A kanapén foglal helyet, és ahogy rápillantok, egy mosolyt vélek felfedezni az arcán. Nagyon jól áll neki, többet szeretném látni így, kíváncsi vagyok, hogy mi járhat a fejében.

-  Bocsi, hogy várnod kellett – teszem le elé a kis asztalra az egyik bögrét, majd mellé ülõk, de õ rögtön arrébb húzódik. Ezek szerint nem élvezi a társaságomat, és tényleg csak kényszerként tekint rá. Szomorúan elmosolyodom, de nem mondok semmit.

Csendben iszogatjuk a kakaót, azon gondolkodom, hogyan kerülhetnék közelebb hozzá, ha ilyen elutasító minden próbálkozásommal szemben. Habár hazahozott, és ahogy láttam, aggódik is miattam, remélem azért, mert kezd megkedvelni. Na, de nem törhetek le, küzdelem nélkül sosem adok fel semmit, Tomot pedig végképp nem fogom.

Tom tüsszent egy hatalmasat, és tiszta libabõr lesz, remélem nem fázott meg. Az lesz a legjobb, ha egy forró zuhannyal átmelegíti magát.

- A fürdõ ott van – mutatok a középsõ ajtóra, és már épp vennék elõ egy tiszta törölközõt, amikor tiltakozni kezd.

- Nem kell… én… már vissza kell mennem. Nem szabad egyedül maradnom – visszakozik, de egyáltalán nem értem most õt.

- De hisz nem vagy egyedül – közlöm a nyilvánvalót. Nem értem a viselkedését, nagyon furcsa. – Meg ez most parancs, meg fogsz fázni, bár én szívesen ápollak, de azt tudom, hogy úgysem hagynád –kacsintok rá, majd ellenkezést nem tûrõen indulok el, hogy elõkészítsem számára a fürdõszobát.

Amikor kész vagyok, szólok neki, de õ csak kelletlenül ballag mögöttem. – Ha szükséged van még valamire, csak sikíts – kiabálok, miután befoglalta a zuhanyzót.

Nem zavartatom magam, a hálóba lépkedek, levedlem a vizes rongyaimat, és az erõmre koncentrálva megszárítom magam. Mázli, hogy én ennyitõl nem tudok megfázni. Felveszek egy kényelmesebb itthoni nadrágot és egy pólót, majd a konyhába indulok, hogy összedobjak valami kaját, de ekkor hangos csörömpölést hallok a fürdõbõl. Rögtön odarohanok, és kopogtatni kezdek.

- Tom, minden rendben? – kérdezem meg aggódva, de semmilyen választ nem kapok. – Tom… Ha nem szólalsz meg, bemegyek… Hallod?

Fenébe, mi történhetett? Idegesen rántom fel az ajtót, de a látványtól megdermedek. Tom eszméletlenül fekszik a zuhanykabinban, akaratlanul is végigmérem õt, miközben odarohanok hozzá.

A mellkasomhoz döntöm, de hiába szólítgatom, nem tér magához. Óvatosan a karjaimba kapom, ekkor veszek észre egy jó nagy heget a hasán. Tekintetem rögtön elkomorul, most már biztosan kinyírom azt az illetõt, aki bántani merészelte az én angyalkámat. Viszont jelenleg nincs idõm ilyenekre. Út közben az erõmmel õt is megszárítom, majd lágyan lepakolom õt az ágyamra. Olyan törékenynek tûnik így…

Ráadok egy hatalmas pólót, ami egészen a térdéig leér, az alsóval nem bajlódok, az úgyis lecsúszna róla. Az ágy szélére ülök, és az alakját figyelem, a korábbi könnyei jól kivehetõek. Ökölbe szorítom a kezemet, szerencsére sikerül kontrollálnom az energiáimat, így nem tör elõ belõlem, nem okozhatok még én is sérülést neki.

Folyamatosan Tom körül forognak a gondolataim, amikor végre felébred, és találkozik a tekintetünk, komoly hangon szólalok meg. – Azt a sérülést a hasadon ki okozta?

- Chris… – kezdené megint a hárítást, de nem hagyom.

- Addig nem engedlek el, míg nem mondod el, hogy mi történt. Illetve az illetõrõl is többet akarok hallani – morgom dühösen.

Könnyes szemekkel pillant rám, majd reszketegen, lehajtott fejjel szólal meg.

-  Megerõszakolt – motyogja, de ettõl csak még dühösebb leszek. Ki merészelte… Hogy merték õt bántani… Ezért nagyon megfizet az illetõ, azt garantálom…

Tom a fejére húzza a takarót, abban lel menedéket. Remegõ teste szívszorító látványt nyújt.

Hirtelen szólal meg a telefonja. – Ki az? – kérdezem idegesen, még mindig a hallottak hatása alatt állok.

- A bátyám – suttogja gyengén, mielõtt felvenné a készüléket.

Nem egy hosszú beszélgetés, Tom egy szót sem szól, de amikor maga mellé teszi a telefont, egyértelmû, hogy valami még inkább felzaklatta, így nem tétlenkedem tovább.

- Rendben, döntöttem, itt maradsz velem – mondom lehúzva a fejérõl a takarót, de azt hiszem, eléggé ledöbbentettem.

- Kérlek, ne foglalkozz ezzel az üggyel ez az én problémám. Nem akarom, hogy téged is bántson – kiabálja a félelemtõl remegve. Meg akarom õt vigasztalni, azt szeretném, ha tudná, mellettem biztonságban van. Ha csak egy ujjal is hozzáért valaki, azt nem éli túl.

-  Elõbb égetem szarrá, minthogy csak rám nézne – mormogom idegesen, majd lágyan megérintem az állát, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. – Tom, most jól figyelj rám!  Meg fogalak védeni, ezt garantálom… Pont úgy, ahogy te engem – mosolygok rá biztatóan.

Tom elõször kerek szemekkel figyel, majd elkezdenek potyogni a könnyei, és zokogva húzódik arrébb. Nem tudom, hogy most mi váltotta ki nála ezt a sírást, mert ezúttal nem azt a páni félelmet látom rajta, mint legutóbb. Van pár pszichológus ismerõsöm, akik mindig azt mondogatják, hogy hagyni kell az embereket sírni, mert attól megkönnyebbül a szívük.

Mivel fogalmam sincs, mit tehetnék, és megrémíteni sem szeretném, csak hanyatt dõlök az ágyon, és szomorúan figyelem Tomot. Jó pár percig potyognak a könnyei, nincs túl messze tõlem, de annyira közel sincs, ugyanúgy el van dõlve az ágyon, mint én, csak õ magzatpózba húzta magát. Tartja köztünk a távolságot, ezért nem is erõltetek rá semmit, pedig legszívesebben magamhoz ölelném, hogy megnyugtassam.

Miután kicsit csillapodik a sírása, óvatosan rám pillant, de nem mond semmit. Én is csendben maradok, és várok. Édesapám imádott vadászni, gyermekkoromban gyakran elvitt magával, ahol mindig arra tanított, hogy a kivárás megfizetõdik. Hagyni kell, hogy a vad magától közeledjen feléd, semmit sem szabad elsietni. Tom pedig pont olyan, mint egy vad, akit erõszakkal lehetetlen megszelídíteni.

Remegõ kezekkel nyúl felém, majd kapaszkodik meg a pólómban, és anélkül, hogy rám nézne, újból zokogni kezd. Azt hiszem, ez egy ilyen sírós nap lesz…

Nem teszek semmilyen hirtelen mozdulatot, hagyom, hogy Tom minden perc elteltével egy kicsit közelebb araszoljon hozzám. Amikor már teljesen az oldalamnak nyomódva zokog, nagyon lágy mozdulattal a szõke tincsekbe túrok, és cirógatni kezdem a fürtöket.

Az angyalka egy pillanatra megdermed, vár, hogy mit teszek, de mivel nem érintem meg õt másképp, folytatja azt, amit abbahagyott. Fogalmam sincs, meddig sír mellettem, és én meddig simogatom a fejét, de egy idõ után végre kezd csillapodni a remegése. Ekkor én is oldalra fordulok, és komolyan pillantok a sírástól vöröslõ szemekbe.

- Tom – szólalok meg lágyan, kisimítva az arcából a haját. – Esküszöm, hogy mostantól mindentõl megvédelek. Többé nem kell félned semmitõl, mert én itt leszek melletted – mondom halkan, de komoly hangon. – Nem tudsz ellökni magadtól.

Nyel egy nagyot, de ahogy látom, egy hang sem jön ki a torkán. A mellkasomba fúrja a fejét, és ismét az egereket kezdi itatni. Halkan felsóhajtva cirógatom tovább, egy idõ után ugyan érzem, hogy elalszik, de nem hagyom abba a simogatását addig, míg én magam is álomba nem merülök.

***

A csengõre riadok fel. Óvatosan kimászom Tom mellõl, és ásítva, még félálomban csoszogok el az ajtóig. Ahogy kitárom, csak a kék szemek villanását látom, és máris a falnak vagyok szegezve.

- Hol van? – kiabálja dühtõl remegve az elõttem álló férfi, miközben egy pisztolyt nyom a fejemhez. – Hol van, te szemét? Válaszolj azonnal! – ordítja. Az álom már teljesen kiment a szemembõl, az éberségem visszatért. Csak azért tudott az elõttem álló illetõ rám támadni, mert még nem voltam teljesen magamnál.

- Nem tudom, kirõl beszél, de jobban teszi, ha elenged – szólalok meg fagyosan, és a csuklóját megfogva enyhén megégetem. Sziszegve rántja el a kezét, de még ez sem tudta eltántorítani. Újból nekem támadna, de egy egyszerû mozdulattal kiverem a kezébõl a fegyvert, és most én szegezem a falnak.

Mielõtt azonban kifaggathatnám, a hálóm ajtaja kinyílik, és a szemeit dörzsölgetõ Tom jelenik meg a falnak támaszkodva. Amint megpillant minket, elkerekednek a szemei.

- B-bátyó? – kérdezi meglepõdve az idegenre nézve. Bátyó? Na neeee… Egyáltalán hogy a fenébe talált ide?

Három nap telt el azóta, hogy beszéltem vagy láttam volna Christ. A saját félelmeim nem engedték, hogy kapcsolatba lépjek vele. Emiatt a három nap végtelen magányban telt.  Nem értem magam! Miért kezdtem el kötõdni hozzá hisz lehet, hogy õ is csak egy álcát tart elém és egy nap majd megtámad.  Gondolataimból egy telefonhívás hozott vissza.

- Hallo! – szóltam bele kissé fáradtan.

- Kapcsold be a Tv-t. – a bátyám. Mint most is semmi szia csakis a lényegre való törekvés, de engedelmeskedve neki bekapcsoltam amit talán nem kellett volna.

Pár semmittevõ hír után elékeztünk arra a hírre mely jelenlegi nyugodt állapotomból egy másodperc alatt pánikrohamot okozott. A hír nem más volt, mint, hogy õt szabadon engedték mivel, hogy letelt a kiszabott 15 év.

Egyre nehezebben kaptam levegõt. Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott ahol a bizonyíték lapul mi szerint nekünk volt/van közünk egymáshoz.

-          - Tom, ne mozdulj ki az irodából. Egyedül ne menj sehová. Hamarosan ott leszek. Értetted?- csak egy halk igent tudtam neki kinyögni.

-          - Nagyszerû. Most mennem kell, ha bármi van, tudod a számom. Vigyázz magadra! – azzal letette pont idõben, mert csak ennyit tudtam mondani magam elé.

-          - Könnyû azt mondani. - eleredtek az aznapi elsõ könnyeim.

Már órák óta a netet bújom friss információkat keresve róla. Észre se vettem, de már délután 5 óra is elmúlt egészen addig, míg kopogásra nem figyeltem fel. Értetlenül néztem az ajtóra hisz a hang nem onnan jött. Majd tudatosult, hogy bizony az ablak felõl. A szívem hevesebben kezdet el verni. Máris megtalált? Rémülten fordultam az ablak felé és vártam a legrosszabbra.  Meglepõdve tapasztaltam, hogy Chris vigyorog rám miközben valami lángszerû deszkán áll. Felpattanva kinyitottam neki az ablakot és azonnal kérdõre vontam.

- Ho… Hogy kerülsz te ide?

- Talán nem örülsz nekem, Tom? –kérdezi kissé bánatosan.

- Ne-nem úgy értettem, én csak… Biztosan elég jól vagy már ehhez? Ágyban lenne még a helyed.

Elvigyorodik. – Ne izgulj, szépségem, ahhoz bármikor jól vagyok, hogy meglátogassalak –búgja kedvesen és túl közel hajol az arcomhoz, de valamiért mégse lököm el azonnal.

Válaszként csak elpirulok.

- Ne viccelõdj –elhúzódok tõle– Miért jöttél?

- Nincs különösebb oka – Talán baj, hogy látni akartalak? –egészen otthonosan érezve magát ledobja testét a kanapéra

Jómagam az íróasztalnál foglalok helyet.

- Miért viselkedsz így velem? – kérdezem tõle teljesen jogosan.

- Nem értelek. – Már megmondtam, a barátod akarok lenni. Miért olyan nagy baj ez?

- Én… nem lennék jó barát.

- Ezt nekem kell eldönteni, nem igaz?

- Akkor sem értelek –motyogom, de hirtelen eszembe jutt valami ezért felpattanok– M-megvizsgálnálak még egyszer, ha megengeded ?

- Nincs semmi bajom, tényleg…

- De én szeretném látni, hogy tényleg nem maradt méreg a szervezetedben –  végül bólint és engedelmesen elfekszik a kanapén.

Fellé sétálok és miután elértem a célom letérdelek mellé.

- Sz-szabad? – kérdezem remegve a pólójára mutatva.

- Neked bármikor, angyalka.

Pirulva hajtom fel a felsõjét és döbbenten látom milyen jó kidolgozott felsõteste van. Az enyém fogpiszkáló hozzá képest. Talán tetszik nekem? Képtelenség vagy mégsem? Elhessegetve gondolataimat munkához látok. Az érintésemnél hirtelen megugrik.

- Fáj? – kérdezem , de fejrázást kapok tõle.

- Épp ellenkezõleg –olyat tesz, amire nem voltam felkészülve. Kezét az enyémre tette. Pár percig jólesõ melegség terjed el a testemben majd észbe kapva elrántom a keze alól az enyémet. Mellkasomhoz szorítva a kezemet rémülten nézek rá.

- Én…

- Ne haragudj. - vág a szavamba.– Nem akartalak megijeszteni –kezeit a feje mögött összekulcsolta. Kissé megkönnyebbültem.  A vizsgálat után visszahúzom a pólóját és elégedetten bólintok.

- Egy csepp méreg sem maradt benned.

- Hála neked – dicsér meg.– Szeretném megköszönni azt, amit értem tettél .

- I-igazán nincs miért, szí… szívesen segítettem.

- Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni.

- Tessék? – nézek rá meglepõdve.

- Ezzel köszönném meg, hogy megmentetted az életemet.

- Ez… ez nem szükséges, tényleg .

- Engedd meg, hogy megháláljam valamivel, amit tettél. Különben rosszul fogom érezni magam, azt szeretnéd? – Tom… csak egy vacsora, ennie mindenkinek kell.

- Na, mit mondasz?

- R… rendben. – d e  csak azért se nézek rá.

- Remek, akkor ezt meg is beszéltük –vigyorog majd egy nagyot ásít ami nem tetszik. Kezemet a homlokához teszem. Szinte belesimul az érintésembe.

- Te lázas vagy! Miért nem mondtad, hogy nem érzed jól magad? Észre kellett volna vennem…

- Hé, nyugi, nyugi, csak egy kis láz, az semmiség.

- Ha méreg nincs is már a szervezetedben, akkor sem vagy még teljesen jól. Mondtam, hogy ágyban lenne a helyed egy hétig.

- Csak egy kis alvás kell, és teljesen jól leszek – ásít, de egy kopogás zavar meg minket.

- Várnak a tárgyalóteremben, Tom – hallom meg Susanne hangját.

- Máris megyek – kiabálok, vissza neki majd Chris felé fordulok. - Te addig maradj itt és pihenj, rendben?

- Oké – válaszolja fáradtan, de már félig az álmok világban jár. Nagyot sóhajtok. Remélem nem lesz baja abban a pár órában.

