Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Bummie_KS2022. 09. 16. 05:11:09#36211
Karakter: Leonard Torres
Megjegyzés: (Mikolának~)


Szinte felrobbanok a düh és a csalódottság keveréke miatt. Néhány nap telt el, mióta Mikola korohanása történt. Szinte alig fogtam fel valamit, csak azt tudtam, hogy meg kell magam védenem - a férfi ereje tagadhatatlanul nagy, nem olyan mint a többi söpredéké akikkel életem és hivatásom során találkoztam. A férfi jelenléte volt az ami kirángatott a szürke napokból, amiért érdemes is volt bejárnom dolgoznom - azóta itthon csinálom minden munkámat. Még a mai napig is hallom, ahogy elküld és olyan hidegvérrel távozik, hogy szerintem a kirohanása is egy jó fajta színjáték volt. Ha nem akar rólam hallani nem is fog. Ezt elhatároztam, és nem áll szándékomban megszegni. Persze Drake mindenben segít nekem, lebonyolít piti üzleteket, újjonnan uzsorásként is megvádoltak a napokban. Nincs időm Mikolával foglalkoznom, muszáj elterelnem a figyelmem róla. Ha nem teszem, valószínűleg valahol, valamelyik klub VIP részlegén basznék olyan nőkkel vagy férfiakkal, akikről csak remélhetem, hogy nincs semmi nemi betegségük. Ilyenkor áldom apám kezeit, kiverte belőlem a megtörés csupán kicsi kis szikráját is, talán ezért tartom magam még mindig tisztán. Igen, egy kortyot sem ittam azóta a nap óta, száz és még tíz százalékkal állok a munkámhoz, ami nagyon is meglátszik az eredményeket tekintve. Azonban minden szabad pillanatomban azon tűnődöm, vajon Mikola mit csinálhat. Nagyon dühös lehet rám és bizonyára a halál sötét bugyraiba kíván. Kissé elmosolyodom, miközben elképzelem ahogy a sértettség átitatja testét és a közelében lévő összes tárgyat megfagyasztja, majd szétporlasztja. 

Kopogtatnak az ajtón, így megdörzsölve szemeim fogom a tollat meg ismét és miután aláírtam néhány szerződést, engedélyt adok a belépésre. 

Drake hozott nekem egy levelet.

- Rendben, tedd a többi közé - vetem oda hetykén. Drake a látókörömbe csúsztatja a borítékot, melyen a címzett néven kívül, ott van ki küldte. A pulzusom felmegy vagy kétszázra, de nyugodt pillantással lesek fel a férfira.

- Ha ez valami tréfa, én esküszöm...

- Nem, Leo ez nem tréfa - kemény hangja egyszer sem inog meg, pedig nagyon jól tudja, ha hamis levéllel tréfálna, képes lennék őt is megölni. Bólintok. 

- Rendben - lassan bontom ki a levelet, miközben igyekszem megtartani minden tekintélyem. A napokban mintha kifordultam volna magamból és mindezt a környezetem hánytorgatta a szememre. Kiűzöm fejemből minden nem ide illő gondolatot, majd elkezdem olvasni a leírtakat. Mikola szeretne újra látni. Azok után, hogy elküldött, még szeretne újra látni, ez egy vicc? Mégis mit gondol, hogy ezzel visszaszerezheti a részvényeket? Fiatalabb vagyok, de nem vagyok buta, láthatóan mindennek az ura vagyok. Elönt a mérhetetlen harag. 

- Vissza fogsz neki írni? 

Csend a részemről. Még át kell gondolnom. 

- Ha akarod, sosem fogsz felőle hallani - felpillantok Drake arcára, tudom, hogy nem viccel. Mégis egy kissé lesújtó mosoly kúszik az arcomra.

- Ugyan Drake, még talán én sem tudnám őt legyőzni - a levelet forgatom ujjaim közt. - De tudjuk meg, mit akar. Ha a részvényeket, ám legyen, de nem fogom többre tartani, mint egyszerű kielégülésnek. 

- És a cégnek sem rossz, ha ő is beszáll.

- Pontosan! - ugyan nincs jó kedvem, mégis mosolyogva írok egy tiszta lapra. Nem többet, csak hogy hol és mikor találkozzunk. - Ezt küldjétek el neki. Ha mégsem jelenne meg, akkor hagyjátok a francba. Nem kell baj egyikőnknek sem, a cég nélküle is roppant jól szuperál - Drake elmosolyodik, elveszi a levelet, majd sietve távozik. 


~*~ 

Mikolát várom éppen miközben megszegem a fogadalmam. Az ital már lassan elfogy, csalódottan veszem tudomásul, még mindig nem szállt eléggé a fejembe. Mikola pedig, nem tudom, hogy eljön vagy sem. Tulajdonképpen hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érdekel. Ám úgy tűnik nem kell csalódnom, hiszen rövidesen belép hozzám, majd a kihívó öltözékében, elém járul.

- Köszönöm, hogy fogadtál - hangja visszahúzódó, amit nem tudok figyelmenkívül hagyni. Tehát tényleg csak a részvények érdeklik. 

- Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy akarlak-e még látni.

Szó nélkül leül, majd miután elfoglalta helyét, tölt magának egy italt. Nem felejtettem el hellyel kínálni, egyszerűen nem érdekelt, hogy állva akar egyezkedni vagy ülve. 

- Elfogadtam volna a döntésed, de örülök, hogy nem így lett – ezt a mellébeszélést, nem tudom tovább elviselni. Megiszom az italom, lerakom az asztalra és a tolerancia legkisebb jelenlétét sem mutatva nézek fel a férfira. Még most is piszkosul jól néz ki, értem miért próbáltam meghódítani. Kár, hogy ezekszerint egy velejéig romlott vámpírt néztem ki magamnak.

- Azt mondtad, tűnjek a szemed elől, most mégis te jöttél ide, hogy láss. Mit szeretnél, Mikola? 

- Feldühítettél, Leonard. Nem tudtam uralkodni magamon, amiért bocsánatot kérek - ez új, hagyom beszélni. – Kihozod belőlem… a legrosszabbat. Mióta találkoztunk, nehezemre esik higgadtnak és összeszedettnek lennem – hát persze. Figyelmem akkor sem lankad, amikor egy pillanatra elhallgat. 


- Olyan dolgokat hozol ki belőlem, amikről azt hittem, már elporladtak. Megijeszt, hogy nem tudom féken tartani magam, ugyanakkor… felpezsdít – tagadhatatlan, hogy kezd a fal amit építettem magam köré ellene leomlani.

- Szóval az egész az én hibám? – figyelem, ahogy vékony, hosszú ujjait kihámozza a kesztyűjéből, elönt a vágy, hogy megfogjam őket.

- Nem. Az én hibám, amiért nem tudok ellenállni neked. Vonzódom hozzád, Leonard, ezt pedig nem tagadhatom tovább. Próbáltam rideg és távolságtartó lenni, a józan eszemre hallgatni, mert éreztem, hogy komoly erőket mozgatsz meg bennem. Megpróbáltalak ellökni magamtól, és mikor ez sikerült… dühös lettem – figyelem minden egyes mozdulatát, ami kezd az őrületbe kergetni. Talán beütött volna az ital, vagy tényleg képes ennyire behatolni a védőfalaimon, és elevenen felfalni? – Megijeszt, mennyire vágyom rád, Leonard. Félek, mit fogsz még kihozni belőlem. De már nem érdekel.

Felkel, majd minden áskálódást mellőzve lép közelebb hozzám. Alig bírok magammal, de még tartom magam.

- Akarlak, Leonard – szinte csak ennyi kellett. Az izgalom ami átjárja testem azonnal felülkerekedik eszemen. A csókja meglep ugyan, de pillanatok alatt átveszem az irányítást, és minden finomkodást mellőzve rántom ölembe. Lovagló ülésben helyezkedik el, kezei amint körém fonódnak, nem kell sok, hogy magamévá tehessem. Mikor már az ujjammal csalok ki belőle édes nyögéseket, szinte nem is emlékszem mit mondd vagy hogy én mit válaszolok. A vágy ami bennem lüktet csak az ő vérét, testét és lényét akarja, mindent ami ő és mindent amit kitudok belőle facsarni. Miközben csípőjével próbálja tartani az iramot akaratlanul elmosolyodom, ezt az estét nem fogja pihegéssel és pihenéssel tölteni. Ha már önként vetette magát a karjaimba, minden porcikáját elfoglalom, mindene az enyém lesz. 

- Leonard... - szinte végigfut a hátamon a libabőr, ahogy kiejti a nevem. - Ez... túl... sok... - és több sem kellett neki, de nekem sem. Majdnem egyszerre élvezünk el, nekem már csak az elég volt, hogy belémharapjon. 

Pihegve dől mellkasomra, a kicsi azt hiszi, hogy nekem ennyi elég volt. A hajába markolva emelem fel fejét. 

- Pedig ez csak a kezdet volt - kikerekednek szemei és mint aki már tudná, hogy ezt nem fogja ép bőrrel megúszni, talán méginkább felpezsdíti vérét. Feszes fenekébe markolva emelem fel miközben hol csókolom és bejáratát kezdem ismét ostromolni, közben egymáshoz dörzsölöm péniszeinket, majd a fotelra dobom. Halkan kiad egy nyekkenésre hajazó hangot, de nagyon jól tudom nem kell féltenem. Talán ez is ami kifejezetten lázba hoz. Meg kell törnöm, egészen addig fogom kefélni, amíg már könyörögni nem fog nekem, hogy hagyjam abba.

Leveszem magamról minden felesleges ruhadarabom, amit ő igézően csillogó szemeivel végignéz. Hagyom, hogy éhesen csillogó szemeit végigfuttassa rajtam, miközben szinte bizseregnek az ujjaim, hogy újra megérinthessem. Mint két éhező kutya akik készek egymásnak ugrani, úgy nézünk másikra. Felé lépek, majd két bokáját megragadva felrántom, így teljesen a hátára vágódik. 

- Mikola - súgom, miközben végigsimítom vágytól reszkető testét, bokájától lefelé egészen édesen ágaskodó farkáig. - Mikola - szinte megbabonázva ejtem ki nevét, majd minden gyengeséget mellőzve kezdem lent is izgatni, miközben sóhajait csókommal nyelem el. Makkját körkörösen ingerlem hüvelykujjammal, mikor pedig erősebben ingerlem makkját összerándulva kap vállamhoz melyet meg is karmol, egy elégedett hörgés szalad ki belőlem. Kellően elkentem előnedvét a teljes hosszán, csókokat és harapás nyomokat hagyva testén haladok egyre lejjebb. Számmal megcsókolom ölét, mire felemeli csípőjét követelőzően, engedelmeskedve a ki nem mondott parancsának veszem számba hímvesszőjét és szopni kezdem. 

- Leonard! - belemarkol hajamba, húzza és tépi is szinte, főleg mikor egy ujjammal hatolok fenekébe. Illata megrészegít, minden egyes kiadott nyögése olaj a tűzre, én pedig megadok neki mindent amit csak akar, gyenge pontját kíméletlenül ingerelve juttatom ismét a csúcsra. Órákig eltudnám nézni ahogy megremeg a teste az élvezés pillanatában.

 Levegőért kapkodva elfordítja fejét, de nem hagyom sokáig ezt a merényletet, hiszen Mikola minden egyes centije az enyém lesz, a birtokommá válik a mai naptól fogva. Miközben kényeztetem őt ismét, egyik kezével a farkamra fog, de azonnal közrefogom csuklóit és a feje fölé szegezem őket. Csalódott sóhajt hallok tőle, ám mikor bejáratánál köröz ismét az ujjam, remegve tárja szét méginkább a lábait. Elvigyorodom, mikor összetalálkozik a tekintetünk. 

Szinte felsikít, mikor belévezetem egyik ujjamat és nem kímélve a gyenge pontját kezdem ingerelni, miközben nyakát végignyalva tudatom vele, mi lesz a mai este menetrende. A fülébe suttogom szavaim, amitől egyszerre kirázza a hideg és vágyakozva sóhajt fel.

- Ettől a pillanattól fogva, az enyém vagy, Mikola - ránt egyet karján, hogy engedjem el őt, de nem teszem. - Ki foglak facsarni és addig foglak a csúcsra juttatni, amíg azért nem fogsz könyörögni, hogy hagyjam abba - szinte abban a pillanatban amikor ezt kimodnom előre döntve fejét harap a nyakamba, mitől egy hangos hörgéssel dugom ujjaimmal keményebben, amit már most alig bír elviselni. 

- Leo... - a véremtől csillogó ajkai nem tud normális szavakat kiadni és mikor a farkam dörzsölöm az övéhez, talán már nem is erőlködik. Mikor majdnem eljut a csúcsig abbahagyok mindent. Szinte elárultan néz rám, amin én jól szórakozom, de nem hiába engedtem el őt. Bokáit megragadva széttárom lábait, majd miután a nyílásához illesztettem farkamat, gondolkodás nélkül hatolok belé keményen. Felvisít és abban a pillanatban összerándulnak izmai, ragyogó bőrét elönti a pír, farka hasfalának ágaskodva adja meg magát az élvezetnek. Mellkasa fel-le emelkedik, izzadtság gyöngyöződik rajta, megnyalom kiszáradt ajkaim. Épphogy elment, de nem hagyok neki ismét időt arra, hogy összeszedhesse magát. Megragadom csípőjét, vadul mozgom benne, mélyen, elérve a gyenge pontját. Imádom hallani ahogy nyög, ahogy a nevem nyögi, és kéri, hogy még erősebben tegyem őt magamévá. A száját egy pillanatra sem akarom elengedni, de ugyanakkor édes mellbimbóit sem amit továbbra is ingerlek. Amíg még benne vagyok hasára fordítom, lábait széthúzom, csípőjét a tökéletes szögbe állítva fogok édes farkára, és diktálok ismét egy olyan iramot, ami követeli, hogy a nevem sikítsa. 


Szerkesztve Bummie_KS által @ 2022. 09. 16. 05:34:01


vicii2021. 08. 06. 22:29:16#35974
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vámpírkámnak)


Másnap fejfájással ébredek, ami különösen kellemetlenné teszi a reggelem. Mikor nyolc órakor ébresztő gyanánt klasszikus zene lágy dallamai töltik be a szobát, csak kibírhatatlan zajnak élem meg, ezért inkább lekapcsolom. A lakosztály csendje viszont szinte rám omlik. Annyira megszoktam, hogy zenére ébredek, hogy nem tudok mit kezdeni a csenddel.
Ez persze rányomja a bélyegét az egész napomra. Mogorva és szigorú vagyok, a hasznos alkalmazottakkal szemben visszafogom magam, viszont akikkel nem voltam megelégedve, azokat kegyetlenül megalázom és kirúgom. Rajtuk töltöm ki a feszültségem, ez pedig elégedettséggel tölt el.
Délutánra elmúlik a fejfájásom és a másnaposságom is, ettől pedig lehiggadok. A ma esti amúgy is egy roppant fontos megbeszélés lesz Leonarddal, higgadtnak és összeszedettnek kell lennem.
Az asszisztensem küld neki egy üzenetet a vacsora pontos helyével és idejével, legnagyobb meglepetésemre ő pedig visszajelez, hogy ez alkalommal felesleges érte mennem.
Érdekes, eddig minden pillanatot kihasznált, amit a közelemben tudott tölteni. Mire fel ez a hirtelen távolságtartás…?
Este minden esetre kicsivel idő előtt érkezem a megbeszélt helyre, elfoglalom a lefoglalt asztalt, majd bort kérek ki. A bor, mikor kihozzák szobahőmérsékletű, és előre felbontották levegőzni, ami elégedettséggel tölt el.
Belekortyolva elégedetten morranok fel, ahogy az íze szétterjed a számban.
Ekkor érzem meg Leonard jelenlétét, és szinte kényszerítem magam, hogy ne forduljak a bejárat felé. Nehezemre esik, de inkább megvárom, míg az asztalhoz ér. Nem bámulhatom már távolról, nem szeretném, ha azt érezné, nyertes helyzetben van.
Bármennyire is nehezemre esik, meg kell próbálnom kivonni a személyes vágyaimat a ma esti üzleti megbeszélésből. Nem engedhetem, hogy az érzelmeim irányítsanak. Általában könnyedén szét tudom választani a munkát a magánélettől, de ez esetben komoly kihívásokba ütközöm. Szinte fel sem tűnt, hogy Leonard az elmúlt időszakban milyen mélyen bekúszott a gondolataim köz.
Mikor meglátom, egy pillanatra eláll a lélegzetem. Tőle szokatlan módon szürke öltönyben jelenik meg, és meg kell hagyni, ez is roppant jól áll rajta. Kicsit tónusosabbá teszi izmos alakját. A haján is változtatott, kétoldalt a legújabb divat szerint fel van nyírva, és bár nem rajongok különösebben ezért a stílusért, neki kifejezetten jól áll. Nem tudom megállni, hogy ne mérjem végig alaposan.
- Szép estét, Mikola – pillant rám halvány mosollyal, helyet foglalva az asztalnál, én pedig elégedetten dőlök hátra a székemen, lábaimat keresztbe téve, úgy nézek rá.
- Önnek is, Leonard – mondom mosolyogva, a kezemben tartott poharat az asztalra téve.
- Bátorkodtam kérni Önnek is ebből a borból – mondom könnyedén, miközben ő már az étlapot böngészi.
- Gondolom valami neves borról van szó, aminek tökéletes az évjárata, na meg az íze – mondja, kissé legyezgetve hiúságomat a kijelentésével. – Nem bánom, szeretem, ha gondoskodik az italról. Sosem nyúl mellé.
Közben leadjuk a rendelésünket, majd mikor kettesben maradunk, Leonard belekortyol a borba, én pedig árgus szemekkel figyelem, ahogy az élvezet kiül az arcára.
- Nagyon finom! – válaszát konstatálva csak könnyedén bólintok.
- Hogy érezte magát a buli után? – kérdem könnyedén csevegve, próbálva oldani a hangulatot. Csak előnyünkre válik, ha kedélyesebben látunk neki megvitatni az üzleti érdekeinket.
- Őszintén? – kérdi elhúzva a száját, a poharát piszkálva. – Mocskosul szarul. És maga?
Van valami furcsa él a hangjában, amit egyenlőre nem tudok hova tenni.
- Nem voltam jól, de mocskosul rosszul sem – mondom érdektelenül. Tény, hogy évtizedek óta nem voltam másnapos, ezért rosszul viseltem, de most már minden rendben. Elkapom Leonard élveteg vigyorát, amitől megmozdul bennem valami. Szeretem ezt a kifejezést az arcán. – Most min mosolyog?
- Nem, semmin – legyint, kikerülve a válaszadást, és bár bosszant, amiért nem válaszol, de azért belenyugszom.
Mikor kihozzák az ételt csendesen enni kezdünk, figyelmemet azonban nem tudja elkerülni, hogy hosszan, ábrándozva bámulni kezd. Hogy kirántsam, halkan beszélni kezdek.
- Most, hogy ilyen kellemes hangulatot teremtettünk, áttérhetünk egy komolyabb témára. Az üzlettel kapcsolatban Leonard, hogy döntött? – kérdem könnyedén, árgus szemekkel figyelve közben arcának minden rezdülését.
- Igen, nos, az üzlet – mondja magához térve, a torkát köszörülve. – Hajlandó vagyok egyezkedni, két feltétellel – pillant rám komolyan, én pedig érdeklődve hallgatom, kézbe véve a poharamat és aprót kortyolva közben a borból.
- Mik lennének ezek a feltételek? – kérdem, arcán pedig rosszindulatú vigyor jelenik meg, miközben közelebb hajol. Rossz érzés fog el. Már ismerem ezt a számító pillantást, megannyi arcból bámult vissza rám.
- Az első roppant egyszerű. Mindenről tudni akarok, ami a cégen belül zajlik, másrészt szerintem a részvényeit megvásárolhatná más formában is. Persze alapvetően engedékeny vagyok, de az első ajánlata eléggé sok! – mondja szigorú hangon, jelzés értékűen mutatva fel az ujjait felém. Felvont szemöldökkel hallgatom, vajon mivel rukkol elő. – A részvényeket kizárólag a testével kell megfizetnie, és szigorúan be van árazva a részvényeinek mennyisége. Másképp fogalmazva, ha többször szenteli nekem a testét, úgy a részvényei is megnőnek a cégen belül – mondja kihívó arccal, engem szép lassan önt el a méreg.
Arcátlan, pimasz kölyök… mégis hogy van mersze?! Hiszen az elmúlt hetekben közel engedtem magamhoz, nyíltan kimutattam a vonzalmamat felé, olyan körökbe engedtem neki bepillantást, ahova magától talán sosem jutna el… engedtem, hogy közeledjen felém… és most azt gondolja, kiárusítanám neki a testem?!
Fagyos indulat önt el. A kezemben tartott pohár falára lassan kacskaringós jégvirágok kúsznak, majd a benne lévő bor pillanatok alatt bíbor színű tömbbé fagy. Az üveg halk hangon megreped, majd egyszerűen darabokra hasad az ujjaim között a hirtelen hőmérsékletváltozástól. A jéggé fagyott bor hangosan koppan az asztalon, majd onnan a földre pottyan, végül fülsértő hangon csúszik odébb a lendülettől.
A pohár karcsú derekát és talpát, ami a kezemben maradt, remegő kézzel szorítom össze, majd az apró szilánkokat kiengedem kesztyűs kezemből, azok pedig mint ezernyi, apró hókristály, csillogva borítják be a terítőt.
Próbálom rendezni a vonásaimat, kevés sikerrel. Jéghideg tekintettel meredek a feszült férfira.
- Csak azért nem öllek meg itt nyomban az arcátlanságodért, mert megkedveltelek, Leonard – mondom ridegen, majd kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt és hátradőlök a székemben. – Az ajánlatod nevetséges, felháborító és gusztustalan.
Magabiztos arckifejezése viszont nem inog meg, ez pedig még dühösebbé tesz. Makacsul állja a pillantásom, pedig biztosan érzi a belőlem áradó fenyegetést.
Az étterem levegője lehűl, leheletünk fehéren párállik. A dühöm annyira erős, hogy szélsőségesen lehűti a testemet. A vendégek pánikolva elmenekülnek, az alkalmazottak pedig félve a konyhába húzódnak.
- Ha már ilyen kegyetlenül játszottál velem az elmúlt hetekben, ennyi nekem is kijár – mondja gúnyos félmosollyal, nekem pedig megrándul a szám széle.
- Jól fontold meg, mit ejtesz ki a szádon, Leonard – sziszegem felé figyelmeztetően, ebben a felindult állapotban, dühtől elvakultan képes lennék kárt tenni benne. Amit megbánnék utólag. De már rég volt, hogy bárki ilyen szélsőséges érzelmeket hozott volna ki belőlem, és nem vagyok biztos benne, hogy tudnám kontrollálni.
- Hülyét csináltál belőlem, ez rá a válaszom – mondja kihívóan, felszegett állal, én pedig figyelmeztetően felsziszegek.
Előrehajolva markolom meg az asztalt, ujjaim nyomán a falap pedig szinte felsikít, majd éles hangon recsegni és repedezni kezd. Érzem, ahogy Leonardból védekezően előtör az erő, meghökkentő mértékben.
- Takarodj a szemem elől – szűröm a fogaim között, ő pedig vet még rám egy sértett pillantást, majd egyszerűen teleportál. A körvonalai elmosódnak, majd egy szempillantás alatt szertefoszlik, a teste helyén pedig gyér, szürkés füst gomolyog fel.
Ahogy eltűnik, magamból kikelve ordítok fel, az épület üvegei pedig hangosan robbannak be. Ujjaim közt darabokra hasad az asztal.
Rég nem látott tombolásba kezdek.
 
