Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

Andro2024. 03. 15. 09:31:06#36480
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)


A Tanács nincs jó hangulatban. Hogy is lenne, ha egyszer vámpírvadászok, boszorkányvadászok és  mások is járkálnak, akik ártani akarnak nekünk. Tennünk kell valamit, máris nagy a veszteség, az átlagos vámpírok nem bírják mind megvédeni magukat. A vadászok pedig a gyengékre, főleg a gyerekekre és az öreg, vagy beteg vámpírokra mennek. Hamarosan én leszek a tanács feje, de még várnom kell. Ráadásul Kadran is itt van, akire nemcsak a vadászok, de a vámpírok és boszorkányok is vadásznak. Ha kiderül, hogy visszajött, a Tanács hajtóvadászatot fog indítani ellene. 
- Még jobban meg kell erősíteni a védelmet a szegényebb negyedekben – közli Lord Fenton, egy majdnem kétezer éves vámpír. Erős, tagbaszakadt férfi, aki már sok háborút és csatát látott. - Az elmúlt héten már hatszáz vámpír vesztette életét, jórészt gyerekek.
- Nincs több harcosunk, akit nélkülözni tudunk! - veti ellene Lord Ainsworth, egy fiatalabb, vörös hajú férfi. - Az ifjak pedig még nem állnak készen a harcra. Nem elég tapasztaltak.
- Nem nagyon van más választásunk – sóhajt fel Lord Byron, a Tanács mostani feje, majd felém fordul. - Ön mit gondol, Lord Whitecraft?
- Úgy vélem, meg kell gyorsítani a kiképzést, emellett ki kell képezni néhány kis létszámú, elit osztagot is, akik gyorsan közbe tudnak lépni baj esetén – válaszolom. - A vadászok sajnos túl jól képzettek, de vannak köztük ifjak és gyakorlatlanok is. Őket kell elsőnek kiiktatnunk. A gyerekeket, öregeket és betegeket pedig el kéne rejtenünk egy biztonságos helyen, ahol nem érhetik el őket. A vadászok elsősorban a gyerekeket célozzák meg, mert pontosan tudják, hogy milyen nehéz természetes úton létrehozni egy utódot. Ha a gyerekeket megölik, azzal elvágják az utánpótlást. Ők a mi jövőnk és egyre kevesebben vannak. A gyermekek és ifjak majdnem felét máris megölték.
- Lord Whitecraftnak igaza van – mondja Lord Cyrill, mire többen bólogatni kezdenek.
- Akkor szavazásra bocsátom a kérdést – mondja Lord Byron. - Ki ért egyet Lord Whitecraft javaslatával? - Minden kéz a levegőbe emelkedik, senki sem visszakozik. - Akkor, uraim, beszéljük meg a részleteket…
A tanácsülés egészen alkonyatig húzódik, hiszen napközben nem mehetünk ki. De majdnem mindenre találunk megoldást. Mi vámpírok, az emberekkel ellentétben nagyon összetartó faj vagyunk. Sosem hagyjuk cserben azt, aki bajba kerül. 
Mikor kilépek az épületből, a csillagok már az égen ragyognak. Alfred jön értem, de az arcán látom, hogy nincs jókedvében.
- Beszéltél Kadrannal – közlöm egyszerűen. - És ahogy látom, mondtál neki egy-két dolgot.
- Nem kellett volna visszajönnie! - vágja rá dühösen, mire sóhajtok. - Csak problémát okoz mindenkinek. Az ön szívét is összetörte, uram.
- Remélem, azért nem akarod kitenni a szűrét – nézek rá, miközben kinyitja a hintó ajtaját. - Kadran jó fiú, megvoltak a maga okai, amiért eltűnt. És biztos vagyok benne, hogy most is jó okkal jött vissza.
- Csak nehogy mi igyuk meg a levét, uram. Ha a Tanács rájön, hogy itt van, önt árulással fogják vádolni, a fiút pedig rövid úton kivégzik. A nap rá is hatással van. És ön sem fogj megúszni némi dorgálással.
Alfred hangja szomorú, bosszús és nagy adag aggodalom bujkál benne. Nem tehet róla, jól tudja, mi forog kockán. Ahogy én is, de nem akarom elveszíteni Kadrant. Alfred is aggódik érte, ha nem is vallja be, de nem mondok semmit.


~*~


Kadran az ágyon fekve mereng a semmibe, mikor benyitok. Fáradtnak tűnik.
- Megjöttem, kedvesem – ülök le mellé, majd megcsókolom. Fáradtan viszonozza. - Alfred ennyire kikészített? - kérdem a hajába túrva.
- Nem… - sóhajt. Akkor más a probléma, de nem tudom, mi az. Érzem, hogy titkol valamit, de félek megkérdezni. Mégis, tudni akarom, mi bántja.
- Akkor mi a baj? - kérdem mellé fekve és átölelem, majd simogatni kezdem. Megborzong és hozzám bújik, mint aki védelmet keres a karjaim között. Mint annak idején, amikor még nem tudtuk, mi is ő valójában. 
- Sok minden történt, míg távol voltam... sok minden változott... és... nagyon hiányoztál – válaszol akadozva, majd megcsókol. 
- Te is hiányoztál nekem – ölelem szorosan magamhoz. Most hogy itt van, nem akarom újra elveszíteni őt. - Nem akarom, hogy újra elmenj... nem akarlak megint elveszíteni… - A szavak önkéntelenül buknak ki belőlem, pedig tudom, hogy ettől gyengének és sebezhetőnek tűnök. De nem érdekel.
- Valamit el kell intéznem még... valami fontosat… - sóhajt fel.
- Valami baj van?
- Nem, csak… - Mielőtt folytathatná, megragadom és magam alá rántom. Farkasszemet nézünk. Elegem van! Tudom, titkol valamit és el fogja mondani nekem! 
- Látom rajtad, hogy valami baj van Miért nem akarsz beavatni? Talán segíthetek… - De a fejét rázza, ám nem akar menekülni. Tudja, hogy nem jutna az ajtóig sem, hiába lett erősebb.
- Ebben nem... a múlton te sem tudsz változtatni...
- A múlton? - kérdem értetlenül pislogva.
- Visszakaptam az emlékeimet – kezd mesélni, amivel letaglóz.
- Az emlékeidet? Az emberi életedből? - Bólint, mire összerezzenek. Ez nem jó, ha emlékszik, akkor tudja, miket tettek vele. Hogy ki tette. Hosszú percekig némán meredünk egymásra, mielőtt Kadran folytatná. 
- Emlékszem mit műveltek velem, míg az utcán tengődtem... emlékszem, mikor kis híján agyon vertek egy kis marék gabonáért... emlékszem, mikor először azt tették velem... csak nyolc éves voltam... aztán... amikor meghaltam... rettegtem... és emlékszem anyámra, és arra a férfira... végig kellett néznem, ahogy szép lassan megöli anyámat... Adalmus ölte meg őt... én pedig ugyanezt fogom vele is tenni! - sziszegi dühösen.
Tudom, mit érez, így csak elengedem és szorosan magamhoz ölelem. Nem fogom megállítani, pontosan tudom, mit érez, min megy keresztül. Joga van a bosszújához, de nem akarom, hogy egyedül csinálja. Adalmus túl erős, túl veszélyes, ha be tudta csapni a védőfalat is. 
- Már az első perctől kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben vele... a védőfal mégis beengedte.
- Talán hatalmasabb, mit hisszük – suttogja Kadran, amiben én is egyetértek.
A védőfalat kijátszotta, de az elejétől volt benne valami gyanús, valami sötét és veszélyes. Mégis meggyőztem magam, hogy Kadrant nem bántaná, hogy sosem nyúlna hozzá. Hogy tényleg csak tanítani fogja és szükségünk van  a segítségére. Milyen vak is voltam, hogy bedőltem neki, pedig nem szabadott volna. De ha ő ölte meg Kadran anyját, ha az a célja, hogy Kadrant is megölje, vagy felhasználja, mert kevert vére van… 
- Nos, először is, mindent meg kell tudnunk Adalmusról, amit csak lehet – mondom két kezem közé fogva Kadran arcát. - Valószínűleg ő sem a semmiből bukkant elő.
- De hogy fogjuk csinálni? Nem mehetek a kovenhez, ahogy te sem. Ahogy a Vámpírtanácstól sem kérhetünk segítséget, hacsak nem akarunk lebukni – mondja Kadran. A hangja aggodalomtól cseng, de mintha engem féltene.
- Ne aggódj, megvannak a forrásaim, akik egy kis ellenszolgáltatás fejében bármilyen információt meg tudnak szerezni – bólintok komolyan. - Most van más problémánk is. Te! - Kadran megremeg a karjaimban. - Sem a vadászok, sem a Tanács nem tud még róla, hogy Londonban vagy. De ha rájönnek, mindenki rád fog vadászni. A vadászok még hagyján, velük el lehet bánni. A Tanács komolyabb dolog.
- Meg akarnak ölni, igaz? - Kadran hamar kapcsol.
- Téged megölnek, mert bár félvér vagy, de a napra te is érzékenyen reagálsz – magyarázom. - Engem pedig árulásért fognak majd perbe, meg mert szövetkeztem veled. Engem előbb megkínoznak, te pedig végig fogod nézni. Aztán engem is kivégeznek, valószínűleg karó által. Az árulók büntetése minden esetben halál. Lehet, hogy a halálomat is végignézetik veled. A Tanács nem lesz kegyes egyikünkhöz sem, ha kiderül, hogy itt vagy. Ahogy a barátaiddal sem. Boszorkányok, ráadásul a mostani vészterhes időkben nagyjából mindenki ellenségnek tekinthető. 
Kadran szemei kerekre tágulnak a szörnyűségek hallatán, de nem akarok eltitkolni előle semmit. Ha titkolózom, csak még rosszabb lesz. Így legalább tudja, mi a tétje annak, hogy itt van. Habár kétlem, hogy a Tanács kivégezné Kadran barátait, mert azzal akár háborút is szíthatnak a vámpírok és a boszorkányok ellen. Erre pedig most semmi szükség, amikor így is megosztottak az erőink. De előbb most foglalkozzunk Adalmussal. Gondolatban üzenek Alfrednek, aki hamarosan meg is jelenik a szobában. Előbb szúrós tekintetet vet Kadranra, majd rám emeli a tekintetét és várja az utasításaimat. 
- Alfred, lépj kapcsolatba Cecillel! Mondd meg neki, hogy derítsen ki mindent Adalmusról – mondom komoran, mire Alfred csak biccent. - Azt is mondd meg neki, hogy mivel a feladat roppant veszélyes, a szokásos bér háromszorosát kapja, amennyiben életben marad.
- Úgy hiszem, a barátai is osztoznának a jutalmon – közli nyersen Alfred.
- Ők is ugyanazt a fizetséget kapják – közlöm. - Egy hetük van rá!
- Ahogy óhajtja! - hajol meg Alfred, majd távozik.
Miután Alfred távozik, sóhajtok egyet és elengedem Kadrant. Feszült vagyok, de tudom, hogy Cecil és a bandája sikeresen fogja venni az akadályokat. Kadran kérdőn néz rám, miközben felállok és az ablakhoz lépek. 
- Ki az a Cecil? - kérdi némi éllel a hangjában. Mintha féltékenye lenne, amin majdnem elnevetem magam. Ki gondolta volna, hogy az édes kis félvérem képes ilyesfajta érzésekre.
- Senki olyan, aki miatt aggódnod kéne, szerelmem – mondom, miközben az éjszakai kertet nézem. Kopár és csupasz. - Egy hét múlva megismered, ugyanis velem jössz a találkozóra.
- Miből gondolod, hogy menni akarok? - kérdi, majd mellém áll. A kezeit összefonja a mellkasa előtt, szemei összehúzva, az ajkait pedig összeszorítja.
- Mert látom rajtad, hogy majd megesz a féltékenységgel kevert kíváncsiság, életem – nevetem el magam, mire Kadran olyan rondán néz rám, hogy ha képes lenne tekintettel ölni, már régen halott vámpír lennék.
- Nem vagyok féltékeny! - rivall rám, majd fogja magát és otthagy. Csak az ajtó csukódását és a lábai dobogását hallom, ahogy távolodik a folyosón.
Nevetve csóválom a fejem, de nem megyek utána. Hagyom, hadd higgadjon le egy kicsit. Időt kell adnom neki, pedig tényleg nem járok tilosban. Viszont élvezet nézni, hogy visszatért bele az életkedv. 

~*~


A hét lassan múlik, Kadran az ideje nagy részét a barátaival tölti, alig találkozunk. Igaz, engem is lefoglalnak a Tanács ügyei. Megerősítjük az őrséget, a gyerekeket igyekszünk biztonságos helyre vinni, kívül a városon, ahol kevesebb a vadász. Meggyorsítjuk a kiképzést, felállítunk négy elit osztagot, az egyiket az én parancsnokságom alatt. Szép eredményeket érünk el, megtizedeljük a fiatal vadászokat, de néhány öreggel is elbánunk. Ahogy ők, mi is az utánpótlást irtjuk. Hajnalonként vérrel borítottan térek haza, de Kadran egy szót sem szól, csak elborzadva néz végig rajtam. De a fejem rázom. Ha megkérném, hogy jöjjön velem, tudom, egy percet sem várna. De nem akarom kitenni ekkora veszélynek. A boszorkányok is utcára vonulnak, néhány csatánál kénytelenek vagyunk szövetkezni velük. Vér áztatja London utcáit, a halandók már ki sem mernek menni éjjel az otthonaikból. Bár nem tudják, mi történik pontosan, de érzik, hogy jobb, ha lapulnak. 


Végül eljön az időpont, hogy Cecillel találkozzam. Kadran persze velem tart, merev testtartással ül mellettem a hintóban, ahogy keresztülhajtunk a város előkelő részén egészen a nyomornegyedig. Egy sikátor közelében állunk meg és látom, hogy Kadran összerezzen, ahogy végignéz az utcákon. Talán emlékszik rá, hogy egykor ő maga is ilyen helyen próbált életben maradni.
- Ismerős a hely? - kérdem kíváncsian, de a fejét rázza. - Gyere, nemsokára ott vagyunk.
Elindulunk. Nem kell félnem, hogy megtámadnak, könnyedén tekerném ki a legerősebb férfi nyakát is. Előbb veszem észre a szőke tincseket a sapka alatt, minthogy Cecil kilépne az árnyékból. Ezt ő is tudja, pontosan tudja, mi vagyok és elég okos ahhoz, hogy ne akarjon keresztbe tenni nekem. De azt is tudja, hogy mindig megadom a kiszabott árat. Néha többet is. 
- Itt a pénz? - kérdi, majd közelebb jön. Tizenhárom, talán tizennégy éves lehet, cingár, vékony kölyök viseltes ruhában, ahogy a legtöbb utcakölyök errefelé. Csinos arcából élénk, kíváncsi, égszínkék szemekkel néz rám, majd Kadranra.
- Itt az áru? - kérdezek vissza, de felmutatom a bankjegyeket. Harminc font, ebből egy hónapig ehetnek.
Cecil elvigyorodik, én pedig tudom, hogy nincs egyedül. Négy másik fiú figyel a sötétben, de mind tudja, hogy esélyük nincs ellenünk. De egy bandavezér sosem jár egyedül, az utcán az ember nem tudhatja, ki barát, ki ellenség. Ők csak a kísérők, nem tőlem védik Cecilt, hanem a többi halandótól, akik igenis tudnak gondot okozni. 
- Cseréljünk! - ajánlja a fiú és közelebb jön, pont annyira, hogy el tudja venni a pénzt, miközben nekem odaad néhány papírlapot. - Ennyit sikerült kideríteni. A maga Adalmus barátja igazán szeret titkolózni – nyomja meg gúnyosan a barát szót, mire mellettem Kadran felmorran. Cecil hátrál egy lépést. Okos fiú, de Kadran nem támad, ő is tudja, hogy a fiú nem akar ártani nekünk.
Beleolvasok az iratokba. Hálát adok az égnek, hogy Cecilt jó pár éve ismerem és kényszerítettem rá, hogy megtanuljon írni és olvasni. Az információk láttán összeszűkülnek a szemeim, de több, mint amire számítottam.
- Rendben – biccentek. - Most húzzatok haza, mielőtt valakinek eszébe jut, hogy még nem vacsorázott – vigyorodom el, megmutatva hegyes szemfogaimat.
- Ha ismét szüksége lesz a segítségemre, Lord Whitecraft, csak üzenjen értem – hajol meg színpadiasan Cecil. - Az East End Hollói csak a parancsára várnak.
Azzal int és egy szempillantás alatt eltűnik a többiekkel együtt. Kadran vár pár pillanatot, majd felém fordul.
- Te utcakölykökkel végezteted a piszkos munkát? - A hangja számonkérő, a szemei összeszűkülnek.
- Cecil megbízható, ráadásul pár éve megmentettem az életét – válaszolom egyszerűen. - Ő maga ajánlkozott fel, hogy az informátoraim egyike lesz, hálából, mert nem alulról szagolja a trágyadombot, ahogy ő fogalmazott. Ráadásul, az utcakölykök úgy ismerik Londont, mint senki más és olyan helyekre is bejutnak, ahová egy felnőtt nem. Én pedig mindig meghálálom a segítségét. Még otthont is teremtettem nekik, Cecilt iskolába küldtem, bár erősen ellenkezett a dolog ellen. Hidd el, sokkal jobb dolguk van így, mint egy árvaházban, vagy egy nevelőcsaládnál, ahol csak bántanák őket, mert lelencek. Vagy a dologházban, ahol halálra dolgoztatnák őket. De neked ezt tudnod kéne.
- Igazad van – sóhajt fel Kadran. - Ne haragudj! Csak sok minden történt mostanában és ez az egész kiborít.
- Ahogy mindenkit – ölelem magamhoz. - Menjünk haza. Cecil jó pár információt összeszedett Adalmusról, ami hasznos lehet.
Kadran bólint és visszaindulunk a hintóhoz. Ám ott olyan látvány fogad, amire nem számítottam. Hat felfegyverzett férfi állja körül a hintót, Alfred pedig a bakon ülve néz velük farkasszemet harcra készen. Az első pillantásra tiszta, hogy mindegyik vámpírvadász, ráadásul öreg, tapasztalt rókák. Az egyik, egy sebhelyes, már őszülő férfi rám néz és elvigyorodik.
- Csak nem Lord Darien Whitecraft személyesen? - kérdi. - Emlékszel rám, vámpír?
- Talán megöltem valakijét, uram? - kérdezek vissza. - Mert nem tűnik ismerősnek.
- Ötven éve maga hidegvérrel megölte a nagyapámat és az anyámat! Mindketten a legjobb vadászok közé tartoztak! - A férfi arcvonásai már közel sem vidámak.
- Meglehet. Sok vadászt öltem meg az évezredek során, nem emlékszem mindenki arcára – vonok vállat, végignézve a vadászokon. - De gondolom, önök uraim azért jöttek, hogy engem és a társaimat eltegyenek láb alól. Akkor azt ajánlom, ne vesztegessük az időt holmi bájcsevegésre, hanem vágjunk bele a komolyabb dolgokba, ha önöknek is megfelel. Tudják, még nem vacsoráztam, ahogy a társaim sem. Ki vagyunk éhezve egy kis vadászvérre – vigyorodom el vérszomjasan, megmutatva hosszú, éles szemfogaimat. 


