyerekre én vigyázok, ha felkérnek és költözésről sem tudok… amikor meglát, feláll, arcán furcsa kis mosoly.
- Hiányoztál, anyu!
Elkerekednek a szemeim, kezeim széttárom meglepetésemben, ahogy szorosan a hasamba rejti az arcát. Mi folyik itt, kandikamera?
- Öhm… ne haragudj, de szerintem eltévedtél – próbálkozok, megérintve a fejét. Hatalmas, sötét szemei vannak, halványszőke tincsei, mintha fehér is lenne…
- Te vagy az anyukám! – rikkantja mosolyogva, ismét átkarolva, aprócska kezei is átérik a derekam.
- Szerintem téged… félreinformáltak, kisfiú… nem vagyok az anyukád – mosolygok rá zavartan.
- De igen! – akaszkodik most a nyakamba. Felsóhajtok és körbenézek, a dereka köré fonva a karom. Már esteledik…
- Éhes vagy? – kérdezem, belenyugodva a megváltoztathatatlanba. – Hát amíg nem találjuk meg az anyukádat… gyere. Elleszel nálam – mosolygok rá és kézen fogom. – Hely az van bőven és most vásároltam be… mit kérsz enni? – kérdezem, míg beengedem magam előtt a lépcsőházba, de még kicsit értetlenkedve körülnézek, hátha van valaki kint, aki vigyorogva szemléli az egészet… de senki. Üres volt az utca.
***
Enni adtam a kicsinek, vidáman csevegek vele, ahogy az asztalnál ül és a lábát lóbálja; olyan furcsa kis mosollyal méregetett… vállat vonok és tovább kavargatom a húst a wok edényben.
- Milyen szószt kérsz rá? – kérdezem, és amíg rotyog a vajas alapon a husi, megtámaszkodok az asztalon, rákönyökölve, a szemeibe mosolyogva.
- Mézes-mustárosat – támaszkodik ő is könyökre, és mélyen a szemeimbe néz.
- Én Ivi vagyok – nyújtom neki a kezem, megrázva aprócska mancsát. – És a tied?
Mélyen néz a szemembe, kicsit ijesztő, mintha a vesémet analizálná.
- Damien.
- Szia Damien – mosolygok rá. – Kicsim, ki mondta neked, hogy én vagyok az anyukád?
- Tudom – néz rám ismét azzal a kifürkészhetetlen mosollyal.
- Az igazi mamád már biztos halálra aggódja magát miattad – rovom meg és odamegyek, ráönteni az öntetet a húsra.
- Nem hinném – mondja csendesen. Odamegyek és megsimogatom a fejét.
- Ugyan már. Na menj, moss kezet, Damien, aztán eszünk.
Figyelem, ahogy elfut a mosdó felé halk gyermektalpakon és kicsit oldalra biccentett fejjel gondolkodok el Milyen érdekes.
Ha lenne fiam, Damiennek nevezném.
|
| Kita | 2010. 09. 15. 19:27:45 | #7829 |
Karakter: Ivi Paradise
Megjegyzés: Harum részére
Hunyd le szemed, kismadár
Mind között a legszebb!
Nézd, hogy pattog a parázs,
Hogy fakul a napsugár,
Keblemen pihenve!
Hunyd le szemed, jámborom,
Mind között a legszebb!
Nézd a hajnalcsillagot,
Dombok fölött hogy ragyog,
Bölcsödben pihenve!
Hunyd le szemed, kiscsibém,
Mind között a legszebb!
Álmodat megőrzöm én
Születésed ünnepén,
Ágyadon pihenve!