*
 
Napokig tart, míg őrjöngök. Nem vagyok rá büszke, inkább viselkedem állatként mint emberként. De legalább levezetem minden frusztrációmat.
Ez a férfi… különös hatással van rám. Olyan érzéseket ébreszt bennem, amikről azt hittem, régen elenyésztek már. Feléleszti minden szenvedélyem, szélsőségekbe taszít. Én viszont, bármennyire is megvisel, szeretem ezeket a szélsőségeket. Úgy érzem, újra élek. Kirántott az elmúlt évtizedek végtelen unalmából.
Mikor lehiggadok és újra képes vagyok logikusan gondolkodni, átrágom a történteket. Leszámítva ezt az arcátlan és dühítő ajánlatot, Leonard csupa izgalmas érzést és eseményt hozott az életembe. Vonzódom hozzá, elemi erővel, ezt be kell látnom. Nem szeretném megszakítani vele a kapcsolatot. A végére akarok járni, hova sodor minket ez a kialakulóban lévő, szenvedélytől fűtött kapcsolat.
Ahogy eloszlik a düh fátyla az emlékeimről, újra képes vagyok józanul felidézni a történteket és a szavait. És van valami, amit nem értek. Azt mondta, kegyetlenül játszottam vele, és hogy hülyét csináltam belőle.
Ahogy gondolkodom, lassan minden a helyére kerül. Talán túl rideg voltam vele. Jobban kellett volna idomulnom a heves vérmérsékletéhez.
Minden esetre, ha helyre akarom hozni a dolgokat, engednem kell az önérzetemből. Nehéz lesz.
Végül gondterhelt sóhajjal firkantom papírra az üzenetemet, amit az asszisztensem küld el neki. Feszült vagyok, még arra is felkészülök, hogy talán nem válaszol és nem akar velem találkozni, de megkönnyebbülök, mikor válaszol.
Mikor azt kéri, az otthonában találkozzunk, felsóhajtok. Pontosan tudom, miféle revansot akar venni, én pedig valószínűleg engedni fogom.
Este próbálok higgadt maradni, ami ezúttal kissé nehezemre esik. A szokásostól eltérően öltözök fel, azzal a nem titkolt hátsószándékkal, hogy Leonard kihívónak lásson. Ezúttal a választásom egy indigókék öltönyre esik, egy krémszínű ingre, mellé pedig mélybordó nyakkendő. Elégedetten veszem szemügyre a látványt.
Este a megbeszélt időpont előtt pár perccel parkol le az autó az otthona előtt. Nem ő üdvözöl, és bár számítottam rá, mégis rosszul esik. Egy alkalmazott kísér végig az épületen, én pedig érdeklődve veszem szemügyre a modern, letisztult stílust. Az ízléséhez mérten dominálnak a sötét színek, ez pedig elegáns, ugyanakkor vészjósló hangulatot kölcsönöz az épületnek.
Egy tárgyalóban lyukadunk ki, melyben egy hatalmas üveg dohányzóasztal, fekete, bőr ülőgarnitúra és bárpult kapott helyet. Az asztalra kristályüvegben whiskey van készítve.
Leonard már vár rám. Az egyik bőrfotelben ül, egy félig teli pohár a kezében. Fekete nadrág és ing van rajta, aminek a felső gombja természetesen nincs begombolna. Vérlázítóan fest, ahogy hetykén hátradőlve, bokáját keresztben a térdén nyugtatva, arcán büszke kifejezéssel pillant rám.
- Köszönöm, hogy fogadtál – pillantok rá, próbálva higgadt és közömbös maradni.
- Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy akarlak-e még látni – mondja halk, hideg hangon, én pedig bólintok. Teljesen megértem.
Mivel nem kínál hellyel, ezért magamtól ülök le, szembe vele, majd szó nélkül töltök magamnak egy pohár italt. Belekortyolok és elégedetten morranok fel, ahogy az alkohol marni kezdi a torkomat. Erős és testes, nem vártam mást.
- Elfogadtam volna a döntésed, de örülök, hogy nem így lett – pillantok rá, lábaimat keresztbe téve. Egy pillanatig csak kihívóan bámul rám, aztán ledönti az italát, a poharat pedig hangos koppanással teszi az asztalra.
- Azt mondtad, tűnjek a szemed elől, most mégis te jöttél ide, hogy láss. Mit szeretnél, Mikola? – kérdi fagyosan, én pedig halványan elmosolyodom. Sejtettem, hogy rideg tud lenni másokkal, de így, hogy első kézből tapasztalhatom, mégis sokként ér.
- Feldühítettél, Leonard. Nem tudtam uralkodni magamon, amiért bocsánatot kérek – mondom felszegett állal, dacosan, ő pedig meglepetten vonja fel a szemöldökét. – Kihozod belőlem… a legrosszabbat. Mióta találkoztunk, nehezemre esik higgadtnak és összeszedettnek lennem – mondom halk hangon, az ujjaim közt forgatva a poharat. A szemei szinte felvillannak, de egyenlőre nem szólal meg. Hagyja, hogy beszéljek, pedig őt ismerve ez biztos nehezére esik.
- Olyan dolgokat hozol ki belőlem, amikről azt hittem, már elporladtak. Megijeszt, hogy nem tudom féken tartani magam, ugyanakkor… felpezsdít – pillantok rá, félreérthetetlen, buja mosollyal. Térdeire támaszkodva hajol előrébb, úgy figyel, de egyenlőre még tartja magát. De már érzem, hogy ridegsége kezd elpárologni.
- Szóval az egész az én hibám? – kérdi élcelődve, én pedig halkan felnevetek. Lehúzom az italomat, majd a poharamat határozott mozdulattal teszem az asztalra. Majd lassú mozdulatokkal, ráérősen kezdem lefejteni kezemről a fekete kesztyűket.
- Nem. Az én hibám, amiért nem tudok ellenállni neked – súgom, mélyen a szemébe nézve, és szinte érzem fellángolni benne a vágyat. Izgatottá válok. – Vonzódom hozzád, Leonard, ezt pedig nem tagadhatom tovább. Próbáltam rideg és távolságtartó lenni, a józan eszemre hallgatni, mert éreztem, hogy komoly erőket mozgatsz meg bennem. Megpróbáltalak ellökni magamtól, és mikor ez sikerült… dühös lettem – mondom halkan, a kesztyűket összefogva, letéve a dohányzóasztalra. Majd kigombolom a zakómat, kibújok belőle és a kanapé karfájára terítem. Miközben tovább beszélek, meglazítom a nyakkendőmet, majd kioldom és azt is félreteszem. – Megijeszt, mennyire vágyom rád, Leonard. Félek, mit fogsz még kihozni belőlem. De már nem érdekel.
Felkelek, és miközben megkerülve a dohányzóasztalt elé lépek, kigombolom a kézelőmet is. Hátradőlve, izzó tekintettel néz rám, kezeivel a fotel karfáját markolva.
- Akarlak, Leonard – súgom vágyakozva, majd egyik kezemmel a vállára támaszkodva hajolok le hozzá egy csókra.
Meglepetten nyög fel, ahogy hevesen megcsókolom, de szinte pillanatok alatt átveszi az irányítást. Szenvedélyesen kúszik a nyelvem a számba, majd mohón kezdi falni az ajkaimat, én pedig belenyögök a csókba. Szinte érzem, ahogy a vérem felpezsdül.
Kezei körém fonódnak és egy határozott, erős mozdulattal ránt az ölébe, ezúttal pedig nem tiltakozom. Lovagló ülésbe helyezkedem rajta, vállaiba kapaszkodva közben, ő pedig élvezettel kezdi markolászni a fenekemet, csípőmet az övéhez préselve közben. Megremegek, mikor megérzem kőkemény merevedését.
- Ha tudnád, hányszor játszottam már ezt le gondolatban – súgja az ajkamba, mikor elválunk egymástól, én pedig levegő után kapva pihegek. Megragadja az ingem, majd egyszerűen szétrántja rajtam, a gombok pedig halkan gurulnak szanaszét a padlón. Meglepetten nyögök fel.
- Megőrjítesz a hevességeddel, Leonard – súgom pihegve, az arc pedig, amit vág… a vágytól izzó tekintet, az élveteg, perverz vigyor… teljesen felizgulok tőle.
- Pedig még el sem kezdtem – súgja elmélyült hangon, majd a nyakamra veti magát. Ingerlően nyal végig rajta, majd egy helyen durván megszívja, én pedig sóhajtva a hajában keresek kapaszkodót. Még szerencse, hogy csak kétoldalt nyíratta fel, mert felül még így is bele tudok markolni.
- Tetszik az új stílusod – súgom hátradöntött fejjel, és mikor a nyakamba harap, összerándulok. A finom, fájdalommal megfűszerezett kéj teljesen elönt.
- Nekem is a tiéd – morogja a bőrömre, majd ajkaival mellkasomra csúszik. Heves, forró csókokat hint a bőrömre, itt-ott megszívva, belém harapva néha, ezzel apró, de jól látható jeleket hagyva maga után. Mikor eléri az egyik mellbimbómat, és minden finomkodás nélkül rögtön a szájába veszi és szívni kezdi, nyögve markolok a vállába. Csípőm ösztönösen felé lendül, ágyékunk összepréselődik, ettől pedig mély, állatias morgást hallat. Végtelenül erotikus.
Miközben áttér a másik mellbimbómra, gyakorlott, gyors mozdulatokkal bontja ki a nadrágomat, kicsit sem finomkodva közben. Tehetetlenül hagyom, hogy lehúzza rólam az alsómmal együtt, közben pedig lerúgom a cipőmet is. Majd visszaránt az ölébe és újra hevesen megcsókol. Készségesen viszonzom, ő viszont domináns, egyértelművé teszi, ki irányítja jelenleg a történéseket. Én pedig behódolok neki.
Ujjai a bejáratomon kezdenek körözni, ettől pedig reszketegen felsóhajtok. Ügyetlenül látok neki kigombolni az ingjét, majd aléltan simítok végig kidolgozott, izmos felsőtestén. Mindig is lenyűgözött a kisportolt férfitest, az övé pedig egyszerűen tökéletes. A mellizma kemény, a hasán a kockák pedig tónusosak és szépen kivehetőek. Észvesztő látvány.
Majd továbbkúszok a nadrágja derekához és nekilátok kiszabadítani a merevedését, amúgy is ügyetlen mozdulataim pedig darabossá válnak, amikor újra a nyakamat kezdi harapdálni.
Mikor előbukkan méretes farka, nyelek egyet. Perverz vigyorral kuncog fel.
- Tetszik a látvány…? – kérdi, a szavakat a bőrömre lehelve, majd őrjítő lassúsággal csúsztatja belém egy ujját, amitől megfeszülve, szaporán kapkodva a levegőt, hosszan sóhajtok fel. A csípőm az övé felé lendül, vágyunk egymásnak feszül, ettől pedig ő is felnyög.
Reszkető kézzel kulcsolom ujjaimat a merevedésünk köré, egyszerre kényeztetve mindkettőnket, mély, rekedt nyögése a fülemben pedig borzongásra késztet.
Ujját gyors ritmusra kezdi mozgatni bennem, kegyetlen tempót diktál. Levegő után kapkodva temetem arcom nyakának hajlatába, szabad kezemmel pedig a vállába kapaszkodom. Kezem sokszor elveszti a ritmust, de kitartóan simogatom magunkat.
- Leonard… ez… túl sok… - nyüszítem, az egész testem finom remegésbe kezd. És ekkor megtalálja bennem azt a gyönyört hozó kis pontot, amitől csillagokat látok. Mintha elektromosság cikázna végig a tagjaimon.
Két ujja mellé csatlakozik még egy, gyorsít a tempón, ezt pedig már nem tudom elviselni. Nyüszítve remegek meg, a tagjaim megfeszülnek, ahogy érzem, közeledik az orgazmust. Vadul marok nyakába, és ahogy megérzem vérének fűszeres ízét a számban, elélvezek. Kezemmel akaratlanul szorítok összefogott merevedésünkre, ettől pedig ő is felhördül, érzem, ahogy farka nagyot rándul a kezemben.
Hosszan és intenzíven élvezek, majdnem egy időben vele. Mikor a gyönyör utolsó hullámai is tovatűnnek, erőtlenül dőlök a mellkasának. Pihegve próbálom normalizálni a légzésem, de nem ad időt, hogy összeszedjem magam. A hajamba markolva fordítja maga felé a fejem, nekem pedig nyelnem kell egyet az arckifejezésétől.
- Pedig ez még csak a kezdet volt – súgja, mielőtt újra vadul megcsókolna.


Bummie_KS2021. 08. 01. 17:48:13#35968
Karakter: Leonard Torres
Megjegyzés: Mikolának ~


 Meglepő választ ír Mikola, miszerint nem bánná! Rendben, ez még nem jelent semmit, ez az este lehet akár üzleti szempontból is kecsegtető. Hogy milyen megközelítésből nem tudom, de okos vagyok és tuti találok valamit amivel alátámaszthatom, a nyomulásom nem Mikola kerek feneke miatt történik.

Elkészülök, rendbe teszem fejemet és indulok is a férfiért, pontban érkezve.

- Jó estét, Leonard – amikor megpillantom, eláll a lélegzetem. Ugyan sosem volt ilyen stílusban részem és úgy tartottam senkinek sem áll jól, de Mikola rácáfolt az elveimre. Már az első pillanattól kezdve! Mikola csípője és dereka vonala egyszerűen csábítóan hat ebben a halványkék mellényben, nem tudom meddig fog menni, hogy megtartsam magam annyira az este folyamán, hogy ne basszam meg. Mert biztos vagyok benne, hogy nem lehet szeretkezésnek nevezni azt amit a fejemben művelek vele.
- Csodásan fest ma, Mikola – miután beszálltunk az autóba, szorosan mellé ülök.

- Köszönöm. Igyekeztem visszafogottabban felöltözni – majdnem felnevetek.

- Arra semmi szükség, őszinte rajongója vagyok a stílusának – követem minden rezdülését, szemeit ahogy végigjáratja őket a ruhámon, majd az elégedett mosolyt az arcán.

- Milyen különös helyre fog elvinni ezúttal? – a szobámba? Megrázom fejem.

- Egy népszerű klubba, gondoltam, táncolhatnánk. Szeret táncolni, Mikola? - végignézek vékony combján, szerintem tökéletesen rá tudnék fogni, pont elférne a kezemben. Nyelek egyet.

- Nem különösebben. A tánctudásom sem kiemelkedő, bár ismerem az összes standard táncot.

- Nem kell aggódni, nem keringőzni viszem... - máshová vinném, a szobámba? Valahova oda ahol nincs más, csak ő meg én?




Beszélek pár szót a biztonsági őrrel, majd beengedetem magunkat és miután ez megtörténik, kellemes izgatottság terjeng szét a testemben. Nem gyakran járok bulizni annak ellenére, hogy még nem öregedtem ki az éjszakából. Üzletemberként nagyon meg kell válogatnom hová megyek, mit csinálok és milyen módon, mivel az a hírnevemet kockáztatná, főleg mert eléggé fiatal vagyok és az emberek csak arra várnak, hogy hibázzak. A barátaimmal pont ezért nem járok el sehová, mert tudom velük önmagam lehetek, azaz önmagam aki eléggé őrült ahhoz, hogy akár a színpadon vetkőzzön pucérra.

- Mi ez a ricsaj? – láthatóan Mikolának nem tetszik egyelőre a hely, mondjuk megértem. Nyilván nem járt még ilyen helyen, és pontosan az újdonság miatt kritikus és kissé szkeptikus.

- Nem tetszik a zene? - hunyorog, és elfordítja fejét. Szórakoztató.

- Ritmusos, de zenének erős túlzás nevezni – nevetve megcsóválom fejem. Hogy rendesen halljon, a fülébe "suttogom" a kérdést, mivel már egy ideje a pultnál álldogálunk.

- Mit kér inni?

- Magára bízom – kikérek két martinit, és mivel a hely tulajdonképpen a tulajdonomban áll, így a legjobbat szolgálja fel a csapos.

- Az estére! - emelem poharam, mire egy fanyarkás koccintást követően, elégedett szempárt látok csillogni a diszkó fényeiben. Elönt egy picit az önelégültség.

- Járt már hasonló helyen?

- Nem, az elmúlt évtizedekben csak nagyon magas körökben mozogtam. Őszintén szólva, üdítő ez a változatosság – mosolyogva pillantok a férfi felé.

- Ennek nagyon örülök. Nem voltam biztos benne, hogy elfogadja a meghívásom – karom magától mozdul, és mivel nem rázza le válláról a mancsom, rajta hagyom.

- Nos, ha már rá tudott venni, hogy felszálljak egy buszra, akkor már nincs lehetetlen – na igen, az volt egyik legjobb pillanata az esténknek. Napunknak. Tökmimdegy, a lényeg, hogy vadító volt majdnem megbaszni a buszon, de egyben eléggé veszélyes. Nem mellesleg Mikola tud az idegeimmel játszani, szóval ha akkor nem vetette be a képességét, talán a ma estén sem fogja. Főleg, ha iszik néhány pohár erős martinit.

- Ez esetben táncoljon velem, Mikola – brszívom finom illatát, vére különleges aromáját és megbabonázva kissé nyakát cirógatva kérlelem, hogy akkor jöjjön velem táncolni egyet.

- Ahhoz még nem ittam eleget, Leonard – ha ennyi kell, legyen!

- Akkor rendelek még egy kört!


Iszunk, beszélgetünk, néha megkérem gondolatban hogy legyen az enyém erre az éjszakára, majd felcsendül a kedvenc számom. Pontosan nem tudom melyik, azonban a többi közül az egyik és biztos vagyok benne, hogy ha most nem bírom rá a férfit arra, hogy táncoljon velem, akkor sosem.


- Jöjjön, táncoljon velem, Mikola! – nem mozdul, ezért még rásegítek. – Látni akarom, ahogy tánlcol.

- Még sosem táncoltam… így – legyintek.

- Az nem számít. Majd én megmutatom, hogy kell!


A tánctérre vezetem, ahol már fülledt a levegő és az ital, izzadtság na meg a cigaretta utószaga is keveredik a tömegben. Megbolondít, az érzékeim már rég tompák vagy egy kissé elnyomottak, de nem zavartatom magam. Elkezdek táncolni a zene ütemére, nem is figyelve arra, hogy mennyi kósza érintést érzek meg a hátamon. A szűk tánctér az emberek miatt az hiszen direkt a klub több mint fele a tánctéré. Mikola nem mozdul meg, csak éhesen legelteti rajtam szemeit amit be kell valljak, piszkosul élvezek. A férfit amint magamhoz rántom, érzem ahogy megremeg és kissé eltol magától, de ez sem akadályoz semmiben - a csípőjére fogok és elkezdem a zene ütemére ringatni. Ha tehetném, szorosan az ágyékomhoz nyomnám és akár a tánctéren, gatyán keresztül dörzsölném össze farkam az övével. Kicsit ki is ráz a hideg arra gondolva, hogy pont ebben a pillanatban élvezzek a gatyámba, miközben Mikola alig bír megmaradni a talpán - határozottan tetszene ez a forgatókönyv. A férfi hamar ráérez a ritmusra, de a felsőteste nem akar mozdulni, finoman ösztökélem arra, hogy engedje el magát és ne legyen ilyen görcsös, egyenes tartása. Ahogy kezd egyre inkább felszabadultabban mozogni, úgy piszkosul szexin izzadni is, figyelem ahogy homlokáról megindul egy aprócska izzadtságcsepp az álla felé. A bőre csillog a fényeknek is hála, arca kipirul a melegtől és ködös szemein tisztán látom, hogy beszippantotta a tánc, a tömeg hangulata.  Nem bírok tovább magammal, kezem végigsimít csodálatos testén, dereka és csípője vonalán, majd formás fenekét sem elkerülve vékony combjaira fogok. Szorosan húzom magamhoz, hogy érezzem minden kósza pihegését, hogy láthassam erotikus arcát. Ő végigsimít mellkasomon ami csak hab lesz a tortán, ezért nem finomkodok tovább. Megfordítom, és csípőm fenékehez dörzsölve sóhajtok fel. A kezemben szinte bármikor összetörhetném őt! A férfi megremeg karjaimban és elfojtva egy nyögést dönti hátra fejét a vállamra, elragadtatva csókolom végig szépívű nyakát és miközben eszem vesztve szinte már nyakába harapok.

- Szeretném érezni az ízedet, Mikola – megragadom állát és magam felé fordítom fejét. Nem csókolom meg, de pontosan érzem alkoholos lehelletét, amely méginkább lázba hoz! Mikor megcsókolnám, hirtelen nyúlcipőt vesz fel.

- Szükségem van egy kis friss levegőre – ha most nem tudom őt csak egy kicsit megkapni, bele fogok őrülni. Követem kifelé, ahol a hűvös levegő sem tudja elcsitítani vágyaimat.


Körbenézek, és mikor megpillantom csodás alakját, összefut a nyál a számban. Azonban nem akarom, hogy bármi baja legyen -mondjuk de, hiszen jelen pillanatban ájulásig kefélném -, de nem egy ócska sikátorban.

- Mikola, minden rendben? – bólint, ez megnyugtat valamellyest.

- Csak… szükségem volt egy kis friss levegőre – nem tudok tovább várni, hiszen itt piheg előttem! Senki sem tudna nemet mondani Mikolának, és azt sem tudom eddig hogy bírtam ki. – Leonard…

Nem engedem, hogy ellenkezzen, hiszen amúgyis azt tenné. Feleslegesen. Ajkaimat az övére tapasztom, és mikor felnyög majd a szájába engedi nyelvem, felmorranok. Finom, mindenképpen nem ennyire követelőző csókot akartam, de nem bírok betelni vele. Lábam ágyékához erősködöm, érzem ahogy kezd már felizgulni és mikor hagyok egy kis szusszanásnyi időt neki, nyakát veszem célba. Édes, vékony kezével az ingemet markolássza, mintha megállítani akarna de mégsem tudná megtenni -és ez annyira, de annyira felizgat, hogy eldöntöm, ma ténylegesen le kell vele feküdnöm. De amint merészen a nyakán ejtek foltot, eltol magától, alig áll a lábán, mégis kritikusan néz a szemeimbe.

- Be vagy rúgva...

- Azt hittem te is – súgom, közben nyakát csókolgatom végig.

- Nem, csak túl nagy volt a tömeg – hajamba markol, amitől kissé felmorranok és kezem derekára simít.

- Reméltem, hogy én vagyok rád ilyen hatással.


- Pihenésre van szükséged. Ahogy nekem is. Ideje indulnunk – nem. Ezt nem mondhatja komolyan! Mély levegőket veszek, próbálom magam normalizálni és arra gondolni, hogy nem lenne nyerő dolog megerőszakolnom. Nem, határozottan nem. De az illata, a vére, a mindene, egyszerűen képtelen vagyok most itt abbahagyni.

- Nem érhet véget pont most ez az este – tudatom vele nemtetszésem.

- Egy örökkévalóság áll előttünk – eltolt, ezért nincs miért küzdenem tovább. Engedek neki, mint mindig.

- Én nem tudok addig várni!

A kocsiban ér egy pici hidegzuhany.

- Holnap vacsorázzunk együtt.

- Csodás ötlet.

- Épp ideje lenne megbeszélnünk, hogy döntöttél az üzleti ajánlatomat illetően – abban a pillanatban nincs több kósza ábránd bennem.

- Hogy vagy képes üzletről beszélni egy ilyen este után?

- Korábbra ígértél választ...


~*~

Határozottan másnaposan és kurva szarul nézve ki megyek az irodába másnap. Ha otthon maradnék, biztos feldühíteném magam Mikola számító és egyben mindent összeromboló kijelentésén. Ma kéne megbeszélnem vele az ajánlatát, miszerint megvenné egy részét a cégemnek - ami valljuk be nem lenne rossz, mert mára már eléggé behatóan megismertem Őt, tudom nem szúrna hátba. Vagyis gondolom. Remélem, hogy nem. Azonban a tegnapi hidegzuhanyként érő, számító kérdése eléggé megváltoztatta bennem a véleményem róla. Oké, nyilván üzleti alapú kapcsolat van köztünk, ezekszerint Mikolának nem is jelentett semmit az amiket együtt megtapasztaltunk? Elsősorban tisztáznom kéne magammal, hogy hogyan is tekintek a férfira. Igen, valóban tetszik és mérhetetlen nagy szexuális vágyat érzek iránta, de hogy ennél többről legyen szó... mondjuk az én koromban ez simán előfordul.

A székemben teljesen hátradőlök, majdnem hátra is esek kishíján. A palfont bámulva felidézem magam elé Mikola élveteg arckifejezését még a tegnapi buliról. Borzalmas mennyire belezúgtam. Ezekszerint, ha jobban végoggondolom és logikusabban, Mikolának ez egy játék lehetett, amelyben a nagysikerű cégem megnyerése volt a szándéka. De vajon most, ő hogy érez? A telefonomra pillantok, rá kéne írjak? Beszéljem ezt meg vele? De mi értelme lenne, hiszen a tegnapi estén nyilvánvalóan felfedte a szándékát, miszerint nem akar velem lefeküdni, sem semmi kapcsolatot teremteni. Ugyan megengedte, hogy egy ideig elmenjek vele... de akkor miért hagyta, hogy megcsókoljam? És miért mondta azt, hogy még vár ránk egy örökkévalóság?

Megrázom fejem. Ez is a játékát támasztja alá. A testőrömmel is beszéltem erről, mire az volt a válasza, hogy ez elég bonyolult és nem igazán tudja, hogy mit kéne mondania, mert Mikola szándékai egyrészben nem tűnik tisztának, másrészben pedig igen. Talán ő sem számított arra, hogy megkedvelhet, de egyáltalán kedvel engem?

Ebben a pillanatban kapok egy sms-t, Mikola beosztottjától. Leírja a vacsora helyét, majd az időpontot. Egy kelletlen vigyor rándul ajkamra. Hát, ezt beszívtam.

Próbáljuk másképp megítélni ezt az egészet. Mégpedig üzleti szempontból. Ha Mikola foglalkozhat a cégemmel, a sajátját és az enyémet is virágoztathatná. De vajon hogy lenne képes erre? Az én cégem már kidobott egy sikeres, nagyon is híres játékot, amelynek több bevétele van mint bármelyik klubbomnak. Ő hogy bírkózna meg egy ilyen részleggel? Másrészt, nem eladni készültem az elején sem a vállalatomat. Nem ígértem, nem kértem. Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék. Nem szeretem a cégem, utálom minden percét amikor belépek az épületbe és azok az emberek, akik kibeszélnek és lenéznek a hátam mögött, a szememben jópofiznak. Utálom, hogy édesapám jobban szerette a vállalkozását mint minket, a családját, és valahol anyám is jobban szimpatizál a cég sikeressége miatt velem, mint régen. De mégsem tudnám odaadni másnak, hiszen nagyrészben már az én kezem is benne van, az én sikereim is elősegítik a munkám és az önbizalmam. Komoly lépés előtt állok, és ma este kilencre, már kell is a válaszom.



~*~


Nem jön elém Mikola, külön kérésemre. Nem mondom azt, hogy kicsíptem magam a vacsorára - pedig de -, azonban nem hamarkodtam el. Mivel nagyon a fekete színen kívűl más nem található a ruhatáramban, elmentem ma venni egy szürke zakót, mellényt, nadrágot. Azért a szürkére esett a választásom, mert azért eléggé jól áll - másrészt szinte minden látszódik altájon. Másrészt a hajam is rendbehoztam, kétoldalt felnyírva felül hosszabbra hagyva, szépen hátrafésülve - úgy nézek ki mint egy óvodás, de anyám oda - és vissza volt a felfrissült kinézetemtől.

Az asztalnál vár a férfi csodálatos pompájában, halványkék zakóban és mellényében, na meg azzal a fránya kesztyűvel kézfején. Leülök, igyekszek tudomást sem venni éhesen csillogó tekintetéről, félő, hogy most lerohannám.

- Szép estét, Mikola - kezében lévő borospoharat leteszi az asztalra, majd keresztbe teszi lábát.

- Önnek is, Leonard - az étlapot felcsapom, azonban Mikola megszólal.

- Bátorkodtam kérni Önnek is ebből a borból - bólintok, majd felpillantok arcára az étlapból.

- Gondolom valami neves borrol van szó, aminek tökelétes az évjárata, na meg az íze - elégedetten csillannak fel szemei. - Nem bánom, szeretem, ha gondoskodik az italról. Sosem nyúl mellé.

Bizonyára tudja, ezért csendben élvezi a dicséretemet. A pincér pillanatokon belül elér hozzánk, leadjuk a rendelést, én megkapom a boromat és mikor beleiszok, úgy érzem szétrobbannak az ízelelőbimbóim.

- Nagyon finom! - Mikola csendben bólint egyet.

- Hogy érezte magát a buli után?

- Őszintén? - kicsit piszkálom a pohár alját. - Mocskosul szarul. És maga?

- Nem voltam jól, de mocskosul rosszul sem - kicsit elvigyorodom. Igen, az ő szájából az hogy szar, sosem hallom majd, hiszen finom úriember. - Most min mosolyog?

- Nem, semmin - legyintek, a kaját kihozzák, majd miután jóétvágyat kívántak a pincérek, elillannak. Nem tudom levenni a szemem a férfiról, és arról a falatról sem ami eltűnik szájában. Az este még abban a szájban matattam, pontosabban követeltem, hogy engedjen nekem utat és a dominancia is arra a pillanatra az enyém volt. Az elgyengült, ködfátyolos tekintetű férfi látványa méginkább lázba és izgalomba hozott. Azthittem, hogy a sikátor rejtekében merülök majd el fenekében, hogy majd amikor könyörög azért hogy keményebben basszam meg, én teljesítve kérését viszem haza a hálómba, ahol aztán reggelig turbékolunk - tökéletesen ellehetetlenítette egyetlen egy mondattal, amelyben nagy szerepet játszott az üzlet.

Elkalandoztam.
Egészen eddig oda sem figyeltem mit mondd Mikola, csak figyeltem ahogy a szája mozog, de felfogni semmit sem fogtam fel belőle.

- ... az üzlettel kapcsolatban Leonard, hogy döntött?

- Igen, nos az üzlet - megköszörülöm torkomat, kissé berekedtem. - Hajlandó vagyok egyezkedni, két feltétellel.

Érdeklődve kulcsolja össze ujjait ölében.

- Mik lennének ezek a feltételek? - elvigyorodom, közelebb hajolok hozzá.

- Az első roppant egyszerű. Mindenről tudni akarok, ami a cégen belül zajlik, másrészt szerintem a részvényeit megvásárolhatná más formában is. Persze alapvetően engedékeny vagyok, de az első ajánlata eléggé sok! - felemelem középső ujjam a mutató mellé. - A részvényeket kizárólag a testével kell megfizetnie, és szigorúan be van árazva a részvényeinek mennyisége. Másképp fogalmazva, ha többször szenteli nekem a testét, úgy a részvényei is megnőnek a cégen belül - szinte biztosra veszem, hogy elutasítja az ajánlatot, ezért magabiztosan pillantok szemeibe.