Szerkesztve Andro által @ 2024. 03. 15. 09:32:07


Sado-chan2024. 02. 05. 06:10:28#36467
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek


 
- Darien – mosolyodok el álmosan, mikor meglátom őt- Mennyit aludtam?
- Egy napot. Már délután van, hamarosan leszáll az éj – egy nap nem is vészes. Az elején hetekre kiütöttem magam- Jól kiütötted magad. Az a lány, Amaris azt mondta, hogy túl sok energiát használtál el.
- Hol vannak a többiek? - nézek körbe. Tudom, gyűlölia boszorkányokat, de ők nem ártottak neki... csak gyerekek...-Ugye nem…
- Ne aggódj, Alfred gondoskodik róluk. Bár ahogy láttam, annyi kedve van hozzá, mint a karóba húzáshoz – csóválja a fejem. Ezek szerint ő semmit sem változott. Hozzám sem volt tul sok kedves szava, és kétlem, hogy most lesz akar csak egy is... - Mutasd magad, régen nem láttalak – fogja kezei közé az arcom, hogy témát váltson- Egészen más vagy, megemberesedtél, hogy úgy mondjam.
Igaz. Egy év hosszú idő. Sok minden történt, sok mesélnivalóm van. És legalább annyi olyan történet, amit inkább csak feledni akarok. Az érzéseim iránta semmit sem változtak, de talán mondhatom azt, hogy az a fiú, akit ő megmentett nincs többé...
- Már Doriannak hívom magam. A többiek így ismernek, de te nyugodtan szólíthatsz Kadrannak. Neked megengedem.
- Ez kedves tőled – elmosolyodik, majd magához húz egy csókra. Köré fonom a karjaim és vissza csókolok. Egy év hosszú idő... úgy hiányzott, el sem akarom engedni őt.
Hosszú percekig kóstolgatjuk egymást, de sajnos nem maradhatunk így örökké... sóvárogva nézek a szemeibe, mikor elereszt, de ezer dolgunk van még, amik nem végzik el magukat
- Még mindig vadászol? - kérdi, miközben öltözködni kezdek 
- Szükségem van vérre, de nem annyira, mint annak idején – válaszolom. Sajnos, akármennyire akartam nem tudtam megszabadulni a vámpírfelemtől. Ez nem olyan, mint egy rossz kabát, amit levethetek, ha már nem akarom többé viselni...- Félig vámpír vagyok. Veled mi van?
- Jól vagyok, sok a dolgom, hamarosan pedig én leszek a Tanács feje – kezd meséli, mire felkapom a fejem. Darien, mint a Tanács feje? Mért érzem úgy, hogy egy még bajt hoz ránk?- A mostani vezető lemond, így a következő száz évben én fogom vezetni a Vámpírtanácsot. A vad vámpírok eltűntek, de egyre több vadász érkezik, így az őrjáratok is sűrűbbek. A nem nemesi vámpírok nem mindig tudják magukat megvédeni. Sok a fiatal vadász, de ők általában könnyű prédák. Az idősebbekkel már nehezebb, ők tapasztalt, vén rókák. Zajlik az élet, de minden nap eszembe jutottál. Alfred attól félt, hogy beleőrülök, ezért inkább a munkába vetettem magam.
- Alfred… dühös rám? - kérdem aggodalmas hangon, bár sejtem a választ. A lelkemre kötötte, hogy vigyázzak Darienre, én mégis elhagytam őt. Jó okom volt rá, de kétlem, hogy ez őt meghatná... kétlem, hogy Alfredet egy percig is érdekelné az én szemszögem... csak az, hogy megszegtem az ígéretemet 
- Nem volt boldog, hogy elmentél, amikor pedig tegnap éjjel hazahoztalak, káromkodott egy sort, majd közölte, hogy csak kerülj a szeme elé, majd meglátod, mit kapsz tőle – erre csak elsápadva meredek magam elé.- De nem fog bántani, annál jobban szeret téged. Egyébként Rosalyn és Sebastian is többször érdeklődött utánad. Mindenkinek azt mondtam, hogy én küldtelek el pár fontos dolog miatt vidékre. Senkinek sem kell tudnia a valódi okokat.
- Köszönöm! - biccentek. Jobb, ha nem tudnak róla... - Majd talán meglátogatom Lady Rosalynt. Ő rendes volt velem. Sebastian úrfi is, bár tudom, hogy ő csak az apja kérésére barátkozott velem. Egy ideig biztosan Londonban maradunk, van pár elintézendő ügyünk.
- De már nem akarsz itt lakni – mondja csendesen. Ennél nem is tévedhetne nagyobbat. Vele akarok lenni, de még nem lehet... és félek, ha most beavatom, sosem ereszt el többé- Új családod van, ami remek, de azt hittem, hogy egy nap újra együtt leszünk.
- Még… van pár dolog, amit el kell intéznem – nézek rá óvatosan. Nem volt tervben, hogy vissza jövök, legalábbis nem most. Előbb meg kell még tennem pár dolgot... pár fontos és kényes dolgot...- Fontos dolgok, nem tudom, meddig fognak tartani. És nem akarok Adalmus útjába kerülni.
- Őt azóta nem láttuk, hogy elmentél – jó is. Ha meglátom, megölöm! De nem akarom Darient is belerángatni... vagy talán pont, hogy be kellene avatnom? Épp eléggé fáj rá neki is a foga... - Mire visszaértünk aznap éjjel, ő már eltűnt. Még jó, hogy nem ártó szándékkal érkezett, vagy a kapu bűbája nem engedte volna ki. Áttörni nem tudta volna, mert boszorkányok ellen is véd.
Vagy talán erősebb, mint hinnénk...
 
Hamar elkészülök. A többiek már a könyvtárban várnak ránk. Mikor belépünk az ajtón Amaris szó szerint a nyakamba veti magát, nem zavartatva, hogy mindenki őt figyeli.
- Dorian! Nincs semmi bajod? Jól vagy? - kérdi aggódó hangon, majd Darienre pillant, de a szemei égnek a féltekénysegtől
- Nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok. Csak kimerültem – nyugtatgatom - Ti jól vagytok?
- Megvagyunk – von vállat - Az az Alfred nevű inas adott nekünk szobákat, meg enni. Aztán azt mondta, itt várjunk, míg felébredsz. Alig tudtuk lehunyni a szemünket múlt éjjel, de nem akartunk zavarni. Az inas nem is engedte volna.
- Alfred egy kissé merev, és talán túlságosan félti a gazdáit – nevet fel Darien. Ő egyértelműen félti, de nem hiszem, hogy ugyanez rólam is elmondható lenne- De nem kell tartanotok tőle, amíg nem akartok ártani senkinek. Bár akkor úgysem tudtok innen elmenni.
- Hogyhogy nem tudunk? - szólal meg az ikrek egyike. 
- A kapu mindenkit beenged, ifjú boszorkány... ám az ártó szándékkal érkezőket ki már nem engedi. - felém pillant - Maradj csak a barátaiddal, életem, nekem még vannak fontos, elintézendő dolgaim. A barátaid természetesen addig maradnak, amíg kedvük tartja, habár nem kedvelem túlságosan a boszorkányokat. De amíg rendesen viselkednek, nincs különösebb kifogásom a jelenlétük ellen.
- Nem vagyunk kiskutyák! - vonja össze a szemöldökét Amaris. Nem értem ezt a lányt. Teljesen kikelt magából. Darien rá pillant, mire ő összerezzenve hátrál. Nagyon remélem, nem provokálja ki, hogy neki essen, mert attól félek, esélye sem lenne Darien ellen... talán elég okos ahhoz, hogy ezt ő is lássa...
 
Ahogy ezen agyalok egy óvatlan pillanatban magához húz és homlokon csókol. Meglep, de tetszik, így belé kapaszkodok, újabb csókokban reménykedve
- Később, életem – suttogja a fülembe, majd gyengéden bele harap. Felnyögök, de elengedem - Még hajnal előtt visszatérek, ígérem. 
- Jó… mert… én is mondani akarok valamit – suttogom a fülébe. Nem akarok titkokat kettőnk között, de nem a többiek előtt akarom mindenbe beavatni. 
Szótlanul figyelem, ahogy távozik, majd Alfred metsző tekintetére téved az enyém. Csak a fejével biccent, de tudom, hogy azt akarja, kövessem. Mély levegőt veszek, majd kihúzom magam és utána megyek. A többiek a könyvtárban maradnak. Szótlanul haladunk végig a folyosókon, míg el nem érünk a konyháig. Ez már Alfred felségterülete. Becsukom magam mögött az ajtót, ő pedig a pultnak támaszkodva fordul felém 
- Mért jöttél vissza?- szegezi nekem az első kérdését 
- Nem jöttem. Darien hozott. Ha arra gondolsz, mért tértem vissza Londonba...
- Megmondtam, hogy csak bajt hozol a fejére!- förmed rám. Szó nélkül állom a vádjait- elcsavartad a fejét, aztán összetörted a szívét! Megmondtam, hogy a Lordnak nincs szüksége egy ilyen semmirekellő gyerekre
- Tehát szerinted hagynom kellett volna, hogy rajtam marakodjon azzal a féreggel? Miattam öljék egymást, vagy engem?! Nem rajtad akartak kísérletezni, vagy megcsonkítani és a maguk képére formálni!
- Már akkor meg kellett volna ölni téged, amikor kiderült, hogy boszorkány vagy!- erre elkerekednek a szemeim. Hát így állunk 
- Szóval így gondolod?- felkapok egy kést és Alfred elé lépek. A kezébe nyomom- Gyerünk, tedd meg! Ölj meg, ha ennyire a halálomat akarod!- könnyek gyűlnek a szemembe. Én tényleg igyekeztem, hogy elfogadjon... mégis mit kellett volna tennem? Nyomjak el magamban mindent, és tűrjem csendben, ahogy széttépnek?
- Ostoba kölyök!- eldobja a kést és egyszerűen ott hagy. Hosszú percekig állok meredten, a földre dobott kést nézve. Bármit teszek, sosem leszek elég jó...
 
Amaris és az ikrek találnak rám a konyhában. Nem kérdeznek, csak próbálnak lelket önteni belém. Hogy eltereljük a gondolataimat a kertben vezetem végig őket. Próbálok nem a vitánkra gondolni, de Alfred ezúttal tényleg a lelkembe gázolt. Ennyire meg akar szabadulni tőlem?
 
Darien sötétedés után tér vissza. Az ágyon fekve meredek a semmibe, mikor benyit 
- Megjöttem, kedvesem- mellém ül és fölém hajolva megcsókol. Fáradtan csókolok vissza
- Alfred ennyire kikészített?- kérdi miközben a hajamba túr
- Nem...- sóhajtom. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elmondani... minden joga megvan Alfrednek ahhoz, hogy véleménye legyen... akkor is, ha az nem túl kedves... és talán nem kellene rögtön Dariennek panaszkodnom mindenről...
- Akkor mi a baj?- mellém fekszik és magához ölel. Lágyan simogat, amitől kellemes borzongás jár át. Olyasmi, mint amit akkor éreztem, amikor először ért úgy hozzám. Akkor éreztem először gyengédséget... 
- Sok minden történt, míg távol voltam... sok minden változott... és... nagyon hiányoztál- feljebb csúszok, hogy megcsókolhassam. Annyi mondanivalóm van... de most csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen... legalább erre a kis időre
- Te is hiányoztál nekem - ölel szorosan magához- nem akarom, hogy újra elmenj... nem akarlak megint elveszíteni...- bukik ki belőle 
- Valamit el kell intéznem még... valami fontosat...- sóhajtom. Én sem akarok elmenni... de belerángatni sem akarom őt ebbe. 
- Valami baj van?
- Nem, csak...- erre maga alá ránt, karjaimat a fejem fölött szorítja az ágyhoz. Hosszú percekig nézünk farkasszemet 
- Látom rajtad, hogy valami baj van... mért nem akarsz beavatni? Talán segíthetek...- a fejem rázom 
- Ebben nem... a múlton te sem tudsz változtatni...
- A múlton?- pislog értetlenül 
- Vissza kaptam az emlékeimet - kezdek mesélni 
- Az emlékeidet? Az emberi eletedből?- bólintok, mire össze rezzen. Hosszú percekig csendben meredünk egymásra. Kell egy kis idő, hogy folytassam
- Emlékszem mit műveltek velem, míg az utcán tengődtem... emlékszem, mikor kis híján agyon vertek egy kis marék gabonáért... emlékszem, mikor először azt tették velem... csak nyolc éves voltam... aztán... amikor meghaltam... rettegtem... és emlékszem anyámra, és arra a férfira... végig kellett néznem, ahogy szép lassan megöli anyámat... Adalmus ölte meg őt... én pedig ugyanezt fogom vele is tenni!- sziszegem. Darien nem szól egy szót sem, csak elenged és szorosan átölel. Tudja, mit érzek, hisz az ő családját is megölték, nem is próbál lebeszélni. A nyakába temetem az arcom, nem akarok erre gondolni... nem akarom újra és újra magam előtt látni... semmire sem akarok gondolni...
- Már az első perctől kezdve éreztem, hogy valami nincs rendben vele... a védőfal mégis beebgedte...
- Talán hatalmasabb, mit hisszük- bevillan, ahogy anyámat kínozta. Egyetlen ujját sem kellett megmozdítania, mégis úgy dobálta őt, mint valami rongybabát... és amikor engem emelt fel a nyakamnál fogva... nem hiszem, hogy akkor meg akart volna ölni... mégis... egy mozdulatával képes lett volna kivégezni velem... Adalmus egy szörnyeteg... mindig is az volt... az ujja köré csavarta anyámat, megbűvőlte, ő pedig szó nélkül tűrt mindent...
És mi lesz, ha Darienre támad? Hatalmas erő lakozik mindkettőben... és fogalmam sincs, mikre lehetnek képesek...


Andro2023. 11. 20. 18:57:06#36438
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)


Finoman eltolja magától a kezeimet, és azt hiszem, tudom, mi lesz ebből. Nem örül, hogy segítettem neki, ami fáj. Mintha el akarna hagyni, mintha haragudna rám. 
- Szeretlek! - Most ő karol át, és megcsókol. De ez a csók más, mint a többi. Szomorú, fájdalmas, minden érzése benne van. A szeretetéé is. - De szükségem van egy kis időre. Egy kis egyedüllétre... nem akarok...nem tudok oda vissza térni, mintha misem történt volna...
- Megértem...- A hangom megremeg, ahogy kimondom a szót. Tudtam, hogy esetleg el kell engednem, hiszen nem a semmiért rohant ki a kúriából sem. De nem ingok meg, nem ellenkezem, nem kérem, hogy maradjon. Ez az ő élete, az ő döntése és tudom, hogy jól dönt. - Látlak még... valaha?
- Egész biztosan...- biccent, majd pár lépést hátrál.
Hirtelen nem látok mást, csak gomolygó füstöt, ami eloszlik, de Kadran már sehol nincs. Tántorogva teszek pár lépést, de a közelben is van, már nem érzem őt. 
- Semmi baj, lordom – lép mellém Alfred. - Vissza fog jönni. Szereti önt, de valóban szüksége van egy kis időre.
Csak sóhajtok egyet, de tudom, hogy Alfrednak igaza van. Kadrannak most időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. Hogy kitalálja, ki és mi is ő és mit akar az életével. 


~*~


Egy évvel később 



Egy év telt el, mióta Kadran elment. Számolom a napokat, de közben rengeteg minden köti le az időmet. A birtokaim, a gyáraim, a Tanács. Még a nyomorult bált is megtartom, bár legszívesebben egy karókkal teli verembe vetném magam. Ám nem tehetem. Alfred nem boldog, hónapokig morog Kadran miatt, míg én a munkába temetem magam. De nem tudom, ám nem is akarom őt elfeledni. Egy nap vissza fog térni, tudom.
A bálokon rengetegen érdeklődnek Kadran után, főleg Rosalyn és Sebastian. Mindenkinek azt mondom, hogy Kadrannak fontos feladatai vannak, amelyek távol tartják őt Londontól. Senkinek nem kell tudnia az igazságot. Most egyébként is zajlik az élet. Friss, fiatal vadászok jelennek meg Londonban, akik még nem okoznak túl nagy gondot, de még időben kell lépnünk, mielőtt megtehetnék. A Tanács még nagyobb figyelmet fordít az új vadász generációra, több csoport őrjáratozik, főleg a szegényebb vámpírok lakta negyedekben. A nemesi vámpírok meg tudják védeni magukat, de nem mindenki van kivételezett helyzetben. A vad vámpírokat sikerült felszámolni, de Kadrant még mindig keresik a vadászok. Talán jobb is, ha nincs Londonban. Így kisebb veszély fenyegeti. Adalmus is felszívódott, azóta az éjszaka óta nem láttuk. Mire visszaértem a birtokra, ő már eltűnt, nem mintha hiányozna. Ha újra meglátom azt a sarlatánt, kitépem a szívét a helyéről, már ha van neki olyan. 
A Tanács most mással is el van foglalva. A jelenlegi vezető hamarosan lemond, és ha jól számolom, én fogok ülni a Tanács élén az elkövetkezendő száz évben. Ezt az egészet úgy várom, mint az ördög a szenteltvizet, de nem tehetek semmit. A törvényeink nem engedik, hogy ne fogadjam el a posztot. 


