|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Levi-sama | 2010. 01. 27. 15:31:11 | #3409 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Puha és meleg... lágyak az ajkai, finom édes íze van. Mellei a mellkasomnak feszülnek, minden idegszálammal érzem hevesen dobogó szívét, csak hallani nem vagyok képes, mert az enyém oly hangosan dübörög füleimben, hogy megsüketít teljesen. Karjaim szorosabban fonódnak derekára, illatát mélyen magamba szívva adom át testem-lelkem ennek a csodálatos érzésnek. Mintha együtt repülnénk a fellegekben...
Reszket a karjaimban...
Fájdalom hasít a számba, és egy óvatlan pillanatban kiszabadul fogságából, majd sebesen futni kezd a kijárat felé.
Menekül... előlem. Előlem!
- A társad vagyok... - zihálom erőtlenül megkapaszkodva a rácsokban. Kezeim nyomán a fém tehetetlenül hajlik meg, és én lehajtott fejjel állok leverten.
- Hát nem érzed...?
***
- Mi történt, királyom? - Brandon hangjában őszinte aggodalmat érzek, ezért egy fáradt mosollyal szállok ki a kocsimból és megnyugtatóan szorítom meg a vállát.
- Hibát hibára halmozok, Brandon.
- Nála voltál? Ugye nem bántottad? - Csodálkozva nézek rá, szemeim pedig lassan elsötétülnek a haragtól, önkéntelenül is rávicsorgok.
- Azt hiszed képes lennék rá? Előbb fojtanám vízbe saját magam, minthogy rá kezet emeljek, ezt te tudod a legjobban! Ostoba!
Észbe kapva engedem le ökölbe szorított kezemet, mielőtt megütném. Nagyot sóhajtva fúrom ujjaimat ezüstszőke hajamba, és elszámolok tízig.
Tiszta hülye vagyok...
- Ne haragudj - dörmögöm halkan. - A dolgozószobában leszek.
***
Az ablakon keresztül figyelem a naplementét. Figyelem a vöröses napsugarakat, ahogy elnyújtják a tárgyak, fák és bokrok árnyékát. Zsebeimben lévő ökleim időnként összeszorulnak, majd elernyednek, attól függően az érzelmek mely bugyrában tapicskolok épp.
Gyengéd udvarlás. Virágok, ajándékok. Hasztalanok lennének, hiszen minden esélyemet eljátszottam nála... Azonban engem nem olyan fából faragtak, hogy feladjam. Végigveszem a lehetőségeimet, a lehető legfigyelmesebb megoldást választva. Mellette kell lennem. Ha nem érinthetem meg, csak nézhetem, még akkor is sokkal jobb, mintha nem találkoznék vele. Dave mindent elmesélt a húgáról. Már tudom hova jár, mi érdekli őt és mi nem, hasonlók. Büszke, hogy a testvére lesz a királyné, ezért készséges volt velem. Legalább ennyivel előrébb jutottam.
Az éjszakát kétségeim között gyötrődve töltöm, másnap reggel pedig amikor ő kilép a házának ajtaján már várok rá. Sokat gondolkoztam azon, hogy hozzak-e neki virágot, de inkább nem erőszakolok rá semmilyen ajándékot. Majd később...
Észrevesz, és kiejti kezéből a kulcsot, majd halk sikkantással felkapja és visszarohan a bejárathoz. Mellette csattan a tenyerem az ajtón, hogy ne tudja kinyitni.
- Várj... ne menekülj előlem, kérlek. - Mély hangomon próbálok hozzá kedvesen beszélni, de csak annyit érek el, hogy megrettenve lapul az ajtóhoz, szemeivel ijedten fürkészve a menekülési lehetőségeket.
- Mit akarsz...? Engedj el... én... - hadarja, táskáját mellkasához szorítva. Oldalra fordított fejjel áll, még csak rám sem mer nézni. Fehér bőrére halvány, sápadt csíkokat rajzol a reggeli napfény, sűrű szempillái meg-megrebbennek, puha, csillogó ajkai reszketnek. Könnyű kis halványlila ruhában van, apró csipkedíszítéssel a dekoltázs körül. Finom virágillata teljesen elbódít, és nagyot kell nyelnem hogy képes legyek megszólalni.
- Bocsáss meg nekem, Mona. Nagyon sajnálom amit veled tettem.
Csodálkozva fordítja felém a fejét, és amikor szemeink találkoznak, sikerül fogva tartanom néhány hosszú pillanat erejéig a tekintetét, s szép arcának lágy vonásait cirógatom pillantásommal. Egyszerűen nem tudok betelni vele.
- E-ezért jöttél ide, hogy bocsánatot kérj?
- Igen. Látod, hozzád sem érek... csak annyit kérek tőled, hogy bocsáss meg nekem. Semmi mást.
Pár másodpercnyi csend után idegesen megnyalja ajkait, amitől körmeim végigszántanak az ajtó fáján, de nem érek hozzá akkor sem, bármennyire is megőrjít az illata, a testéből áradó melegség.
- Ha-ha békén hagysz, ha megígéred... hogy...
- Nem kérheted tőlem, hogy távol tartsam magam tőled - szakítom félbe komoran. - Abba belepusztulnék, Mona. Bármi mást kérhetsz, csak ezt nem.
- Félek tőled... - suttogja halkan, fejét lehajtja, és még szorosabban öleli magához táskáját. Elönt a szánalom.
- Szegény édesem... a frászt hoztam rád - dörmögöm ellágyulva, és egy arcába hulló hajtincset kisimogatok, hogy finoman aprócska füle mögé tűrjem. Még mindig érzem hogy fél, de legalább a remegése alábbhagyott már.
- Nem értem miért teszed ezt. Én nem vagyok a... a...
- Társam - segítem ki zavarából. - De igen, az vagy. Te is érzed a köztünk lévő erős vonzalmat, csak megijedtél, mert nem érted. Félsz tőlem, de ha majd megismersz és már nem félsz, akkor érezni fogod majd te is.
Látom rajta, hogy újra felébred benne a félelem, ezért békítően emelem fel kezeimet és lassan hátralépek. Hagyom hogy megnyugodjon, majd folytatom: - Adj nekem egy lehetőséget, Mona. Nem teszek semmit, csak szeretnék a közeledben lenni.
Nem válaszol, csak ajkát harapdálva néz rám azokkal a gyönyörű szemekkel. Tétován a kocsim felé intek.
- Elvigyelek az egyetemre esetleg...? Addig elmesélem neked, mit is jelent ez a dolog a vérfarkasoknál, hogy megértsd miért veszítettem el a fejemet.
Ez az, ez talán segít. Szépen magamhoz édesgetem. Ha így sem enged közel magához, akkor sem menekülhet el előlem többé. Fogalma sincs, mennyire elszánt vagyok.
Mindenre elszánt.
|
| timcsiikee | 2010. 01. 13. 02:47:23 | #3258 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
Ijedtemben rohannék az ajtó felé, de mikor épp elérném a kilincset magához ránt, szívem a torkomban dobog. Hátammal izmos testének csapódom, Hosszú erős karjaival átölel minden érzékem vészesen sikít a félelemtől. Legszívesebben én is azt tenném, de nem lehet. Azzal mindenkit idecsalnék, és nem akarom, hogy lássák őt, nem akarom, hogy ők is veszélybe kerüljenek. Így inkább elfojtom minden kitörni készülő hangomat. Hajcsatom a földön koppan, vállamra hullnak langyos tincseim, és hiába feszengek, hiába a sok szitokszó és könyörgés, nem ereszt.
- Végre megvagy… - duruzsolja hajamba bújva – Annyira kerestelek… azt hittem elveszítettelek örökre… édesem…
Miért? Miért nekem kell egy ilyen eszement ámokfutóba botlanom? Miért engem kell?
- Engedj el! Kérlek! Könyörgöm! Eressz el! – ficánkolok karjaiban, de semmire sem megyek vele.
Lassan maga felé fordít, susogva csitít el, majd megint megcsókol. Szemeim összeszorítom, könnyek buknak ki szemem sarkából, mégis forrón bizserget ajka és magával ragad ez a különös érzés. Szikrák, nyaldosó lángok pattannak szívemben, és elárasztja testemet. Nem… nem akarom, hogy megint magával vigyen, félek… félek azoktól a lényektől, és félek tőle. Miért csinálja ezt velem? Mintha egy színjáték közepébe cseppentem volna, úgy érzem magam, de ki akarok törni belőle. Remegnek ajkaim, a vér csak úgy száguldozik az ereimben, növekszik bennem az adrenalin. Muszáj megtennem… muszáj.
Egy óvatlan pillanatban harapok édesen csókoló ajkaiba, mire felmorranva hajol el tőlem, és kihasználva az alkalmat futok ki, kiszakadva kezei közül
Sikerült… sikerült elfutnom, most mér csak bírnom kell.
Megtörlöm duzzadtra csókolt számat és lefolyó könnyeimet, szélsebesen sietek a folyosón, felkapom táskámat, a többiek ijedten kapnak tekintetükkel utánam.
- Mona! Hova mész? – kiált utánam az egyik srác.
- Mennem kell! Ne haragudjatok, és máris csapódik utánam a következő ajtó.
Kiérek a zsúfolt utcára remegő tagokkal, de egy pillanatra sem állhatok meg… nem szabad. Csak loholok előre, szlalomozok az emberek között, majd egy kis idő után reménykedve pillantok magam mögé, de sajnos elkeseredetten látom, hogy magas alakja kitűnik a tömegből, és előre meredve siet ő is.
- Ne! – törik ki belőlem egy sikoly, összehúzom magam, alacsony vagyok így el tudok bújni az emberek sokaságában, osonok össze-vissza majd ahol jónak látom, befordulok egy sikátorba, hátrálva szorongatom magam előtt táskámat, és a rohanó tömeget figyelem az utcán, várva a pillanatot, hogy előttem haladjon el, és menjen tovább, hátha nem vesz észre. Meglapulok, cipőm is nagyon halkan kopog, ügyelek rá, folyamatosan hátrálok, kerek, remegő szemekkel figyelem, de semmi… nem látom őt, vajon ennyire lemaradt volna tőlem?
A következő lépésnél háttal nekimegyek valaminek, sikoltva fordulok meg, és ahogy meglátom arcát, hosszabb sikollyal feszülök meg, karjaim remegni kezdenek, lábam összecsuklik, majd forogni kezd velem a világ, összeesem, és minden elsötétül.
~*~
Feketeség vesz körül, s magam külső szemlélőként látom, hogy fény vesz körül, de csak engem. karjaim magam előtt keresztezem, úgy markolászom saját végtagjaim, és remegek. Hideg van, és félek, szívem csordultig tele rettegéssel. Hol vagyok? Itt minden olyan kopár, és nem látok semmit. Hirtelen egy szürke karom nyúl felém, próbálok elugrani előle, de szoknyámba így is belekap, sikoltozva alig bírom kirángatni karmai közül. Elindulok, nem tudom merre, csak futok, amerre a lábam visz, menekülni akarok, elfutni innen, ki ebből a szörnyű, sötét és nyirkos helyről jó messzire. Nem látok semmi kiutat, hiába kapkodom tekintetem, ijedten zihálok, csak úgy kapkodom a levegőt, és úgy érzem egyre jobban körülvesz a bűvös árny. Megtorpanok, és minden irányból megtámad a szürke karom, a feszültségem egyre nő, míg végül ki nem tör belőlem egy hangos sikollyal.
- Ááááááá – Sikolyom tölti be a szobát ahogy kipattannak szemeim, minden fal és bútor az én hangomat veri vissza, reflexből azonnal felülök, vadul zihálva, homlokomról egy meleg rongy esik le.
- Mona, nyugodj meg – szólít meg egy lágy hang, és rémültek kapom felé tekintetem.
- Patrick… - mondom elhalkulva, kicsi szívem csitulni kezd. Ő az egyik ismerősöm a menhelyről, a barátnőjével Lisával együtt szokták az állatokat gondozni, mindig is úgy gondoltam hogy aranyos pár. De ő vajon mit keres itt? És én hol vagyok?
Azonnal körbenézek kíváncsian, és… azt kell tapasztalnom, hogy a saját szobámban vagyok.
- Csak rosszat álmodtál – nyugtat meg, és vállamnál fogva nyom vissza az ágyba, ölemből elveszi a rongyot és vízbe teszi, de ott is hagyja. Biztos ő hozott haza, de…
- Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kérdezem halkan, lassan, fokozatosan kezdek csak megnyugodni.
