Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Manga, PC és könyv)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


Sado-chan2018. 03. 02. 11:46:14#35410
Karakter: Dorian Gray



Imádom a meglepetéseket! Látni a másik arcán a döbbenet, öröm, esetleg félelem egyvelegét, az arcára kiülő zavart és a szótlanságot. Mindenki másképp reagál, mégis van bennük valami közös... nem lehet megunni!

Úgy tűnik, bíztatásra, noszogatásra szorul, így egy újabb, finom lökéssel irányítom a lépcsők felé, majd felfelé. Ahogy egyik lépés követi a másikat, úgy oldódik fel ő is. Talán felkeltettem a kíváncsiságát? Mi járhat a fejében, mire készülök? Merényletre ellene, talán hölgyvendégeim gondjaira akarom bízni? Vagy valami egészen más…

- Mr.Gray, remélem nem feledkezik meg arról, hogy még mindig nyomozó vagyok. – emlékeztet, mikor az emeletre érünk– És nem a megvesztegethető fajtából.

- Dorian, ha kérhetem. A Mr.Gray olyan üresen cseng, nem gondolja? – mosolyok rá nyájasan.
- Legyen. Ez a merev udvariaskodás amúgy is elég fárasztó. Nem is értem, hogyan bírják elviselni. – tárja elém gondolatait őszintén, végre kezdi élvezni a történéseket. Őszinte, amit nagyra értékelek, mégis valahogy mulattat, egy kívülállót az ilyesfajta udvariasság inkább feszélyez…eszembe juttatja milyen voltam én is anno. Naiv, hiszékeny…emberi…
- Ezzel sajnos egyet kell értenem, Mac. Ugye szólíthatom így? – kérdem, mikor sikerül abbahagynom a nevetést

- Csak tessék.

- A kérdésére pedig a válasz, az, hogy sehogy. – közelebb hajolok hozzá, hogy egyenest a fülébe súghassak- közelebb hajol, mintha valami titkot akarna megosztani velem. – Mit gondol, miért tart minden arisztokrata szeretőt?

- Mert megtehetik? – fintorodik el. Nem is sejti, hogy ez az információ többet takar, mint egy egyszerű tényt. Kell nekem ez a férfi, és amit akarok, azt meg is szerzem. Sokat sejtető mosolyomat ezúttal meg sem próbálom elrejteni előle, mikor vissza húzódok. Okos ember ő, bár a sorok közt olvasást még gyakorolnia kell.
folytatjuk utunkat a meglepetésem felé. A kúria egyik leg eldugottabb és számomra legkedvesebb szobája felé, melyet csak kevesen láthattak eddig. Végül a folyosó végén állunk meg, s míg én a kulcsokkal bajlódok, vet egy utolsó pillantást a bálteremben lévőkre.
- Van valami rejtegetni valója, Dorian? – kérdi felvont szemöldökkel, megint előbújt belőle a nyomozó, pedig olyan jól sikerült levetkőznie…

- Ami azt illati nyomozó, megszámlálhatatlanul sok. – vigyorodok el, miközben előre engedem– Fel akarja tárni a titkaim, Mac?

- Az attól függ, mennyire érdekesek.
- Meglehetősen. – suttogom incselkedve, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne próbálja flörtölni vele, már csak a móka kedvéért is... nem is én lennék, ha nem tenném.
Ahogy őt figyelem óhatatlan, hogy találkozzon a tekintetünk, elmerengek a gyönyörű szempárt nézve,, de nem enged sokáig gyönyörködni, zavartan fordul el, és inkább minden másra néz, csak rám nem. Szemügyre veszi a festményeket, a drapériát, a zongorát.
- Kedveli a portrékat. – állapítja meg végül - Vagy netán ez a nagyapja gyűjteménye?

- Az enyémek.
Egy biccentéssel felel, ábrándos tekintettel lép a zongorához, hogy végig simítsa de olyan gyengéden, mintha az valamiérző lény lenne. Alaposan szemügyre vesz mindent, így nem telik sok időbe, hogy felfedezze a a falba vájt kémnyílás díszes fedelét. Nem állítom meg, hagyom, had húzza félre, szabadon eresztve ezzel a hangokat. Azonnal el is ereszti, majd hátra hőkölve fordul felém.

