Elfordulok tőle, mert képtelen lennék elviselni a félelem vagy az undor látványát az arcán.
- Elismerem… - szólal meg halkan, és megperdülve meredek rá. Mellkasom összeszorul a fájdalomtól... szóval mégis... ó istenem ne... – Elismerem… hogy nem vagyok biztos magamban, és hogy… féltem. Még kicsit most is félek. De… undorodni? Azt nem tudnék.
Halvány mosollyal néz a szemembe, és ahogy az ágyamon kuporodik, édesen és törékenyen, beleőrülök a gondolatba, mit műveltem volna vele, ha kiszabadultam volna a cellából. Megborzongva rántom össze magamon a köntöst. Mit válaszolhatnék erre? Mondhatnék bármit is? Ígéretekkel kéne elhalmoznom, hogy soha nem fogom bántani, amikor pontosan tudom, hogy nem fogom betartani?
Vadul dobogó szívvel figyelem, hogy feláll az ágyamról. Kezeim sóváran szorulnak ökölbe, annyira meg szeretném érinteni.
- Armand… Nem sajnálatból teszem most azt, amit teszek. Mielőtt idejöttem, beszélgettem Brandonnal. Tőle is megkérdeztem azt, amit Damiantól, de ő csak annyit válaszolt, hogy ez a dolog fájdalmas. Nem tudtam, hogy miről van szó. Mégis eljöttem.
Tétován indul el felém. Zihálva veszem a levegőt, képtelen vagyok elszakítani a szememet róla.
- Amikor otthon voltam, olyan magányosnak éreztem magam. Valami nagyon hiányzott. És ez enyhült amikor idejöttem. Nagyon aggódtam érted. Nem csak azért jöttem, mert sajnáltalak…
Köpenyembe kapaszkodom, megremegek ahogy ujjai kezeimhez érnek. Nem azért, mert fájnak a sebeim, mert nem is érzem őket, hanem az érzés miatt. Mona érintése... illata, bőrének melege...
- Hanem azért, mert érzek valamit irántad… Elhiszed nekem?
Képtelen vagyok lélegezni, forró hullámokban árad szét testemben a szerelem. Kezeim közé veszem szép arcát, szép szemeiben őszinte érzelmek kavarognak, ajkai megrebbennek, egy kósza könnycsepp csurran, de ellopom ujjammal.
Magamhoz ölelem, szorosan de mégis óvatosan, vigyázva rá, hogy ne okozzak fájdalmat. Puha hajába temetem arcomat, körülölel bennünket a kötődés szaga.
- Mi ez? – suttogja, karjai nyakam köré fonódnak. – Ez az édes illat... olyan mint a... nem is tudom.
- Én vagyok – súgom neki, felemelem a fejem és lemosolygok rá. Olyan közel van hozzám... nem bírom tovább. Lassan, hogy ne riasszam el, végigsimítom számmal puha ajkait. Nem húzódik el, halk sóhajjal simul hozzám szorosabban. Halkan felmorranva csókolom meg, mélyről jövő birtokló morgásomtól megremeg karjaimban, vágyának illata orromba siklik. Beleborzongok, hímtagom lüktetve keményedik még jobban. Ösztönösen reagált a farkasom vágyára... nem kapok levegőt... Zihálva bontakozom ki karjaiból, lehajolok, felemelem őt, és mélyen a szemeibe nézve viszem az ágyamba. Nem, az ágyunkba. Kipirult arccal, duzzadt, nedves ajkakkal, pihegve merül el ő is vágytól izzó szemeimben, és amikor gyengéden lefektetem, selymes, barna haja szétterül a párnámon. Lihegve térdelek fölé, kezeimmel mellette megtámaszkodva, hiszen hatalmas és súlyos testemmel összetörném őt.
- Armand... – leheli pihegve, mellkasa szaporán emelkedik és süllyed, kebleinek puha halmai rabul ejtik szemeimet. Egyik kezem arcára siklik, onnan pedig karcsú nyakán át melléig és végig az oldalán, majd combját megfogom és derekamra húzom. Készségesen tárja szét lábait, szoknyája felcsúszik, én pedig felhördülök a vágytól. Testének édes jázmin illata az én nehéz pézsmaszagommal keveredik, lassan itatódik bőrébe. Mostantól kezdve, minden farkas tudni fogja, kihez tartozik.
- Kívánlak, Mona... Megőrülök... annyira akarlak, vágyom rád... – suttogom ajkaiba, újabb csókkal elcsábítva őket. Nyelvemmel óvatos, tapogatózó útra indulok, de nem bírom sokáig, hamar eluralkodik rajtam a mohóság, és szenvedélyesen habzsolom, falom őt. Szívom magamba illatát, édes nyálának ízét, bőrének puhaságát. Ujjaim formás combjaiba mélyednek. Felhördülve dörgölöm csípőmet hozzá, ruháján keresztül érzem vénuszdombjának puhaságát, ahogy merevedésem nekinyomul. A köpenyem, és az ő vékonyka kis csipke fehérneműje van már köztünk, a gondolattól is el tudnék élvezni itt és most. Egy erősebb csípőlökéstől felnyög alattam, amitől vadul felmordulok. Ah te jó ég... hrrr...
- Armand... várj... – nyögi halkan, kis kezei csupasz mellkasomra simulnak, és ettől azonnal megdermedek. Ha nem engedi, nem folytathatom, mert nekem az ő kívánsága az első. - ...én még nem érzem... késznek magam erre... - Felemelem a fejem, fújtatva nézem piros kis arcát. - ...tudod... én még soha... – dadogja lesütött szemekkel és felnyög, ahogy izgatottan hozzányomom ismét hímtagomat egy kis csípőmozdulattal.
- Tudom, édesem. Tudom. – Rekedt a hangom, és szinte csoda hogy képes vagyok normálisan beszélni. – Ez egyébként sem a megfelelő pillanat, nem tudok olyan figyelmes és türelmes lenni veled, ahogy megérdemelnéd. Ebben az állapotomban csak vad párzás lenne belőle, és fájdalmat okoznék...
Talán a szavaim, talán más váltja ki, de hirtelen úgy felerősödik vágyának illata, hogy szörnyem felhördül. Morogva mélyesztem ujjaimat az ágyneműbe, reccsen a szövet.
- Armand... – zihálja alattam, félig lehunyt szemhéjai alól engem figyelve. Csodálkozva mosolyodom el.
- Mona... téged felizgatott az, amit mondtam?
Csak biccent, megnyalja ajkait és csípője megemelkedik, hogy hozzám dörgölőzzön. Ösztönös mozdulat ez, tudom jól, mégis olyan erővel hat rám, hogy egy hangos nyögés szakad fel torkomból.
- Armand...
Ez a hang...
A sóvárgás, a vágy és a könyörgés finom elegye...
Mohó csókkal tapadok ajkaira, ujjaim nyomán hasad ruhájának gyenge szövete, puha keblei tenyerembe simulnak.
Nyakának bőrénél csak mellei finomabbak, hosszú nyálcsíkkal csúszok lejjebb és lejjebb.
Minden egyes alkalommal, amikor nevemet sóhajtja vagy nyögi, egyre mélyebbre süllyedek a vad vágyban, úgy érzem a forró habok összecsapnak fejem felett, és elveszítem minden önuralmamat... Mona... Mona...
Szétfeszítem lábait, és combjának belső, hamvas bőrét lassan végignyalom forró nyelvemmel. Remeg... fehér csipke bugyija nem rejti véka alá, mennyire kíván engem, mire megérintem ott, teljesen elázik a kis szövetdarab. Mélyen a szemeibe nézve tépem le róla, akár egy szimbólumot. A rongyként végző bugyit számhoz emelem és hintek rá egy csókot.
- Armand... – suttogja, sötét szemeiben ragyognak, kavarognak az érzelmek. Már teljesen meztelen, ahogy én is. Nem emlékszem mikor dobtam le köntösömet, csak feltérdelek és végigpillantok rajta.
- Gyönyörű vagy – cirógatom meg combját, remegő kézzel. – Egyszerűen tökéletes.
Ő is végignéz rajtam, szemei tágra nyílva tapadnak péniszemre, félelem is csillan a vágy mellett. Ajkába harapva szorítja össze szemeit. Talán azt hiszi, most rávetem magam? Soha nem tenném.
- Ne félj – súgom mosolyogva. – Nem tesszük meg, még várunk. Most csak szeretném bebizonyítani, mennyire fontos vagy nekem.
- És a jel? Nem fogsz...?
Megrázom a fejem, megcsókolom ajkait, nyakát, melleit dédelgetem lágy nyelvcsapásokkal, és édes nyöszörgésének kíséretében lejjebb csúszok ismét. Készségesen tárja szét lábait. Mikor megérzi első nyelvcsapásomat, kéjesen felkiált. Megrándulok ettől a hangtól, kis híján elélvezek tőle... Mona... ez őrület...
Habzsolom, falom, édes barackízű, nedves puhaságát, nyöszörgését hallva erősebb, vagy éppen lágyabb nyelvcsapásokkal kergetem az őrületbe. Csiklója duzzadtan csillog a puha redők között, piheszőrzete szelíden csiklandozza arcomat. Csípőm ösztönösen mozdul, az ágyhoz dörgölőzöm, miközben az ő csípője előttem hullámzik a kéj belső erejétől.
- Armand! – sikoltja, összerándul, csípője megemelkedik az orgazmus erejétől, amely úgy rázza testét, akár a lázas betegség. Mohón figyelem, érzem számmal ahogy mézédes nedvei kicsurrannak, hüvelyének izmai ütemesen összerándulnak.
- Gyere... ez az... – hörgöm, tovább nyalva őt, habzsolom édes ízét, s hangos nyögéssel jutok el én is a csúcsra, csupán a társam gyönyörének látványától...
Hosszan, remegve terítem be a lepedőt spermámmal, majd zihálva fektetem fejemet Mona puha hasára, karjaimmal puha melleit simogatom.
Hosszú, békés nyugalom telepedik ránk, a gyönyör utórezgéseibe bele-beleremegünk.
Ujjai hajamba bújnak, pillangókönnyű érintésekkel becézget. Az én édes kis szerelmem...
Most már nem engedem el soha. Soha többé. Az enyém. Örökre.
Ujjaim közé sűrű erős szőrzet szorul, érzem, ahogy az ajtóhoz dörgölőzik, hogy engem is elérjen. Bundája után megnyalja ujjaimat mint egy kutyus, és könnyeimmel küszködve mosolyodom el.
- Nem kéne itt lenned, itt nem vagy biztonságban. Nem kéne így látnod engem... Mona. – még most is értem aggódik, pedig el sem tudom képzelni, hogy Ő mit élhet át, de azt tudnom, hogy szörnyű érzés.