Egyik éjszaka vadászni indulok, hiszen már muszáj. Egy idősebb boszorkányvadászt sikerül elcsípnem. Nem ölöm meg, de semmire sem fog emlékezni a támadás után. Aztán hirtelen friss, finom vér illata tolakszik az orromba. Nem kell sok, hogy megtaláljam a forrást, alig tíz perc sétányira egy tér közepén. Fiatal boszorkányvadász, alig nőtt ki a gyermekkorból. Komolyan, egyre fiatalabbakat küldenek ki, de fogynak is rendesen. Az ifjú idegesen forgatja ide-oda a fejét, szemmel láthatóan az első vadászata egyedül. Kitágítom az érzékeimet, de nem érzek más vadászt a környéken. Azonban valakiket mégis, de nem vadászok. Boszorkányok, egy egész csapat, mire halkan felmorranok, de ők nem hallják. Ám megérzek még valakit, akinek a jelenlétét már egy éve nem éreztem. Nem lehet! Oldalra fordulok, és megpillantom Kadrant, aki engem néz elkerekedett szemekkel. Arra alig figyelek, hogy a fiatal vadász a földön köt ki némi átoknak köszönhetően. Ennyit a desszertemről. De csak Kadrant figyelem.
- Kadran... tényleg te vagy az? - kérdem bizonytalanul, mert talán csapda, vagy egy árnykép. Talán csak a képzeletem játszik velem.
- Már... rég nem használom ezt a nevet... - szólal meg bizonytalanul, mert úgy tűnik, neki is időbe telik, mire magához tér. Igaz is, a valódi neve Dorian. - De... örülök, hogy látlak – mosolyodik el halványan.
Nem mozdulok, ő pedig hozzám sétál és a nyakamba vetve magát szenvedélyesen megcsókol. Átölelem, ő hozzám bújik és megint mintha minden olyan lenne, mint régen. 
Halkan hallom, hogy valakik szólnak hozzá, de nem akarom, hogy megzavarjanak. Most Kadranon kívül senki más nem érdekel. Mégis zavar a boszorkányok jelenléte, szívesen elhallgattatnám őket, de azzal Kadrannak tennék rosszat. 
- Azt hittem sosem látlak többé – simogatom az arcát, miközben csókolom, ahol érem. Az ajkait, a homlokát, a nyakát, az arcát. Mindenhol. 
- Nincs akkora szerencséd! - nevet fel, miközben ujjaival a hajamban matat és a tincseimmel játszik.
- Bocs, hogy megzavarom a pillanatot, de hamarosan itt lesznek a vadászok – szólal meg egy hang, és én is érzem őket. Két férfi, és egy nő. Tehát nem voltak messze, figyelték a fiatal vadászt.
Kadran elenged, majd elindul. Annyit látok, hogy felizzik, majd minden energiáját kiengedve hamuvá égeti a vadászokat. Majd elterül a földön.
- Kadran! - sietek oda hozzá, majd guggolok le mellé. De csak elájult.
- Túl sok energiát használt el – hallok egy lányhangot. Felnézek, és egy fekete hajú lány néz le rám. Vékony kis teremtés, kék szemű, de van benne erő. Érzem is. De nem olyan, mint Kadrané. - Amaris vagyok, maga biztosan Lord Darien Whitecraft. Dorian sokat mesélt magáról.
- Boszorkány vagy – állapítom meg, miközben ölbe kapom Kadrant. Amaris csak bólint. - Amíg nem okozol gondot, sem te, sem a többiek, addig jól megleszünk. Nem bízom a boszorkányokban, jobb, ha tudod.
- Dorian ezt is említette – von vállat Amaris egy halvány mosollyal. - Én sem vagyok oda a vámpírokért. De a kedvéért hajlandó vagyok elviselni magát.
Egy szót sem szólok, csak összehúzom a szemem, majd hazafelé indulunk.


~*~


Mikor hazaérünk, Alfred olyan cifra káromkodást enged meg magának, hogy még nekem is fennakadnak a szemeim. Szemmel láthatóan nem nagyon van a kedvére, hogy elszállásoljon egy csapat boszorkányt. Mikor meglátja Kadrant, összeszorítja a száját, de azért hajlandó neki megágyazni. 
- Összetörte a maga szívét, lordom – morogja halkan, miközben levetkőztetem és ágyba fektetem a kedvesemet. - Ha felébred, olyat kap tőlem, hogy azt nem teszi ki az ablakba!
- Azért ne szídd meg túlságosan – kérem nyugodt hangon, bár engem is felzaklatott Kadran hirtelen felbukkanása. - Inkább gondoskodj a vendégeinkről. Van egy olyan érzésem, hogy amíg Kadran nem gyógyul fel, addig ők sem távoznak. Összetartó kis csapatnak látszanak.
Alfred mérgesen fújtat, de nem mer ellentmondani. Bár én vagyok az egyetlen, akivel szemben megenged magának némi szemtelenséget. Tudom, hogy más háznál ezt nem engednék meg neki, de mi ketten vagyunk olyan viszonyban, hogy ezt elnézzem neki. 


Hagyom, hogy Kadran aludjon. Majdnem egy egész nap eltelik, a következő nap délutánján járunk, amikor végre mocorogni kezd. A szobájában gubbasztok az ágya mellett. Amaris csak egyszer jött be, hogy megkérdezze, nincs-e szükségem valamire. De elhessegettem. Alfred legalább békén hagy, de a lány szerintem inkább Kadran miatt aggódik. Mikor Kadran kinyitja a szemét, megnyugodva, örömteli arccal szólítom meg. 
- Kedvesem… - mondom halkan. Alig vártam, hogy újra láthassam és most itt van.
- Darien – mosolyodik el álmosan. - Mennyit aludtam?
- Egy napot. Már délután van, hamarosan leszáll az éj – válaszolom, mire lassan felül. - Jól kiütötted magad. Az a lány, Amaris azt mondta, hogy túl sok energiát használtál el.
- Hol vannak a többiek? - néz körbe Kadran. - Ugye nem…
- Ne aggódj, Alfred gondoskodik róluk. Bár ahogy láttam, annyi kedve van hozzá, mint a karóba húzáshoz – csóválom a fejem. Látom, hogy Kadran egy pillanatra megremeg, de nem tudom, miért. Nem mondtam semmi rosszat, a társai jól vannak. - Mutasd magad, régen nem láttalak – fogom két kezem közé az arcát. - Egészen más vagy, megemberesedtél, hogy úgy mondjam.
Valóban erősebbnek néz ki, már nem az a kis félvér, aki nem tudta megvédeni magát, akit folyton ki kellett húznom a bajból. A tekintetén látszik, hogy magabiztosabb, erősebb lett, már nem fél mindentől. Ennek örülök, mégis hiányzik a régi Kadran.
- Már Doriannak hívom magam – mondja. - A többiek így ismernek, de te nyugodtan szólíthatsz Kadrannak. Neked megengedem.
- Ez kedves tőled – húzom magamhoz, és mélyen megcsókolom.
Nem ellenkezik, két karjával átöleli a nyakamat, miközben én a derekát karolom át. Olyan régen nem érintettem már, olyan régen nem csókoltam, nem éreztem az illatát. Nem változott meg, de mégis másmilyen lett és ezt el kell fogadnom. Nehezen engedjük el egymást, de muszáj lemennünk, hogy megnézzük, vajon Alfred tényleg jól bánik-e a többiekkel. 
- Még mindig vadászol? - kérdem, miközben Kadran öltözködik.
- Szükségem van vérre, de nem annyira, mint annak idején – válaszolja. - Félig vámpír vagyok. - Bólintok, mást nem tehetek. - Veled mi van?
- Jól vagyok, sok a dolgom, hamarosan pedig én leszek a Tanács feje – mesélem, mire felkapja a fejét és érdeklődve néz rám. - A mostani vezető lemond, így a következő száz évben én fogom vezetni a Vámpírtanácsot. A vad vámpírok eltűntek, de egyre több vadász érkezik, így az őrjáratok is sűrűbbek. A nem nemesi vámpírok nem mindig tudják magukat megvédeni. Sok a fiatal vadász, de ők általában könnyű prédák. Az idősebbekkel már nehezebb, ők tapasztalt, vén rókák. Zajlik az élet, de minden nap eszembe jutottál. Alfred attól félt, hogy beleőrülök, ezért inkább a munkába vetettem magam.
- Alfred… dühös rám? - kérdi aggodalmas hangon, mire felsóhajtok.
- Nem volt boldog, hogy elmentél, amikor pedig tegnap éjjel hazahoztalak, káromkodott egy sort, majd közölte, hogy csak kerülj a szeme elé, majd meglátod, mit kapsz tőle – válaszolom, mire Kadran elsápad. Bár egy vámpírnál, vagy félvérnél ez elég nehéz, az ő arca mégis egy árnyalattal világosabb lesz. - De nem fog bántani, annál jobban szeret téged. Egyébként Rosalyn és Sebastian is többször érdeklődött utánad. Mindenkinek azt mondtam, hogy én küldtelek el pár fontos dolog miatt vidékre. Senkinek sem kell tudnia a valódi okokat.
- Köszönöm! - biccent Kadran. - Majd talán meglátogatom Lady Rosalynt. Ő rendes volt velem. Sebastian úrfi is, bár tudom, hogy ő csak az apja kérésére barátkozott velem. Egy ideig biztosan Londonban maradunk, van pár elintézendő ügyünk.
- De már nem akarsz itt lakni – mondom csendesen. - Új családod van, ami remek, de azt hittem, hogy egy nap újra együtt leszünk.
- Még… van pár dolog, amit el kell intéznem – néz rám óvatosan. - Fontos dolgok, nem tudom, meddig fognak tartani. És nem akarok Adalmus útjába kerülni.
- Őt azóta nem láttuk, hogy elmentél – világosítom fel. Kadran csak hümmög, de nem válaszol. - Mire visszaértünk aznap éjjel, ő már eltűnt. Még jó, hogy nem ártó szándékkal érkezett, vagy a kapu bűbája nem engedte volna ki. Áttörni nem tudta volna, mert boszorkányok ellen is véd.
Mikor Kadran kész van, ideje lemennünk. Telepátiával megtudom Alfredtől, hogy mindenki a könyvtárban gyűlt össze. Kíváncsi vagyok rájuk, mert csak futólag beszéltem velük, minden figyelmem Kadran kötötte le.


Mikor belépünk a könyvtárba, minden tekintet ránk szegeződik. Az Amaris nevű boszorkány felpattan a székről, ahol ül, majd egyenesen Kadranhoz siet.
- Dorian! Nincs semmi bajod? Jól vagy? - kérdi aggodalmas hangon, majd rám pillant. A tekintetéből süt a gyanakvás, és… talán féltékenység.
- Nincs semmi bajom, teljesen jól vagyok. Csak kimerültem – mosolyog Kadran. A Dorian név még mindig idegenül hangzik a fejemben. - Ti jól vagytok?
- Megvagyunk – von vállat a lány. - Az az Alfred nevű inas adott nekünk szobákat, meg enni. Aztán azt mondta, itt várjunk, míg felébredsz. Alig tudtuk lehunyni a szemünket múlt éjjel, de nem akartunk zavarni. Az inas nem is engedte volna.
- Alfred egy kissé merev, és talán túlságosan félti a gazdáit – nevetek fel. - De nem kell tartanotok tőle, amíg nem akartok ártani senkinek. Bár akkor úgysem tudtok innen elmenni.
- Hogyhogy nem tudunk? - hallok meg egy idegen hangot. Vádaskodó, ellenséges. Odakapom a fejem, és egy ikerpárt pillantok meg. Az egyikük hangját hallottam.
- A kapu mindenkit beenged, ifjú boszorkány – válaszolom nyugodt hangon –, ám az ártó szándékkal érkezőket ki már nem engedi. - Kadranra pillantok. - Maradj csak a barátaiddal, életem, nekem még vannak fontos, elintézendő dolgaim. A barátaid természetesen addig maradnak, amíg kedvük tartja, habár nem kedvelem túlságosan a boszorkányokat. De amíg rendesen viselkednek, nincs különösebb kifogásom a jelenlétük ellen.
- Nem vagyunk kiskutyák! - vonja össze a szemöldökét Amaris.
Felvonom a szemöldököm, mire óvatosan tesz egy lépést hátra. Azonnal felmérte, ki az úr ebben a kúriában. Okos kislány, nem lehet idősebb Kadrannál. Bár nem szándékozom bántani, hiszen azzal Kadrannak is fájdalmat okoznék. Másrészt, egyikük sem tett olyasmit, amivel rászolgálhatna a haragomra. 
Magamhoz húzom Kadrant, egy lágy csókot nyomok a homlokára, ő pedig a felöltőmbe kapaszkodik. A szemei boldogságtól, vágytól égnek, de tényleg dolgom van. 
- Később, életem – suttogom a fülébe, majd gyengéden ráharapok a fülcimpájára. Édesen felnyög, mint aki alig bírja visszatartani magát. - Még hajnal előtt visszatérek, ígérem. 
- Jó… mert… én is mondani akarok valamit – suttogja édes hangon.
Bólintok, majd elengedem, nem törődve vele, hogy ez a többiekből milyen reakciót vált ki. Alig várom, hogy Kadran újra a karjaimban legyen, hogy kényeztethessem, hogy együtt lehessünk testben és lélekben. Sajnos azonban a Tanács dolgai nem oldják meg saját magukat. Az éjszaka leszállt, nekem pedig indulnom kell a Tanács épületébe. Arcomra boldog mosoly kúszik, ahogy elhagyom a házat, bár érzem a boszorkánylányból áradó féltékeny irigységet, ami úgy lohol utánam, mint valami vadászkutya. Ám ez most nem érdekel.


Sado-chan2023. 10. 28. 09:04:44#36422
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Kedvesemnek


 Épp csak elérem a város határát, jeges rémület fut végig rajtam. Ismerős varázslat, a birtok köré is hasonló lett vonva, de míg az az ártó szándékot figyeli, ez mindent, ami nem emberi. Tudják, hogy itt vagyok... tudnak a jelenlétemről, de vajon meg is talalnának. Nyilván fel vannak készülve, de én is. Nem viccből viselek páncélt. 
Már majdnem elérem a parkot, mikor megérzés a jelenlétüket. Többen vannak és mind engem keresnek! Darien azt mondja többük ellen esélyem sincs... majd most meglátjuk!
 
A park egy tágasabb tisztásán érnek utol. Legalább öt fő...és még többen jönnek. Nem fedem fel előttük minden képességem, így először csak jéggel védekezek. Pajzsként öleli körbe a legsebezhetőbb pontjaimat, a körülöttem elterülő hó pedig hatalmas tüskékként meredeznek feléjük. Az első pár tamadásukat gond nélkül vissza verem, de ők is bekeményítenek. Magiával támadnak mágia ellen... milyen álszentek...nem baj. Akkor én tűzzel válaszolom!
 
Egyet sikerül megölnöm és többeket megsebesítenem, mire Darien és Alfred utol ér minket. Percek alatt végeznek velük, én pedig kihasználva a káoszt a legforróbb lángjaimat szabadítom az egyik vadászra. Esélye sincs védekezni, sikoltozva ég halálra. Az utolsó életben maradt vadász nekem ront, hatalmas fegyverét a magadba emelve készül lecsapni rám
- Kadran! - hallom Darien hangját, miközben a férfi és közém veti magát. Felüvölt, ahogy a penge a vállára áll, majd mielőtt a vadász reagálhatna a saját fegyverével végzi ki azt. Mielőtt reagálhatnék már vége is...
A nyakamba borul, szorosan ölel...majd' megfojt...
- Darien… -próbálok szabadulni, de nem ereszt. Az egész teste remeg... sosem láttam még ilyennek...
- Sajnálom… - suttogja- Sajnálom… annyira sajnálom. Nem törődtem veled… az érzéseiddel... Én… nem akarlak elveszíteni, de… megértem, ha gyűlölsz és… nem akarsz többé velem élni... Megértem és… az leszel, ami… akarsz. Én… én mindig szeretni foglak… bárhogy dönts is… - a markába fogja az arcom. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit akar hallani. Hogy megbocsátok neki? Hogy nem haragszom? Hmm... nincs bennem harag. Csalódottság, szomorúság,  fájdalom... de haragot nem érzek.  - Ez a te életed, szerelmem.  Éld úgy, ahogy szeretnéd akkor is, ha nekem nincs benne hely. Az a fontos, hogy boldog légy...
Finoman eltolom magamtól a kezeit. Ismét csak neki kellett megmentenie a hátsómat... azt hiszem, míg a közelében vagyok, esélyem sincs erősebbé válni... de ha elmegyek talán nem élem túl, ráadásul össze törném a szívét. Most nincs jó válasz 
- szeretlek- most én karolom át, hogy megcsókolhassam. Keserű a búcsúcsók, még akkor is, ha nem örökre szól- de szükségem van egy kis időre. Egy kis egyedüllétre... nem akarok...nem tudok oda vissza térni, mintha misem történt volna...
- megértem...- a hangja remeg, de nem  tiltakozik. Büszke férfi, aki nem esdekel senki előtt- látlak még... valaha?
- egész biztosan...- biccentek, miközben hátrébb lépek tőle. Kiengedem a páncélom össze erejét, hogy az ő szemében gomolygó füstként váljak semmivé. Nem mozdulok mellőle, csak figyelem, ahogy inogva tesz egy lépést felém,  de már nem képes érzékelni a jelenlétem. Alfred lép mellé, hogy belé karolva haza vihesse őt...
 