Azonban fokozatosan eltorzul a férfi arca, nem tudom mire számítsak, ezért visszahúzódom a helyemre és készen állok teleportálni is akár, ha arra lenne szükség - mert valljuk be, Mikolának elég rémisztő képessége van. 


vicii2021. 07. 20. 23:21:27#35959
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Leonardnak)


A levegő szinte felforrósodik körülöttünk, Leonard pedig szenvtelenül bámul, a tekintete éhes és sötéten kavarog. Szinte borzongok ettől a pillantástól. Még akkor sem zavartatja magát, mikor szervírozzák a vacsorák a pompás vacsorát. Elégedetten kívánok jó étvágyat majd látok neki az evésnek, ő viszont nem mozdul, továbbra is csak áthatóan néz.
De mikor kihívóan veszek egy falatot a számba, megköszörüli a torkát és az italába kortyol.
Okos fiú, kezdi már kiismerni a határaimat és nem cselekszik meggondolatlanul. Egyre jobban tetszik.
- Mesélne nekem arról a férfiról, akinek a festményét szeretné megvenni? – kérdi végül kíváncsian, kissé rekedt hangon, én pedig meglepetten pillantok rá. Honnan ez a hirtelen érdeklődés?
- Mindent elmondtam, Mr. Torres – mondom kissé unottan, ő viszont alattomos mosolyt villant, úgy húzódik hozzám kicsit közelebb.
- Tényleg? Tehát csak festői kapcsolat volt Önök között? – pedzegeti tovább, én pedig elmosolyodom. Szóval ez érdekli…
- Festői? – ismétlen, révetegen idézve fel magamban a jóképű arcot. Még most is látom lelki szemeim előtt a vágytól fűtött tekintetét.
Pillantásom a kíváncsi Leonardra téved, aki feszülten figyeli az arcom. Legyen hát, belemegyek a kis játékba. Miért is ne?
Leteszem az evőeszközt, megtörlöm a számat majd én is közelebb húzódom hozzá, felkönyökölve az asztalra. Arcunk közel van egymáshoz, szinte érzem perzselő leheletét.
- Talán – súgom sokat mondóan, és látom, ahogy karján végigfut a libabőr. – Attól függ, mint tekint festői kapcsolatnak – mondom szórakozottan, játszva a szavakkal, ő pedig láthatóan élvezi.
- Esetleg… - mondja színpadiasan elgondolkodva, én pedig derűsen figyelem. – Megérintette Önt olyan helyeken…? Forró volt az, amikor megcsókolta, vagy amikor a két combja közt munkálkodott…? Megharapta a nyakánál és kiszívott némi finom és édes vért magából, és mikor elmerült benned, Mikola, nyögte a neved? – kérdi átszellemült arccal, én pedig tudom, hogy már nem Johannesről beszél, hanem a saját vágyait sorolja éppen, meglepő átéléssel. Ahogy elképzelem a jelenetet, ahogy Leonard fölém magasodik, izmos teste az enyémnek feszül, arcán kéj, a tekintete pedig szinte vörösen izzik a sötétségben… ahogy szemfogai nyakam bőrébe vájnak…
Felforrósodik a testem a gondolatra.
Johannes Vermeer csak egy közönséges ember volt. Eltöltöttünk néhány izgalmas évet egymás társaságában, csodáltam a művészetét, ő pedig inspirációt merített a kapcsolatunkból. De számomra nem volt több egy futó kalandnál, ami csak néhány fakó, kellemes emléket hagyott maga után.
Megvan az emberekben rejlő szépség, a röpke, törékeny életük, ami értékessé varázsol minden percet. Viszont egy magamfajtával kiélvezhetem a hosszú örökkévalóság minden csodáját.
Leonard közvetlen közelről néz rám azokkal az átható, skarlát szemekkel, amikben szinte állatias vágy kavarog. Közeledik, én pedig gondolkodom, átadjam-e magam a kísértésnek, de mikor forró ajka az enyémhez ér, lehunyt szemekkel élvezem az érintését. Elönt a forróság, a szám bizseregni kezd, felpezsdül a vérem.
Nem mozdul, az engedélyemre vár, én elégedetten mélyítem el a csókot. Felmorranva veszi át az irányítást, a lágy, andalító csókból meglepő gyorsasággal válik vad, szenvedélyes csata. Ahogy nyelve a számba siklik és megpróbál leigázni, a szájába sóhajtok. Heves és domináns, megpróbál becserkészni és az uralma alá hajtani, én viszont nem engedek. Élvezem, ahogy újra és újra próbálkozik. Remek kis játék lesz köztünk, hogy próbál majd leigázni és betörni, én pedig újra és újra ellenállok majd.
A gondolatra egész testemben megborzongok. Vágyom rá, hogy leigázzon, hogy állatias erővel törjön be.
Szenvedélyes csókunk közben keze a combomra simít, én pedig megrándulok az érintésre, érzékeim ki vannak élesedve. Érintése nyomán felforrósodik a bőröm, de ahogy ujjai ágyékom felé kúsznak és rásimít, megszakítom a csókot és határozott mozdulattal tolom el a kezét. Kábán, szinte értetlenül néz rám, mint aki el is felejtette, hogy egy étterem kellős közepén ülünk. Milyen szórakoztató.
Láthatóan alig tud uralkodni magán, arca kipirult és szaporán szedi a levegőt, figyelmemet pedig nem tudja elkerülni szűkössé vált nadrágja. Élvezettel nézem, ahogy elnézést kérve feláll és a mosdóba távozik, megannyi érdeklődő, irigy szempár kíséretében. Egy hosszú pillanatig még elnézem hatalmas, izmos alakját, majd szigorú arccal pillantok körbe, a kíváncsi szemek pedig azonnal elfordulnak. Az étterem légköre egyszeriben hűvössé és riadttá válik, megérezve dühömet.
Az este további része viszonylag eseménytelenül telik, a vacsorát hamar lezárjuk, Leonard csak kényelmetlenül turkálja az ételt.
A licit felpezsdít, a Koncert című képre több mint egy tucatnyian licitálnak, de mikor beszállok, alig ketten próbálják csak felvenni a versenyt. Könyörtelenül tiprom őket a sárba, esélyt sem adva a győzelemre. Ez a festmény az enyém lesz, kisugárzásomból pedig megértik, hogy jobb hamarabb kiszállni a licitből.
Végtelen elégedettséggel tölt el, hogy a magaménak tudhatom. Különleges helyet fog elfoglalni a gyűjteményemben.
Megszerzek még néhány érdekes műalkotást, leginkább festményeket, de semmi különösen említésre méltót. Leonard láthatóan unja magát, nem licitál semmire, ezért hamar véget vetünk az estének. Megértem, ha ez nem az ő világa.
- Mr. Torres – szólítom meg a limuzin felé menet, Leonard pedig érdeklődve torpan meg és pillant felém. Elgondolkodó arckifejezésem láttán elmosolyodik.
- Igen?
- Mikolának hívott – mondom, visszagondolva az éttermi beszélgetésünkre, ő pedig bólint.
- Ne hívjam Mikolának? – kérdi cseppet sem zavartatva magát, én pedig elgondolkodom egy pillanatra, majd megrázom a fejem. Furcsa, hiszen évtizedek óta nem voltam senkivel olyan bizalmas viszonyban, hogy a keresztnevemen szólítson. Üdítő változatosság.
- Hívjon így, ha én hívhatom Leonardnak – ajánlom fel, ő pedig boldogan beleegyezik. Beszállunk a limuzinba, kényelmesen helyet foglalunk, az autó pedig kigördül a parkolóból.
- Mindent megvett, amit szeretett volna? – kérdi Leonard érdeklődve, én pedig biccentek.
- Igen. A gyűjteményem egy része már megvan, csak a többit kell megszereznem.
- Ne haragudjon, hogy rákérdezek, de a festmény vagy a festő személye vonzotta annyira? – kérdi őszinte érdeklődéssel a tekintetében.
- Természetesen a festő személye, aztán a festményei. Nekem volt szerencsém nem csak a festményekből megismerni a személyiségét – mesélem nosztalgikus mosollyal. Johannes igazán különleges ember volt, vibráló személyiséggel. Végletes, szenvedélyes ember, kissé szeszélyes. Azóta sem találkoztam hozzá hasonlóval.
- Ön hagyta ott vagy Ő? – feszegeti tovább, én pedig elkomorodom.
- Én – vallom be halkan, felidézve az egyre viharosabbá vált kapcsolatunkat, a sok veszekedést. Ő hajszolta a tökéletességet és egy idő után semmivel sem volt elégedett. Harsány és társaságkedvelő ember volt, minden percét az életének élményekkel akarta kitölteni. Az én életvitelem viszont merőben más volt. Szerettem a magányt, a csendet és a sötétséget. Túl különbözőek voltunk. Csúnyán váltunk el egymástól, amit egy kicsit még most is bánok. Régen meghalt már, nekem pedig sosem lesz alkalmam bocsánatot kérni tőle. Követeltem, hogy válasszon a művészet és köztem, pedig ez egy festő számára abszurd kérés volt. Mégis vérig sértődtem, mikor nem engem választott. Naiv voltam és ostoba. Egy kicsit talán szerelmes.
- Mi lesz a félkegyelművel? – tereli más mederbe a beszélgetést, aminek most őszintén örülök.
- Sebastianra gondol?
- Igen!
- Megfizet azért, amit tett, lehet már most is bűnhődik – mondom gonosz kis mosollyal, Leonard pedig élvetegen elvigyorodik. Személyzetet küldettem érte, már bizonyára a kastélyban van és zajlik a betanítása.
Az arcán újra az a kifejezés, amitől forrósodni kezd a bőröm. Leonard, vajon milyen izgalmakat tartogatsz nekem a jövőre…?
 
*
 
A következő két nap eseménytelenül telik, főleg munkával, megbeszélésekkel. A festmény az aukció másnapján megérkezett, én pedig különös gonddal helyeztem el a lakosztályom nappalijában.
Leonard két nappal később jelentkezik, az asszisztensem szól, hogy személyes jellegű üzenetem érkezett tőle. Kénytelen leszek valóban megtanulni kezelni ezt a telefont, hogy gördülékenyebben tudjak vele kommunikálni. Talán megkérhetném rá, hogy tanítson meg az alapokra. Érdekes ötlet.
Meghívott egy helyre, miután pedig az asszisztensem utána nézett a klubnak, meglepetten gondolkodom. Ennek a fiúnak furcsábbnál furcsább ötletei vannak. Állandóan megpróbál kicsalogatni a komfort zónámból, ami egyszerre kellemetlen és izgalmas.
Egész nap ezen gondolkodom, nem tudom kiverni az ötletet a fejemből. Végül délután megkérem az asszisztensem, hogy üzenjen vissza, kilenckor felvehet.
Késő délutánra aztán nem szervezek programot, este pedig elgondolkodva állok meg a ruhásszekrényem előtt zuhanyzás után. Azt hiszem ez hasonló alkalom, mint legutóbb. Ezúttal nem szeretnék túlöltözni, viszont tanácstalanul szemlélem a ruháimat. Öltönyön kívül nem sok mindent hordok. Végül úgy döntök, felveszek egy halványkék vászonnadrágot és egy fehér inget, halványkék mellénnyel, fehér nyakkendővel. Ennél alább nem tudom adni. Az elmúlt néhány évtizedben nem jelentem meg sehol ilyen egyszerű öltözetben. Kicsit furcsán is érzem magam, némileg sebezhetőnek, ami zavarbaejtő. És még el sem kezdődött az este.
Este kilenc előtt néhány perccel jelez a komornyik, hogy a fuvarom megérkezett, én pedig elégedetten lépek ki az udvarra. Leonard az autó oldalának támaszkodva, zsebre tett kezekkel vár, a sofőrje tisztelettudóan kihúzva magát, néhány lépéssel odébb.
Mikor meglát, újra azzal az éhes tekintettel mér végig, amit annyira szeretek. Olyan ez a tekintet, mint egy éhes vadállaté. Igazán imponáló.
- Jó estét, Leonard – köszöntöm megállva előtte egy lépésre, ő pedig lehengerlő mosollyal nyitja ki előttem a kocsi ajtaját.
- Csodásan fest ma, Mikola – dorombolja, miközben beülünk az autóba. Ezúttal egymás mellett ülünk, és bár rengeteg a hely, mégis szorosan mellém telepszik.
- Köszönöm. Igyekeztem visszafogottabban felöltözni – vallom be töredelmesen, kritikusan kisimítva a mellényem, mire sármos félmosolyt villant.
- Arra semmi szükség, őszinte rajongója vagyok a stílusának – duruzsolja hízelgően, én pedig elégedett mosolyt küldök felé. Ő ezúttal is talpig feketében, az ingje felső két gombja hanyagul kigombolva, az ingujja feltűrve. Fiatalos és lezser, mint mindig. Alig várom, hogy újra lássam a maga valójában tökéletesen kidolgozott felsőtestét. Legutóbb is nagy hatást tett rám. Bár az ing csábítóan simul rá és sejteti a vonásait, ez mégsem elégíti ki eléggé a kíváncsiságom.
- Milyen különös helyre fog elvinni ezúttal? – kérdem, kis számonkéréssel a hangomban, miközben keresztbe teszem a lábaimat és kipillantok az ablakon. A belváros felé tartunk, a tömeg sűrűsödik.
- Egy népszerű klubba, gondoltam, táncolhatnánk – mondja lelkesen, én pedig felvonom a szemöldököm. Mindenre számítottam csak erre nem. – Szeret táncolni, Mikola?
- Nem különösebben. A tánctudásom sem kiemelkedő, bár ismerem az összes standard táncot.
- Nem kell aggódni, nem keringőzni viszem – vigyorog, láthatóan jót mulatva a válaszomon, de nem igazán értem, mi ezen a nevetséges. Rosszalló pillantást vetek rá, mire bocsánatkérő mosollyal simít a combomra. Nem teszem szóvá, de tüntetően az ablak felé fordulok.
Kisvártatva leparkolunk, Leonard pedig kiszállva kisegít az autóból. Elindul a kivilágított utcán, én pedig felzárkózom mellé. Elég nagy a tömeg, a levegőben pedig ritmikus dübörgés hangjai terjednek.
Pár perc séta után megállunk egy rikítóan kivilágított épület előtt, belülről fülsüketítő ricsaj hallatszik ki. Nagy a tömeg, elöl emberek sora, hogy bejuthassanak. Kétkedve vonom fel a szemöldököm, de Leonard biztatóan mosolyogva int, én pedig kelletlenül követem. Ellépve a sor mellett a biztonsági őrhöz lép, vált vele néhány szót, mire beengednek minket.
Odabent hatalmas tér, az épület szemközti oldalán hosszú bárpult több bartenderrel. A másik oldalon színpad, azon pedig hatalmas hangfalak vannak felállítva, középen egy asztal, rajta megannyi kapcsoló, mögötte pedig egy fejhallgatós férfi, gondolom ő szolgáltatja a zenét. Előtte a hatalmas táncparketten megannyi ember, a tömeg hullámzik és vonaglik. A hangzavar hatalmas, izzadtság és alkohol szaga terjeng a levegőben.
Egészen elképesztő a hely hangulata, még sosem jártam hasonló helyen. Az emberek harsányak, mindenki vonaglik, a levegőben erotika. Megannyi test feszül és dörgölőzik egymásnak. Elképesztő. Ha nem lenne rajtuk ruha, azt hihetném, valamiféle orgiának vagyunk szemtanúi.
Leonard kézen fog és a bárpult felé kezd húzni, ahol elfoglalunk két egymás melletti széket. Kicsit tanácstalanul pillantok körbe.
- Mi ez a ricsaj? – kérdem fintorogva, próbálva túlharsogni a tömeget, mire Leonard felnevet.
- Nem tetszik a zene? – kérdi vigyorogva, mire összehúzott szemekkel nézek a színpad felé.
- Ritmusos, de zenének erős túlzás nevezni – vallom be őszintén, mire felkacag.
- Mit kér inni? – kérdi közelebb hajolva, a fülembe suttogva a szavakat, kihasználva a hangzavart. Megborzongok, ahogy forró lehelete a fülcimpámat cirógatja.
- Magára bízom – válaszolom mosolyogva, próbálok feloldódni kicsit, hagyom magam sodródni az árral. Ha már eljöttem, akár megpróbálhatom élvezni is a helyzetet. Leonard leinti az egyik bartendert, leadja a rendelésünket, én pedig érdeklődve figyelem, ahogy a férfi látványos mozdulatokkal, az üvegeket a levegőbe dobálva keveri ki az italunkat. Végül két magas talpú pohárba átlátszó italt tölt, majd egy szem olajbogyóval szervírozza.
Érdeklődve veszem kézbe a poharat, melynek falán máris hűvös pára képződik.
- Az estére – mosolyog Leonard felém emelve a sajátját, én pedig az övéhez koccintom a poharamat. Kritikusan kortyolok az italba, majd elégedetten morranok fel. Igazán kiváló martini, első osztályú ginből és vermutból keverve. Jó választás.
- Járt már hasonló helyen? – kérdi Leonard érdeklődve, ahogy az italunkat kortyolgatva a tömeg felé fordulunk. Ő hátradől, a pultnak támaszkodik, én pedig keresztbe teszem a lábam és a térdemre könyökölve szemlélem a tömeget.
- Nem, az elmúlt évtizedekben csak nagyon magas körökben mozogtam. Őszintén szólva, üdítő ez a változatosság – mondom mosolyogva. Kimozdulni a megszokott környezetemből meglehetősen izgalmas.
- Ennek nagyon örülök. Nem voltam biztos benne, hogy elfogadja a meghívásom – vallja be, és érzem, ahogy a karja lassan a hátam mögé kúszik és átkarolja a vállamat. Nem rázom le magamról.
- Nos, ha már rá tudott venni, hogy felszálljak egy buszra, akkor már nincs lehetetlen – mondom szarkasztikusan, nagyot kortyolva az italomból, Leonardnak pedig kaján vigyor terül el az arcán.
- Ez esetben táncoljon velem, Mikola – súgja a fülembe, orrával simítva végig a fülcimpámon, ettől pedig megborzongok. Vállamon nyugvó keze a másik oldalon a nyakamra kúszik, ujjai hegyével kezdi cirógatni nyakam érzékeny bőrét. Ma bátrabb a szokásosnál, talán a múltkori csók az oka.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem jómagam is a helyzetet. Kíváncsi vagyok, meddig merészkedik ma el.
- Ahhoz még nem ittam eleget, Leonard – mosolygok sokatmondóan, mire megvillan a tekintete.
- Akkor rendelek még egy kört – mondja, majd felhajtja az italát, én pedig élveteg mosollyal nézem, ahogy leteszi a poharat és máris újabb kört rendel. Míg elkészül az ital, én is lehajtom az enyémet. Leonarddal ellentétben én jól bírom az italt, de ezt nem fogom az orrára kötni. Mulatságos lesz végignézni, ahogy újra lerészegedik, mint a legutóbb a bortól. Vajon ezúttal milyen hatással lesz rá az alkohol?
Megiszunk még pár pohár martinit, Leonard pedig egyre felszabadultabb, a tekintete buja és ködös lesz. Felcsendül egy újabb dal, mire felragyog az arca, feláll a bárszékről és megragadja a kezem.
- Jöjjön, táncoljon velem, Mikola! – kérlel, de nem mozdulok. – Látni akarom, ahogy táncol.
- Még sosem táncoltam… így – mondom tétován a tömeg felé bökve, de csak felnevet.
- Az nem számít. Majd én megmutatom, hogy kell – mondja sokatmondóan, mire lemondóan sóhajtva hajtom fel a maradék italom. Lelkesen húz a tömeg közepére, és bár zavar a sok vonagló test, némileg ellazulok, látva, hogy mindenki magával foglalkozik. Tanácstalanul állok meg Leonarddal szembe, aki rögtön felveszi a zene ütemét. A csípőjét őrjítően kezdi mozgatni a zene ritmusára, az egész teste finom mozgásba kezd. Önfeledten adja át magát a ritmusnak, én pedig őszinte csodálattal nézem. Kis idő múlva megfogja a kezem és magához ránt, én pedig kezemet a mellkasára simítva tolom el egy kicsit, hogy fél lépésnyi távolság legyen köztünk. Keze a csípőmre kúszik és gyengéd erőszakkal segít felvenni a zene ütemét. Próbálok ellazulni, leutánozni a lépéseit, a sok gyakorlatnak hála viszonylag könnyen megy. Rengeteg bálon vettem részt a múltban, ahol az etikett része volt a tánc is, ezért a ritmusérzékem már megfelelően kifejlődött. Bár a felsőtestem nehezemre esik ellazítani, hisz a standard táncokban szinte kivétel nélkül egyenes háttal, kifogástalan tartással kell mozogni.
Pár perc, a tömeg hangulata pedig lassan beszippant, egyre jobban elengedem magam. Kezdem valóban élvezni ezt az egészet. Nem hallok mást, csak a dübörgő ritmust, orromat megtölti az embertömeg kipárolgása, körülöttem mindenhol vonagló testek. Villogó, színes fények a félhomályban. Nem látom rendesen Leonard arcát, csak a sötétben szinte világító, vágytól izzó szemeit. Keze felfedezőútra indul a testemen, a derekamra simít, majd a combomra, a nyakamra, a hajamba túr. Elragadtatva simítok végig izmos mellkasán, mire felmorran és egy erőteljes mozdulattal megfordít, hogy háttal legyek neki. A kemény test azon nyomban hozzám simul, én pedig felnyögök, ahogy csípőmet megmarkolva dörgöli ágyékát a fenekemnek. Így mozgunk tovább, összesimulva a zene ütemére.
Mély hangon morran a fülembe, majd forrón végignyal a fülcimpámon, én pedig megremegve törleszkedek hozzá, fejemet hátrahajtom a vállára. Egyik kezemmel karjába kapaszkodom, másikkal pedig hátranyúlva túrok sűrű, fekete hajába. Fülemről nyakamra siklik, forrón nyal végig rajta, majd szemfogával kezdi ingerlően karistolni a bőrömet. Lehunyt szemekkel nyögök fel.
- Szeretném érezni az ízedet, Mikola – súgja elmélyült hangon a fülembe, ettől a kijelentéstől pedig megremegek. Annyiféleképpen lehet értelmezni ezt a mondatot, hogy elgondolni is gyönyörűség. Megmarkolja az államat és magam felé fordítja a fejem, ajkát az enyémre simítja, de nem csókol még meg. Ez az egész viszont kezd kicsit sok lenni nekem. Úgy érzem, a testem mindjárt felgyullad, alig kapok levegőt.
- Szükségem van egy kis friss levegőre – súgom ajkaiba, majd határozottan bontakozom ki az öleléséből, majd utat török a tömegben és egy hátsó kijárat felé veszem az irányt. Leonard szorosan a nyomomban.
Kinyomakodom egy félreeső ajtón, majd megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy egy szűk, gyéren megvilágított sikátorban lyukadok ki. Már későre jár, az utcákon a tömeg gyér lett, a levegő pedig kellemesen hűvös. Leheletem fehéren párállik az éjszakában.
Sóhajtva vetem hátam az épület falának és mélyeket lélegzem. Az érzékeim túltelítődtek, a tömeg, a sok hang, illat, érzés… túl sok volt nekem. Túl intenzív.
Nyílik az ajtó, megjelenik Leonard is, majd ahogy körbenéz és megpillant, megáll előttem.
- Mikola, minden rendben? – kérdi aggódva, én pedig bólintok.
- Csak… szükségem volt egy kis friss levegőre – mondom pihegve, ő pedig csak némán bámul rám egy hosszú pillanatig, majd tenyerei csattannak a falon a fejem mellett. Kábán nézek fel rá, szinte fölém tornyosul. – Leonard…
Szó nélkül tapad az ajkaimra, én pedig meglepetten nyögök fel. Vadul és hevesen csókol, nyelve követelőzően hatol a számba. Nyögve markolom meg az ingjét, olyan heves, hogy képtelen vagyok viszonozni a csókot, csak remegve adom meg magam. Teste hirtelen simul az enyémhez, szinte a falhoz présel, egyik combja befurakszik a lábaim közé és az ágyékomnak feszül. Ettől egész testemben megremegek.
Elszakadunk egymástól, én pedig levegő után kapok, de nem hagy időt, mohón nyakamra tapad. Forró csókokkal borítja be az érzékeny bőrfelületet, majd szenvedélyesen fogai közé veszi és megszívja.
Ez viszont már sok, határozottan tolom el magamtól, mire ködös szemekkel, értetlenül néz rám.
- Be vagy rúgva – állapítom meg kritikus tekintettel, mire elmosolyodik.
- Azt hittem te is – súgja, majd újra nyakamra hajol, ezúttal pedig ráérős, érzékibb mozdulatokkal kezd csókolgatni. Felnyögve fordítom oldalra a fejem, hogy még nagyobb teret hagyjak neki, egyik kezemmel a hajába markolok közbe.
- Nem, csak túl nagy volt a tömeg – mondom megremegő hangon, ő pedig bőrömbe suttogja a választ.
- Reméltem, hogy én vagyok rád ilyen hatással.
Nem válaszolok, csak megremegve felsóhajtok egy újabb csókjára.
- Pihenésre van szükséged. Ahogy nekem is. Ideje indulnunk – mondom szelíden, ő viszont csak kelletlenül felmorran. Arcát a nyakamba temeti, úgy szuszog, kissé nekem támaszkodva közben.
- Nem érhet véget pont most ez az este – mondja nyafogós hangon, én pedig elmosolyodom. Egyszerre tud végtelenül férfias és gyerekes is lenni.
- Egy örökkévalóság áll előttünk – mondom, miközben finoman eltolom magamtól, ő pedig megadó sóhajjal lép hátra. Határozott léptekkel indulok meg, Leonard pedig gyorsan felzárkózik.
- Én nem tudok addig várni – jelenti ki határozottan, mire felkacagok. Fiatal még, túlságosan türelmetlen. Pedig a legjobb dolgokra érdemes várni. Majd megtanulja.
- Visszaérünk az autóhoz és bekászálódunk az ülésre, Leonard mozdulatai már kissé koordinálatlanok.
- Holnap vacsorázzunk együtt – ajánlom fel, miközben kigördülünk a parkolóból, Leonard pedig lelkesen mosolyog felém.
- Csodás ötlet.
- Épp ideje lenne megbeszélnünk, hogy döntöttél az üzleti ajánlatomat illetően – mondom számító arckifejezéssel, mire felszisszen, arcáról lehervad a mosoly.
- Hogy vagy képes üzletről beszélni egy ilyen este után? – kérdi felháborodottan, én pedig apró mosollyal nézek vissza rá.
- Korábbra ígértél választ – rovom fel neki, mire elhúzza a száját. Végtelenül dühít, hogy húzza ezt a kérdést, ezért a kell, kicsikarom belőle a választ a holnapi nap folyamán. 


Bummie_KS2021. 07. 11. 01:09:10#35946
Karakter: Leonard Torres
Megjegyzés: Mikolának ~


 A készülődést hamar letudtam, ezért mikor hét órát ütött a vekker, már a megbeszélt helyen vártam. Nem is sokra rá megérkezik a limuzin, egyértelműen Vszevolod ül benne. Azthiszem, nem a repülés híve.

- Percre pontosan – mosolygok a férfira, aki mint mindig, most is gyönyörű. Iszom magamba a látványt, és formás combjainál igen-igen elidőzik a tekintetem.

- Drága az időm, Mr. Torres, nem pazarlom. És nem tűröm el másoktól sem – eléggé keményen vélekedik erről, de nem bánom. Végülis üzletembernél ez valahogy alap követelmény, hogy sose késs találkozókról.

- Örülök, hogy újra látom, Mr. Vszevolod – újra végigpásztázom szemeimmel, és érthetetlen módon, összefut a nyál a számban. A férfi kitett magáért, a mai napon a legszebb és legkívánatosabb - csak az a fránya kesztyű nem kéne rá. Netán tisztaságmániás lenne?

- Jó estét Önnek is.

- Azért megyünk limuzinnal, mert fel akar vágni? – miközben körbevezetem a tekintetem, számítóan rákérdezek.

- Sokkal egyszerűbb oka van. Kényelmes – figyelem azt a mozdulatot, ahogy kihúz abból az ezüst dobozból egy szivart. – Hosszú lesz az út.

- Miért nem repülünk?

- Nem gondolja, hogy így sokkal… kellemesebb lesz az út? – tehát azért nem akar azzal menni, mert velem akar több időt eltölteni? Vagy csak a repülés zavarná? Ennek ellenére egy diadalmas mosoly kúszik az arcomra.