- Miattam szenvedsz, és én veled akarok lenni, Armand. – válaszolok halkan, szinte visszhangzik a folyosón a suttogás, olyan áhítatos csend honol körbe.
Felhördül ezért ijedten kapom ki a kezem, majd hátrébb ugrok, és megremegek a félelemtől egy pillanatra. Miért ilyen… még mindig?
- Igen, királyom.
- Vidd innen! Vidd innen! Mona... – az ajtó dörren, szám elé kapom mindkét kezem, s remegő tekintettel meredek az ajtóra. Armand, kérlek ne csináld ezt.
A sírás kerülget, könnyek homályosítják el tekintetemet.
- Armand! Ne csináld! – az ajtó felé nyúlok, s bekiáltva nyitnám fel a vaspántot, de Brandon fog le. Pár perc után lenyugszik, szívem még mindig hevesen lüktet mellkasomban, fájdalmasan. – Armand…
- Menj el, Mona. Itt... nem vagy biztonságban, és megőrülnék ha bajod esne
- Biztonságban vagyok. Mindenki vigyáz rám, Brandon pedig el sem mozdul mellőlem.
- Kicsim... édesem... Akkor legalább menj fel a szobámba. Nem akarom hogy így láss engem. Érzem a félelmedet, nem bírom elviselni...
- Én… én nem… - nem… nem akarok hazudni neki. Persze, hogy félek, hisz… ki ne félne ilyen helyzetben? Minden elcsendesül, se kívül se belül egy hang sem hallatszik.
- Most mi történik? – kérdezem suttogva, és lecsúszom a földre, a hideg kövön térdelve bámulom tovább az ajtót.
- Elaludt… - mondja halkan Brandon, és lassan felé nézek.
- Vagy inkább elájult – szól a szőke férfi, majd ki is viharzik a folyosóról, mintha sértett lenne. Most… miért így mondta ezt? Csak bambán nézek utána.
- Ne aggódj, Damian mindig ilyen. – nyugtat meg Brandon. Feltápászkodom, hisz nem szeretnél ennyire esetlennek, és szánalmasnak tűnni. Lassan az ajtóhoz lépek, és rásimítom tenyerem a hideg fémre. Ahogy végignézek rajta, jól látom, hogy meggyötört, ostromozott az egész szerkezete. Vajon meddig bírhatja még? Sajnálom szörnyen Armandot, de nem a sajnálat vezetett ide. Vajon ezt érzi?
Hirtelen, a semmiből puha pokróc borul vállamra, beterítve egész testemet, majd nagy tenyerek simulnak vállamra, a takarón keresztül.
- Biztosan nem szeretne felmenni a szobába? – ismerős hang, hátra pillantok, és a Damian nevű férfi tekintetével találom szembe magam.
Megrázom fejem kicsit, majd újra arcára nézek.
- Nem akarom itt hagyni. – Csak megmosolyog, és magamra hagy. Ismét lecsúszom a földre, a fal mellett. A nagy takaró teljesen körbevesz, arcom elé is teszek egy kicsit belőle, hogy a falnak tudjak dőlni, pár percim még az ajtón simul kezem, de lassacskán ujjaimat is behúzom a pokróc alá.
~*~
Finom, frissítő illatra ébredek, kinyitom álmos szemeimet, megdörzsölöm, majd az előttem gőzölgő csészét látom meg elsőként.
- Köszönöm – veszem el hálás mosollyal Damiantól, kissé kibújva a takaró alól.
- Nem tudtam, hogy szereti-e a kávét, ezért ezt hoztam.
- Ez is pontosan megfelel – nyugtatom meg. Párat belekortyolok, hagyom hogy az ital felmelegítsen. Ilyen sokat aludtam volna?
Pár perc néma csend borul ránk, majd eszembe jut egy kérdés, ami már napok óta foglalkoztat.
- Damian… kérdezhetek valamit? – nézek fel rá, reménytelt szemekkel. Biccent, és rám figyel - … hogyan jelölni meg egy farkas a társát? – arckifejezése arról árulkodik, hogy meglepi a kérdés, de hamar kisimulnak arcvonásai, és végül őszintén válaszol, amire már régóta várok.
- Az első rituális aktus közben megharapja – a szavak hallatán teljesen ledöbbenek, félelem árasztja el testemet, de nem hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam. Nem hittem volna, hogy… hogy ez ilyen, mégis…
Hangos nyüszítés zavarja meg a csendet, hirtelen az ajtó felé kapom fejem, és rájövök, hogy Armand ébredt fel.
- Damian... elég, ne tovább...!
- Tudnia kell Armand! Elvégre megteszed vele előbb vagy utóbb.
- Nem! – nagyot dörren az ajtó, és majdnem hátra esek, de szerencsére a fal megtart.– Soha! Nem fogom bántani... megharapni...
- De igen, fogod. Nem tudsz ellenállni az ösztönnek, bármennyire szereted is. – Damian miért ilyen kegyetlen vele? Ha így folytatja még én is sírva fakadok a keménységétől.
Megharap? De akkor…
- Akkor én is vérfarkassá válok majd? – kérdezek újra, remegő hanggal. Istenkém… bele sem gondoltam ebbe. Az ajtó csikorog, sértő a fülemnek, így befogom őket, amíg el nem múlik a hang.
- Ha farkas alakban teszi, akkor igen. De emberi alakban nem fertőzhet meg, és tudom hogy soha nem tenne veled ilyet, Mona. Ne félj. – mintha szikla gördülne le szívemről, a félelem izgatottsággá alakul át, szavakhoz sem jutok, talán nem is kell.
- Damian... elég volt! Fejezd be! Vidd innen őt! A fenébe is! – folytatódik az, ami az este volt, vonyítás, morgás és csattogás tölti be a hosszú, rideg folyosót. - ...így elveszítem őt...
Hát ettől félt annyira? Szívem izgatottan dobbant egyet, de mosolyogni most nem tudok, ahhoz túlságosan is izgatott vagyok és ideges.
~*~
Egész nap ez megy, fáradok, de nem zavar. Nem akarok elmenni mellőle. Sőt legszívesebben bemennék, minden félelmemet sutba dobva, de ilyenkor Damian és főleg Brandon visszatart. Sokáig nem értem meg őket, de rájövök, hogy nekik lehet igazuk. Ők tudják mi zajlik most, és hogy mit kell tenni.
~*~
Másnap már a szobájában vagyunk, csak aggódva figyelem bekötözött testét. Istenem… Újra és újra meglepődöm, és hüledezek.
Mikor felébred leülök mellé az ágy szélére, fejét megtartom, és adok neki inni. Örülök, hogy így emberi alakban látom, és hogy helyes arcán nem látok sebet. Vajon mostantól már jobb lesz? Még nem tudom. De csepp boldogságot érzek, ahogy most viszonylag nyugodt arcára nézek.
- Szia… - súgom halkan, egy félénk mosollyal, homlokára tapadt tincseit könnyedén félresimítom, és a szőke szálak engedelmesen simulnak szélre.
- Szia kincsem... Jól vagy? – hangja fáradt, kissé rekedt, de emberi, és most nekem ez a fontos.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem, de jól vagyok ne aggódj.
- El sem mozdult mellőled, királyom. Alig bírtuk visszafogni, amikor be akart menni hozzád.
- Az nagy butaság lett volna – súgja halkan.
- Elmondhattad volna, Armand. Ha mindezt tudom... – amikor velősen a szemembe néz, még a vér is megfagy az ereimben.
- Akkor mi történt volna? Hagyod magad megjelölni... sajnálatból? – ajkaim résnyire kinyílnak, és meglepetten nézek rá a szavak hallatán. Sajnálat? De hát én…
Hirtelen felpattan az ágyról, s olyat is látok, amit talán nem kéne, azonnal elönt a forróság szégyenemben. Gyorsan felkap egy köntöst, és a szőke férfi felé néz.
- Hagyj minket magunkra, Damian. – azonnal eleget tesz kérésének, olyan gyorsan, hogy szinte már csak a zár kattanását hallom, majd a néma csendet ami kettőnk között honol… Ketten vagyunk egy szobában… egyedül.
- Nem kell a sajnálatod, Mona. A szívedet akarom, a szerelmedet, de azok után amit láttál... kétlem hogy valaha is megkapom. Bizonyára most undorodsz és félsz tőlem...
Hátat fordít nekem, nem néz rám, és ez lelkemnek kissé fáj, de valahol… valahol talán megértem. Bár amire gondol, nem teljesen igaz.
Felhúzom lábaimat az ágyra, két oldalt megtámaszkodom. Felsóhajtok, egy hosszú pillanatra a takaróba mélyed tekintetem, majd újra felnézek rá, arcából látok egy apró vonalat.
- Elismerem… - kimondani sokkal nehezebb a gondolatokat, mint elgondolni. Hirtelen felém fordul, tisztán látszik szemében a meglepettség, a hitetlenkedés, a fájdalom. Lesütöm pilláimat, és újult erővel újrakezdem a mondatot, mielőtt félreérti. – Elismerem… hogy nem vagyok biztos magamban, és hogy… féltem. Még kicsit most is félek. De… undorodni? – lassan felemelem rá tekintetem, egy halvány mosollyal – azt nem tudnék.
Összébb rántja magán a köntöst, de bekötött kezei még mindig az elmúlt két napra emlékeztetnek. Miattam van tele a teste sebekkel. Miattam szenvedett. De nem csak azért jöttem, mert sajnálom őt.
- Armand… - felállok az ágyról, zavarban vagyok, de egyszer mindennel szembe kell néznem. – Nem sajnálatból teszem most azt, amit teszek. Mielőtt idejöttem, beszélgettem Brandonnal. Tőle is megkérdeztem azt, amit Damiantól, de ő csak annyit válaszolt, hogy ez a dolog fájdalmas. Nem tudtam, hogy miről van szó. Mégis eljöttem – miközben beszélek, felé sétálok, nagyon lassú léptekkel. tekintetemet ide-oda kapom zavaromban, néha rá is nézek, de nem bírom sokáig tüzes szemkontaktusát. Teljesen zavarba hoz. – Amikor otthon voltam, olyan magányosnak éreztem magam. Valami nagyon hiányzott. És ez enyhült amikor idejöttem. Nagyon aggódtam érted. Nem csak azért jöttem, mert sajnáltalak… - már közvetlen előtte vagyok, torkomban egy kis gombóc nehezíti meg a beszédet, s könnyekkel küszködöm, mégis felnézek arcára, kezemet az ő, köpenyét markoló kezére simítom – Hanem azért, mert érzek valamit irántad… Elhiszed nekem? – reménykedve figyelem, ahogy arcizmai mozognak, egyik keze, hatalmas tenyere arcomra simul, hosszan pislogok egyet, és egy könnycsepp gurul végig arcomon, amit gyorsan le is töröl ujjaival.