1 évvel később 
 
Egy év hosszú idő, ha minden és mindenki rád vadászik. Sokat fejlődtem, és még többet tapasztaltam. Lettek új barátaim, talán nevezhetem őket társaimnak... de családra sajnos nem lelhettem bennük. Nincs nap, hogy ne gondolnék Darienre. Esténként sóvárogva bámulom órákon át a csillagokat, mintha azok képesek lennének vissza forgatni az idő kerekét... vagy legalábbis ide varázsolni őt...
- Már megint a múlton agyalsz? Dorian?- böködi a vállam, mire észbe kapva fordulok felé 
- Hm?
- Egy szavamat sem hallottad, igaz?- fújtat bosszúsan 
- Bocsáss meg, Amaris...- sóhajtom a mellettem álló lány felé pillantva. Fiatal boszorkány, velem egy idős. Fattyú gyerek, akárcsak én 
- Őrá gondolsz, igaz? Mindig csak rá...- hangjából süt a féltékenység. Szemeit lesüti, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. Tudom, mit érez...
Nem mondok semmit. Nincs jó válasz...
Hirtelen madárfütty hallatszik a távolból. Ez volt a jel! Macskaléptekkel osonunk egyik arnyékból a másikba, míg egyre közelebb és közelebb nem érünk a célponthoz. Ma nem támadunk, csak szemmel tartjuk a férfit. Kezdő boszorkányvadász. Tapasztalatlan, fiatal suhanc. Könnyűszerrel eltehetném láb alól, de sajnos hamar keresni kezdenék őt. Hiába nem maradna utána semmi nyom, sajnos hamar rájönnének, hogy én végeztem vele. Már épp elég közel kerülök hozzá ahhoz, hogy megbűvöljem, mikor ismerős illat csapja meg az orrom. Az egész testem ledermed. Félelemmel vegyes öröm tölt el... ez ő... Darien a közelben van! Lankad a figyelmem, és ez a védelmemre is kihat. Alig egy pillanatra fedem fel magam, de ez is eleg ahhoz, hogy elszúrjam az akciót. A vadász észre vesz minket, de mielőtt támadhatna egy kötőbübáj a földhöz szögezi. A többiek ellesznek vele, engem csak Darien érdekel! Az irányába indulok, de nem kell sokat haladnom. Pár sarokkal később már előttem áll, teljes valójában
- Kadran... tényleg te vagy az?
- Már... rég nem használom ezt a nevet... - szedem össze magam. Rég szólítottak utoljára így...- de... örülök, hogy látlak- mosolyodok el halványan. A szívem olyan hevesen dübörög, hogy talán még a szomszéd városban is hallják. Az egész testem remeg, moccanni sem bírok. Bátortalan léptekkel közeledik felém, majd látva hogy nem ellenkezem, szorosan ölel magához. A nyakába karolok, úgy ölelem át. Annyira hiányzott... most egy pillanatra minden olyan, mint régen... a nyakába temetem az arcom, hogy érezzem a bőre illatát... mintha soha többet nem ölelhetném őt...
Hallom a többiek lépteit, Amaris hangját, de jelenleg semmi sem érdekel, csak ő!
- azt hittem sosem látlak többé- simogatja az arcom, miközben csókokkal halmoz el
- Nincs akkora szerencséd!- nevetek fel, ujjaimmal a tincseivel játszva
- Bocs, hogy megzavarom a pillanatot, de hamarosan itt lesznek a vadászok- szólal meg az ikrek egyike. Valóban nem kell sok. Két férfi és egy nő...
Elengedem Darien, majd a vadászok felé indulok. Ahogy belülről kezd átjárni a tűz az ereim izzadni és világítani kezdenek, majd egy pillanat alatt engedem ki az összes energiámat, hamuvá égetve mindhármat. Dülöngélve lépkedek párat, mielőtt eszméletlenül rogyok össze. Ez a támadás minden erőmet elszívja...
 
Ismerős helyen térek magamhoz... a régi szobám... olyan, mint amikor először ébredtem itt...
- Kedvesem...- hallom meg a hangját. Olyan, mint régen...


Andro2023. 08. 20. 10:59:31#36342
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)


Nem kell megfordulnom, vagy odanéznem, amikor meghallom a lépteket. Alfred az, és úgy tűnik, fontos mondandója van számomra. 
- Lordom! - szólal meg Alfred a tőle telhető legtiszteletteljesebb hangon. - Kadran nem azért titkolózott mert nem bízott önben. - Kadran elenged, és arrébb lép. Mintha félne a reakciómtól. Kíváncsian nézek az inasomra, aztán Kadranra. - A boszorkány megátkozta a hangszálait, így képtelen elmondani, mi történt aznap este.
- De ez az átok, csak rám vonatkozik, rád nem? - kérdem, mire mindketten bólintanak. Ez megmagyarázza, hogy Kadran miért volt olyan kétségbeesett, miért mondta, hogy nem szabad elmondania. Nem is tudta volna volna elmondani a titkait, amiket Adalmustól hallott. A vén rohadék!
- Adalmus célja elnyomni Kadran vámpír énjét, rosszabb esetben, ha módot talál rá, kiölni belőle – folytatja Alfred, nekem pedig egy pillanat kell, hogy felforrjon az agyvizem. Megölöm azt a sarlatánt! Apró darabokra tépem!
- Hogy mi?! - hördülök fel dühösen, a szemeim izzani kezdenek. 
- Jó okom van feltételezni, hogy Kadran védelmében tenné mindezt. Nem csak a vadászok, de sajnos sok boszorkány a halálát kívánja. - Alfred egy megsárgult pergament nyom a kezembe, amit először alig látok. De muszáj uralkodnom magamon. - Ez egy rendelet, ami a mindenkori génkísérletekre vonatkozik. Röviden. Minden hibridet azonnali hatállyal meg kell semmisíteni.
- De Kadran nem génkísérlet terméke! Ha úgy vesszük, természetes úton született hibrid!
- Kétlem, hogy ez felmentené a rendelet alól - csóválja a fejét az inasom. - De mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnánk le, javaslom, beszéljünk a boszorkánnyal. Végső soron, utána is kitekerheti a nyakát – von vállat.
Igaza van, utána is egyszerűen kiszívhatom a vérét. Bár talán azt nem, ha nem akarok meghalni. De a nyakkitekerés jó módszernek tűnik. Bár, gondolnom kell Kadranra is, mégiscsak a mestere ezt a vén átkozott rohadék, ha úgy nézzük. Várjuk ki, mit mond. De ha egy újjal is bántja Kadrant, ott helyben tépem ki a szívét, feltéve, hogy van neki. 


~*~


Adalmus másnap este érkezik. Mindannyian idegesek vagyunk. Darien a közelemben marad, nem tudom, hogy fél-e Adalmustól, vagy engem akar megóvni a boszorkánytól. Az ő ereje egyikünk ellen sem lenne elég. Mikor Adalmus végre megérkezik, Alfred kíséri be, majd hellyel kínálja a nappaliban. Ennél tovább nem engedem. Mi az asztal túl felén várjuk. Adalmus hosszú percekig néz a szemembe, meg sem rezzen. Vagy nagyon jó színész, vagy valóban nem tart tőlem. Végül megszólal.
- Dorianból sosem lesz igazi vámpír, remélem ezzel tisztában van – sóhajt fel végül kimért hangon. A hangjában érzem a feszültséget. 
- Épp annyira vámpír, mint amennyire boszorkány! - vetem ellene. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz belőle igazi vámpír, de félig az. Még ha boszorkányvér is van az ereiben, átváltoztatták. Hibrid, amin nem lehet segíteni. 
- Eszetekbe sem jutott engem megkérdezni, hogy én melyiket választanám? - csattan fel hirtelen Kadran, mire odakapjuk a fejünket. Meglep, hogy ilyen heves, nem nagyon láttam még ilyennek. De nagyon dühösnek tűnik a tekintete. A szemei izzanak, mint az eleven tűz. - De ha már nem teszitek, elmondom anélkül. Gyűlölök vámpír lenni! És gyűlölök boszorkány lenni! - Egyikünk sem szól. Tudtam, hogy gyűlöli ezt az életet, amibe belekényszerült, de sosem gondoltam, hogy hangosan is kimondja. - Elegem van abból, hogy rajtam marakodtok, mint a kutyák az eléjük vetett koncon! 
Választ sem várva rohan ki a szobából, majd csak a visszhangzó lépeit hallom a folyosón és végül a bejárati ajtó csapódását. Mozdulatlanul ülök a helyemen, de úgy tűnik, Adalmust és Alfredet is meglepte a kirohanás. Egyikünk sem számított rá, pedig nem volt ez olyan váratlan. Kadran gyűlöli a vámpírlétet, mindig is tudtam, csak nem akartam észrevenni. Segíteni próbáltam neki, de közben vajon nem a saját előnyömet lestem? 
- Ezt most jól megcsináltuk – sóhajtok fel Adalmusra nézve. - Bár kettőnk közül nem én raktam szájkosarat a fiúra.
- Az ő érdekében csináltam! - csattan fel a boszorkány. - Ő sosem lesz teljes értékű vámpír, Lord Whitecraft, akármit is csinál! Ő boszorkány!
- Hibrid – javítom ki. - De akárhogy is, egy valami sosem lesz többé. Halandó ember. És még valami! Nem én akartam belőle kiirtani az egyik felét, hanem maga! Maga akar belőle teljesen boszorkányt csinálni, holott tudja, hogy lehetetlen! Átváltoztatták, ezt nem lehet visszafordítani! Ez sajnos örökre szól! Eléggé tönkretették már az életét, és most, hogy végre bízott valakiben, ismét csalódnia kellett.
- Igazából, mindketten hibásak – jegyzi meg halkan Alfred, mire Adalmus úgy néz rá, mint a véres húsra. Alfredot nem zavarja a dolog. - Civakodnak a fiún, mint kutyák a koncon. Nem csoda, hogy Kadrannak elege van magukból. Félvérként jobban át tudom érezni a helyzetét. Mert én sem dönthettem, ahogy ő sem. És jobb lenne, ha az ő érzéseit tartanák szem előtt mind a ketten!
Úgy érzem magam, mint egy megszidott gyerek, ahogy Alfred lehord. Utoljára ilyet apám tett több ezer évvel ezelőtt. De igaza van, nem törődtem vele, hogy Kadran mit szeretne. Egyszer sem kérdeztem meg róla. Önző voltam, és ostoba. Megérdemlem, ha elhagy. Adalmus egy szót sem szól, csak mérges tekintettel mered Alfredra, és valami olyasmit motyog a bajsza alatt, hogy bezzeg náluk az ilyen semmi kis szolga nem merne így beszélni a gazdájával. 


Hirtelen mintha villám csapna belém, úgy ugrom fel és rohanok az ablakhoz. Az egész kertet sötétség teríti be, csak a hó világít a holdfényben. Megérzem a kapun átfutó mágiát, ahogy valaki áthalad rajta. 
- Mi a baj? - kérdi Adalmus kíváncsian.
- Kadran elhagyta a birtokot! - nézek Alfredra, mire az inasom csak biccent.
- És akkor? - Adalmus felvonja a szemöldökét.
- Maga ostoba! - rivallok rá. - Odakinn hemzsegnek a vadászok! És mind Kadrant akarja! Nemcsak a vámpírvadászok, de a boszorkányvadászok is örülnének egy ilyen ritka trófeának!
Látom, hogy Adalmus végre kezdi felfogni a helyzetet. Ráadásul a rendelet is az utunkban van. Ha elfogják Kadrant, az a halálos ítéletét jelenti. Hacsak nem ölik meg ott helyben. A fiú ugyan erős mágiával rendelkezik, de a jól felkészült, tapasztalt boszorkányvadászok ellen nem biztos, hogy lenne esélye. Az öreg rókáknak van azért trükk a tarsolyukban. 
A gondolataimmal Kadrant kutatom úgy, hogy ő ne tudjon róla. Meg is találom, a belvárosban rohan az egyik néptelen utcán a park felé. A nyomában vadászok, három boszorkányvadász és két vámpírvadász.
- Megtalálták – mondom, majd választ sem várva máris rohanni kezdek.
Hallom, hogy Alfred is utánam suhan, de hogy Adalmus jön-e, nem érdekel. Ha Kadrannak valami baja esik, azt sosem bocsátom meg magamnak. Teljesen vámpírként sokkal gyorsabb vagyok, mint az emberek, ők nem is látnak, amikor elrohanok mellettük. Alfred tartja a lépést, van már gyakorlata az ilyesmiben. És a harcban is. 


~*~


Talán tíz perc alatt érek arra a helyre, ahol utoljára érzékeltem Kadrant. A nyomai a parkba vezetnek, és hamarosan meg is hallom a harc hangját. Nem sokkal később látom is. A boszorkányvadászok körbevették Kadrant, akikhez időközben csatlakozott még kettő. A két vámpírvadász tisztes távolságból figyel, mintha a megfelelő alkalomra várnának. Kadran derekasan küzd, minden tűzét és jegét beveti, de ellenfelei tapasztalt öreg harcosok, akik bőven el vannak látva védőtalizmánnal és egyéb eszközökkel. Öten egy ellen, és szép lassan sarokba szorítják az egyik kis ligetnél. Kadran pedig hamarosan kezd fáradni.
Összenézünk Alfreddel, és szavak nélkül értjük egymást. Övé a két vámpírvadász, jómagam rávetem magam a legközelebbi boszorkányvadászra. A nőnek feleszmélni sincs ideje, amikor egyetlen mozdulattal töröm el a nyakát. Hangosan reccsen, de már ugrom a következő vadászra, egy középkorú férfira. Egyetlen ütés a fejére, és holtan esik össze. Alfred végez a két vámpírvadásszal, két nem túl tapasztalt férfival, majd jön nekem segíteni. Kadran is összeszedi az erejét, majd egyetlen lángörvénnyel gyújtja fel az őt éppen megtámadó férfit. Üvöltések, kiabálások, sikítások. Az utolsó vadász Kadrannak ront, akit felkészületlenül ér a támadás. A férfi egy hatalmas, boszorkányok elleni rúnákkal díszített szekercét emel a feje fölé.
- Kadran! - ordítom, majd minden erőmmel a kedvesem elé ugrom.
Érzem, hogy a szekerce a vállamba mar, felüvöltök a fájdalomtól, miközben egyik kezemmel Kadrant tartom, a másikkal elkapom a fegyvert és félig hátrafordulva a támadó képébe vágom. Csont törik, vér spriccel, amiből bőven jut ránk is. A férfi eldől, mint egy zsák, még egy ideig rángatózik, majd semmi. 
Mindenem fáj, de megölelem Kadrant, úgy szorítom, hogy a szuszt is majdnem kipréselem belőle, de nem érdekel. Életben van, egyben van és úgy nézem, sértetlen is. 
- Darien… - hallom Kadran tétova hangját, de egész testemben remegek. Majdnem elvesztettem azt, aki számomra a legdrágább.
- Sajnálom… - suttogom. - Sajnálom… annyira sajnálom. Nem törődtem veled… az érzéseiddel... Én… nem akarlak elveszíteni, de… megértem, ha gyűlölsz és… nem akarsz többé velem élni... - A szavak akadozva jönnek a számra. - Megértem és… az leszel, ami… akarsz. Én… én mindig szeretni foglak… bárhogy dönts is… - Felemelem a fejem, két kezem közé fogom az arcát, ami ragad a vértől és a könnyektől. A tekintete még riadt és zavart, ami nem csoda. - Ez a te életed, szerelmem.  Éld úgy, ahogy szeretnéd akkor is, ha nekem nincs benne hely. Az a fontos, hogy boldog légy.
A szívem szakad meg, mikor kimondom az utolsó szavakat, de neki kell döntenie. Más nem teheti meg helyette. De mindig ott leszek mellette, hogy megvédjem.


Sado-chan2023. 08. 04. 14:17:42#36328
Karakter: Kadran, az áruló



 - Valami baj van? - ledermedek. Bár ne kellene ezt csinálnom
- Nem… semmi… csak… - Nem nézek rá, egyszerűen nem megy
- Nem mondhatod el, igaz? Arról a dologról van szó, amiről nem beszélhetsz? - kérdez rá. Felé fordulok, de nem tudom mit mondjak, így csak bólintok- Akkor nem kérdezem. De ha jól sejtem, Alfredot kérted meg, hogy segítsen neked. Akármiről is van szó, rá nem vonatkozik a tiltás.
- Ne haragudj! - lehajtom a fejem. Ha tehetném, elmondanám. El akarom mondani, de képtelen vagyok rá. Erre csak egy sóhaj a válasz. Most biztos dühös rám...
- Egyáltalán nem haragszom – kimászik az ágyból, majd elém lép és átölel - Akármi is történt, nem te tehetsz róla és örülök, hogy legalább valakinek tudsz beszélni a problémádról. Tudod, hogy nekem a te boldogságod a legfontosabb.
Úgy érzem, nem érdemlem meg a szeretetét, se a bizalmát. Adalmus veszélyes, talán rá nézve is... és én nem tudok szólni neki. Tehetetlenül ölelem át.
- Nekem is dolgom van. Amíg te Alfreddal… akármit is csináltok, nekem neki kell állnom a meghívóknak. Csak az ég tudja, mennyire a hátam közepére nem kívánom az idegeneket a házamban, de vannak kötelességeim. Ráadásul néhány birtokom ügyének is utána kell néznem. És ha már ott vagy Alfrednál, szólj neki, hogy kezdje el megtervezni a díszítést. Ezt mindig ráhagyom, ő ebben ügyesebb. Ó, és küldessen a szabóért jövő hétre. A következő bálra mindkettőnknek új öltözék kell.
- Muszáj? A mostani is tökéletesen megfelelő.
- Ez igaz, de ezt már látták. Kétszer is, így muszáj valami újat varratni. Majd megszokod, életem. - talán. Talán soha nem fogom megszokni. Vagy talán esélyem sem lesz rá, ha Adalmus tényleg olyan szörnyű dolgokra készül, mint ahogy sejtem. Talán most ölelhetem utoljára Darient... nem! Nem akarok erre gondolni!- De most öltözz fel, ha nem akarod, hogy Alfred szívrohamot kapjon.
Igaz is... egy szál alsóneműben akartam kirohanni... nem mintha nem látott volna már így, de akkor sem kellene így rohangásznom. Gyorsan magamra kapom a ruháimat, és már rohanok is. Alfredet a szokott helyei egyikén, a téli kertben találom
-Egyre ramatyabbul festesz, kölyök- fordul felém, mikor megállok mögötte- és azt hiszem még ramatyabbul fogsz, ha elmondom, mit tudtam meg...