- Szivart? – talán nem kellett volna elfogadom, ahogy letüdőztem fel akar törni belőlem a köhögés, de végülis leszarom. Hiszen Vszevolod éppen egy szivart szív, pont előttem, és nem tudom mellőzni azt a képet, hogy a farkam van a szivar helyén. Belegondolva nem is nézne ki rosszul, izgató látvány lenne, és bizonyára akkor beleélveznék a szájába.

- Ne szívja mélyre, ezt nem lehet letüdőzni – szóval lebuktam, akkor mindegy, hogy köhögök vagy sem.  – A szivar élvezeti értéke az aromájában rejlik. Tartsa a szájában a füstöt, ízlelgesse - úgy teszek ahogy tanácsolja, felragyog bennem a szivar iránti szimpatikusság érzése.

- Ez konyak ízű!

Nevetésére egy picit zavartan kapom tekintetem az arcára, most bizonyára egy kiskölyöknek tűnhettem, akinek semmi tapasztalata - hát, ebben végülis tényleg nincs. De az íz kifejezetten jó, valahogy elvárható volt ez Vszevolodtól, másrészt a hangja ahogy nevet, igazán hátatborzongtató.

- Reméltem, hogy értékelni fogja. A töltelékleveleket konyakban áztatják, hogy megkapják ezt a különleges aromát.

- Nem gondoltam volna, hogy dohányzik – miközben hangot adok meglepetésemnek, nem tudom levenni szemeim a szájáról.

- Mert nem dohányzom. De néha egy kellemes szivarnak nem tudok ellenállni.

- Meg tudom érteni. Csodás élmény a számban tartani… - csak úgy kiszalad a számon, de ahogy látom, a férfit nem zavarja. Arra kezdek következtetni, hogy a vámpír kezdi megszokni a társaságomat, mi több, talán még jól is érzi magát velem. Ezért nem is fogom vissza magam, az út eléggé... túlfokozottá válik. Főleg akkor, amikor már felajzottan azt képzelgem, hogy a férfi izzadtan lovagol a farkamon. Kiszárad a szám is a gondolatra...


Mikor megérkezünk, és kiszállok a limuzinból, az első dolgom Vszevolodnak nyújtani a kezem, amit elfogad. A férfi eléggé magabiztosan indul el befelé, így én hagyom, hogy vezessen, szorosan mögötte lépkedek. Leadjuk a kabátunkat, majd az épület bal szárnyában állunk meg, ahol ahogy látom a műveket tették ki. Nem az én stílusom, eléggé messze áll tőlem a művészet, azt sem tudom, mit lehet szeretni benne.

- Szereti a művészetet, Mr. Torres?

Ez jó kérdés.

- Szeretem, csak nem értek hozzá – egy kép előtt állunk meg, ami nekem eléggé semmitmondó. Biztos van valami mögöttes tartalom, valami olyan amiért kiállították, de nem tudom, nekem talán ez magas.
Tovább is megyünk.

- Régebben nem tudtam értékelni az ilyesmit, haszontalan, időrabló dolognak gondoltam. De megismertem egy festőt – festőt? Érdeklődve pillantok a férfira, s miután megállunk egy kép előtt, megdöbbenve látom a boldog mosolyt az arcán. A képre pillantok, számomra pont olyan mint a többi. – Delfben, azt hiszem, a mai Hollandia területén. Lenyűgöző ember volt, nagy hatással volt rám – talán együtt voltak? Vagy miért volt rá nagy hatással?

- Hogyan találkoztak?

- Menekülőben voltam, ő pedig a népes családjával befogadott. Megtanított, hogy értékeljem az élet szép pillanatait.

Bevallom, extrán szokatlan ezt az átszellemült arcot látni a férfi részéről - de nagyon is tetszik. Az a művész biztos sokat jelentett neki, ha már ennyire nagy hatással van rá ez a kép, ami valóban szép, azonban a színei miatt inkább melankólikus hatással van rám.

- Johannes Vermeer? - bólint.


- Így van. De van még egy kis időnk, amíg kezdődik az aukció, addig is ha nem bánja, lenne egy üzleti megbeszélésem. Csatlakozna hozzám? – bólintok, és miután elvégezzük a regisztrációt, elmegyünk abba az étterembe, ami az üzleti megbeszélésnek szánt helyiséget jelenti.

- Mr. Vszevolod! Micsoda öröm! Mivel lehetek a szolgálatára? – vigyorogni támad kedvem, ahogy a pincér meghajol. Ilyen szintű tiszteletet nem mindig tapasztalok, de ahogy látom, itt jómodorra van tanítva a személyzet.

- Sebastian Wollhebentel vacsorázunk – érdekesnek találom, hogy a pincér arca azonnal elfehéredik a név hallatán, egyszerre az fut át az agyamon ki is lehet Sebastian, mert nem hallottam még a nevét sehol sem. Bizonyára egy beosztottja lehet. Elkísérnek minket az asztalhoz, a férfi pedig amint meglátja mellettem Vszevolod alakját, lefagy az arcáról az a bárgyú vigyor.

- Sebastian, már mindenhol kerestelek – Mr. Vszevolod leül és abban a pillanatban terítenek újra a pincérek. Szóval ezért jött velünk plusz kettő. A férfi pedig, úszik a verejtékben. A szaglásom bántja a hirtelen támadt félelme, a rettegés ami sugárzik a lényéből. Eléggé érdekel mi fog történni, ezért nem megyek el az asztaltól, végig szeretném nézni az üzleti megbeszélést.

- Mikola… - Mikola? Mr. Vszevolod neve cseng a fülemben. Akaratlanul az jut eszembe, hogy szex közben nyögni a nevét, igazán kielégítő lenne. Gondolatban megrázom fejem. – Mr. Vszevolod… kellemes meglepetés – ez a mosoly ismerős, a vesztesek vigyorognak így. Vajon mit követett el, amiért Mikola ennyire berágott rá? Még én is érzem a fenyegető aurát a férfiból, amitől borsódzik a hátam. A férfi hellyel kínál, miután a pár ezret érő nők eltűnnek, olcsó kölni szagot húzva maguk után. Elfogadom a felkínált helyet.

- Mit hozhatok Önöknek, Uraim?

– Lepjen meg - a pincérek lelépnek.

- Ostoba dolog azt képzelni, hogy átverhetsz, Sebastian – szóval átverte őt? A hányinger is elfog arra gondolva, hogy mennyire alávaló az ilyen ember.

- Én… én nem… - próbálna magyarázkodni, de Mr. Vszevolod, nem ad neki engedélyt rá. Elmosolyodom a kemény fellépése miatt, szexi.

- Mr. Torres, mondja, Ön mit tenne a helyemben?  Ez a férfi az európai bankhálózat vezetője. Az utóbbi hónapokban titokban a cég eredménytartalékait átcsoportosította és osztalék formájában egy a saját nevére szóló svájci bankszámlára helyezte. Ezzel közel 100 millió dolláros kárt okozva nekem – elfog a tényleges hányinger. Volt bőr a képén nyerészkedni azon az emberen, aki munkát adott neki, és megbízott benne? Ez az egyik leggusztustalanabb húzás, amit egy cégen belül valaki elkövethet.

- Micsoda sunyi patkány… - magyarázkodni kezd, pont mint ahogy a vesztesek szokták.

- Mr. Vszevolod! Mindent meg tudok magyarázni! Ez az egész csak félreértés! - megforgatom szemeim, a szokásos duma.

- Csendet – hú. Mr. Vszevolod a képességével, az agyhullámok roncsolását képes előhozni? Ez érdekes, és igazán ijesztő egy képesség, de egyben piszok dögös is... – Nos, Mr. Torres? Kíváncsi vagyok a véleményére – mindezek ellenére, egy csepp empátia nincs bennem a rohadék iránt. Képtelen vagyok arra a szánalmas féregre úgy gondolni, mint szerencsétlen áldozat.

- Egyszerűen megölni nem elég bűntetés neki. Az Ön helyében láncra verném és valamilyen alantas munkát adnék neki, amíg le nem dolgoz minden egyes centet, kamatostul. A saját két kezével!

- Nincs szerencséje, Sebastian. Én egyszerű ember vagyok, megelégedtem volna azzal, hogy megölöm, de páratlan kísérőm roppant kreatív... - a férfi sír, bőg akár egy óvodás. Vicces a látvány mintsem sajnálatkeltő...

Annyira gyorsan történnek a dolgok, hogy magam sem fogom fel, de a testem automatikusan a férfi kést tartó kezét ragadja meg, majd miután eltörtem a csuklóját, a földre taszítom. A kés kihullik a kezéből, de nem hagyom annyiban. Lassan eresztem a súlyom a férfi sérült kezére, miközben szinte meg sem hallom a semmit sem érő próbálkozását, síránkozását. Csak akkor vagyok hajlandó engedni neki, mikor már nem küzd, mikor már feladta a felesleges harcot, hiszen amúgyis én nyernék.

- Megérdemled a jussod, féreg – visszaülök a helyemre, és figyelemmel követem, ahogy elviszik az étteremből. A csont roppanása ismétlődik a fülemben, arra eszmélek fel, mikor a pincér szól.

- Uram, mit kíván, mit tegyünk Mr. Wollhebentel?

- Őrizzék meg, jönni fog érte valaki, hogy elvigye – hogy mikor lett ezután a jelenet után ennyire hétköznapi minden, fogalmam sincs. Mr. Vszevolodnak itt biztos van tekintélye, nem is kicsi ezekszerint.

- Igenis.

- Nem említette, hogy Öné ez a hely – mondom kicsit dorgálva.

- Mert nem így van. Ez az épület egy aukciósház, múzeumként és étteremként is működik, nem magántulajdon. Én csupán egy adakozó szellemű műkedvelő vagyok itt –  azért megdöbbentő, hogy ennyire kézben tartja ezt a helyet, nagy elismeréssel nézek rá. A pezsgővel teli poharat felém nyújtja, és nem vagyok hajlandó elszalasztani azt a lehetőséget, hogy hozzá érjek a kezéhez, amit nem húz el egyből. Végre lekerült szép kezéről az a fránya kesztyű, igazán selymes és finom tapintása van ujjainak.

- Mire igyunk?

- Igyunk arra, hogy szorosabbra fűzzük az ismeretségünket – ha rajtam múlna Mikola, hidd el már szoros lenne az ismeretségünk. Olyan szinten, hogs bizonyára már a mosdóban kefélnénk rád nem jellemzően.

- Nem is mondhattam volna szebben – közelebb hajolok az arcához, alig pár centi van köztünk. Ha tehetném már az asztalra dobnám, ám a férfi élvezi a kis játékát, amelyben kezd a türelmem elfogyni. A buszos eset után csak mégtöbbet akarok belőle!

A vacsorát kihozták, fenséges és lélegzetelállító, úgy érzem ez a szokásos színvonal Mikolánál. Jut is eszembe. Miközben szemezünk, azon gondolkodom, milyen lenne megcsókolni, azonban nem teszem. Mikola elég agyafúrt és bizonyára tudja, hogy amint engedélyt ad rá én azonnal kapok az alkalmon. Más az hogy akkor vet véget az egésznek, amikor kedve úgy hozza; kiismertem már őt ebből a szempontból. Éppen ezért csak szemezünk, vibrál köztünk a levegő, még a pincér érkezte is totál hidegenhagy. Mikola persze illendően megköszöni, majd evéshez lát, én pedig nézem. Amikor a falattal együtt a villát is  bekapja, elmegy a türelmem.

Megköszörülöm a torkomat és iszom egy kis bort.

- Mesélne nekem arról a férfiról, akinek a festményét szeretné megvenni?

Felpillant rám, kicsit mintha értetlen lenne.

- Mindent elmondtam, Mr. Torres - jelenti ki szárazon, mire elmosolyodom. Közelebb húzódom hozzá.

- Tényleg? Tehát csak festői kapcsolat volt köztük?

- Festői? - elkalandozik picir, majd visszapillant rám csillogó szemekkel. - Talán.

Belemegy a játékba, és ő is közelebb hajol hozzám. A suttogásától libabőrözök, a vére illata megszédít ilyen közelségtől.

- Attól függ, mit tekint festői kapcsolatnak - mintha szórakozna a kifejezésen, de nem bánom. Végre kimondhatom azt, ami már régóta a fejemben motoszkál.

- Esetleg... - teszek úgy, mintha gondolkodnék, és nem lenne totál egyértelmű. - Megérintette Önt olyan helyeken, forró volt az amikor megcsókolta, vagy amikor a két combja közt munkálkodott. Megharapta a nyakánál, és kiszívott némi finom és édes vért magából, és mikor elmerült Benned, Mikola, nyögte a neved? - a szemei totál elárulják, felizgult. Olyan közel van az arcunk egymáshoz, hogy megkísérelem az első intimebb és lényegretörőbb lépést, számat az övéjére simítom. Nem mozdul egy ideig, mintha mérlegelne, aztán enged a csábításnak. Finom, édes a sós étel ellenére szája, részegítő és mikor egybefonódik nyelveink, úgy érzem elég ennyi ahhoz, hogy felizguljak. Nem érzékelek semmit, már csak azt veszem észre, ahogy egymást próbáljuk legyőzni a csók feletti dominanciában. Piszkosul jól csókol! A hév és minden egyéb izgalom elveszi a figyelmünk, a körülöttünk lévők csendben kommunikálnak vagy bámulnak, én pedig nem tudok megállni egy csóknál, nem érdekel hányan látják majd. Combjára simítom kezem, érintésem miatt remegni kezd, majd mikor lábaközé vezetem, hirtelen elkapja fejét. Totál kábán pillantok a férfira, kóborló kézfejem megfogja és finoman ellöki. Megőrülök. Ki kell mennem a mosdóba, mert ezt nem fogom tovább bírni, meg kell mosnom az arcomat. Elnézést kérek, és mindent leszarva kimegyek a mosdóba, a hátambafúródó szemeknek pedig hamar akad más látványosság - bizonyára Mikola egy tekintettel rájuk parancsolt.

~*~

Nem ettem valami sokat és a kaukció is néhol unalmas volt, kivéve azokat a pontokat  amikor Mikola licitált. Azt a festményt, azthiszem a Koncert címűt megvette, sikeresen a gyűjteményei közt tudhatja - és most esik le, hogy ezek a színek, a kifüggesztett folyosókon is fellelhetőek, mármint a stílusuk eléggé egyezik azzal amit vásárolt.

Mikola meglepő érzékkel és pénzzel képes megnyerni egy csomó licitet, a többi vámpír pedig fülüket-farkukat behúzva hagyják. Nem gondoltam, hogy ekkora befolyása lenne a férfinak, de nem bánom.

- Mr. Torres - mielőtt még beszállnék a limuzinba, Mikola szólít meg.

- Igen? - mintha mondani akarna valamit, de nem tudná, hogy mondja vagy sem. Elmosolyodom.

- Úgy hívott, hogy Mikola.

Bólintok.

- Ne hívjam Mikolának? - kicsit habozik, de nemet int fejével.

- Hívjon így, ha én hívhatom Leonardnak.

Természetesen beleegyezek. Beszállunk a kocsiba.

- Mindent megvett, amit szeretett volna?

- Igen - biccent. - A gyűjteményem egyrésze már megvan, már csak a többit kell megszereznem.

- Ne haragudjon, hogy rákérdezek, de a festmény vagy a festő személye vonzotta annyira?

- Természetesen a festő személye, aztán a festményei. Nekem volt szerencsém nem csak a festményekből megismerni a személyiségét.

- Ön hagyta ott vagy ő?

- Én - elég kurtán ejtette ki a szót, ezért nem faggatom tovább erről. Az sem biztos, hogy igazat mondott, olyan erőltettnek tűnt a válaszadása.

- Mi lesz a Félkegyelművel?

- Sebastianra gondol?

- Igen! - elmosolyodik, majd mikor válaszol, az ábrázata miatt nekem is mosolyra rándul a szám széle.

- Megfizet azért amit tett, lehet már most is bűnhődik - Mikola könyörtelen nézése is piszok szexi.

- Természetesen megfizet azért, amit tett... - tetszik ez az oldala is, ezért jól eszembevésem.

~*~

Mintha elszaladna az idő. Nincs jobb dolgom, mint aláírni minden papírt ami az asztalomon tornyosul a kaukció óta, majd a piros mappás számokkal telitömött papírcsomag felett görnyedni.

Leonora mesélt nekem egy olyan helyről, ahová nemrégiben betévedt a barátjával, ahol szexualitást mellőzve tartózkodnak a népek. Illetve inkább a melegek, biszexuálisok, transzneműek, szóval a szivárvány zászlósak. Megkaptam a címet is, s ahelyett hogy számolgatnék, a kis cetlit forgatom az ujjaim közt. Vajon Mikola szeretne eljönni egy olyan helyre, vagy túl unszimpatikus lenne neki? Írok neki egy sms-t, meglátom.

Amint megírtam, a válaszra vártam egész délután. A testőröm megjegyezte ma, hogy felettébb fura vagyok és a szemeim is pirosodnak feszt, így ha Mikola lemondaná, akkor egyedül látogatok el oda. Az pedig biztos, hogy nem kiverni fogom a zuhany alatt miközben azt fantáziálom, hogy Mikola fekszik hason előttem. Már a képre, amely a gondolataimba férkőzik kiráz a hideg! Pontosítok, vagy Mikola, vagy a zuhany, vagy ha már tényleg szétrobbanok a feszültségtől, egy luxus kurva is megteszi. Az utóbbitól azonban felfordul a gyomrom, pedig talán az lenne a logikus lépés, de egyszerűen képtelen lennék - ezek szerint - mást megbaszni. Ajkamba harapok, mikor megkapom az üzenetet Mikola részéről


vicii2021. 06. 01. 13:59:48#35934
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Leonardnak)


 

Kihozzák a kávémat, ami egy olcsó, fanyar lötty, elfintorodom, ahogy belekortyolok. Még a cukor és a tejszín sem segít rajta túl sokat. Nem emeli a hely fényét, hogy még rendes kávét sem tudnak szervírozni.
Legalább a látványban gyönyörködhetem. Leonard meztelen felsőtesttel fekszik a tetoválóágyon, a férfi a berregő szerkezettel a mellkasán dolgozik, egyenlőre még csak körvonalazódik a minta. Szenvtelenül bámulom, kicsit sem vagyok zavarban miatta. Túl régóta élek ahhoz, hogy ilyen dolgok foglalkoztassanak.
A kis asszisztens lelkesen megkérdezi, állhat-e még valamivel a szolgálatomra, én pedig halvány mosollyal nézek a jellegtelen, ámde kedves barna szemeibe.
- Meséljen a tetoválásokról és azoknak megítéléséről a mai társadalomban – adom ki az utasítást, észrevétlenül nyúlva az elméjébe, hogy a lehető legkörültekintőbb információt kaphassam. A fiú pedig buzgón beszélni kezd, a mondandója pedig egészen érdekfeszítő. Manapság a tetoválások jelentése teljesen megváltozott. Roppant érdekes.
Érdeklődve hallgatom az asszisztens beszámolóját felkönyökölve a fotel karfájára, államat az öklömön nyugtatva közben, újra és újra beható pillantást vetve Leonardra és a készülő műre. Lassan egy kígyó alakja rajzolódik ki a bőrén, tekeregve a mellkasán, végig egyik izmos karján, egészen le a csuklójáig. A választás közönséges, a kivitelezés viszont egészen szemet gyönyörködtető.
Leonard rezzenéstelenül tűri az ezernyi tűszúrást, amivel tintát juttatnak a bőrébe. A tű nyomán a vére serken, a kis helyiség pedig lassan megtelik a tinta és a vér illatának izgató keverékével. Egészen felborzolja az érzékeimet.
Mikor kezd elgémberedni a lábam, felállva nyújtóztatom ki, megcsodálva közben a szalon falára kiragasztott, elkészült műveket ábrázoló képeket. Talán a szükségesnél több időt töltök pontban Leonardnak háttal, közben pedig érzem magamon a tekintetét, majdhogynem égeti a bőrömet. Elégedetten mosolygok.
Majdnem három óra elteltével befejezik a munkát, a mű még erősen félkész állapotban van. Még szükség lesz néhány alkalomra, mielőtt teljes pompájában díszeleghet.
Az eleven sebet kezelik és leragasztják, hogy a bőre sterilen gyógyulásnak indulhasson. Kíváncsian állok fel, Leonard pedig az ingjével a kezében áll meg előttem, hogy alaposan megnézhessem a bőrébe varrt mintát.
Ahogy itt áll előttem, kihúzva magát, félmeztelenül, teljes pompájában, kísértést érzek, hogy a fogaimat a nyakába mélyesztve ízleljem meg a vérét, felhergeljem, aztán átadjam magam neki… de az nem lenne méltó hozzám.
- Egy kígyó, Torres? – kérdem felvont szemöldökkel. Eléggé közönséges, de a maga nemében mégis nyers és megkapó. Azt hiszem, illik hozzá.
- Mit gondol, talán túl kihívó? – kérdi az arcomat figyelve, de nem válaszolok a banális kérdésre. Minden tetoválás kihívó a maga nemében.
Tekintetem tovább siklik egy apró mintára a szegycsontján, szívdobogás EKG jelének kacskaringós vonalaira. Megrándul a szám, nem tudom titkolni a nemtetszésem. Ez annyira… emberi. Szívdobogás ütemének a jelét vésni a bőrébe, mikor számtalan ember utolsó szívveréséért felelős a fajtánk.
- Még mindig undorítónak találja a tetoválásokat? – kérdi szórakozottan, én pedig határozottan szegem fel az állom, hogy a szemébe nézve válaszolhassak.
- Nem, láttam minőségi munkát – vallom be őszintén, az arcán a döbbenet pedig egészen valószerűtlen ábrázatot eredményez, amit nem tudok megállni mosolygás nélkül.
Nem válaszol, csak felveszi az ingjét, én pedig éhesen figyelek minden eltűnő bőrfelületet.
- Jött magával sofőr? – kérdi, miután kiléptünk a kis szalonból, én pedig bólintok. – Nem lesz rá szüksége – jelenti ki, mire felvonom a szemöldököm. Nocsak, mit forral?
- Önnel megyek? – kérdem, de csak megrázza a fejem, nekem pedig kezd rossz előérzetem lenni.
- Busszal megyünk – jelenti ki nemes egyszerűséggel, majd elindul az utcán, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna.
Megütközve bámulok utána, alig akarom elhinni, amit hallottam. Egy pillanatig elgondolkodom, vajon ez egy otromba átverés-e. Hívnom kellene a sofőrömet és egyszerűen faképnél hagyni… de a fránya kíváncsi természetem nem hagy nyugton. Roppant módon érdekel, hogy mégis mit tervezhet.
Végül megadóan zárkózom fel mellé.
- Gyakran jár busszal, Mr. Torres? – kérdem könnyedén, felvéve lépteinek ritmusát, rendezve az arcvonásaimat.
- Nem, néha Leonorával, mikor hazakísérem, tudja, van amit nem szeretné, ha más hallana – magyarázza, én pedig aprót biccentve konstatálom a hallottakat.
- Szóval ha bizalmas a mondanivaló, mindegy ki hallja, csak olyan, akit ismer? – vezetem fel a konzekvenciát, ő pedig szórakozottan bólint.
- Igen, a buszozás ezért is jó. Senkit nem érdekel mit beszélsz, mindenki magával van elfoglalva – mondja roppant fontoskodva, mire hidegen pillantok rá.
- Utaztam már buszon, Mr. Torres – oktatom ki kis ellenséges éllel a hangomban. Rég nem mert velem senki így beszélni… forralja a vérem. Igazán kivételes ez a fiú.
- Csakugyan? – kérdi őszinte döbbenettel.
- Ha tudni akarja, nem is egyszer. Mondtam, csak a jót szoktam meg – válaszolom hűvösen, felszegett állal. Igaz, az már jó néhány évtizeddel ezelőtt volt. Mostanában kerültem az effajta közönséges és kényelmetlen dolgokat. Talán kicsit ki kellene mozdulnom a komfortzónámból.
Koncentrálva mérem be a sofőröm helyzetét és egyszerű, rövid utasítást küldök neki gondolatban, hogy térjen haza nélkülem. Ilyen távolságból kihívás a telepátia, de az évszázadok alatt sokat fejlődött ez a képességem is.
Megérzem magamon a férfi tekintetét, és ahogy oldalra nézek, elkapom a pillantását. Tömény vágy sugárzik belőle. Kihívóan állom a pillantását, egyikünk sem akarja megtörni a szemkontaktust, kis játékunknak pedig a busz begördülése vet véget.
Felszállunk a tömött járműre, kifinomult szaglásomat pedig tömény izzadtság, vizeletszag és az emberekből kipárolgó egyéb szagok kínozzák. Az érzékeim kellemetlenül túlcsordulnak, alig tudok uralkodni magamon. Felsejlik előttem, miért hagytam fel vele, hogy emberek között vegyüljek. Rám tör a vágy, hogy felszakítsak néhány vénát, kortyoljak a forró, lüktető sugárban ömlő vérből. Ahogy beszorulok a busz egyik hátsó sarkába, lehunyt szemekkel, reszketegen szívom be a levegőt, elképzelem a hús szakadásának borzongató hangját, a csontok törésének reccsenését…
Leonard a hátam mögött áll, nem látja az arcom, ezért megengedek magamnak némi vágyakozó arckifejezést. Vágyódásom tárgya azonban lassan változni kezd, ahogy a hatalmas, izmos test fokozatosan a hátamhoz simul. Egy-egy nagyobb döccenésnél ágyéka a fenekemhez nyomódik, én pedig csapdában érzem magam.
Felsejlik bennem néhány múltbéli emlékkép, amikor még inkább voltam állat, mintsem gondolkodó ragadozó. Amikor a mindennapi túlélésért küzdöttem, éhségből és félelemből öltem, éjszaka a gyér holdfényben menekültem, nappal pedig koszos, sötét helyeken húztam meg magam, remélve, hogy nem talál rám senki reggelig.
Újra elönt az érzés, az űzött vadé, akinek mindig pattanásig feszült minden tagja, élesek az érzékei és ugrásra kész. Csapdában érzem magam, a vérem hevesebben kezd buzogni.
Micsoda földöntúli, fantasztikus érzés! Elönt az adrenalin, és az azzal járó bizsergés.
- Kicsit furcsának találja, hogy buszoznia kell? – kérdi, hangja közvetlenül a fülem mellett hangzik fel. Mély, borzongató baritonja kizökkent, rendezem a gondolataimat és újra teljesen ura vagyok a testemnek.
- Egyáltalán nem – mondom hűvösen. Tudatomat immár ő tölti ki, a forró teste, ahogy a hátamhoz simul… még ruhán keresztül is érzem a nyers erőt, ami belőle sugárzik. Egyik kezével felkaromra simít, amitől összehúzom a szemeimet.
- Mr. Torres, ne legyen közönséges – figyelmeztetem, de vagy nem hallotta, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja, mert a következő pillanatban másik kezét megérzem a derekamra kúszni. Nem tetszik, hogy dominálni próbál, ezért a szűk hely ellenére szembe fordulok vele tenyeremet pedig figyelmeztetően mellkasára simítom és hátrébb tolom magamtól. Figyelmeztetően pillantok az arcára.
- Tiszteletlen lettem volna? – kérdi könnyedén, a szavak szinte suttogásnak hatnak a nagy hangzavarban. A busz döccenve megáll, az emberek egy része leszáll, de mielőtt fellélegezhetnénk, még többen nyomulnak fel, a hatalmas hömpölygő embertömeg pedig egyszerűen hozzám préseli a férfit.
A kezem még mindig a mellkasán, ezzel éket verve a testünk közé, izmos combja viszont a lábaim közé furakszik és az ágyékomnak feszül. Kényelmetlen helyzet, de hazudnék, ha azt mondanám, lényemnek egy része nem élvezi a kiszolgáltatottságot. Ujjam egy mozdulatával véget vethetnék neki, de eljátszom a gondolattal, hogy hagyom magam legyűrni…
- Tudja, ezért is jó buszon utazni – búgja a fülembe rekedt hangon, ettől a hangszíntől pedig végigfut rajtam a borzongás. Ez a fiú…
Kell nekem.
Arcátlan és megbotránkoztató, előhozza azt az énem, amit már régen eltemettem magamban.
A busz újra megáll, embertömeg csordul ki az ajtaján, Torres pedig megragadva mellkasának feszülő kezem lefelé kezd húzni. Bénultan követem az utcára, a friss levegő pedig szinte arcul csap. A férfi könnyed léptekkel, magabiztosan indul meg az utcán, én pedig mély lélegzetet véve, lassan követem. Kissé elgémberedtek a tagjaim. De végre kitisztult a fejem.
- Arra gondoltam, ebédelhetnénk – veti fel az ötletet, kíváncsian pillantva felém, én pedig a buszozás után könnyen beadom a derekam. Egy förtelmes ebéd valami koszos, útszéli lebujban már meg sem kottyan.
Mikor viszont Leonard megáll egy fertelmes, rózsaszínre mázolt palacsintázó előtt, szkeptikusan felvonom a szemöldököm.
- Ez lenne az ebéd? – pillantok rá magyarázatot várva, azonban nem lehet kizökkenteni.
- Édesszájú vagyok, Mr. Vszevolod. A finom falatok a gyengéim közé tartoznak – mondja, tekintete pedig ajkamra siklik. Elmosolyodom.
- Mi számít Önnek finom falatnak? – kérdem, belemenve a kicsinyes játszadozásba.
- Tudja, a gyengéim közé tartozik minden, ami krémes – válaszolja elmélyült hangon, majd kissé oldalra biccentve a fejét néz rám. – De ha nem is krémes, minimum legyen egy finom elegancia a tálalásban.
Kedvem lenne felkacagni a hallottakon, de inkább csak kis mosoly kíséretében ellépek a férfi mellett és besétálok a kis üzletbe. Egyre jobban mulattat a társasága. Bent a vendéglőben a pultnál leadja a rendelésünket, majd helyet foglalunk egy félreeső bokszban.
- Tetszik a hely, Mr. Vszevolod? – kérdi könnyedén, én pedig körbepillantok, alaposan megszemlélve mindent, mielőtt válaszolnék. Minden a rózsaszín és a fehér különböző árnyalataiban pompázik, a falon lévő tapéta ízléstelen, a berendezés giccses, a személyzet egyenruhája pedig egyenesen taszító.
- Nem tűnik különbözőnek a többitől – mondom közömbösen.
- Miért? – feszegeti tovább a kérdést, én pedig megpróbálok kielégítő választ adni.
- A túl sok fodor egy idő után undorítóvá válik. Egy hercegnős kislány másképp vélekedne róla, de egy tininek egyszeri látványosság. Nincs semmi, ami miatt érdemes lenne idejönni és beülni akár többször is, kivéve a csinos arcú felszolgálók – mondom, és próbálom nem túl sok undorral előadni a véleményem. A forgalom pedig engem támaszt alá.
- Ez meglep, azt hallottam jól megy a tulajnak – mondja elgondolkodva, én pedig unottan keresztbe fonom a kezeimet.
- A palacsinta bizonyára finom – jegyzem meg, de nem fűzök hozzá túl sok reményt.
- Remélem, hogy annak találja – mosolyog rám, majd végre kihozzák a rendelésünket. Leonard egyenlőre nem nyúl az ételhez, csak kíváncsian figyeli, ahogy belekóstolok. – Milyen?
- Igazán jó – mondom meglepetten, ahogy az édesség íze szétárad a számban. Meglepően jó.
Leonard és nekilát és rövid időn belül elfogyasztjuk a könnyed ebédet. A szervezetem kávét kíván, de itt biztosan nem fogok rendelni. Abban csalódnék.
- Örülök, hogy velem töltötte a napot. Kissé unalmasra sikeredett, nemde? – néz rám bocsánatkérő mosollyal.
- Nem unatkoztam, a szalonban sem. Igazán jó társaságom volt – mondom könnyedén, kivételesen őszintén.
- Ennek igazán örülök. Hazavihetem? – kérdi segítőkészen, de csak megrázom a fejem. Ennek a napnak itt és most kell véget vetni.
- Nem, még be kell mennem az irodámba – mondom udvariasan, ami igaz, ám nem feltétlenül szükséges. De most már ideje újra távolságot tartanom a férfitől. A jelenléte nem hat rám túl jól. Kicsapongó és könnyelmű leszek a társaságában. Telepatikusan értesítem a sofőrömet, hogy induljon el értem.
Felállunk az asztaltól, majd azt hiszem, Leonard a pulthoz lép fizetni, de ehelyett egyszerűen kisétál a vendéglőből, én pedig a nyomában.
Felvont szemöldökkel, számonkérően pillantok rá.
- Tisztességtelen játékot űzött – mondom szigorúan, nem díjazom, ha átejtenek.
- Nem tettem, csak nem mondtam el, hogy az enyém a hely – hárít bocsánatkérő mosollyal.
- Ez lenne a játéka lényege… - mondom kioktató hangon, rászegezve a mutatóujjamat, de csak kihívó vigyor terül szét az arcán. Karba font kezekkel közelebb lép, úgy pillant le rám, én pedig hűvösen, felszegett állal nézek a szemébe.
- Értem, szóval a tanácsát… visszafizetem – közli enyhe gúnnyal a hangjában. Ez az arcátlanság… fenyegetően villannak meg a szemeim, úgy teszek felé egy lépést. Pimasz fiú… ideje lesz megleckéztetni.
- Pénteken készüljön el hétre, ugyanis megígérte, hogy elkísér az aukcióra – emlékeztetem hűvösen. – Majd addigra kitalálom, mi is legyen a fizetsége… - ígérem baljóslatú mosollyal, végszóra pedig begördül mellénk a Cadillac, a sofőr pedig kiszállva udvariasan kinyitja a hátsó ajtót, enyhén meghajolva.
- Alig várom, Mr. Vszevolod – szó nélkül fordulok sarkon és ülök be a kocsiba. A lesötétített ablakon keresztül még egy pillantást vetek az önelégülten mosolygó Leonardra. Fanyar mosoly jelenik meg az én arcomon is.
- Kellemes volt az időtöltése, uram? – kérdi a sofőr udvariasan, én pedig könnyedén teszem keresztbe a lábaimat.
- Meglepően kellemes.
 