Olyan kellemes, hogy végre megérint. Olyan, mintha egy tátongó űrt töltene meg bennem, ami eddig bennem lakozott. Csak hagynom kell, hogy az érzelmeim irányítsanak, és ne a félelem, hanem az, ami közelebb vihet a boldogsághoz.
Karmaim a falba vájnak mély csíkokat, ismét az ajtót rohamozom. Hangos döndülés. Egy újabb mély horpadás az ajtón. Vonyítok. Nem bírom, remeg minden porcikám, az ösztönök szétfeszítenek, oly erősen hajtanak előre. Ez... ez elviselhetetlen...!
Hosszú, hangos vonyításom átjárja az épület falait, távolra sodorja hangomat. Erőmre reagál minden farkasom, vonyításuk velem együtt tör a hold felé...
Végtelen órák múlva, már kimerülten heverek a padlón. Néha megrándulok, fel-fel tápászkodom hogy ismét az ajtót támadjam, majd ismét a földre kerülök. Tiszta pillanataimban felfogom hogy hozzám beszélnek. Damian hangja...
- Semmi baj, már nincs sok hátra, királyom. Tarts ki, kérlek.
Igen... ha felkel a nap, enyhül a kín. De holnap éjjel is... két éjjel ebben a cellában... Mona...! Felszűkölök kínomban, karmaim végigszántják a betonföldet, emberökölnyi darabokat kiszaggatva belőle.
Ekkor megérzem.
Felkapom a fejemet és megdermedek. Mona illata... a társam illata... Mona... Mona...
Nekirontok az ajtónak, hörgök, vonyítok és vadul karmolom, ütöm ahol tudom. Mona illata... fél... ott van odakint és fél... Mona... Mona...
Félresiklik a kukucskáló és felbukkan az imádott szempár. Az ajtóra tapadok.
- Mona... – nyüszítem sóvárogva. A látvány, az illata... Lángol a testem, ágyékom forrón lüktet, péniszem keményen simul hasamhoz. Minden porcikám készen áll a párzásra, és ha nem lenne itt ez a rohadt ajtó...!
- Armand...
Lágy hangja lecsillapítja a vadságomat, és egy pillanatra behunyom vörösen izzó szemeimet a kéjtől. A társam hangja... Bedugja karcsú ujjacskáit a résen.
- Armand... itt vagyok...
Busa fejemet hozzá simítom, behunyt szemekkel élvezem ahogy bundámba bújnak ujjai. Az élvezettől morogni kezdek, lágyan megnyalom ujjait.
- Nem kéne itt lenned, itt nem vagy biztonságban – morgom nehezen artikulálva a szavakat. – Nem kéne így látnod engem... Mona.
- Miattam szenvedsz, és én veled akarok lenni, Armand.
- Brandon! – bődülök el, Mona hátraugrik az ijedtségtől.
- Igen, királyom.
- Vidd innen! Vidd innen! – ordítom, újra megrohamozva az ajtót. – Mona...
- Armand! Ne csináld! – sikoltja és én mégjobban megvadulok. Tombolni kezdek, amíg hörögve össze nem rogyok és elcsendesedem. Halk nyüszítésemre odakint válaszol a többi farkas.
Még érzem Mona illatát... vérem lángol, ég az ereimben.
- Armand... – hallom ismét édes hangját. Nagy mancsomat tétován felemelem, majd visszaejtem. Mozdulni sem vagyok képes.
- Menj el, Mona. Itt... nem vagy biztonságban, és megőrülnék ha bajod esne – válaszolom neki, utolsó szavam panaszos nyüszítésbe fullad.
- Biztonságban vagyok. Mindenki vigyáz rám, Brandon pedig el sem mozdul mellőlem.
- Kicsim... édesem... – suttogom ismét megemelve mancsomat. – Akkor legalább menj fel a szobámba. Nem akarom hogy így láss engem. Érzem a félelmedet, nem bírom elviselni...
Valamit válaszol, de elsötétül minden és kimerült, mély álomba zuhanok.
*
- ...hogyan jelölni meg egy farkas a társát? – szűrődik a távolból felém társam édes hangja. Beszélget... valakivel.
- Az első rituális aktus közben megharapja – válaszol egy ismerős hang kimérten. Damien...
Mona félelmének illata...
Felnyílnak szemeim és felvonyítok. Ne! Ne mondd el neki...! Ó istenem, ha megtudja mindennek vége!
Remegő mellső lábaimra támaszkodva vonszolom magam az ajtóhoz, nagy fejemet a hűvös fémnek támasztom. Damian ecseteli neki miből áll a rituális aktus.
- Damian... – nyüszítem – elég, ne tovább...!
- Tudna kell Armand! Elvégre megteszed vele előbb vagy utóbb.
- Nem! – ordítok, és rácsapok nagy mancsommal az ajtóra tejes erőmmel. – Soha! Nem fogom bántani... megharapni...
- De igen, fogod. Nem tudsz ellenállni az ösztönnek, bármennyire szereted is.
Mona vékony hangja kúszik be lágyan a túloldalról és ismét merevedésem lesz.
- Akkor én is vérfarkassá válok majd?
Félelmének illata olyan erősen áramlik be, hogy kínomban végigkarmolom az ajtót, hangos, fémesen csikorgó hang kíséretében.
- Ha farkas alakban teszi, akkor igen. De emberi alakban nem fertőzhet meg, és tudom hogy soha nem tenne veled ilyet, Mona. Ne félj.
- Damian... elég volt! Fejezd be! Vidd innen őt! A fenébe is!
Tombolni kezdek ismét, ordításom, vonyításom zengi vissza minden fal, és amikor kimerülten összezuhanok, Mona sírásának hangjától remegni kezdek.
- ...így elveszítem őt... – hörgöm félájultan.
Átalszom a nappalt, és éjjel a felkelő hold ereje ismét feltölt energiákkal. Tombolásom közben néha érzem a többiek illatát, de a legtöbbször Monáét. Gyötrelem őt érezni ilyen közel, és mégis elérhetetlen távolságban, de amikor tiszta pillanataim vannak, boldogan nyüszítve simulok az ajtóhoz, amelynek túloldalán őt érzem. Mona... Mona... édes kincsem...
*
- Magához tért!
Felnyitom nehéz szemhéjamat. A szobámban vagyok... a nap vakítóan süt be az ablakon és én az ágyamban fekszem. Karjaim és mellkasom bekötözve. Szétvertem a kezeimet, és összekarmoltam a mellkasomat... emlékszem. Nem gond, estére teljesen begyógyulnak. Léptek nesze, és orromat megcsapja Mona édes illata. Leül az ágyam szélére, arca megviselt, szemei alatt sötét karikák árulkodnak a fáradtságról. Egyik keze tarkóm alá csúszik, felemeli a fejem, a másikkal pedig egy pohár vizet tart a számhoz. Hálásan kortyolom a hűs vizet, majd visszaejtem fejemet és imádattal szívom magamba látványát, illatát.
- Szia kincsem... – válaszolom rekedten. – Jól vagy?
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem, de jól vagyok ne aggódj.
Damian hangja töri meg az idillt.
- El sem mozdult mellőled, királyom. Alig bírtuk visszafogni, amikor be akart menni hozzád.
Kínlódva hunyom be szemeimet.
- Az nagy butaság lett volna – suttogom.
- Elmondhattad volna, Armand. Ha mindezt tudom...
Felpillantok rá és belészorulnak a szavak.
- Akkor mi történt volna? Hagyod magad megjelölni... sajnálatból?
Felülök és komoran nézek rá.
- Én...
Felállok az ágyamból de nem törődöm vele hogy meztelen vagyok, merevedésem is látszik. Nem érdekel. Egy köntöst veszek magamra és alfámra pillantok sötéten.
- Hagyj minket magunkra, Damian.
Kattan az ajtó, majd Mona felé fordulok.
- Nem kell a sajnálatod, Mona. A szívedet akarom, a szerelmedet, de azok után amit láttál... kétlem hogy valaha is megkapom. - Kínlódva hunyom be szemeimet. – Bizonyára most undorodsz és félsz tőlem...
Szívem a torkomban dobog, közelsége, testének melege átjárja egész lényemet. Habár szavakkal azt kértem, hogy álljon meg, belül… belül testem mégis könyörög azért, hogy újra megérintsen. Lassan felemelkedik rólam, így van terem, hogy megigazítsam magam.
- Nem kérek bocsánatot, Mona... nem lenne helyénvaló – meglepetten pillantok rá, de lassan felfogom szavai súlyát.
- Megértem… és köszönöm, hogy megálltál. Tudom, hogy nehéz neked… - sajnálom őt, és rossz érzés, hogy nem értem őt meg, pedig szeretném… tényleg.
Az ablakhoz lép, én előre meredve a sötétben, ölembe fektetem kezeimet. Hideget, hűvöset, hiányt érzek, hogy nincs mellettem. Fázom, bőröm sóvárog meleg tenyere után. Mi történik velem? Még soha nem éreztem ilyet.
- Holnap telihold lesz – súgja halkan, búgó hangja körülvesz, akár egy fátyol.
- Igen – eszembe jutnak Dave szavai. Talán most fogja nekem elmondani?
- Néhány napig most nem találkozhatok veled, Mona. – meglepetten hallgatom szavait. Én… én nem erre számítottam, hanem valami másra. Valami pozitívra. Vajon mi lehet az?
- Oh… - sóhajtom, csalódottságom nem leplezve. Miért? Miért érzem rosszul magam?
- Sajnálom, de féltelek magamtól. Túl erős vonzalmat érzek irántad, és attól tartok, kárt tennék benned. Most megyek, kedvesem. Ha képes leszek uralkodni magamon, ismét felkereslek. – szívem újra heves ütemmel zakatol mellkasomban, ahogy iszom szavait, melegség árad szét bennem ettől a pár szótól is. Törődik velem. Aggódik, és félt. Talán szüleimen kívül, még senki nem adott nekem ilyen érzelmeket.
- Armand… - nem folytathatom mondatom, hisz kezet csókolva búcsúik el. Talán jobb is, hisz magam sem tudom mit akartam mondani. Marasztalni? Sajnálkozni? Nem tudom.
- Jó éjt, kedvesem.