Felrebbenek az álmomból, és zavartan nézek körbe. Hm. Nyelvemmel végignyalom az ajkaimon, és tudomásul veszem, hogy bár a szám száraz és majdnem repedezett, olyan jóízűt aludtam, hogy még a nyálam is folyott. Lassan felálltam és elkapva a bokáim lehúzom a fejem a térdemhez, hogy kicsit megnyújtsam a fetrengésben ellazult izmaimat, aztán beletúrtam rövidke, hihetetlenül göndör hajtincseimbe, és átballagtam a fürdőbe. Nemhogy a nyálam folyott, a hajam is csak az egyik oldalon olyan, mintha megcsapott volna a kettőhúsz, a másik oldalon lelapult. De kínos.
Zuhany, fogmosás, ruha, cipő, kulcs, táska. Irány a suli!
***
Fáradtan sétálok ki a suli melletti parkba, és a táskám magam mellé dobva nyújtózok el, két karom szétdobva, a fejem hátrahajtom. A hajamból szabályosan kitépem a fekete hajgumit és fájón megmasszírozom megkínzott, kontyba fogatott hajhagymáimat. Olyan jól esett, ahogy a kellemes barack és korallvirág samponom illata belekúszott az orromba… lehunytam a szemeim és elsóhajtom magam.
Haza kellene menni tanulni…
***
Furcsa érzésem lett hirtelen, és felkapom a pillantásom. Megbabrálom a csuklómra húzott hajgumit, aztán felálltam; a gerincem rosszallóan roppant, géppuskaszerű hanggal, a hátamra kapom a táskámat és kicsit sietősebben hazafelé vettem az útirányt. A lámpák lassan felgyulladnak, és szabályosan becsapom magam mögött a lakásajtót. Felállt a szőr még a hátamon is!
***
Egy kicsit dúdolgatva fekszek a tv előtt a kifeszített hintaágyban, a hasamon a hatalmas tál gumicukor és kék M&M-ből álló salátát majszolgatva, és fél szemmel a filmet bámultam szórakozottan. A hajam két copfocskába fogattam és lazán böködtem magam, élvezve a gyengéd himbálózást.
- És most jön a kérdés ötszáz dollárért, Karen… - hallom még valahol tompán, és egyik kezem oldalra csúszik, és lassan elsötétítve az elmém elnyomott a fáradtság.
Villanásnyi álmaim vannak, fehér, ködös és illatos az összes. Milyen különös, még álmomban is tisztán arra gondolok, hogy nem szokok soha álmodni, mivel a tánciskola minden erőmet elvonja…
Valami megsimítja az arcomat, határozottan, de selymes és puha volt, mintha valaki két tenyerébe vonta volna az arcom… ködös volt, nem láttam semmit, csak éreztem, és mikor erőnek erejével az arcomhoz kaptam volna, hogy magamhoz rántsam és a szemeibe nézzek…
Hé, mire várnál mondd, nem lehet mindig a legkönnyebb úton járni
Néha talán túl új, mi megtalál, de hidd el, jöhet bármi.
Ha legbelül az úton nem tévedtél el
Ha igaz voltál magadhoz, túl sok nem is kell
Én maradok mindig aki voltam, jöhet bármilyen zűrzavar
Tudod, folyton ide vágyom, hozzád visz az út
És lükteti a lelkem, nem úgy mint marionett, ha lép
Most vagy közelebb, s hallod érzem, amit mondani szeretnék…
- Ahh, az a nyavalyás ébresztő! – méltatlankodtam, és kinyúltam, de elfelejtettem, hogy nem az ágyamban aludtam el, és kizuhanok a hintaágyból. Nagyot nyekkenek, és az üres tál is a fejemre borul, mint valami bizarr japán szalmakalap. Na várjunk csak….
- Hova lett ebből a gumicukrom?! – méltatlankodok, és leveszem a fejemről a fa mintázatú tálat. Oldalra nézek… a tévé nem megy… - ÚRISTEN, ELKÉSEK! – jajdulok fel, és viharos gyorsasággal szedem a lábaim, hogy elkészüljek; és be is érjek.
Szerkesztve Kita által @ 2010. 09. 15. 19:55:22
|
|