- A menhely nyilvántartásából… emlékszel? – mosolyodik el. Igaza van, teljesen kiment a fejemből. De vajon hogy talált rám? Hogy hozott ide? Mi… mi lett Armanddal? Tőle ezeket nem merem megkérdezni, hisz azt sem tudja ki ő.
- Hol… találtál meg? – kérdem félve. Utolsó emlékem az volt, hogy a sikátorban elájulok.
- Ahogy hirtelen elfutottál, utánad siettem. Mind ismerünk, nem szoktál ilyet csinálni, gondoltuk baj van. Bent mindenki aggódott érted – milyen kedves – láttam, hogy merre futsz, meg akartalak előzni, de pont belém ütköztél, úgy kaptalak el. Aztán hívtam egy taxit, és a menhelyet, hogy mondják meg a címed.
- Köszönöm – mondom mosolyogva. Annyira megkönnyebbültem végre, örülök, hogy ő talált meg.
- Jut eszembe… Lisa is mindjárt itt lesz, mondtam, hogy hozzon valami kaját.
- Kedvesek vagytok, köszönöm, de… nem kellett volna – homlokomra nyomja kezét, majd elveszi onnan, és feláll az ágy széléről.
- Már nincs lázad, remek. Ha megjött Lisa, elmesélsz mindent oké? – néz rám kedvesen. Igen, ezt valahogy sejtettem. Ismerem ám a lányt, kíváncsi és nagyon kedves, de ilyenkor szörnyen cserfes tud lenni. Kimegy a szobából, én pedig oldalra fordulok az ágyon, és kinézek az ablakon. Összeszűkül szemem, mert mintha egy pillanatra egy árnyat láttam volna, de úgy tűnik tévedtem. Inkább csak nézem a fák lombjait. Amíg ide nem ér, ki kell találnom valami mesét, mégsem mondhatom, hogy egy vérfarkas király üldöz engem, azonnal kinevetnének.
~*~
Legyűrök egy finom levest amit Lisa főzött nekem, közben előadok egy mesét, hogy egy ideje zaklattak, legutóbb telefonon amikor a menhelyen voltam, s el akartam sietni onnan. Tudom, bugyuta mese, és talán hihetetlen, de csak sikerül ezt elhitetnem. Még szerencse. Megköszönök mindent s biztosítom őket arról, hogy jól vagyok, így végül megnyugodnak, és egymás derekát karolva búcsúznak el tőlem, úgy indulnak haza. Annyira édesek együtt, mindig megmosolyogtat a látványuk. Fáradtan sóhajtva fekszem még egy kicsit, de egy idő után tehetetlennek érzem magam. Délután van még, nem is tudom mennyit aludhattam. Egyáltalán milyen nap van ma? Az órámra tekintek, és látom hogy délután kettő. Átaludtam volna egy egész napot? Jézusom, soha nem tettem még ilyet.
Kikelek az ágyból, és lezuhanyozom, muszáj egy kis frissítő fürdőt vennem, mert a rémálomtól tiszta verejték vagyok, és egy tiszta ruha sem ártana. Felkapok egy kényelmes ruhát, amiben akár még a boltba is lesétálhatnék, de semmi kedvem, hiába nincs itthon semmi. Ez a leves jól esett, vacsorára meg majd kitalálok valamit. A konyhába tipegek le fehér puha zoknimban csendben, és úgy döntök, főzök magamnak egy kis teát.
Leszűröm, majd megízesítve csészébe öntöm ki a finom gőzölgő frissítőt, de ekkor csenget valaki. Szívem kihagy egy ütemet. Vajon ki lehet az?
Mindegy is, hisz elméletileg itthon sem vagyok, ezért így is teszek, nem nyitok ajtót.
Mintha mi sem történt volna, megfogom kicsi csészém, és leülök a nappaliban a fotelembe a teámat kortyolgatva, akkor újra csengetnek. Kezdek félni, szívem újra őrült ütembe kezd, de egy újabb korty teával nyugtatom magam. Miért nem megy már el? Láthatná már, hogy nem vagyok itthon… Félek… vajon ki állhat ott?
Mindegy, nem érdekel… akkor sem fogok ajtót nyitni. Nem, és nem.
|
| Levi-sama | 2009. 12. 29. 01:18:15 | #3052 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Virrad.
Új rajzlapját kifeszíti az égen a hajnal, a sötétség leomlik a fák tövébe, és borzong az erdő a reggel előhírnökétől.
A bús hajnalban járok egyedül.
Meztelen talpam alatt a nedves fűszálak némán sikoltanak. Térdre rogyva markolok a nedves fűbe véres ujjaimmal, fejemet felvetve szinte felvonyítok a fájdalomtól. Elszökött. Elszökött előlem. Előlem!
Egy test puffan tompán mellettem, halk hörgéssel.
- Királyom... a te érdekedben tettem... - zihálja. Lehajtom a fejem, hajam arcomba hullik. Csúnyán helyben hagytam, és mégis utánam jött.
- Brandon... - szűröm a fogaim között - takarodj innen.
Véres hasára szorítja kezét, és közelebb kúszik hozzám, szabad kezével vállamat megszorítja.
- Ne menj utána... könyörgöm...!
Felállok és magára hagyom. Sérülései komolyak lennének ha ember lenne. De nem az. Ő is csak egy szörnyeteg.
Mint én.
***
Napokon át csak szenvedek, mert a kötelességeimre kell koncentrálnom. A rivális hordával való béke alapjait kell megteremtenem, de mivel ők azok akik pofátlan követelésekkel állnak elő, így nem tehetek sokat. A háború elkerülése a célom, de farkasaimat akkor sem adom a rivális klán vezérének kezére, akiről messzeföldön tudja mindenki hogy mennyire kegyetlen és aljasul kihasználja falkájának tagjait. Mellesleg nem egy tagja pártolt már át hozzám, ez is az oka a dühének. A szomszéd város vérfarkas klánja. Nem olyan nagy, de komoly károkat okozhat, hiszen nekem minden farkasom élete számít.
A háború pedig életeket követel.
Ilyen nehéz teher nehezedik rám, és mindemellett nincs időm a társam után kutatni.
Sötét, csillagtalan éjszaka nehezedik ránk. A fák között fújó szél az avar poshadt, édeskés, és a vér fémes illatát sodorja felénk.
A tisztáson állunk, én elöl emberi formámban, mögöttem Brandon áll. Méterekkel távolabb tőlünk, a fák közül farkasaim figyelnek bennünket, ugrásra készen. A legerősebb harcosaimat hoztam el a tárgyalásra.
Kilép a fák mögül a rivális klán vezére. Olyan magas, akár én. Rövid fekete haja hátrafésülve, sápadt, jóképű arcán semmi érzelem. Fekete öltönyben és fehér, köldökig kigombolt ingben van. Ahogy megszívja a kezében lévő cigarettát, a felparázsló narancssárga fényt visszatükrözi fekete napszemüvege. Jól tudom miért hordja még éjjel is. Aranysárga fakras szemei vannak. Túl sokat időzött állati formában, és ennek köszönheti, de nem csak ezt. Hegyes szemfogai is vannak, akár egy vámpírnak. Önmagában is ijesztő alak, de ha elmosolyodik, az igazán gatyabarnító tud lenni. Erős, ereje felér az enyémmel, ezért nem hívjuk ki egymást párbajra. Nincs értelme, csak lestrapálnánk egymást, és egy óvatlan pillanatban átveheti a hatalmunkat egy gyengébb hím, kihasználva a kiszolgáltatottságunkat. Állati ösztöneink vannak, de nem vagyunk ostobák.
- Armand... - üdvözöl engem, elhajítva egy pöccintéssel a cigarettáját.
- William.
A néma csendet néhány tücsök ciripelése töri csak meg, ahogy állunk egymással szemben. Lassú mozdulattal veszi le szemüvegét, borostyánsárga szemei szinte izzanak a sötétben. Semmivel sem marad el mögöttem, ha hatásos megjelenésről van szó. Bárki más betojna, de engem és Brandont nem ilyen fából faragtak.
- Hallgatlak - dörmögöm komoran összehúzva ezüstszőke szemöldököm. Mélyet szippant a levegőből, majd lezserül zsebrevágott kezekkel lép közelebb. Mögötte, úgy húsz méternyire izgatottan mocorognak farkasai. Nincs kizárva, hogy ma éjjel csatatérré válik ez a békés kis erdő. Brandon halk morgását hallom a hátam mögött, és érzem hogy ideges. Felénk lép, de felemelem a kezem. Nyugalom.
Egy csapásra lehiggad az összes farkasom, szinte érzem a hűvös nyugalmat amely végigsöpör rajtuk. Bíznak bennem.
- Lenyűgöző - tapsol hanyagul William. Arcán gúnyos mosoly. - Mindig is csodáltalak a hidegvéredért. Én sajnos heves természet vagyok. Nagyon is.
Figyelem ahogy megnyalja a száját, és tudom mire céloz a mocsok. Úgy két vagy három hónapja fogadtam a hordámba egy fiatal farkast, aki az ő áldozata volt, mellesleg a klánjának tagja. Testén számtalan seb volt, de a legborzalmasabb a megnyomorított kis lelke volt. A testi sebei mára már begyógyultak, de a lelke... ki tudja, mikor jön el az a pillanat, amikor nem rezzen össze minden hirtelen mozdulat vagy erősebb hang miatt.
- Nem azért találkoztunk ma, hogy a természetedről beszéljünk.
- Oh de türelmetlen valaki...
- Térj a tárgyra William! Mit akarsz?
- Mindent - tárja szét karjait az ég felé. - De ki ne vágyna erre? Na jó, nem leszek túl mohó... Elmegyek a városból, ha mindazokat a farkasokat visszaszolgáltatod nekem, akiket elvettél.
- Nem vettem el tőled senkit, maguktól jöttek el hozzám. Szabad akaratukból.
Halk nevetése fokozatosan csap át hangos hahotázásba, de cseppet sem jókedvű.
- Még hogy egy vérfarkas akinek szabad akarata van? Vénségedre szentimentális lettél, Armand?
- Elég! - mordul fel Brandon mögöttem, és mellém lép. - Ne merészeld sértegetni a királyunkat!
Körénk gyűlnek a harcosaim, mind vicsorog és morog, körmeiket a földbe vájják. Lassú léptekkel merészkednek elő a fák közül a Handor Klán farkasai is.
William ijesztő hirtelenséggel hagyja abba a nevetést, és komoran néz a szemembe.
- Nem háborúzunk - emeli fel a karját, és farkasai visszahúzódnak az erdőbe. - De mindaddig portyázni fogok nálad újra és újra, amíg vissza nem adod ami az enyém.
- Nem nevezheted magadénak azt, amit soha nem birtokoltál - válaszolja helyettem Brandon.
- Majd meglátjuk... ki nevet a végén.
Nevetése hosszan visszhangzik a fák között még akkor is, amikor neki és klánjának már csak hűlt helye marad a fűben.
Komoran hajtom le a fejem.
- Királyom?
- Semmi baj, Brandon. Megvédjük a hordánkat, bármi áron.
***
Délelőtt első utam az én Monám házához visz. Amikor kiszállok az autómból már tudom hogy nincs otthon. A szagnyomok alapján már napok óta nem járt itt.
Könnyedén bejutok a házba, és alaposan körülnézek. Megszaglászom az ágyneműjét, é behunyt szemekkel képzelem magam elé. Sóvárogva simítom meg a párnáját. Vágyom rá... annyira de annyira...
Az üresség a hiány ami bennem van, egyre csak nő és tágul, szinte elemészt...
Semmit nem találok, ami támpont lenne hol keressem őt. Tehetetlenül rogyok a nappali kanapéjára, és megakad a szemem egy papír sarkán ami az asztal alól kandikál ki. Felveszem.
Nocsak... egy vízjeles papír. Állatorvosi egyetem...
A megrendültségtől megremeg kezemben a papír. Mennyire keveset tudok róla...! Oly kevés időt tölthettem vele, amely szinte semmire sem elég. De... ezen változtatni fogok. Ha csak egyszer is sikerül végre megkaparintanom őt, soha többé nem eresztem. Nem én!
Egy nevet látok a papíron: Professzor Nicholas Plumm.