Pár pillanatig bágyadtan nézek a becsukott ajtóra, ürességet érzek magamban. Kezemet arcomhoz emelem, s csókjának nyomát bőrömhöz simítom, így keresve megnyugvást feszengő lelkemnek. Szívem összeszorul, keserű mosoly rajzolódik ajkaimra, felhúzom térdeimet, s lábaim átölelve kuporodom össze. Arcomon égetően gurul végig egy könnycsepp. Armand… kérlek, ne haragudj rám, de annyira össze vagyok zavarodva. Ne menj el…
~*~
Nincs kedvem felkelni, nincs kedvem enni, sőt egyáltalán mozogni sem. Úgy érzem, ólomból van minden végtagom, a fejem, és utolsó mentsváram a párnák, és a takaró, ami körülvesz. A telefont kikapcsoltam, nem akarom, hogy keressenek. Szörnyű vagyok, de… valahol meg kell értenie, hogy nekem ez túl gyors. Én… soha nem hittem volna, hogy „tündérmese” létezik. A mesék kislányoknak valók, de mégis úgy érzem, mintha belecsöppentem volna, pont a közepébe. Összekucorodom, szorosan ölelem magamhoz a párnát, és visszafojtom a sírást. Nem… nem sírhatok, hisz nincs értelme. Nincs miért, nincs ok. Csak egyszerű rosszkedv és keserűség. Olyan érzések kavarognak körülöttem, amit még sosem éreztem, és összezavar. Ok nélküli vágy, fájdalom, hideg üresség, egyedüllét. Talán mégis találkoznom kéne valakivel, hogy ne érezzem egyedül magam.
Csengetnek.
Talán valaki pont megérezte, hogy gondolok rá? Egy pillanat alatt ezer és egy ismerős jutott az eszembe. Felkelek, s pár perc alatt elfogadható külsőt varázsolok magamra, majd egy köntössel befedve testem nyitom ki az ajtót vendégemnek.
- Brandon – pislogok fel a robosztus alakra meglepetten.
- Zavarok? – kérdezi dörmögő hanggal, és zavarodottan lépek egyet hátrébb.
- Nem, dehogy, gyere be – mikor bejön, bezárom az ajtót, kissé zavarban vagyok, hisz rég nem láttam Őt. Vajon miért jött el? Mi történt Armanddal? Vagy Dave-el? – kérsz valamit? Teát? Vagy enni?
- Nem, köszönöm – olyan nyugodt és türelmes, mellette mindig pörgősnek érzem magam, pedig valójában pont most nem vagyok jó hangulatban.
Társaság. Végre van egy társaságom, de az üresség a szívemben nem múlik. Nem értem. Miért nem örülök annak, hogy látom?
Leülök a kanapéra, egy csésze teával, jól esik, főleg hogy ma még nem ettem és ittam semmit.
- Megkérdezhetem miért jöttél? Tudom, nem illene, de…
- Hogy megvédjelek – vág szavamba, és nem haragszom rá e miatt. Tömör és őszinte, talán most ez kell nekem.
- Értem – Armand… ennyire gondoltál volna rám?
„ … attól tartok kárt tennék benned.”
Szavai visszhangzanak fejemben, akaratlanul is elmosolyodom, de vele együtt sós könny csúszik le arcomon. Azonnal letörlöm, nem karom, hogy lássa.
- Mona – elkéstem. Összekuporodom ismét, csak így tudom enyhíteni zaklatottságomat.
- Kérdezhetek valamit? – pislogok fel a fekete ruhás férfire, aki csak bólint. Olyan, mintha minden érzéke ki lenne éleződve arra, ha bármi történne, érdekes látvány. – Armandnak miért kell távol lennie tőlem? – úgy látom, meglepi a kérdés, de gyorsan rendezi arcvonásait.
- Mert telihold van – felel egyszerűen, és biccentek.
- Igen, tudom… de nem értem, hogy… hogy ennek mi köze van mindenhez. Azt tudom, hogy teliholdkor átváltozik, de ettől még… - elakad szavam, le kell nyelnem a torkomban gyűlő gombócot. Fokozatosan válik remegőssé hangom, ahogy újra és újra rám akar törni a sírás.
Brandon sóhajt egyet, és elgondolkodik. Szemeimet kíváncsian meresztem rá, kérlelő tekintettel figyelve minden mozzanatát. Kérlek… kérlek, mondd el, tudni akarom.
- Te, a társa vagy. Teliholdkor a likantrópok mindig a társukkal vannak, ez ösztönös. Ha a társa valakinek nincs a közelében… az… - egy pillanatra megtorpan, tekintete merengővé válik – az elég keserves kínokkal jár… - szavai kegyetlenül hasítanak keresztül a szoba levegőjén, úgy érzem, megfagyok, és a bennem lévő ürességet kettévágja a mondat. Szemeim kikerekednek, próbálom felfogni válaszát. Vajon… vajon amit én érzek. Az is az lenne? Csak sokkal gyengébb, mert én ember vagyok?
Lábaimat magam alá hajtom, szívverésem felgyorsul, bokáimra ülve figyelek rá.
- Armand most hol van? – izgatottan feszengek a fotelban, fülemben saját nevem suttogását hallom, mintha Ő mondaná. Megborzongok, hacsak belegondolok, hogy vajon itt lehet.
- Egy biztos zárkában, hogy ne tudjon kiszabadulni.
Remegő tekintettel meredek a szőnyegre.
- Miattam teszi… miattam kínozza magát – súgom puhán a szavakat, mardossa szívem a keserűség. Én tette vele… Tenyereimbe temetem arcomat, és némán sírva remegek meg. Nem tudtam. Én nem tudtam, hogy ez lesz. Ha tudtam volna… Ha tudtam volna, még magam sem tudom, hogy mit tettem volna. Nem… nem hagyhatom, hogy szenvedjen miattam. Én okoztam a fájdalmát, ezért enyhítenem kell.
- Odamegyek – pattanok fel határozottan a székből, szívem torkomban dobog, homályos tekintetemet pislogásokkal tisztítom, hogy látásom élesebb legyen újra.
- Nem engedhetem – áll elém, és már emelné is kezeit, hogy lefogjon, de hátra lépek egyet, hátra biccentem fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Miért? – súgom, végül megemelem hangomat – Miért? – kérdezem újra, a gombóc a torkomban termeli a könnyeket. – Brandon, kérlek… Nem hagyhatom, hogy miattam szenvedjen.
Vállamra teszi kezét, csak picit tudja csillapítani háborgó lelkemet, de végül visszanyom a fotelba.
- Miért állítasz meg?
- Nem akarom, hogy királyom az én sorsomra jusson. – Ajkaim megremegnek, ahogy összeszorítom őket, letörlöm szemeimet, majd újra ránézek, és rákérdezek. Végighallgatom történetét töviről-hegyire, s az érzelmek egyre csak gyűlnek, és kavarognak bennem. Vegyes érzelmekkel biccentem előre fejemet, és ujjaimmal játszadozva emésztem meg a hallottakat. Szomorú történet, és talán tanulságos is. Megértem, hogy miért teszi azt, amit és miért követi Armandot. De…
- De… - lassan felemelem fejemet, hogy szelíd mosollyal nézzek rá, eltakarva minden fájdalmat, ami belülről kaparja érzékeimet – Én nem akarok elmenekülni. Már tudom, hogy mit érez, valamennyire megismertem őt. Kedvelem... – arcomra pír szökik, érzem, ahogy felmelegszik körülöttem a levegő. – Szeretni is tudnám. Sőt… Csak minden nekem olyan gyors volt. Néha még most sem hiszem el, hogy ez mind igaz – oldalra pillantok, s meglátom a csokor rózsát, amit tegnap kaptam Tőle. Szívem dobban, veszek egy mély levegőt, és elhatározom magam. Itt az ideje, hogy végre határozott legyek. – Oda akarok menni. Vele szeretnék lenni, mert tudom, mennyire szenved, és ezt nem akarom. Nem fogok többé menekülni előle.
Brandon először nem szól semmit, egy hosszú pillanatra lehunyja szemét, és komolyan pillant újra vissza rám.
- Ha oda mész, meg akar majd jelölni, mivel ez lenne az első teliholdad vele. Ez fájdalmas. Így is vállalod?
Fájdalom. A fájdalomtól való félelem határozza meg, amit tenni szeretnék? Valóban félek. Mindig is féltem a fájdalomtól, ahogy minden ember. De nem hagyhatom magam. Armand most is fájdalommal küszköd, érzem. Nem hagyhatom el.
- Igen… kérlek, vigyél el hozzá.
~*~
Összekuporodva hajtom fejem busa testére, szőrét markolom, összeszorított szemekkel hallgatom, ahogy fülemben süvít a szél. Résnyire nyitott pilláimból látom, ahogy suhan a táj, szaladnak a fák, az éjszaka sötét selyemként borul az erdőre. Csak a ritka lombok között látható a telihold fénye.
Már megyek… kérlek, bírd még ki egy kicsit.
Hosszú futás után megérkezünk a számomra kastélynak tűnő épületbe, Brandon vadul zihál, hisz csak ő futott eddig, én rajta utaztam. Nem változik vissza, így vezet le a folyosókon, és amikor meglátom a vastag, vaspántos ajtót, megrezzenek a hűvös fuvallattól. A lények, akik itt-ott lézengenek a termekben, a folyosókon. Mind ledermednek, amikor meglátnak engem, és hátrálnak egy lépést. Nem félek, hisz Brandon is itt van mellettem, és ők sem látszanak olyan félelmetesnek, hiába állati alakban vannak. Mindenki, kivétel nélkül.
Különcnek érzem magam. Minél lejjebb érünk, annál nagyobb a tömeg, megnyílik előttem a lények hada, megszeppenten nézek rájuk, csodálkozom.
Hangos, hosszú vonyítás zeng végig az alsó folyosón, újra összerezzenek, megborzongok a hangra. Idegen, mégis olyan ismerősnek érzem. Csak nem? Halk nyüszítés követi a vonyítást, de ez a folyosón lévő lényektől származik. Lassan tipegek minél beljebb, végül Brandon megáll előttem, és fejével az ajtó felé int.
Hatalmas dörrenés, csattogás, morgás majd vonyítás hallatszik a rácsos ajtó mögül, megijedve kapom mellkasom elé kezeimet, és kicsire húzom magam. Nem félhetek, tudom, hogy Ő az. Azt mondta félt, hogy megvéd, hogy megóv magától. Tudom… már tudom, hogy bármit megtenne azért, hogy nehogy kárt tegyen bennem. Hisz megígérte. Ezért én sem hagyom magára. Szüksége van rám… Szükségem van rá.
Lassan közelebb lépek az ajtóhoz, elhúzom a kis vas csíkot a résről, és bepillantok, először csak sötétség, majd hirtelen morranással egy vörös szempár ugrik elém. Felsikkantva ugrom egyet, hisz meglepett, megijesztett ez a hirtelenség, de gyorsan visszamerészkedem az ajtó elé, közvetlen, hogy benézzek újra.
- Mona – hörgi egy állatias hang, könnyessé válik szemem.
- Armand… - válaszolok nevem hallatán, egy pillanatnyi nyugalom terül szét a környezetünkben. Fanyaron mosolyodom el, hisz könnyeim szöknek, de vissza akarom tartani őket, nem akarom, hogy lássa. Ujjaimat becsúsztatom a részen, az ajtóba kapaszkodom, és közvetlen közelről lesek át. – Armand… itt vagyok…
Ahogy alattam fekszik, puha és illatos teste az enyémhez feszül, kis híján eszemet vesztem a vágytól.