*
 
Pénteken már korán megkezdem a készülődést, hiszen fontos esemény lesz a mai. Meg akarok szerezni egy felbecsülhetetlen műkincset, amire már évtizedek óta áhítozom. Továbbá fontos üzletet szeretnék nyélbe ütni. Leonard társasága csak a hab lesz a tortán.
Krémszínű öltönyt veszek fel fehér inggel, szürke nyakkendővel és cipővel. Tökéletes, méretre szabott darab, mint az összes többi. Vékony fehér bőrkesztyűt húzok, mert bár az illem megköveteli a kézfogást, én magam már kevésbé rajongok érte. Ékszert és órát ezúttal nem fogok viselni, úgy ítélem, nem illene az alkalomhoz.
Ezúttal a limuzinnal megyünk, mert majdnem egy óra kocsikázás vár ránk az aukció helyszínéig. Persze jóval gyorsabb lenne helikopterrel vagy magángéppel, de őszintén bevallva… soha nem fogom betenni a lábam semmilyen járműbe, ami képes a repülésre. Ezerszer egy hánykolódó hajó a tengeren, mint több száz méter magasban a levegőben… zsigeri félelmemet a repüléstől még semmi nem ingatta meg.
Pontban hétkor parkolunk le az épület előtt, Leonard pedig a maga pompájában meg is jelenik. Csodásan fest a fekete öltönyében. A ruhadarab egy hajszálnyit feszül rajta, de épp annyira, hogy kényelmetlenséget ne okozzon, viszont annál kellemesebb látvány, ahogy kirajzolódnak alatta az izmai.
A sofőr kiszáll és udvariasan kinyitja neki az ajtót, ő pedig lehengerlő mosollyal ül le velem szemben.
- Percre pontosan – pillant rám mosolyogva, én pedig keresztbe tett lábakkal, az ülés karfájára támaszkodva nézek rá.
- Drága az időm, Mr. Torres, nem pazarlom. És nem tűröm el másoktól sem – mondom jelentőségteljes tekintettel.
- Örülök, hogy újra látom, Mr. Vszevolod – köszönt végül lehengerlő mosollyal, perzselő tekintettel megszemlélve minden porcikámat.
- Jó estét Önnek is – mondom hűvösen, de az apró mosoly az arcomon elveszi hangom ridegségét.
- Azért megyünk limuzinnal, mert fel akar vágni? – kérdi körbepillantva, de csak elmosolyodom.
- Sokkal egyszerűbb oka van. Kényelmes – válaszolom hátra dőlve, majd felnyitom a mellém készített ezüst dobozt is kiemelek belőle egy szál szivart. – Hosszú lesz az út.
- Miért nem repülünk? – kérdi összevont szemöldökkel, én pedig elhúzom a szám szélét.
- Nem gondolja, hogy így sokkal… kellemesebb lesz az út? – kérdem könnyedén, kis gondolkodás után pedig elvigyorodik.
- Szivart? – nyújtom felé a dobozt, ő pedig kis tétovázás után kiemel egy szálat. Az erre szolgáló eszközzel lecsippentem mindkét szivar végét, majd gyufát veszek elő, meggyújtom és feltartom az égő pálcát. Leonard a szájába helyezi a szivart, közelebb hajol, majd a füstfelhőn keresztül néz a szemembe. Az autó félhomályában szinte vörösen izzik a tekintete.
Meggyújtom a sajátomat is, majd lehunyt szemekkel, kiélvezve a dohány különleges aromáját nagyot szívok belőle. A füstöt benntartom a számban, az pedig elárasztja az ízlelőbimbóimat.
Felpillantva látom, hogy Leonard arca kissé vöröses árnyalatot vesz fel, küszködik a köhögés ellen, én pedig szórakozottan elmosolyodom.
- Ne szívja mélyre, ezt nem lehet letüdőzni – intek, mire megadóan felköhög, a szeme könnybe lábad. – A szivar élvezeti értéke az aromájában rejlik. Tartsa a szájában a füstöt, ízlelgesse – utasítom lágyan, mire bólintva tesz eleget az elhangzottaknak. Az arca kisimul, tekintete felragyog.
- Ez konyak ízű – jelenti ki csodálkozva, miután kifújta a füstöt, én pedig halkan felnevetek.
- Reméltem, hogy értékelni fogja. A töltelékleveleket konyakban áztatják, hogy megkapják ezt a különleges aromát – mondom elégedett arccal, újat szívva az illatos füstből.
- Nem gondoltam volna, hogy dohányzik – csodálkozik el Leonard, éhes tekintettel figyelve a számat, ahogy belehelyezem a szivart.
- Mert nem dohányzom. De néha egy kellemes szivarnak nem tudok ellenállni – mondom hátradőlve, beszéd közben engedve ki a füstöt. Egy gombnyomással kinyitom a tetőablakot, hogy a füst távozni tudjon az utastérből.
- Meg tudom érteni. Csodás élmény a számban tartani… - búgja újra kétértelműen, én pedig egyre jobban szórakozom a társaságában.
Az út további részében a hangulat túlfűtötté válik, kellemesen elbeszélgetünk, szinte hergelve a másikat kétértelmű kifejezésekkel. Izgalmas kis játék…
Mikor megérkezünk az aukció helyszínére, a kocsi megáll, a sofőr pedig sietve kinyitja nekünk az ajtót. Leonard kiszáll, majd udvariasan a kezét nyújtja, én pedig gondolkodás nélkül csúsztatom kesztyűs kezem az övébe és úgy szállok ki a kocsiból. Otthonosan indulok meg a hatalmas, pompás épület felé, Leonard pedig szorosan mellettem lépked.
Beléptünkkor leadjuk a kabátunkat a ruhatárban, majd céltudatosan sétálunk végig az egyik hosszú folyosón. Az épület bal szárnyában lyukadunk ki, ami jelenleg múzeumként szolgál. A ma este árverezésre szánt műkincseket kiállították.
- Szereti a művészetet, Mr. Torres? – kérdem, lelassítva a lépteimet, megállva egy-egy műtárgy előtt, megszemlélve azt. Úgy érzem, Leonard tanácstalanul álldogál mellettem.
- Szeretem, csak nem értek hozzá – vallja be őszintén, én pedig elmosolyodom. Hát persze, hiszen ő a technika embere. Nincs ideje megállni és csak gyönyörködni abban, ami szép. Pedig erre való a hosszú életünk.
- Régebben nem tudtam értékelni az ilyesmit, haszontalan, időrabló dolognak gondoltam. De megismertem egy festőt – mesélem halkan. Közben elhaladunk pár halkan társalgó ember, pontosabban vámpír mellett, akik látványomra diszkréten megbámulnak, majd elhaladásunk után izgatottan összesúgnak. Ezen az aukción nagyrészt vámpírok vesznek részt.
Megállunk egy kép előtt, nekem pedig boldog mosoly kúszik az arcomra, ahogy megpillantom. – Delfben, azt hiszem, a mai Hollandia területén. Lenyűgöző ember volt, nagy hatással volt rám – mondom átszellemült arccal, Leonard pedig őszinte érdeklődéssel figyel.
- Hogyan találkoztak?
- Menekülőben voltam, ő pedig a népes családjával befogadott. Megtanított, hogy értékeljem az élet szép pillanatait.
A festmény gyönyörű, mint az összes többi. A nagy része már a birtokomban van, de rendkívül nehéz dolgom van a megszerzésüket illetően. Manapság az értékük felbecsülhetetlen és kincsként őrzik őket múzeumokban. Néha egy-egy készséges ember vállalja a kockázatot, hogy betörjön és ellopja őket. Máskor igazán pazar másolatokkal sikerül kicserélni őket.
Most pedig itt van A koncert című festmény, amiről azt hittem, már sosem látom újra. Évtizedekkel ezelőtt lopták el egy múzeumból, de most végre újra itt van. És én bármi áron meg fogom kaparintani.
- Johannes Vermeer? – olvassa fel a festmény alatti nevet Leonard, én pedig bólintok.
A kép csodás, a színek, mint mindig, most is ragyogóak rajta. Az ultramarinkék és az ólomsárga ezúttal is dominál, meghatározzák a festmény hangulatát.
Néha csak csendben ültem mellette és órákon keresztül néztem, ahogy alkot. Hónapokon keresztül dolgozott egy-egy képen, aprólékosan kidolgozta őket, javította, tökéletesítette.
- Így van. De van még egy kis időnk, amíg kezdődik az aukció, addig is ha nem bánja, lenne egy üzleti megbeszélésem. Csatlakozna hozzám? – pillantok rá könnyedén, ő pedig bólint. Mielőtt távozunk a galériából, regisztrálunk az aukcióra, és letétbe helyeznek nekünk kettő licittárcsát. Ki tudja, talán Leonardnak is megtetszik valami.
Átszeljük az épületet és egy elegáns étteremben lyukadunk ki, ahol az asztalok paraván segítségével gondosan el vannak választva.
Ahogy megpillantanak, a főpincér rögtön elém ugrik, olyan mélyen hajol meg, hogy az orra szinte súrolja a földet.
- Mr. Vszevolod! Micsoda öröm! Mivel lehetek a szolgálatára? – kérdi készséges mosollyal, én pedig körbepillantok. Még nem látom a férfit, de tisztán érzem a jelenlétét.
- Sebastian Wollhebentel vacsorázunk – mondom könnyedén, látom rajta, ahogy megrándul az arca, de nem szól egy szót sem, csak int még két másik pincérnek, akik szó nélkül szegődnek a nyomunkba és odavezet az említett asztalhoz. Sebastian egy négyfős asztalnál ül, egy férfi és egy nő társaságában. Kedélyesen nevetgélnek és iszogatnak, azonban mikor megérzi a jelenlétem és megpillant, az arcára fagy a mosoly.
- Sebastian, már mindenhol kerestelek – mondom hideg kifejezéssel az arcomon, majd szó nélkül helyet foglalok az egyetlen üresen álló széken. A két pincér szó nélkül és villámgyorsan lát neki leszedni az asztalt és újrateríteni, nem törődve a másik két vendég értetlenkedésének.
- Mikola… - fenyegető tekintettel nézek rá, mire nagyot nyer. – Mr. Vszevolod… kellemes meglepetés – erőltet mosoly az arcára. Asztaltársasága magyarázatot követelve néznek rá, de ő csak int, vált velük néhány gyors, hangos szót, vendégei pedig tanácstalanul állnak fel az asztaltól. Az egyik pincér sietve elhessegeti őket. Az érdeklődve figyelő Leonardra pillantok és hellyel kínálom a mellettem lévő széken, ő pedig leül.
- Mit hozhatok Önöknek, Uraim? – kérdi a főpincér alázatosan, a személyzet egy másik tagja pedig itallapot tesz le elénk. – Lepjen meg – intek, a férfi pedig meghajolva, sietve távozik a beosztottjával együtt.
- Ostoba dolog azt képzelni, hogy átverhetsz, Sebastian – mondom ridegen, hátradőlve a székemben keresztbe font kezekkel.
- Én… én nem… - kezd habogni a férfi, de ujjam egy mozdulatával csendre intem.
- Mr. Torres, mondja, Ön mit tenne a helyemben? – pillantok szórakozottan Leonard felé, aki eddig érdeklődve szemlélte az eseményeket. – Ez a férfi az európai bankhálózat vezetője. Az utóbbi hónapokban titokban a cég eredménytartalékait átcsoportosította és osztalék formájában egy a saját nevére szóló svájci bankszámlára helyezte. Ezzel közel 100 millió dolláros kárt okozva nekem – mondom nyugodt hangon, Sebastian szívverése pedig olyan gyors lesz, hogy szinte hallom, ahogy veszettül dübörög. A férfinek eddig fogalma sem volt róla, hogy tisztában vagyok a kis üzelmeivel. Azt hitte, megúszhatja a dolgot és leléphet, összeharácsolva magának egy szép kis vagyont közben. Nagy meglepetés érte.
- Micsoda sunyi patkány… - sziszegi Leonard lenézően, Sebastian pedig hevesen felpattan az asztaltól, a széke nagy csattanással dől el a lendülettől. Az asztal szélét markolva kezd hangos, ideges magyarázkodásba.
- Mr. Vszevolod! Mindent meg tudok magyarázni! Ez az egész csak félreértés! – mondja, arcán hideg veríték, az ajka remeg az idegességtől. Felvont szemöldökkel pillantok rá.
- Csendet – intek jobb kezem mutatóujjával, összefacsarva a férfi agyhullámait. Sebastian szemei fennakadnak, torkából artikulátlan hörgés tör fel. Egész teste megfeszül és rángatózni kezd, majd eldől a padlón. Szája széléből habos nyál folyik. – Nos, Mr. Torres? Kíváncsi vagyok a véleményére – mosolygok a férfira kihívóan, ő pedig szánakozva pillant le a földön fekvő alakra.
- Egyszerűen megölni nem elég büntetés neki – jelenti ki, én pedig élvetegen elmosolyodom a válasz hallatán. – Az Ön helyében láncra verném és valamilyen alantas munkát adnék neki, amíg le nem dolgoz minden egyes centet, kamatostul. A saját két kezével – mondja Leonard, szemében kegyetlen fény csillan, én pedig őszinte élvezettel nézek rá.
- Nincs szerencséje, Sebastian. Én egyszerű ember vagyok, megelégedtem volna azzal, hogy megölöm, de páratlan kísérőm roppant kreatív – duruzsolom előrehajolva az asztalra könyökölve, hogy rápillanthassak a lassan magához térő férfira. A szeméből a vesztesek könnye csordogál, arcán lemondás.
Csettintek, mire két pincér jelenik meg, megpróbálják felnyalábolni a földön fekvő férfit, de az egy utolsó elkeseredett üvöltéssel félrelöki őket, felpattan, elszántan megragadja a terítékként szolgáló kést és megpróbál rám rontani. Kizökkenthetetlen nyugalommal nézem, ahogy átvetődve az asztalon megpróbál ledöfni, de Leonard karja villámgyorsan lecsap, megragadja a férfi csuklóját, kitekeri, roppanás hallatszik, Sebastian pedig fájdalmában felordít. A kés a földre hullik, épp a lábaim elé.
Leonard felállva a fölre taszítja a férfit, majd felállva sérült csuklójára lép, lassan ereszti rá a testsúlyát. Sebastian fájdalmasan hörög, szabadulni próbál, de esélye sincs. Egy röpke perc alatt kiszáll belőle minden ellenállás és megadóan ernyed el.
- Megérdemled a jussod, féreg – vágja az arcába Leonard, majd visszaül mellém a székre és hagyja, hogy a két pincér összenyalábolja a férfit és elvonszolják.
Az étteremben egy perc síri csend, minden szem ránk szegeződik, de ahogy felpillantok és körbevillan a tekintetem, a rend helyreáll. Sokan ismernek, sokan érzik a bennem fortyogó erőt és félnek.
Megjelenik a főpincér újabb két beosztottjával, villámgyorsan rendezik a terítéket, ismét. Az idősödő férfi egy palack kiváló pezsgőt hoz, megmutatja, én pedig elégedetten bólintva adok engedélyt, hogy felbontsa. Tölt két pohárba, az üveget egy jégvödörbe helyezi.
- Uram, mit kíván, mit tegyünk Mr. Wollhebentel? – kérdi alázatosan, én pedig kezembe fogom a kristálypoharat, úgy szemlélem a gyöngyöző buborékokat.
- Őrizzék meg, jönni fog érte valaki, hogy elvigye – mondom félvállról, figyelmem már újra Leonardé, aki próbál nem rácsodálkozni a rendre és a fegyelemre.
- Igenis – bólint, majd begyűjti az itallapokat és étlapot hagy itt helyettük. A személyzet távozik, végre kettesben maradunk.
- Nem említette, hogy Öné ez a hely – mondja megrovóan körbepillantva, de csak elmosolyodom.
- Mert nem így van. Ez az épület egy aukciósház, múzeumként és étteremként is működik, nem magántulajdon. Én csupán egy adakozó szellemű műkedvelő vagyok itt – magyarázom türelmesen, majd lassú mozdulatokkal lehúzom a kesztyűmet és az asztal szélére teszem. Felveszem a poharakat és az egyiket odanyújtom neki. Leonard elveszi, a keze szándékosan az enyémhez ér, én pedig egy hosszú pillanatig nem engedem a poharat.
- Mire igyunk? – kérdi várakozóan rám pillantva. Számító mosoly kúszik az arcomra.
- Igyunk arra, hogy szorosabbra fűzzük az ismeretségünket – tartom felé a poharat, kijelentésemre pedig megvillannak a szemei. Lenyűgöz ez a tekintet, egészen beleborzongok a pillantásába.
- Nem is mondhattam volna szebben – hajol közelebb, arca csak néhány centire van az enyémtől. Poharát finoman az enyémhez koccintja, ezúttal pedig én szakítom meg a szemkontaktust, mintegy jelezve a férfinak, hogy egy szemernyit hagyom jobban kibontakozni. Kicsit átengedem az irányítást, hagyom, hogy domináljon. Épp csak egy kicsit jobban. Izgatottság lesz úrrá rajtam a gondolatra.


Bummie_KS2021. 04. 12. 03:30:05#35927
Karakter: Leonard Torres
Megjegyzés: Mr. Vszevolodnak ~


 Miután szalonképes vagyok - többnyire, ugyanis kócos hajammal nagyon nem tudok mit kezdeni, főleg egy tincsemmel amit hiába igyekeztem letapogatni, az istenért sem sikerül normál alaphelyzetbe állítani, megvonom a vállam és inkább az ebédlő keresésére indulok. Egy cselédlány igazít a jó irányba, elidőzik rajtam a tekintete, de különösebben, nem érdekel. Az asztalnál - és kétségkívül a legfinomabb falat vár -, Mr. Vszevolod foglal helyet, előtte a gőzölgő kávé, kezében újság. Azonnal észreveszem mellkas tájon a kis területet, amelyet az ing láttatni enged, gondolataimban csupaszon üldögél őnemessége a finomságokkal és be kell vallanom, sokkal jobban tetszene az a szituáció. Ugyan rengeteg választék van, és normál esetben már rég zabálnék, de jobban lefoglal a túloldalon ülő szépség, ahogy éppen elmélyülten olvas enyhén összeszaladt szemöldökkel.

- Még nyomtatnak újságot? – kérdésemre egy apró, halovány mosoly a válasz. – Miért nem az internetről tájékozódik?

- Sajnos bármennyire is próbálkozom, nem tudok kiigazodni a modern technikán – nos, erre aligha számítottam.

- De okostelefonja azért csak van, igaz?

- Nincsen - totális  megdöbbenés a részemről.

- De hát Ön üzletember. Hogy érik el az üzlettársai? – tudtommal így nehéz elvezetni egy céget, másrészt galambokkal csak nem kommunikálhat. A férfi bizonyára sokkal idősebb lehet, ami azért lep meg - mert habár gondoltam, hogy többet élt nálam -, azt nem hittem volna, hogy ez ekkora mértékben meglátszódik.

- Van egy titkárom, aki fogadja a hívásaimat, a komornyikom pedig értesít róluk – apró bólintás a részemről. Így már nem csodálom az ízlését sem a ruhák terén, sem a berendezést illetően a házban, habár kifejezetten egyedivé teszi stílusa a mai világban. Nem tudtam az ebédlő felé menet nem észrevenni a rengeteg festményt, amelyek ízlésesebbé és fényűzőbbé teszik a lakást. Másrészt a férfin minden jól áll. Még egy szaros pokróc is jól mutatna rajta, sőt. Ha meztelenül kívánna kimozdulni, megúszná minden hatósági beaavatkozás nélkül,  habár lehet jelenleg azért gondolkodom ennyire szabadszelleműen, mert valójában csak engem nem zavarna ha meztelenül jelenne meg az irodámban például, vagy akár a hálómban.

Azonban az ahogy vezeti a cégét, arra enged következtetni, hogy ő inkább a hagyományok híve. A jelenben biztos megállja a helyét még technika nélkül is - hiszen egy vállalatot vezet és nem is akármilyet -, de van apró sejtésem az életvitelével kapcsolatban, hogy bizony számára nem a videójáték a nyerő, ha éppen kikapcsolódni szeretne. Mondjuk már abból is rájöhettem volna mekkora a szakadék közte és köztem, ahogy beszél, viszont egészen eddig nem figyeltem igazán erre.

De akkor hány éves lehet? Felpillantok a férfira, aki mintha tudná, min gondolkodom ennyit. Megkapom az engedélyt, ezért rögvest megragadom az alkalmat.

- Mennyi idős, Mr. Vszevolod? – megérkezik az én kávém is, aminek isteni illata van, az íze pedig mennyei.

- Több annál, mint amit be mernék vallani – hát, végülis, nekem megfelel a válasza. Már ígyis elég illetlen voltam a kérdéssel. Mindenesetre a férfi külsője gyönyörű, és bizonyára a belső tulajdonságai is. Áraszt magából egyfajta eleganciát, étkezés közben ahogy az újságot olvassa, a megjelenése és kivillanó bőrfelülete, lázba hoz pillanatok alatt. Próbálom figyelmenkívül hagyni  kulcscsontja ívét, fejbiccentő izmát, mikor az újságra pillant és csábítóan kivillan az ing alól. Puha és selymes ám hideg a bőre, szinte már átérzem, ahogy csókolgatom és egyszerre harapdálom. Szeretnék beléharapni és megjelölni őt, ahogy azt egy magamfajta kis ficsúr szokta a tulajdonával - vagy akit annak tekint, hogy világos legyen mindenkinek,  ő az övé és hiába futnak utána az udvarlói, nem eladó. Nyelek egyet. Nem most kéne kanos tinivé átvedlenem.