***
- Higgye el... nem tudom hol van! - lihegi a férfi sápadtan, amikor türelmemet vesztve a nyakánál fogva szorítom a falhoz az üres tanteremben. Vicsorogva hajolok az arcába. Bűzlik a félelemtől.
- Csak... csak annyit mondott, hogy egy menhelyre megy segíteni... mert szabadidejében önkéntes munkát végez ott, de esküszöm nem tudom melyikben!
Újra felmordulok, és a falhoz szorítom erősebben.
- Várjon, várjon! A legközelebbi menhely a városban a Kék Virág Állatmenhely! Talán ott lesz! Igen, igen! Egész biztosan...!
Elengedem, és ő lecsusszan a fel mentén.
- Köszönöm.
Magára hagyom és a kocsimba vágódva hajtok oda. Tudom hol van, elvégre a saját városomban mindent ismerek.
Amikor behajtok a parkolóba, és felsietek a lépcsőn, azonnal megérzem az Ő illatát. Lábaim szinte remegnek a késztetéstől, hogy rohanjak a szag után, de visszafogom magam. Nem rohanhatom le őt, mert csak halálra rémíteném, valamint feltűnést sem akarok kelteni.
Egy ketrecsor mellett haladok végig, az állatok pedig azonnal vackaikba menekülnek amint megéreznek. Félnek tőlem, megjegyzem joggal. Minden állatból ezt váltjuk ki. Mi. A szörnyek.
Azonnal észreveszem őt. Egy ketrecen belül van, és vidáman csaholó kölyökkutyákkal játszik. Arcán varázslatos mosollyal. Szívem őrült zakatolásba kezd, kezem lábam reszket, arcomon egy verejtékcsepp csordul végig.
Egy rácsba kapaszkodom, mielőtt áttörném magam a ketrec falán és rávetődnék. Inkább csendben figyelem őt. Milyen szép így. Még nem láttam őt mosolyogni... csak egy félénk kis félmosolyt kaptam eddig tőle. Féltékenyen figyelem, ahogy simogatja a kis korcsokat.
Mona keze... Mennyi gyengédséget képes nyújtani...
Igazi angyal. Egy álomszép tünemény. Az én társam...
Észrevett.
Feláll és felém fordul, arcán rémület. A kutyák vicsorogva hátrálnak a ketrecük legtávolabbi sarkába tőlem, ahogy közelebb lépek.
Mona az ajtóhoz siet, és elszaladna, menekülne előlem, ha tudna. Még csak egy kis erőfeszítésembe sem kerül elkapni törékeny csuklóját és magamhoz rántani őt. Mellkasomhoz csapódik a háta, és rémülten felnyög ahogy derekát átölelve szorítom magamhoz. Feltűzött haja kibomlik és én belefúrom az arcomat, mélyen magamba szívva illatát.
- Végre megvagy... - suttogom akadozó légvételekkel. Testem szinte lángol az erős vágytól amit érzek iránta. - Annyira kerestelek... azt hittem elveszítettelek örökre... édesem...
Ellenkező szavait meg sem hallom, csak magam felé fordítom, és kezeim közé veszem arcát.
- Sss... - súgom lágyan ajkaiba, hogy aztán égy végtelenül gyengéd csókkal fojtsam belé a szavakat. Próbál ellenállni, mellkasomnak feszíti kezeit. Meg sem érzem gyengécske kis erejét, csak édes ízét és testének puha, meleg lágyságát...
Megvan. Végre megvan! Soha... soha többé nem eresztem el!
|
| timcsiikee | 2009. 12. 20. 18:50:18 | #2901 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
- Most már ez a te házad. Itt minden a tiéd, mától ez az új otthonod – válaszol körbemutatva a termen. M…mi? Hogy mi? Mit jelentsen ez? Félve lépek el közeléből.
- Mih…? Miről beszélsz? – kérdem, felém nyúl, de nem ér el, megint csak eltávolodom tőle. Mit akar tőlem?
- Mától te is itt fogsz élni – mondja olyan komolyan, hogy elkerekednek szemeim – A feleségem leszel – fejezi be és a gyomrom, szívem, mindenem összeszorul a mondatra. Ugye… ugye csak viccel? Már hogy lennék? Ez képtelenség.
- Én nem... itt valami félreértés lehet... én nem... – én nem lehetek a felesége! Átkarol ahogy hirtelen megint elém lép, megremegek karjaiban félve. Nem… biztos csak valami félreértés az egész…
- Bízz bennem – mondja halkan. De… de mit? Miért? Ahogy finoman érint, s kezem terelgeti egyre jobban elfog a remegés. Félek… Hova kerültem?
- Armand… - suttogom, de több nem jön ki ajkaimon, ruhájába markolok kapaszkodót lelve, de ez sem ad elég erőt, hogy el tudjak távolodni tőle.
(zene)
- Te hozzám tartozol… - arcomhoz hajol, ajkaimra simul olyan lágyan és érzékien, hogy minden józanságomat elveszítve hanyatlok egy cseppet hátra, és belevetve magam a feltörő érzelmekbe hagyom, hogy… hogy… megcsókoljon. Testébe szinte beleolvadva érzem, hogy nyelve számban kutat, s a lassú csók közben visszafojtott nyögésétől remegnek meg ajkaim. A félelemtől, s feszültségtől egyszerre szorul még mindig szívem, ujjaimmal felsőjébe markolva próbálom megtartani testem annak ellenére, hogy karjai szinte beterítenek, amúgy sem engedne leesni. Lassan válik el tőlem, de ajkaim sokkal gyorsabban hűlnek ki ez után, nem merek rá nézni… Nem…
Megcsókolt egy idegen férfi…
- Már te is érzed. Nézz rám kedves… - mondja halkan, s annál is mélyebben. Lassan nyitom fel szemem, kisimult, nyugodt arcát látom… De ettől sem nyugszom meg. Nem… Valami nekem nem stimmel, egyáltalán – Érzed? Minket egymásnak teremtettek. Soha nem engedlek el… - végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy finoman eltoljam magamtól. A pattogó tűz töri csak meg a keletkezett csendet. Össze kell szednem a gondolataim. Mi az, ami miatt ilyeneket mond nekem? De hiába töröm a fejem, semmi… semmi sem jut az eszembe, képtelen vagyok megérteni.
- Miről beszélsz? Mi ez az egész? – kérdem felnézve rá remegő szemekkel. Hirtelen haragot érzek a levegőben, kicsit erőszakosabban fogja meg kezem, egyre jobban felszítja bennem a félelmet, és összerezzenek.
- Nem érzed? – mit? Mit kéne éreznem? – Érezned kell! – annyira félelmetes így az arca, megrémülök a látványától.
- Engedj el kérlek…
- NEM! – a falba csap, és én felsikkantok – Itt maradsz velem, amíg te is érezni nem kezded. Brandon! – remegek… félek… el akarok tűnni innen… Nem… nem akarom ezt - Vidd a szobájába, és vigyázz rá! – egy hasonló magasságú férfi lép be, egyenesen mellém, majd finoman megfogva felkarom vezet ki. Még az ajtóban megállok, és visszanézek rá… Ahogy morogva néz utánunk.
- Pihenj le édes. Mielőtt felkel a nap, meglátogatlak – mondja halkan, majd becsukódik mögöttem az ajtó. A Brandonnak nevezett férfi elengedi karom, és vállamra teszi kezét. Felnézek rá.
Olyan… olyan szomorúak a szemei, mélyek és sötétek.
- Gyere utánam… - mondja bíztató hangon, és csak biccentek. Hevesen kalapáló szívvel tapasztalom, hogy nem a szoba felé terel vissza, inkább egy szélső ajtóhoz, kint már látom is a fák lombját.
- Ezt vedd fel – ad kezembe egy furcsa vékony kabát szerű ruhát. Furcsállón nézek – Gyerünk – mondja még mindig halkan, majd félve elveszem nagy ujjai közül és felveszem… Furcsa…
- Tudom, nem érted mi forog körülötted - mondja kezét megint vállamra téve, kicsit előre hajol hozzám – de nyugodj meg, majd én hazaviszlek.
- Miért segítesz nekem? – kérdem azonnal, hisz most csak ez az egy dolog forog a fejemben. Sóhajt egyet, majd felegyenesedik, és kinéz az ajtó lévő ablakon át… kint is sok likantróp van egy falon túl, de ők nem látnak minket.
- Tudom, hogy királyunk mit érez… én tudom a legjobban – nem értem miről beszél, olyan furcsa nekem minden – és csak féltem… Tisztelem… és meg akarom óvni attól, ami engem is összetört – szemei még üresebbekké váltak, ahogy bágyadtan néz vissza rám. Egy ilyen erős félelmetes férfit összetörve látni… az egyik legszomorúbb dolog. Közelebb lépek hozzá, és tudom, valószínűleg nem miattam teszi, mégis örülök, hogy így segít nekem. Karjára teszem kezem és egyszer végigsimítok rajta, úgy nézek fel rá.
- Tényleg nagyon tisztelheted, ha még szembe is mersz szegülni vele – először csak faarccal néz rám, majd mosolyra hasonlító fintort villogtat…
- Sietnünk kell, már nyugtalanok a többiek, telihold lesz ma – ahogy mondja, én is érzem azt a megmagyarázhatatlan vibrálást, de sosem tudtam felfogni mi ez.
- Rendben – biccentek.
- Fordulj el – mutatja ujjával.
Miért? - kérdezem tekintetemmel.
- Nem mehetünk az autómmal, azt azonnal észrevenné. Én magam foglak elvinni – értem… át akar alakulni. Biccentek, majd lehunyom szemem, és kezeim összeszorítva biccentem előre a fejem. Hallom az éles hangokat, megremegek, de nem merek oda nézni, semmi pénzért nem tenném… Félek… Egy eltorzult mély hang szól ismét hozzám.
- Nyisd ki a szemed – kérésének eleget téve nézek rá, és a hatalmas farkast meglátva megrettenek. Ez… ez volna ő? Hátrálok, de… nem tűnik olyan félelmetesnek, mint mikor Dave támadt ránk.
- Én… félek… - suttogom halkan. Négy lábra ereszkedik úgy ül le, és ahogy a szemébe nézek… látom ugyan azt az ürességet… Tényleg ő az, nem fog bántani… remélem.
- Nem kell – nyújtja mancsát felém, és megközelítem, hátán szőrébe kapaszkodva tartom meg magam, de ő is segít – mondd merre laksz.
Halkan válaszolok, hamar megjegyzi a címet is, de sajnos csak a város azon szélén tud engem letenni… nem bánom, a lényeg hogy hazajuthassak.
~*~
Elindulunk a sűrű erdőben. Végig mióta elindultunk előre hajtott fejjel kapaszkodom belé, érzem karomon a hasító levegőt. Vajon milyen gyorsan mehetünk? Merre járhatunk? Alattam zihál, minden lépésénél izmai megfeszülnek alattam és mozognak, erősen kell tartanom magam. Remélem nem lesz semmi gondja abból, hogy elszöktetett engem, nem akarok ártani neki, csak haza akarok jutni.
Hamarosan megáll, lihegve és szól, hogy megérkeztünk. Lehuppanok hátáról, nem alakul át, gondolom sietnie kell majd vissza.
- Innentől már hazatalálsz? – kérdezi morgó hangon.
- Igen… - biccentek mosolyogva – Köszönöm – mondom még utoljára ebből talán egy aprócska mosolyt kicsalva belőle, de lehet hogy csak a szemem káprázik, és sötét is van.
- Rendben… Siess haza, és ha teheted egy ideig ne a saját házadban aludj – mondja utoljára, biccentek, majd hirtelen el is tűnik a sötét fák között. Hiába nézek utána, nem látom, így megfordulva indulok haza. Vajon miért adta rám ezt a furcsa kabátot? A szaga is különös, de legalább nem fázom.
~*~
- Jól van Mona… innentől már egyedül is menni fog, közel van az a diploma is – bíztat tanárom, és felmosolygok rá boldogan.
- Köszönöm, igyekszem – válaszolok szerényen. Annyira örülök, hogy ilyen jó tanárom van, mindent hamar el tudok sajátítani tőle.
- Siet valahova? – kérdi mikor veszem le köpenyem, és felakasztom helyére. Vajon miért kérdezi, Az órának már vége van.