Négy és fél órát aludt. Közben én szorgalmasan a netet bújtam. Egészen addig míg a hangja vissza nem hozott a valóságba.

- Hahó!– Ne haragudj, hogy elaludtam, nem akartalak zavarni a munkában –majd feláll és közelebb sétál hozzám. Még idõben észrevétlenül be tudtam zárni minden megnyitott ablakot a monitoron.

- Semmi gond, örülök, hogy sikerült pihenned.

- Hát, akkor én megyek is – és elõvéve azt az izét útnak indulna , de én az útjába állok.

- Mit csinálsz?

- Hazamegyek, nem egyértelmû?

- Ilyen állapotban akarsz azon az izén lovagolni?– Mondtam, hogy pihenésre van szükséged, ez így veszélyes. Hívok inkább neked egy taxit –emelném fel a telefont , de a hangja megállít.

- Nem szükséges, mondtam, hogy semmi bajom, és amúgy sincs nálam semmi pénz. Ne félts, nem lesz bajom – kacsint rám, de én ezt nem hagyom.

- Nem engedhetlek el ilyen állapotban. Majd a taxit elõre kifizetem, és…

- Angyalka – Örülök, hogy aggódsz értem, de nem kell a taxi, megyek a deszkámmal, hacsak nem akarsz te hazavinni, azt esetleg elfogadom .

- Jó… akkor… akkor egy perc és indulhatunk – összepakolva a maradék irataimat és a gépet is kikapcsolva elhagyjuk az irodámat. A liftben nem szólunk egymáshoz, de a tekintetét magamon érzem. A mélygarázsba érve egy új Merci elé állok.

- Ez az én kocsim –számomra csak egy autó, amit a bátyámtól kaptam, de  neki szerelem elsõ látásra. Ez kissé megmosolyogtat.

Az út csendesen telt. Én az utat figyeltem õ pedig engemet, ha jól láttam a szemem sarkából.

- Te mindig ilyen sokáig dolgozol? – csak bólintással válaszolok– És mikor van idõd egy kis szórakozásra?

- Az… nem nekem való .

- Tudtommal az mindenkinek jár, még neked is. Valamikor csak szoktál bulizni, ismerõsökkel lenni, élvezni az életet…

- Nem akarok errõl beszélni.

- Tom… Miért akarsz engem is ellökni magadtól?

- Kérlek… ne akarj közel kerülni hozzám, csak rosszul járnál- motyogom neki sírós hangon– Me-megérkeztünk.

- Tom…

- Ne mondj semmit, kérlek. - nézek rá könnyes szemekkel, de mielõtt bármit is mondhatna egy hatalmas égi csapás jön. Beleremegek ijedtemben. A kormányt még erõsen szorítom, és levegõ után kapkodok.

- Jól vagy? – kérdezi, de nem tudok neki válaszolni.

- M-mennem kell, vissza kell érnem, mielõtt még nagyobb lesz a vi-vihar – végül idegesen csak ennyit mondok neki.

- Ilyen idõben nem vezethetsz – Gyere, nálam megvárhatod, míg elcsendesül az idõ, vagy akár itt is alhatsz, én nem bánom.

– Nem kell, én…

- Tom, ez nem kérés volt –mondja szigorúan így szót fogadok neki.  Az utca túloldalán tudtam csak leparkolni jól meg is áztunk mire felértünk a lakására, ami nagyon tetszet.

- Köszöntelek nálam. – nagy mosoly kíséretében kinyitotta nekem az ajtót.

 Baromi otthonos volt az enyémhez képest. Igazán letudnám, itt élni az életemet vele. Te jó ég miket beszélek. Halvány pír jelent meg az arcomon, de ezt õ már hálistennek nem láthatta mivel épp a konyhában kotyvasztott valami forró italt.

A nappali kanapéján vártam meg, ami természetesen lángvörös volt. Ez mosolyt csalt az arcomra hisz az enyém tengerkék otthon. Tekintetemmel körbenéztem. Sok kis dísztárgy képek lógtak a falon. Sok volt közöttük a családi vagy baráti fotó, de tájképek is akadtak bõven, na meg kocsik.

-         -  Bocsi, hogy várnod kellett. – jelent meg a küszöbön két gõzölgõ bögrével. leült mellém, de én automatikusan arrébb húzottam tõle. Ami látszólag kissé szomorúvá tette.

Csendben kortyoltuk mindketten a meleg italt, amikor is tüsszentés hagyta el az ajkaimat. A libabõr pedig lassan szétterjedt a testemen.

-          - A fürdõ ott van. – mutatott az egyik csukott ajtóra és már azon volt, hogy elõkészítse nekem a terepet.

-          - Nem kell… én… már vissza kell mennem. Nem szabad egyedül maradnom. – próbáltam menekülni a helyzetbõl.

Értetlenül nézet rám.

-          - De hisz nem vagy egyedül. - mondta a tényeket. Tudom, de félek, hogy tudomást fog róla szerezni és bántani fogja.

-          - Meg ez most parancs. Meg fogsz fázni bár én szívesen, ápollak, de azt tudom, hogy úgyse hagynád. –kacsint, rám majd pár perc után közli, hogy minden készen áll.

Kelletlenül indulok mega fürdõbe még Chris bekiabál, hogy, ha szükségem van, valamire csak sikítsak.

Levéve magamról a nedves ruhát beálltam a zuhany alá. Jól esett a meleg víz. Szinte kényeztette az átfagyott bõrömet. Csak pár perce állhattam,bent amikor is kissé megszédültem.  Még idõben megtudtam kapaszkodni a csempében. Egyre homályosabban láttam. Aztán emlékek hada tört rám. Az alakja, a szaga, az érintése, a hangja…..

Könnyek gyûltek a szememben. Nem akarom, menj innen. Halk sírásba kezdtem aztán s e kép se hang. Valószínûleg elájultam, mert mikor ismét magamhoz tértem már nem a zuhanyban voltam, hanem egy jó meleg takaróban. egy angy poló volt rajtam mely valószínüleg Chris tulajdona lehet.
Chris pedig az ágyam szélén ült és komolyan nézet rám, ami kissé megijesztett.

-          - Azt a sérülést a hasadon ki okozta? – semmi vicc nem volt a hangjában. A szemei meg úgy égtek mintha a pokol lángjai tükrözõdtek volna vissza benne.

-          -Chris… - kezdtem volna, de félbe szakított.

-          - Addig nem engedlek el, míg nem mondod el, hogy mi történt. Illetve az illetõrõl is többet akarok hallani.

Könnyek jelentek meg a szememben. Annyira szégyeltem magam, hogy csak lehajtott fejjel és motyogva tudtam kimondani azt az egy szót. Nem láttam értelmét tovább titkolni látta a heget már nem tudok neki tovább hazudni.

-         -  Megerõszakolt. – csak abban tudtam reménykedni, hogy Chris nem üti bele az orrát az ügyembe és ennyi elég lesz neki.  A fejemre húzva a takarót megpróbáltam elbújni Chris és világ elõl egészen addig, míg meg nem szólt a telefonom. A bátyám hívott.

-          - Ki az? – kérdezte Chris le se véve a szemét rólam. Ideges volt, de az ez idegesség nem nekem szólt.

-          - A bátyám. – motyogtam neki takaró alól és felvettem a telefont. szokásához híven ismét a lényegre tört.

-         -  A városban van. Ne menj sehová egyedül. Egy õr mindig legyen melletted 3 óra és az irodádnál vagyok.  – majd letette. Csönben ültem az ágyon felhúzott lábakkal amiket átkaroltam. A pánik ekzdet eluralkodni rajtam, d eChris nem várta meg, hoyg zokogásba kezdek olyat mondot amitõl még sírni is elfelejtettem.

-          - Rendben döntöttem itt maradsz velem. – mondta Chris miközben lehúzta a fejemrõl a  takarót. A kezdeti  döbbenet után kitörtem.

Életemben elõször törtem ki neki. Bár tény ismeretségünk még egy hónapja se tart.

-          - Kérlek, ne foglalkozz ezzel az üggyel ez az én problémám. Nem akarom, hogy téged is bántson. – remegni kezdtem nem az idegességsokkal inkább a félelem miatt.

-         -  Elõbb égetem szarrá mint , hogy csak rám nézne. - felelte majd megragadva az arcomat arra kényszerített, hogy ránézzek.

-          - Tom most jól figyelj rám!  Meg fogalak védeni ezt garantálom.  Pont úgy ahogy te engemet. – és rám mosolygott. A szívem pedig egy hatalmasat dobbant.

- Ez lesz az elsõ… és amit tudok róla az csak annyi, hogy nagyon fájdalmas kezelés – suttogja rémülten, szinte könnyes szemekkel.

Rosszabbat is túléltem már, azt hiszem, ez sem lesz sokkal borzasztóbb.

- Ne kímélj! – nevetek rá erõltetetten, hátha attól megnyugszik egy kicsit, de ahogy látom, csak még idegesebb lesz. A fájdalom egyre erõsebb, mintha az egész testem belülrõl lángolna. Csak épp az igazi láng képtelen megsérteni engem, de ettõl az erõtõl, ami belülrõl pusztít, egyre fájdalmasabb lesz minden mozdulat.

Nyel egy nagyot, mielõtt nekikezdene a mûveletnek. Hát, nem a legkellemesebb az biztos, és egyre rosszabb lesz. Mintha le akarnák nyúzni a bõrömet, de az ellenállni próbál. Nem akarom kimutatni, hogy milyen szörnyû az, amit mûvel velem, mert tudom, hogy csak segíteni szeretne.

Eleinte összeszorított fogakkal tûröm a fokozódó fájdalmat, de ahogy egyre inkább gyengülök, egyre kevésbé tudok parancsolni a testemnek. Már alig vagyok az eszméletemnél, homályosan látok csak, próbálok a jégkék szemekre koncentrálni, melyek erõt adnak ahhoz, hogy kitartsak. Egy ponton nem bírom tovább, és kapaszkodót keresek Tom kezén. Az energiáim elszabadulnak, a tûz összetalálkozik a vízzel, így egy nagy szauna lesz a terembõl.

Kezdek szédülni, a párától még nehezebb lélegezni, érzem, hogy elnyel a jótékony sötétség.

***

Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, amikor kinyílnak a szemeim, a testem ólomsúlyúnak hat. Oldalra hajtom a fejemet, elõször csak egy szõke üstököt fedezek fel, majd ahogy rájövök, hogy Tom az ágyamra hajtott fejjel szuszog mellettem, lágyan elmosolyodom. Nagy nehezen felemelem az egyik kezemet, és a selymes haját kezdem cirógatni. Tom halkan felszusszan, majd édesen alszik tovább, biztosan õt is kimerítette ez a folyamat.

Jó pár percig alszik még, majd elkezd mocorogni, de nem hagyom abba a simogatását. Álmos szemekkel pillant fel rám, és ahogy észrevesz, olyan hirtelen akar felpattanni, hogy székestül esik hanyatt.

- Sajnálom… én… – kezdene szabadkozni, de nem törõdve a megilletõdöttségével kikelek az ágyból, habár eléggé nehezemre esik, mindenem sajog, és odalépek mellé.

- Nem szabadna mozognod! – szól rám aggódva.

- Hát tény, hogy ez a felkelés életem legnehezebb feladata volt, pedig voltam én már olyan holt részeg is, hogy azt se tudtam, mikor van december elseje – viccelõdök vele, és ahogy látom, ez be is válik, mert sikerül kicsalnom belõle egy apró mosolyt. – Többet kéne mosolyognod – mondom neki, miközben megfogva a karját behúzom magam mellé az ágyba.

- Mi… mi… mit csinálsz? – kérdezi falfehér arccal. Tudom, hogy nem igazán van másokkal társas kapcsolata, valószínûleg ritkán kap ölelést is, ami eléggé elszomorító.

- Barátkozom – vallom be nyugodt hangon, de ez nem tetszik neki. Lágyan ölelem magamhoz, õ mégis ficánkolni kezd, próbál szabadulni tõlem. Nem akarom, hogy elmenjen mellõlem, végigcirógatom a hátát, hátha attól megnyugszik, de ez sem segít.

- Ne, kérlek! Eresz el! – kiabálja rémülten, és ahogy az elsõ könnycseppek is kibuggyannak a szemébõl, rájövök, hogy ez bizony komolyabb dolog, mint ahogy én azt gondoltam. Ez nem egyszerû félelem az ismeretlen érintéstõl, ez rémültség a túlságosan is jól ismert fajtából. Döbbenten eresztem el, azt hittem, majd kivágódik mellõlem, mint amikor álmából ébredve meglátott, de helyette csak ugyanott fekszik, és magzatpózba húzódva zokog.

Némán figyelem õt, nem akarom még jobban megijeszteni, ezért nem érek hozzá. A szívem majd’ meghasad attól a látványtól, amit most Tom nyújt. Ha még életben van az, aki ezt tette vele, meg fogom találni az illetõt, és nagyon megkeserüli, hogy képes volt bántalmazni egy ilyen szelíd és kedves fiút.

- Ki tette ezt veled? – kérdezem komoly tekintettel, de tudom, hogy válaszra nem nagyon számíthatok. Végre felnéz rám, de egy szót se szól.  – Akkor se mondanád el, ha kínoznának igaz? – sóhajtok fel hangosan, de rögtön fel is szisszenek. A mozgás még eléggé fájdalmas, tényleg rám fér majd egy kis pihenés. – Francba! – szitkozódok az idegességtõl. Nemcsak Tom gondja aggaszt, azt sem értem, hogy ki támadt meg minket, és mi oka lehetett rá. Ha valóban én voltam a célpont, akkor nem sok jóra számíthatok az elkövetkezõ idõkben.

- Ne aggódj miatta, ez az én problémám. Kérlek, ne próbálj meggyógyítani, mert úgyse tudnál – szólal meg szomorúan Tom, így újból rápillantok.

- Mégis hogy tudod ezt így elfogadni? – mérgelõdöm, de utána visszafogom magam, nem szeretném megijeszteni.

- Én…

- A barátod akarok lenni! Meg akarlak védeni! – mondom elszántan, mert eldöntöttem, hogy megvédem õt, és segítek áttörni azt a falat, ami mögött eddig rejtõzködött. Megérdemli, hogy teljes életet élhessen, hogy barátokat szerezzen… Megölöm azt, aki bántotta õt, esküszöm…

Felül az ágyban, én is követem a mozdulatait, hogy a szemébe tudjak nézni. Elõször nem mond semmit, de nem is ugrik ki rémülten mellõlem, ez valamilyen szinten már haladás, azt hiszem.

- Én… nem lennék jó barát – mondja lehajtott fejjel, miközben kikel az ágyból, és elindul az ajtó felé. – Ne, erõltesd meg magad, a testednek regenerálódnia kell legalább egy hétig, addig ne vállalj munkát.

- Csak annyit kérek, hogy ne lökj el magadtól, és én bebizonyítom, hogy képes vagyok ledönteni azt a falat, amit magad köré építettél – szólalok meg elszántan. Választ nem kapok, de az az apró biccentés is elég nekem, legalább nem zárkózik el teljesen tõlem.

Gyors léptekkel hagyja el a szobát, gondolom eléggé felzaklathattam a lelkét, de ez nem baj. Kell az életébe a változás, el fogom érni, hogy a magánytól csillogó szemei boldogságtól ragyogjanak.

Nehézkesen dõlök vissza a puha párnák közé, mindenem sajog, ezért csak pár percbe telik, hogy ismét gyógyító álomba merüljek.

Kopogásra ébredek, egy fokkal jobban érzem magam, de még azért nem vagyok túl fényesen.

- Haver, örülök, hogy jobban vagy – hallom meg barátom hangját az ajtóban.

- Szervusz, Gary. Mi újság? Kiderült már valami a támadókról? – érdeklõdöm, miközben ülõhelyzetbe szenvedem magam.

- Semmi – válaszol csalódottan. – Örülök, hogy te legalább jobban vagy.

- Hát, nem sokon múlt, de szerencsére nem lett komolyabb bajom, hála Tomnak.

- Á szóval így hívják a kis szöszit – vigyorog sejtelmesen. Összeráncolt szemöldökkel pillantok rá, ismerem már jó ideje, tudom, mire utal ezzel a hangsúllyal.