- Had találgassak. Unalmas perceiben szívesen kukkok kufircoló párocskákat? – kérdi karba font kezekkel.
Nem tudok nem nevetni rajta. Lebuktam, tehát mégis csak egy remek nyomozóval van dolgom. Az ösztöneim azt súgják még bajt hozhat rám, megégethetem magam, ha túl közel kerülök hozzá…egy halhatatlannak a tűz inkább csak játékszer, mint fegyver. Közelebb sétálok hozzá

- Nem tagadom, előfordult már, de jobb szeretek én magam tapintani, ízlelni, érezni mindent. – duruzsolom közelebb hajolva hozzá. Bőrömön érzem elakadó, forró lélegzetét, ezek szerint számára sem vagyok közömbös, noha ennek még nincs igazán tudatában. Én volnék az első férfi, aki vágyat ébreszt benne?

- Mit akar tőlem Gray? – kérdi, mikor vissza szerzi teste felett az uralmat, tekintete ismét határozott, karjait védekezőn vonja kettőnk közé.

- Eleget teszek a kérésének. – válaszolom egyszerűen

- Vagyis, hogy…?

- Megjegyezte, hogy még nem ismer. – mosolyodok el – Én pedig, hogy közös tapasztalatok híján aligha köthetünk ismeretséget.

- Szóval ön azért hagyta ott az előkelő vendégeit, hogy velem csevegjen? – nevet fel cinikusan - Attól tartok a csevegés mikéntjeiéről egészen más elképzeléseink vannak.

- Lehetséges, de örömmel látom, hogy végre elengedte magát, nyomozó. – teszek felé még egy lépést. Tekintetem végig siklik az arcán, majd egész alakján. Meg akarom érinteni…érezni bőre tapintását…

Kezem ösztönösen mozdul, de erre már ő is reagál

- Csak óvatosan Dorian, még a végén félre találom érteni. – figyelmeztet, de nem mozdul, csak vár türelemmel. Egy pillanatra fordul a kocka s ő kerül előnybe, de hamar vissza szerzem az irányítást. Ujjbegyemmel érintem meg az arcát, de éppen csak egy pillanatra, majd egy ravasz mosoly kíséretében húzom vissza
- Mondja, Mac, készült már önről fénykép, vagy festmény?- erre elkerekednek a szemei, mintha valami hatalmas rejtélyt oldottam volna meg az imént
- Nem, egyik sem, de ez hogy jön ide?- hátrál egy lépést döbbenten- ugye nem azt akarja mondani…
- De, pontosan azt!- nevetek fel elégedetten- jöjjön, ígérem nem fogja megbánni!-kezdem újra terelgetni. A szomszéd szoba- mely egyedül innen nyílik- telis-tele van az ehhez szükséges felszereléssel. Bár nem tartom magam nagy művésznek, időről időre szeretek elvonulni és festeni, csakis a magam kedvéért
- Tehát ön nemcsak művelt, de még művész is?- néz körbe a nyomozó- gondolom azokat a festményeket is mind maga alkotta odakint…
- Köszönöm a kedves szavakat, de azok közül csak alig néhány az én munkám. Nem tartom magam olyan jó művésznek, hogy mutogatni merjem a képeimet. Néhai mesterem alkotásai többnyire, régi családi portrék, vagy aukción szereztem őket…az én munkáim itt maradnak e falak közt-tárom szét a karjaim. Hagyok neki időt a gyönyörködésre, míg elő készítem az ecseteket és festékeket
- Lenyűgözőek- emeli fel az egyik kisebb tájképemet
- Szóval, mit szólna egy portréhoz?- lépek hozzá
- Nem vagyok az a modellnek való alkat-szabadkozik idegesen-és különben sem azért jöttem…
- Ugyan már, magunk vagyunk, ígérem senki sem láthatja majd rajtunk kívül- duruzsolom újra a fülébe, ami úgy tűnik, ismét hatásos
- Legyen-sóhajt fel, majd leteszi a képet
- Nagyszerű! Akkor kérem, álljon ide- állítom be a megfelelő helyre. Beállítom a számára megfelelő pózba, ami azért nem olyan megterhelő, hisz nem két perc lesz a munka. Élvezettel bíbelődök vele, álla alá simítva emelem feljebb a fejét, hogy rám nézzen- tökéletes! Most kérem ne mozogjon-ülök a vászon elé, hogy felvázolhassam. A portré festés nem az erősségem, de ennek élvezni fogom minden pillanatát.
Óránként tartunk szünetet, hogy pihenni tudjon és megnézhesse rajzot. Nem szól semmit, csak az türelmesen hagyja, hogy dolgozzak. Három óra után végül abba hagyjuk mára, kimerítő lehet számára, ha még sosem csinált ilyet.
- Mit gondol, Mac? Szerintem kezd hasonlítani- nyújtok felé egy pohár jó fajta bort, miközben a rajz felé biccentek
- Valóban tehetséges művész…nem gondoltam volna, hogy modellkedni ilyen fárasztó- erre újra csak felnevetek
- Majd legközelebb folytatjuk, ha úgy adódik, és nem ment el tőle a kedve-kortyolok a borba- számíthatok ezentúl az ön társaságára? Úgy vélem, ez lehet akár egy jó barátság kezdete is…