- Ma délután egy menhelyre megyek besegíteni, minden héten el szoktam menni – mondom mosolyogva nézve rá, majd felkapom táskámat.
- Értem – válaszol viszonozva mosolyom – Pedig meghívtam volna egy kávéra, a jó munkáért.
- Ugyan… - válaszolom pirulva – Majd… talán előadás után – és elkuncogom magam. Annyiszor ígérte már, mindig elfelejtette.
- Rendben. Viszlát kisasszony.
- Viszlát! – intek utoljára, majd kimegyek a folyosóra. Mosolyom lefagy, és egy pillanatra megállok, táskám pántjába kapaszkodva.
Félek… Érzem, hogy valami fog történni, de nem tudom, hogy mi, és félek ettől az ismeretlen érzéstől. Megremeg kezem…
Nem hagyhatom el magam. Évekig keményen dolgoztam, már csak végigcsinálom az évet, és minden rendbe jön. Lassan elindulok, cipőm kopog a járólapokon, határozottan nézek előre.
Bevillan egy kép… langyos meleg… kandalló… forróság…
Ajkaim megérintem és könnybe lábad szemem.
Vajon fog keresni? Három napja hogy eljöttem onnan és nem hallottam hírét, biztos nem keres már… Meg kell nyugodnom. Remélem ma már hazamehetek, eddig anyáméknál voltam, látogatás néven. olyan rossz érzés volt magamban tartani a dolgot, hogy találkoztam öcsémmel… Dave…
Vajon Dave-et mikor láthatom újra?
Gondolataimba mélyedve csak arra eszmélek már fel, hogy meg is érkeztem a menhelyhez, bent már szívéjes köszönések fogadnak, jól ismernek. Leteszem megszokott helyemre a táskámat, és a többiekhez sietek. Kezdünk az állatok etetésével, majd én segédkezem némelyikük beoltásánál is. A hátsó udvarrészen a kisebb kerítéssel elkerített állatkák vannak, főleg kutyusok. Az egyik ilyen szélső ketrecben van négy kölyökkutya és az anyjuk. Őket mindig én szoktam gondozni, hisz én vagyok az egyetlen, aki mellett a kölykök anyja megengedte hogy hozzá érjek és az után is foglalkozott a kiskutyákkal. Amint belépek a kerítésen azonnal le is támadnak, felnevetve guggolok le hozzájuk, egyensúlyomra figyelve.
- Hát sziasztok! – mondom kedvesen, széles mosollyal, hisz ezek a szőrgombócok mindig ezt hozzák ki belőlem. Adok nekik enni, de olyan gyorsan „felporszívózzák” és megeszik, hogy utána ismét engem ostromolnak, le is huppanok a földre nevetve. Kis aranyosak. Olyan jó játszadozni velük, mindent elfeledtetnek. Kettő egyszerre az ölembe ugrik, a többi az anyjuk és közöttem futkos vakkantva egyet-egyet. Simogatni, vakargatni kezdem őket, mire lihegve, farkuk csóválva nyúlnak el elégedetten. Hirtelen megállnak a mozgásban, az egyetlen ölemben maradó kutyus összerezzen. Mit érezhetnek?
Nem telik el pár pillanat, én is érezni kezdem… Mi lehet ez? Körbenézek hirtelen, felállva, s ruhám leporolva, egész testemben remegni kezdek, majd egyetlen egy ponton akad meg tekintetem… Egy mély, zöld szempáron.
|
| Levi-sama | 2009. 12. 17. 00:35:04 | #2844 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Ájultan hanyatlik a karjaimba. Komoran nézem sápadt arcát a félhomályban. Ennyire megrázta őt a látvány...
Mit fog tenni, ha engem lát majd meg így?
Vajon... vajon képes lesz meglátni a szörnyeteg mögött engem?
Felviszem a szobájába és gyengéden, óvatosan fektetem le az ágyába. Hosszú haja kibomlott, és én elrendezgetem a párnán. Hosszan gyönyörködöm benne, szívem fájdalmasan szorul össze. Megcirógatom ujjaimmal őt, de aztán remegve szorítom ökölbe a kezem, nehogy többet engedjek meg magamnak, mert akkor... nem tudnék leállni. Inkább letérdelek az ágy mellé, és karjaimmal mellé támaszkodva őrzöm az álmát. Szép arcát, halk légvételeit figyelve zakatol az agyam.
Boldogságomba nem csekély keserűség is vegyül, mivel életem társa egy ember. Annyira törékeny és halandó, hogy szinte fájdalmasan valóságosan érezni az elmúlás hűvös szelét. Mennyivel egyszerűbb volna, ha ő is likantróp lenne... de nem az. Szinte rettegés tör rám a gondolattól, hogy baja eshet. Vigyáznom kell, óvnom őt... amíg csak élek. Boldogságom akkor is tombol bennem, hiszen itt van...
Itt van velem.
És itt is marad.
A selyemlepedőn pihenő kezére pillantok, és elmosolyodom. Apró és keskeny keze van, kis ápolt körmökkel. Mona ujjai... finomak és hosszúak. Gyengéd simogatásra termett minden porcikája. Beleremegek, ahogy fantáziám elém vetíti, milyen látvány lesz sápadt bőrének érintése testemen. Lágyan tenyeremre csúsztatom, és apró puszikat hintek ujjaira, mindre külön. Nincs rajta ékszer... egy gyűrű sem. Nagyon helyes, majd tőlem kap egy különlegeset, hiszen ő csak olyat érdemel.
Intim csendünket csak szaggatott légvételeim törik meg, amíg nem kopognak. Felemelem fejem, ahogy belép Brandon, a falkában alattam a második alfahím. Meglepett arccal torpan meg, amikor meglát engem, Mona mellett térdelve és kezét fogva.
- Ööö...
- Halkan, ne ébreszd őt fel. - Bocsánatkérően hajt fejet, és én visszafordulok kedvesem felé és leteszem kezecskéjét a lepedőre. Egy hajtincset homlokából kisimítok finoman, és halk sóhajjal emelkedem fel.
A folyosón a csukott ajtó mögött már engedem beszélni Brandont. Vele mindig nagyon figyelmes vagyok amikor szerelemről vagy párkapcsolatról van szó. Nagyon szomorú történet az övé, társa tíz évvel ezelőtt meghalt, miközben előle menekült. Igen, előle. Majdnem belehalt a fájdalomba, azóta csak félszellemként tengődik közöttünk, ránézésre is szinte az. Ő is nagyon magas és robosztus férfi, de szemei üresek és fájdalmasak, arcán soha egy mosoly sincs, bőre pedig sápadt, szinte betegesen, melyet csak súlyosbít sötét haja és fekete szemei.
- Mi a gond? - kérdezem tőle. Megrázza a fejét.
- Csak szólni akartam, hogy Dave jobban van. De most ez nem számít, inkább engedj meg egy kérdést nekem, királyom. - Bólintásomat látva folytatja: - Mi volt az amit az imént láttam? Az amit sejtek?
- Ő a társam. - Szavaimtól elkerekednek a szemei egy pillanatra, majd ismét kifejezéstelenné válik az arca.
- És ez biztos? De ő ember...
- Tudom - komorodik el az arcom. - De nem számít...
- Már hogy a fenébe ne számítana? - csattan fel mély hangja. - Folyamatos veszélyben van itt, ráadásul megjelölni sem tudod, mert belehalhat! Küldd el őt innen, mielőtt olyan mélyen nem kezdesz hozzá kötődni, hogy...
Elcsukló hanggal fordul el tőlem, kezébe temetve arcát. A fájdalma szinte kézzelfogható, beborít vele.
- Ne aggódj, vigyázok majd rá - nyugtatom meg őt halkan, de csak a fejét rázza. - Nem tudod... képtelen leszel rá. Saját magadtól nem tudod megvédeni őt, bármennyire szereted. Hidd el, én tudom... a legjobban.
Komoran pillantok az ajtóra, amely mögött az én édes szerelmem pihen. Szólít a kötelesség, nem érek erre rá, és az édesemmel sem maradhatok egész nap, bármennyire is szeretném.
- Brandon, most mennem kell. Vigyázz rá, ne mozdulj el az ajtó elől. Ne engedd őt ki innen - utasítom. Felkapja a fejét.
- Szóval nem hallgatsz rám? - köpi keserűen. Arcán a fájdalom rácai mélyebbé válnak. - Meg fogod bánni.
***
Amikor visszatérek hosszú órákkal később, elégedetten nézek az ajtó előtt őrködő Brandonra. Mellette biztonságban tudhatom Monámat. Hm. Ezentúl ő lesz a testőre, még ha ezzel feltépem a sebeit és fájdalmat okozok neki, akkor is.
Odabent az itt hagyott béke fogad.
Az idő szinte repül, és én mellé telepedve figyelem amíg a fáradtság le nem terít.
Halk szipogásra riadok fel, és azonnal felkapom a fejem. Gyomrom gombóccá ugrik, szívem pedig jeges marok szorítja össze, amikor könnyes arcát meglátom.
- Édesem, ne sírj... - hajolok hozzá közelebb, és a takarót markolászó kezecskéjét megfogom. Fejét lehajtja, nem néz rám. - Megbántad, hogy megnézted a testvéredet?
Csak egy bizonytalan fejrázást kapok, ami akár igen is lehet. Csak kis idő után szólal meg végre.
- Nem tudom... - suttogja. Feszülten ráncolom homlokom.
- Az én hibám, nem kellett volna hagyni magam... - A fenébe is, legszívesebben a falba verném a fejem! Hogy lehettem ennyire óvatlan? Sokkoltam őt ezzel, és lehet hogy elriasztottam magamtól egy életre. Talán ezért is nem hajlandó a szemembe nézni... nem bírja a likantrópok látványát sem.
- Dehogy - szólal meg édes hangján, és felkapom a fejem. Végre a szemébe nézhetek, és nem látok mást tekintetében és halvány kis mosolyában, mint kedvességet és figyelmet. Istenem olyan gyönyörű!
- Én akartam őt látni - folytatja halkan -, nehogy magadat hibáztasd.
Olyan édes... képes magára hárítani a felelősséget, csak hogy engem megnyugtasson. Egy kedves, őszinte, önzetlen kis angyal. Megszólalnék, hogy ezt elmondjam neki, de még van mondanivalója, így hallgatok.
- Azt mondat mára jobban lesz... szerinted átváltozott már?
- Biztosan... - Azt hiszem már délután van. Majdnem egy teljes nap telt el.
- Délután van.
- Honnan tudtad ilyen gyorsan? - kérdezem halvány mosollyal, és mellé ülök, a padló már kényelmetlen. Hüvelykujjammal tenyerébe rajzolok, simogatok apró kis köröket miközben őt figyelem.
- Sokat kirándulatm kiskoromban, és éjszakáztunk az erdőben... - mosolyán fájdalom suhan keresztül. Jaj ne... Magam felé húzom miközben felállok.
- Gyere... nézzük meg.
Kiszalad a fürdőszobába, és felfrissülve, megfésülködve tér vissza. Nekem kócosan is gyönyörű volt, sőt... úgy jobban tetszett, mert... Enyhén megrázva terelem el gondolataimat az érzéki fantáziálásról, és lekísérem az alagsorba. Már egy kórteremben pihen a testvére, így beengedem őt hozzá, de én nem tartok vele. Tartok tőle, hogy szörnyetegem nehezen viselné, hogy hozzáérjen egy másik hímhez. Szegény fiú nincs olyan állapotban, hogy elviselje ellenségességemet.
Inkább a folyosó padlójába járok árkot lábaimmal, miközben ketrecbe zárt vadállatnak érzem magam. Ott van bent, én meg itt kint. Rémes érzés, és a szörnyem is nehezen viseli.
Hosszú-hosszú idő múlva (talán 5 perc) tér vissza hozzám, és én megkönnyebbülten várom az ajtóban. Visszafogom magam és nem ragadom meg hogy testét az enyémhez préseljem, hanem kivezetem az alagsorból. A nagy fogadószobában, a kandallóban még nem ég a tűz.
Mona megtorpan és felém fordul, szép szemeivel azonnal elvarázsol.
- Vissza szeretnék menni...
Vágyakozva simítom végig a karját nagy tenyeremmel.
- A szobádba?
- Nem... - rázza meg a fejét finoman. Haja lágyan hullámzik arca körül, és a rá jellemző finom virágillat felerősödik ettől a kis mozdulattól. - ...haza akarok menni... a házamba...