- Mit akarsz, Gary? – sóhajtok fáradtan, nincs most idegzetem a barátom hülyeségeihez.

- Ááá, semmit-semmit. Elég nagy hévvel távozott az épületbõl, csak nem megrémítetted szegényt?

- Semmi közöd hozzá, de csak, hogy megnyugtassalak, nem tettem vele semmit. – Még… gondolom magamban.

- Nem pont a te típusod az a fiú, mivel fogott meg téged? – vált komolyabb hangnemre.

- Hogyan? Mibõl gondolod, hogy… - kezdeném, de belevág a szavamba.

- Ugyan, Chris, elég rád nézni. Szóval halljuk!

Gary egy lehetetlen alak, jobb, ha még most beadom a derekamat és mesélek valamennyit, különben soha nem fog békén hagyni.

- Magam sem tudom – vallom be, majd mondok pár szót a találkozásunkról. – Egyszerûen elég ránéznem, és rögtön úgy érzem, meg akarom mindentõl védeni.

- Öregem, te aztán nem vagy semmi – nevet fel hangosan. -  Csak aztán úgy ne járj, mint a többiekkel, a szöszi elég törékenynek látszik.

Tudom, mire akar utalni, a partnereim többségével azért lett vége a kapcsolatunknak, mert nem tudtam megzabolázni a fölös energiáimat, és a sokadik alkalommal, hogy apróbb sérülést okoztam nekik, elegük lett. Hiába váltunk el szinte mindig békés hangulatban, valójában kezd elegem lenni abból, hogy az erõm mindig mindent tönkretesz.

- Õ más… Pont az ellentétem, uralja a vizet, így ha koncentrál, meg tudja védeni magát, a tüzem nem okoz neki sérülést. Viszont aggódom… valaki bántotta õt, meg akarom találni az illetõt, hogy megfizessen azért, amit tett, már ha még él. – Komolyan pillantok a barátomra. – Mit gondolsz, a kapcsolataid ki tudnák deríteni, mi történt Tommal?

- Nem ígérek semmit, de körbekérdezõsködhetem, ha szeretnéd.

- Azt megköszönném – tekintek rá hálásan.

- Igazán nincs mit, amúgy is tartozom neked eggyel, hiszen ha te nem segítesz, most nem lennénk együtt Lucyval.

Igen, Lucy az egyik volt barátnõm, habár nem sokáig voltunk együtt. Már a kezdetekkor egyértelmû volt, hogy nem illünk össze, viszont a barátommal remek összhangban vannak. Örülök, hogy anno bemutattam õket egymásnak.

- Az nem csak az én érdemem. – Elvégre Gary keményen megdolgozott azért, hogy elnyerje Lucy szívét.

- De ha te nem vagy, esélyünk se lett volna… Szóval köszönöm, és remélem, mihamarabb összefutunk majd a harcmezõn. Jobbulást, haver! – köszön el, és hagy magamra.

***

Egy hétig bent akartak tartani, de nem bírtam tovább, szóval három nap után eljöttem. Nem vagyok még száz százalékos, de már nem is fáj mindenem, ha megmozdulok. Az elmúlt napokban Tomon gondolkodtam, nem keresett azóta, hogy megmentette az életemet. Félek, hogy valóban nagyon megrémítettem, ahogyan Gary is mondta, ezért ma mindenképpen meglátogatom az irodájában. Úgyis tudom, hogy mindig ott rejtõzködik.

Semmi kedvem az asszisztense hisztijéhez, biztos vagyok abban, hogy megint menne a harc azért, hogy bemehessek a kis angyalkámhoz, szóval másik úton fogok feljutni hozzá. Az épülethez érve, megkerülöm azt, hiszen tudom, hogy Tom ablaka a másik irányba néz, majd a tûzdeszkámat megformázva felpattanok arra, és elindulok felfelé. Nem is kell sok, hogy az ablakhoz érve megpillantsam a szõke fürtöket. Elgondolkodva rendezget néhány papírt az egyik mappájában, talán emiatt is éri váratlanul a kopogtatásom.

Ijedten fordul a hang irányába, szinte kiesik a székébõl, de ahogy megpillant, mintha egy kissé megnyugodna, viszont utána rögtön aggodalommal teli lesz az arca. Felpattanva nyitja ki az ablakot, hogy bemehessek hozzá.

- Ho… Hogy kerülsz te ide? – kérdezi döbbenten, végigmérve a szemeivel, mintha azt nézné, hogy valóban én állok-e elõtte.

- Talán nem örülsz nekem, Tom? – szólalok meg megbántottságot színlelve, mire rögtön visszakozni kezd.

- Ne-nem úgy értettem, én csak… Biztosan elég jól vagy már ehhez? Ágyban lenne még a helyed – mondja aggódó hangon.

Elvigyorodom, tehát nem vagyok számára teljesen közömbös. – Ne izgulj, szépségem, ahhoz bármikor jól vagyok, hogy meglátogassalak – búgom igézõ hangon, miközben közelebb hajolok hozzá. Néhány centire az arcától állok meg, nem akarom nagyon megrémíteni, még mindig élénken él bennem, hogy milyen ijedt volt, amikor magam mellé húztam az ágyba.

Édesen elpirul, látszik rajta, hogy nem tudja, mit mondjon. Talán még senki sem bókolt neki? Egy ilyen szépségnek? Nem akarom elhinni.

- Ne viccelõdj – mondja zavartan, és elhúzódik a közelembõl. Kár, pedig ez az édes vanília illat, amit árasztott magából, nagyon igézõ volt. – Miért jöttél? – kérdezi terelve a témát.

- Nincs különösebb oka – vonom meg a vállam hanyagul. – Talán baj, hogy látni akartalak? – kérdezem, miközben az asztala elõtt lévõ kanapéra dobom le magam.

Tom az asztala mögött, tisztes távolban foglal tõlem helyet. Idegesen fészkelõdik a székében, a korábbi pír még nem tûnt el az arcáról.

- Miért viselkedsz így velem? – kérdezi végül, de még mindig az asztalt pásztázza a szemeivel, mintha valami érdekeset látna ott.

- Nem értelek – válaszolok õszintén. – Már megmondtam, a barátod akarok lenni. Miért olyan nagy baj ez?

- Én… nem lennék jó barát – ismétli meg azt, amit a fõhadiszálláson is, de ezt nem tudom elfogadni.

- Ezt nekem kell eldönteni, nem igaz? – szólalok meg, mielõtt még több kifogást kereshetne.

- Akkor sem értelek – motyogja maga elé, majd felpattan a székbõl. – M-megvizsgálnálak még egyszer, ha megengeded – pillant fel rám végre. Megvizsgálni? Minek? Hiszen már egészen jól vagyok, igaz, kicsit fáradtnak érzem még magam.

- Nincs semmi bajom, tényleg…

- De én szeretném látni, hogy tényleg nem maradt méreg a szervezetedben – mondja egészen határozott hangon, amin eléggé meglepõdöm. Csak nem kezdi összeszedni a bátorságát? Hát én aztán nem állok az útjába. Csak bólintok, hogy rendben van, és elfekszem a kanapén.

Lassú léptekkel jön felém, majd óvatosan letérdel a kanapé mellé.

- Sz-szabad? – kérdezi megremegõ hanggal, a pólómra mutatva.

- Neked bármikor, angyalka – viccelõdök vele, hogy ismét láthassam a vörös arcát, ami nem is várat sokáig magára.

Elpirulva hajtja fel a felsõmet, majd remegõ kezét ráteszi a hasamra, és koncentrálni kezd. Bizsergetõ érzés fut át rajtam, megrázkódom az érintésétõl, amit egy kicsit félreértelmezhet.

- Fáj? – kapja fel a fejét, de én csak megrázom a fejemet, és elnézõ mosollyal pillantok rá.

- Épp ellenkezõleg – vallom be, miközben rásimítom a kezem az övére. Elkerekedõ szemekkel vizslatja az összeérõ kezünket, majd mintha magához térne, elrántja a kezét, és a mellkasához szorítja.

- Én…

- Ne haragudj – vágok a szavába. – Nem akartalak megijeszteni – mondom neki, majd a fejem mögé kulcsolom a karjaimat, ezzel is jelezve, hogy nem érek hozzá többször. Megbûvölve bámulom, ahogy ismét koncentrálni kezd. Jó pár percig eltart, míg végez, de ezúttal egy apró fájdalmat sem érzek.

Elégedetten bólint, miközben visszahúzza a pólómat, majd egy apró mosollyal az ajkain néz fel rám.

- Egy csepp méreg sem maradt benned – mondja azt, amit már amúgy is sejtettem.

- Hála neked – dicsérem, amitõl zavartan hajtja le a fejét. – Szeretném megköszönni azt, amit értem tettél – mondom neki hálásan.

- I-igazán nincs miért, szí… szívesen segítettem.

- Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni.

- Tessék? – néz a szemembe meglepetten.

- Ezzel köszönném meg, hogy megmentetted az életemet.

- Ez… ez nem szükséges, tényleg – próbál tiltakozni, de nem hagyom, hogy ismét kicsússzon a karjaim közül.

- Engedd meg, hogy megháláljam valamivel, amit tettél. Különben rosszul fogom érezni magam, azt szeretnéd? – kérdezem átható pillantásokkal, de õ csak a fejét rázza. – Tom… csak egy vacsora, ennie mindenkinek kell – mondom lágyan, de õ még mindig a földet bámulja.

Hozzá akarok érni, magamhoz akarom ölelni, hogy tudja, többé semmitõl sem kell félnie, de végül nem teszek semmit.

- Na, mit mondasz?

- R… rendben – nyögi halk hangom, de az istenért se nézne rám. Na nem baj, már ez is valami.

- Remek, akkor ezt meg is beszéltük – vigyorgom boldogan, majd ásítok egy hatalmasat. Még azért nem vagyok a toppon, azt be kell vallanom.

Tom összeráncolt szemöldökkel kezdi az arcomat fürkészni, majd lassan a homlokomra teszi a tenyerét. Én csak élezem a hûsítõ keze, de az õ elõbbi jókedve egy pillanat alatt elszáll.

- Te lázas vagy! Miért nem mondtad, hogy nem érzed jól magad? Észre kellett volna vennem…

- Hé, nyugi, nyugi, csak egy kis láz, az semmiség – próbálom nyugtatgatni, de õ hajthatatlan marad.

- Ha méreg nincs is már a szervezetedben, akkor sem vagy még teljesen jól. Mondtam, hogy ágyban lenne a helyed egy hétig – morgolódik, ilyennek se nagyon láttam még.

- Csak egy kis alvás kell, és teljesen jól leszek – ásítozom, ám ekkor kopogás zavar meg minket.

- Várnak a tárgyalóteremben, Tom – hallom meg az idegesítõ Susanne hangját. Már csak ez kellett…

- Máris megyek – kiabál vissza az angyalka, majd újból rám pillant. – Te addig maradj itt és pihenj, rendben?

- Oké – válaszolom, majd elhelyezkedem a kanapén. Még hallom az ajtó csukódását, de utána rögtön álomba merülök.

Nem tudom, mennyit aludhattam, de amikor felébredek, már csak a sötétség fogad, és Tom alakja a számítógépe elõtt. Még ilyenkor is dolgozik?

- Hahó! – hívom fel a figyelmét arra, hogy fent vagyok. – Ne haragudj, hogy elaludtam, nem akartalak zavarni a munkában – mondom felállva a kanapéról. Kisimítom a ruháimat, és odasétálok az íróasztalhoz.

- Semmi gond, örülök, hogy sikerült pihenned – mondja felnézve rám.

- Hát, akkor én megyek is – varázsolom elõ a tûzdeszkámat, de õ döbbenten kel ki a székébõl.

- Mit csinálsz? – kérdezi, és közben úgy néz rám, mintha valami hülyével beszélne.

- Hazamegyek, nem egyértelmû?

- Ilyen állapotban akarsz azon az izén lovagolni? – kérdezi a deszkámra mutatva. – Mondtam, hogy pihenésre van szükséged, ez így veszélyes. Hívok inkább neked egy taxit – emelné fel a telefont, de én csak legyintek egyet.

- Nem szükséges, mondtam, hogy semmi bajom, és amúgy sincs nálam semmi pénz. Ne félts, nem lesz bajom – kacsintok rá, de tántoríthatatlan marad.

- Nem engedhetlek el ilyen állapotban. Majd a taxit elõre kifizetem, és…

- Angyalka – vágok a szavába. – Örülök, hogy aggódsz értem, de nem kell a taxi, megyek a deszkámmal, hacsak nem akarsz te hazavinni, azt esetleg elfogadom – vigyorgok rá. Biztos vagyok abban, hogy nemet fog mondani, ezért is lep meg a válasza.

- Jó… akkor… akkor egy perc és indulhatunk – mondja, majd elkezdi összepakolni az asztalán lévõ cuccokat. Miután végzett, együtt indulunk el a mélygarázsba. Az asszisztense már nincs itt, és a kint várakozó sofõrjének is int, hogy elmehet.

A liftben végig õt bámulom, nem tudom levenni róla a szememet, valóban olyan, mintha egy angyalka állna mellettem. Kell nekem, nagyon.

- Ez az én kocsim – állunk meg végül egy vadiúj Mercedes mellett. Nem semmi egy autó, az aztán biztos.

Miután beszállunk a kocsiba, bemondom a címemet, és Tom a lakásom felé veszi az irányt. A mûszerfalon látom, hogy már tíz óra is elmúlt, jó sokáig aludtam, de valamiért úgy érzem, nem miattam volt még bent az irodában.

- Te mindig ilyen sokáig dolgozol? – töröm meg a csendet, de õ csak egy bólintással válaszol. – És mikor van idõd egy kis szórakozásra?

- Az… nem nekem való – susogja halkan.

- Tudtommal az mindenkinek jár, még neked is. Valamikor csak szoktál bulizni, ismerõsökkel lenni, élvezni az életet…

- Nem akarok errõl beszélni – mondja szomorú hangon, az utat bámulva.

- Tom… Miért akarsz engem is ellökni magadtól? – kérdezem, de õ csak belemarkol a kormányba, és nem néz felém.

- Kérlek… ne akarj közel kerülni hozzám, csak rosszul járnál – motyogja sírós hangon. Mielõtt folytathatnám, leparkol az út mentén. – Me-megérkeztünk.

- Tom…

- Ne mondj semmit, kérlek – pillant rám könnyes szemekkel. Nem tudom õt itt hagyni, nem akarom, hogy ilyen állapotban vezessen. Mielõtt azonban bármit is mondhatnék, egy hatalmas dörrenés kíséretében, amelybe még a kocsi is belerázkódik, elkezd zuhogni az esõ.

Tom ijedten rezzen össze, majd kapkodni kezdi a levegõt.

- Jól vagy? – kérdezem, de semmilyen választ nem kapok. Behunyt szemekkel, reszketegen szorítja a kocsi kormányát.

- M-mennem kell, vissza kell érnem, mielõtt még nagyobb lesz a vi-vihar – válaszol idegesen.

- Ilyen idõben nem vezethetsz – mondom ellenkezést nem tûrõ hangon. Nem fogom hagyni, hogy ekkora viharban kocsikázzon, fõleg, hogy jól láthatóan nem szereti ezt az idõjárást. Ráadásul azt mondta, hogy vissza? Nem inkább haza kellene mennie? Még az irodában akar lenni? – Gyere, nálam megvárhatod, míg elcsendesül az idõ, vagy akár itt is alhatsz, én nem bánom.

Megrázza a fejét, hogy ellenkezzen, de most semmivel sem fog tudni meggyõzni. – Nem kell, én…

- Tom, ez nem kérés volt – mondom szigorú hangnemben, úgy látszik, így megértette végre, hogy felesleges ellenkeznie, mert végül bólint egy aprót. Mivel az utca túloldalán tudott csak leparkolni, jól megázunk, míg átérünk a szerény kis lakásomhoz vezetõ bejárathoz.