- Ne… Armand… Ne csináld… kérlek...
Nem, nincs semmi, ami rávehetne, hogy most leálljak. Lehetetlen...
- Mona... – dörmögöm rekedten a nyakába, mélyen magamba szívom édes illatát. Imádom... mindenhol magamon akarom érezni, beburkolózni vele és belefelejtkezni.
- Armand… kérlek… én… én még nem vagyok kész erre… ma még nem… Kérlek...
Elszakítom számat finom bőrétől és könyörgő szemeibe nézek. Francba. Fenébe... Halkan szitkozódva emelkedem fel róla. Nem emlékszem hogyan és miként jutottunk el idáig, az utolsó ép gondolatom még az ajtóban volt, mielőtt elragadott volna a hév. Ágyékom fájdalmasan feszül nadrágomban, látom hogy ő is észreveszi és mélyen elpirulva ül fel. Szexisen összekócolt haját lesimítja, felgyűrt szoknyáját eligazgatja magán, kapkodó légvételei és vágyának illata tovább szítja a tüzet. Fájdalmas sóhajjal túrok szőke hajamba.
- Nem kérek bocsánatot, Mona... nem lenne helyénvaló.
Csodálkozva pillant fel rám, még mindig piros az arcocskája. Tétován bólint, remegő ujjait összefonja és mély légvételekkel csillapítja magát. Illatán érzem ahogy a vágya enyhül, de az enyém továbbra is magas fokon lángol! Nem vagyok fából a szentségit!
- Megértem... és köszönöm, hogy megálltál. Tudom, hogy nehéz neked...
Felmordulva fordítok hátat neki, és az ablakhoz lépek. Felpillantok a majdnem teliholdra. Érzem az erejét, szinte égeti a bőrömet. Állatias ösztöneim szétfeszítenének... ha hagynám. Farkasom le akarja teperni nőstényét, párzani akar. Féktelen szenvedéllyel és tűzzel. Ha átengedném magam neki, Mona megsérülhetne. Nem, ez soha nem történhet meg, még akkor sem, ha még a gondolata is vad tüzet ébreszt testemben. Soha nem fogom bántani őt. Nem tehetem. Fontos nekem, és nem csak azért mert a természet őt szánta társamul, hanem mert ő különleges, és kedves, gyengéd és figyelmes. Egy csodálatos nő, és azt akarom hogy szeressen. De hogyan érhetném el? Holnap éjjel... holnap éjjel telihold lesz. Nincs azaz erő, amely visszatarthatna engem, hogy ne szegődjek a nyomába, ne keressem fel és ne akarjam megjelölni. Veszélyben lesz. Miattam.
Az ablak mellett a falnak támasztom kezeimet.
- Holnap telihold lesz – töröm meg a csendet vágytól rekedt hangomon.
- Igen – válaszolja halkan. Hátra pillantanék rá, de inkább az ablaküvegben tükröződő farkasszemeimbe nézek. Ha ezt Mona meglátná, megrémülne tőlem... Szinte világítanak. Keserű mosollyal hunyom le szemeimet.
- Néhány napig most nem találkozhatok veled, Mona.
- Oh... – leheli, csak természetfeletti hallásomnak köszönhetem hogy kiérezhetem belőle a csalódottságot. Jólesik.
- Sajnálom, de féltelek magamtól. Túl erős vonzalmat érzek irántad, és attól tartok, kárt tennék benned. Most megyek, kedvesem. Ha képes leszek uralkodni magamon, ismét felkereslek.
- Armand... – kezdené, de mellé lépek, térdén pihenő kezét felemelem és hintek rá egy apró puszit. Nem nézek rá, nem maradok a közelében.
- Jó éjt, kedvesem.
***
A főbejáratnál már vár rám Damian és... Brandon. Komor tekintetem találkozik az övével ahogy kiszállok a kocsimból. Meghajolnak előttem.
- Királyom. Mit tehetek érted? – kérdezi Damian meglepő komolysággal.
- Két kérésem van. Damian, biztosítsd a legerősebb cellát nekem az elkövetkező két napra. És Brandon... – fordulok leghűségesebb alfám és barátom felé.
- Vigyázok rá, királyom. Esküszöm, életem árán is megóvom. Akár tőled is.
Vállára teszem egyik kezemet és sötét szemeibe nézek.
- Köszönöm, barátom.
***
Őrület.
Hörögve vájom karmaimat az acélajtóba. Ki tudja hányadik rohamot bírja, a keresztpántok meg sem rezdülnek, holott néhol már be-behorpadt. A falakból öklömnyi darabok hiányoznak, körmeim, vérem és fogaim nyomai mindenhol.
Keserű, sóvárgó vonyításom visszaverődik a falakról.
- Nyugodj meg, királyom – hallom valakinek a hangját, és az ajtó felé fordítom busa fejemet. A kis ablakon ismerős jégkék szempár néz rám. Damian... – Mona biztonságban van.
Leteszem fejemet mellső lábaimra és nagyot szusszantva csillapodom le kissé. Remegek egész testemben, a kimerültség és a vad vágy miatt. A társam utáni sóvárgás olyan erős, hogy néhány másodperc múlva ismét öntudatlanul támadok az acélajtónak. Érzem odakint a többiek szagát. Értem aggódnak, az ajtót szorítják, mágiájuk az enyém ellen szegül. Vonyításomra halk nyüszítések felelnek, Damian csillapító szavai nem jutnak el tudatomig. Csak Monát látom magam előtt. A társam... a társammal akarok lenni! Hát nem értitek? Senki nem érti?!
- Mona... Mona...!
Keserű vonyításom hosszan visszhangzik az alagsor folyosóin.
Kinyílik az ajtó végre, és bereppenek, Armand kint marad, így nyugodtan tudunk bármiről beszélgetni. Elmesélek neki mindent, örülök, hogy újra láthatom, és hogy jól van. Ő is mesél egy lányról, akinek udvarolni szeretne, és adok pár tanácsot, hogyan is lépjen tovább.
Szeretem Dave aranyos arcát, nagyon rég nem láttam már, viszont most rajtam a szerénység sora. Neki olyan dologban kell segítenie, amit én nem értek, ő viszont igen.
- És ez a lány… úgy érzed a társad? – kérdezem félénken, mire biccent. – És milyen érzés? Mármint hogy a társad. Honnan tudod?
- Nos ez… - zavartan vakargatni kezdi tarkóját – ez olyan dolog ami csak úgy jön. Hirtelen megéreztem valamit, és tudtam, hogy Ő az.
- Értem – ajkaimat cseppet lebiggyesztve biccentem előre a fejem.
- Mona… - kezét a vállamra simítja, majd leejti az ágyra, mikor leterelem.
- Csak… csak kicsit össze vagyok zavarodva. Én valahogy nem érzem, pedig… azt hiszem te is tudod.
Biccent először mikor rá nézek, visszafogom könnyeimet. Nem akarok csalódást okozni Armandnak, pedig… pedig már valóban kezdem megkedvelni.
- Figyelj. Szerintem azért nem érzed, mert ember vagy. Az emberekben nincs meg olyan erősen ez az érzék. De ha legalább kicsit is éreztél valamit, akkor hidd el, az az volt.
- Dave… - félmosolyt húzok ajkaimra. Talán igaza lehet. Megnyugtatóan ölel át, majd elereszt, nem mer mindig sokat hozzám érni, bár sejtek valamit arról, amit Armand mesélt a társakról.
- A királyunk nagyon kedves, és udvarias. Hidd el, már nagyjából ismerem, sőt beszéltem olyanokkal, akik nagyon rég óta ismerik. Nem fog bántani, sem megsérteni vagy elhagyni. Ha úgy érzi te vagy a társa, az nagy kegy. Őszintén szeret. Ha viszonozni tudod, kérlek, tedd meg.
- Próbálom, de nekem ez olyan szokatlan.
- Csak tekints rá úgy, mint egy egyszerű, kedves férfire, aki szeretne meghódítani – mosolyog. Rég láttam Dave igazi huncut mosolyát, bár most igazi tanácsot ad nekem, és én igyekszem majd megfogadni.
- Igazad van, és hiszek neked. Köszönöm – puszit adok arcára, és ekkor gondolom azt, hogy ideje visszatérni Armandhoz, szegény biztosan még mindig kint vár az ajtó előtt. Kedves tőle, hogy hagyott minket négyszemközt beszélgetni.
Mindketten kilépünk, Armand azonnal magához von, figyelem ahogy Dave büszkén hajol meg.
- Királyom…
- Szervusz Dave. Hogy érzed magad?
- Felépültem teljesen, a közelgő teliholdkor csatlakozom a többiekhez. – egy pillanatra, mintha megfagyna a levegő. Mi történik?
- Dave, kérlek kísérd haza Monát – máris? De miért? Felém fordul, kezeimet felhúzva hint ujjaimra csókot. Végigborzong testem ahogy puha szája meleg puszit lehel bőrömre. - Kedvesem, sajnos halaszthatatlan dolgom akadt, nem maradhatok tovább veled. Meghívhatlak ma estére vacsorázni? – így már mindent értek, biztos sok dolga lehet, és vesztegetem az idejét.
- Igen, azt hiszem – Dave felé sandítok, de időm sincs észrevenni reakcióját, elbódít Armand újabb csókja homlokomon.
- Akkor este, kedvesem – és már el is illant.
- Áh… - Davre nézek akinek tenyere épp homlokán csattan. Nem értem. Mi a baj?
- Mi az? – kérdezem megilletődve, miközben hagyom, hogy kifelé tereljen.
- Ezt nem mondhatom el. De ma este biztosan elmondja neked Armand a dolgot.
Hmm… vajon miről lehet szó? Kezdek kíváncsi lenni.
- Csak annyit mondok, köze van a teliholdhoz – aprót mosolyog, de nem tűnik igazinak, főleg a szemeiben lakozó aggodalomtól. Nem merem megkérdezni, hisz nem biztos, hogy válaszolna. Az előbb sem tette meg. Talán Armand az este folyamán elmondja majd.
~*~
Egy kis parfüm a fül mögé, egy a dekoltázsba, megigazítom szemem sarkában a sminket, szájfénnyel emelem ki számat, és készen is vagyok. Ellenőrzöm, hogy minden van e a kis táskámban, ami kellhet, majd máris szólal a csengő. Kikukucskálok, majd mikor látom, hogy ő az, ki is nyitom az ajtót.
- Szia – búgja halkan, kedvesen lágy hangon, amitől azonnal megborzongok, majd utána a hűvös levegőt is megérzem. Ez az érzés azonnal eltűnik, mikor egy halom virág kerül markomba.
- Szia… ó köszönöm – felragyog arcom, és máris vázába teszem. Gyönyörűen fog festeni a nappaliban.