- Most már ez a te házad. Itt minden a tiéd - mutatok körbe kezemmel -, mától ez az új otthonod.
Csodálkozva hátrál egy lépést, kis kezével mellei előtt belemarkol a ruhájába, mintha valami nagyon ijesztő dolgot mondtam volna neki.
- Mih...? Miről beszélsz?
Sóvárogva nyúlok felé, de végül nem érintem meg, csak leejtem a kezemet. Sóhajtva fordítom el róla tekintetem, és kipillantok az ablakon. Közeleg az éjszaka, és ma telihold van. Nincs időm erre, a farkasaimat kell kordában tartanom. Visszafordulok felé.
- Mától te is itt fogsz élni - jelentem ki határozottan. - A feleségem leszel.
Szájára szorítja rémülten a kezét, és újra hátább lép, de nem számít, mert egy egyszerű lépéssel áthidalom a távolságot.
- Én nem... itt valami félreértés lehet... én nem...
Derekára simítom a kezemet, és gyengéden de határozottan húzom magamhoz, puha teste az enyémhez simul. Ó istenem, de csodálatos érzés...
- Bízz bennem - súgom lágyan, kezét elhúzva szája elől. Lehajolok hozzá, állát finoman tartom ujjaimmal... megremeg karjaimban, ó igen!
- Armand... - sóhajtja puhán, bűvös hangján. Érzem ahogy kezei ingembe kapaszkodnak, illata és finom remegése betölti érzékeimet, egész lénye a bűvkörébe zár.
- Te hozzám tartozol... - súgom ajkaiba. Számat gyengéden szorítom hozzá, nyelvemmel lágyan simítom végig ajkait, derekát átölelve szorítom magamhoz. Szívem szinte szétrobban mellkasomban, testem őrült lázban ég, és fojtottan felnyögök, amikor utat enged nyelvemnek önszántából. Szinte elolvad karjaimban, és én boldogan szorítom jobban magamhoz, hogy ne essen össze. Behunyt szemekkel zárom önmagamba a vad szenvedélyt, lelkem pedig az égig száll a teljesség gyönyörétől.
A társamat megcsókolni...
Vonzó édes mámor, földöntúli álom.
Többé már semmi nem lesz az mi volt...
Örökké akarom őt. Örökké...
Lassan válnak el ajkaink, és zihálva nézek le rá, vágytól izzó szemekkel. Szemei behunyva, arcán álomszép kábaság, és pír.
- Már te is érzed - mosolygok le rá, hangom mély és rekedtes. - Nézz rám kedves...
Felemelkednek hosszú szempillái, és elmerülhetek kába tekintetében. Birtoklóan szorítom magamhoz, és nyakába hajolva simítom végig a bőrét számmal.
- Érzed? Minket egymásnak teremtettek. Soha nem engedlek el...
Mellkasomnak feszíti a kezét, így elengedem. Nyugalom, én türelmes vagyok, nem támadom le. Még.
Remegő kezével a kandalló párkányába kapaszkodik, és pihegve néz rám. Rémület csillog a szemeiben, aminek nem örülök. Miért nem omlik a karjaimba? Miért nem? Annyi párt láttam már a falkámban, és az érzelmek mindig kölcsönösek voltak!
- Miről beszélsz? - suttogja. - Mi ez az egész?
Felmordulva ragadom meg kis kezét.
- Nem érzed? - hajolok le hozzá komoran, mélyen a szemeibe nézve. Riadtan hőköl hátra. - Érezned kell!
Ajkába harapva pislog rám, és én feldühödve engedem el. Nem hiszem el! Lehetetlen!
- Engedj el kérlek...
- NEM! - Kiáltva csapok dühösen a falba, öklömnyi lukat verve belé, tekintetem nem tudom elszakítani róla. - Itt maradsz velem, amíg te is érezni nem kezded. Brandon!
Komoran figyelem ahogy nyílik az ajtó, és belép farkasom.
- Vidd a szobájába, és vigyázz rá! - utasítom. Meghajolva fogja meg finoman Mona karját és kivezeti. Dühösen vicsorogva figyelem, mert hozzá mert érni de nem ugrok a torkának.
Nehezen, de összekaparom magam, és az ajtóban még rám tekintő kedvesem felé fordulok.
- Pihenj le édes. Mielőtt felkel a nap, meglátogatlak.
***
Végre végre végre...
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, zihálva a sóvár vágytól. Még hallom a földszinten ahogy éjfélt üt az óra. Befordulok a folyosón, és földbe gyökerezik a lábam.
Brandon nincs a helyén.
Benyitok kedvesem hálószobájába. Ne jaj ne!
Sehol nem érzem Mona édes jelenlétének bizsergetését, illata is csak elhalványult, ami azt jelenti hogy már órák óta nincs itt.
- Brandon! - bődülök fel hangosan. Az erkélyajtóban látom őt meg, és feléugorva ragadom meg a torkát. - Hol van?!
- Egyszer majd hálás leszel nekem ezért, királyom - nyögi a csuklómat megfogva.
- Szóval segítettél neki megszökni?! Miért? - vicsorgok az arcába, szemeimből már a szörnyem néz rá, likantróp mágiám lángolva öleli körül a testemet, arca fájdalmasan megrándul tőle.
|
| timcsiikee | 2009. 12. 10. 01:47:58 | #2765 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
Ellágyul teljesen arca.
- Jól van, már nincs életveszélyben. Épp... lábadozik. Hagyd pihenni és jobban teszed, ha te is azt teszed, édes. Gyere... – derekamra fonja hatalmas kezét, és visszavezet abba a nagy szobába, ahonnan jöttem. Vagy ez nem is az lenne? Mintha nagyobbnak tűnne… De lehet csak a fáradtság…
- Nem vagy éhes vagy szomjas? Hozassak neked valamit? – kérdi sorra mikor leültünk az ágyra, de megrázom fejem, és puhán hajtom le… Nagyon elfáradtam, és ez egyre jobban üt ki rajtam, ahogy nyugszom meg… de sajnos nem eléggé… még mindig nagyon aggódom.
- Kérlek... látni szeretném. Tudnom kell, hogy jobban van... – kérlelem tovább, rendíthetetlen reménykedéssel. Bólintva válaszol.
- Fogod is látni, mihelyt olyan állapotba kerül, hogy látogatót fogadhasson – tudtam… tudtam, hogy valami nagyobb baj van.
- Állapotba…? – biztos, hogy valami nincs rendben – Ezek szerint még sincs jól? – kérdezem tovább. Lassan elém térdel, közvetlen elém. Nagy kezeibe olyan könnyedén elférnek kezeim, közre is fogja őket mintha csak egy téli estén meg szeretné melegíteni a kihűlt ujjaimat. Zöld szemei szinte ragyognak ahogy felnéz rám. Így annyira nem is félelmetes… ha csak a szemét nézem.
- Bízz bennem édes. Tudod jól, hogy ő vérfarkas. Most épp alakváltáson esett át, így egy biztonságos helyen bezárva lábadozik. Veszélyes lenne hozzá bárkit is beengedni, amíg nem gyógyítja be sebeit és nem táplálkozik.
- Oh… - megszeppenve húzom meg magam… én… ezeket nem tudtam, ilyen alakváltókról, fél lényekről nem tanultam soha. De lehet Dave miatt is többet kéne tudnom… majd – De… akkor jobban van? Ez biztos? – nem tudom, hihetek e neki, hogy csak meg akar e nyugtatni, vagy tényleg így van e… nem tudom.
- Igen, jobban van. Holnap reggelre visszatér emberi alakjába, és akkor...
- Nem – szakítom félbe - én nem szeretnék addig várni! – észre sem veszem magam, csak később jövök rá, hogy felemeltem a hangom… már kontrollálni sem tudom saját magamat - Ne haragudj, de... nekem muszáj... – én akarok megbizonyosodni arról, hogy tényleg jobban van.
Lenézek rá, kezeim ajkához emeli és puszikat hint rá, mélyről törő borzongás cikázik végig testemen, elpirul arcom annyira zavarba hoz ezzel.
- Édesem... Annyira vártalak már... oly régóta. Mindent megtennék érted, csak kérned kell. Ha ennyire akarod őt látni, azonnal leviszlek hozzá, de tudod... az a látvány nem a te szemeidnek való.
Mi? Mi ez a… hang… a beszéd… Miért ilyen kedves, ilyen lágy? Miért szólít így, mikor csak ma látott először? Nem értem ezeket a lényeket… Nem…
- Miért... miért mondasz ilyeneket? Én... nem értelek, de... kísérj el kérlek a testvéremhez – terelem el jogosan szavam, mielőtt teljesen zavarba jövök már csak a tekintetétől is.
Arca kissé gondterheltebbé válik.
- Rendben, de mindenben kövesd az utasításaimat, hogy elkerüljük a bajt.
Biccentek, jelezve, hogy belemegyek feltételeibe… bármit, hogy lássam végre Dave-et.
~*~
Hatalmas fém ajtó nyílik ki, és a hangok amik feltörnek… a velőmig hatolnak. Borzalmas, horrorfilmbe illő hörgések és üvöltések, melyeket ajtók és falak tompítanak, visszhangzik a fejemben. Közvetlen Armand mögé kuporodom, nagy kezét hátrébb nyújtja nekem, hogy azt szorongatva gyűjtsek erőt és bátorságot a lemenetelhez. Sötét van, és félhomály, szívem csak úgy zakatol, mindjárt kiszakad a helyéről, és a fülledt levegőtől csak még jobban kóvályog a fejem, nehezedik tüdőmben a nyomás… Rémálmomban sem hittem volna, hogy ilyen helyek tényleg léteznek. Félelmetes, szörnyen félelmetes.
Hosszú folyosón kell végighaladnunk, míg meg nem állunk egy fém ajtóig, ami majdnem ugyan olyan mint a többi cellának tűnő ajtó.
- Itt van – mondja halkan ujjával a sötét sarok felé mutat. Kilépek mögüle, és a látvány… leblokkolja egész testemet… Egy hatalmas méretű fekete farkas gubbaszt a sarokban, alig látok belőle valamit, mégis kiveszem körvonalát… körülötte nyers vörös-véres maradékok, szája körül a szőrről is csöpög a sötét vörös lé. Szimata megtöri a csendet, majd hatalmasat vicsorogta támadna, meg is rezzenek egy pillanatra, de ahogy látom, hogy megakad, megint megállok, és igyekszem két lábon maradni. Elkerekedett szemekkel tapasztalok minden egyes rezdülést, mikor egy láthatatlannak tűnő lökethullám csapja vissza őt a helyére, és visszahúzódva vicsorog tovább. A kép amit látok hirtelen megháromszorozódik, és mozogni kezd körbe… körbe… Csak azért tudok még állni mert a félelemtől lábaim úgy megfeszültek, hogy még a fáradtságtól sem vagyok képes összerogyni.
- Fel-fel-fel épül-épül-épül… - hallok egy torzuló hangot, de csak nézek magam elé meredten… mintha a sarokban kuporgó lényt fixíroznám. – meg-meg-meg nyugod-nyogod-hatsz-hatsz… - homályosodik a kép, összefolyik az egész, majd mint derült égből villám csapás érzem hogy testem összerogy, de nem zuhan le, lehunyom szemeim, és a sötétség szippant magába.
~*~
Puha párna fejem alatt, lágy melegség vesz körbe, puha takaró susog ahogy a hátamra fordulok…
Hol vagyok? Kinyitom szemem… halovány függöny veszi körbe az ágyat, ahol fekszem… Milyen szép innen nézve minden. A narancssárga lenyugvó nap süt be az ablakon… Honnan tudom? Az ég színéből, amit bár csak foltokban, de tisztán látok… Apám tanította meg, mikor annyit kirándultunk, s éjszakára is ott maradtunk olykor az erdőben, sátorozva… Szuszogást hallok… Óvatosan felülök, és látom hogy az ágyat körülvevő függöny egy részen ketté válik, és egy nagy, világos hajú alak az ágy mellett térdelve borul az ágy végébe nagy testével, fejét oldalra hajtva pihenteti a takarón. Még mindig a… azt hiszem tegnapi ruhám van rajtam. Nem érzem azt, hogy ilyen sokat aludtam volna, de lehetséges. Olyan békésen alszik, hozzányúlni sem merek.
Vajon ő hozott fel ide?