A kulcsom már elég õsi, így nehézkesen jutunk be a lépcsõházba, de végül csak sikerül. Egy ötemeletes panelház legfelsõ emeletén lakom, lift természetesen nincs, de ezt soha nem is hiányoltam. Nem tudom, hogy mit fog szólni Tom a lakásomhoz, szerencsére nagyjából rend van, de biztosan nem ilyen környezethez van szokva. Az elõszobából rögtön a nappaliba jutunk, melyhez egy amerikai konyha kapcsolódik. A másik oldalról három ajtó nyílik, a jobboldali a hálóm, a középsõ a fürdõ, és a harmadik egy vendégszoba, ahol általában a haverjaim szoktak aludni egy-egy átbulizott éjszaka után.

- Köszöntelek nálam – mondom mosolyogva, miközben kinyitom Tom elõtt a bejárati ajtót.

A történtek annyira lesokkoltak, hogy egy darabig a pír megmaradt az arcomon.  Ezért az elkövetkezõ órákban senkit se fogadtam csak egymagamban dolgoztam az irodámban illetve Susanne sokszor tért be az irodába újabb és újabb papírmunkával. Aminek most kivételesen örültem, mert addig se Chris arca közelségére gondoltam.  Talán 3-4 óra is eltelt már a munkából, amikor is telefonhívásra lettem figyelmes. A mobilom szólt, amit csak két személy tud. A bátyám és Chris fõnöke. Õ is csak azért kapta meg, mert a kormány kötelezett rá, hogy adjam meg neki.

Végighallgatom a sablonos kezdést, de a beszélgetés lényege meg dobogtatja a szívemet.

-          Christopher-t megmérgezték? – kérdeztem rémülten. Amire csak helyeslõ hümmögést kapok. Megijedtem. Azt se tudtam mit tegyek. Egyáltalán hol van annak a világhírû orvosnak a száma, amit 1 hónapja elraktam?  Pánikolásomból a vonal túlsó oldalán beszélõ férfi hozott vissza. Miszerint a képességemmel semlegesíteni tudnám a mérget, vagyis pontosabban ki tudom vonni a vérébõl. Majd közölte velem az utcát és a házszámot és olyan váratlanul tette le, mint ahogy hívott.  Autómatikusan felkaptam a mobilomat a kocsikulccsal együtt majd egy szó nélkül kirohanva az irodámból a megadott cím felé vettem az utamat. Susanne megpróbált megállítani, de most valamiért senki és semmi nem állhatott az utamba. Így utólag én se értem a viselkedésemet.  Fél órába telt eljutni a megadott címre. Az a fél óra is örökké valóságnak tûnt.  

Leparkolok és sprintelnék be az épületbe, de két biztonsági õr elkapja a grabancomat.

-          Hova, hova kisember? – kérdezi az egyik két méteres szekrény alkat.

-          Nekem… muszáj… bent…. lennem. – Dadogom neki megszeppenve, ha nem lenne komoly a helyzet már rég elsírtam volna magam. Pedig még semmit sem tett ellenem.

-          Idõpont, engedély, hivatalos levél? – még mindig fog, de a kezdeti vicces beszédstílusát most hivatalos váltja.

-          Nekem nincs semmim. – motyogom neki lehajtott fejjel. Már emel is fel, hogy a távozásra késztessen, amikor is a hátunk mögül egy mély felszólítást hallunk meg.

-          Enged el Bob! – Õ is szuperhõs csak éppen a csendesebbik kasztból.

-          Ez? – kérdezi Bob teljes döbbenettel? –Nyulakat húz elõ a cilinderébõl? – nevet fel hangosan nekem pedig elvörösödik a fejem a gúnyolódása miatt. Nem a dühtõl, hanem a szegyentõl.

-          Bob mit vettünk a múlt órán? Nem ez, hanem õ. – feleli az idegen, de most már közelebb jön, így végre láthatom az arcát. Õ Chris fõnöke.

Bob nem mond, semmit csak elenged és vaskos nagy kezét a hátamra téve a fõnök felé lök.

-          Na, eredj! – szól oda nekem unottan majd, mint aki jól végezte dolgát eltûnik a büfé felé vezetõ folyosóra.

Szótlanul megy elõttem a férfi. Néha hátra pillant, hogy megvagyok- e még, de nem lép velem kapcsolatba. Aminek, mint mindig most is örülök.

-          Megjöttünk! – közli a sokadik folyosó megtétele után.

-          Mielõtt bemész, még pár információt el akarunk, neki mondani szóval megkérnélek, hogy várj, itt ameddig nem szólunk.

Bólintok.  Õ pedig bement egy fõorvos kinézetû férfival. Az üvegfalon keresztül mindent látok. Nem sokat beszélnek és Christ is nehezen látom, mert túl messze van, de úgyis lényegtelen mit beszélnek, mert hangszigetelt a helyiség így egy árva szót se hallhatok ki onnan. És valószínûleg Chris se lát egem.

Percek telnek el így. Chris idegesen fogadja a híreket, ami nekem se tetszik.

Majd a két férfi hátat fordítottak neki és szóltak, hogy bemehetek hozzá. Hatalmas gombóc keletezett a torkomban. Szinte megegyezett egy szõrcsomó nagyságával. Bár tény még sose volt szõrcsomóm.  Félve nyitottam be és igyekeztem nem rá nézni, de eleinte elkaptam a tekintetét, ami csak úgy ragyogott. Valószínûleg azért mert meglátott.  

-          Szia! – köszönt nekem boldogságot sugározva magából, de váratlanul fel is szisszent, ami megijesztett.

-          He… Hello – Köszönök felé félénken, de aggódva mérem végig. Nagy fájdalmai lehetnek.

-           Most magukra hagyjuk önöket, hívjanak, ha van valami. – szakítja félbe a gondolataimból a fõnök majd magunkra hagy minket. Észrevétlenül megkönnyebbülten felsóhajtok.

-          Köszi, hogy eljöttél – mosolygok rám õszintén. Már megint zavarba hozott ezért ismét nem emelem rá a tekintetemet, amit utólag talán nem kellett volna?

-          Ha nem akarsz segíteni, nem kényszerítünk semmire – fájdalmat vélek kihallani a hangjából. És nem fizikait. Ijedten pillanatok fel rá.

-           Én nem azért…

-          Tudom.  – néz, rám majd fejét visszarakja a párnájára és halkan felnyög. Látom rajta, hogy rosszul van. Ezért képességemet használva hûtök a kezemen és azt a homlokára helyezem.

Szemei az érintésre becsukja és lágyan elmosolyodik, majd pár perc elteltével felpillant rám.

-          Mi a baj?

-          Én még… amire most készülünk… még sosem csináltam ehhez hasonlót. Nem tudom, hogy… mi van, ha miattam… –könnyes szemekkel nézek rá. Nem kell sok, hogy elsírjam magam, mint valami óvodás, de ekkor olyat tesz, amire egyáltalán nem számítottam kezével megsimította az arcomat. Rémülten néztem rá, de bevallom nagyon is jól esett. Az eszem azt mondta, hogy futás, de a szívem rám parancsolt a maradásra.

-          - Tudom, hogy képes vagy rá – suttogja közel hajolva hozzám. – Bízom benned – küld, egy bíztató mosolyt majd ismét behunyja a szemeit. Nagyot sóhajtok és belekezdek.

-          Ez lesz az elsõ… és amit tudok róla az csak annyi, hogy nagyon fájdalmas kezelés. – suttogom neki rémülten. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de tulajdonképpen ki fogom vákumozni a szervezetébõl azt a 60% vizet/ folyadékot. Olyan lesz, mintha egy kamion a bõrét akarná letépni. Lassan Óvatosan. Mondhatni az élve megnyúzáshoz hasonlítható a folyamat. Legalább is, akiken eddig használták, mint így írták le szóval csak igaz lehet.  

-          Ne kímélj! – nevet rám erõltetetten és egy verejték csöppet véltem felfedezni a homlokán. Nagyot nyeltem, majd belekezdtem a szó szerinti kínzásába.

Eleinte összeszorított fogakkal tûrte, de a 20- dik percben már elszakadt a cérna. Megragadta a karomat fájdalmában és az ereje ismét akaratán kívül aktiválódott így égetni kezdte a bõrömet. Aminek következtében az egész szobát beterítette a pára.  Megtanultam, megvédeni magam ilyen helyzetekben szóval csak elsõfokú égési sérülést fog nekem ezzel okozni. Inkább érte aggódtam, de már nagyon a végén jártunk és egy csepp mérget se hagyhatok benne, mert akkor hiába kínoztam fél óráig.

Amikor láttam, hogy az utolsó méreg foszlány is távozik belõle meg könnyebbültem, de õ már nem élhette meg ezt a percet ébren elvesztette az eszméletét. Engem is kimerített a kezelése fáradtan hajtottam a fejemet az ágya szélére. Észrevétlenül elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy valaki cirongatja a hajamat.  Fáradtan pislogtam fel az illetõre. Chris volt az.

Hirtelen pattantam fel mellõle, aminek az lett a következménye, hogy székestül mindenestül hátamra estem.

-          Sajnálom…. én… - kezdtem megont pánikba esni, de ekkor õ kikelve az ágyból megragadott és felhúzott.

-          Nem szabadna mozognod! – szóltam rá aggódva.

-          Hát tény, hogy ez a felkelés is életem legnehezebb feladata volt pedig voltam én már olyan holt részeg is, hogy azt se tudtam mikor van december elseje.

Ezzel a kijelentésével az elsõ idei mosolyt kicsalta belõlem. Ami neki is tetszett.

-          Többet kéne mosolyognod. – szól rám majd megragadva a karomat visszamászott az ágyba és behúzott maga mellé.

-          Mi… mi…. mitcsinálsz? – totál lesápadtam.

-          Barátkozom. – felei teljesen nyugodtan. – megpróbáltam kimászni az ölelõ karjaiból, de nem ment. Erõsen maga mellett tartott.

-          Ne, kérlek! – megrémülten és az elsõ könnycseppek a szemembõl utat törtek maguknak. Emlékképek villantak be.  

-           

-          Eresz el! – kiabálok, Chris- re ki megszeppenten tesz eleget kérésemnek. Õszinte döbbenettel néz rám. Még mindig egymás mellett fekszünk, de én már rég felvettem azt a bizonyos védelmezõ magzati pózomat.

Chris némán figyel engem. Nem cirongat meg se szólal, csak néz egyre komolyabb tekintettel.

-          Ki tette ezt veled?  - végre ismét ránézek. Szemei égnek a haragtól, de az a harag nem nekem szól.

Nem felelek, neki semmit csak reménykedek, hogy témát vált.

-          Akkor se mondanád el, ha kínoznának igaz? . kérdezi hangosan felsóhajtva. Amit nem kellett volna, mert hangosan fel is szisszen utána.

-          Francba! – szitkozódik, de inkább csak magának. Tehetetlen dühöt vélek felfedezni a szemeiben.

-          De ne aggódj miatta ez az én problémám. Kérlek, ne próbálj meggyógyítani, mert úgyse tudnál. – felelem neki szomorúan.

-          Mégis, hogy tudott ezt így elfogadni? – néz rám találkozásunk óta elõször ilyen mérgesen. Bár még csak 1 napja se ismerjük egymást.

-          Én…

-          A barátod akarok lenni! Meg akarlak védeni! – szemei elszántságot tükröznek. Annyira nem tudom hova tenni ezt az örökös „segíteni akarok hajlamát.”

Mindketten felültünk az ágyban.  Egyikünk se szólal, meg csak fürkészi a másik tekintetét.

-          Én… nem lennék jó barát. – mondom neki lehajtott fejjel.  Kikeltem az ágyból és az ajtó felé vettem az irányt.

-          Ne, erõltesd meg magad! A testednek regenerálódnia kell legalább egy hétig. Addig ne vállalj munkát! – mondanám utolsó búcsú mondataimat, de õ közbeszól.

-          Csak annyit kérek, hogy ne lökj el magadtól. És én bebizonyítom, hogy képes vagyok ledönteni azt a falat, amit magad köré építettél. – tekintete elszántságot tükröz.

Ha tudná, hogy most mekkorát dobbant a szívem… , de nem tudhatja hisz ezt csak én éreztem. Biccentettem neki majd szélsebesen magára hagytam a szobában. Alig tudtam koncentrálni a vezetésre. Muszáj volt lenyugodnom ezért a meló helyett inkább a közeli parkot választottam és mivel sötétedet és úgyis egy elhagyatott park volt a tavában ma este lehûtöm magam az már biztos.  A lánglovag mellett felforrósodik a testem.

Tom egyértelmûen meg van döbbenve azon, hogy itt lát.

- Tom, ne aggódj, mindjárt hívom a biztonságiakat és elmagyarázzák ennek a kedves fiatalembernek, hogy merre találja az ajtót – mondja megvetõen a titkárnõ, és valóban el is kezd tárcsázni, de a kis angyalka közbeszól.

- Várj! – szóltam rá az asszisztensére, aki értetlenül pillant rá. Látod, én megmondtam, hogy ismerjük egymást, kár, hogy nem hittél nekem. Gyõzelemittasan elmosolyodom.

- Az elõbb hogy is mondtad, nincsenek barátai? – nézek re vigyorogva, a nõ meg majd szétrobban idegességében, de nem mond semmit.

- Miért üldözöl? – kérdezi Tom megszeppentem, mintha valóban ötlete sem lenne arról, hogy mit szeretnék. Pedig csak meg akarom köszönni neki a segítséget, ez így illik.

- Látni akartalak és megköszönni ezzel a sütivel – mutatok a tönkrement dobozra –, hogy segítettél a bankrablásos ügyben, de ez a nõ a földhöz vágta – mondom mérgesen, rámutatva az íróasztal mellett állóra.

- Idõpontot kellett volna egyeztetned, akkor készségesen beengedlek – szól közbe az asszisztense. Most tréfál? Minden barátnak be kell jelentkeznie, ha egy kis idõt szeretne tölteni Tommal? Egyáltalán ki ez a nõ? Rohadtul idegesítõ a viselkedése.

- Ezek szerint még a mosdóba menetelt is be kell jelenteni nálad – nézek gúnyosan a titkárnõre, de már megint félbeszakítanak.

- Köszönöm a sütit, de kérlek, menj el. Én nem keresem a te társaságodat. Sajnálom – mondja, de egy pillanatra sem néz a szemembe, inkább a padlót fixírozza. A kissé meggörnyedt alakját figyelem, ha az asszisztensnek igaza van, és nincsenek barátai, nagyon magányos élete lehet. De abból, amit mondott, rá kell jönnöm, hogy nem is keresi a társaságot. Ettõl valamiért még inkább meg akarom ismerni, ha valaki ilyenné válik, annak oka van. Segíteni szeretnék neki, senki sem érdemel ilyen szomorú életet.

Nem mondok semmit, azon zakatol az agyam, hogy hogyan rángathatnám ki a kis csigaházából. Arra leszek figyelmes, hogy Tom egyre szaggatottabban veszi a levegõt, majd megkapaszkodik az asztal szélében. Elkezd dõlni, de odaugrom mellé, és megtartom, mielõtt eleshetne.

 - Hé, mi van veled? – kérdezem aggódó hangon.

- Most nézd, mit csináltál! – kiált rám a nõ, miközben a kezét Tom homlokára teszi.

- Én? – háborodok fel teljesen.

- Igen, te, ha nem trappoltál volna be ide, mint egy két lábon járó tank, õ most nem pánikolna így.

- Már meg bocsáss, de én illedelmesen bejöttem, köszöntem, engedélyt kértem, erre te letámadtál, kiverted a kezembõl a sütis csomagot és még neked állt feljebb, hogy nem hagytam magam? – vitatkozom vele.

- Megégettél! – néz rám dühösen, ebben az egyben igaza van.

-  Az véletlenül történt – próbálok mentegetõzni. – Csak annyira felbosszantottál, hogy az erõm önkéntelenül aktivizálódott.

- Akkor tanuld meg kezelni.

- Oh, micsoda zseniális ötlet, ha nem mondod, sose jutna eszembe. – Mintha nem ezen fáradoznék évek óta, valamiért mégsem vagyok rá képes…

- Mindegy, emeld fel és fektessük le a kanapéra. Hozok neki vizes borogatást meg egy kis gyógyszert, ha távollétemben bántani mered, megmutatom neked, hogy mire képes egy átlagos ember – kezd parancsokat osztogatni.

- Kisírod a lelkedet? – vágok vissza, de azért teszem, amit mondott, és óvatosan a karomba emelem az angyalkámat.