- Máris hozom a táskám, egy pillanat.
Visszatérek az ajtóhoz, ő már azonnal felsegíti rám a kabátot.
- Nagyon csinos vagy ma este, kedvesem – elpirultan markolom meg erősebben táskám fülét, mindkét kezemmel. Még sosem kaptam ilyen bókot, de határozottan jó érzés. Mindig meglep apró szavakkal, és ezt csak most veszem igazán észre.
A vacsora olyan kellemesen telik, hogy mindent elfelejtek, még azt is amit Dave-el beszélgettem ma. Csak akkor jut eszembe bár szófoszlány, amikor próbálnék közeledni, de egyszerűen nem megy. Hiába hiszem el Dave minden szavát, ha és mást éltem át. Elhiszem, hogy kedves, és szenvedélyes. Azért volt olyan, mert férfi, cseppet több ösztönnel ellátva mint egy átlagos ember. És bármennyire szívem vágya, hogy szabadon tudjak hozzá közeledni, valahogy mindig úgy alakul, hogy nem merem megtenni. Ő már nem mer határozottan közeledni, ami egyrészt jó, hisz ezt kértem tőle, és betartja. Megteszi amit kérek. Viszont…
Én képtelen vagyok kezdeményezni, nem tudok olyat tenni, ami közelebb vihetne minket egymáshoz. Nem tudom megtenni. Hiába nem kéne félnem a visszautasítástól sem, valami meggátol abban, hogy tegyek is valamit. Sajnálom Armand.
- Későre jár, ideje hazamennem – mondom halkan a vacsora végén, s szinte azonnal, szó nélkül eleget tesz megjegyzésemnek, és indulunk is. Egy férfi, aki bármit megtesz, amit kérek. Igaz lehet vajon?
~*~
Hazavisz, és az ajtóig is elkísér. Szívem olyan heves kalapálásba kezd, hogy félek mindjárt kiugrik helyéről, és elszalad. Izgatott vagyok. Az effajta búcsúzás nem a kenyerem, nem tudom mit kell tenni. Zavarban vagyok, megszólalni is alig vagyok épes.
- Köszönöm ezt a szép estét, Armand – talán ennyit még tudok mondani, de hogy hogyan tovább… Már nem tudom.
Kezeimre puszikat hint, átkarolja derekamat, és már nem is fázom, azonnal elönt az izgatottság. Közel hajol arcomhoz, érzem mennyire kipirultam, szólni sem merek. Olyan hívogató ez a férfias illat, képtelen vagyok ellenállni, s ölelése is óvón karol körbe, kezeimet mellkasára simítom. Puha ajkai enyémre simulnak, lassan egy lágy csókba merülve lebegek a fellegekben, s átadom magam neki. A csók egyre hevesebbé válik, a felszabadult öröm mellett apró félelem szikrája pattan meg bennem.
- Mona… - duruzsolja számra, arcomra, majd ajkai nyakamon találnak újabb gyenge pontot, s belecsókolva taszít tovább a kábulatba. Armand… mit teszel velem? Teljesen elvesztem az eszem.
- Armand… – sóhajtom kábán, összeszorítom szemem, de nem tudok neki ellenállni. Mi ez a furcsa érzés? Egyik kezem letéved a kilincsre, véletlenül lenyomom, amikor Armand még jobban felém görnyed, és ekkor kinyílik az ajtó. Elfelejtettem bezárni? Istenem, teljesen megszédített ez a pasi.
Szinte szó szerint beesünk az ajtón, tol maga előtt, én pedig óvatosan hátrálni kezdek, ruhájába markolva. Sóhajtozok tevékeny ajkai alatt, óvatosan, puhán lecsúsztatja, sőt lesimogatja rólam a kabátot, és berúgja halkan az ajtót. A sötétség magába burkol a szoba nyugalmában, karjai ölelnek még mindig körbe, ujjaim megfeszülnek mellkasán, de képtelen vagyok eltolni magamtól. Nem hittem volna, hogy valaha is ekkora lesz bennem az ösztön, a szenvedély, nem hittem volna, hogy ennyire fogok vágyni egy sóvár érintésre.
A kabát már messze jár, mi pedig a nappali kellős közepén, a kanapé előtt. Szorosan ölel, elkezd dönteni, majd így tart meg, végül egy újabb heves csókkal a kanapéra fektet, cipőim lecsúsznak lábaimról.
A kanapé hirtelen megborzongat, hisz hűvös volt addig a pillanatig, míg rá nem fektetett. Felém mászik, érzem, ahogy térdei alatt megsüpped a kárpit. Lassú puszikkal, csókokkal ismét nyakamra tér, erős sóhajok törnek fel torkomból, elfojtva egy-egy szót.
Amikor viszont lecsusszan ruhám pántja, s lejjebb halad ajkaival, kipattannak szemeim, veszek egy mély levegőt, és a lehető legnagyobb erőt véve magamon próbálom eltolni magamtól.
- Ne… Armand… Ne csináld… kérlek – hangom reszketeg, félek mégis fáj, mikor abbahagyja a cirógatást. Miért hiányzik ennyire az érintése? Miért akarok többet, ha már eltaszítottam? Nem értem saját magamat. Ennyire félnék még tőle?
- Mona – hangja szörnyen mély, halkan búg, végigcikázik gerincemen a borzongás tőle. Vágyom és mégis félek, tiltakozom, miközben ugyan úgy sóvárgom.
- Armand… kérlek… én… én még nem vagyok kész erre… ma még nem… - ködös tekintettel pislogok rá a sötétben, látom körvonalát, arcát, ragyogó szemeit. Ég benne a szenvedély, a csábítás, aminek nagyon nehéz ellenállnom. Arcára simítom kezem, mindkét oldalt. Nem azért taszítom el, mert nem akarom. Hanem mert még most nem akarom. Olyan hirtelen jött az egész, magamat is megijesztettem azzal, hogy nem álltam ellen. – Kérlek…
Amikor megtörve a romantikus hangulatot a bátyjával hozakodik elő, elrejtem előle csalódottságomat. Nem tudom miért ennyire hűvös velem.
Lekísérem a testvéréhez és magukra hagyom őket. Nehéz, de megteszem. A folyosón várok rájuk, és amikor végre kijönnek, Mona mellé lépek és birtoklóan teszem kezemet derekára hogy oldalamhoz vonjam. Nem áll ellent, Dave pedig büszke mosollyal néz le rá, majd mélyen meghajol előttem.
- Királyom...
- Szervusz Dave. Hogy érzed magad?
- Felépültem teljesen, a közelgő teliholdkor csatlakozom a többiekhez.
Komoran ráncolom homlokom ahogy eszembe juttatja. Igen, még két nap...
- Dave, kérlek kísérd haza Monát – szólalok meg halkan, és kedvesem felé fordulok. Kezeit ajkamhoz emelem és mindkettőre hintek egy puszit. Bőre puha és illata felejthetetlen, megborzongok a vágytól. Gyengéden nézek szemeibe, óriási a kísértés, de nem tehetem. – Kedvesem, sajnos halaszthatatlan dolgom akadt, nem maradhatok tovább veled. Meghívhatlak ma estére vacsorázni?
- Igen, azt hiszem – bólint félénken a testvérére pislogva. Ennyi elég is, homlokára hintek egy puszit és magukra hagyom őket.
- Akkor este, kedvesem.
*
Hűvös az este. Megborzongva szállok ki az autómból, és a majdnem teljesen gömbölyű holdra pillantok. Érzem az erejét.
Becsöngetek Monához, szívem hevesen kezd dübörögni amikor meghallom közeledő lépteit. Behunyt szemekkel képzelem el, ahogy finom kezeit az ajtóra simítva kukucskál ki a kis ablakon. Kattan a zár, és én felemelem szemhéjaimat hogy magamba szívjam látványát.
- Szia – mosolygok le rá, felé nyújtva a csokor rózsát. Gyönyörű ebben a halványkék ruhában.
- Szia... ó köszönöm.
Óvatosan veszi el tőlem, nem akar a kezemhez érni. Nem mutatom mennyire rosszul esik, csak beljebb lépek ahogy félreáll az útból.
- Máris hozom a táskám, egy pillanat.
Zsebre vágott kezekkel várom, és amikor újra felbukkan, leakasztom a kabátját és felé tartom előzékenyen hogy belebújhasson. Lopva beleszagolok csinosan feltűzött hajába, és visszatartom a kényszert hogy karcsú nyakába csókoljak.
- Nagyon csinos vagy ma este, kedvesem – dörmögöm lágyan a fülébe, számmal finoman megérintve fülkagylóját. Megborong, vágyának finom illata keveredik lágy parfümjével. Elégedetten egyenesedem ki, mert már tudom hogy egyáltalán nem közömbös. Ha másképp nem is, de fizikailag hatok rá, ami több a semminél. Ez nem újdonság, hiszen eddig is reagált férfias vonzerőmre.
Vacsora.
Kellemes étterem, finom étel, jó bor, gyönyörű nő. Ezért érdemes élni. Meglöttyintem a bort a poharamban és megiszom az utolsó kortyot is belőle. Kellemes társaság voltam, nem volt nehéz. Mona egy igazán kedves, bájos teremtés. Teljesen nem lazult el, nem engedett fel a társaságomban, de nem is várhatom el tőle. Egy vérfarkas király, aki elrabolta, majd elengedte és hevesen ostromolni kezdte... nos, ezek épp elegendőek ahhoz, hogy távolságot akarjon tartani.
- Későre jár, ideje hazamennem – fejezi be lágy mosollyal a beszélgetést. Eltépem szemeimet duzzadt ajkairól. Hát jó.
A kocsiban is meghitt hangulat uralkodik, kellemes lágy zene szivárog a lejátszóból, amíg ő Dave gyermekkori butaságairól mesél mosolyogva.
Megérkezünk. Kinyitom neki az ajtót, kisegítem és az ajtóhoz kísérem. Lélekben megveregetem a vállam, hiszen ma este igazán úriemberként viselkedtem, egy szava sem lehet.
- Köszönöm ezt a szép estét, Armand – fordul felém mosolyogva. Szemei csillognak a sötétben. Megfogom kezeit és számhoz emelem őket, mélyen a szemeibe nézve puszilom meg ujjait. Elpirul, ajkai résnyire nyílnak, én pedig közelebb húzom magamhoz, karomat derekára simítva. Érzem a könnyű kabát alatt is, hogy remeg... és ez annyira izgató. Lehajolok hozzá, várom hogy ellenkezzen, de nem teszi. Végigsimítom számmal a puha ajkakat, majd határozottan rátapadok. Nyelvem ellentmondást nem tűrően hatol belé, és egy vérforraló, bódító csókkal varázsolom el. Nos, a több évszázados életnek is megvannak az előnyei, például hogy szexuális téren rendkívül tapasztalt vagyok, és a csók mestere is. Azonban egy fontos dologról megfeledkeztem...