    .oOo.

 

Idegesen toporgok a szobámban. Hol az ajtót lesem, hol az ablakon át a hulló hó fehér függönyét. Alfred szerint Adalmusnál nagyobb bajunk is van. Nem elég, hogy vadászok keresnek engem, a boszorkányok jó része is a másvilágra kíván... talán igaza volt, és nem véletlenül nincsenek olyanok, mint én. Nem keveredhet a két faj, én pedig egy hiba vagyok sokuk szemében, amit ki kell javítani. Ezért kellene választanom. Vagy vámpír, vagy boszorkány... de hogy ölhetném ki magamból bármelyiket is? És melyiket kellene választanom? Boszorkánynak születtem, de emiatt lettem árva, és taszítottak nyomorba. Vámpírrá változtattak, kínoztak, de emiatt ismerhettem meg Darient... és ott vannak a nővéreim... gyűlölöm mindkét énemet... de mégsem vagyok képes lemondani egyikről sem...

Hosszú percekig álldogálok a szobája ajtaja előtt, mire ráveszem magam, hogy bekopogjak és belépjek
- Nos, jól elbeszélgettetek Alfreddel? - kérdi kíváncsian.
- Igen, azt hiszem sikerült a díszítést is megbeszélnünk. Mit csinálsz?
- Meghívókat írok a közelgő bálra – igaz, a bál... még ez is... mintha nem lenne elég bajunk enélkül is- Holnap elmehetnénk vadászni, ha gondolod. Tudom, hogy veszélyes, de ennünk kell és nem mutathatunk félelmet. Meg kell mutatnunk a vadászoknak, hogy nem kushadunk szűkölve az otthonainkban csak azért, mert ők éppen itt vannak.

Igaza van... de ő könnyen beszél... nem rajta marakodnak, hanem rajtam. Fél London holtan akar látni...talán itt az ideje, hogy mindent megtudjon...
- Sétáljunk egyet odakinn! Olyan szép az éjszaka, vétek lenne idebenn rohadni. Ráadásul havazott, most olyan gyönyörű minden.
Mi? most akar sétálni menni? Komolyan? Végül is... mért ne... legalább van időm össze szedni a gondolataimat

A Parkban sétálgatunk, a kőkerítések, és hóval fedett alvó virágágyások köt. Előttünk hatalmas kőhattyú, mintha a dermesztő tél őt is megfagyasztotta volna. Furcsa érzés egy szál ingben itt kint sétálni. Emlékszem a télre. Kevés megmaradt emlékeim egyike... Emlékszem még, milyen érzés a csontig hatoló hideg. Hogy milyen érzés fázni... a fájdalom, ahogy minden egyes a bőrömre hulló hópehely tűként döf belém. Most szelíden csiklandoznak, mielőtt elolvadnának rajtam... most már nem árthat nekem a fagy... mélyet szippantok a levegőbe, mégsem érzek fájdalmat. Nem egy telet sikerült csak épphogy túlélnem. Ádáz ellenfelem volt, rettegve hunytam le esténként a szemeim, vajon felkelek e másnap reggel. De ennek már vége. A hideg már nem az ellenségem. Szolgám, s védelmezőm, akárcsak a tűz, amitől szintén rettegtem... anno sok mindentől rettegtem...

- Kérdezhetek valamit? - fordulok felé végül - Te sosem akartál ember lenni?
- Néha elgondolkodom rajta, milyen lehet. Hogy milyen lehet, ha dobog a szíved, ha vér áramlik az ereidben, ha csupán néhány évtized adatik meg neked az életben, mielőtt meghalsz. Hogy milyen lehet a napon járni, nem félni attól, hogy eléget. Igen, gondoltam rá, de sosem vágytam rá igazán. Fiatal koromban talán, de az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá. Miért kérded?
- Csak kíváncsi voltam – vonok vállat. - Kíváncsi, hogy a vámpírok néha szeretnének-e emberek lenni.
- Vannak, akik igen, főleg azok, akiknek halandó párjuk van – ez őszintén meglep. Azt hittem, legtöbbjük önző módon inkább a másikat láncolná magához örökre, mintsem, hogy áldozatot hozzon a szerelméért- Ebben nincs semmi meglepő. Vannak vámpírok, akik embereket választanak párnak, bár tudják, hogy a másik megöregszik és meghal. Mi viszont örökké fiatalok maradunk, és ha valami nem jön közbe, akkor az idők végezetéig élünk. Én az egyik ma élő legöregebb vámpír vagyok a Földön. De nekem sosem voltak ember szeretőim, mert nem tudtam volna elviselni a gondolatát, hogy nem lehetünk örökre együtt. Átváltoztatni pedig nem akartam volna senkit csak ezért. Az öröklétnek is megvannak a maga hátulütői.
- Én örökké fogok élni? - nem tudom, akarok-e örökké élni. Örökké menekülni. Különben is, olyan felfoghatatlan ez a szó... emberként az 50-60 év is egy örökkévalóság. Egy teljes élet. Mi kell ennél több?
- A boszorkányok nem halhatatlanok. Évszázadokig élnek, te pedig úgymond hibrid vagy. Bár inkább vámpír, mióta átváltoztattak, tehát megvan az esélye, hogy sosem halsz meg természetes módon. Persze, mivel sosem találkoztam még olyannal, mint te, nem tudhatom biztosan.
- És Alfred?- mindig is testvérre vágytam. Nem akarok őt elveszíteni
- A félvérek lassan öregszenek, hússzor olyan lassan, mint egy ember. De Alfred végeredményben egyszer el fog hagyni minket. Ő is tudja, de ez a félvérséggel jár. Azt viszont sosem hagyná, hogy átváltoztassam, mert előbb vágná fel a saját torkát – valahol éreztem, mégsem erre számítottam. Talán ő is gyűlöli a vámpír létet, elvégre neki sem volt kellemes gyerekkora... - Nincs semmi baj, Alfred még nagyon-nagyon-nagyon hosszú ideig velünk lesz. - átölel, szorosan, mintha ezzel képes lenne megvédeni...sajnos egyre inkább úgy érzem, hogy még ő sem képes mindenre...
- Valójában mit szerettél volna megbeszélni velem?
Szorosabban ölelem, nem akarom elengedni. Bár meg se történt volna ez az egész...
Már épp beszélni kezdenék, mikor lépteket hallok
- Lordom- hallom Alfred hangját- Kadran Nem azért titkolózott mert nem bízott önben- elengedem Darient és hátrébb lépek- A boszorkány megátkozta a hangszálait, így képtelen elmondani, mi történt aznap este.
- De ez az átok, csak rám vonatkozik, rád nem?- kérdi Darien, mi pedig bólintunk. Adalmus célja elnyomni Kadran Vámpír énjét, rosszabb esetben, ha módot talál rá, kiölni belőle
- Hogy mi?!- förmed fel Darien. A szemei izzanak, szemfogai is elő villannak. Félelmetes
- Jó okom van feltételezni, hogy Kadran védemében tenné mindezt. Nem csak a vadászok, de sajnos sok boszorkány a halálát kívánja. -A kezébe nyom egy ősöreg, megsárgult tekercset- ez egy rendelet, ami a mindenkori génkísérletekre vonatkozik. Röviden. Minden hibridet azonnali hatállyal meg kell semmisíteni.
- De Kadran nem génkísérlet terméke! Ha úgy vesszük, természetes úton született hibrid!
- Kétlem, hogy ez felmentené a rendelet alól- csóválja a fejét- de mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnánk le, javaslom, beszéljünk a boszorkánnyal. Végső soron, utána is kitekerheti a nyakát- von vállat, de sajnos igaza van. Nem tudhatjuk, mi áll emögött. Mi a valódi indítéka, és mi az, ami mögé csak burkolózik...

 

.oOo.


Adalmus másnap este érkezik. Mindenki sík ideg. Én Darien közelében maradok, hogy ha kell, közéjük tudjak ugrani, bár nem tudom, jelen helyzetben melyiktől félek jobban. Hatalmas erővel bír mindkettő, és legalább akkora harag is van mindkettő szívében.
Alfred kíséri be, majd hellyel kínálja az asztalnál, aminek a túlfelén mi várjuk őt. Hosszú percekig állja Darien izzó tekintetét, mielőtt beszélni kezd
- Dorianből sosem lesz igazi vámpír, remélem ezzel tisztában van- sóhajt fel végül. Hangja kimért, de érzem benne a feszültséget
- Épp annyira vámpír, mint amennyire boszorkány!
- Eszetekbe sem jutott engem megkérdezni, hogy én melyiket választanám?- csattanok fel- de ha már nem teszitek, elmondom anélkül. Gyűlölök vámpír lenni! És gyűlölök boszorkány lenni!- erre mindkettő ledöbben. Talán tudták. Darien egész biztosan, de sosem mondtam még ki ilyen nyíltan- elegem van abból, hogy rajtam marakodtok, mint a kutyák az eléjük vetett koncon!- meg sem várom a válaszukat. Felpattanok és kiviharzok, ki a teremből, majd ki az egész épületből. Talán ez kicsit össze rázza őket. Nem akarom elveszíteni Darient... de egyszer sem kérdezte meg, én melyiket választanám, ha tehetném... talán eldobna, ha a boszorkány énemet választanám... kérdés, hogy választhatok-e egyáltalán, vagy ez már rég az ő kakaskodásukról szól inkább

A birtok határánál megtorpanok. Darien nélkül sosem hagytam még el a birtokot... odakint meg is ölhetnek akár...nem mintha olyan sokat számítana az életem...
Nagy levegőt veszek, majd vissza se nézve átlépem a határt és a város felé veszem az irányt. Magamra öltöm a páncélom, így az emberek egyszerűen átnéznek rajtam, és Darienék sem találnak meg olyan könnyen. Egyedül akarok lenni egy kicsit...


Andro2023. 06. 11. 19:18:32#36305
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)


A táncoló között rengeteg az egynemű pár. Köztünk megszokott az ilyesmi, senki sem csinál ügyet belőle. Úgy látom, Kadran is kezd végre megnyugodni, mert felém fordul és bólint egyet. A szívem örömmel dobbanna meg, ha tudna dobogni, de így is boldogság önt el. 
- Nagyszerű! - mosolyodom el, majd a tánctér felé indulunk.
A derekára fonom a karomat, ő pedig a vállamra teszi az övét, majd beállunk a keringőzők közé. Megnéznek minket, hogyne néznének, hiszen ritka alkalom, ha táncolok. Most azonban itt a párom, a társam, az én egyetlenem, akit senkinek nem fogok átadni. Kadran egy ideig feszélyezve érezheti magát, ezt érzem a mozgásán, az érintésén, de aztán ez hamar elmúlik. Úgy tűnik, élvezi a táncot, legalább annyira, mint én.
- Ezt néhanapján otthon is megtehetnénk- szólal meg hirtelen, ami meglep. Nem hittem volna, hogy tetszik neki a keringő.
- Ha ehhez van kedved, örömmel – mosolygok rá szélesen. Nekem semmi ellenvetésem a dolog ellen. A tánc segít közelebb kerülni a másikhoz.
Sokáig táncolunk, majd látom, hogy Kadran fárad, így kiállunk. Egy székhez vezetem, ahol leül, míg én frissítőért megyek. Nemcsak vért, de mindenféle bort is felszolgálnak, valamint alkohol nélküli italokat is. Nem hiszem, hogy most le kéne részegítenem a drágámat, így egy alkoholmentes puncsot választok. De mikor visszatérek a székekhez, Kadrant nem látom sehol. Elment volna anélkül, hogy szólt nekem? Körbenézek a termen, de sehol sem látom, bár igaz, rengetegen vannak. Nem szeretem, ha Kadran szó nélkül elcsatangol. Bár a védővarázslat a Dumant-hoz hasonlóakat távol tartja, de ha valaki rájön, hogy Kadran milyen különleges… Körbejárom a termet, de sehol sem látom Kadrant. Végül Lord Haydenhez fordulok segítségül.
- A fiammal láttam – mondja Lord Hayden. - Úgy láttam, a hátsó különterembe mentek, a könyvtár mellett. Valami olyasmit mondott, hogy szeretné bemutatni Kadrant a barátainak. Ha ez megnyugtatja, Lady Rosalyn is ott van. Nem kell féltenie a tanítványát, lordom, jó kezekben van. Itt nem eshet baja.
- Köszönöm, Lord Hayden! Csak nem szeretem, ha szó nélkül eltűnik, ennyi az egész. Kadran még tapasztalatlan, fiatal vámpír - biccentek, majd elindulok a mondott irányba.
Egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, de Kadran számára sok dolog veszélyes. Ha kiderül, hogy félig boszorkány, akár meg is ölhetik. Nem mindenki olyan elnéző, mint én. Hirtelen eszembe jut Adalmus, valamint, hogy Kadran hogy viselkedett, amikor hazajött. Nem lennék meglepve, ha a vén sarlatán forralna valamit. De erre ráérek később is.


A könyvtár melletti teremből beszélgetés zaja hallatszik, majd álmélkodás hangja. Mikor benyitok, pont azt látom, hogy Kadran megfagyaszt egy pohár bort. A fejem csóválom, de eszemben sincs leszidni érte.
- Látom, máris szereztél magadnak barátokat – szólalok meg, mire Kadran ledermed, majd rám néz. Egy pillanatra megremeg a teste, mintha rajtakaptam volna valamin. A többieknek kell pár másodperc, mire felocsúdnak a fagyott pohár látványából. 
- Lord Whitecraft! Remélem nem neheztel rám, amiért egy kis időre elloptam a tanítványát, de mindenképp be akartam mutatni a barátaimnak – kapcsol gyorsan Sebastian. Okos fiú, szabadkozik, de fogadok, nem önszántából foglalkozik Kadrannal. Elvégre Kadran egy senki hozzájuk képest, most meg inkább egy cirkuszi majom a számára. Nem mintha a fiú olyan rosszlelkű lenne, de fiatal. És olyan, mint a fiatal vámpírok, tehát minden érdekli, minden újdonság. Viszont a Kadrannal való barátsága az apjának is jól jöhet. Ez pusztán üzlet, semmi más. De attól még lehet köztük igazi barátság. Kadran megérdemelné.
 - Dehogy, épp ellenkezőleg!- mosolyodom el barátságosan. - Örömmel látom, hogy Kadran végre barátkozik, azonban el kell, hogy szakítsam tőletek, mert mások is igényt tartanak rá. Kadran… - pillantok rá, mire csak bólint, majd engedelmesen követni kezd. Mint aki úgy hiszi, rossz fát tett a tűzre. - Máskor kérlek ne csatangolj el szó nélkül! - fordul hozzám, mikor már a folyosón sétálunk. - Emellett valóban örömmel látom, hogy kezdesz végre mások felé nyitni. Büszke vagyok rád!
- Sebastian úrfi érdeme... magamtól nem mentem volna oda – von vállat, mintha semmiség lenne az egész.
- Akárhogy is – simítok végig az arcán -, ügyes voltál. 
Édesen elpirul, én pedig csak iszom a látványt. Tudom, mennyit jelent neki minden egyes kedves szó, minden érintés, amitől eddig megfosztva élt. De ő a párom, egyenrangú velem, se nem több, sem nem kevesebb nálam. 
- Sajnálom... én csak...
- Ne tedd. Nem tettél semmi rosszat – mosolygok rá. Tudom, mit akar mondani, de nem kell szégyenkeznie semmi miatt. - Inkább menjünk táncolni...