- Akarsz még gyereket? – remeg meg a dühtõl, de a kérdése váratlanul ér. Gondoltam már néhányszor ilyenre, de ez számomra lehetetlen lenne, bármennyire is vágyok egy családra.

- Igen… talán, nem tudom – bizonytalanodom el.

- Akkor vigyázz a labdáidra, mert ha továbbra is ilyen nagyképûn viselkedsz velem, még ma elveszted õket.

- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyképû – motyogom, miközben leteszem Tomot a kanapéra. Ez a nõ egy sarlatán, már attól kikészültem, hogy pár percig hallgatnom kellett.

Rápillantok a kanapén fekvõ törékeny alakra, most olyan védtelennek tûnik, pedig hatalmas ereje van. A viselkedésével mégis elõhozza a védelmezõ ösztönömet. Kisimítom az egyik, szemébe lógó tincset, de remegve húzódik el tõlem. Érzem rajta, hogy fél, tart tõlem, pedig nem adtam rá okot. Mi történhetett vele?

- Mégis milyen trauma ért téged, hogy ennyire irtózol az érintésektõl? – suttogom a most leginkább foglalkoztató kérdést.

- Kérlek, menj el! – könyörög sokadszorra, de nem hajlandó kinyitni a szemeit, mintha így elbújhatna a világ elõl.

- Ilyen állapotban? Komoly eset vagy, emellett nem szabadna elmennem.

- Nem vagy az orvosom, nincs rád szükségem – próbál határozottabb lenni, de ezzel nem gyõzött meg. Mindenkinek kellenek barátok, senki sem képes örök magányban, egyedül élni. Legalábbis senkinek sem szabadna. Egy idõben én is elzárkóztam a társaságtól, de rájöttem, hogy úgy nem élet az élet.

Végre kinyitja tengerkék szemeit, most elõször néz rám, és ém nem tudok elszakadni a tekintetétõl. A szomorúság és a magány, ami ott csillog bennük, mellbevágó. Válaszra nyitnám a számat, de ekkor megcsörren a mobilon. Ennél rosszabbul nem is idõzíthettek volna…

- Nagy a baj, néhány szupererõvel rendelkezõ egyén úgy döntött, átáll a rossz oldalra. Központi park, a többiek is úton vannak, siess.

- Azonnal indulok, fõnök – mondom, majd bontom a vonalat. Nem akarom itt hagyni Tomot, de muszáj lesz. – El kell mennem – sajnálkozom, de csak egy biccentést kapok válaszul.

- Na, végre, azt hittem, sose találod már meg azt a bejárati ajtót – hallom meg az asszisztens gúnyos hangját.

-  Mi vagy te, a bébiszittere? – kérdezem barátságtalanul.

- Nem, a titkárnõje vagyok. És az a dolgom, hogy távol tartsam az ilyen hegyi gorillákat tõle.

- Igen? Akkor elég rosszul csinálod, bogaram – Elvégre én is itt vagyok. A titkárnõ nem mond semmit, csak kitárja elõttem az ajtót. Megyek már, megyek, csak még egy pillanat. Felállok a kanapé mellõl, de visszahajolok Tomhoz, és a fülébe suttogok.

- Késõbb még meglátogatlak – közlöm vele a tényeket mosolyogva, mielõtt magára hagynám, a kipirult arcáért már megérte eljönni.

***

Sietek a megadott hely felé, mert már messzirõl hallatszódnak a harc hangjai, robbanások, villogó fények… Mi a fene történhetett?

Ahogy odaérek, egy pillanatra ledöbbenek, mindenki keményen küzd az ellenfelével, de nem bírnak egymással. Szinte mindegyik bûnözõ két vagy akár három szuperhõssel harcol, de a csapataink nem tudják legyûrni õket.

- Chris! – hallom meg barátom hangját nem messze tõlem.

- Gary, mi a fene történik? – kérdezem értetlenül, de ekkor mi is kapunk egy elektrosztatikus csapást. Elterülök a földön, de rögtön felpattanok, és csatlakozom a harchoz. Garyvel vállvetve küzdünk, de olyan, mintha õk nem is gyengülnének, csak mi.

- A hét fõbûnnek nevezik az egységüket – világosít fel a barátom, amikor egy pillanatnyi levegõhöz jutunk. Elgondolkodva mérem fel az ellenséget, és valami bevillan.

- De csak hatan vannak – mondom halkan. Gary mintha most venné észre, körül néz, és neki is feltûnik a dolog.

- Tényleg… A fõnök valószínûleg nem jött el.

- Biztos ez? Mi van, ha… – kérdezném, de ekkor éles fájdalom nyíllal az oldalamba. Odakapom a kezemet, és egy fekete, nyílpuskából kilõtt nyíl áll ki belõlem. Fájdalmasan felszisszenek, miközben térdre rogyok. Kezemmel a sebemet szorongatom, de kezd homályosulni a látásom. Még megpillantom barátom aggodalommal teli szemeit, de utána elsötétül minden.

***

Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, de a fõhadiszállás egyik kórtermében ébredek fel. Mindenféle gép van rajtam, de egyáltalán nem érzem magam jobban. Már az is iszonyúan fájdalmas, amikor megmozdítom a kezemet. A sebem csak egy kis gézlappal van lefedve, ezért óvatosan felszedem a kötést, hogy lássam, miért nem gyógyulok, de ahogy lekerül rólam, elkerekednek a szemeim.

A sebem körben feketés, és mintha egyre nagyobb területet nyelne magába. Egy szó nyíllal az elmémbe: méreg. Ez a nap már nem is lehetne jobb. A tudósok remélem, kitalálnak valamit.

Csak néhány perc telik el, amikor is nyílik az ajtó, és a fõnök sétál be a fõorvossal. A tekintetük semmi jót nem ígér, de azért próbálom elviccelni a helyzetet.

- Csak nem lehet ekkora baj, vagy mégis? – kérdezem érdeklõdve, de az orvos nem néz rám. A fõnök pedig egy sóhajjal lép az ágyam mellé.

- Nem tudjuk, milyen méreg került a szervezetébe – ismeri be nyugodt hangon.

- De… De a csapat már dolgozik az ellenmérgen, nem? Gondolom, csak idõ kérdése és…

- Sajnos nem tehetünk semmit, mi legalábbis nem.

- Ezt hogy érti, uram?

- A tudósok nem tudnak rájönni, hogy milyen méreggel állnak szemben, így ellenanyagot sem képesek készíteni, viszont elég gyorsan terjed a szervezetében. – Ez most így mellbevágott, de mindig is tudtam, hogy egy csatában fogok meghalni. Szemeim elõtt Tom arca rémlik fel, szomorúan mosolyodom el. Remélem, lesz még olyan személy, aki megpróbál felé közeledni, ha nekem nem is sikerült.

- Más is megsérült? – Remélem, csak én voltam ilyen szerencsétlen.

- Nem – rázza meg a fõnök a fejét.

- Szerencsére – nyugodok meg egy kicsit.

- Úgy hisszük, nem szerencse volt.

- Hogyan? – lepõdöm meg.

- Amint a helyszínre ért és meglõtték, az egész banda felszívódott.

- Ezt nem értem – ráncolom össze a szemöldökömet. – Azt hiszik…

- Igen, megkapták, amit akartak, szerintünk maga volt a célpont.

- De miért? Én nem tartozom a legkiemelkedõbb hõsök közé, és…

- Az okát nem tudjuk, de kiderítjük – mondja határozott hangon.

- Hát, csak azt már nem élem meg – nevetek fel keserûen.

- Még ne adja fel a reményt, elhívtunk valakit, aki talán tud magán segíteni. – Kérdõ tekintetemet látva folytatja. – Tudja, hogy az ember testének több mint hatvan százaléka víz? – Víz? Csak nem… – Ha valaki ki tudja szûrni a mérget a szervezetébõl, az csak Mr. Wolfgang lehet.

- És hajlandó idejönni? – Azok után, ami történt, nem látok rá túl nagy lehetõséget, fõleg ha az asszisztensére hallgat.

- Pár perce érkezett meg – mondja, majd int a fõorvosnak, aki kiszól az ajtón. Néhány pillanat múlva egy szõke üstök jelenik meg, és zavartam lép be a szobába.

- Szia – csillannak fel a szemeim, majd fájdalmasan felszisszenek.

- He… Hello – szólal meg félénken, aggodalmas pillantásokat lövellve felém.

- Most magukra hagyjuk önöket, hívjanak, ha van valami. – Ez kedves a fõnöktõl, valószínûleg tudja, hogy milyen nehezen nyílik meg mások elõtt Tom, és ha még nézõközönség is lenne, akkor nem tudna maximálisan teljesíteni.

- Köszi, hogy eljöttél – mosolygok rá, de õ már megint mindenfelé néz, csak a szemembe nem. – Ha nem akarsz segíteni, nem kényszerítünk semmire – mondom megbántottságot színlelve, pedig valójában jót szórakozok a zavarán.

Ijedten pillant végre rám, és kezd rögtön tiltakozásba. – Én nem azért…

- Tudom – nézek rá sejtelmesen, de inkább hátrahajtom a fejemet a párnára, mert megint kezd elsötétülni elõttem a világ. Egy hûvös kezet érzek meg a homlokomon, milyen kellemes.

Felnézek az angyalkámra, akinek a tekintete tele van bizonytalansággal és aggodalommal. – Mi a baj?

- Én még… amire most készülünk… még sosem csináltam ehhez hasonlót. Nem tudom, hogy… mi van, ha miattam… – lesz könnyes a tekintete, de nem bírom ezt tovább nézni. Óvatosan az arcára simítok, amitõl a szemei döbbenten kerekednek el, látom, hogy elhúzódna, de mégsem teszi.

- Tudom, hogy képes vagy rá – susogom közel hozzá. – Bízom benned – mondom mosolyogva, majd lehunyom a szemem, hogy csillapuljon a szédülés, amitõl majd’ széthasad a fejem.

El se hiszem, hogy ilyen könnyen meglógtam elõle.  Bár így utólag visszagondolva semmi okom se volt arra, hogy így elfussak tõle, de ugyebár a szokás hatalma mindig felülkerekedik az ember eszén.

Szótlanul ülök a kocsiban miközben az elsuhanó fákat figyelem. Miért gondolok folyton rá?  Megállás nélkül, pedig lenne mivel foglalkoznom, de az õ bevillanó arcképe nem engedi.

-          Megérkeztünk uram. – hozz vissza a valóságba a sofõröm hangja. Megszeppenve bólintok, neki majd kiszállok a kocsiból és a bejárat felé veszem az irányt. Más tulajdonosokkal ellentétben én sose csodálom meg azt az épületet ahol élek/ dolgozok. Számomra ez a hely maga a pokol. Igyekszek észrevétlenül feljutni az irodámhoz, de ez nem túl könnyû. Valaki mindig megállít, kérdez, mutat vagy mesél nekem valamit csak, hogy minél tovább emberek között tartson.  Azt hittem sose szabadulok már tõlük. Kemény egy óra múlva eljutok az irodámhoz vezetõ folyosóra.   Szürke szõnyeg vörös fal vezet az én kis birodalmamba.  A falón néha örökösök képei lógnak. Van, aki komoran és van, aki vidáman tekint a kamerába. Mind eltérõ személyiségek.   

-          Tom, merre jártál? – áll meg elõttem Susanne , mérgesen csípõre tett kezekkel.  Titkárnõ létére õ úgy beszél velem, mint senki más.  A kezdetek óta együtt dolgozunk. Szüleim halála után pár héttel került ide, mint gyakornok. Már akkor se kímélt. Akkor kezdõdött a befelé fordulós idõszakom.  És õ pont akkor jelent meg. Mondhatni egy utolsó segítségként.  A bátyám korán lelépet, amiért nem hibáztatom hisz neki is gyászolnia kellett valahogy, de azért 15 évesen itt hagyni, hogy oldjak meg mindent! Néha elfog a harag, ha csak erre gondolok.

-          Mivel, hogy ma is éjszakáztam, mint az elmúlt 10 évben szükségét éreztem, hogy egy kis levegõt szívjak, ha nem is tisztát.

-          Azért egy képeslapot hátra hagyhattál volna, hogy tudjam nem terrortámadás áldozata lettél. – néz rám szemrehányóan.

Elmosolyodok, és inkább kinyitom neki az iroda ajtaját, hogy ezt a bájcsevejt bent folytassuk. Vele eltudok, lazulni, amit én magam se értek.  Egy finom kávé és tea társaságában még órákig elbeszélgetünk jelentéktelen dolgokról.  Hálás vagyok neki az elmúlt 10 évért.  Fokozatosan közeledett hozzám majd lett belém szerelmes és bár tény sokszor idegesítõ és hangos mindezek ellenére is, ha ismerném a barát szó jelentését, akkor azt mondanám, hogy õ kiváló példa rá. Mert nem csak a pénzem motiválja, hanem valami sokkal személyesebb indok. 

Meghitt együttlétünket ismét a munka szakítja meg. Újabb egyeztetéseket kell lebonyolítanom telefonon ezért Susanne magamra hagy.

 Bátyámmal telefonáltam mikor egy apróbb sikolyra és szitkozódásra lettem figyelmes. Eddig is vita hangfoszlányok szûrõdtek be az ajtón, de nem foglalkoztam vele, mert Susanne egy igazi beton oszlop, képtelenség átjutni rajta, hacsak az illetõnek nincs nálam idõpontja.

Kíváncsian nyitom ki az ajtót és lesek ki, hogy mégis mi folyik odakint. Visszagondolva nem kellett volna.  Susanne épp a karját hûtötte a bár hûtõjébõl kivett jéggel vele szemben pedig egy meglepõdött Christopher állt. Mindketten rám emelték a tekintetüket. Hirtelen azt se tudtam mit mondjak.  Nem, számítottam rá, hogy idáig követni fog. Egyáltalán miért van a nyomomban?

-          Tom, ne aggódj, mindjárt hívom a biztonságiakat és elmagyarázzák ennek a kedves fiatalembernek, hogy merre találja az ajtót. – rám se nézet és már vette is fel  a telefont, hogy értesítse a biztonságiak osztályát.  Közben a szemem sarkából észrevettem egy kis dobozt, ami a földön megsemmisülten hevert.

-          Várj! – szóltam rá hirtelen, de abban a pillanatban meg is bántam. Susanne értetlenül nézett rám míg Christopher halványan elmosolyodott és gyõzelem ittasan nézett a lányra.

-          Az elõbb, hogy is mondtad nincsenek barátai? – nézet  Suzy- ra önelégült vigyor kíséretében. Susanne a tekintetével már kétszer felnyársalta és ez még csak a tekintette volt.

-          Miért üldözöl? – tereltem el a témát, mert egy kukkot se értettem a beszélgetésükbõl. Ismernem kéne az elõzményeket, de nem volt rá alkalmam, hogy megismerjem.

Meglepõdést láttam az arcán, de ha úgy nézzük, igazam van. Mert hát mi dolga volna velem.  Ha a reggeli müzlivel vagy tejjel lett volna problémája nem ide jött volna panaszt tenni.

-          Látni akartalak és megköszönni ezzel a sütivel- mutatta földön fekvõ csomagra. – hogy segítettél a bankrablásos ügyben, de ez a nõ a földhöz vágta. – enyhe haragot véltem felfedezni a hangjában miközben az említett nõre mutat.

-          Idõpontot kellett volna, egyeztetned akkor készségesen beengedlek. - szólt közbe Susanne teljesen nyugodtan.

-          Ezek szerint még a mosdóba menetelt is be kell jelenteni nálad. - nézett Christopher gúnyosan a titkárnõmre.

Jobbnak láttam közbeszólni.

-          Köszönöm a sütit, de kérlek, menj el. Én nem keresem a te társaságodat. Sajnálom. – kerültem a tekintetét és inkább azt a kis halott legyet figyeltem, ami a padlón feküdt a lábamnál.

Pár perc néma csönd fogadta a szavaimat. Azt hittem majd jól kioszt ezért, de õ csak csöndben végighallgatott. És ez jobban megrémített mintha szavakkal vissza, támadott volna. Veszélyben kezdtem érezni magam. A szívem csak úgy zakatolt és éreztem, hogy a pánik roham elõtör belõlem.  Megpróbáltam egyenletesen venni a levegõt hátha az segít, de nem. Most nem éreztem javulást és ez nagyon megrémített.  Muszáj volt megtámaszkodnom Susy asztalán.  A világ forogni kezdett közben levegõért kapkodtam azt hittem menten elájulok, de ekkor két erõs kar tartott meg az esésem pillanatában.