 


Szerkesztve Sado-chan által @ 2018. 03. 02. 11:47:01


Moonlight-chan2017. 05. 23. 00:49:09#35097
Karakter: Mac Downley



 

Vizsgálódó tekintetem súlya alatt sem jön zavarba. Hiába figyelem, nem tudom kifürkészni a gondolatait, vagy megfejteni azt a különös érzést, ami a megjelenése óta lebeg körül. Egyfajta borzongató izgalom, csipetnyi veszélyérzettel, amire az ösztöneim már az első pillanatban figyelmeztettek.

- A legkevésbé sem. – válaszol szinte azonnal. Kedélyes kifejezése szöges ellentétben áll az én óvatosságommal, de nem tehetek róla. Az a dolgom, hogy gyanakodjam és eddig még nagyon ritkán fordult elő, hogy a megérzéseim hamisnak bizonyultak. - Viszont bármi után is nyomoz, a csillagokban nem fogja meglelni a választ, annál inkább a vendégekben. – folytatja közelebb lépve, majd egyik kezét bizalmasan a vállamra ejti és a bálterem felé kezd terelni.

Igyekszem ellazítani a testtartásom, de nem tévesztem szem elől a férfi egyetlen mozdulatát sem. Út közben leemel egy borospoharat az egyik tálcáról és azonnal belekortyol. Amint az ital vöröse eltűnik az ajkairól, a figyelme ismét felém irányul. Nem mondhatnám, hogy értem, vagy élvezem a helyzetet. Úgy terveztem egymagam elvegyülök a tömegben és figyelek, hátha felfedezek egy gyanús idegent, ehelyett viszont egy furcsa férfi kitüntetett figyelmét vagyok kénytelen szenvedni.

- Jó ideje nem járhatott ilyesfajta mulatságon, ha ennyire feszélyezve érzi magát. – jegyzi meg halvány mosollyal - Igyon, élvezze az életet, ismerkedjen! - mutat körbe kitárt karokkal - Mivel nem látom ön mellett a kedves nejét, feltételezem, hogy facér, vagy talán özvegy, ami egyet jelent a szabadsággal...
- Áh, itt vagy, mindenütt kerestelek! – szakítja félbe egy csinos hölgy, méghozzá igencsak közvetlenül - Nem illik csak úgy felszívódnia az ünnepeltnek.

A nő művészészien legörbülő ajkai láttán felvonom a szemöldököm. Kis híján elvigyorodom ezen a remek alakításon. A férfi előbb a nőre, majd rám pillant, de nekem eszemben sincs közbeavatkozni.