Szám elé kapom kezem. Emlékszem… Dave. Olyan őrült szörnyetegnek nézett ki abban az átváltozott állapotban. Miért akartam így látni? Kisimítom tenyereim és abba temetem arcomat, már buggyannak is ki a könnyek némán. Olyan félelmetes volt, és mintha nem lett volna magánál úgy támadt rám. Halkan szipogok párat, megpróbálok nem felkelteni magamra a figyelmet, mégis mocorogni kezd… jobb ha visszafojtom magamba az egészet. Blúzom ujjába törlöm szemeimet ekkor néz rám.
- Édesem, ne sírj… - hajol kicsit közelebb, kezeim fogja meg, szemeiből szomorúság sugárzik. Miattam lenne? De miért hív édesnek? Miért kell így zavarba hoznia?
Előre biccentem fejem, és lesütöm tekintetem. Míg nem múlik el ez a gyenge szipogás, nem akarok a szemébe nézni – Megbántad, hogy megnézted a testvéredet? – kérdezi halkan, türelmesen gyengéd hangon.
Meg akarom rázni a fejem, de csak félig sikerül.
Nem is tudom, hogy mit érezzek igazán. Rossz… nagyon rossz volt hogy így láttam, de én akartam… tudni akartam, hogy így milyen… a kíváncsiságom hajtott.
- Nem tudom… - válaszolom halkan suttogva, kicsit nyöszörögve még, majd megköszörülöm a torkom… lassan végre csak megnyugszom.
- Az én hibám, nem kellett volna hagyni magam… - hogy-hogy magát hibáztatja?
Lassan emelem rá még kicsit álmos tekintetem. Tényleg komolyan gondolja.
- Dehogy – erőtlenül bár, de halványan mosolyodom el – Én akartam őt látni, nehogy magad hibáztasd – végre tisztább a hangom is. Mintha megkönnyebbülni látszana, ahogy simul ki az arca, valahogy ettől én is jobban érzem magam – Azt mondtad mára jobban lesz… szerinted átváltozott már?
- Biztosan… - feleli és kinéz az ablakon.
- Délután van – jegyzem meg halkan, de csak most veszem észre, hogy kezeim még mindig az ő tenyereiben pihennek.
- Honnan tudtad ilyen gyorsan? – kedvese kérdezi, közben felül az ágyra, de kezemet semmi pénzért nem eresztené el.
- Sokat kirándultam kiskoromban, és éjszakáztunk az erdőben… - eszembe jut az eset, mikor Dave elkóricált és…
Vissza sem akarok gondolni, hogy a miatt, mert nem figyeltem rá… a miatt lett ilyen szörnyeteg. Nem akarok sírni.
- Gyere… - húz fel magához – nézzük meg…
~*~
Már egy másik szobában van, ami tényleg jobban hasonlít egy betegszobára, mint egy dohos cellához. Belépünk és ott fekszik az ágyon.
- Dave! – szakadok ki a karok közül és az ágyhoz sietek – Végre jól vagy – csak óvatosan karolom át, nem tudom mennyire van jól.
- Mona… Hogy kerülsz te ide? – néz meglepetten, de ez sem tart sokáig ahogy átölelem. Viszonozza.
- Követtelek, mert féltem hogy miattam lesz nagyobb bajod…
- Bolond vagy tesó… - mondja fél mosollyal – itt neked veszélyes, haza kéne menned…
- De… - ahogy arcomra simítja kezét elnémulok, mélyen néz a szemembe.
- Én itt jól megvagyok, mondtam már neked… Neked meg ott van az életed…
Igaza van… de olyan rossz hogy végre láthattam most el kell megint szakadnom tőle. Az sem érdekel, hogy láttam azt a démoni felét is. Dave akkor is Dave marad nekem.
- Megígéred, hogy majd meglátogatsz még? – kérdem fájdalmasan mosolyogva, kezét visszateszem testére.
- Igyekszem majd – nekem ez is elég, ismerem már. Homlokára puszit adok, majd hagyom hagy pihenjen még. Tényleg jobb lesz ha megyek…
Kimegyünk Armanddal a szobából, aki eddig az ajtóban állt… azt hiszem…
Megállunk a folyosón, amint a „ felszínre” értünk. Szembe fordulok vele és reménykedve nézek rá.
- Vissza szeretnék menni… - mondom halkan, keze megint felkarom simítja végig lágyan.
- A szobádba? – kérdezi kedves természetességgel, de picit megrázom fejem.
- Nem… haza akarok menni… a házamba…
|
| Levi-sama | 2009. 12. 10. 00:02:24 | #2763 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Szinte megőrjít az illata, és hogy nem érhetek hozzá, így próbálom elterelni a gondolataimat. Dave. Szerencsére időben érkeztem, így egy átalakulás és némi lábadozás után felépül majd.
Nem volt végülis annyira rossz ötlet, hogy Mona lázcsillapítót adott neki, mert ezzel önkéntelenül is megakadályozta az alakváltást, ezzel megóvva magát tőle. Ezt megosztom vele is, így nemfurdalja talán majd annyira a lelkiismerete, és eltűnnek a gondterhelt felhőcskék a feje fölül.
- Talán jobb is, hogy adtál neki gyógyszert.
- De hát...
Elmagyarázom neki a lényeget, élvezve osztatlan figyelmét. Amikor azonban könnybe lábadnak szép szemei, hirtelen nagyon ostobának érzem magam. Ehh, jobb lett volna ha befogom inkább a számat.
- Dave erős... sok mindent kibír a szervezete - próbálom megnyugtatni több-kevesebb sikerrel. - Mindjárt oda érünk, és azonnal segítek is rajta, ne aggódj.
Válasz nélkül kucorodik össze az ülésen, törékeny, apró testével és ezzel az aggódó arckifejezéssel szinte megőrjít. Azért élek, hogy az Ő arcán csak mosolyt és boldogságot láthassak. Minden egyébbe belepusztulok...
Inkább az útra koncentrálom a figyelmemet, mást nem tehetek. Pár perccel később meg is érkezünk.
- Ez...ez az a hely? - kúszik fülembe édes hangja.
- Igen.
Bekanyarodok a nagy kapun, a privát erdőnk itt véget ér, egy hatalmas betonfallal kezdődik a kastély udvara. Mivel holnap telihold, sokan átváltozott formában pihennek az udvaron, várva a sötétedést, hogy éjszakai portyára kiengedjék őket az erdőbe.
Kiszállunk a kocsiból, Dave ájult testét lazán a vállamra dobom. Mona közelebb húzódik hozzám, érzem félelmének illatát, és tudom hogy a farkasok is, ami felizgatja őket. Éhesen gyűlnek körénk, de szabadjára engedem erőmet, és ijedten kushadnak le a földre. Na azért. Figyelmeztető tekintetemtől halk nyüszítésbe kezdenek, és biccentek. Megbocsátok, de ne forduljon elő többé. Rövid kis metakommunikációs társalgásom után elindulok az épület felé, titokban gondosan figyelve Mona minden lépésére.
Odabent helyettesem karjaiba adom farkasomat, és elviszik a gyengélkedőbe. Amíg megvizsgálják és ellátják, van egy kis időm. Mona Dave után sietne, de visszatartom. Úgysem tehet semmit, inkább maradjon szépen mellettem.
- Dave! - néz kétségbeesetten utána, de karját finoman megfogva tartom vissza. Végtelenül óvatos vagyok, nehogy túl erősen szorítsam meg. - Vele akarok menni.
Felsóhajtok. Nem, nem a te szép szemecskéidnek való látvány lesz ahogy előhívom erőszakkal a szörnyetegét. Apropó, ezt minél előbb meg kell tennem, nem érek rá őt szeretgetni, erre ráérek utána is. Még ma meg akarom jelölni, hogy jelezzem a birtoklási jogaimat.
- Tiffani - pillantok egyik alvezéremre. Erős nőstény, intelligens és megbízható. - Kísérd a hölgyet a mellettem lévő vendégszobába.
- Hová visznek?
Mona felé fordulok, és ellágyul tekintetem. Olyan édesen félős... egyszerűen tündéri jelenség. Az egész lénye szeretnivaló, és én máris teljesen odavagyok érte.
- Nyugodj meg - cirógatom meg ujjaimmal finoman az arcát. - Most segítek a testvéreden, utána felkereslek.
Tiffani megragadja Mona karját, és felmorranok dühösen. Egyrészt mert az ösztöneim nem engedik, hogy bárki más hozzáérjen rajtam kívül, másrészt pedig főleg így nem érhetnek hozzá. Durván.
- Ne érj hozzá durván - suttogom neki. - Légy tisztelettel a jövendőbeli királynéddal.
- Bocsáss meg, királyom - sziszegi vissza, nehezen leplezett dühvel. Már most utálja, pedig jól tudta mindig is, hogy semmi esélye sem volt soha a királyné posztra. Ehh...
Elvezeti, és még utoljára visszanéz rám. Megpihentetem rajta a tekintetem, és boldog elégedettség tölt el. Megtaláltam. Megtaláltam Őt, akit egész életemben kerestem, mindezt egy véletlennek köszönhetem. Csodálatos érzés.
Nagyot sóhajtva indulok az alagsorba, ahol az éléstár és a gyengélkedő van. Megerősített acélszálas falak, rácsok és láncok. Ez nem női szemeknek való. Némelyik szobában még ott tombolnak az újoncok, akiket vérszomjuk miatt a többiek közé sem engedhetünk.
Vonyítva és acsarogva támadják az acélajtókat. Szerencsére a falak hangszigeteltek, így a felszínre és a házba nem szivárog fel semmi belőle. Jön a telihold, a szokásosnál is őrültebben viselkednek. Néhány hét múlva persze jobban lesznek és kiengedhetjük őket, de addig nem.
A szürke betonfolyosó végén lévő utolsó helyiség ajtaján belépve a vizsgálóasztalon fekvő Dave-et látva elkomorodom. Az orvosunk, aki szintén likantróp, már elmélyülten vizsgálja, a sebeket tisztogatva.
- Nos? - dörmögöm.
- Nagyon ügyesen látták el a sebeit, bárki is tette. Nyom nélkül fog begyógyulni, azonban a vérveszteség elég nagy, és a hőmérséklete is vészesen csökken.
- Elő kell szólítanom a szörnyetegét?
- Igen, királyom.
Bólintok. Nem szeretem ezt csinálni, mert nagyon fájdalmas dolog. A régi király előszeretettek tette ezt az embereivel, büntetésként. Boldogan nézte ahogy kínok kínjait átélve szinte kirobban emberi testükből a farkas.
- Rendben, akkor vigyétek az egyik gyengélkedő helyiségbe. - Igazán hízelgő nevet kaptak az acélfalas cellák.
Két farkasom felnyalábolja őt, és már viszik is. Nyakára egy nagy nyakörvet tesznek, amely most még szinte leesik a fején keresztül, és a vállán lötyög, de ha átalakul, pont rászorul vastag nyakára.
Erőmet koncentrálva nézem az ernyedten fekvő testet, és a nyakörvről lelógó hosszú acélláncot, amely a falba rögzítve stabilan fogja visszatartani őt.
Bele is halhat ebbe, mind tudjuk, de más lehetőségünk nincs. A fenébe is.
Erőmet koncetrálva nyitom meg a csatornát, és a falka energiamezőjén keresztül szinte feltépem mágiámmal a testét, hogy a mélyben nyugvó farkas bundáját megragadva a felszínre rántsam. Néhány másodperc múlva Dave felordít, testén a bőr cafatokban robban szét szinte a testén, és hatalmas farkasa egy iszonyú, fájdalmas vonyítással terül szét a földön. Körülötte az alakváltáskor keletkező nyálka, és bőr, vér. Bundája is tocsog tőle. Normális esetben nem ennyire durva, de itt igen. A fájdalomtól félőrülten vonaglik és vonyít, hogy a szívem is belefacsarodik. Megrázza hatalmas busa fejét, szemeiben semmi emberi nem csillog, csak a fájdalom és a félelem őrülete.
Nekünk rontana, de a lánc és a remegő végtagjai megakadályozzák.
- Ahogy látom, a sebei máris forrni kezdenek... Jól van. Etessétek meg, később még visszajövök ellenőrizni őt.
- Igen, királyom.