-          Hé, mi van veled? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

-          Most nézd mit csináltál!- kiáltott rá Susanne mérgesen és megéreztem a hûvös kezét az homlokomon. Homályosan láttam õket.

-          Én? – halottam Christoper felháborodott hangját.

-          Igen te, ha nem trappoltál be volna ide, mint egy két lábon járó tank õ most nem pánikolna így. – újabb vitába kezdtek, de ennek csak a fele jutott el az agyamig.

-          Már meg bocsáss, de én illedelmesen bejöttem, köszöntem, engedélyt kértem erre te letámadtál kiverted a kezembõl a sütis csomagot és még neked állt feljebb, hogy nem hagytam magam?

-          Megégettél! – nézet Susanne rá szemrehányóan.

-          Az véletlenül történt. Csak annyira felbosszantottál, hogy az erõm önkéntelenül aktivizálódott.

-          Akkor tanuld meg kezelni.

-          Oh, micsoda zseniális ötlet, ha nem mondod, sose jutna eszembe.

-          Mindegy emeld fel és fektessük le a kanapéra.  Hozok neki vizes borogatást meg egy kis gyógyszert, ha távollétemben bántani mered, megmutatom neked, hogy mire képes egy átlagos ember.

-          Kisírod a lelked? – Cristopher nem ismeri a határokat, ha nem lettem volna ilyen rosszul még jól is szórakoztam volna a beszélgetésükön.

-          Akarsz még gyereket? – Sussane hangja itt már megremegett a dühtõl.

-          Igen, talán, nem tudom.

-          Akkor vigyázz a labdáidra, mert ha továbbra is ilyen nagyképûn viselkedsz velem még ma elveszted õket.

-          Bagoly mondja verébnek, hogy nagyképû. – motyogta Christopher maga elé, de szerencséjére Susanne addigra már nem tartózkodott bent.

Néma csend telepedett a szobára. Kicsit már jobban érzékeltem a körülöttem lévõ dolgokat, de azért nem voltam kicsattanó formában. Talán túl sokat éjszakáztam. Több szabadnapot kéne kivennem.

 Erõs kezével kisimította a szemembe lógó tincseket.  Remegve elhúzódtam tõle. Hallottam, hogy halkan felsóhajt, de az eddig csukva tartott szemeimet csak azért se nyitottam ki, hogy rá nézek.

-          Mégis milyen trauma ért téged, hogy ennyire irtózol az érintésektõl?

Nem tudtam erre mint felelni. Megúgy õszintén nem is akartam. Én se faggatom, hogy milyen gyerekkora volt neki se kéne.

-          Kérlek, menj el! – már sokadjára mondom neki, de olyan érzésem van, mintha direkt nem akarná meghallani.

-          Ilyen állapotban? Komoly esett vagy emellett nem szabadna elmennem.

-          Nem vagy az orvosom nincs rád szükségem. - megpróbáltam határozottabban fellépni ellene hátha úgy, de csalódnom kellett.

Válaszra nyitotta volna az ajkait. Idõközben szemeimet is kinyitottam és életemben elõször valakinek a szemébe néztem.  Pár percig csak néztük a másikat, amikor is megcsörrent a telefonja.

A beszélgetés alapján megint valamilyen bûnözõ csinálja a fesztivált a városban. Furcsa Vasárnap nem igazán aktívak.

-          El kell mennem. – mondja miután letette a telefonját.

Én csak szótlanul biccentek neki.

-          Na, végre azt hittem sose találod már meg azt a bejárati ajtót. – hallottuk meg  Susanne hangját a küszöb felõl.

-          Mi vagy te a babysittere?  - kérdezte Christopher ismét barátságtalanul.

-          Nem, a titkárnõje vagyok. És az a dolgom, hogy távol tartsam tõle az ilyen hegyi gorillákat tõle.

-          Igen? Akkor elég rosszul csinálod bogaram. –  Susanne nem felelt erre semmit csupán csak kitárta az iroda ajtaját Christopernek.  Aki nem kezdeményezett újabb vitát szó nélkül felállt, de elõtte még lehajolt hozzám és a fülembe súgta.

-          Késõbb még meglátogatlak. – küldött egy mosolyt is hozzá majd kiment én pedig fülig vörösödtem. Az arcomat pedig a kezeimbe temettem. Fogalmam sem volt miért jöttem zavarba? Semmi olyat nem tett vagy mondott, ami miatt így reagáltam, de akkor mégis most miért kalimpál a szívem olyan vadul? És ez a kalimpálás sokkal másabb, mint az amikor a rosszullétem alatt éreztem.

-          Végre lelépet. Na, hogy érzed magad? Kérsz valamit? – kérdezte Susanne miközben behozott nekem egy Aspirint és egy pohár hideg vizet.  A kezembe nyomta õket.

-          Csak ezt találtam, de ha kell, van menstruációs görcsökre is gyógyszerem. – feleli nekem vidáman.

-          Köszi, ez bõven elég mosolyogtam vissza rá, de éreztem, hogy az a pír még sokáig ott lesz az arcomon.

Hiába értem haza hajnalban, korán megébredek, majd a hûtõbe benézve csalódottan felsóhajtok. Már megint nincs itthon semmi kaja… Hát igen, nem jövök ki túl jól a konyhával, úgyhogy sokszor inkább mûkajákon élek vagy rendelek valamit. Hogy kiszellõztessem a fejem, felkapom a pénztárcámat és elindulok a közeli boltba, de ahogy odaérek, rá kell jönnöm, hogy zárva van. El is felejtettem, hogy ma vasárnap van, viszont egy valami ilyenkor is nyitva van, a Billa üzletlánc.

Imádom ezt a helyet, ritkán szívok cigarettát, de ha mégis, akkor is csak egyfélét, egy különleges, mentalevéllel készültet. Csak náluk lehet kapni. A bolthoz érve nem csalódok, szépen nyugisan besétálok, hiszen most nincs okom a sietségre. Tejet, müzlit és egy gyorsfagyasztott pizzát veszek, ezzel legalább az ebéd is megvan. A pénztáros csaj szokás szerint flörtöl velem, amit nem restellek viszonozni, szeretem a szép dolgokat. Talán egyszer elhívom valamerre, ha úgy tartja majd kedvem.

Reggeli után beteszem a fülembe a bluetooth-os headset-emet, amin a fõnök értesít, ha szükség van rám, és elindulok a városba. Elég korán van még, szeretem ilyenkor az utcákat járni, mert olyan nyugodtságot sugároznak. Elsétálok a kedvenc pékségem elõtt, a finom illatoktól mindig jókedvem lesz. Nézem, ahogy az emberek a munkába sietnek, karikás szemek, beesett arcok, látszik, hogy mennyire leterheltek. Nem szeretnék ilyenné válni, ezért is fontos számomra, hogy olyan munkám legyen, amit élvezek. A szuperhõsködés pedig nem is lehetne másmilyen. Nem könnyû megélni belõle, mert azért nem kapunk olyan hû de nagyon sok fizetést, de a tudat, hogy másokon segítek, mindenért kárpótol. Néha vannak alkalmi munkáim, személyi védelem, kidobó, ritkán még a törzshelyünkön is besegítek a kiszolgálásba, így valamennyire meg tudok élni.

Mivel nem uralom tökéletesen az erõmet, nem kérik olyan sokszor a segítségemet, mint a többieknek, de nem irigykedem. Tisztában vagyok a hibáimmal, de hiába edzem fizikálisan és mentálisan is, nem vagyok képes uralni az energiáimat. Néha már úgy érzem, sohasem leszek képes rá. Apának sokkal jobban ment, igaz, hogy õ sosem rendelkezett akkora erõvel, mint én, de még ehhez mérten is remekül irányította azt. Mindent megadnék, ha most itt lehetnének velem a szüleim, de tudom, hogy többé nem láthatom õket. Ráadásul az öcsémet is elijesztettem magam mellõl… Mielõtt elmerülnék az önsajnálatba, megszólal a vészcsengõ, a fõnök hív.

Benyomom a felvevõ gombot, és rögtön a tárgyra térek. – Hová menjek? – kérdem komoly hangon.

- Bankrablás a Jefferson Streetnél, egy gyereket túszul ejtettek. Te vagy a legközelebb, sok sikert.

- Indulok, fõnök – mondom jelzésképp, hogy megértettem a feladatomat, majd elõvarázsolom a lángdeszkámat. Általában ezen utazom, mert így gyorsan odaérek a helyszínekre. Emlékszem, amikor rájöttem, hogy képes vagyok ilyet létrehozni és egyben irányítani is, jó ideig le sem lehetett könyörögni a jármûvemrõl. Felpattanok a deszkámra, és már suhanok is a helyszínre, remélem, idõben odaérek.

Már látom, jó nagy tömeggyûlt össze. Az a szemét egy kisgyerekre szegezi rá a fegyverét, micsoda gyáva alak, mindig is gyûlöltem az ilyeneket. Haragom fellobban, ezért próbálom lecsillapítani magam, ha elvesztem a fejem, annak nem lesz jó vége. A rendõrök mellett érek földet, ám ekkor egy lövés hangja hallatszik. Rögtön felkapom a fejem, szívem a fülemben zakatol, ha elkéstem…

Ám szerencsére a gyerek nem sérült meg, valaki egy vízfallal vette körül, ezek szerint nem én vagyok az egyedüli szuperhõs a helyszínen. A láthatatlan társamat kezdem kutatni a tömegben, de a férfi ekkor még több lövést ad le. Úgy tûnik, õ hamarabb kiszúrta azt, aki megállította a tervében.

Ekkor már én is meglátom segítõmet, egy fiatal, szöszi srác az, hát megzabálom, olyan édes. Félénk természetét nem nehéz észrevenni, szemei mégis elszántságtól csillognak, ahogy vízfalat emel a tömeg és maga köré, hogy megvédjen mindenkit. Remekül uralja az erejét, azt hiszem, tanulhatnék tõle, viszont ahogy a férfi feje elborul a dühtõl, puszta kézzel indul el felé. Ideje lesz közbelépnem.

A kis angyalka csak dermedten, csukott szemekkel áll, várja a végítéletét, de én egy egyszerû mozdulattal megragadom a férfi karját, mielõtt még hozzányúlhatna a társamhoz. Szorításomból nem engedem, elkezdem perzselni a bõrét, hátha lehiggad egy kicsit. Hagyom pár pillanatig szenvedni, majd odahajítom a rendõröknek. Nem volt nagy szám a pasas, még csak meg sem próbált küzdeni ellenem.

Visszafordulok, hogy megköszönjem a segítséget, de már senkit sem látok magam mögött. A távolba pillantva észreveszem, ahogy egy szõke üstök befordul a sarkon, úgyhogy rögtön utána is eredek. Imádok fogócskázni, nem akarom szó nélkül elengedni, hiszen megmentett több emberéletet, köszönettel tartozunk neki. A kis angyalka sokkal gyorsabb, mint amilyennek kinéz, a Billa üzletláncnál nagy nehezen utolérem. Hiába vagyok jó kondiban, a másnaposságomnak nem tett túl jót a futás, eléggé lihegek már, mire felzárkózom hozzá.

- Hallod, elég gyorsan futsz – mondom nevetve, vállára téve a kezem. Ijedt szemekkel pillant rám, ó, remélem, nem rémítettem halálra, nem az volt a célom.

- Sajnálom! – hajt fejet elõttem, majd már sprintel is tovább. A haverok szerint néha ijesztõ tudok lenni, nem akartam hinni nekik, de ezek szerint mégis csak igazuk lehet. Még ki sem fújtam magam, meddig akar még futni?

- Várj! Nem foglak bántani! – kiabálok utána, hátha lenyugszik, de nem, csak rohan tovább. Remek, akkor a mai napi edzésem is meglesz nemsokára. Nem tudom, mitõl fél ennyire, de nem akarom így elengedni, szóval nincs más választásom. Addig kergetem, míg egyszer csak figyelmetlen nem lesz, és lebucskázik a töltésen. Ez nem volt a terveim között, remélem, nem sérült meg, az kellene még csak.

A töltés szélére érve megpillantom a vízben ücsörögni, elég elveszettnek tûnik, a lába is elkezdett vérezni, és a szemeiben könnyek csillognak. Gyorsan leereszkedem mellé.

- Jól vagy? – kérdezem aggódó hangon. Leguggolok mellé, hogy megnézzem, milyen sérüléseket szerzett, de ahogy hozzáérek a lábához, hangosan felszisszen.

-  Sajnálom – kapom el a kezemet bõrétõl bûnbánóan. Utálom, hogy ha az adrenalin dolgozik bennem, még annyira sem tudom korlátozni az erõmet, mint általában. Kezd vörösleni ott, ahol megérintettem. Ügyes vagy, Chris, nemcsak addig üldözted szegényt, még bele nem esett a folyóba, még utána meg is égeted, hogy tetézd a bajokat… Fenébe, segíteni akartam neki, nem még több gondot okozni.

- Se-semmi baj – dadogja lehajtott fejjel, kerülve a tekintetemet, nem egy beszédes alak, az már biztos. Olyan fiatalnak néz ki, lehet, hogy ezért nem találkoztam még vele? – Kérlek, menj el, boldogulok magam is – teszi hozzá, de sokkal meggyõzõbb lenne, ha közben nem remegne itt mellettem.

- Dehogy megyek! – emelem fel a hangom, mire ijedten rezzen össze. Végigpillantok a testén és az arcán, tényleg úgy néz ki, mintha egy angyal lenne, olyan gyermekinek hat, hihetetlen, hogy az az ember is õ volt, aki szembeszállt a bankrablóval. Talán szólnom kellene valakinek, esetleg a szüleinek, mielõtt még nagyobb bajba kerülne. – Mégis hány éves vagy? – érdeklõdöm, hiszen tizenöt-tizenhatnál nem néz ki többnek.

- Huszonöt – suttogja, mire kikerekednek a szemeim. Jó vicc… – El akarok menni. Miért nem enged el? – kérdi félve, de a korát hallva nem tudok magamhoz térni. Elsõ pillantásra megtetszett az angyali arca, de rögtön el is hessegettem a gondolatot, nem akartam, hogy valami pedofilnak nézzenek, de ha tényleg ilyen idõs… Áh, nem, lehetetlen.

- Huszonöt? Nem tizenötöt akartál véletlenül mondani? – értetlenkedem, hiszen elég nehéz elhinni azt, amit állít.

- Nem, huszonöt vagyok – rázza meg a fejét, majd félénken pillant fel. – Nem látszódom annyinak? – kérdezi meg lesütött szemekkel.

- Hát egyáltalán nem – nevetek fel hangosan. Szóval szabad a pálya, legalábbis az lenne, de ahogy végigmérem, szinte süt róla, hogy nem egy társasági lény. Elfutott elõlem, pedig semmit sem tettem, meghódítani kemény meló lenne, és habár szeretem a kihívásokat, nem akarok kikezdeni vele. Nem akarom összetörni, a hosszú kapcsolat nem tartozik a repertoárjaim közé, és õt egy-két éjszakára nem lehetne elcsábítani, ez egészen biztos. Jobbat érdemel nálam, ez egyértelmû, de ismerkedni azért még lehet. – Hogy hívnak? – kérdezem barátságosan.

- Tom Wolfgang.

- Hm, Tom Wolfgang, nagyon ismerõsen cseng. – De hol is hallottam már? Mintha épp ma is olvastam volna valahol. Lássuk csak, mit is csináltam eddig? – Reggeliznék, de nincs müzli, tej sincs, irány a bolt, de az zárva, basszus, vasárnap van, de a központi Billa nyitva van. Akkor irány a Billa, tényleg nyitva, a hûtõrészlegen van tej, a müzlirészlegen müzli, a pénztáros csaj a kasszánál, majd irány haza – motyogom magam elé felidézve a mai napomat. Ez az! Megvan! Az üzletben ki van téve az igazgató képe, alá pedig oda van írva a neve. Hát persze, emlékszem is, legelõször azt hittem, hogy az az igazgató fia, de az egyik pénztáros elmondta, hogy tényleg ilyen fiatalnak néz ki a tulajdonos. –  Te a Billa üzletlánc tulajdonosa vagy! – kiáltok fel, mintha most oldottam volna meg egy komoly problémát.