~*~


A hajnali órákban érünk haza, Kadran elalszik a hintóban, így nekem kell felvinnem a szobába. Kimerült, úgy alszik, mint a bunda, csak akkor ébred meg egy pillanatra, amikor eligazítom rajta a takarót.
- Aludj csak... hamarosan csatlakozom hozzád… - suttogom halkan, mire csak egy bólintás a válasz.
Kadran késő délutánig alszik, én dél körül ébredek, de semmi kedvem felkelni. Egy könyvet olvasok mellette, mikor végre mocorogni kezd.
- jó reggelt – mosolygok rá.
- Hány napot aludtam végig? - nyöszörgi, majd felém fordul, hogy átölelhessen. 
- Csak egyet. Hogy érezted magad a bálon? - teszem le a könyvet, hogy magamhoz húzhassam. Milyen kis bújós ma este.
- Sokkal rosszabbra számítottam... de örülök, hogy vége... elfáradtam.
- Azt nem kétlem. Szinte elájultál hazafelé jövet. Alig bírtunk Alfreddal ketten a kocsiba tuszkolni – nevetek fel.
Kadran arca elkomorul, mintha valami rosszat mondtam volna. Holott csak viccnek szántam az egészet. De ahogy az arcára nézek, látom, hogy valami komoly dolog aggasztja. Remélem, nem a bálon történt valami, amiről nem tudok.
- Mi a baj? - kérdem, mikor kimászik az ölelésemből.
- Beszélnem kell Alfreddal! - közli, majd választ sem várva kezd öltözködni. 
- Valami baj van? - kérdem, mire ledermed.
- Nem… semmi… csak… - Nem néz rám, és tudom, hogy titkol valamit.
- Nem mondhatod el, igaz? Arról a dologról van szó, amiről nem beszélhetsz? - kérdezek rá egyenesen. Végre rám néz, de egy szót sem szól. Az arca feszült, de bólint. - Akkor nem kérdezem. De ha jól sejtem, Alfredot kérted meg, hogy segítsen neked. Akármiről is van szó, rá nem vonatkozik a tiltás.
- Ne haragudj! - hajtja le a fejét. Sóhajtok egyet, mire összerezzen.
- Egyáltalán nem haragszom – mondom kiszállva az ágyból, majd odasétálok hozzá. Átölelem, de megremeg az érintésemre. - Akármi is történt, nem te tehetsz róla és örülök, hogy legalább valakinek tudsz beszélni a problémádról. Tudod, hogy nekem a te boldogságod a legfontosabb.
Érzem, ahogy lassan ellazul az ölelésemben és hozzám bújik. Erről is a rohadék Adelmus tehet, de ha megtalálom, kitekerem a nyakát! Az egy dolog, hogy tanítja Kadrant, de rákényszeríti valamire, amit őt nem akar, akkor addig élt! A feszültségemet igyekszem nem kimutatni, Kadran így is eléggé meg van ijedve, nem akarom tetézni a gondjait. Lágy csókot lehelek a feje búbjára, majd lassan elengedem. Ő meglepetten néz rám. 
- Nekem is dolgom van – mondom, és felállok. - Amíg te Alfreddal… akármit is csináltok, nekem neki kell állnom a meghívóknak. Csak az ég tudja, mennyire a hátam közepére nem kívánom az idegeneket a házamban, de vannak kötelességeim. Ráadásul néhány birtokom ügyének is utána kell néznem. És ha már ott vagy Alfrednál, szólj neki, hogy kezdje el megtervezni a díszítést. Ezt mindig ráhagyom, ő ebben ügyesebb. Ó, és küldessen a szabóért jövő hétre. A következő bálra mindkettőnknek új öltözék kell.
- Muszáj? - kérdi Kadran. - A mostani is tökéletesen megfelelő.
- Ez igaz, de ezt már látták. Kétszer is, így muszáj valami újat varratni – mondom. - Majd megszokod, életem. - Azt már nem teszem hozzá, hogy feltéve, ha itt marad velem. Nagyon úgy tűnik, hogy Adelmus valamiben mesterkedik, és meg kéne tudnom, miben. Már vannak is ötleteim. - De most öltözz fel, ha nem akarod, hogy Alfred szívrohamot kapjon.
Félig van felöltözve, mire elpirul és szó szerint magára kapkodja a ruháit. Normális esetben ebben egy inas segítene, de Alfrednek van elég dolga. Ráadásul mindketten fel tudunk öltözni egyedül is. Magamban kuncogok, de mire odanéznék, már csupán az ajtó csukódását hallom. Elgondolkodva nézek utána. Nem lepne meg, ha Adalmus a maga oldalára akarná állítani Kadrant. Az sem lepne meg, ha valamiféle alkuba kényszerítette volna az akarata és a tudta ellenére. Kadran tapasztalatlan, nemcsak a vámpírokkal, de a boszorkányokkal is. Tudom, milyen veszélyes kémkedni a boszorkánymester után, de nem nagyon van más választásom. 



Már éjjel van, de nem megyünk vadászni. Kadran és én is eleget vadásztunk az utóbbi időben, a következő étkezés csak pár nap múlva esedékes. Egyébként sem szívesen vinném az utcára most, hogy két csapatnyi ember is vadászik rá. Kíváncsi vagyok, a Nagy Koven mit fog lépni a vadászokra, mert a Vámpírtanács igencsak ideges. Láttam tegnap este Lord Haydent, aki igyekezett megőrizni a látszatot, de felzaklatta a dolog. Nem csoda, a lánya halála még mindig erősen rányomja a bélyegét a hangulatára. Ahogy mindenkiére, de a bál ennek ellenére pazar volt. 
Nekilátom megírni a meghívókat, miközben gondolatban egy üzenetet küldök az egyik emberemnek Londonban. Ő is félvér, hűséges hozzám és tudom, hogy mindent meg fog tenni, hogy utánanézzen Adalmusnak és a kovenjének. Nem bízom abban az alakban, Kadran szemmel láthatóan fél tőle, én pedig nem szeretem, ha retteg valamitől. Ha Adalmus veszélyt jelent rá, akkor minél előbb el kell távolítani Kadran közeléből. Persze, a végső választás Kadrané. 
Már a hatodik meghívót írom, amikor halk kopogás hallatszik a szobám ajtaján. Aztán nyílik az ajtó és Kadran lép be. Abbahagyom az írást, és felé fordulok. Az arca kissé feszült, de nem úgy tűnik, hogy valami nagy baj lenne. 
- Nos, jól elbeszélgettetek Alfreddal? - kérdem kíváncsian.
- Igen, azt hiszem sikerült a díszítést is megbeszélnünk – mondja. - Mit csinálsz?
- Meghívókat írok a közelgő bálra – válaszolom, miközben várom, mivel fog kirukkolni. Tudom, hogy nem a báli díszítések, vagy a szalvéták miatt keresett fel. - Holnap elmehetnénk vadászni, ha gondolod. Tudom, hogy veszélyes, de ennünk kell és nem mutathatunk félelmet. Meg kell mutatnunk a vadászoknak, hogy nem kushadunk szűkölve az otthonainkban csak azért, mert ők éppen itt vannak.
Kadran egyik lábáról a másikra áll, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vajon elmondja-e nekem amiért idejött, vagy sem. Mintha attól félne, hogy amit mondani akar, attól megharagszom rá. Végül én unom meg előbb.
- Sétáljunk egyet odakinn! Olyan szép az éjszaka, vétek lenne idebenn rohadni – mondom, és felállok. - Ráadásul havazott, most olyan gyönyörű minden.
Valóban havazott mialatt dolgoztam, a parkot már vastag hóréteg fedi és a havazás még mindig nem állt el teljesen. Kadran biccent, mintha megkönnyebbült volna, hogy nem kell most azonnal elmondani, amit el akart. 


~*~


Valóban gyönyörű a birtok parkja, mindenhol hó, hó és még több hó ami szinte szikrázik a telihold fényében. Egymás mellett sétálunk a hattyú alakú szökőkút felé, amely most befagyva, elhagyatottan várja, hogy a tavasz eljöttével majd ismét vizet fröcskölhessen a medencébe. Kadran mélyet szippant a hideg levegőből, én pedig nem sürgetem. Időre van szüksége, de ha felkeresett, akkor biztosan mondani akar valamit. 
- Kérdezhetek valamit? - fordul felém, én pedig bólintok. - Te sosem akartál ember lenni?
A kérdése meglep, de közel sem annyira, hogy ne számítottam volna egyszer valami hasonlóra. 
- Néha elgondolkodom rajta, milyen lehet – vallom be. - Hogy milyen lehet, ha dobog a szíved, ha vér áramlik az ereidben, ha csupán néhány évtized adatik meg neked az életben, mielőtt meghalsz. Hogy milyen lehet a napon járni, nem félni attól, hogy eléget. Igen, gondoltam rá, de sosem vágytam rá igazán. Fiatal koromban talán, de az már olyan régen volt, hogy nem is emlékszem rá. Miért kérded?
- Csak kíváncsi voltam – von vállat. - Kíváncsi, hogy a vámpírok néha szeretnének-e emberek lenni.
- Vannak, akik igen, főleg azok, akiknek halandó párjuk van – válaszolom, mire Kadran meglepetten rám néz. - Ebben nincs semmi meglepő. Vannak vámpírok, akik embereket választanak párnak, bár tudják, hogy a másik megöregszik és meghal. Mi viszont örökké fiatalok maradunk, és ha valami nem jön közbe, akkor az idők végezetéig élünk. Én az egyik ma élő legöregebb vámpír vagyok a Földön. De nekem sosem voltak ember szeretőim, mert nem tudtam volna elviselni a gondolatát, hogy nem lehetünk örökre együtt. Átváltoztatni pedig nem akartam volna senkit csak ezért. Az öröklétnek is megvannak a maga hátulütői.
- Én örökké fogok élni? - kérdi Kadran, mire elgondolkodom.
- A boszorkányok nem halhatatlanok. Évszázadokig élnek, te pedig úgymond hibrid vagy – mondom. - Bár inkább vámpír, mióta átváltoztattak, tehát megvan az esélye, hogy sosem halsz meg természetes módon. Persze, mivel sosem találkoztam még olyannal, mint te, nem tudhatom biztosan.
- És Alfred? - kérdi aggodalmas hangon.
- A félvérek lassan öregszenek, hússzor olyan lassan, mint egy ember. De Alfred végeredményben egyszer el fog hagyni minket. Ő is tudja, de ez a félvérséggel jár. Azt viszont sosem hagyná, hogy átváltoztassam, mert előbb vágná fel a saját torkát – válaszolom. Kadran megremeg a szavaimra, és hozzám bújik. - Nincs semmi baj, Alfred még nagyon-nagyon-nagyon hosszú ideig velünk lesz. - Átölelem őt, magamhoz szorítom, mintha ezzel meg tudnám védeni mindentől. De ideje feltennem a saját kérdésemet. - Valójában mit szerettél volna megbeszélni velem?
Kadran erősebben bújik hozzám, de ő is tudja, hogy ideje színt vallania. Kezdek aggódni, hogy hová fog kifutni ez a beszélgetés. Hagyom, hadd szedje össze magát, mert úgy hiszem, amit mondani akar, ahhoz nagy lelkierőre lesz szüksége. És talán nekem is.


Sado-chan2023. 05. 11. 12:24:10#36301
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Szerelmemnek


- Ami a vadászokat illeti – tér vissza a múltkori témához. Igaz... a vadászok. Most mindenki engem akar elkapni, ki élve, ki holtan. De mit ártottam nekik? A fiút még megértem, hisz töröltem az apja elméjét, de a vadászok...– azt hiszem, keményebb edzésre lesz szükséged. Egy-két vadásszal elbírsz már, de csapatban jóval hatékonyabbak.

- A Tanács nem tesz semmit? - foglalok helyet mellette. Nekik is kellek, nem? Akkor mért nem állítják meg a vadászokat? Sokan vannak, erősek, szívósak. Mi kellhet még?
- Nagyon is sokat tesznek, de ők sem mindenhatók azért. Egyelőre figyelik a vadászok mozgását, kémeket és felderítőket küldenek ki, hogy lássák, mi a helyzet. Ezen kívül, a vámpírok nagyon összetartó népség és nekünk is van seregünk. Na, nem olyan hadsereg, mint a halandóké, de hadsereg.
- Miért nem ölik meg egyszerűen a vadászokat? - faggatom továbbra is értetlenül. Mi jó abban, ha csak figyelnek? Mért nem lenne egyszerűbb simán csak megölni őket? Elvégre ők is épp ezt készülnek tenni velem, velünk...
- Előbb fel kell deríteni az ellenfél gyenge pontját. Nem szabad vaktában nekimenni valakinek. A birtokon más volt, az vészhelyzet volt, de most tudunk az ittlétükről. Fel tudunk készülni, tervezni tudunk. Újabb nyolc vadász érkezett, Lord Hyden szerint pedig még jönni fognak. A vad vámpírok nem jelentenek veszélyt, de egy jól felszerelt vadászcsapat már komoly problémákat képes okozni. A bál ennek ellenére sem marad el, a vadászok nem olyan ostobák, hogy bemasírozzanak egy több száz vámpírral teli házba. Ráadásul az olyan birtokokat, mint az enyém, vagy Lord Hydené, erős bűbáj véd, amely nem engedi át az ártalmas behatolókat.

- Most már értem – bólintok. Értem mit mond, de nem értek vele egyet, mindenesetre úgy tűnik, itt a legkevésbé számít az, hogy én mit mondok - Akkor nem aggódom. Tudom, hogy melletted biztonságban vagyok.

Az arcomat kezdi simogatni, én pedig hagyom. Mért nem hiszi el, hogy elég erős vagyok a harchoz?

.oOo.

A bálig még van egy kis időnk. Most Darien veszi át a kiképzésemet, szabad perceimet pedig jobbára Alfred társaságában töltöm. Sajnos nem igazán jutott előre a keresésben. Ha voltak is feljegyzések a magamfajta lényekről, valószínűleg megsemmisítették őket, vagy legalábbis jól őrzik valahol. Arról találtunk nyomokat, hogy valamikor a két faj kis csoportjai tudatosan kísérleteztek hibridek alkotásával, de arról, hogy mi lett az eredmény, és mi lett a kutatás sorsa semmit nem tudtunk meg.

- Még mindig nem akarod, hogy szóljak neki?- teszi fel a kérdést, mikor belépek a konyhába.- nem bujkálhatunk örökké előle. Téged megvéd az átok, de nekem kötelességem lett volna már akkor átadni az információt, mikor elmondtad nekem- sóhajtja, felém sem fordulva
- Igazad van... de félek. Nem tudom, melyikkel okoznánk a kisebbik bajt...
- Ezt a lordnak kell mérlegelnie, nem nekünk. Ráadásul, már a társa vagy, nem csak a tanítványa. Nem gondolod, hogy igazságtalan titkolózni vele szemben?
- Mert ő nem ezt teszi?- vonom fel a szemöldököm. Erre végre felém fordul. Hosszú percekig méreget, de végül inkább témát vált
- Hogy haladtok az edzéssel?
- Azt hiszem egész jól, de erről talán inkább Darient kellene kérdezned- vonok vállat. -Tudom, hogy rengeteget kell még gyakorolnom, de úgy érzem, mellette nem leszek képes kiengedni a teljes erőmet. Valószínűleg csak a féltés beszél belőlem, de képtelen vagyok elengedni magam mikor vele gyakorlok...
- Ne akarj mindent mágiával megoldani. Hiába bánsz jól az elemekkel, ha az állóképességed silány egy pillanat alatt végezhetnek veled. Azt hiszed, a vadászoknak nincsenek meg a trükkjeik és eszközeik, hogy semlegesítsék az erődet?- erre bevillan Adalmus, ahogy egy legyintéssel fojtotta el a lángjaimat, és emelt a levegőbe. Méterekre állt előttem, mégis képes lett volna megölni...- és azt se felejtsd el, hogy nem katonának akar kiképezni egyik mestered sem. Nem kell, hogy megváltsd a világot. Ha magadat képed vagy megvédeni, és kordában tartani az erődet, az bőven elég...
Megváltani a világot? Nekem sem ez a célom... de mért érjem be az önvédelemmel, ha akár őket is megvédhetném? Mért nem engedik, hogy erősebb legyek?

.oOo.

Minden a feje tetején áll, és még a bál is itt van... semmi kedvem hozzá, és ahogy látom Dariennek sincs. Ha van is tényleges értelme ezeknek, biztos valami olyasmi lehet, amit én nem érthetek... pénz költés és színjáték az egész...

- Nem értem, miért rendezik meg a bált, és hogy neked miért kell a jövő hónapban –mondom ki amire gondolok
- A bál jó alkalom, hogy kikapcsolódjunk egy kicsit és elfelejtsük a mindennapi gondokat. Kapcsolatépítésnek is kiváló, ráadásul sokan, akik messzire laknak Londontól, csak ilyenkor találkoznak a régi barátokkal, rokonokkal. Ezen kívül az ifjú hölgyeket és urakat is ilyenkor mutatják be a társaságnak. Jut eszembe, meg ne merészeld kérdezni, hogy kit ábrázol az a festmény a bálteremben, amelyen egy gyönyörű, ifjú hölgy látható éjkék ruhában. Lord Byron egyetlen lánya két éve meghalt, mikor egy vadász előbb megerőszakolta, majd brutális módon megölte és a család még nem heverte ki. - csak bólintok. A veszteség szörnyű bestia, minden boldogságtól megfosztja áldozatát - Ami a másik kérdést illeti, kötelességeim is vannak. Mint a Tanács egyik magas rangú tagja, elvárják tőlem, hogy évente egyszer bált rendezzek. Ne félj, ügyes leszel és Alfred mellé felveszünk néhány segítőt. El kell mondanom, hogy ő is legalább annyira „örül”, mint mi ketten.
- Alfred is utálja a bálokat? - kérdem, bár jobban bele gondolva nem is lep meg annyira.
- Azt utálja, ha idegeneket kell beengednie a házba, még ha azok csak szolgák is. De több száz vendég még neki is sok. Mindig húzza a száját, de tudja, hogy segítségre van szüksége. Így évente egyszer inkább lenyeli a békát, és elviseli az egészet.

Újra csak bólintok. Kíváncsi vagyok, vajon a boszorkányok is tartanak-e ehhez hasonlókat, és vajon a rokonaimnak is át kell-e ezen esniük időnként...egész biztosan. Ha valóban olyan nagyok, mint ahogy olvastam, nyilván sok teher nehezedik rájuk...

Mikor megérkezünk, Alfred kisegít minket, majd arrébb viszi a hintót. Az előző bálhoz hasonlónak képzelem ezt a helyet is, de mikor belépünk tudatosul bennem, mekkorát tévedtem. Lord Greyfox bálja is meseszép volt a maga nemében, de ez teljesen más. Hatalmas bálterem, rengeteg vendég és legalább annyi szolga. Csak akkor térek magamhoz, mikor Darien finoman oldalba bök, ekkor veszem észre a felénk tartó párt és fiukat.