Ha egy vérfarkas a társát csókolja, képtelen tisztán gondolkozni, tervelni, csábítani. Az ösztönök annyira intenzívek, hogy elnyomják a józanság minden szikráját. Mohón szorítom magamhoz, nyelvem elmerül édes és forró szájában, ágyékom veszettül lüktet, szinte egyszerre a mellkasomban dübörgő szívemmel.
- Mona... – suttogom rekedten, végigcsókolom állát, nyakát. Ó istenem... elviselhetetlen a bőrömön a ruha... őt akarom érezni, a csupasz testét az enyémen... Benne akarok lenni... meg akarom jelölni, hogy örökké csak az enyém legyen... Mona... Mona...
- Nem olyan, mint a mesekönyvekben – szólal először halkan, érzem felcsengeni hangjából az őszinteséget. Igen… valahol mélyen én is sejtettem, hogy azok a gyermeki mesék mind csak ábránd szüleményei. - Kemény hierarchia, politika és vallás uralta világ volt az. Betegségek és éhínségek, háborúk pusztítottak akkoriban. Az angol uralkodó szeszélyes volt, meggondolatlan döntéseit a hadseregre erőltetve. A hadurak, köztük jómagam is, rengeteget harcoltunk. Csodaszép hölgyeket csak a királyi palotában láthattunk... amikor nagyon ritkán megjelentünk ott. – még a lélegzetem is elakad, ahogy sorra, gyorsan mondja egymás után a dolgokat, de gyorsan megértem mindet, mélyen belül, egy kis elszörnyülködés uralkodik el rajtam, viszont egyetlen kis fogalom, megütötte a fülemet.
Mielőtt megszólalhatnék, már folytatja is.
- Olyankor, a legszebbeket hölgyünkké választottuk, és a harctéren, üres óráinkban verseket, ódákat írtunk neki, ajándékokat küldtünk... – mintha a gondolataimabn olvasott volna, most válaszolt arra a kérdésre, ami legbelül érdekelt.
- És neked volt ilyen hölgyed? – csúszik ki hirtelen ajkaimon, és előre biccentve picit fejem, és beleharapok ajkamba. Kezdek zavarba jönni, a saját kérdéseimtől.
Hallom, ahogy csikorog a szék lába, mikor feláll az asztaltól, párat kopog cipője a földön, majd szemem sarkából látom, ahogyan letérdel mellém. Hatalmas kezei közé fogja az én kezemet, a forróság azonnal szétárad bennem. Miért teszi ezt? Érzi, hogy zavarban vagyok, és rátesz még egy lapáttal?
Nem szól semmit, így rá figyelek, hátha erre vár.
- Ez plátói kapcsolat volt. A finom hölgyek csak távoli, megfoghatatlan dolgok voltak csupán. Hiszen egy nemes lovag, csak a számára kijelölt feleséget vehette el.
Feleség? Istenkém…
- Neked volt… - jaj… már megint… olyan buta vagyok, miért nem tudom visszafogni magam? Miért vagyok ennyire kíváncsi? De ha már elkezdtem, illetlenség lenne félbehagyni. - volt fe...leséged? – sikerült kimondani. Bár most még butábban érzem magam. Hogy kérdezhettem ilyet? Túl kíváncsi vagyok.
- Nem. – válaszol egy kis idő után, és máris olyan érzésem van, mintha egy szikla gördülne le apró szívemről - Átváltoztam, mielőtt megismerhettem volna, azután pedig már nem érdekelt más, csak hogy klánom élére áljak, megóvjam őket és megtalálhassam a társam. – Értem már… Szinte mindent értek. És akkor…
- Mi a helyzet a... nőstény... – még azt sem tudom mit akarok megfogalmazni ,de már elkezdem, viszont mintha tudná, nem is hagy igazán szóhoz jutni, felkap, és sikkantani is elfelejtek. Derekamra simul keze.
Inkább mégsem kérdezem meg. EZ már túl személyes, nincs jogom kikérdezni csak úgy.
- Kérdezz bátran – mondja halkan, és egy pillanatra megnyugszom. Na jó. Ha ő mondja…
- Azóta te nem voltál...? Szóval... – hogy mondjam ezt el? Nem tudom. Nem is illene…
- Voltak kalandjaim, sajnos nem voltam sohasem szent, a királyként pedig a nőstényeket birtoklom, amíg társat nem találnak maguknak. Nem kertelek, volt néhánnyal kapcsolatom, de gyermeket nem nemzettem, mert azt csak a társamnak tudok. – olyan szókimondó, már megint zavarban vagyok. Eltávolodnék tőle, de nem engedi.
- Mona, kincsem... ők semmit sem jelentettek nekem. Nem róhatod fel a múltamat, hiszen nem ismertelek. – ez igaz, de én nem is akartam, én csak… Én…
- Én nem... nem rovok fel semmit. Én csak...
- Rosszul esik? – igen… de csak egy biccentéssel válaszolok neki. Furcsa, mert még sosem éreztem ilyet és most csak úgy, a „semmiből”. Hirtelen felkap, apró csók landol ajkaimon, majd megáll, és szinte ragyogó szemekkel néz rám.
- Most meg minek örülsz? – kérdezem halkan, bár nagyon is jól tudom. Biztosan ezt várta, pedig… Én még nem is tudtam mit fogok reagálni, ha ezeket mind megkérdezem tőle.
De most… hogy így tudom. Új érzések kezdenek elárasztani. Furcsa, kellemes, és ha cseppet zavaró is… Csak azért van, mert szokatlan. Viszont… Valahol boldogságot is érzek egy cseppnyit.
- Szerintem tudod kicsi társam... – fülembe duruzsolja halkan, és azonnal lúdbőrössé válok, ahogy lehelete fülemet csiklandozza. Valamiért most nem rettent meg ez a megszólítás. Teljesen más érzés ezt hallani tőle, ilyen lágyan, ilyen beszélgetés után.
Tenyereim lassan mellkasára simulnak, de nem tolom el magamtól, sőt inkább még jobban belefurakszom ölelésébe, ujjaim alatt érzem hevesen dobogó szívét. Milyen erős… Milyen nagy, és az illata… Férfiasan, édesen, kesernyés, andalító illat.
Izgatottság fut át testemen egy pillanat alatt, szempilláim megrebbennek, majd oldalra nézek, de csak a tejföl szőke tincseket látom először.
- Armand – motyogom halkan, mire lazul az ölelés egy kicsit, és arca elé hajolhatok.
- Mondd, kincsem.
- Szeretnék egy kicsit az öcsémmel beszélgetni – kérlelő szemekkel nézek rá, elmerülök ragyogó tekintetében. Olyan bűvös színe van, hogy szinte elveszek benne.
- Rendben, majd ha végeztél a re… - nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, és egy gyors puszit nyomok szájára, majd mélyen elpirulva sütöm le szemem. Pilláim jótékony takarásából pillantok fel néha rá.
- Már végeztem, le szeretnék menni – feszengek kicsit karjaiban, mire újra lazít ölelésén, lassacskán sikerül kikerülnöm belőle.
- Ahogy szeretnéd, kedvesem – mosolya kiszélesedik, szemei csillognak. Valamiért… annyira tetszik, ha így látok a szemeit. Teljesen megbabonáz.
Halvány mosollyal állok előtte, elenged, és kezét tartja, ujjaimat belecsúsztatom ismét nagy kezébe, és így sétálunk le. Furcsa érzés, mégis kellemes, érzem, hogy izgatott vagyok, talán az arcom is piros, de mindemellett aprócska büszkeség bujkál bennem.
Szeretnék úgy sétálni mellette, hogy hatalmas karját ölelem, de ez egyelőre nekem nem megy. Még nem. Főleg ekkora „közönség” előtt. A hogy a folyosókon haladunk, érzem a rám szegeződő tekinteteket. Ha nem is látom, de érzem őket, szinte lyukat égetnek bőrömbe, és arcomat egyre jobban lepi el a pirosság a zavartól, ugyanakkor az izgalomtól is. Talán egy kis félelem is társul hozzá, bár mellette nyugodt vagyok, tudom, hogy bármitől megvédene, ha kellene.
- Olyan nagy ez a… ház – mondom mosolyogva, és csodálom a díszeket a falon. Választ sem várok tőle, hisz csak egy egyszerű megjegyzés volt, és biztosan mondtam már régebben, de nem hagyhattam szó nélkül. Már sétálgatunk pár perce, az biztos.
Végre megállunk egy folyosón, ahol néha-néha halad el valaki, kicsit mindig összerezzenek, amikor szemtől szemben látom bámulásukat, de tartanom kell magam. Nem félhetek itt mindenitől. Biztosan barátságosak.
- Ez az ő szobája – mutat az előttem lévő ajtóra, és felcsillannak szemeim. Dave… Vajon jól van? Biztosan, de mindjárt meg is bizonyosodom róla.
Felnézek rá, és bátorítóan biccent, halvány mosolya ajkain engem is mosolygásra késztet, ha félénkre is.
Oda lépek, majd bekopogok a szép fa ajtón, és csak várok.
Karakter: Armand a vérfarkaskirály Megjegyzés: ~ Timcsinek
Kezét fogva vezetem fel a tetőteraszra. A megterített asztal fehér abroszát lágyan lengeti a szél, de ami ennél is lebilincselőbb, az ő meseszép mosolya. A korláthoz lép, karcsú ujjaival megkapaszkodik és elmerül a tájban, én pedig az ő csodálásában. Az én társam...
Felém fordul, selymes és illatos haja pedig arcába borul a széltől.
- Mindjárt összecsatolom - szabadkozik aranyosan. - A táskám! Biztosan lent van a kocsiban.
Elindulna ki tudja hová, de elkapom törékeny csuklóját és vigyázva visszahúzom.
- Ne aggódj kedvesem, te így is szép vagy. - Jó indok ez, hogy hozzáérhessek. Selymes, puha és súlyos hajtincseit félresimítom arcából, pár kószát a füle mögé simogatom. Megint ott az a kis halvány pír az orcáján, amit úgy szeretek rajta. Meg minden mást is, ha már itt tartunk.
Megpuszilom pici kezét amely szinte elvész az én hatalmas, kardforgatástól és harctól kérges tenyeremben, majd az asztalhoz vezetem.
Egy idő után kissé felenged végre.
- Mesélnél nekem arról a korról, amikor még ember voltál? Érdekel, hogy... hogy milyen volt valójában az a lovagi kor.
Szinte azonnal lesüti zavartan szemeit. Idővel már nem fog ennyire félni tőlem, remélem.