- Ööö, igen – mondja rémülten, majd kotorászni kezd, de végül feladja.

- Jaj, nagyon szeretem, azt a boltot, mindig sok akciótok van, és az áru is mindig minõségi. Ráadásul a kedvenc cigimet is csak ott árulják – mesélem lelkesen, de õ mintha itt sem lenne, pedig csak beszélgetni próbáltam. Csuromvíz szegény, jobb lesz minél hamarabb száraz ruhát keríteni neki. – Gyere, nálam átöltözhetsz, mert így meg fogsz fázni – fogom meg a karját kérdés nélkül, hogy felsegítsem, de ahogy biztos lábakon áll, elhúzódik tõlem.

- Nem fogok – tiltakozna, de nem hagyhatom, hogy vizesen szaladgáljon az utcán. Még nincs olyan jó idõ, a végén tüdõgyulladást kap itt nekem.

- De fogsz! – Nem lehet ilyen felelõtlen! Megfogom a csuklóját, majd elkezdem vezetni a lakásom felé, mindenféle hátsószándék nélkül, de úgy tûnik, õ nem szeretne élni ezzel a lehetõséggel.

A töltés szélénél meglátok egy lassító kocsit, ahogy Tom felkapja a fejét és észreveszi az autót, kitépi a kezét az enyémbõl. Kettõt sem pislogok, és már itt sincs. Volt angyalka, nincs angyalka. Azért ilyen ijesztõ nem lehettem, vagy mégis? Inkább beugrott egy mozgó fekete kocsiba, mintsem, hogy velem legyen. Hát, végül is megértem, nem semmi kocsi volt, az tény.

Miután felocsúdok döbbenetembõl, elindulok hazafelé, de nem tudom kiverni õt a fejembõl. Több információt kell róla szereznem. Mivel jelentenem sem ártana, felhívom a fõnökünket.

- Hello, fõnök – köszöntöm vidáman.

- Christopher, ahogy hallom, minden rendben ment.

- Igen, de ez nem igazán az én érdemem. Ismeri Tom Wolfgangot? – Csak úgy hajt a kíváncsiság, remélem, õ többet tud róla, mint én.

- A Billa üzletlánc vezetõjét? Ki ne ismerné? És igen, az erejével is tisztában vagyunk. Miért érdekel ez téged? – kérdezi furcsa hangon.

- Hát… Õ állította meg a bankrablót, én csak besegítettem neki egy kicsit. Még sosem láttam ezelõtt, õ is nálunk dolgozik?

- Nem áll szerzõdésben a kormánnyal, de ha baj van, számíthatunk rá. Legyen elég ennyi.

- De, fõnök – tiltakozom. – Nekem szükségem van rá!

- És ugyan miért?

- Hát mert még meg sem köszöntem neki rendesen, hogy segített, és mert talán tudna segíteni a problémámon – mondom a végét egészen halkan. Egy pillanatig csend van a vonal túloldalán, majd egy halk sóhajt hallok meg.

- Mibõl gondolod ezt? Õ mindig is jól uralta az erejét, de ez nem jelenti azt, hogy téged is meg tud tanítani rá – magyarázkodik, de nem értem õt. Eddig mindig azért vitatkozott velem, mert képtelen voltam az akaratom alá hajtani az energiáimat, most meg, hogy van egy ilyen lehetõség, le akar beszélni róla? Azt már nem!

- Tud segíteni! Egyszerûen érzem! Segítsen megtalálni õt, majd beszélek vele.

- Nem tudod, mibe vágtad a fejszédet, fiam. Õ nem túl társasági ember, egy találkozóra nehezebb rávenni, mint magát az elnököt.

- Csak nem lehet olyan nehéz vele – mondom, de kezdek elbizonytalanodni. Ha visszagondolok a viselkedésére, akkor valóban nem tûnt túl egyszerû embernek. Szinte minden mozdulatomtól megijedt, és szó szerint elmenekült elõlem, háromszor is.

- Majd meglátod, de sok szerencsét kívánok! Mr. Wolfgang idejének nagy részét az irodaházában tölti, ami a CloudLight felhõkarcolóval szemben található – magyarázza, majd bontja is a vonalat. Ezek szerint elege lett a kérdezõsködésembõl, viszont a fõ, hogy legalább tudom, hol keressem. Azt hiszem, délután meg is látogatom, viszek neki köszönetképp a kedvenc sütimbõl, az édességet szinte mindenki szereti.

Hazasétálva bedobom a sütõbe a pizzámat, majd a tévét kapcsolgatva majszolom el. Semmihez sincs energiám, a vasárnapok általában csendesen telnek, még a gonosztevõknek sincs kedvük dolgozni a hétvégén. Délután még egyszer ki kell mennem egy helyszínre, valaki le akar ugrani egy ház tetejérõl. Nem értem, miért pont engem küldtek, de szerencsére elég jó beszélõkém van, így sikerül elterelnem az ugrani készülõ figyelmét annyira, hogy a tûzoltók leszedjék az erkélyrõl, és biztonságba vigyék.

A fiú édesanyja zokogva borul a nyakamba, és köszöni meg, amit tettem, ezért csinálom ezt minden nap. Leírhatatlan érzés.

Ideje meglátogatnom az újdonsült barátomat, szerencsére útba esik a kedvenc cukrászdám, így be is térek oda egy kis sütiért, amit szépen becsomagoltatok Tomnak. Remélem, ízleni fog neki. Tudom, hogy nem nagy szám, de neki senki sem mondott köszönetet a mai tettéért, pedig mindenkinél jobban megérdemelné.

Vigyorogva indulok útnak, az irodaházhoz érve elámulok, gyönyörû és hatalmas épület. De mi mást várna az ember egy ilyen üzletlánctól. Megnyerõ modoromnak köszönhetõen elég hamar eljutok az angyalkám titkárnõjéhez, de itt már akadályokba ütközök. Az istenért sem akar beengedni hozzá, hiába mondom, hogy barátok vagyunk, csak megvetõ szemekkel bámul rám.

- Mr. Wolfgangnak nincsenek barátai – mondja határozott hangon, amirõl nem tudom, hogy mit gondoljak. Ha igaza van, akkor nagyon magányos lehet a szöszi, remélem, téved.

- Ezt nem mondhatja komolyan, biztosan van valaki, aki… - kezdeném, de rögtön a szavamba vág.

- Mondom, hogy senkije sincs, és nem is lesz, nem olyan típus – mondja flegmán, mintha õ olyan jól ismerné a fõnökét.

- Már ne is haragudjon, kisasszony – nyomom meg az utolsó szót –, de ezt szerintem Tomnak kellene eldöntenie, és nem magának.

Haragos szemekkel pillant rám. – Mint ahogy már mondtam, Mr. Wolfgang nem kíváncsi önre, kérem, távozzon – mutat az ajtó irányába. Nem szimpatikus a csaj… egyáltalán nem.

- Legalább a sütiket átadná neki? – kérdem meg, elfogadva, hogy ma már nem jutok be, de csak egy fejrázást kapok. – Most hülyéskedik? – kapom fel a vizet. Mi az isten baja van ennek a nõnek? Az még oké, hogy nem mehetek be hozzá, mert végül is tényleg nincs megbeszélt idõpontom, de hogy még az ajándékot sem veszi át… Ráadásul az sem tetszik, ahogyan Tomról beszél.

- Arra van az ajtó – mondja, nyomatékosítva, hogy nem kívánt személy vagyok az irodában, de arról még nem tettem le, hogy a sütik elérjenek hozzá.

- Kérem, csak adja át neki ezt a dobozt – nyújtom felé, de ez a liba kiüti a kezembõl. Dühösen pillantok rá, de õ csak gúnyosan mosolyog.

- Hogy merészeli! – ragadom meg a karját, mire fájdalmasan felkiált. Azonnal elkapom a kezemet, de már késõ, a bõre megperzselõdött, ha nem is túl vészesen. Gyûlölettõl csillogó tekintete egyáltalán nem tetszik, de tudom, hogy hibás vagyok. – Sajnálom, én…

- Hívom a biztonságiakat, utána pedig a rendõröket – mondja határozottan, majd felkapja a telefonját, hogy tárcsázzon, ám ekkor az iroda ajtaja kinyílik, és Tom lép ki rajta.

Hajnali négy óra és én még mindig a laptopom elõtt görnyedek.  Felmondásokat átnyálazva, az évi termelésünk eredményeit átlapozva és a facebook-ra tömegese érkezõ nõi rajongóm leveleire válaszolva. Igazán fel kéne már vennem egy humán igazgatót miután az elõzõ egy tûzszerencsétlenségben szörnyet halt, de jelenleg egy érdemleges jelentkezõt se találok erre az egyszerû pozícióra se. Valamiért csak a képzetlenek pályázzák meg a melót.   Már majdnem lecsukódna a szemem, amikor hangos sípolás üti meg a fülemet.  A bátyám hív Skype-on.

-          Még mindig melózol? Ideje lenne ágyba bújni. – szid meg egy kicsit, de azért tudom, hogy elmosolyodik.

-          Mivel, hogy egyedül csinálom így igen. – válaszolom neki közben a kihûlt teámból kortyolok egy kicsit.

-          Mit egyedül? Még vagy fél millió ember dolgozik neked. És az épületen belül pontosan tudom, hogy 80 dolgozó áll közvetlen rendelkezésedre.

-          Tudod jól, hogy mire értem. És az a 80 ember most otthon alszik.

-          Hát rendeld be õket. – feleli, mintha teljesen normális dolog lenne.

-          Nincs valami versenyed vagy valami?  Túl fáradt vagyok most hozzád.

-          Hova tûnt a félénk kisöcsém? Sose voltál még ilyen szemtelen. – feleli megjátszott felháborodással.

-          Potosan oda ahová a felelõtlen bátyám.

Hangosan nevet majd elbúcsúzik. Halkan felsóhajtok. Nagyon hiányzik, de nincs mit tenni elment nem jön többé vissza. Talán õ így gyászol.

A rengeteg papírmunkával reggel fél 6-ra végzek. Ezért úgy határoztam, hogy ma is az irodámban alszom. Van itt egy jó kis kanapé, amit direkt erre a célra vettem. Fáradtan rárogytam és el is nyomot az álom egészen reggel 8 – ig. Hangosan csacsogó titkárnõm hozz vissza az álom földrõl. Már megint az egyik barátnõjével dumál telefonon. Szokás szerint megint az a téma, hogy hogyan tudna becserkészni. Eleinte még a párnát az arcomra nyomtam hátha tompít valamennyit, de semmit se ért ellene. Így megadóan keltem fel és szokásos reggeli mosakodásom ( mert, hogy fürdõ is van az irodában) után elhatároztam, hogy szívok egy kis friss levegõt. Igen lent a beton dzsungelben.

Az irodámtól az épület bejáratához eljutni nekem egy rettentõ nehéz küldetés. Nem a távolsággal van bajom csupán az emberekkel. Vagyis nem is inkább velük, ha szépen akarok fogalmazni antiszociális, vagyok. Kerülök minden emberei fajjal az érintkezést. Persze ezt nem mindig tehetem meg, de ha lehetõségem adódik rá, rögtön megragadom.  Csupán csak 50- szer állítottak meg, hogy kikérjék az új termékkel kapcsolatban a véleményemet illetve az engedélyemet.  Kezdet elkapnia pánik roham, de végre csak kiértem. Az friss beton szag, kipufogók szaga most megnyugtattak pedig ezt is de utálom. Legszívesebben kiköltöznék a világból és egy szikla szirten lógatnám, a lábamat egymagamban miközben a tájat rajzolom, de sajnos a valóságban élek egy szürke világban egymagam, de mégse boldogan.  Hátat fordítva az épületnek elindultam a park felé. Út közben sokan megbámultak öltözékem miatt. Próbáltam nem tudomást venni azokról a szemekrõl. Gyermekkorom óta csak bámulnak. Bárcsak bámultak volna, mert akkor most nem lennék ennyire sérült.

A parkban kivételesen egyedül voltam. Túl korán volt még az embereknek, aminek nagyon is örültem. Kényelmesen hátradõltem az egyik új padon és becsukva a szemeimet élveztem a korai napsugarak melegét. Amikor is egy kétségbeesett csiripelésére figyeltem fel. Egy kismadár egy kiszáradt meder elõtt ugrált. Mintha csak azt mondaná pedig még tegnap volt benne víz!

Megsajnáltam ezért a képességemet felhasználva vizet fakasztottam neki. Lelkesen és mohón kezdte el inni a friss vizet én pedig mosolyogva figyeltem õt egészen addig, amíg hangos zajra nem figyeltem fel.

               Kétségbeesett kiabálások jöttek a park túloldalán lévõ Bank-ból. Szívem szerint nem mentem volna oda, de az eszem rám parancsolt, hogy indulás. Ezért inkább csak kíváncsiságra hivatkozva megnéztem mi is folyik odaát.

Bankrablás zajlott természetesen. A bankrabló egy fiatal fiút tartott fogva. Olyan 8 év körüli lehetett.  A gyermek könnyes szemekkel várt segítséget, míg az anya kétségbeesetten rázta a rendõröket, hogy tegyenek valamit azzal a férfival. Szerencsétlen fakabátosok alig tudták lerázni magukról a jajveszékelõ anyát.

-          Ha bárki is tesz, még egy lépést megölöm ezt a kölyköt. - és, hogy el is higgyük a szavait, fegyverét még erõsebben odanyomta a gyerek halántékához.

-          Mama! – sírt a kisfiú kétségbeesetten. Ezt olyan szánalmasnak tartottam mindig is, hogy a gyengébbeket bántják elsõként.  Nem mintha én nem az õ táborukat erõsíteném, de akkor is egy 8 éves kinek ártott úgy õszintén?

-          Nyugodjon meg!- szólította meg az egyik rendõr és tett egy bizonytalan lépést feléjük. Nem kellett volna, mert az a szörnyû ember meghúzta a ravaszt. Még idejében körbe tudtam venni a gyereket vízzel így a víz fal, amit a gyerek köré állítottam felfogta a golyót. Már azt hittem minden okés és szép csöndben le is léphetek, észrevétlenül, hogy senki se tûnjön fel, hogy ezt én csináltam, de legnagyobb pechemre az az örült észrevett. Felém szegezte a fegyverét és lõtt. Nem érdekelve, hogy a tömeg felé céloz és civil áldozatai is lehetnek, bár miért is érdekelné miközben épp egy gyereket akart megölni csak azért a nyamvadt pénzért.  Újabb víz falat hoztam létre magam és civilek köré, ami fel is fogta a golyókat, amiket felénk lõtt, de arra nem számítottam, hogy puszta kézzel fog majd végül nekem rontani. Na, ebben nem vagyok jó.  Én távolsági harcban jeleskedek nem közel harcban meg amúgy is az erõszak ellen vagyok bár ezt egy ilyen örültek mondhatod.

Még az se állította meg mikor áttörve a vízfalamon a víz vadul szaggatni kezdte a bõrét. Csak jött és jött azzal a gyilkos tekintettével én pedig csak tehetetlenül figyeltem miként élvezi, ahogy a víz csak úgy tépi a húsát. Már majdnem elért. A kezét kinyújtotta, hogy megragadjon, és valószínûleg megfojtson, de ez valamiért elmaradt. Félve nyitottam ki a szemeimet pár perc elteltével, mert ugyanis képtelen voltam nyitott szemmel megvárni, hogy elérjen.

Elõször azt hittem Superman áll elõttem, de õ fekete hajú és gumiruhát hord.  Aki elõttem állt nem más, mint Christopher Waters vagyis a Lánglovag. Mérgesen nézett a férfira, aki próbált kiszabadulni a szorításából hisz a Lánglovag érintésétõl már perzselõdni kezdett a bõre. Üvöltõt, ahogy a torkából kifért, de hiába ez nem hatotta mega lánglovagot. Majd miután kellõen megkínozta áthajította a boldogan tapsikoló rendõröknek. Én ezt pillanatnyi lehetõséget használtam ki. Amíg nem figyelt gyorsan elillantam onnan. Persze arra nem gondoltam, hogy utánam ered.