- Nem éhes, Mr. Torres? – észrevette, ahogy őt bámulom? Elmosolyodom a kétértelműnek hangzó kérdésen, gondolkodás nélkül válaszolok.

- Ami azt illeti, éhezem… - arra, hogy végigcsókolhassam a nyakát, de persze úriember lévén, nem folytatom mondatom.

- Akkor hát, mire vár?

Kihívóan csillannak meg szemei, nem tudom levenni róla a tekintetem. Játszadozik velem, és ez piszkosul beindít, és ő ezzel tisztában van. Nem kicsit izgulok fel arra gondolva, hogy a férfi milyen képet vágna az orgazmusa közben. Muszáj lesz témát váltanom, mert nem úszom meg merevedés nélkül és félő, hogy rávetem magam.

Szögezzük le, Mr. Vszevolod számomra csak üzlet, az más kérdés, hogy a gondolataimban, a saját fiktív valóságomban mit csinálnék vele.

- Szakítson rám némi időt holnap délután, Mr. Vszevolod - ennek ellenére őrült ötletem támad.


- Az időm roppant értékes, Mr. Torres. Valami izgalmassal kell előállnia ahhoz, hogy hajlandó legyek hanyagolni a teendőimet.

- Ahhoz, hogy eldöntsem, szeretnék-e üzleti kapcsolatba lépni Önnel, jobban meg kell ismernem. A személyem nem elég izgalmas?

- Legyen hát. Ne okozzon csalódást, Mr. Torres – pimasz mosoly húzódik ajkaimra.

- Eddig még senki nem panaszkodott.

- Azt nem kétlem – szinte éget a pillantása, mintha átlátna a ruháimon keresztül. Szó szerint meztelen csigának érzem magam a férfi tekintetétől, ez pedig nem szokványos dolog.– Ha megbocsájt, hív a kötelesség. A sofőrje lent várja – mintha meg sem hallanám, riaszt a vésztjelző csengőm. Most elmegy, itthagy? Gondolkodás nélkül állok fel, elállva az utat. Nagyon közel van, érzem a véréből áradó mennyei illatot, amely nem kicsit izgat fel. Közel állok ahhoz, hogy leszarjak mindent, és egyszerűen az asztalon dugjam meg, de ő mindvégig nyugodtan bámul vissza rám. Meglepő, de ez is piszkosul tetszik.

- Tisztességtelen játékot űz.

- Kétségtelenül. De ez a gazdagok szórakozása – hangjától libabőrös leszek, összeszorítom állkapcsom, érzem ahogy megfeszülnek izmaim. Hogy kergethet az őrületbe, csak ennyitől?

Keze a mellkasomon, én pedig már ösztönből ragadnám meg derekát, ám aztán ellök és elsétál mellettem. Áll a farkam, te jó ég. Szereznem kell egy gyors numerát.



*

Olyan meleg van, hogy még a rendes megjelenést is elhanyagoltam. Ugyan biztosra veszem, hogy nem leszek valami imponáló alak Mr. Vszevolod számára, de végülis egy egyszerű fekete ing nem tűnhet annyira trógernek. Nem kellett sofőr, ma azt tervezem, hogy buszozok a férfival - üdítő lesz látni, ahogy undorodva leül egy mindenképpen Nála ápolatlannak titulált egyed helyére, vagy lehet meg sem kockáztatja inkább.

Megérkezik, teljes pompával, és piszkosul jól fésült frizurával. Arcán megdöbbenés suhan át, majd aztán kissé undorodva a helytől sétál elém. Elrugaszkodom a faltól.

- Örülök hogy látom, Mr. Vszevolod. Járt már valaha tetoválószalonban? – ingatja fejét.

- Még soha.

- Nem vagyok meglepve. Maga született kékvérűnek tűnik.

- Nagyobbat nem is tévedhetne. Pusztán hozzászoktam az utóbbi évszázadokban a jóhoz - szóval mégsem egy ezüstkanállal a szájában született férfival állok szemben.

- Nocsak. Most meglepett. Szeretnék többet tudni magáról!

- Azt ki kell érdemelni, Mr. Torres. Előbb szórakoztasson – az ajtó felé terelem, majd kíváncsian figyelem a reakcióit. Elsőnek biztos érdekes látványt nyújt az üzlet, de közel két órás munka vár ránk, addigra biztos megunja majd.

Beszélek pár szót a tetoválóval, majd Vszevolod felé fordulok.

- Mi a véleménye a tetoválásokról, Mr. Vszevolod? – miközben kigombolom az inget, felpillantok a férfire.

- Primitívek. Viselője harcban szerzett erényeit és agresszióját hivatottak kifejezni. Sosem vonzottak különösebben.

- Remélem, megváltozik a véleménye, mikor majd végzünk - tetszik a látványom neki, s talán pont ezekért a kis sóvár szemecskék miatt vetkőzök le már másodjára előtte. Illetve... amikor leestem a székről a fáradtság miatt, és a férfi vendégszobájában tértem magamhoz, az ingem fogason lógott. Ha úgy nézzük, lehet az első félmeztelenkedésem Mr. Vszevolod műve. Ha igen, kíváncsi lennék, hogy vajon végigtaperolta a testem vagy sem.

Nem tűnik könnyen megingatható személynek tűnik a véleményét illetően, végülis majd meglátjuk.

A terveim szerint egy kígyó fog végigtekeregni a derekamon. De az is lehet, hogy a karomra fogom felvarratni. Tulajdonképpen ezt a tetoválóművészre bízom, azonban hirtelen kipattan a fejemből az ötlet. Elmagyarázom hogy szeretném, mire bólint egyet, és nekilátunk.


Az egész folyamat alatt a szemem sem rebben, elég sokszor Mr. Vszevolodra pillantok, aki szintén engem figyel. Ahogy szempárja átsiklik a mellkasomra, majd a kidolgozott hasamra, szinte érzem ahogy hűvös kezeivel végigsimít rajtuk. Megborrzongok a gondolatra. A feszült légkör annyira erős köztünk, hogy a tetoválóművész hamar észreveszi.

- Csak úgy vibrál a levegő... - felnevetek, elszakítom pillantásom a kívánatos falatról.

- Hát, valami olyasmi.

- Hajrá - ezzel lezárul köztünk a beszélgetés. Kicsivel később a kisebb srác, a segítője megkínálgat mindennel, de csak egy pohár vizet kérek.



~*~

Az idő csak úgy repül. Mr. Vszevolod már bizonyára unhatja a neki csacsogó kölyköt, és bizonyára illedelmességből lop a látványomból néhány képet. Kicsit lehet kellemetlen lenne a kissrácnak, hogy miközben buzgón beszél, addig a férfi a testemre figyel.

Hamar kész leszek, de nyilván még van egy pár köröm még itt. Leragasztjuk, megkapom a kiváltandó kenőcs nevét, és fizetek is.

Mr. Vszevolod leplezett kíváncsisággal áll fel. Egészen eddig a srác foglalta le, azonban nem kerülte el a figyelmem az az előtt űzött kis játéka. Olyan lassúsággal nézett meg minden kiakasztott képet a tetkókról, hogy tökéletesen az elmémbe égett feneke íve. Elé lépek, és mielőtt felvenném az inget, megmutatom neki a tetkó félkész állapotát.

- Egy kígyó, Torres?

- Mit gondol, talán túl kihívó?

A terveim szerint, a kígyó feje a csuklóm területén  a nyelve pedig a tenyeremig nyúlik ki. Ezen felül egy EKG jelet varattam a szegycsontmarkolat területére. Valami nem tetszik neki, látom ahogy összeszűkíti szemeit, mégsem mondja el.

- Még mindig undorítónak találja a tetoválásokat? - kérdésemre felszegi az állát, pont ahogy a tőle hasonlóktól elvárható. Most jön az a rész, amikor azt mondja, igen?

- Nem, láttam minőségi munkát - ez meglep, és bizonyára a képem miatt rándul mosolyra ajkai.

Felveszem az ingem, és elindulunk kifelé.

- Jött magával sofőr? - kérdésemre bólint, mielőtt hívhatná, közbeszólok. - Nem lesz rá szüksége.

- Önnel megyek?

Megrázom fejem, láthatóan nem tetszik neki a válaszom.

- Busszal megyünk - indulok is meg a buszmegálló felé, közben félszemmel figyelem a tanakodó férfit. Kapásból azt mondanám, hogy nem fog velem jönni, azonban minden meglepetésemre igenis elindul, méghozzá utánam jön.

- Gyakran jár busszal, Mr. Torres?

- Nem, néha Leonorával, mikor hazakísérem, tudja van amit nem szeretné, ha más hallana - bólint egyet, majd aztán levonja a következtetést.

- Szóval ha bizalmas a mondanivaló, mindegy ki hallja, csak ne olyan akit ismer?

- Igen, a buszozás ezért is jó. Senkit sem érdekel mit beszélsz, mindenki magával van elfoglalva.

- Utaztam már buszon, Mr. Torres.

- Csakugyan? - kérdésemre megforgatja szemeit.

- Ha tudni akarja, nem is egyszer. Mondtam, csak a jót szoktam meg.

Megállunk a megállóban, közben a férfit nézem. Megjelenése nem csak az én tekintetem vonzza, néhányan furcsán, páran - és a tinilányok részéről a leginkább -, vágyakozva lopnak szépségéből egy-egy szeletet. Mr. Vszevolod lenne a legszebb herceg az életükben, ezt alá kell írnom, sőt! Én sem sokszor találkozom egy hozzá hasonló férfival. A ruha, amely rajta van, most is kiemeli idomait, formás fenekéről ha akarnám sem tudnám levenni szemeim. Szeretném megérinteni.

Találkozik a tekintetünk. Egyikőnk sem néz félre, az nem lenne a mi játékunk, valahogy elképzelni sem tudnám a vereséget a férfi részéről. Elmosolyodom.

~*~


- Kicsit furcsának találja, hogy buszoznia kell? - mintha picit feszengene, mintha melege lenne, és mintha átkozna belül magában - de az utóbbi lehet a zavartság miatt. Pár megálló csak, de a busz tömve, ő pedig be van szorulva az egyik sarokba, én pedig közvetlen a háta mögött állok, teljesen hozzásimulva. Nem lenne kötelező, van némi hely, de ki nem tudnám hagyni az alkalmat.

Mr. Vszevolod nyugodt hűvösséggel válaszol.

- Egyáltalán nem - elmosolyodom, mert nekem sem. Az illata megrészegít, a vékonyka teste pedig már tudom, hogy más helyszínen remegne a vágytól. Kontrollban tartanám mancsaim de nem akarom, felkarjára simítok. - Mr. Torres... - valójában nem hallom mit mondd, mert zúg a fejem és sípol a fülem. Balom derekára csúszik, megfordul, így velem szemben van már. Mellkasomra teszi mancsát.

- Tiszteletlen lettem volna? - A nyugodt pillantás semmit sem árul el, és mielőtt még megszólalhatna, megáll a busz. Leszállnak páran, a háromszorosa lép fel a buszra, én pedig már tényleg a férfinak préselődök. Lábam két combja közt, mellkasomon még mindig keze pihen. Veszélyes egy pozíció, nagyonis jól tudom.

- Tudja, ezért is jó a buszon utazni - fülébe súgom, mire ha jól látom, a hideg is kirázza. Nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, élvezi ő is a kialakult helyzetet.


~*~

- Arra gondoltam, ebédelhetnénk - meglepetésemre Mr. Vszevolod velem tart, egészen a kis palacsintázóig a buszos élmény után.

- Ez lenne az ebéd?

- Édesszájú vagyok,  Mr. Vszevolod. A finom falatok a gyengéim közé tartoznak - erre elmosolyodik.

- Mi számít önnek finom falatnak? - valahogy éreztem, hogy felteszi ezt a kérdést. Megállok az üzlet előtt.

- Tudja, a gyengéim közé tartozik minden, ami krémes - tanakodva billentem oldalra a fejem. - De ha nem is krémes, minimum legyen egy finom elegancia a tálalásban.

Ez a válasz - talán - kielégítette, mivel csak elsétál mellettem. Azonnal kapok az alkalmon, és megcsodálom fenekét, egészen addig legeltetem rajta  szemeim, amíg az ajtó mögött el nem tűnik. Utána sietek, majd miután leadjuk a rendelést, leülünk az asztalhoz. A palacsintázó fényes, rózsaszín-fehér dekorációval ellátott. Még a felszolgálóknak is rózsaszín-fehér egyenruháik vannak. A lányoknak cselédlány, a fiúknak ing és egy zakó a kötelező.

Mr. Vszevolod egy cselédlány ruhában, bizonyára lehengerlően nézne ki. Vajon tisztában van azzal, hogy nem csak az adottságai lennének képesek felizgatni? Egyelőre még a testiség dolgozik bennem, de egyre inkább kíváncsi vagyok arra, hogy vélekedik néhány dologról.

- Tetszik a hely, Mr. Vszevolod?

Körülnéz ismét, majd hideg tekintetét rám emeli.

- Nem tűnik különbözőnek a többitől.

- Miért? - kérdésemre nem a meglepődés a válasz, inkább egy szakértelemmel bíró pillantás.

- A túl sok fodor egy idő után, undorítóvá válik. Egy hercegnős kislány másképp állna hozzá, de egy tininek egyszeri látványosság. Nincs semmi, ami miatt érdemes lenne idejönni és beülni akár többször is, kivéve a csinos arcú felszolgálók - valóban nincs sok vendég az üzletben, hiába van nagy hírneve.

- Ez meglep, azt hallottam jól megy a tulajnak.

- A palacsinta bizonyára finom.

- Remélem, hogy annak találja - mosolyomat követi a kiszolgálás, majd érdeklődve figyelem a férfit, ahogy belekóstol az édességbe. Arcán egy elégedett grimasz suhan át. - Milyen?

- Igazán jó - elfogyasztjuk az ételünket.

- Örülök, hogy velem töltötte a napot. Kissé unalmasnak sikeredett, nemde?

- Nem unatkoztam, a szalonban sem. Igazán jó társaságom volt - ebben nem kételkedem. Tényleg nem úgy tűnt, mint akit untatna a kissrác csacsogása, inkább csak volt jobb látnivalója.

- Ennek igazán örülök. Hazavihetem?

- Nem, még be kell mennem az irodámba - hárít, így nincs több okom magamnál tartanom. Elviszik a tányérunkat, azonban fizetés nélkül távozom, hiszen a saját éttermemben, nincs miért költekeznem. Mr. Vszevolod felvonja szemöldökeit, leesik neki a téma.

- Tisztességtelen játékot űzött - a férfi szájából hallani a nemrég még az enyémből hallottakat, teljesen felfrissít.

- Nem tettem, csak nem mondtam el, hogy az enyém a hely.

- Ez lenne a játéka lényege... - oktat ki epésen, mire elvigyorodom. Felé lépek egyet, karba teszem kezeim.

- Értem, szóval a tanácsát... visszavizetem - pontosan tudja, hogy értem, mert megvillannak szempárjai. Elém lép, majd végtelen nyugodtsággal mondja a következőket:

- Pénteken, készüljön el hétre, ugyanis megígérte, hogy elkísér a kaukcióra - biccentek. - Majd addigra kitalálom, mi is legyen a fizettsége... - a sofőrjét már bizonyára értesítette, mert amint kiejti a szavakat száján, már gurul is elénk a kocsi.

- Alig várom, Mr. Vszevolod.


Beszáll  majd elhajtanak.


Szerkesztve Bummie_KS által @ 2021. 04. 15. 03:57:06


vicii2021. 02. 09. 12:21:07#35909
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vámpírkámnak)


 
- Behatóan? – kérdi megvillanó szemekkel előrébb hajolva, felkönyökölve az asztalra, száján élveteg kis mosollyal. Élvezettel támaszkodom az asztallapra én is, hogy közelebbről nézhessünk farkasszemet egymással. Tetszik a tekintete, amivel olyan éhesen pásztáz, az arcára kiülő egyértelmű sóvárgás… a szexuális energia, ami a testéből árad…
Szinte hallom az ereiben lüktető vér erős, egyenletes pulzálását. Érzem a testéből áradó bódító, férfias illatot, ami keveredik vérének fűszeres aromájával.
Pillantásomra megnyalintja az ajkát, tekintetét nem tudja levenni a számról.
- Mit szeretne rólam tudni, olyannyira behatóan? – kérdi kétértelműen, ez a kis játszadozás pedig igazán kedvemre való.
- Készül nősülni, Mr. Torres? – kérdem kendőzetlen kíváncsisággal, amivel láthatóan meglepem. Túl sok időt éltem már le ahhoz, hogy a végtelenségig célozgassak. Szeretek a lényegre törni.
- Nem, valójában még jó ideig nem akarok a nyakamra gyerkőcöket. Na nem mintha nem szeretném őket… - válaszolja könnyedén, én pedig elmosolyodom.
- Egyet kell értenem magával, túl fiatal még hozzá – bólintok helyeslően, tekintetemmel pásztázva végig izmos alakját. Rég láttam ilyen imponáló testet… fiatal, erőtől lüktető… - Elnézést a kíváncsiskodásomért, de ki volt az az ember maga mellett a bálon? – teszem hozzá, csak úgy mellékesen.
- Oh, Leonora? Nos, ő egy régi jó barátom, vele szerveztük meg a bált.
- Szóval ő nem a barátnője?
- Nem, dehogy. Valójában nem is tudnám őt barátnőmként tekinteni. Magának van udvarlója? – szegezi nekem a kérdést modortalanul, őszinte kíváncsisággal. Egyik szemöldökömet felhúzva dőlök hátra a széken, lábaimat keresztbe téve. Mielőtt válaszolok, magamhoz veszem a poharamat és kortyolok egyet a boromból.
Nem sokan mernek nekem hasonló kérdéseket feltenni. Arcátlan dolog, de tetszik a bátorsága.
- Számos udvarlóm van, Mr. Torres – mondom jelentőségteljes pillantással, szavaimra pedig úgy tűnik, észreveszi magát. – Illetve, hajadonok is érdeklődnek irántam, de ők sem keltik fel a figyelmemet – válaszolom nyugodtan, meglötyögtetve a boromat a pohárban, hogy kiszabadulhassanak az aromák.
Ó, ha tudná, folyton folyvást mennyien környékeznek meg… férfiak és nők egyaránt, akik áhítoznak nemcsak a vagyonomra, de az erőmre is… akik presztízsként tekintenek arra, ha eltölthetnek velem egy éjszakát…
De nem vagyok a kalandok híve. Régen, az első évszázadaimban hajszoltam az élvezeteket, de annak már régen vége. Nem éri meg a fáradtságot. Nekem valami tartósabb kell, amin évekig élvezkedhetek. Egy olyan személy, aki mindig tud valami érdekességgel szolgálni, aki nem adja magát könnyen és fenntartja az érdeklődésemet.
- Mi az oka ennek? – kérdi, tovább feszegetve a jómodor határait, de mielőtt válaszolhatnék, megérkezik a pincér, hogy felvegye a rendelésünket. Az étlapba bele sem pillantva rendelek, olyan régóta járok már ide, ismerek minden fogást. Leonard gondolkodás nélkül kéri ugyanazt, mint amit én is választottam. Rápillantok, ő pedig állja a tekintetem. Tetszik nekem ez a hozzáállás.
- Hol is tartottunk? – kérdi, miközben leveszi a zakóját és a szék támlájára teríti. Az arcán pír, szemében szenvtelenség, ajkán pajzán mosoly.
- Épp a magánéletem mocskos kis részleteit próbálta kipuhatolózni, Mr. Torres – búgom negédes mosollyal, újabbat kortyolva a boromból, arcán pedig bágyadt mosoly fut szét. A tekintete elködösül, én pedig felvont szemöldökkel figyelem, ahogy meginog ültében. Megmarkolva az asztal szélét próbálja megtartani magát. – Jól érzi magát?
- Minden rendben… - motyogja rekedten, aztán a következő pillanatban a terítőt markolva lefordul a székről és elterül a padlón, magával rántva a terítéket. A poharak hangos csörömpöléssel törnek apró szilánkokra, a drága bort pedig szivacsként issza fel a hófehér abrosz.
A pincérek sietve összefutnak, keltegetik, legyezgetik az ájult férfit, én pedig szórakozott mosollyal figyelem a jelenetet. Miután megittam a maradék boromat, szólok, hogy kerítsék elő a sofőrömet. Nagydarab férfi, de megizzad, ahogy a hatalmas testet felemeli.
- Tedd be az autóba. Magunkkal visszük – intek hanyagul, a férfi pedig bólint. Mikor távozunk az étteremből, megjelenik Mr. Torres sofőrje is, aki aggodalmasan szemléli a jelenetet, de mielőtt közbeavatkozna, megnyugtatom.
- Csak elájult. Talán a fáradtságtól. Majd nálam kipiheni magát. Ha aggódik a gazdájáért, kövessen minket – mondom majd intek neki, miközben beszállok az ernyedt test mellé a kocsiba.
A férfi hálásan bólint és eltűnik, ahogy elindulunk, felzárkózik mögénk.
Ahogy elérünk a villához, a két sofőr felviszi az ájult Leonardot az egyik vendégszobába. Utasítom a személyzetet, hogy szállásolják el a szolgálók lakrészén a férfi sofőrjét is.
Szórakozott mosollyal állok meg az ágy mellett. A cipőjét levették ugyan, de az inge borfoltos lett. Így csak nem hagyhatom.
Leülve az ágy szélére lassan gombolni kezdem a ruhadarabot és elgyönyörködöm feltáruló, izmos mellkasában. Elragadtatva simítok rajta végig, ahogy végigfuttatom ujjaimat a kockákon a hasfalán, felnyög álmában. Micsoda tökéletes, erőtől duzzadó test…
Csak az a hosszú heg ne csúfítaná el a bőrét a csípőjénél. Vajon honnan szerezte…?
Kísértést érzek, hogy levetkőztessem és megcsodáljam mindenhol, de az nem vallana rám.
Talán majd nemsokára. Még el kell döntenem, érdekel-e annyira.
 
*
 
Másnap reggel, érzékelve, mikor vendégem magához tér, halkan kopogok a hálószoba ajtaján, majd a választ meg sem várva benyitok. Leonard még az ágyban van, felülve kezét a fejére simítja.
- Mi történt? – kérdi rekedt hangon felpillantva.
- Azt hiszem a fáradtság miatt elájult – mondom szárazon, miközben helyet foglalok vele szemben a fotelben. Lábaimat keresztbe téve, ujjaimat összekulcsolva, szórakozottan nézek rá.
- Ne haragudjon, hogy gondot okoztam – mondja zavartan rám pillantva, kiülve az ágy szélére. Körbepillant, olyan hangosak és egyértelműek a gondolatai, hogy szándékomon kívül érzékelem őket.
- Kimosattam, leöntötte magát borral – válaszolom a fel nem tett kérdésre, a vállfán nyugvó, frissen mosott és vasalt ingre mutatva.
- Köszönöm – mondja hálásan, felkelve megindul a ruhadarabért, de nekem újra megakad a tekintetem a sebhelyen az oldalán. Észreveszi kíváncsi pillantásom és megtorpan.
- Oh, hogy ez? – kérdi végigsimítva a hegen. – Egy buliban történt. Az osztálytársaim nem bírtak, ezért mikor a barátaimmal elmentem bulizni, páran hazafelé megtámadtak – meséli átéléssel, én pedig halvány mosollyal hallgatom. Izgalmasabb történetre számítottam. Meglepően hétköznapi ez a fiú. Mégis mi vonz benne akkor mégis?
- Az inget, ott találja – igazítom el, ő pedig belebújik, de mielőtt összegombolná, egy tükörben megigazgatja kócos haját. Szenvtelenül bámulom.
- Jöjjön reggelizni, miután rendbe tette magát. A fürdőszobát arra találja – mutatok az ajtó irányába, majd magára hagyom, hogy összeszedhesse magát és a gondolatait.
Lemegyek a kisebb étkezőbe, az asztal már megterítve vár. Frissen sült bagett, pástétom, felsorolni is nehéz a választékot. Helyet foglalok a széken, keresztbe teszem a lábam, a kávét pedig szervírozzák. Reggelente mindig Hacendia la Esmeraldát iszom. Gazdag íze, erős aromája a legmegfelelőbb, hogy felélénkítsen. Maxim már az asztalra készítette az újságomat, én pedig nekilátok átfutni a tőzsdehíreket.
- Még nyomtatnak újságot? – kérdi meglepetten Mr. Torres, mikor belép az étkezőbe, én pedig halvány mosollyal pillantok fel rá. – Miért nem az internetről tájékozódik? – kérdi hetykén, miközben helyet foglal velem szemben. Összehajtom az újságot és félreteszem.
- Sajnos bármennyire is próbálkozom, nem tudok kiigazodni a modern technikán – vallom be őszintén, mire meglepetten pillant rám.
- De okostelefonja azért csak van, igaz? – kérdi könnyedén, ezúttal pedig a mosolyom nem olyan őszinte. Ez az egyik gyengém, és nem tetszik, ha valaki feszegeti.
- Nincsen – válaszolom tömörem.
- De hát Ön üzletember. Hogy érik el az üzlettársai? – faggatózik tovább, láthatóan nagyon érdekli a téma.
- Van egy titkárom, aki fogadja a hívásaimat, a komornyikom pedig értesít róluk – legyintek, és ha fontosnak ítélem meg, felveszem a kapcsolatot, ellenben átirányítom őket az egyik alkalmazottamhoz. Csak felesleges nyűg számomra. A komoly üzletek amúgy is személyesen köttetnek.
Nem szól, megrágja a hallottakat. Látom, hogy vívódik, feltegye-e a kérdést, én pedig halvány mosollyal biztatom.
- Mennyi idős, Mr. Vszevolod? – kérdi végül, felülkerekedett a kíváncsisága. Elgondolkodom, miközben az egyik cseléd letesz elé egy csésze friss, gőzölgő kávét.
- Több annál, mint amit be mernék vallani – térek ki végül a válaszadás elől, majd nekilátok a reggelinek, de végig magamon érzem közben a férfi pillantását. Ahogy felnézek, látom, ahogy elmélyülten a mellkasomat bámulja magáról megfeledkezve. Csak egy fehér papucs, egy krémszínű vászonnadrág és egy fehér selyeming van rajtam, a felső két gomb hanyagul kigombolva, így bőröm egy pici részét fedetlenül hagyva. Elmosolyodom.
- Nem éhes, Mr. Torres? – kérdem sokat mondó tekintettel, ő pedig felveszi a kesztyűt, arcára visszatér a szokásos kétértelmű mosolya. Szeretem ezt az arckifejezést. Imponáló.
- Ami azt illeti, éhezem… - mondja perzselő tekintettel végigpillantva rajtam. Tetszik ez a kihívó tekintet.
- Akkor hát, mire vár?
Farkasszemet nézünk, és úgy tűnik, senki nem áll vesztésre. Mikor ezt a fiút nézem, megmozdul bennem valami, ami régóta nem. Újra érzem azt a bizsergető érzést, mint mikor prédára vadásztam a hold fényénél. Mikor még fiatal voltam, gyenge és naiv, cél nélkül utaztam a világban és az éj leple alatt kurvákba és részegekbe mélyesztettem a fogam. Sokkal jobban szeretem a jelenlegi életemet, de volt annak a kornak valamiféle bája, amitől a mai napig izgalomba jövök.
- Szakítson rám némi időt holnap délután, Mr. Vszevolod – szólal meg hirtelen, megtörve a beállt csendet, én pedig kíváncsian vonom fel az egyik szemöldököm.
- Az időm roppant értékes, Mr. Torres. Valami izgalmassal kell előállnia ahhoz, hogy hajlandó legyek hanyagolni a teendőimet – mondom szenvtelen arckifejezéssel, de felkeltette a kíváncsiságomat. Magabiztos mosollyal néz vissza rám.
- Ahhoz, hogy eldöntsem, szeretnék-e üzleti kapcsolatba lépni Önnel, jobban meg kell ismernem. A személyem nem elég izgalmas? – kérdi kihívóan, a válasza pedig mulattat.
- Legyen hát. Ne okozzon csalódást, Mr. Torres – mondom tekintetem az övébe vájva, szája széle pedig megrándul, ahogy visszafojt egy vigyort.
- Eddig még senki nem panaszkodott – vág vissza, a kétértelmű utalásra pedig apró, pajzán mosoly terül el az arcomon. Tekintetem a mellkasára siklik, az ing vékony anyaga alatt is kirajzolódnak acélos izmai.
- Azt nem kétlem – válaszolom szégyentelenül bámulva, majd mielőtt továbbfűzhetnénk ezt a szórakoztató kis csevejt, felállok az asztaltól. Imádok az effajta kis játszadozásokat, de megszakítani őket a legfeszültebb pillanatban még élvezetesebb. – Ha megbocsájt, hív a kötelesség. A sofőrje lent várja – mondom mellékesen, majd megkerülve az asztalt távoznék, de lépteim szándékosan közvetlenül Leonard mögött vezetnek el, holott nem volna szükségszerű. Ekkor viszont valami olyat tesz, amire nem számítok.
Mielőtt elléphetnék mögötte, hirtelen felpattan, testével állva el az utat. Megtorpanok.
Alig néhány centi választ el tőle, lényéből pedig sugárzik a nyers szexuális energia. A magam 190 centijéhez mégis elveszek hatalmas alakja mellett, szinte fölém tornyosul, vállai is jóval szélesebbek. Impozáns látvány.
Sötéten izzó, mélyvörös tekintetében valami állatias vágy kavarog.
Hideg nyugodtsággal állom a pillantását.
- Tisztességtelen játékot űz – jelenti ki, elmélyült orgánumja szinte simogatja a fülemet. Élveteg mosoly kúszik az arcomra.
- Kétségtelenül. De ez a gazdagok szórakozása – búgom, miközben pillantásom ajkaira téved. Vékony ajkai szinte hívogatnak, de még egy darabig nem fogok engedni a kísértésnek. Minél tovább várok, annál édesebb lesz a jutalom.
Kezemet mellkasára simítom, szétterített ujjakkal élvezem bőröm alatt a duzzadó izmokat. Akár egy görög szobor. Alig várom, hogy lássam teljesen fedetlen testét. De addig is addig ingerlem, amíg csak lehet.
Mikor már épp mozdulna, apró, kecses mozdulattal lököm félre, majd lassú léptekkel távozom.
 