- Nem olyan, mint a mesekönyvekben - válaszolom halkan, és megtörlöm a számat egy szalvétával. - Kemény hierarchia, politika és vallás uralta világ volt az. Betegségek és éhínségek, háborúk pusztítottak akkoriban. Az angol uralkodó szeszélyes volt, meggondolatlan döntéseit a hadseregre erőltetve. A hadurak, köztük jómagam is, rengeteget harcoltunk. Csodaszép hölgyeket csak a királyi palotában láthattunk... amikor nagyon ritkán megjelentünk ott. - Ajkait elnyitva figyel engem, issza szavaimat, ami mosolyra késztet.
- Olyankor, a legszebbeket hölgyünkké választottuk, és a harctéren, üres óráinkban verseket, ódákat írtunk neki, ajándékokat küldtünk...
- És neked volt ilyen hölgyed? - kérdezi az abroszra szegezett tekintettel. Felállok, letérdelek mellé, az ölében babráló kezecskéit kezeim közé veszem. Térdelve is pont egy magasságban van az arcom vele, olyan nagy vagyok. Megvárom amíg a szemeimbe néz.
- Ez plátói kapcsolat volt. A finom hölgyek csak távoli, megfoghatatlan dolgok voltak csupán. Hiszen egy nemes lovag, csak a számára kijelölt feleséget vehette el.
Megrezzennek az ajkai, nekem pedig mély levegőt kell vennem, nehogy odahajoljak és megcsókoljam. Pedig jól tudom milyen íze lenne. Mint a finom lédús barack...
- Neked volt - nagyot nyelve akad meg, de folytatja - volt fe...leséged?
Elkomorodok, majd ellágyul a tekintetem. Csak remélhetem, miért kérdezte meg.
- Nem. Átváltoztam, mielőtt megismerhettem volna, azután pedig már nem érdekelt más, csak hogy klánom élére áljak, megóvjam őket és megtalálhassam a társam.
Felállok, és finoman felhúzom magamhoz, derekát átölelem.
- Mi a helyzet a... nőstény... - dadogja, de aztán tétován megrázza a fejét, mintha viaskodna magával. Értem mire kíváncsi, és bár szívesen nevetnék egyet, nem teszem meg. Megérintem az állát és felemelem a fejét.
- Kérdezz bátran.
- Azóta te nem voltál...? Szóval...
Bólintok.
- Voltak kalandjaim, sajnos nem voltam sohasem szent, a királyként pedig a nőstényeket birtoklom, amíg társat nem találnak maguknak. Nem kertelek, volt néhánnyal kapcsolatom, de gyermeket nem nemzettem, mert azt csak a társamnak tudok.
Elsápad és elhúzódna tőlem, de nem engedem.
- Mona, kincsem... ők semmit sem jelentettek nekem. Nem róhatod fel a múltamat, hiszen nem ismertelek.
- Én nem... nem rovok fel semmit. Én csak...
- Rosszul esik?
Félénken biccent, én pedig felkapom és megpördülök vele, mosolyogva csókolom meg puha ajkait. Amikor leteszem óvatosan, duzzogva fordítja el a fejét, de látom ajkain megrebbenő kis mosolyát.
- Most meg minek örülsz? - suttogja.
- Szerintem tudod kicsi társam... - súgom a fülébe vigyorogva.
Hatalmas tenyere hátamra simul, a langyos melegségbe beleborzongok jólesően. Tudom már, hogy nem bántana. Hisz tegnap is csak egy szavamba került, és elment. Csak… Csak úgy kell felfognom, mint egy egyszerű udvarlást nemde? Ha úgy tekintek rá, mint egy egyszerű férfire, biztosan menni fog.
- Igen. Megértelek, és elfogadom a kérést. – Elmosolyodom, és könnyedén szállok be a kocsiba. Istenem… Talán kicsit félek, de ez már nem olyan félelem, mint a múltkor. Izgatott vagyok.
Újra megfigyelem az utat, amin haladunk, és bár nem tudtam megint megjegyezni, de ha egyre többet megyünk így, talán sikerülni fog. Messze van, egészen az erdő közepén. Izgatottságom csak egyre nő, ahogy a kastélya felé érünk, de amikor rá nézek, sőt ha hozzám is ér, nyugalom jár át. Furcsa ez nekem, hisz eddig tőle féltem akkor vajon miért Ő az, aki nyugalmat hoz? Vajon ez a társ érzése lenne, vagy csak mert tudom, hogy kedves? Már más a szívemnek.
Kiszállok a kocsiból, végig fogja a kezem, és nem érzem kellemetlennek. Nem…
Bevezet egy nagy szobába, ami fényes a hatalmas ablakoktól, gyönyörűen díszített. Egy pillanat alatt körbenézek, majd rá figyelek.
- Maradj itt, mindjárt visszajövök – csókot hint kézfejemre, és újra végigcikázik rajtam a borzongás – Sietek vissza.
- Rendben – istenkém… már megint érzem, hogy ég a pofim.
Magamra hagy hevesen dobogó szívvel, s én kis kezemet számhoz emelve nézek újra körbe, lassabban. Szép tágas egy szoba, talán szalon lehet. Régi mégis teljesen ép bútorok, rendhagyó díszítés, és az ablak… Hatalmas és csodálatos, mintha maga az világítana, és nem is a napfény.
Megközelítem lassan, kopogó cipőmmel, és magam elé feszítem kezeimet. Milyen szép! Egy gyönyörű kis tavacska pihen a zöldellő fűben, néhányan még meg is fordulnak arra, de alig látok pár lelket az udvar ezen részén.
- Tetszik? – hangja lágy, érzem, ahogy mögöttem megáll. Olyan nagy a kisugárzása, hogy teljesen elgyengít, közben mégis feltölt. Nem ijedtem meg tőle… és ez most engem is boldoggá tesz.
- Nagyon szép. A vízben játszó hattyúk igazán aranyosak.
Hátamhoz simul, nagy karjai körbeölelnek, óvón fonódnak testemre. Szívem megtelik szeretettel, lehunyom szemem, és sóhajtok egyet, halkan. Annyira jól esik. Jól esik az, hogy ennyire gyengéd velem. Érzem minden mozzanatából azt, amit érez. Ha így folytatja, tényleg meg fogom sze… szeretni.
Jaj istenkém. Még magamnak is túl gyors vagyok, mit csinálok? Picit fészkelődni kezdek, bár legszívesebben órákig állnék így vele, hogy együtt nézzük az udvar lassan múlandó szépségét.
Hirtelen megérzek valamit magam mögött, és ereimben megfagy a vér, megdermedek, és kipattannak szemeim. Ugye… ugye nem az volt? Ugye?
Lassan, nagyon lassan ereszt el, egy kő gördül le szívemről, és kicsit megkönnyebbülök. Ez… ez furcsa volt… nekem.
- Gyere, a reggelit épp tálalják – szólal meg újra bársonyos hangján, és habár minden kétségem tovaszáll, zavarom még mindig arcomon ül. Kicsit kínosan érzem magam, pedig csak úgy kéne tennem, mintha nem vettem volna észre. Vajon miért nem megy? Vajon Ő miért nincs zavarban ettől? Ez vajon természetes? Biztosan az.
Felém nyújtja kezét, és engedelmesen csúsztatom bele ujjaimat, hogy elvezessen.
Mély levegő… nyugi Mona, csak… csak nyugalom. Úgy teszek, mintha… mintha nem vettem volna észre.
Egy lépcsőn haladunk felfelé, és én csak ámuldozok a látványtól. Errefelé még nem is jártam, mikor legutoljára itt voltam. Vajon több ilyen hely is van még, amit nem mutatott meg? Hű…
Fent egy kitárt ajtó vár minket, csak csillogó szemekkel pislogok, és ahogy kilépünk, mosolyom kiszélesedik. Ez… meseszép.
Egy tetőterasz… Egy hosszú asztal megterítve minden jóval, és a kilátás… Lassan, a korláthoz tipegek, megkapaszkodom benne, és szemem elé tárul a zöldellő lombkoronák tengere. Ahogy a szél fújja őket, tényleg úgy néz ki, akár a hullámzó tenger. Istenem milyen szép!
Hajamat elkapja a szél, s én ujjaimmal finoman simítom tincseimet fülem mögé. Hátra fordulok, épp ekkor lép mögém, de gyorsan megfordulok, hogy vele szemben legyek. Szemeiben furcsa, megmagyarázhatatlan csillogást, mégis melegséget érzek, ahogyan rám tekint. Vajon másra is tud így nézni?
Felmosolyognék rá, de a szél megint arcomba csapja tincseimet. Jaj már… gonosz szél.
- Mindjárt összecsatolom – szabadkozom halkan, és a táskámért nyúlnék, de rá kell jöjjek, az nincs a karomon – A táskám! – kapom mellkasomhoz kezeimet, és pörög az agyam, hogy vajon hol is felejthettem – Biztosan lent van a kocsiban – Már éppen lépnék is el előle, amikor kezem után kap, és maga előtt tart.
- Ne aggódj kedvesem… Te így is szép vagy – lágyan mosolyog, s másik kezével óvatosan simítja oldalra a tincseket. Nagy szemekkel nézek fel rá, arcomra pír kúszik szavaira, és összezárom apró ajkaimat. Té-tényleg? Jaj… megint olyan zavarba hoz.
Megint felemeli arcához egyik kezem, és puszit hint rá, és pedig picit előre biccentve fejem mosolyodom el, próbálom csillapítani arcom paradicsom színét.
Leültet maga mellé, mutatja, hogy bármit vehetek, és én a bőség zavarában tétlenkedve először nem is tudom, hogy mit vegyek el. Vajon csak azért készíttetett ennyi mindent, mert itt vagyok? Vagy máskor is így eszik?
- Armand – töröm meg a hosszú csendet, amit csak pár evőeszköz csörgése tört meg eddig. Habár az asztal már szélvédett részen van, tincseim néha így is kitörnek fülem gátja mögül, így kénytelen vagyok őket visszaterelni. Kíváncsian pillant rám, tekintete ösztönöz arra, hogy folytassam. – Tudod, mire vagyok kíváncsi? – félénk mosolyt varázsolok arcomra, izgatottságom megemeli pulzusomat.
- Nem - rázza meg kedves mosollyal fejét, és abbahagyja az evést – De bármit kérdezel, elmondom – örülök, hogy ilyen készséges. Néha túlságosan is az, de most örülök, hogy ezt mondta. Először csak tányéromra pillantok, majd vissza rá, hogy erőt gyűjtsek.
- Mesélnél nekem arról a korról, amikor még ember voltál? Érdekel, hogy… hogy milyen volt valójában az a lovagi kor – lesütöm tekintetem, de igyekszem utána tartani vele a szemkontaktust. Olyan mélyre ható szemei vannak, sokáig tudnám nézni. Az élénken zöldellő füvet juttatja eszembe, amiben megpihennék. Vajon Ő is írt verseket? Vagy csak harcolt? Vagy vajon miket csinált? Olyan kíváncsi vagyok.