Nekem órákig tûnt, míg futottam valójában csak 10 perc volt, hogy honnan tudom? Elég jól ismerem már a várost, hogy tudjam, gyalog mi mennyire van egymástól.  Írónikusan a legközelebbi Billa-ig futottam. Mégis csak ez a második otthonom. Valamennyire biztonságban érzem itt magam. És mivel még mindig csak délelõtt 10 van, nem sokan kóvályognak erre.  Már kezdtem megnyugodni, amikor is egy kéz a vállamhoz ért.

-          Hallod elég gyorsan futsz. – hallok egy vidám fáradt nevetést hátam mögül. Rémülten fordulok felé és azt kell látnom, hogy Lánglovag mégis a nyomomba eredt.

-          Sajnálom!- hajtok elõtte fejet. (rossz szokásaim egyike. 2 Évet japánban éltem továbbtanulásom miatt és az ottani szokások rám ragadtak, amit ugyanígy Európában is folytattam)

És már rohantam is el tõle minél messzebbre. Nem akarom a társaságát, még ,ha õ is szuperhõs. Nekem nem kell barát. Minden embertõl félek és ez alól a szuperhõsök se kivételek tehát õ sem.

-          Várj! nem foglak bántani. – kiabál utánam, de én csak még gyorsabban szaladok. Az agyam csak azon kattog, hogy hova bújjak.  Már pár perce szaladok elõle, amikor is figyelmetlenségemnek köszönhetõen megbotlok egy kõben és szép lassan belebukfencezek a folyóba. Mert, hogy idõközben a töltésig kikergetett engem.

Eleinte csak nagyokat pislogtam miközben ott hasaltam a tisztának nem mondható vízben. Olyan gyorsan történt minden, hogy már csak a megérkezésemre figyeltem fel. Az, hogy vizes vagyok kevésbé zavart, mint az, hogy vérzik a lábam és fáj. Ja, igen a vért se bírom.  Éreztem, hogy a könnyek megjelennek a szemeimben és úgy õszintén elsírtam volna magam, ha õ nem lett volna ott. Ezért csak visszanyeltem minden könnycseppemet és összeszorított ajkakkal vártam, hogy kinevessen. És vártam, vártam, de nem jött meg. Ehelyett leereszkedett a töltés falán és aggódva kérdezte:

-          Jól vagy? – hogy kifejezze, hogy tényleg aggódik értem le guggolt és tüzetesen megvizsgálta a sebhelyemet. Amit nem kellett volna, mert valószínûleg még mindig hatással voltak rá a korábbi történtek, mert az érintésével meg is égette a bõrömet.

-          Sajnálom. – kapta el gyorsan a kezét az éget bõrfelületemrõl.

-          Semmi baj. – dadogtam neki és igyekeztem nem szemkontaktust felvenni vele.

-          Kérlek, menj el. Boldogulok magam is. – próbáltam meggyõzni. Ugyanis a szuperhõsöknek van egy rossz szokása. Családként tekintünk egymásra mivel, hogy nem vagyunk, olyan sokan ezért vigyázunk is egymásra.

-          Dehogy megyek! – emeli meg a hangját, amitõl kissé megijedek.

-          Mégis hány éves vagy? – kérdezi teljesen komolyan én meg meglepõdök, mert az elmúlt 10 évben ezt senki se kérdte már meg tõlem.

-          25.- suttogom neki. - El akarok menni. Miért nem enged el?

-          25? – húzza fel a szemöldökét értetlenül.

-          Nem, 15 –öt akartál véletlenül mondani? – ezt úgy kérdezi mintha az én agyammal lenne a gond.

-          Nem, 25 vagyok. – rázom meg a fejem és most én nézek rá értetlenül.

-          Nem látszódom annyinak? – kérdezem tõle félénken lesütött szemekkel.

-          Hát egyáltalán nem. – nevet fel hangosan. Közelebbrõl megnézve nem is tûnik olyan félelmetesnek, mint ahogy az újságok írnak róla. Jó persze mindig hõsnek állítják be. Mindig ott van, amikor kell, mindig gyõz, de a megjelenésével mégse egy szuperhõs alkatot kelt az ember szemében. Sokkal inkább egy vandált vagy egy gonosztevõt, de egy szuperhõst semmiképp. Hisz Batman vagy Superman se lyukasztja ki magát össze vissza.

-          Hogy hívnak? – kérdezi az elõbbinél is vidámabban. Mintha azt hinné, hogy már barátok vagyunk. Pedig én nem akarok a barátja lenni.

-          Tom Wolfgang. – felelem neki.

-          Hm, Tom Wolfgang. Nagyon ismerõsen cseng.

Majd halkan elkezd motyogni szavakat.

-          Reggeli, nincs müzli, tej sincs, irány a bolt, zárva,  baszus vasárnap van, de a központi Billa nyitva van, nem? Akkor irány a Billa, nyitva, hûtõrészleg, van tej, müzli részleg, müzli is van, kassza, haza,. – majd pár perc után felkiált, amitõl nekem kihagy a szívem pár másodpercre , mert , hoyg már az elöbbi motyogását se értettem tisztán.

-          Te a Billa üzletlánc tulajdonosa vagy!

-          Ööö, igen. - mondom neki rémülten. Közben a telefonomat keresem, hogy segítségét hívhassak, de persze megint az irodámban hagytam. Számtalan könyvet átolvastam, már ami antiszociálisaknak szól, de bezzeg örültekrõl egy könyv se ír, hogy ilyen esetben mi a teendõd.

-          Jaj, nagyon szeretem, azt a boltot mindig sok akciótok van és az árú, is mindig minõségi. Ráadásul a kedvenc cigimet is csak ott árulják. – lelkendezik, nekem én meg nem tudom hova tenni ezt a közvetlen vidám személyiségét.

-          Gyere, nálam átöltözhetsz, mert így meg fogsz fázni. – majd egyszerûen felránt a vízbõl.

-          Nem fogok. – próbálom érvényesíteni az akaratomat vele szemben, de esélyem sincs.

-          De fogsz!- csuklómat szorongatva vezet maga után akár egy kiskutyát. Nem agresszívan lép fel ellenem csupán csak erõsebb nálam

Életemben nem örültem még annyira a sofõrömnek a végszóra érkezett meg mielõtt ez a túlontúl vidám ember felvitt volna lakására.  Épp csak bekanyarodott a töltésre, de én még guruló állapotában feltéptem a fekete Randrower ajtaját és beugrottam majd bevágva az ajtaját kétszer is leellenõriztem, hogy bezártam-e? A sofõrt pedig megkértem, hogy taposson a gázra. Aki szó nélkül így is tett. Még bennem volt az érzés, hogy idegen emberrel érintkeztem, de szép lassan kezdett helyreállni a légzésem. Elhatároztam, hogy márpedig újabb fél évig nem lépek ki az irodámból az már szent.

Pár napja bontottuk le sátraink, és keltünk útra sámánunk álmának útmutatását követve a felkelõ nap irányába. Azt mondta, annak a törzsnek a tagjaival, akiket az égi szellemek segítségével látott, végre mindenkinek elég élelmet biztosíthatunk.

Bizakodva tekintek hát jelenleg a jövõbe, mint mindenki más, sámánunk eddig még soha nem vezetett félre minket. Ráadásul… A törzsben, amibe érkeztünk is kedvesnek tûnnek az emberek, a harcosaik hozzánk hasonlóan erõsek is.

Bár… A sámánjuk egyenlõre tart tõlünk, úgy véli, addig nem csatlakozhatunk hozzájuk, amíg õ nem kap jelet arra, szerencsés-e a két törzs egyesítése.

Pont most beszél a törzsfõnökökkel és velünk, harcosokkal arról, hogy indítsunk közös vadászatot.

- Ott kiderül, mennyire lesz gyümölcsözõ a kapcsolatunk. – fûzi hozzá szavaihoz, sámánunk teljes mértékben egyet ért szavaival.

- Akkor induljunk is. – kelnek fel a vezérek, fegyvereink a levegõbe emelve kiáltjuk el magunk, aztán követjük a példájuk.

A legelõ felé, ahol jelenleg a bölények tartózkodhatnak sámánjaink szerint is végig õt követjük, aztán vagy húsz állatot elejtünk a másik csapat segítségével.

Bõséges zsákmányt szereztünk, ez a hús, valamint bõrmennyiség bõven elég lesz egy ideig mindkettõnknek, most már mehetünk vissza a faluba velük, hogy miután sátrat állítunk mindenkit idehívhassunk. Addig pár õrszem õrzi az elejtett állatokat a sakálok elõl.

Ha nem tennék, még a végén azokat a részeiket lopkodnák el, amit föld anyánk oltárára tennénk.

Én is vidáman barátkozok a másik csapat tagjaival, egészen addig, amíg meg nem hallom totemállatom hangját. Valamerre vezetni szeretne. Ez biztos…

- Mi a baj? Miért álltál meg? – kérdik többen is, viszont csak annyit mondok nekik, sietnem kell, aztán már futok is a magasan szálló sas irányába. Nem vesztegethetem az idõm.

Igen… Jól gondoltam, vezetni szeretne. Errõl a helyrõl, ahonnan egyszerûen eltûnt a semmibe, már látom, miért hívott.

Egy indián áll a folyóparton, vele szembe hatalmas bölény rohan. Nem a mi törzsünk tagja, de ezt akkor se hagyhatom. Vagyis… Most már az, úgyhogy még annyira sem, üvöltve indulok az állat, és ledermedt társam felé, aztán szúrom bele lándzsám.

Kegyes, áldásos kedvükben vannak az égiek vezérelnek jelenleg is, másként nem találnám el pont egy olyan helyen a felbõszült jószágot, amitõl egybõl a földre rogy.

A megmentett indián, akinek haját a lemenõ nap arany fényéhez tudnám hasonlítani kicsit sápadtan hátrál elõle a földön, azt kérdem tõle jól van-e, mialatt a kezem nyújtom felé.

Tündéri teremtés, a festések csak még jobban kihangsúlyozzák bõre szépségét, szemei pedig ohh szellemek… Hihetetlen az a zöld árnyalat, amiben tündökölnek.

- Igen. – sóhajtja nyári záporhoz hasonlatos hangján, és apró kezét tenyerembe helyezi, hogy felránthassam, mosolyogva segítek neki.

- Megsérültél? – kérdését, és riadalmát azonban nem tudom hová tenni addig, amíg meg nem látom a vállam.

- Karcolás. Szerencséd, hogy utánnafuttam. – tervük van vele. Nagyon nagy tervük.

- Azért nem árt bekötni. – milyen kis akaratos tud lenni - Köszönöm – teszi hozzá szavaihoz, még mindig mosolyogva figyelem, ahogy ellátja sebem. Fura srác. Vagyis… Inkább különleges.

- Na megmaradok? – kérdem, amikor végzett, mosolyogva válaszol piszkálódásomra:

- Minden jel arra utal.

- Törzsünkbõl való vagy? – faggatom ismét. Bár… Ha onnan lenne, biztos, hogy már láttam volna. Elég feltûnõ egy szépség.

- Nem hiszem, hogy ismernélek. A csatlakozni akaróktól vagy, nem? – szemlél még mindig gyönyörû mosolyával.

- Igen. Stormy Eagle vagyok – mutatkozok be neki, mialatt ököllel a mellkasomra verek.

- Shy Cat – viszonozza a bemutatkozást - Köszönöm, hogy megmentettél. – mi a fene??? Õ nem férfi???

Jobban megnézve a testét is csak a törzs jelei díszítik. Egy lányt néztem félre??!! Te jó ég… 

- Nem vagy vadász? Izé... bocsánat, azt hittem, hogy fiú... - megtévesztett ragyogása, de nagyon… Már nem csodálkozom nõies vonásain sem.

- Igen, fiú vagyok – hogy mi??? Nem… Az lehetetlen. Ilyen korban akkor már vadásznak kéne lennie.

Magyarázatot szeretnék tõle, viszont mivel elértük törzse sátrait, egy számomra idegen indián lép elé:

- Shy, hát végre visszaértél. Mi tartott ennyi ideig?! – kulacsát is kikapja a kezébõl - Segíts Edelweiss-nek bõrt felhordani az újabb sátrakhoz. Siess! Mindjárt sötétedik! – hallatlan… Pedig pont próbáltam megismerni… Nem lehet már gyerek, hogy úgy kezeljék…

Utána sietnék, hogy segítve neki tovább beszélgethessek vele, viszont az idegen, aki rászólt dühösen állja el az utam:

- Te harcos vagy nem?! – idegesen biccentek felé, aztán mutatkozom be neki. Nem tetszik a modora. Miért tart fel?!

Viszonozza a bemutatkozást, de még mindig olyan stílusban, mint az elõbb beszél hozzám tovább:

- Az újakkal jöhettél, azért nem ismerheted az itteni rendet. Hagyd dolgozni Shyt, és menj a fõnök sátrához, ott van már mindenki, aki ma vadászott.

Biccentek felé, aztán már a közelében se vagyok, nem lenne jó törzsemnek, ha pont az õ fejével gazdagítanám a skalpgyûjteményem.

Shyt még késõbb is megkereshetem. A sátraknál lesz. Legalábbis… Remélem, hamar befejezik a szellemek ünneplését, és még ott találom.

- Hát te merre jártál? – támad le legjobb haverom, Black Raven, amikor megérkezek, mivel a sámánjaink közösen kántálnak, halkan suttogom neki a válaszom:

- A szellemem mutatta úton. – ennél többet nem kell tudnia egyelõre. Majd… Késõbb úgyis mindenképp tövirõl hegyire beavatom a délután történtekbe, találkozásom a kis zöld szemûvel is meg fogja tudni.

Õ az, aki tudja, miért nem lesz nekem soha utódom.

***

- Szóval ennyire elragadó? – kérdi újra, mialatt sétálunk vissza a törzsfõnök házához, morogva kérem arra, fogja be a száját. Ha kitudódna, nem szeretem a lányok, lehet mind a két törzs elzavarna.

Épp idõben, komoran üdvözöljük apáink, akik hozzánk hasonlóan nagyon jó barátok, aztán megyünk négyen együtt tovább a térig.

Döbbenetemre látom Shyt is, de nem a harcosok között. A gyerekekkel, és nõkkel van, épp az egyik kislány hajába tesz övééhez hasonló szalagot.

- Üdv Kopalis… - szólítom meg emiatt azt a harcost, akivel tegnap összefutottunk, amikor megérkeztünk a sátrakhoz. – Lehetne hozzád egy kérdésem?

- Persze… - nyögi kicsit döbbenten, gondolom nem hitte volna, hogy elsõ hallásra megjegyzem a nevét – Az a fiú miért nem harcos még? – bökök Shy irányába az állammal, akinek az arca talán attól öltött enyhén piros színt, hogy észrevette, figyelem.

- Az érkezésetek elõtt bukott el, mint vadász. A törzsfõnök azért osztotta be a nõk.

- Értem… - sóhajtom. Magamban pedig azon gondolkozom, hogy akkor ezek szerint miatta kerülhettünk be a törzsükbe. Hiszen… Ha szereztek volna már élelmet, akkor ránk semmi szükségük nem lett volna.

Igen… Ebben egyre biztosabb vagyok, mialatt törzsfõnökünk lemond az itteni törzs fõnökének a javára hatalmáról, és kurjongatásunkkal jelezzük a hûségünk mindannyian az új fõnökünknek.

Most jön az egyenként letett eskünk, aztán amint túlesünk rajta, minden nõ, gyerek, valamint harcos elindul a bölényekhez, hogy a lehetõ leghamarabb szétbonthassuk õket.

Azt nem tudom, hova rakunk annyi bõrt, és húst, de biztos vagyok benne, jó helyük lesz. A szellemek már az egész törzsük pusztulásra ítélték volna pazarlás miatt, ha nem így lenne.

- Shy… - szólítom meg a tegnapi indiánt, rögtön miután elindulunk. – Te velem, és Ravennel jössz a folyó mellett hagyott bölényhez.

Látom rajta tiltakozna, viszont mielõtt több de-t is susoghatna annál, mint amennyit susogok, elmondom neki, hogy vigyázójának már mondtam, igényt tartok a segítségére.

Mintha csak meg akarná erõsíteni a szavaim lép hozzám Kopalis, és oszt be még mellénk három kislányt.