- Lord Whitecraft, micsoda öröm, hogy láthatom! - Darienre pillantok, aki épp kezet fog- Ő pedig az ifjú Kadran, ha nem tévedek. Már sokat hallottam magáról, fiam.
- Lord Hayden, Lady Hayden, Hayden úrfi – biccent, miközben kezet csókol a hölgynek és kezet fog a fiúval. - Hadd mutassam be Kadrant, az én védencemet és egyben utódomat.
- Örülök, hogy megismerhetem önöket, és köszönöm, hogy meghívtak! - üdvözlöm őket én is. Szóval ők a Hayden család...
- Igazán elragadó fiú, és milyen illedelmes – mosolyodik el a nő, majd a fiára pillant - Látszik, hogy jó nevelést kapott, akárcsak az én Sebastianom
Fél füllel Darien és Lord Hayden beszélgetését figyelem, nagy részt rólam, vagy a tanácsról váltanak szót. Én igyekszem úgy tenni, mint aki nem is létezik, de szerencsére Darien hamar kiment minket. Nem vagyok hozzá szokva az ekkora figyelemhez...
Végül odébb állunk, majd keresünk egy félreeső, valamivel nyugodtabb helyet

- Nagyon ügyes voltál. De láttam, hogy ideges vagy, ezért mentettem ki magunkat.
- Félek… - vallom be idegesen.
- Tudom, de nem lesz semmi baj. Itt vagyok melletted, és megvédelek, ha kell. Senki sem mer téged bántani.- Nem is feltételeztem, hogy rám rontanának, de épp elég, hogy majd' minden második személy engem méreget. Nem szoktam hozzá, hogy ennyien engem vizslatnak. Veszek pár mélyebb lélegzetet, hogy rendezni tudjam az arcvonásaimat és csillapodjon a szívverésem. Nem tudom, ők hallják-e... Kell pár pillanat, hogy lehiggadjak
- Gyere, táncoljunk! - fogja meg hirtelen a kezem - Mármint, ha van kedved. Mint mondtam neked, nálunk semmi furcsa nincs abban, ha két azonos nemű vámpír együtt van. Nézd csak! - mutat a tánctérre.

A táncolók között több egynemű párt is látni, nőket és férfiakat egyaránt. Körbe nézek. Már nem minket méreget a tömeg, újra mindenki a saját dolgával törődik, így megkönnyebbülten fordulok Darien felé, majd egy halvány mosoly kíséretében bólintok- Nagyszerű!- mosolyodik el, majd a tánctér felé kezd vezetni. A derekamra fonja a karját, míg én a vállába kapaszkodok, hogy aztán csatlakozhassunk a keringőzőkhöz. A második kör után már az sem érdekel, hogy hányan néznek minket, csak a táncra és a kedvesemre figyelek.

-Ezt néha napján otthon is megtehetnénk- vetem fel az ötletet
- Ha ehhez van kedved, örömmel- mosolyodik el
Sokáig táncolunk, míg el nem fáradunk. Az egyik székre rogyok le, míg Darien frissítőért megy
- Kadran úrfi?- szólít meg egy hang, majd lassan a hozzá tartozó test is elő kerül a tömegből
- Hayden úrfi- állok fel, mikor megpillantom- ha a mesteremet keresi, hamarosan vissza tér- pillantok a tömeg felé
- Ezt örömmel hallom, de az az igazság, hogy én téged kerestelek- ingatja a fejét- akár csak apám, én is hallottam rólad egyet, s mást, és szerettem volna utána járni, vajon igazak-e a pletykák
- Pletykák? Miféle pletykák?- pislogok zavartan
- Kezdetnek, valóban boszorkány vagy?- teszi fel a kérdését, alig hallhatóan. Rémülten pillantok körbe, de szerencsére mindenki a maga dolgával van elfoglalva. Vissza fordulok és egy apró biccentéssel felelek
- Félvér inkább, de van aki hibridnek nevez- erre még inkább elmosolyodik
- Volna kedved velem tartani? Itt van pár jó barátom és ismerősöm, ha nem bánod, szívesen bemutatnálak nekik- nem ellenkezem, csak vetek egy pillantást a tömegre, de nem találom a mesteremet
- Nem bánom, menjünk- adom be a derekam
- Nagyszerű!- egy szomszédos, kisebb és valamivel csendesebb terembe vezet. Egy kisebb társaság felé tartunk, korombeliek- vagy leginkább annak tűnő- vámpírok társalognak önfeledten- Egy kis figyelmet kérnék- köszörüli a torkát Sebastian- új tagja érkezett társaságunknak!- Körbe pillantok a társaságon, ismeretlen arcok méregetnek, egészen míg meg nem látom Lady Rosalynt
- Kadran úrfi!- mosolyodik el mikor ő is felismer engem
- Ismeritek egymást?
- Apám bálján találkoztunk, Lord Whitecraft tanítványa, valamint...-megfogja a kezem és mélyen a szemeimbe mered. Nem hallom őt, nem az elmémben kutakodik, de akkor mi lehet ez?- egy boszorkánymesteré... ezek szerint nem tévedtem a véredet illetően! Tudom, nem kellett volna úgy neked rontanom akkor, borzasztóan röstellem... ugye nem esett bántódásod emiatt?
- Tessék? Nem, dehogy...- pislogok értetlenül, miközben kiszabadítom magam
- Nem te vagy az egyetlen csodabogár a társaságban- nevet fel az egyik fiú- Rosalyn látnoki képességekkel bír. Elég egy érintés, és a szemedbe nézve máris mindent tud rólad! Jobb, ha vigyázol vele!
- A mindent azért túlzás!- sóhajt fel Rosalyn
- Na és igazak a hírek? Lord Whitecraft, a nagy boszorkány gyűlölő valóban egy boszorkányivadékot vett magához?- ismét csak bólintok- Láthatnánk esetleg valami trükköt?
- Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem áll szándékomban itt semmiben sem kárt tenni...
- Gyerünk, had lássuk!
Megadóan sóhajtok fel, majd magam elé felemelem az egyik karom. Apró láng gyullad a tenyeremben, majd lassan növekedni kezd.
- Ez igazi?- lép közelebb az egyik, de elhúzom a karom
- Igazi- eloltom a lángot. Csalódottan mordul fel a társaság.
- Fájt?- lép közelebb Rosalyn, majd a tenyeremet kezdi vizslatni- semmi nyoma nem maradt...
- Nem. Bennem nem tesz kárt, de az öltözékem nem tűzálló- megmutathatnám nekik a páncélt is, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne mindent felfednem
- Értem... és van más is?- biccentek, majd ujjheggyel megérintem az egyik hölgy kezében lévő poharat, mire a tartalma egy pillanat alatt megfagy.
- Látom, máris szereztél magadnak barátokat- hirtelen Darien hangját hallom meg a hátam mögül. Össze rezzenek, majd felé fordulok. A többiek még mindig a megfagyott poharat méregetik, kell pár pillanat, mire észre veszik őt
- Lord Whitecraft! Remélem nem neheztel rám, amiért egy kis időre elloptam a tanítványát, de mindenképp be akartam mutatni a barátaimnak- szabadkozik Sebastian
- Dehogy, épp ellenkezőleg!- mosolyodik el Darien- örömmel látom, hogy Kadran végre barátkozik, azonban el kell, hogy szakítsam tőletek, mert mások is igényt tartanak rá. Kadran...- pillant rám, én pedig csak bólintok, majd engedelmesen követem őt- máskor kérlek ne csatangolj el szó nélkül- fordul felém, mikor már elhagytuk a társaságot- emellett valóban örömmel látom, hogy kezdesz végre mások felé nyitni. Büszke vagyok rád
- Sebastian úrfi érdeme... magamtól nem mentem volna oda- vonok vállat
- Akárhogy is- simít végig az arcomon- ügyes voltál- a fülem hegyéig elvörösödök, mikor felém hajol. Itt, mindenki előtt?... végül inkább csak elmosolyodik, majd elenged. Tudom, azt mondta, a vámpírok közt ez megszokott dolog, de engem mégis feszélyez a dolog... boszorkány körökben talán nem így lenne, de itt, a vámpírok közt még mindig inkább szolgának érzem magam, mint egyenrangú félnek. Tudom milyen jó dolgom van Darien mellett, aki lényegében a tenyerén hordoz, de nem érzem úgy, mintha ezt mind ténylegesen megérdemelném... főleg a történtek után...
- Sajnálom... én csak...
- Ne tedd. Nem tettél semmi rosszat- mosolyodik el végül- inkább menjünk táncolni...

.oOo.

Öszességében tényleg kellemesen telt a bál. A hajnali órákban érünk haza, miután szinte az út elején kidőlve végig alszom az utat. Darien a karjaiban visz az ágyig, csak akkor ébredek fel, mikor már a takarót igazgatja rajtam
- Aludj csak... hamarosan csatlakozom hozzád...- csak biccentek, majd vissza is alszom.
Késő délután ébredek. Darien mellettem ejtőzik az ágyban, kezében egy könyvvel
- jó reggelt- mosolyodik el
- Hány napot aludtam végig?- nyöszörgöm, miközben felé fordulok, hogy még így fekve átölelhessem
- Csak egyet. Hogy érezted magad a bálon?- teszi le a könyvet, hogy az így felszabadult kezeivel átölelhessen
- Sokkal rosszabbra számítottam... de örülök, hogy vége... elfáradtam
- Azt nem kétlem. Szinte elájultál hazafelé jövet. Alig bírtunk Alfreddal ketten a kocsiba tuszkolni- neveti el magát. Nyilván viccnek szánta, hisz egymaga képes minden gond nélkül felemelni engem. De ha már Alfred... vajon sikerült megtudnia valamit? Mi van, ha igaza van... és Dariennek tudnia kellene arról, ami történt? Mi van, ha Adalmus mester minden rossz szándék nélkül, tényleg engem féltve mondta azt, amit... talán nem véletlenül nem találkoztam még soha olyannal, mint én...
- Mi a baj?- kérdi, mikor kimászok a karjai közül
- Beszélnem kell Alfreddal!- Dariennek tudnia kell, mi történt!


Andro2023. 01. 05. 19:17:55#36255
Karakter: Lord Darien Whitecraft
Megjegyzés: (Kadranomnak)


Rengeteg dolgom van, így beveszem magam a könyvtárba. Újabb vámpírvadász csapat érkezett, ezúttal nyolc ember és Lord Hyden szerint várhatóak még, ha igaz, amit a jelentésekben olvasott. Aggódom Kadran miatt, elvégre mégiscsak történt vele valami. De ha Adalmus művelt vele valamit, megemlegeti az a vén sarlatán! Hirtelen Kadrant hallom közeledni, majd halkan nyílik az ajtó és bekukucskál a résen. Mint egy félős gyerek. Arra emlékeztet, amikor még megmoccanni is alig mert engedély nélkül. Remélem, nem kerülünk vissza abba az állapotba.
- Darien… - szólal meg halkan, mintha nem lenne biztos benne, hogy zavarhat-e.
- Mond, kedvesem – mosolygok rá, mire közelebb jön hozzám. Az arcán aggodalmat fedezek fel. Valami bántja. 
- Ugye ŐK nem lesznek ott a bálon? - kérdi, én pedig tudom, kikre gondol. A Durant család tagjaira, azokra, akik tönkretették az életét.
- Nem. A Durant család minden tagja nem kívánatos személy a tanáccsal kapcsolatos össze eseményen. Ha megjelennének, akkor sem engednék be őket. - Látom a megkönnyebbülést az arcán, majd elmosolyodik. Jól áll neki a mosoly. - Ez volt az, ami annyira aggasztott?
- Többek között… egyszer vettem részt ilyen eseményen, és az sem sült el túl jól...
- Igaz. De azóta bátrabb és erősebb lettél. Ne becsüld alá magad! - mondom komolyan, de nem tudom, elhiszi-e.
Sok mindenen ment már keresztül ez a gyerek. Embernek hitte magát, de kiderült, hogy boszorkány. Most meg vámpír is. A kevert vére értékessé teszi egyesek szemében, de többen fognak benne ellenséget látni minden oldalról. Még nem tudja megvédeni magát annyira, mint kéne. Támogatásra, és főleg segítségre van szüksége. És persze komolyabb kiképzésre a bál után. Vagy előtte, de még meglátom. Most pihennie kéne, mert úgy tűnik, az a két nap kissé kimerítette.
- Mondd... léteznek, vagy léteztek más olyanok is, mint én? - A kérdésre elkerekednek a szemeim. 
- Arra gondolsz, hogy más boszorkányokat is változtattak e már át, vagy hogy lehetséges e a szaporodás a két faj közt?
- Is-is...
- Előbbi kísérletére volt már példa, de úgy tudom, nem sok sikerrel zárult egyik sem. Vagy kiveszett belőle minden a boszorkány énjéből, vagy nem éledt fel, és sikertelen volt a feltámasztás. Hogy született-e valaha valaki eredendően félvérnek... valószínűleg igen, de a hozzád hasonló mutáció köztük is ritka. Az egyik mindig elnyomja a másikat – magyarázom türelmesen. Azt már nem teszem hozzá, hogy ezek a kísérletek illegálisak, mivel sem a Vámpírtanács, sem a Nagy Boszorkány Koven nem olyan ostoba, hogy olyan lényeket hozzanak létre, akik erősebbek náluk.
- És mi lett a hozzám hasonlók sorsa? - kérdi Kadran leszegett fejjel. Most mondjam el neki, hogy megölték őket? Bár igaz, én is csak mendemondákat hallottam, de sosem érdekelt a dolog.
- Azt nem tudom. Bevallom, soha nem is érdekelt a téma, bizonyos okokból... de mért kérdezel ilyeneket? - kérdem kíváncsian.
- Csak próbálom kitalálni, miért lehetek annyira érdekes mindkét fél számára – válaszolja, de valami azt súgja, hogy nem ez az igazi ok. De nem feszegetem a témát, ha akarja, majd úgyis elmondja nekem. 
- Nem csak a véred vagy, Kadran. Ne korlátold az értékeidet csak erre. Érdekled őket, mert okos és tehetséges vagy. Érdekled őket, mert végre nekem is van tanítványom, akire egy nap ráhagyhatom a tudásom és munkám gyümölcsét, és aki majd tovább viszi mindezt. Ezek mind, összességében vagy te magad. Hogy mi a neved, vagy hogy milyen vér folyik az ereidben csak egy apró szelete ennek. Érted már?
- Igen.. köszönöm – mosolyog rám hálásan. 
Én is megkönnyebbülök, de tudom, hogy valami történt, ezt Kadran is világossá tette. Ahogy azt is, hogy nem szabad róla beszélnie. Ha megkérdezném Adalmust, tagadna, nem vitás. Márpedig  ő a titok nyitja, de nem mehetek neki, azzal ártanék Kadrannak is. 
- Ami a vadászokat illeti – térek vissza a múltkori témára, mire összerezzen –, azt hiszem, keményebb edzésre lesz szükséged. Egy-két vadásszal elbírsz már, de csapatban jóval hatékonyabbak.
- A Tanács nem tesz semmit? - kérdi Kadran, miközben helyet foglal a mellettem álló széken.
- Nagyon is sokat tesznek, de ők sem mindenhatók azért – sóhajtok. - Egyelőre figyelik a vadászok mozgását, kémeket és felderítőket küldenek ki, hogy lássák, mi a helyzet. Ezen kívül, a vámpírok nagyon összetartó népség és nekünk is van seregünk. Na, nem olyan hadsereg, mint a halandóké, de hadsereg.
- Miért nem ölik meg egyszerűen a vadászokat? - kérdi Kadran.
- Előbb fel kell deríteni az ellenfél gyenge pontját – magyarázom türelmesen. - Nem szabad vaktában nekimenni valakinek. A birtokon más volt, az vészhelyzet volt, de most tudunk az ittlétükről. Fel tudunk készülni, tervezni tudunk. Újabb nyolc vadász érkezett, Lord Hyden szerint pedig még jönni fognak. A vad vámpírok nem jelentenek veszélyt, de egy jól felszerelt vadászcsapat már komoly problémákat képes okozni. A bál ennek ellenére sem marad el, a vadászok nem olyan ostobák, hogy bemasírozzanak egy több száz vámpírral teli házba. Ráadásul az olyan birtokokat, mint az enyém, vagy Lord Hydené, erős bűbáj véd, amely nem engedi át az ártalmas behatolókat.
- Most már értem – bólint Kadran. - Akkor nem aggódom. Tudom, hogy melletted biztonságban vagyok.
Kinyújtom a kezem, és végigsimítok az arcán, ő pedig belebújik az érintésembe. Szeretem Kadrant, és mindenképpen meg fogom védeni. 


~*~


A bálig folytatom Kadran kiképzését. Andelmus távol marad, amit nem is bánok, mert nem tetszik nekem az az alak. Közben a meghívókat is ki kell küldenem az általam rendezett bálra. Ha annak is vége, Kadrant nem viszem el nagyon többre, legfeljebb még kettőre. Függ attól, ki rendezi. Kadran ügyesen halad, egyre jobban harcol és egyre jobban irányítja az erejét is. Bár nem vagyok boszorkánymester, de még én is látom, hogy ügyesen bánik a tűzzel is úgy, hogy ne égessen meg senkit. De a gyorsasága és az ereje is egyre nagyobb. Fürgén tér ki a támadásaim elől, és ugyanolyan gyorsan támad is vissza. Bár még többször elvéti, nincs még benne akkora gyakorlata. 


A bál napja is eljön, Kadran pedig legalább annyira örül neki, mint én. Nem szeretem a bálokat, a látszat kedvességet, a bájcsevegést, de ez hozzátartozik az életünkhöz. Kadrannak pedig kapcsolatokat kell építeni, erre is jó ez az alkalom. Ha sikerül megnyernie Lord Hydent, akkor nagyon erős szövetségesre lel benne. A Vámpírtanács minden száz évben választ vezetőt, Lord Hyden pedig már ötven éve ül a posztján. Jómagam is többször vezettem a Tanácsot, tudom, milyen gondok nyomják a lord vállát. A mostani ügy a vadászokkal pedig nagyon komoly. Ha nem vigyázunk, ebből háború is lehet. Ha pedig a boszorkányok is becsatlakoznak, akkor az ég tudja, mi történhet még. De igyekszem nem törni rajta a fejem, a ma este a szórakozásé, már amennyire egy ilyen helyzetben ez lehetséges.
- Nem értem, miért rendezik meg a bált, és hogy neked miért kell a jövő hónapban – mondja Kadran, mikor már úton vagyunk.
- A bál jó alkalom, hogy kikapcsolódjunk egy kicsit és elfelejtsük a mindennapi gondokat – magyarázom. - Kapcsolatépítésnek is kiváló, ráadásul sokan, akik messzire laknak Londontól, csak ilyenkor találkoznak a régi barátokkal, rokonokkal. Ezen kívül az ifjú hölgyeket és urakat is ilyenkor mutatják be a társaságnak. Jut eszembe, meg ne merészeld kérdezni, hogy kit ábrázol az a festmény a bálteremben, amelyen egy gyönyörű, ifjú hölgy látható éjkék ruhában. Lord Byron egyetlen lánya két éve meghalt, mikor egy vadász előbb megerőszakolta, majd brutális módon megölte és a család még nem heverte ki. - Kadran csak bólint, és látom, hogy érti, mire gondolok. - Ami a másik kérdést illeti, kötelességeim is vannak. Mint a Tanács egyik magas rangú tagja, elvárják tőlem, hogy évente egyszer bált rendezzek. Ne félj, ügyes leszel és Alfred mellé felveszünk néhány segítőt. El kell mondanom, hogy ő is legalább annyira „örül”, mint mi ketten.
- Alfred is utálja a bálokat? - kérdi Kadran.
- Azt utálja, ha idegeneket kell beengednie a házba, még ha azok csak szolgák is – mosolyodom el. - De több száz vendég még neki is sok. Mindig húzza a száját, de tudja, hogy segítségre van szüksége. Így évente egyszer inkább lenyeli a békát, és elviseli az egészet.
Kadran újfent bólint, de tudom, hogy nem boldog. Én sem vagyok az, de nem tehetek mást. Nemesi születésű vámpír vagyok, ez pedig néha kellemetlen dolgokkal jár együtt. 