A szépség is megunhatja a várakozást, mert egyszerűen belekarol a kísérőmbe. - Gyere már, Dorian! – vonja maga után, egyenesen az emeletre, ahol nem is kétséges mi fog majd történni.

Nekem azonban az utolsó mondata ragadt meg a fejemben, s meglepetten nézek a párosuk után.

- Ő lenne Dorian Gray? – suttogom magam elé értetlenül, aztán elfordulok a lépcsőtől és belevetem magam a társaság közepébe.

 

Nem telik bele túl sok időbe, hogy mulatozók kisebb csoportjai is meginduljanak az emelet felé. Pontosan tudom, hogyan szoktak az ilyen bálok végződni, elvégre nem véletlenül hívtak meg egy sereg kurtizánt.

A házigazda, Dorian Gray, és a fiatal férfi, akivel az erkélyen találkoztam, mint megtudtam egy és ugyanaz a személy. Néhány évtizede a nagyapja élt Londonban, csakhogy azóta ő elhunyt, és minden vagyonát az egyetlen unokájára hagyta. Korábban furcsálltam is, hogy Fegley szerint Mr.Gray, London legkeresettebb agglegénye, mert úgy tudtam, egy idős emberről van szó, de így már érthető. A fiatal hölgyek úgy rajzanak a teremben, mint méhkas körül a méhek, mögöttük az erényüket óvni próbáló aggódó anyákkal.

Sajnos azonban a Hasfelmetsző ügyében ma sem lesz előrelépés. Túl sok az ember és az idegen, lehetetlen szemmel tartani az összes vendéget, egy idő után pedig rá is unok.

Éppen ekkor veszem észre Mr.Grayt, amint arcán elégedett mosollyal lépdel lefelé a lépcsőn.

 - Egyetlen szóval sem említette, hogy ön itt a házigazda. – szólítom meg, mikor már a közelébe érek.

Felém fordul és elmosolyodik. Ebben a pillanatban abszolút megértem, miért pirulnak el a hölgyek körülötte. Olyan mosoly ez, ami mindent ígér, csak nyugodalmas éjszakákat nem. Még én is érzem a hatását, pedig férfiak ritkán váltanak ki belőlem ilyen érzést.

Jobb is lesz figyelmen kívül hagyni, döntöm el rögvest.

- Nos, nem kérdezte. – néz rám futó pillantással - De ha már így állunk, engedje meg, hogy bemutatkozzak. – színpadiasan kihúzza magát és még a torkát is megköszörüli a hatás kedvéért - A nevem Dorian Gray, én volnék itt a házigazda, szóval ne sértsen meg azzal, hogy nem fogad el legalább egy pohár finom bort. - leemel kettőt az inas tálcájáról és az egyiket felém nyújtja. - Rajta, bátran, nem fogja megbánni. – kortyol bele az övébe.

Egy kicsit tétovázok még, de mivel a mai megfigyelést amúgy is kudarcnak ítéltem, néhány korty igazán nem árt meg. Jól bírom az italt, főleg, hogy az erősebbekhez vagyok szokva, bort csak nagyon ritkán fogyasztok.

- Valóban jó évjárat. – állapítom meg azonnal, mikor az első cseppek a nyelvemhez érnek - De nekem lassan mennem kell, még sok a dolgom.
- Ugyan már, fiatal az éjszaka és különben is, egyszer van egy évben születésnap! – ellenkezik.
- Nincs születésnapom. – vonom fel a szemöldököm, mire ismét elmosolyodik.
- De nekem igen. Éppen ezért jogomban áll elrabolni magát még pár órára. – lép közelebb, s a keze ismét bizalmasan a vállamra ereszkedik. - Ráadásul még a nevét sem tudom
- Mac Downley. De mégis hová akar vinni?
- Majd meglátja.

Sejtelmes mosolyától feltámad bennem a gyanakvás. Fogalmam sincs, miért vagyok én olyan fenemód érdekes a számára, végül is csak egy nyomozó vagyok, ellenben ezzel a tucatnyi gyönyörű nővel, akik mindenre kaphatók lennének.