*
 
Másnap délután, mikor az autó leparkolt a megbeszélt címen, felvonom a szemöldököm. A sofőr kinyitja az ajtót, én pedig kiszállok, de tétován torpanok meg. Mégis mi ez a hely? Egy tetoválószalon? Nem is tudom, mit gondoljak. Már régóta nem ilyen körökben mozgok.
- Uram, szeretné, ha bekísérném és gondoskodnék a zavartalan időtöltéséről? – kérdi a sofőr alázatosan, mióta a szolgálatomban áll, még egyszer sem fordultunk meg hasonlóan közönséges helyen. Pedig lassan egy évszázada van mellettem.
Csak intek, ő pedig mélyen meghajolva lép hátrébb. A szalon ajtajában Leonard várakozik keresztbe font karokkal. Éhesen pillant végig rajtam, ahogy közeledem. Megállok mellette és unott arccal nézek fel a cégérre.
- Örülök hogy látom, Mr. Vszevolod. Járt már valaha tetoválószalonban? – kérdi könnyedén, én pedig a fejemet ingatom. Az utcán a járókelők megbámulnak minket és összesúgnak, de az ilyesmi nem jelent problémát számomra. Megszoktam, hogy kitűnök a tömegből.
- Még soha.
- Nem vagyok meglepve. Maga született kékvérűnek tűnik – jegyzi meg epésen, én pedig gúnyosan elmosolyodom.
- Nagyobbat nem is tévedhetne. Pusztán hozzászoktam az utóbbi évszázadokban a jóhoz – válaszolom, ezen pedig láthatóan meglepődik.
- Nocsak. Most meglepett. Szeretnék többet tudni magáról – néz rám áthatóan, én pedig felé fordulok.
- Azt ki kell érdemelni, Mr. Torres. Előbb szórakoztasson – közlöm hidegen, mire az ajtó felé int.
- Ez esetben, csak Ön után – vonakodva nyitok be a szalonba, Mr. Torres szorosan a nyomomban. Egy férfi üdvözöl minket, érkezésünket követően bezárja az üzletet, majd röviden váltanak néhány szót Mr. Torressel, ezután pedig elvonul, hogy előkészítse az eszközeit. Helyet foglalok egy fekete bőrfotelben, hátradőlve, lábaimat keresztbe téve.
- Mi a véleménye a tetoválásokról, Mr. Vszevolod? – kérdi érdeklődve Leonard, miközben elkezdi kigombolni az ingjét. Leplezetlenül bámulom a lassan feltáruló bőrfelületet. Nem egyhamar fogom megunni ezt a látványt.
- Primitívek. Viselője harcban szerzett erényeit és agresszióját hivatottak kifejezni. Sosem vonzottak különösebben – válaszolom hűvösen, kritikusan körbepillantva. Nemsokára megjelenik egy fiatal fiú, kávéval kínál, majd kérésemre ragyogó mosollyal készít egy csészével.
- Remélem, megváltozik a véleménye, mikor majd végzünk – mondja Leonard, ingjét a fogasra akasztva, majd kihívóan áll meg előttem fedetlen felsőtesttel. Élvezettel iszom magamba a látványt. 


Bummie_KS2020. 09. 25. 18:05:46#35808
Karakter: Leonard Torres
Megjegyzés: Mr. Vszevolodnak


 Reggel már nem találom magam mellett Leonorát, helyette egy mérges, vörös színben pompázó szempárokat pillantok meg pár centire az arcomtól.

- Nagyon jó rád kelni... - dörzsölöm meg szemeim, fájnak a fáradtságtól.

- Miért aludtál itt, egy emberrel? - tér a lényegre, jól esett volna egy jó reggelt vagy valami emberi reakció, ha már szóvá tette, miért pont Leonorával aludtam.

Megvonom a vállam.

- Szexeltünk, nem húztam gumit, és -... - egy hatalmas pofon égeti az arcomat, az ütés ereje miatt fejem oldalra bicsaklik.

Nem mondd többet, kinyitja a limó ajtaját és becsapja erőteljesen maga után. Sóhajtva nézek anyám távolodó alakja után, majd a sötétített ablaknak döntöm fejem, és megnézem mennyi az idő karórámon. Illetve csak nézném, de nincs a helyén! Megnézem a zsebeimben, de a kulcsokon és a telefonomon kívül, mást nem találok.

- Az fasza... - sóhajtva túrok fel hajamba.


Reggel nyolc óra múlt, én pedig már az asztalnál reggelizek, egyes egyedül. Emlékszem, régen még az asztalhoz sem ülhettem, mikor apám evett, mindig csak utána juthattam kajához. Ez a szokása talán tinédzser éveim előtt alakult ki, aminek ugyan semmi értelme nem volt, sőt, annak sem, hogy sokszor, ha a kaja nem ízlett neki, minket hibáztatott érte. A szakácsunk még mindig a régi - nem volt szívem kirúgni, hiszen mennyei ételeket készít. Habár, apám nem díjazta túlzottan, lehet inkább csak indokot akart arra, hogy kezetemeljen ránk.

Kicsiként nem tudtam védekezni ellene. Minden egyes nap félve mentem haza az iskolából, s amikor apám elutazott a cég miatt pár napra, tudtam mikor visszajön, talál majd okot a veszekedésre. Sosem lőttem mellé. Az apám túlságosan kiszámítható volt ilyen téren. Azért, hogy anyámat megvédjem, elkezdtem sportolni, futottam, hokiztam, fociztam, még boxolni is jártam. Mindent megtettem azért, hogy erősebbé váljak, hogy a számomra fontos személyeket megvédhessem, viszont az egész a visszájára sült el. A sok edzés, mérkőzés miatt alig maradt időm itthon lenni, apám pedig anyámon vezette le a dühét, én pedig semmit sem tehettem. Elegem lett az egészből. Azon a reggelen, mikor nem mentem el lefutni a szokásos reggeli távomat, arra keltem, hogy anyám sikítozik. Azt hitték, hogy nem vagyok otthon, ezért igyekeztem minél halkabban lemenni a lépcsőn, ám az utolsó pár foknál már szilánkokba léptem. A fehér, mindig csillogó padló, szilánkoktól és némi vértől vált undorítóvá.

Elvesztettem a fejem.

De nem bántam meg.


Beleszúrom villámat a gyümölcsökkel teli salátástálban lévő ananászba. Ahányszor eszembejut az a nap, elönt a keserűség. Az a fiú, aki sikeres sportoló volt, mára már egy megkeseredett cégtulajdonos, és ezt is apámnak köszönhetem.


*

Késésben vagyok.

A megbeszélés, amit még a titkárnőmmel intéztem, pontban kilenckor kezdődik, én pedig, nemrég indultam el otthonról, így fél óra késésben már biztos, hogy vagyok. Nem újdonság az igazgatótól, főleg egy ilyen parti után, így szerintem az alkalmazottaim mára már lazán kezelik a kevésbé fontos megbeszéléseket, de nem mintha érdekelne a véleményük. Tudom, hogy mit gondolnak rólam.

Számukra egy elkényeztetett, elkényelmesedett kis ficsúr vagyok, aki játssza a főnököt és sokszor hoz rossz döntéseket - persze a vállalat statisztikája mást mutat, de ők a bölcsek és tapasztaltak, nekem egy szavam nem lehet. Éppen ezért fokoztam le őket, s végzem egyszerre több ember munkáját, mert tudom, idő kérdése és rövidesen, hátba fognak szúrni.

Mikor végre megérkezünk, kiszállok a vörös BMW X5-ös ajtaján, majd határozott lépteimmel közelítem meg az irodámat. Az épületben hatalmas a sürgés-forgás, mindenki irattartókkal és hatalmas papírhegyekkel rohangál le - fel, a személyzeti lift is teli van. Valamit tuti elfelejtettem, de ahogy látom, az alkalmazottak már dolgoznak az ügyön, így nincs túl nagy problémám az egésszel.

- Jó reggelt, Torres úr! - nevem hallatára megfordulok pár lépéssel az irodám ajtaja előtt, a titkárnőm mosolyog vissza rám. Mint mindig, most is kiemelte alakját és adottságait, ám szolidan és nem zavaróan, ez pedig megtetszik nekem. A ruha csodásan áll rajta, főleg a telt mellek környékén, vajon fura lenne megkérni arra, hogy az irodámban vetkőzzön pucérra, feküdjön fel az asztalra és tegye szét a lábát? Bizonyára nem, így már meg is szólalnék, ám kinyílik a tárgyaló ajtaja. Picsába.

- Megyek, megyek, megyek - odalépek Maria elé, eközben sunyiban végigmérem szemeimmel. Maria egy tipikus, temperamentumos, Sapnyol lány, akinek jól áll az élénk színek, formás a teste és csípője sokszor tényleg arra késztet, hogy leszarva az etikettet dobjam az asztalra, de persze ezt ő nem tudja. Jobb is ha nem tudja. - Ezt kérem vigye be az irodámba - vettem magamnak egy új órát, de még nem volt időm beüzelmelni, így bontatlanul maradt abban a csomagban, amit hozzá kaptam. Maria bólint és eltipeg mellettem magassarkújában, majd eltűnik az irodámban.

~*~

- Maguk sem gondolhatták, hogy ezeket fogjuk felhasználni - dobom az asztalra a haszontalanok elé azokat a papírokat, amiket ötletként hoztak mára a ruhaüzlettel kapcsolatban. Tényleg azt mondtam, hogy valami nagy durranást akarok, de ez már sok. Ki a faszom venne fel tollkabátot, amiről potyognak lefele a puha kis madártollak? Plusz ki vásárolna tőlünk ilyenkor, mikor az emberek a környezetvédelem mellett állnak ki, és bizonyára nem vennének fel magukra a kígyóbőrből készült toppot, vagy nem hordanának magukkal ugyan ebből az anyagból készült táskákat. Leülni sem bírok a mérgemtől, s bizonyára érzékelik a belőlem áradó feszültséget a beosztottak, ugyanis meg sem mernek mukkanni.

Gondolkodj hát, Leonárd. Mit vesznek mostanában az emberek, mi az ami menő és a világhálón is képesek fizetni azért? Ha a ruhák, cipők, ékszerek kilőve, maradnak a játékok.

Hát persze, miért nem gondoltam erre?

- Oké, akkor most ejtjük ezt az egész, rakás szart, és inkább más felé kezdünk tapogatózni. Játékok! - néhányan felkapják a fejüket, ezt jó jelnek veszem. -  Ez azt jelentené, hogy nem szeretnék semmi támogatót, az Orjo's-nak szeretnék egy olyan játékot, amiben a gamer dönti el, hogy a karkatere mit csináljon, döntsön és a többi - ez már mindenkinek ínyére van, páran már firkantanak is a jegyzetfüzetükbe. Elmosolyodom. - Ezúttal egyedi ötleteket akarok, és nem valami összecsapott szart. Beszéljetek össze, aztán ha van legalább három olyan sztori, amit érdemesnek találtok arra, hogy összegyűljünk, jelezzétek - mielőtt azonban szabadút lenne előttük s hagynám, hogy csigatempóban haladjunk, hozzáteszem. - Jövőhéten összegyűlünk, és együtt ötletelünk, addig haladjatok - miután ezeket elmondtam, az irodámba viharzok.

~*~

Az asztalomnál ülök, mikor bekopog hozzám Maria.

- Uram, ismertetném a mai teendőit - az asztal elé tipeg, kezében egy fekete irattartót szorogatva. A fejem az asztalon koppan.

- Sok?

- Nem, most nem - hangja lágyan cseng, de ez lehet, hogy a túlfűtött hangulatom miatt halucinálom. A teendők jönnek -mennek, fülemen be és ki, ám a két órai látogatón, felkapom a fejem.

- Hogyan?

~*~



Megjelenik az ajtóban Mr. Vszevolod, pontban kettőkor.

- Köszönöm hogy fogadott, Mr. Torres – az asztalhoz lépked kecses, könnyedt mozgással, én közben végigmérem. Fehér öltönyben, halvány kék ingben és fehér nyakkendőben járul elém, bőrszínétől egyáltalán nem üt el az öltözék, azonban ettől, az angyali szépségtől, káprázik a szemem. Nem mutat magából sokat, való igaz, a vékonyka kis test úgy fest akár egy angyali reinkarnáció, ártatlan és naiv, ettől pedig felforr a vérem. Összetörni, bemocskolni egy olyan lényt mint ő, bizonyára hatalmas bűn, viszont annyira nem bánnám. Észbekapva megrázom a felém nyújtott kezet.

- Örülök hogy látom, Mr. Vszevolod. Kérem, foglaljon helyet. Óhajt egy kávét? - a férfi szinte meghazudtolja nemét, hiszen minden mozdulata akár egy úri nőé, s meglepő módon, vonzódom hozzá. Nincsenek még annyira kifejlődve az érzékeim, de már így megtudom mondani, az ő vére nem átlagos.

- Köszönöm. A kávé az egyik gyengém – másris rendelem a mai napon a harmadik kávémat.

- Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezem is hát, mivel tudom, hogy csak úgy, nem fog meglátogatni egy hatalmas cég tulajdonosa, ami talán sikeresebb is az Orjo's-nál. Szemeim nem veszem le aprócska, vékonyka kezéről - melyet kesztyűbe bújtatott, a zakója zsebébe nyúl, majd kihúzza onnét az órámat. Felismerem, hiszen egyedi darab.

- Személyesen szerettem volna visszaszolgáltatni az óráját, amit a tegnap este folyamán elhagyott - agyam forogni kezd, hol hagyhattam el? A partin biztos nem, hiszen más előbb talált volna rá mint Mr. Vszevolod. Akkor a mosdóban?

- Ó, ez remek, már azt hittem búcsút inthetek neki! - ugyan van már egy másik órám, a fiókomban bontatlanul, ugyanis időm nem volt kicsomagolni, viszont nem bánom. Végre nem valami hülye üzleti maszlag miatt látogattak meg, s azt is kifejezetten örömtelinek látom, hogy a férfi aki elhozta, kicsitsem átlagos.

- Ez egy szép darab, jómagam is kedvelem ezt a márkát – elvenném a felém nyújtott órát, de nem engedi. Felpillantok gyönyörű arcára, melyről nem lehet leolvasni érzelmet, viszont ez lehetőséget ad arra, hogy az ujjam átcsúsztassam az övére. Vékony. Nagyon, az enyémhez képest, nagyon vékonyka, viszont ez csak azt erősíti bennem, hogy hiába tűnik a férfi egy jégcsapnak, ettől függetlenül összetörhető fizikailag.

A szemeim elé kúszik egy pillanat, amelyben Mr. Vszevolod reszket a vágytól pucéran a rendetlen ágyban, az érintéseimre vágyva, s közben kitárulkozva előttem, homlokára tapadt rendezetlen hajjal, smaragzöld szemeiben izzó vággyal, duzzadásra csókolt ajkain keresztül kapkodva a levegőt, lapos hasfala felé ágaskodó pénisze pedig duzzad azért, hogy végre tegyek vele valamit...  - és ennél a pontnál engedi el az órát, amiért talán hálás is leszek neki, hiszen a kép azonnal eltűnik elmémből. Egyelőre.

- Hálásan köszönöm. Megtisztelve érzem magam, hogy csak ezért felkeresett - miután megköszörültem a torkomat, megtalálom a normális hangnemet.

Kopognak az ajtón, végre megérkezik Maria a tálca kávénkkal. Nem szexeltem a napokban a meló miatt, de ez nem normális, a megszokottól eléggé másképp viselem a kanosság miatti időszakot. Még arra sem figyelek, mikor ringó csípővel elhagyja az irodát Maria, teljesen leköt a férfi jelenléte.

Nem kerüli el ugyan a figyelmemet, hogy Mr. Vszevolod feketén issza a kávét, viszont meg tudom érteni. Én szeretem cukorral és édesítővel felízesíteni, viszont most én is kihagyom ezeket a lépéseket.

- Nem tagadom, némi hátsószándékkal érkeztem – összerándulnak izmaim, valahogy éreztem, hogy erről lesz szó.

- Csak nem üzletről van szó?

- Ó, nem akarok így Önre törni száraz gazdaságpolitikával. Meghívom vacsorázni. Egy jó bor mellett a pénzről beszélni sem teher - meglepni meglep, viszont nem fűzök hozzá túl nagy reményt, ennek ellenére, bólintok egyet.

- Nagyszerű. Az asszisztensem értesíteni fogja. Akkor este, Mr. Torres - ez az utolsó pár szó, képes bennem valami olyat produkálni amit eddig nem tapasztaltam, az pedig az ismét elém kúszó kép látványa okozta kezdeti merevedés. Imádkozom, hogy ne vegye észre.

- Már alig várom – s nem hazudok.


*

Utána néztem a férfinak, s ahogy láttam, nem kell tartanom attól, hogy a hátamon akar felkapaszkodni, viszont nem egyszer környékezte már meg apámat, ami hagy némi kis gyanút maga után.

Amint meglátom, hogy hová készül leparkolni az autó, előre szólok Drake barátomnak.

- Vicc, igaz? Késésben vagyok - türelmetlenkedem a hátsóülésen.

- Nem, ez nem az. Másrészt - fordul hátra, miután kicsatolta a biztonsági övét. - Milyen találkozó ez, hogy ide rendeltetett? Biztos le akar téged nyűgőzni, ha ennyire kitesz magáért...

- Üzleti, s szerintem is gyanús - húzom el ajkaim, eléggé nincs ínyemre az üzleti találkozó, de ha mégegyszer láthatom Mr. Vszevolodot, akkor nem bánom. Összeöklözök gyerekkori barátommal, majd elindulok a bejárat elé.

Lenyűgöző, hogy mennyire profin csinálják és kezelik az egész éttermet. Ha tehetném, felvásárolnám. Megteszem! Ajánlok én ezért a helyért bármennyit, de biztos nem kevés az amit ezen az éttermen keresnek.

- Jó estét, Mr. Torres - hallom meg a férfi hangját, leülök vele szemben.

- Jó estét. Nahát, hogy tudott helyet szerezni itt ma estére? - miután leadtuk a rendelést, a pincér távozik.

- Nagy rajongója vagyok a szakácsuknak, visszajáró vendégnek számítok – bólintok egyet jelezve, hogy felfogtam a hallottakat, majd azonnal a menüt böngészem. Nem rossz, bárány és nyúl, különleges herkentyűk is vannak többféle körettel, nem tudok választani, ám valami nyugtalanít. Felpillantok, mire nyakoncsípem a férfit, ahogy bámul.

- Ha nem bánja, választottam bort.

- Chateau Latour, 1855-ös bordeaux. Premier grand cru classe, tölgyfahordóban érlelt – aha, oké, jó. Nekem aztán mindegy milyen bor, de akkor legyen eléggé ütős ahhoz, hogy kiüsse a velem szemben ülőt, mert talán egy fokkal jobb lenne, ha részegen kérném fel szexelni.

- Ért a borokhoz, Mr. Torres?

- Nem igazán – húzom is el számat.

- A jó borhoz nincs hasonló. Ez a bordeux meglepően testes, kissé savas, de selymes. Ha megszagolja, érezni a szarvasgombát, egy kis málnát, ibolyát. Az ízében feltűnik még a feketecseresznye és egy kis füstös utóíz – hatalmas áhitattal történik a kóstolás, így én sem vagyok rest, kortyolok én is belőle. És nem csalódok, valóban nagyon finom és maga a bor, s az íz, tökéletesen megfelel a férfi definíciójának.

- Ez tényleg csodás - leginkább rá értem, viszont ezt nem lehet egyhamar félreérteni.

- Jobb csak akkor lehetne, ha egy lüktető vénából szívnánk ki – rosszat sejtek. Felkapom fejem, és kissé összeráncolva szemöldökeim figyelem.

- Ismertem az apját – bingó, tényleg elkanyarodtunk egy olyan témához, amit nem szívesen vitatok meg senkivel.

– Visszataszító és primitív férfi volt. Amit mi sem támaszt jobban alá, mint hogy a saját ivadéka végzett vele – összeszorítom állkapcsomat, igyekszem megtartani a hidegvérem.

- Apám azt kapta, amit megérdemelt – mondom hát ki az igazat, s remélem, nem kezd majd szentbeszédbe, habár belőle aligha tudnám kinézni.

- Nem kétlem. Hogy ölted meg? – visszagondolok akaratlanul arra a napra. A napra, amikor anyám a padlón, a szilánkokra térdelve, feje fölé emelve kezeit, összekuporodva sírt és könyörgött, miközben apám hol ütötte, hol rúgta. Pontosan emlékszem, mit tettem akkor, pedig egy traumának az lenne a lényege, hogy kiessen az emlékezetből, nem?

Én nem kíméltem abban a pillanatban senkit és semmit, darabokra akartam szaggatni a családfőt, a düh végigszáguldott az ereimben, remegtem a visszatartott indulattól, és hirtelen valami bekattant nálam. Az apám, aki ember módjára bántalmazott minket, azt aki emberibbnek tartotta magát bármelyik vámpírnál, én darabokra szedtem. A húsába vájódó körmeim, még mindig emlékszem milyen érzés volt, a leszaggatott végtagok, a szilánkokat bemocskolta  a rengeteg vér, s a félelem apám szemeiben, a sikítások anya részéről és a könyörgés, majd aztán a pillanat, mikor apám fölé állva gondolkodás nélkül törtem el a nyakát és téptem le a fejét, az emlékek megrohamoznak, az emlékfoszlányok, melyekre jobb lenne nem emlékezni, s fel sem fogom mit mondok.

- A puszta kezemmel - észre sem vettem, hogy idő közben, ökölbe szorítottam kézfejem.

- Hmm, micsoda erő…  És most azt a céget vezeti, amit az erőszakos apja teremtett -manipulálni akar ezzel az egésszel, vagy mi a szándéka?

- Tudom, hogy számtalanszor megkörnyékezte apámat a cég miatt – válaszolom terelve a témát.

- Okos fiú.

- Nem vagyok oktondi gyerek – vágom rá, hiszen nem tetszik ahogy megdicsér.

- Hát persze, hogy nem. Ha gyermeknek tartanálak, nem beszélgetnénk itt, mint két egyenlő partner.

- Nem fogom eladni a céget. Legalábbis egyenlőre nem szándékozom megszabadulni tőle, bár a hátam közepére sem kívánom az ezzel járó nyűgöt – közlöm azonnal, ugyanis hiába, hogy vonzódom hozzá, nincs szándékomban eladni a céget. Másrészt, nincs ínyemre az éttermekben való melózás, hiszen egyszer anyám úgyis felélné a cég árát.

- Akkor hadd ajánljak egy másfajta üzletet. Megbízható szakembereket bocsátok a rendelkezésedre. Profikat, akik segítenek még jobban felfuttatni, kiterjeszteni a céget. És tőkét is hozzá. Részvényeket veszek, és így mindenki nyer. Ön még gazdagabb lesz, Mr. Torres, még sikeresebb, de én is profitálok a későbbi nyereségből. Szeretem a jó befektetéseket, az Ön cége pedig annak tűnik. Viszont kétharmadok akarok, és ezzel beleszólást az üzletpolitikába – az utóbbi húzósabb, mint hinné. Nem kenyerem az osztozkodás, de az sem, ha valaki belekontárkodik abba, ami az én felügyeletem alatt kéne szólnia. Mindezek ellenére a férfi sikeres a munkájában, mégsem gondolom azt, hogy egy idegennel kéne együtt dolgoznom, hiába ennyire megkapó az indok, miszerint annyi lehetőségem lenne mellette, akár a csillagos ég. A saját embereimben nem bízok meg, benne hogy tudnék?

- Érdekes ajánlat. Egy ilyen komoly döntést mérlegelnem kell, mielőtt válaszolok.

- Hogyne. Akkor a hétvégén kísérjen el egy műtárgy aukcióra. Jól fogunk szórakozni, és addigra talán döntésre is jut majd – ajánlatára bólintok. – Nagyszerű. Most pedig ne is essen több szó az üzletről. Érezzük jól magunkat az este további részében. Szeretném behatóan megismerni, Mr. Torres – behatóan? Nos, nekem sincs ellenemre, főleg ha a beható azt takarja, hogy beléhatolhatok. Persze gondolom, hogy ez... sajnos ejtett ügy, de talán, talán, nem.

- Behatóan? - előre hajolok, kíváncsian vizslatom az angyali, ám ravaszul csillogó szempárokat. Bólint egyet a kérdésemre, ő is az asztalra könyökölve hajol előrébb ültében, megérzem az őt körüllengő finom illatot, mely pont annyira elegáns és édes, mint ő, de nem az a túlzásba esően erős. Az ajkain huncut mosoly, játszadozik, velem és a türelmemmel, de ő mintha észre sem venné magát, mintha ez a fajta mosoly, zsigerből kúszna fel ajkaira számtalanszor. Megnyalom számat, hirtelen kiszáradtnak érzem, és végül én is felkönyökölök az asztallapra, melyet hófehér terítővel fedtek le. A férfi szájáról nehezen veszem le pillantásomat.