Mikor megérkezünk, Alfred kisegít minket, majd arrébb viszi a hintót. Belépve csodálatos látvány tárul a szemünk elé. A bálterem már zsúfoltig van, rengetegen táncolnak az egyik sarokban helyet foglaló zenekar zenéjére. Mindenhol nemesi származású vámpírok elegáns ruhákban, közöttük pedig szolgák sietnek ide-oda italos tálcákkal. Miután bejelentenek minket, megpillantom Lord Haydent, aki a feleségével és épphogy a gyermekkorból kinőtt fiával, Sebastiannal siet felénk.
- Lord Whitecraft, micsoda öröm, hogy láthatom! - nyújt kezet, amit elfogadok. - Ő pedig az ifjú Kadran, ha nem tévedek. Már sokat hallottam magáról, fiam.
- Lord Hayden, Lady Hayden, Hayden úrfi – biccentek, miközben kezet csókolok Elisabeth úrnőnek és kezet fogok a fiúval. - Hadd mutassam be Kadrant, az én védencemet és egyben utódomat.
- Örülök, hogy megismerhetem önöket, és köszönöm, hogy meghívtak! - Kadran modora kifogástalan, kezet fog Lord Haydennel és a fiával, majd illedelmesen kezet csókol a feleségnek is.
- Igazán elragadó fiú, és milyen illedelmes – mosolyodik el Elisabeth. - Látszik, hogy jó nevelést kapott, akárcsak az én Sebastianom – pillant a fiára.
Illedelmesen elcsevegek pár percig, de Kadran mintha kényelmetlenül érezné magát. Így egy idő után kimentem magunkat és sétálni indulunk. Kadran mintha megnyugodna, pedig nem volt semmi probléma. Egy félreeső helyre vezetem, majd megállok előtte.
- Nagyon ügyes voltál – dicsérem meg. - De láttam, hogy ideges vagy, ezért mentettem ki magunkat.
- Félek… - vallja be, miközben a kezeit tördeli.
- Tudom, de nem lesz semmi baj – teszem a vállára a kezem. - Itt vagyok melletted, és megvédelek, ha kell. Senki sem mer téged bántani.
Azt nem mondom el neki, hogy rengetegen megbámulták már. De szerintem ezt ő is tudja. Még mindig kissé ideges, de nem fél. Vagy ha igen, jól titkolja. Nem láthatják rajta, hogy bizonytalan, az célponttá tenné. 
- Gyere, táncoljunk! - fogom kézen. - Mármint, ha van kedved. Mint mondtam neked, nálunk semmi furcsa nincs abban, ha két azonos nemű vámpír együtt van. Nézd csak! - mutatok a tánctérre.
A táncolók között több egynemű párt is látni, nőket és férfiakat egyaránt. Szeretnék Kadrannal táncolni, de nem akarom rá kényszeríteni.


Sado-chan2022. 11. 18. 16:38:28#36234
Karakter: Kadran, az áruló
Megjegyzés: Szerelmemnek


Csak a szemem forgatom, de nem szólok egy szót sem. A csuklómon lévő karperecre gondolok, felidézem, hogy milyen érzés volt, amikor a szurok szerű anyag végig folyt a testemen, míg végül össze állt. Érzem, hogy melegszik a fém, de pár gyenge szálon kívül nem történik semmi
- Újra!- kapom az utasítást. Újra próbálkozom, de az eredmény ugyanaz. Nem értem, most mért nem megy... talán a fejemben kavargó gondolatok a probléma? De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből! Ez a hely... a nővéreim... mért akar távol tartani tőlük?
- Újra!
-Nem megy...- sziszegem dühösen.
-Ott, akkor gond nélkül sikerült! Mi az oka annak, hogy most visszaestél?!- mordul fel bosszúsan. Mitől lett ennyire más?
- Nem tudom... de egyszerűen szétrobban a fejem...nem tudom megfogni az energiáit...
- Ha azt akarod, hogy eredménye is legyen a dolognak, itt kell lenned fejben is, nem csak testben. Felejtsd el a vámpírt, felejtsd el a találkozót és a nővéreidet. Nincsenek itt! És ha így haladsz, nem is lesznek!- erre hátra hőkölök. De igaza van. Ha nem fejlődök, nem leszek képes elérni a céljaimat...- Gyerünk, újra!...

Hajnalig gyakorlunk. Mire pirkad kimerülten rogyok le a földre, de végre sikerült! Sikerült előhívnom a páncélt, és sikerült megtartanom magamon a gyakorlatok alatt is. Remélem, mikor szükségem lesz rá, akkor sem hagy majd cserben
- Jól van, menj, pihenj le egy kicsit. Délután a hallban várlak- mosolyodik el elégedetten. Én csak bólintok, majd vissza botorkálok a szobámba. Kimerülten rogyok le az ágyra. Arra sincs erőm, hogy gondolkodjak, szinte azonnal elalszom.

Kopogásra ébredek. Ki se nyílnak még teljesen a szemeim, mikor nyílik az ajtó. Adalmus az... hány óra van?
- Ideje felkelned- biccent a fali óra felé. Elmúlt este 10 óra... nem teszi szóvá a késést, de nem is tűnik túl türelmesnek. Teljesen más most, mint otthon, mikor Darien is a közelemben volt... ez lenne a valódi énje, vagy történt valami, amit nem mond el?
- Igenis- sóhajtom, majd felkelek és utána megyek. Régen ettem utoljára, és az erőlködés is leszívta az energiáimat, de egy boszorkány házában nyilván nincs egy kancsó vér a kamrába készítve. Hangosan kordul meg a gyomrom. Ezt ő is hallja, de nem fordul felém
- Próbáltál már mást is enni a véren kívül?
- Még nem... Darien szerint megbetegíthet...
- egy vámpírt. De te csak félig vagy vérszívó. Egy boszorkány ilyen szempontból olyan, mint egy ember. Nem árt nekünk az étel. Jut eszembe. Ha velem akarsz tartani, el kell fedned a vámpír énedet. Sőt, jobb lenne inkább teljesen elnyomni, ha már kiölni nem tudjuk belőled
- Tessék?!- a földbe gyökereznek a lábaim, ahogy elkerekedett szemekkel meredek rá. Erre már ő is megáll, majd felém fordul és rám néz
- Nem te vagy az első hibrid, Dorian, és talán nem is az utolsó, ám egyikőtök sem öregségében pusztult el végül. A két erő viaskodásába a tested fog belepusztulni előbb vagy utóbb. Nem tűnt még fel, mennyit változtál, mióta elő jött a másik éned? Kezdetben úgy tűnhet, mindenkinél erősebbé válhatsz, de ez csak átmeneti állapot. Választanod kell, melyiket tartod meg, és melyiket hagyod elsorvadni, és te szemmel láthatóan minket választottál a vámpír helyett! Mért kötődsz mégis ezekhez a korcsokhoz a véred helyett?
- Nem... ez nem igaz...- az egész testem remeg a dühtől. Sosem árulnám el Darient, sosem választanám őket helyette. Ők a rokonaim, de Darien és Alfred a családom!- ne merészelj így beszélni róluk!- indulok felé, ahogy a testem lángra lobban, de egy mozdulattal megálljt parancsol. Mintha a kezét érezném a torkomon, pedig méterekre előttem áll. Felemeli a karját, én pedig hirtelen elvesztem a talajt a lábam alól. Nem kapok levegőt... tehetetlenül kapálózok a levegőben, míg ki nem alszanak a lángok. Elenged, én pedig rongybabaként esek a földre
- Előbb utóbb döntened kell. Vagy mi, vagy ők! Nincs helyed mindkét fajban, Dorian...
Az éjszaka hátralevő részében felém sem néz. Jobb is így... alaposan rám ijesztett. éjfélkor, búcsúzás gyanánt még megesket, hogy erről egyetlen szót sem szólhatok Dariennek,-nem is merném elmondani- majd utamra enged...

Otthon Alfred fogad. Rémült tekintettel pillantok rá, ő pedig aprót biccent, de mielőtt megszólalhatnék Darien is megjelenik a lépcső tetején.

 

- Megjöttél... Milyen volt?

- Nem akarok beszélni róla – válaszolom. Nem tudok, nem merek... Adalmus esküje béklyóként fojtogat, ha csak rá gondolok - Éhes vagyok, menjünk vadászni! Kérlek!- terelem a témát és a gondolataimat. Meglepetten néz rám. Talán sejt valamint? Egymásra néznek... Kérlek Alfred... ne szólj neki... még ne...

Végül rábólint. Lepakolom a csomagomat, majd neki indulunk. A mai vadászterületnek a parkot választjuk. Nem biztonságos mindig ugyanott lecsapni, és egy idő után az emberek sem mennének oda többé. Ma is mindkettőnknek jut préda. Csendben fogyasztom el a vacsorám, de olyan érzésem van, mintha sarat kortyolgatnék... megrémít, de nem merek szólni

- Óvatosnak kell lennünk – szólal meg végül - Nem tudom, mennyit hallottál az utóbbi napok híreiből, de vad vámpírok vannak a városban.

- Mi az a vad vámpír?

- Olyan vámpírok, akik eszüket vesztették, így mindenre és mindenkire rátámadnak – magyarázom. - Általában a kisebb falvakat és városokat részesítik előnyben, de most, jó pár évtized után újra megjelentek Londonban is. Ami idevonzotta a vadászokat. Jelenleg még csak négyet, de nem tudni, hányan jöhetnek még.

- Vámpírvadászok? A legutóbb is elbántunk eggyel.

- Az egy volt – magyarázza tovább - Egy egész csapat már esetleg nekem is nehézséget okoz. És nemcsak vámpírvadászokról van szó. Egy tizenkét főből álló boszorkányvadász csapat is érkezett tegnap. Nem kell elmondanom, hogy ez rád nézve mit fog jelenteni. Mindkét csapat számára célpont vagy.

Vámpír- és boszorkányvadászok?! Ez a kölyök műve lenne? Képtelen lettem volna végezni vele, és ez most mindannyiunkra bajt hoz... nem... én kellek nekik.. nem sodorhatok mást is bajba!
- El kell menekülnünk? Mi lesz a koven tagjaival?

- A kovenek meg tudják védeni magukat. Valószínűleg tudnak a vadászokról, még ha neked nem is szóltak. Azt hiszem, ez összefügghet azzal, miért nem akarsz beszélni az elmúlt két napról.

Adalmus sem szólt egy szót sem. Nem kerültek szóba a vadászok, de talán azért akarja mindenáron elnyomni a vámpír énemet, hogy ne találjanak rám? De ha erről van szó, mért nem ezt mondta? Nem tudom, melyikkel járnék jobban. Ha tényleg olyan kegyetlen, vagy ha hazudott nekem...

- Nem mondhatom el

- Nem lehet, vagy nem szabad? - erre a szemébe nézek. Nem látja a rettegést a szememben, nem hallja a sikolyaimat, és nem mondhatom el mi történt. Adalmus bűbája minden utat elvág köztünk

- Nem szabad...

- Akkor nem is kérdezek semmit, Kadran – a vállamra teszi a kezét- Csak annak örülök, hogy épségben és egyben hazajöttél. Ennél több nem számít.
Hogy témát váltson az elmúlt napok eseményeiről kezd mesélni. A Vámpírtanácsról, a tervekről, bálokról. Újabb bálok... és engem is vinni akar... úgy érzem magam, mint valami idegenből elhurcolt díszmadár... körbemutogatnak, mint valami trófeát...

- Nem kötelező jönnöd, de Lord Hayden egy ezer éves, nagy tiszteletre méltó vámpír. Ráadásul a Tanács feje, így jó fényt vetne mindkettőnkre, ha te is ott lennél a bálon. Kíváncsi rád, már hallott rólad és szeretne megismerni. De semmi sem kötelező, Kadran.

Csak bólintok. Nincs erőm ellenkezdni, csak túl akarok lenni mindenen...

Otthon azonnal Alfred keresésére indulok. Az átok rá nem vonatkozik, csak Dariennel nem beszélhetek a történtekről.. még ez a szerencsém
- Alfred!- sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor rátalálok a konyhában. Ide Darien úgyse jön le
- Mi történt?- kérdi, mikor kis híján a nyakába vetem magam- Kölyök, nyugalom...
- Nagy bajban vagyok, és csak te tudsz segíteni...
- Ne reagáld túl ennyire a vadászokat, és mi az, hogy csak én...
- Nem a vadászokról van szó, hanem Adalmusról- erre elhallgat és egészen elkomorodik a tekintete. Mindent elmondok neki. Csak úgy ömlenek belőlem a szavak

- Tudtam, hogy nem lehet benne megbízni- morogja- a lordnak szóltál erről?
- Nem... nem tudok... Adalmus varázslatot tett rám, de figyelmetlen volt, és téged kihagyott...kérlek te se szólj még neki... félek, hogy bajba kerülhet... Adalmus félelmetesebb, mint amilyennek mutatja magát- jelenleg úgy érzem, ő az egyetlen, akihez segítségért tudok forfulni. Ismeri már minden titkomat, hisz mindent megmutattam neki. Tudja, hogy az életemet adnám Darienért, ahogyan érte is. Nem kérdez, csak bólint
- Jól van. Segítek neked. Maradj itt, míg meg nem nyugszol. Ha a lord meglát ilyen állapotban, aligha tudod majd kimagyarázni magad. Én kiderítem, hogy egyáltalán lehetséges e az, amivel az a vartyogó rémisztgetett téged, és hogy mit tehetnénk ellene...
- Köszönöm, Alfred...- ölelem át hálásan. Megveregeti a vállam, de hamar kicsúszik a karjaim közül... talán nem szereti a testi érintkezést...

Nem kerülhetem Darient egész nap, így mikor sikerül össze szednem magam a könyvtár felé indulok. Általában ott szokott tartózkodni
- Darien...- lesek be a résnyire nyitott ajtón. Az asztala mögött találom
- Mond, kedvesem- mosolyog rám. Közelebb megyek hozzá
- Ugye ŐK nem lesznek ott a bálon?- a gazdáimra gondolok, és a találkozás borzalmas pillanataira
- Nem. A Durant család minden tagja nem kívánatos személy a tanáccsal kapcsolatos össze eseményen. Ha megjelennének, akkor sem engednék be őket.- megkönnyebbülten mosolyodok el- ez volt az, ami annyira aggasztott?
- Többek között...egyszer vettem részt ilyen eseményen, és az sem sült el túl jól...
- Igaz. De azóta bátrabb és erősebb lettél. Ne becsüld alá magad- nem tudom, mit mondjak erre. Mennyire őszinték vajon a szavai, és mennyire szánja inkább biztatásnak? Vagy az egészet csak az elvakultság mondatja vele? Adalmus szerint a kevert vérem fog megölni, de mi van, ha csak ki akar sajátítani? De ennek semmi értelme! Ha kiderülne, hogy hazudott, úgyse maradnék a közelében, és ezt nyilván ő is tudja... nem ostoba ő sem...
- Mond... léteznek, vagy léteztek más olyanok is, mint én?- erre elkerekednek a szemei
- Arra gondolsz, hogy más boszorkányokat is változtattak e már át, vagy hogy lehetséges e a szaporodás a két faj közt?
- is-is...
-Előbbi kisérletére volt már példa, de úgy tudom, nem sok sikerrel zárult egyik sem. Vagy kiveszett belőle minden a boszorkány énjéből, vagy nem éledt fel, és sikertelen volt a feltámasztás...hogy született e valaha valaki eredendően félvérnek... valószínűleg igen, de a hozzád hasonló mutáció köztük is ritka... az egyik mindig elnyomja a másikat
- És mi lett a hozzám hasonlók sorsa?- kérdem leszegett fejjel. Érzem az átok okozta fájdalmat, de úgy tűnik, míg nem mondom el konkrétan a történteket, ki tudom cselezni
- Azt nem tudom. Bevallom, soha nem is érdekelt a téma, bizonyos okokból... de mért kérdezel ilyeneket?
- Csak próbálom kitalálni, mért lehetek annyira érdekes mindkét fél számára- vágom ki magam
- Nem csak a véred vagy, Kadran. Ne korlátold az értékeidet csak erre. Érdekled őket, mert okos és tehetséges vagy. Érdekled őket, mert végre nekem is van tanítványom, akire egy nap ráhagyhatom a tudásom és munkám gyümölcsét, és aki majd tovább viszi mindezt. Ezek mind, összességében vagy te magad. Hogy mi a neved, vagy hogy milyen vér folyik az ereidben csak egy apró szelete ennek. Érted már?
- Igen.. köszönöm- mosolygok rá hálásan- még mindig nem érzem magam biztonságban, de a szavai sokat segítettek... ő hisz bennem...és talán Alfred is bízik már bennem... csak én rettegek attól, hogy miféle bajokat hozok a fejükre emiatt...


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).