Felsietek a lépcsőn, magam mögött hagyva ezt a borzalmat, és csak a csodaszép, sötétbarna szemekre vágyom meg a kedves mosolyra amellyel megajándékoz, ha megtudja hogy a testvére jobban van.
A lakosztályomhoz közeledve megérzem az izgatottság szagát, és futni kezdek. Hamar szemem elé kerül a látvány, és felmordulok, erőm ostorként vág végig a három farkasomon.
- Tünés! - utasítom őket halkan de fenyegetően. Sunyítva menekülnek haragom elől, látva rajtam a birtokló hím dühét. Jól tudják, hogy egy farkas és társa közé állni a halálos ítélettel egyenlő.
A fenébe is, még szerencse hogy hamar ideértem. Belegondolni sem akarok mi történhetett volna.
- Mondtam, hogy ne gyere ki a szobádból. Veszélyes lehet neked - fedem meg lágyan, mert képtelen lennék hozzá akárcsak minimálisan is erőteljesebben szólni.
- Jobban van már? Ugye életben van? Dave-et akarom látni! Kérlek!
Ez a pillantás, és a hangsúly...
A fenébe is, nem tudok neki nemet mondani, de muszáj.
- Jól van, már nincs életveszélyben. Épp... lábadozik. Hagyd pihenni és jobban teszed, ha te is azt teszed, édes. Gyere... - Derekát átölelve vezetem vissza a lakosztályába, ami csak őrá várt évtizedek óta, hogy birtokba vegye.
Becsukom az ajtót magunk után, és az ágyhoz kísérem. Engedelmesen ül le, láthatóan fáradtan hajtja le a fejét. Megérintem az arcát, hogy figyeljen rám.
- Nem vagy éhes vagy szomjas? Hozassak neked valamit? - Megrázza a fejét, és kezemet megfogva néz rám kérlelőn.
- Kérlek... látni szeretném. Tudnom kell, hogy jobban van...
Bólintok.
- Fogod is látni, mihelyt olyan állapotba kerül, hogy látogatót fogadhasson.
- Állapotba...? - kérdezi akadozó lélegzettel, sápadtan. - Ezek szerint mégsincs jól?
Megrázom a fejem, és sóhajtva térdelek le elé a földre, kezeit közrefogom mancsaimmal és gyengéd, megnyugtató mosollyal nézek fel rá.
- Bízz bennem édes. Tudod jól, hogy ő vérfarkas. Most épp alakváltáson esett át, így egy biztonságos helyen bezárva lábadozik. Veszélyes lenne hozzá bárkit is beengedni, amíg nem gyógyítja be sebeit és nem táplálkozik.
- Oh... - leheli halkan, kezemben lévő megfeszült öklei ellazulnak. - De akkor jobban van? Ez biztos?
- Igen, jobban van. Holnap reggelre visszatér emberi alakjába, és akkor...
- Nem, én nem szeretnék addig várni! - fakad ki, majd megszeppenve süti le szemeit. - Ne haragudj, de... nekem muszáj...
Ellágyul a tekintetem.
Annyira szép és imádnivaló! Apró kezeit a számhoz emelve puszilgatom meg, és borzongását érezve felmosolygok rá. Zöld szemeim szinte ragyognak, úgy odavagyok érte. Finom illata megőrjít, pláne hogy érzem rajta a vágyat is amit én is érzek. Nem hagyom hidegen, és a tudat őrjítő. A szobában lágyan világító lámpa fényében hófehér bőre szinte világít, nőies, puha idomain az árnyékok táncot járnak. Olyan szép.
Az én asszonyom...
- Édesem... - suttogom forrón. - Annyira vártalak már... oly régóta. Mindent megtennék érted, csak kérned kell. Ha ennyire akarod őt látni, azonnal leviszlek hozzá, de tudod... az a látvány nem a te szemeidnek való.
Először csak pislog, majd mélyen elpirul, amitől ha lehetséges, még szebbé válik. Félénken elhúzza kezeit tőlem.
- Miért... miért mondasz ilyeneket? Én... nem értelek, de... kísérj el kérlek a testvéremhez.
Kelletlenül bólintok.
- Rendben, de mindenben kövesd az utasításaimat, hogy elkerüljük a bajt.
***
Odalent, ahogy kinyílik előttünk a hangszigetelt acélajtó és belépünk a gyengélkedő folyosójára, azonnal ordítás és vonyítás, dörömbölés hangja csapódik az arcunkba. Mona rémülten rezzen össze, és félelmében karjaim közé menekül. Bátorítóan ölelem az oldalamhoz, és végigvezetem a folyosón. Vér szagát is érzem, valószínűleg épp etetik őket.
Dave „cellájának” ajtajához érve biccentek az őrnek, és ő kinyitja. Én lépek be először, mögöttem a remegő Mona, aki aprócska kezét tenyerembe csúsztatja, hogy bátorságot merítsen belőlem.
- Itt van - mutatok a sarokban fekvő hatalmas, fekete bundájú farkasra, aki épp a mancsát nyalogatja elmélyülten. Pofája még véres az iménti étkezéstől, nyilván egy egész szarvast elpusztított a földön szanaszét heverő maradványokat látva. Szemmel láthatóan tökéletesen jól van. A levegőbe szimatolva megérzi az ember illatát, és felkapja a fejét. Rávicsorog a saját testvérére, és nekünk ront. A lánc megtartja, de hangos ordítása, hörgése és acsargása így is félelmetes. Kiengedem erőmet, amely szinte pofáncsapja őt, így szűkölve lapul le a földre, idegesen nyalva pofáját, félénk vicsorgással.
Mona felé fordulok.
- Felépül. Holnap reggel már újra a régi lesz... Mostmár megnyugodhatsz édes...
|
| timcsiikee | 2009. 12. 08. 09:32:41 | #2745 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
- Armand vagyok, a Lycan Klán királya – szíve összeszorul a meglepettségtől, ahogy gyomrom is – Érte jöttem, mert ilyen állapotban veszélyben ő is és a körülötte lévő emberek.
- Már elláttam a sebeit, csak túl sok vért vesztett és belázasodott… - mondom kicsit határozottabban.
- Valóban? És mennyi volt a hőmérséklete? – kérdezi komoly arccal.
- 41 fok… - csodálkoztam is, hogy még tud járni.
Ez… ez az arc… teljesen megrémít.
- Ugye nem adtál neki lázcsillapítót? – kiveszi ölemből öcsémet, közelebb hajol így hozzám is és ahogy arcát látom még jobban megrémülök, komolyan kérdezi.
- Nem kellett volna? – rémülten kapom ajkaim elé ökleimet. Nem lehet hogy valamit rosszul csináltam, mindent a tanultak szerint hajtottam végre. Már ahogy ezt egy vérfarkason alkalmazni lehet.
- Az alakváltók normális hőmérséklete 42-43 fok – elkerekednek szemeim – Ha lehűlnek, életveszélyes állapotba kerülnek. Azonnal alakot kell váltania, és ezt csak én tudom előidézni nála, mert én vagyok a vezére. Azonban itt nem tehetem, mert veszélyes lenne. Magammal kell vinnem a központba.
Nem… nem, nem lehet igaz, hogy pont én sodrom életveszélybe a saját öcsémet, és csak segíteni akartam rajta. Valahogy jóvá akarom tenni… nem akarom elveszíteni.
- Ne félj kedvesem, meggyógyítom – könnyes, reménykedő szemekkel tekintek rá – De most nem maradhatunk itt, bármennyire is erre vágyom. – ne hagyjatok itt…
- Mehetek veled én is? – még csak most jött Dave nem akarom hogy máris elússzon az életemből.
- Nem is hagynálak itt semmiképp – furcsa, hogy az előző magázás helyett tegezzük egymást, de ő kezdeményezte. De miért mondta azt, hogy nem hagyna itt? Nem… tényleg nem értem.
Követem kocsijáig, ami nem kicsit, de mégsem tudok hátra ülni, hiába ezt szerettem volna. Lovagiasan segít be az autóba, kényelmesen ülök be, és bekötöm az övemet. Beszáll mellém, de nem nagyon merek rá nézni. Olyan nagy… lény… És bármennyire helyes is, a kisugárzása rémisztő… Érezni hogy nem e-világi ereje van.
Elindulunk a kocsival, s egy ideig tudom is követni az utat, de mikor már ismeretlenebb erdős részre irányul utunk, teljesen eltévedek. Vagy mégsem? Annyira ismerős ez a környék, mégis… furcsa.
Ahogy keze hozzá ér combomhoz minden váltáskor, megrezzenek, s egy idő után inkább elhúzódzkodom. Zavarba ejt. Hosszú ideje már csak némaság van körülöttünk, amit eddig csak a kocsi moraja, és a hátulról szűrődő nyöszörgő morgás tört meg. Ilyenkor aggodalmasan pillantok hátra, de sajnos most nem tudok semmit segíteni, hiába sajnálom nagyon…
- Talán jobb is, hogy adtál neki gyógyszert – szólal meg hirtelen, és testvéremről rá terelődik tekintete.
- De hát… - és el is akad a lélegzetem, ahogy egy végtelennek tűnő pillanatra néz rám.
- Ha hirtelen váltott volna nálad alakot, te is életveszélybe kerültél volna – összehúzom magam… mi… miért? – Így hogy legyengült a szervezete, nem támad meg senkit ösztönből – szemeimbe könnyek gyűlnek ismét. De… az élete a tét. Miattam most belehalhat abba hogy gyógyszert kapott.
- Dave erős… sok mindent kibír a szervezete – válaszol, mintha csak hallotta volna a gondolataimat – Mindjárt oda érünk, és azonnal segítek is rajta, ne aggódj.
Ujjaimat a mellkasom előtt feszülő fekete öv köré fonom, és szorongatni kezdem összekucorodva. Furcsa érzésem van… Ahogy kinézek az ablakon, egy hatalmas épületet látok, amit nagy fal vesz körül. Minden sötét, a hold mégis lesüt a felhők közül. Összerezzenek… félelmetes erő sugárzik onnan, fel is borzolja érzékeimet.
- Ez… ez az a hely? – kérdem akadozva.
- Igen – válaszol türelmesen.
Ahogy haladunk a falon túl, már lassan ki sem merek nézni az ablakon keresztül. Kiszállunk, és az a rengeteg éhes tekintet ami körülvesz minket…
Armand mellé állok szorosabban… félek ezektől a lényektől. Hirtelen egy nagyobb erő csap le, és minden lény a földre ül vissza… Furcsa…
Bemegyünk a nagy épületbe, Dave-et elveszik a karjaiból, én mennék tovább vele, de egy csuklómra fonódó hatalmas kéz meggátol ebben.
- Dave! – nyújtom a másik irányba a kezem, de csak viszik tovább, semmit nem tudok tenni. Fogva tartóm felé fordulok – Vele akarok menni – kérlelem reménykedő szemekkel, de csak sóhajt egyet.
- Tiffani – szól arrébb egy magas nőnek – Kísérd el a hölgyet a mellettem lévő vendég szobába.
- Hová visznek? – nézek rá, és megint felém irányul tekintete.
- Nyugodj meg – arcomra simítja nagy kezét – most segítek a testvéreden, utána oda megyek…
Észbe sem tudok kapni, már a szép, mégis félelmetes arcú nő ragadja meg felkaromat. Egymásra néznek, és halkan morognak valamit… Nem értem miről… beszélhetnek, nem emberi nyelvet hallok… Vagy csak a fáradtság beszél belőlem?
Elvezetnek egy hosszú folyosóra, még egy hosszú pillantást vetek Armandra, majd hagyom hogy vigyenek.
Ez nem az én világom, jobb ha azt teszem, amit mondanak, mert a végén nagyobb bajom eshet.
Egy kedvesen berendezett szobába érek…
- Ne jöjjön ki innen, a királyunk parancsa – és becsapja az ajtót. Tényleg ő a vezérük, ha ennyien szót fogadnak neki, és még így is hívják. A tisztelet, a meghajlás. Mind azt mutatja, hogy tényleg egy… király. El sem hiszem.
Körbe járom a szobát, de bármilyen fáradt is vagyok, az aggodalmam sokkalta nagyobb.
Csata zajokat hallok, rémülten futok az ablakhoz, de hiába rántom el a függönyt, csak a farkasokkal teli kert tárul a szemem elé, azonnal vissza is rántom az anyagot.
Nem tudok már sokáig várni, nagyon aggódom Dave miatt.
