Karakter: Armand a vérfarkas
Behunyom szemeimet, és mélyen magamba szívom az ismerős hegyi levegőt. Skócia...
Talán száz éve nem jártam itt.
Nem éreztem finom illatát az esőáztatta fű és föld kesernyés keverékét, és a víz édes aromáját. A virágok édes illatát.
Tekintetem a horizontra téved, fájó hiányérzet sajdul a mellkasomba. Magány...
- Indulhatunk? - hallom egyik farkasom hangját, és felé fordulok. Elegáns öltönyben feszít, jóképű arcán komor kifejezéssel. A tárgyalás most kezdődik... Ha szerencsénk van, nem lesz háború.
A tárgyalás hamar véget ér, és este már szállunk is fel a magánrepülőgépemmel. Megengedhetem, hogy Klánunknak legyen sajátja, elvégre piszok gazdag üzletember vagyok az emberi világban.
Odahaza áldatlan állapotok fogadnak. Távollétemben, a szomszédos nagyváros vérfarkas klánja megtámadta az enyémet. Dühös ordítással fogadom a híreket, de amikor megtudom, hogy visszaverték a támadást, és nem szenvedtünk komoly károkat, megnyugszom.
Klánunk fő-gyülekezőhelye a város szívében van, egy régi kastélyépületben. Felújíttattam, és lakrészeket alakíttattam ki farkasaimnak, akik átváltozásuk miatt hontalanná váltak. Ez már az otthonuk, védik teljes szívükkel.
Besétálok a nagyterembe, cipőim halkan koppannak a fekete márványpadlón. A trónomhoz sétálok, és leülök rá, tekintetem végigfuttatom klánomon. Néhányan átváltozva pihennek a puha szőnyegeken és párnákon a fal mentén, vannak akik emberi alakban sétálgatnak, az asztalokról csemegézve finomságokat.
Tekintetem helyettesemre szegezem, aki elém lép.
- Halottak? - morgom halkan.
- Kettő.
Felmordulok, erőm kicsap testemből, és végigvág a termen. Többen lekushadnak a földre, de aztán gyorsan magukhoz térnek, tudják hogy ez nem nekik szól. Sosem bántok senkit ok nélkül, a kegyetlenkedés nem az én asztalom. Ezért szeretnek annyira a farkasaim, jobban mint az elődömet, akit hetven évvel ezelőtt győztem le egy kihívásban. Ő kegyetlenkedett velük, ezért amikor én kerültem a trónra, mindenki azonnal felesküdött nekem.
- Sérültek? - folytatom mély morranással a kérdezősködést.
- Csak egy. Dave, egy fiatal farkasunk. Válságos az állapota, ráadásul úgy két órával ezelőtt el is szökött, valószínűleg a családjához ment. Hontro.
Összehúzom a szemöldököm. A hontro kifejezést azokra a farkasokra aggatják, akik képtelenek elszakadni érzelmileg az emberi családjuktól. Sokan vannak, akik éveken át szenvednek, majd végül sikerül elszakadniuk, de vannak akik soha. Dave... Nem emlékszem tisztán az arcára, hiszen rengetegen vagyunk.
- Vissza kell őt hozni, mert ha átalakul sebesülten, elveszítheti az önkontrollját, és megöli a családját - dörmögöm komoran.
- Igen uram, máris utána küldök néhány erős harcost.
Felemelem a kezem. Ha így áll a helyzet, hogy több farkas is kell, akkor biztosan erős ez a Dave.
- Életét kockáztatta a klánért, ezért ennél többet érdemel. Én magam megyek érte, így a családja is nagyobb biztonságban lesz.
*
Sötétzöld Audimmal bekanyarodok a megadott címen szereplő kis kertesház elé. Leállítom a motort, és kiszállok az autóból. Tekintetem végigfuttatom a halványzöldre festett, alacsony kerítésen, a szépen gondozott virágágyásokon, és a puha pázsiton. Nagyon barátságos, igazi otthon. Nem csodálom, hogy Dave szíve idehúz, holott nem is az egész családja él itt, csak a testvére.
Az ajtóhoz sétálok, és becsöngetek. Kellemes kis kondulás fogad. Halk léptek nesze, ha jól hallom extra halásommal, mezítláb van az illető. Lassan nyílik az ajtó, és abban a pillanatban...
Hátratántorodva, kitágult orrlyukakkal és szemekkel mérem végig az ajtóban állót.
Mélyen magamba szívom testének illatát, amely a skót felföldre emlékeztet, származásomra, családomra. Érzem a legelők finom illatát, a virágok harmatos aromáját... és érzem...
...Őt.
Behunyt szemekkel szorítom kezemet dübörgő mellkasomra, a szívem szinte kiugrik a helyéről, a levegő pedig kevés már.
- Tessék... - szólal meg egy lágy női hang. Felnyílnak zöld szemeim, és újra a szép női arcra pillantok. Másodjára még gyönyörűbb, mint elsőre. Alacsony, talán a vállamig ér. Karcsú, formás és puha idomai vannak. Arca mint egy festmény, legalábbis nekem ő a legszebb nő a világon. Szemei olyan sötétek és mélyek, hogy el tudnék veszni bennük, ajkai duzzadtak és teltek. Gyönyörű, sötét haja feltűzve a tarkóján. Legszívesebben belefúrnám ujjaimat és kibontanám, de egyenlőre a lélegzés és a stabilan állás is nehezemre esik. Félénken pillant végig rajtam, látom rajta hogy tart tőlem.
Tétován felé lépek, és kezemmel arca felé nyúlok.
- Végre megtaláltalak... - suttogom rekedten, szemeim perzselően pillantanak végig rajta. Ő az. Végre... végre... végre!
Megtaláltam...
...a társam.
|