A kezét a hátamon tartva felfelé terel a lépcsőn. Nem ellenkezem, mert most már igazán érdekelne, mivel akar itt marasztalni, bár vannak sejtéseim. Az elmúlt órákban annyi szajha sétált fel ezeken a fokokon, hogy számba se tudtam venni.

- Mr.Gray, remélem nem feledkezik meg arról, hogy még mindig nyomozó vagyok. – emlékeztetem, amint felértünk az emeletre. – És nem a megvesztegethető fajtából.

- Dorian, ha kérhetem. A Mr.Gray olyan üresen cseng, nem gondolja? – mosolyog rám.

- Legyen. – biccentek beleegyezőn - Ez a merev udvariaskodás amúgy is elég fárasztó. Nem is értem, hogyan bírják elviselni. – közlöm nyíltan, nem törődve azzal, hogy esetleg megsértem.

Gray azonban jókedvűen nevetni kezd, mire megtorpanok lépés közben. A hangja egyszerre mély és bársonyos, olyan érzést kelt, mintha puha ujjbegyek táncolnának végig a gerincemen. Megborzongok.

Elképzelhető, hogy a boromban lehetett valami, ami miatt ilyesmit képzelek, de hamar el is vetem az ötletet. Már azelőtt is feltűnt ez a különös érzés, hogy bármit ittam volna, tehát valóban Dorian az oka.

- Ezzel sajnos egyet kell értenem, Mac. Ugye szólíthatom így? – kérdi, mikor kellően kiszórakozta magát.

- Csak tessék.

- A kérdésére pedig a válasz, az, hogy sehogy. – közelebb hajol, mintha valami titkot akarna megosztani velem. – Mit gondol, miért tart minden arisztokrata szeretőt?

- Mert megtehetik? – fintorodom el, ő pedig cinkos mosollyal húzódik hátrébb.

Újra elindulunk. Most már kicsit nagyobb kedvvel követem. Azt hittem ő is egy a világjárta londoni ficsúrok közül, de kezdek rájönni, hogy távolról se tartozik közéjük. Az arca, a gesztusai, a tettei még számomra is kiismerhetetlennek tűnnek. Nem tudom mit gondoljak róla, de mostanra éppen eléggé felkeltette a kíváncsiságom ahhoz, hogy meg akarjam fejteni őt.

Odafentről az egész báltermet belátni és a legtöbb szoba is innen nyílik, ahová a vendégek elvonultak egy kis privát szórakozásra. A nők és az ital mennyiségéből ítélve, a mulatság legalább hajnalig fog tartani, Fegley tehát nem tévedett, valóban ez a bál lesz az év szenzációja.

Dorian végül a folyosó utolsó ajtaja előtt áll meg, amit egy a zsebéből elővarázsolt kulcscsomóval nyit ki.

- Van valami rejtegetnivalója, Dorian? – kérdem, csakhogy megtörjem a közénk ereszkedő csendet.

- Ami azt illati nyomozó, megszámlálhatatlanul sok. – vigyorodik el, majd belöki előttem az ajtót – Fel akarja tárni a titkaim, Mac?

- Az attól függ, mennyire érdekesek. – mondom elgondolkodva, miközben belépek a hatalmas szobába.

- Meglehetősen. – suttogja Dorian incselkedve, mire ismét a sötét szemekbe pillantok, amik különös intenzitással fürkésznek engem.

Nem tudok rájönni, mi olyan furcsa benne és ez egyszerre bosszant és csigázza fel az érdeklődésem. Van benne valami sötét és veszélyesen vonzó báj, ami néhány pillanatra még engem is hatalmába kerít, de aztán megszakítom a szemkontaktust és inkább körbenézek, ha már idehozott.

A falakat itt is különböző méretű portrék borítják, de még szebbek, mint odalent. A szoba ablakait súlyos bársonyfüggönyök takarják el és mindössze egy méretes kerevet és egy drága fekete zongora kapott benne helyet, mégsem tűnik üresnek.

- Kedveli a portrékat. – állapítom meg - Vagy netán ez a nagyapja gyűjteménye?

- Az enyémek. – feleli udvariasan.