Az ajtó kilincsére óvatosan fonom ujjaimat, halkan, lassan nyitom ki a kattanó zárat. Kilesek a résen, de senkit nem látok ,így bátrabban nyitom ki az ajtót, és ki is lépek. A falon díszek és szőnyeg, a földön is vörös szőnyeg van. Ahogy beljebb sétálok a folyosón egy nagyobb ajtót látok meg. Milyen díszes… és tényleg hatalmas.
Morgást hallok magam mögül, hirtelen oda kapom tekintetem, és térdeim összerántva, magam elé kapva kezeimet rezzenek össze.
Már megint ezek a félelmetes vérfarkasok… Félek… félek tőlük.
- Tűnés! – szólal meg mögöttük is egy hang, és azonnal lefagy vigyoruk, fülük farkuk behúzva iszkolnak el.
- Armand! – mondom hangosan és megkönnyebbülve, azonnal elé futok, de annyira nem tudom már kontrollálni magam, hogy tenyereimet magam elé tartva csapódom robosztus testéhez.
Felkarjaimat azonnal is megfogja, forró tenyerével simítja végig átfázott karjaimat.
- Mondtam, hogy ne gyere ki a szobából. Veszélyes lehet neked – nem is akarom szavait hallani, csak egyetlen egy valamit akarok. Fel nézek rá, arca most teljesen más…
- Jobban van már? Ugye életben van? Dave-et akarom látni! Kérlek!
|
| Levi-sama | 2009. 12. 07. 20:56:20 | #2741 |
Karakter: Armand a vérfarkas
Szívem majd kiszakad a helyéről, a forró bizsergés zsibbadásként szánt végig testemen. Szóval ilyen érzés. Mindig is tudtam, hogy a társ milyen reakciót vált ki egy farkasból, de igazából megtapasztalni sokkal mámorítóbb. Ahogy bőrének selymessége is az arcán.
- Ismerjük egymást? - kérdezi félénken, és végigmér.
- Hn... - mosolygok le rá kedvesen. Még nem, de hamarosan... Elhúzódik tőlem, és el is fordítja az arcát.
- Ne haragudjon, de sajnos nem érek rá - hadarja zavartan, és az orromra csapná az ajtót, ha hagynám. - Kérem...
Ez a hang... ezzel bármire rávehetne.
- Ki az Mona? - hallok meg egy férfihangot, és felborzolódik a hátamon a szőr a likantróp erőktől. Ó igen, ha jól sejtem, Dave megvan.
- Dave! - fordul felé a lány... Mona. Milyen gyönyörű neve van... Mona. És ez a csodaszép nevű nőszemély faképnél hagy engem, és testvéréhez siet, aki letérdel ahogy meglát engem.
- Vezérem... - nyögi, és elájul.
- Dave! Nem kellett volna még felkelned... - öleli magához aggodalmasan őt, és felpillant rám. - Vezér?
Belépek, és biccentek.
- Armand vagyok, a Lycan Klán királya. Érte jöttem, mert ilyen állapotban veszélyben ő is és a körülötte lévő emberek.
- Már elláttam a sebeit, csak túl sok vért vesztett és belázasodott...
- Valóban? És mennyi volt a hőmérséklete?
- 41 fok...
Elkomorulok.
- Ugye nem adtál neki lázcsillapítót? - Ahogy lehajolok és könnyedén a karjaimba veszem eszméletlen farkasomat, és felsikkantva kapja szája elé sápadt kezét.
- Nem kellett volna?
- Az alakváltók normális hőmérséklete 42-43 fok. Ha lehűlnek, életveszélyes állapotba kerülnek. Azonnal alakot kell váltania, és ezt csak én tudom előidázni nála, mert én vagyok a vezére. Azonban itt nem tehetem, mert veszélyes lenne. Magammal kell vinnem a központba.
Könnybe lábadnak szép szemei, és összeszorul a szívem.
- Ne félj kedvesem, meggyógyítom. De most nem maradhatunk itt, bármennyire is erre vágyom.
- Mehetek veled én is? - vált ő is tegezésre, és elmosolyodom.
- Nem is hagynálak itt semmiképp.
Furcsállóan pislog rám, de engedelmesen követ a kocsihoz. Befektetem farkasomat a hátsó ülésre, és kinyitom Monámnak az ajtót. Hiába szeretne, nem tud hátulra ülni testvére mellé, mert egy hatalmas férfiről beszélünk. Gyengéden besegítem őt az ülésre, majd végre beszállok mellé. Most, hogy ilyen közel van hozzám, nehezen bírok magammal. Illata szinte megrészegít... de most első a kötelesség. És különben... most hogy rátaláltam, bőven lesz még lehetőségem rá, hogy megérintsem és szeressem.
|
| timcsiikee | 2009. 11. 30. 16:33:34 | #2655 |
Karakter: Mona (F62)
Mona:
- Viszont látásra jövő héten – zárja le a tanár a mai előadást, elkezdődik a zsivaj a hallgatók között. Én mosolyogva felsóhajtok halkan, jegyzeteimet rendezve teszem be mappámba a lapokat, majd magamhoz szorítva, táskám vállamra véve oldalazok ki a sorból, a tanári pulpitus felé.
- Viszlát tanár úr! – köszönök el tőle, habár már tegező viszonyban vagyunk, de iskolán belül megadom neki a tiszteletet.
- Viszlát Mona… jövő hét elején gyakorlaton találkozunk – válaszol, miközben letörli a táblát, mosolyogva biccentek felé, majd elhagyom a tömeggel együtt az előadót.
Hazafelé bevásárolok magamnak, holnap már nincs órám, utána pedig jön a hétvége, és akkor szeretnék pihenni.
~*~
Későre jár már, de még tanulni van kedvem. Épp egy könyvet bújok, ami talán jövő hétre kell, és mivel már kezdek fáradni, olvasó szemüvegem is felkaptam, hogy jobban lássam a sorokat.
Furcsa ez a járványtan… Annyi különleges eset van benne…
Hirtelen csengetnek. Ki lehet az ilyen későn? Leveszem szemüvegem, összehajtom könyvem és az ajtóhoz megyek. Először csak félve, résnyire nyitom, ismerős hajzuhatagot látok meg, és amikor felpillant rám vérző arccal, azonnal kirántom az ajtót.
- Dave! Úr isten mi történt veled? Hol voltál? – kiáltom, bár a mondat vége felé elhalkulok, nem akarom hogy a szomszédok kinézzenek.
- Mona… segíts – ajkán fájdalmas mosoly, azonnal lehajolok hozzá, és karját óvatosan átdobva vállam felett segítem be.
Lefektetem a kanapéra, és mellé ülök ahogy odaférek.
- Hol voltál eddig? Úgy aggódtam – már szöknek is a könnyek a szemembe. Olyan rég nem láttam, és végre annyi év várakozás után újra láthatom.
- Nehogy sírj nekem – mondja félszeg mosollyal, mosolyra próbálom szám görbíteni, és küszködök könnyeimmel. Olyan nehéz. Megfogom kezét, hogy érezzem itt van…
- Anyáék tudják, hogy itt vagy? – óvatosan rázza meg fejét.
- És kérlek ne is szólj nekik… Nem akarom hogy így lássanak – tiltakozhatnék vele, de inkább nem teszem… megértem, és inkább csak beleegyezve biccentek – Nem kell aggódnod… Jó helyet találtam. Egy klán része lettem, sok társra leltem ott.
Megnyugodva próbálok megint mosolyogni.
- Ennek örülök… De hol sérültél meg ennyire? – végignézek rajta, látom hogy mellkasán nagy a folt – Jézusom mindjárt hozom a segélydobozt – máris kirohanok a szobámba, szerencsére kis házban élek, nem könnyű itt semmit elveszteni, és már robogok is vissza a nagy dobozzal, amiben minden van ami csak kellhet.
- Honnan van neked ennyi szered? – kérdezi, lassan már nyöszörögve.
- Már egyetemre járok öcsi – mondom kedvesen – gyakorlati eszközök.
- Ennek igazán örülök – válaszol halkan.
Letépem róla a pólót, és letisztítom a sebet, néha megrándul, de nem ad ki hangot. Igazán erős lett… Ahhoz képest, ahogy régen ismertem…. biztosan megedződött.
Előveszem a tűt és cérnát, nagyon mély a seb de már elkezdett begyógyulni vajon mikor szerezhette?
- Mondd hogy szerezred ezt a mély karmolást? – próbálom beszéltetni, hogy ne figyeljen arra, amit csinálok.
- Megtámadták a telephelyünket… és a vezérünk nem volt itthon, harcba kellett bonyolódnom.
- Jézusom… olyan mint egy háborús helyzet.
- Az is – hirtelen felszisszen, mert már a második öltést végzem. Hiába az érzéstelenítő spray, ezt nehéz lezsibbasztani. Befejezem a műveletet, majd bekötözöm, de ruhát sajnos nem tudok adni neki.
- Még szerencséd, hogy van egy vendégszobám ebben a kis házban – mondom mosolyogva… úgy örülök, hogy láthatom végre. Segítek bejutni neki, majd lefektetem aludni.
~*~
Nem hittem volna, hogy ilyen kis farkas éhes a farkas öcsi… de annyit eszik, hogy ma reggel újra be kellett vásárolnom… Szörnyű…
De legalább tudtam ma neki ruhát venni, hogy felöltözhessen.
Hazamegyek, sokat beszélgetek vele az elmúlt évekről, őt is kérdezgetem, de nem tud túl sokat mondani… Én is hiányoztam neki. Aggódott… Ahogy mi is itthon. Adok neki gyógyszereket, hisz láza van, segítek amiben csak tudok…
Még fel sem merült a kérdés bennem… Vajon visszamegy?
~*~
Este van már újra, de szerencsére lement a láza. Elaludt, így csendben jövök ki a szobájából, megkeresem könyvem hogy újra belekezdjek, de pár perccel később már csengetnek is.
Sóhajtva egyet indulok meg a bejárati ajtó felé, és az ajtót nyitva nézek a vendégre.
Hirtelen megáll bennem az ütő, ahogy felfelé kel néznem hogy láthassam arcát, kissé kikerekednek szemeim a látványtól, ahogy markáns arca ellágyul, mélyen levegőt szippant majd rám néz. Úr isten… talán mégsem kellett volna csak így ajtót nyitnom… Ki… ki lehet ez?
- Tessék… - mondom halkan, és végre szemembe néz, megbabonáznak a zöld íriszek, annyi fagyosság van benne én is ledermedek… Ki ez a félelmetes alak? Lassan arcom felé nyúl, annyira nem tudok megmoccanni, hogy a kilincset is görcsösen szorongatom ujjaimmal… Kérlek ne bánts…
- Végre megtaláltalak… - mondja halkan mély dörmögő hangon, ellágyul tekintetem, érintésétől megremegek. Hosszú gondolkodás után én szólalok meg.
- Ismerjük egymást? – pislogok fel rá… eddig nem tűnt veszélyesnek, habár külseje nem erről árulkodik nekem, keze még mindig arcomnál, kezd kissé feszélyezni.
- Hn… - mosolyodik el, de nem értem. Soha nem láttam még mit akar ilyen késő este? Elhúzom arcom kezétől, legalábbis próbálom elfordítani.
- Ne haragudjon, de sajnos nem érek rá – mondom zavartan habogva, már épp zárnám be az ajtót, mikor oda teszi a lábát, nem hagyja – Kérem… - mondom kissé kétségbeesetten, ajtónyitódás üti meg fülem, hirtelen elengedve az ajtót fordulok meg.
- Ki az Mona? – lép ki öcsém, kitárul mellettem az ajtó, ahogy elgyengül kezem, hirtelen előre borul a földre.
- Dave! – aggódó rivallással sietek felé, de ahogy mellé érek látom hogy nem összeesett… hanem… meghajolt – Dave… jól vagy? - térdelek mellé, izzadtságcseppekkel teli arcát felemeli, szinte meghunyászkodva tekint az idegenre, aki időközben bejött a házba.
- Vezérem… - nyöszörgi halkan, majd karjaimba esve elveszti eszméletét.
- Dave! – mondom aggodalommal tele, majd elhalkulok – nem kellett volna még felkelned - vissza kéne vinnem a szobába - Vezér? – suttogom szinte csak magamnak, majd a szőke magas alakra nézek, remegő szemekkel. Ő lenne az tényleg?
|
|