- Mit szeretne rólam tudni, olyannyira behatóan? - kérdésemre megvillannak a smaragdszempárok, ezt igazán jó jelnek veszem.

- Készül nősülni, Mr. Torres? - a kérdés nem lep meg igazán, de az hogy egyből a mélyvízbe dobott, kicsit felfrissít. Nem néztem volna ki belőle, hogy egyből rákérdez, amolyan megkörnyékezőnek tartottam eddig.

- Nem, valójában még jó ideig nem akarok a nyakamra gyerkőcöket. Na nem mintha nem szeretném őket...

- Egyet kell értenem magával, túl fiatal még hozzá - végigmér és ahogy látom, tetszik neki a látvány. Azonban az sem utolsó, amit ő enged magából láttatni, ha az ing galléra nem lenne makacsul a nyaka körül, talán láthatnám a kulcscsontját. Visszavezetem tekintetem a férfiéba. - Elnézést a kíváncsiskodásomért, de ki volt azaz ember maga mellett, a bálon?

- Oh, Leonora? Nos, ő egy régi jó barátom, vele szerveztük meg a bált - eszemben sincs elnézést kérni a reggeli meghívásért, lefoglal jelenleg Mr. Vszevolod arcának tanulmányozása.

- Szóval ő nem a barátnője?

- Nem, dehogy. Valójában nem is tudnám őt barátnőmként tekinteni. Magának van udvarló? - a borért nyúl, majd hátradől és keresztbe teszi lábát, pontosan úgy, mint mikor az irodámban tette. Ellentétben vele én még az asztalra könyökölve maradok, figyelem, miközben kortyolgatja a bort.

- Számos udvarlóm van, Mr. Torres - megnyomja az udvarló szót, ekkor esik le, hogy mit mondtam, ám közbevág. - Illetve, hajadonok is érdeklődnek irántam, de ők sem keltik fel a figyelmemet.

- Mi az oka ennek? - leteszi a poharat, s ekkor lép hozzánk a pincér. Leadjuk az étlappal kapcsolatos rendeléseinket, Mr. Vszevolod fel sem emelte az étlapot, mégis elsőként rendel. Ugyan azt kérem amit ő, ismét összepillantunk. A férfi vibrál a szexuális feszültségtől, s megfertőz vele, ez az összepillantás sem volt utolsó, számomra ez is egy ingerléssel ért fel - holott lehet, hogy csak a választásom miatt nézett rám.

- Hol is tartottunk? - kérdezem, miután levettem zakómat, eléggé melegem lett és azok a pillantások, amiket a férfitól nyerek sem engednek arra következtetni, hogy ne érdekelné a férfiak.


*

Semmire sem emlékszem a tegnapból. Az még meg van, hogy Mr. Vszevoloddal voltam vacsorán, aztán valahogy elkanyarodtunk az udvarlókig, viszont azután teljes sötétség. Lehet annyira túl ittam magam, hogy elájultam? Vagy a fáradtság? De azt tudom, nem az otthonomban vagyok. Nagyon nem. Ez a hely az én otthonomhoz képest fényűzőbb, ízig-vérig jó ízlésre valló bútorokkal és összeillő mindenséggel, még a plafonon lévő csillár is tökéletesen illik a szoba berendezéséhez. Hol a francban vagyok? Felülök a pihe-puha ágyban, meztelen mellkasomról a takaró ölembe simul, még az ágynemű is kitünő tapintású. Kopogtatnak az ajtón, majd belép rajta Mr. Vszevolod, kifogástalan külsővel és azzal az átkozott mosolyával. Fejemre szorítom tenyerem, mikor megérzem mennyire kezd lüktetni.

- Mi történt?

- Azthiszem a fáradtság miatt, elájult - leül tisztes távolságra tőlem, az ágy mellé készített ülőalkalmatosságra. Könyökeit felhelyezi a két karfára, majd összekulcsolva ujjait és keresztbe téve lábait néz vissza rám.

- Ne haragudjon, hogy gondot okoztam - takarózom ki és  felállva meghajlok, de aztán vissza is ülök az ágyra. A nadrágom még a helyén van, szóval csak az ingemet kell megkeresnem, de nem találom.

- Kimosattam, leöntötte magát a borral - mintha a fejemben olvasna, konkrétan így élem meg az elhangzott szavakat.

- Köszönöm - biccentek, észre is veszem a felakasztott inget nem messze az ágytól, így felállok, ám észreveszem, hogy van amit nagyon vizslat rajtam Mr. Vszevolod, így lepillantok arra a pontra ami felkeltette az érdeklődését, a csípőmnél lévő hegen simítok végig, már amíg engedi a nadrág. - Oh, hogy ez? - nem tudom, hogy vázolhatnám fel neki a történetet, de végül elmesélem. - Egy buliban történt. Az osztálytársaim nem bírtak, ezért mikor a barátaimmal elmentem bulizni, páran hazafelé megtámadtak - felpillantok a férfira, aki mintha el lenne varázsolva, elmosolyodok. Ilyenkor tűnik a legőszintébbnek.

- Az inget, ott találja - mutat is rá a lényegre, én pedig az ablak melletti, gurítható akasztóhoz lépek és leveszem róla a selymes anyagot. A férfi bizonyára kedvelheti a puha, csúszós textíleket. Belebújok, ám előtte kidörzsölöm szemeimből az álmosságot és a hajamba túrva igyekszem normális külsőt kölcsönözni magamnak, a gurítható akasztóval szemben, egy hatalmas szekrény tükrét kihasználva. Miután megelégedek a látvánnyal, összegombolom az inget lentről felfelé haladva.

- Jöjjön reggelizni, miután rendbe tette magát. A fürdőszobát arra találja - mutat a megfelelő irányba és ajtóra, ezután pedig kimegy. Utána nézek, s nem csalódok. Formás feneke után csorgatom nyálamat, ám egy kicsit felrázom magam. Nem most kéne rámozdulnom, nagyon nem. A reggelit már kíváncsian várom, azonban nincs szándékomban zavarni, így igyekszem magammal megbeszélni és tudatosítani, hogy ne tegyek meggondolatlan lépéseket a férfivel szemben. 


vicii2020. 09. 09. 12:14:51#35795
Karakter: Mikola Vszevolod
Megjegyzés: (Vámpírkámnak)


www.youtube.com/watch

Legmélyebb álmaimból egy cselló könnyed hangja édesget ki, finoman foszlatja szét tudatomról a fátylat. Az egyre erősödő, lágy dallam betölti a szobát. Bach, Prélude, első számú csellókíséret. Ezerszer hallottam már, de ezeregyedszer is ugyanolyan csodás. 
A redőny halk, surrogó hangon felemelkedik, beengedve a szobába a finom reggeli napfényt. Nyögve ülök fel az ágyban, a gerincem hangosan ropog a mozdulattól. Feltápászkodom, minden izmom merev, a csontjaim panaszosan pattognak. Nem szeretem a reggeleket. Kíméletlenül törnek rám a leélt évek, évszázadok, évezredek. Kívülről hiába tűnök könnyednek és fiatalosnak, a testem már kezd fáradni. 
A fürdőszobában felfrissítem magam, majd belépek a gardróbba és elégedetten pillantok végig az előre kikészített mai szettemen. Makulátlan, fehér öltöny, halványkék ing, fehér nyakkendő. Fekete selyempizsamámat hanyagul a földre dobom, öltözködés után pedig halvány mosollyal pillantok bele az egészalakos tükörbe. Kifogástalan.
Könnyed léptekkel szelem át a hosszú folyosót, a kisebbik étkezőbe érkezve pedig már megterített asztal vár. Szertartásosan foglalok helyet és kortyolok bele a forró, illatozó kávémba. Az emberiség egyik legjobb találmánya. A Panamából származó Hacienda La Esmeralda erős, aromás, enyhe gyümölcsös utóíze a kedvencem. Tökéletes indítása egy újabb sikeres napnak. Míg a kávémat kortyolgatom, Maxim, a lakájom megjelenik a leveleimmel. Egy kicsi, díszes tálcán teszi le őket mellém, majd hátralépve várakozik, míg egyesével felbontom és átfutom őket.
- Valami érdekes hír, Maxim? – kérdem fel sem pillantva.
- Az európai bankárja, Framgång Olle kereste, kérte, hogy mihamarabb hívja vissza. Továbbá, az egyik ügyvédje, Mr. Oscar Waltz szeretne találkozni magával.
- Milyen ügyben?
- A Global Tech, ahol részvényes, uram, botrányba keveredett holmi kiszivárgott felhasználói jogok miatt.
- Irányítsd a befektetési tanácsadómhoz, én nem kívánok ilyen apróságokkal foglalkozni. 
- Igenis. Továbbá, meghívót kapott Mrs. Torres ma esti születésnapi partijára. Arcátlan módon csak ma reggel küldték ki a meghívókat.
- Torres? Csak nem Marcus özvegye? – kérdem, felpillantva az egyik levélből, Maxim pedig bólint. – Jelezz vissza, hogy megjelenek. 
Mikor még élt az a senkiházi, többször is megpróbáltam felvásárolni a vállalatát, de mindig elutasított. Imbecillis pojáca volt, nem is értem, hogy tudott egyáltalán létrehozni egy ekkora, sikeres céget. Ha az információim nem tévesek, a saját fia okozta a vesztét. 
- Most a fia vette át a céget, igaz? 
- Így van, uram. Ha nem tévedek, Leonardnak hívják.
Kíváncsi vagyok rá, milyen lehet az a férfi, aki képes volt meggyilkolni a saját apját. 

*

Az esti parti egyszerűen pocsék. Színvonalon aluli, és nem mellesleg minden bűzlik a levendulától. Számomra ismeretlen, másodrangú kis befektetők, sunyi kis bankárok és ostoba cégvezetők mindenhol. Az olcsó, fanyar pezsgőt kortyolgatva próbálok vegyülni, nyájasan csevegni az üzletről emberekkel, akik a szememben csak porszemek. Nem sok vámpír van jelen, az a néhány pedig szélesen elkerül, hiába nyomom el az erőmet szinte teljesen, talán a hírnevem megelőz.
Korán kiszúrom a tömegben azt, akit keresek. A fiatal férfi egy fejjel a csőcselék fölé magasodik, robosztus, izmos alakjának körvonalai messziről látszanak. 
Nem telik bele sok idő, ide is elér, miközben kötelezően köszönti a vendégeket.
Így, közelebbről még érdekesebb látvány. Még tőlem is magasabb egy picit. Elegáns, fekete öltönye sem tudja teljesen eltakarni meglepően izmos alakját. Még a levendulán keresztül is érzem vérének jellegzetes illatát. 
Arca fiatalos, férfias. Álla szögletes, markáns, simára borotvált. Ajkai vékonyak és halványak, orra meglepően fitos. Viszont a szeme… egészen különleges tekintete van. Mélyen ülő, vékonyvágású szemei vannak, melyekre árnyat vetnek hosszú, fekete szempillái. Sötét íriszeiben mintha vöröses csillogást vélnék felfedezni. Élénken mér végig. Fekete haja rövid, kissé csapzott. 
Érdekes jelenség. Testéből, sőt, egész jelleméből erő sugárzik.
Oldalán egy említésre sem méltó emberi kolonc.
- Üdvözlöm, Leonard Torres – mutatkozik be kezet nyújtva, elsőként nekem, én pedig elégedett, halvány mosollyal rázom meg a felém nyújtott jobbot. Határozott, erős kézfogása van. 
- Mikola Vszevolod – mondom nyájasan.
- Jól szórakoznak? – kérdi könnyedén, miközben magához vesz egy pohárral a savanykás pezsgőből.
- Igen, kitűnő a fogadtatás – pillantok rá sokat mondóan, negédes mosollyal. Tekintetünk találkozik, szinte foglyul ejtem a pillantását. Szavaimból kihallatszódó célzásra élveteg vigyor kúszik az arcára.
- Ennek rettentően örülök, kérem, érezzék magukat jól az estén – mondja, a poharát nyújtva, és miközben koccintunk, le sem veszi rólam a tekintetét. – Nos, mi akkor tovább megyünk – búcsúzik, majd kísérőjével eltűnik a tömegben, én pedig hosszan bámulok utána.

*

Mikor a kiszemelten eltűnik a mellékhelyiségben, feltűnés nélkül követem. Szeretem megismerni azt, akit kinézek magamnak. Minél többet tudok róla, annál könnyebb lesz meggyőznöm, hogy adja el nekem a céget.
Mikor belépek, a mosdókagyló felett támaszkodik, álla hegyéről csöpög a víz. Nyúzottnak tűnik, árad belőle az alkohol szaga. A tükörből meglepetten pillant fel rám, majd észbe kapva megtörli nedves arcát.
- Jól van? – kérdem, miközben közelebb lépek hozzá. Pillantásával végig követi minden mozdulatom.
- Igen, minden rendben van, köszönöm kérdését – szólal meg feleszmélve, én pedig megnyitva a csapot megmosom a kezem. – Maga sem bírja a tömeget? – kérdi, én pedig elmosolyodom. A tömeg jelen esetben emberi férgekből és vámpír söpredékből áll. Úgy köröznek körülöttem, mint rovarok a dög fölött. 
Ha a tömeg olyanokat takarna, akik számítanak, beleszólásuk van a világ eseményeibe és komolyan el lehet csevegni velük, semmi problémám nem lenne. De ezeket a gondolatokat inkább megtartom most magamnak.
Leonardra pillantok, aki azóta is megbűvölten figyeli a számat a tükörből. Felé fordulok, közelebb hajolok, arcunk egy vonalban, alig pár centi választ el minket egymástól, úgy nézek közvetlen közelről a szemeibe. Közben átnyúlok előtte a törölközőért, hogy meg tudjam törölni a kezem.
Csak egy pillanat, mégis hosszú percnek tűnik. Érzem a belőle áradó hevességet. Feltör benne a kíváncsiság irányomba… igazán remek.
De ahogy megérzem a testéből áradó illatát, vérének édeskés aromáját, beleborzongok. Érdekes fiú, meg kell hagyni.
- Mondhatni – válaszolom szárazon az elhangzott kérdésre. Aprót biccent, majd megpróbálkozik begombolni a kézelőjét, de mikor kudarcot vall, inkább csak visszahúzza a zakóját. Érdeklődve figyelem.
- Őszintén a hátam közepére kívánom az egész bált, ha mondhatom ezt – közli fanyar arckifejezéssel, aminek láttán szórakozottan elmosolyodok. – Jól szórakozik? – kérdi, a tükörből bámulva rám. 
- Nem kedveli a bálokat? – kérdem, miközben könnyed mozdulattal akasztom vissza a kéztörlőt a helyére. – Mint mondtam, nagyon jól szórakozom – legalábbis jelen pillanatban.
- Inkább csak, amiket én szervezek – mondja tétován, majd sóhajtva a hajába túr és az ajtóhoz lép. – Nos, akkor további jó szórakozást.
- Viszont kívánom.
Még néz rám pár pillanatig, mielőtt kinyitja az ajtót és távozik. Miután magamra maradok, elgondolkodva lépek közelebb a tükörhöz, hogy szemügyre vegyem benne magam. Elégedett vagyok a látvánnyal. Fordulok meg, hogy távozzak, mikor megakad a tekintetem a mosdókagylón felejtett karórán. 
Elgondolkodva veszem a kezembe. Egy Patek Philippe. Jó ízlésre vall. Mosolyogva csúsztatom a zakóm belső zsebébe, már ürügyem is van a következő találkozásunkat tekintve.

*

Másnap üzleti találkozót kérek a Torres fiú titkárnőjétől. Kapok is időpontot az aznapi fogadóórájában, délután kettőkor. Tíz perccel előbb érkezem, mint mindig, hogy legyen időm kényelmesen felérni az irodájához. Szeretem a pontosságot. Bár időm majdhogynem végtelen, mégis gyűlölöm, ha pocsékba megy akár egyetlen percem is.
A sofőröm, és egyben testőröm ragaszkodna, hogy bekísérjen, de egy kézmozdulattal leintem, így csendben leparkol a lesötétített ablakú, fekete Cadillac Escaladel. Ma pezsgőszín öltöny és fehér ing van rajtam, szintén fehér nyakkendővel. Nem kedvelem a sötét árnyalatokat, sápasztanak. 
Az épület bejáratánál a fotocellás ajtó kinyílik, ahogy a közelébe lépek, én pedig elszórakozom a jelenségen. Az utóbbi néhány évtizedben hatalmasat fejlődött a technika. Az emberi képzelet csodás dolgokat tud megteremteni. Mindig jól szórakozom ezen újdonságok láttán.
A biztonsági ellenőrző kapunál kapok egy vendég beléptető kártyát, annak segítségével hívom le a liftet, és indulok el a legfelső emeletre. Ahogy a hatalmas acél szerkezet megindul felfelé, a gyomromban megérzem a különös bizsergést. Azt hiszem, sosem fogom megszokni.
Pontban a megbeszélt időpontban érek a férfi irodája elé. Jöttömre a titkárnő betelefonál a gazdájának, magáról elfeledkezve bámul meg közben. Már annyira megszoktam a vizslató, csodáló pillantásokat, hogy már nem is zavarnak.
Végül udvariasan kinyitja előttem az ajtót, én pedig arcomra égett, udvarias mosollyal lépek be. 
Az iroda nagy, ugyanakkor letisztultan berendezett. Semmi felesleges sallang, minden egyszerű, a tárgyak rendeltetése van előtérben. A tekintélyes íróasztal mögött bőrszékben a meglepett férfi ül. Elegáns ma is, fekete inget, sötétkék nadrágot és nyakkendőt visel, arca azonban nyúzottnak tűnik, szemei alatt sötét karikák.
- Köszönöm hogy fogadott, Mr. Torres – mondom az íróasztalhoz lépve, megdöbbenéséből felocsúdva pedig felpattan és kezet nyújt.
- Örülök hogy látom, Mr. Vszevolod. Kérem, foglaljon helyet. Óhajt egy kávét? – kérdi, felvéve üzleties arcát, én pedig kényelmesen elhelyezkedem az egyik fekete bőrfotelben, lábaimat keresztbe téve.
- Köszönöm. A kávé az egyik gyengém – biccentek, felkönyökölve a karfára, államat pedig a kézfejemre fektetem. Átható pillantással nézem, ahogy telefonon kiszól a titkárnőjének.
- Minek köszönhetem a látogatását? – kérdi érdeklődve, és én halvány mosollyal nyúlok zakóm belső zsebébe, elővéve az óráját.
- Személyesen szerettem volna visszaszolgáltatni az óráját, amit a tegnap este folyamán elhagyott – mutatom fel, de még nem nyújtom át neki. Ujjaim közt forgatom.
- Ó, ez remek, már azt hittem búcsút inthetek neki – vidul fel.
- Ez egy szép darab, jómagam is kedvelem ezt a márkát – nyújtom felé, és ahogy átnyúl az asztalon hogy elvegye, egy hosszú pillanatig még én sem eresztem. Tekintetünk találkozik, ujjunk összeér, még a kesztyűmön keresztül is érzem kezének finom reszketését. 
- Hálásan köszönöm. Megtisztelve érzem magam, hogy csak ezért felkeresett.
Kopognak az ajtón, a titkárnő érkezik meg, kis tálcán a kávénkkal. Szörnyen ideges és zavarban van, botladozik. Bár meg kell hagyni, emberhez képest megkapó szépség, mégis kellemetlen jelenség az alkalmatlankodásával. 
A kávét egyszerű porceláncsészében szolgálták fel, az illata viszont elégedett morranást csal ki belőlem. Friss őrlésű, micsoda meglepetés. Élvezettel kortyolok bele, csak így, feketén. A jó kávét nem szabad elrontani semmivel.
- Nem tagadom, némi hátsószándékkal érkeztem – pillantok fel rá a csészém fölött, erre pedig kíváncsian húzza fel a szemöldökét. Bár érzem a hevességét, mégis megtartja tekintélyt parancsoló, erős auráját. Kedvemre való ez a fiú.
- Csak nem üzletről van szó? – kérdi szárazon, érdeklődést mímelve, mire szélesen elmosolyodom. 
- Ó, nem akarok így Önre törni száraz gazdaságpolitikával. Meghívom vacsorázni. Egy jó bor mellett a pénzről beszélni sem teher – ajánlatomra meglepettnek tűnik, de kis habozás után aprót biccent.
- Nagyszerű. Az asszisztensem értesíteni fogja – teszem le az üres csészét az asztalon lévő tálcára, majd felkelek a fotelből, és kezet nyújtok a megilletődött férfinak. Udvariasan feláll, úgy fogadja el a felé nyújtott jobbot. – Akkor este, Mr. Torres.
- Már alig várom – mondja elmélázva, újra a számat bámulva, én pedig nem tudom, vajon véletlenül csúszott ki a száján, vagy szándékosan ingerel. Minden esetre tetszik. Élvetegen elmosolyodom, mielőtt hátat fordítok és távozok.

*

A város legnívósabb éttermében foglaltattam asztalt. Bár általában akár hónapokig is várni kell a helyre, mivel bőkezű mecénás vagyok, számomra mindig fenntartanak egy asztalt. Kicsit előbb érkezem, a pincér pedig nyájasan kísér a helyemre, egy kíváncsi szemektől félreeső asztalhoz. Bort választok, ami megkoronázza majd a vacsorát, míg a partneremre várok.
Nem várat meg túlságosan, majdnem pontosan érkezik, a fogadtatástól még neki is eláll a szava, ahogy látom. Roppant elegáns, az öltöny kellemesen feszül izmos testén. Felállok, kezet fogunk, majd mindketten helyet foglalunk.
- Jó estét, Mr. Torres.
- Jó estét. Nahát, hogy tudott helyet szerezni itt ma estére? – kérdi őszinte csodálkozással. A pincér udvariasan leteszi elénk az étlapot, szó nélkül vizet tölt egy pohárba, majd felveszi az italrendelésünket és távozik.
- Nagy rajongója vagyok a szakácsuknak, visszajáró vendégnek számítok – mondom érdektelenül. Felkönyökölve az asztalra összekulcsolt kezeim felett nézek végig rajta, míg kinyitja az étlapot és belelapoz. De megérzi a pillantásom és felnéz.
- Ha nem bánja, választottam bort – mondom, miközben megérkezik a sommelier.
- Chateau Latour, 1855-ös bordeaux. Premier grand cru classe, tölgyfahordóban érlelt – mutatja be a bort, majd tölt mindkettőnknek, az üveget elhelyezi az asztalon és távozik.
- Ért a borokhoz, Mr. Torres? – kérdem, felvéve a poharat, finoman meglötyögtetve.
- Nem igazán – vallja be tanácstalanul.
- A jó borhoz nincs hasonló. Ez a bordeux meglepően testes, kissé savas, de selymes. Ha megszagolja, érezni a szarvasgombát, egy kis málnát, ibolyát. Az ízében feltűnik még a feketecseresznye és egy kis füstös utóíz – mondom áhítattal, aprót kortyolva a sötétvörös nedűből. Átható pillantással figyelem, ahogy vacsorapartnerem hasonlóan tesz, majd elégedetten felmorran.
- Ez tényleg csodás – mondja elismerően.
- Jobb csak akkor lehetne, ha egy lüktető vénából szívnánk ki – búgom mély hangon, erre pedig felkapja a tekintetét. 
- Ismertem az apját – mondom halk hangon, arcomon szenvtelen mosollyal. Arckifejezése feszültté válik, tekintete összeszűkül. – Visszataszító és primitív férfi volt. Amit mi sem támaszt jobban alá, mint hogy a saját ivadéka végzett vele – szenvtelenül pillantok a szemébe, majd újabbat kortyolok a borból.
- Apám azt kapta, amit megérdemelt – mondja komor hangon, testéből árad a feszültség. Ingerültsége szinte kézzel tapintható, de nem azért vagyok itt, hogy feldühítsem. Az érzelmek manipulálása, a velük való játék része a stratégiámnak. Az érzelmeken keresztül a legegyszerűbb befolyásolni másokat. És amúgy is élvezet nézni az arcát, ahogy elöntik az érzések.
- Nem kétlem. Hogy ölted meg? – kérdem könnyedén, jókedvű kis mosollyal állva a pillantását, szándékosan tegezve le, ezzel még közvetlenebb hangulatot teremtve.
- A puszta kezemmel – mondja, hangjában enyhe fenyegető éllel. 
- Hmm, micsoda erő… - búgom, átható pillantással pásztázva vaskos felkarját. Micsoda izmok. Gyönyörű lehet, ahogy táncolnak a bőre alatt, miközben a kéjtől vonaglik… - És most azt a céget vezeti, amit az erőszakos apja teremtett. 
- Tudom, hogy számtalanszor megkörnyékezte apámat a cég miatt – közli, arcán elégedett mosollyal. Nahát, valaki elvégezte a házifeladatát. Dicséretes, hogy utánajárt a dolgoknak.
- Okos fiú – búgom élveteg mosollyal.
- Nem vagyok oktondi gyerek – vág vissza hevesen, nekem pedig egyre jobban kedvemre van ez a beszélgetés.
- Hát persze, hogy nem. Ha gyermeknek tartanálak, nem beszélgetnénk itt, mint két egyenlő partner – csitítom, erre pedig láthatóan megnyugszik. Talán maga sem tudja, mit kezdjen a fennálló helyzettel. Nem gyermek, ez tény. Az emberekhez képest nem az. A fiatal arca ellenére már több évtized, talán már évszázad is áll mögötte. Joggal hiheti magát kemény, éltes férfinak. Az én éveimhez képest azonban csak egy szempillantás az eddigi élete. De honnan is tudhatná ezt? És egy darabig nem is kell megtudnia. Higgye csak, hogy átlagos vámpírral áll szemben. Neki is úgy a legjobb.
- Nem fogom eladni a céget. Legalábbis egyenlőre nem szándékozom megszabadulni tőle, bár a hátam közepére sem kívánom az ezzel járó nyűgöt – közli határozottan, szigorú arccal. Tetszik a magabiztossága, az önbizalom, amit sugároz. 
- Akkor hadd ajánljak egy másfajta üzletet. Megbízható szakembereket bocsátok a rendelkezésedre. Profikat, akik segítenek még jobban felfuttatni, kiterjeszteni a céget. És tőkét is hozzá. Részvényeket veszek, és így mindenki nyer. Ön még gazdagabb lesz, Mr. Torres, még sikeresebb, de én is profitálok a későbbi nyereségből – hátradőlök a székemben, áthatóan figyelve komoly arcát, furcsán csillogó szemeit. – Szeretem a jó befektetéseket, az Ön cége pedig annak tűnik. Viszont kétharmadok akarok, és ezzel beleszólást az üzletpolitikába – szögezem le a lényeget, odavetve, mint kész tényt. És hiába a komoly kitétel, ilyen ajánlatot nem utasíthat vissza. Ha utánanézett, ki is vagyok, milyen sikereket értem el a pénz világában, tudja, hogy velem az oldalán nincsenek felső határok.
- Érdekes ajánlat. Egy ilyen komoly döntést mérlegelnem kell, mielőtt válaszolok – mondja elgondolkodva, én pedig biccentek.
- Hogyne. Akkor a hétvégén kísérjen el egy műtárgy aukcióra. Jól fogunk szórakozni, és addigra talán döntésre is jut majd – ajánlom fel, a férfi pedig beleegyezően bólint. – Nagyszerű. Most pedig ne is essen több szó az üzletről. Érezzük jól magunkat az este további részében. Szeretném behatóan megismerni, Mr. Torres – mondom lassan szélesedő mosollyal, mélyen a szemébe nézve, kicsit talán kétesen utalgatva. Megvillan a szeme, tetszik neki a kis játék.
 


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).