Csak biccentek, majd tovább sétálva finoman végigsimítok a zongora tetején. Hűvös és sima, pont mint a fekete márvány, ami a padlót borítja. Bár a figyelmem javarészt a környezetemre irányul, mindig is megvolt egyfajta hatodik érzékem, ami most is tudatja velem, hogy a házigazda szemei csaknem lyukat égetnek a hátamba, egyenlőre viszont megpróbálok nem tudomást venni róla.

Egy apró, díszes fémreteszre leszek figyelmes a falon. Elsőre fel sem tűnik, mi lehet az, de mivel sok ilyen régi kúriában jártam már a nyomozásaim során, hamar felismerem. Egy kémnyílás, amin keresztül a másik szobából is kihallgathassák a beszélgetéseket.

Mivel Dorian nem állít meg, finoman elhúzom a reteszt, és ekkor hirtelen félreérthetetlen nyögések, valamint női kacagás hangjai töltök meg a teret. Szinte visszhangot vernek a falakról, aztán belenézve meg is bizonyosodhatom róla, hogy a kis ablak az egyik olyan szobába nyílik, ahol egy idős úriember és két szajha obszcén formába gabalyodva merültek bele a szórakozásba. A retesz tehát hamar vissza is kerül, aztán felvont szemöldökkel fordulok Gray felé, aki roppant elégedett képpel ácsorog mögöttem. Mintha számított volna arra, hogy felfedezem a kémnyílást, csak azt nem értem mit várt ettől.

- Had találgassak. Unalmas perceiben szívesen kukkok kufircoló párocskákat? – kérdem karba font kezekkel.

Dorian kuncogva sétál közelebb, de még a járásán is látni, hogy egy valódi kékvérűvel van dolgom. Elegáns és kecses minden mozdulata, mégsem tűnik kiszámítottnak.

- Nem tagadom, előfordult már, de jobb szeretek én magam tapintani, ízlelni, érezni mindent. – búgja elmélyült hangon.

A hátamon ismét végigcikázik egyfajta borzongás, a karom pedig rögtön lúdbőrössé válik.

Máskor is előfordult már, hogy szemügyre vettem egy-egy jóképűbb férfit, de még soha, egyikük hangjától, vagy tekintetétől sem éreztem azt, amit most érzek. A gyomrom akaratom ellenére görcsbe rándul az izgalomtól, ahogy a vágy belenyilall az ágyékomba.

- Mit akar tőlem Gray? – teszem fel az engem jelenleg foglalkoztató kérdést, miután sikeresen figyelmen kívül hagytam a testem.

- Eleget teszek a kérésének. – válaszol.

- Vagyis, hogy…?

- Megjegyezte, hogy még nem ismer. – mosolyogja – Én pedig, hogy közös tapasztalatok híján aligha köthetünk ismeretséget.

- Szóval ön azért hagyta ott az előkelő vendégeit, hogy velem csevegjen? – nevetek fel a fejemet ingatva. - Attól tartok a csevegés mikéntjeiéről egészen más elképzeléseink vannak.

- Lehetséges, de örömmel látom, hogy végre elengedte magát, nyomozó. – lép közelebb Gray, kiismerhetetlen arccal. Most nem mosolyog, csupán figyel, azokkal sötét, már-már feketének tetsző szemeivel, majd felém emeli az egyik kezét.

- Csak óvatosan Dorian, még a végén félre találom érteni. – figyelmeztetem, mielőtt az arcomhoz érnének az ujjai, de nem mozdulok, elvégre nem szokásom megfutamodni senki elől.


Sado-chan2016. 08. 31. 19:02:57#34564
Karakter: Dorian Gray



 

Bár már vagy egy évtizede nem jártam Londonban, az mit sem változott.
Koszos, sötét és a főtereket leszámítva az egész bűzlik a vizelettől és a hányástól. Az arcom elé tartom a zsebkendőmet, ahogy kiszállok az új, és nem mellesleg méregdrága kocsimból, hogy szemügyre vegyem az egyik házat… jól emlékszem erre az épületre, bár mitagadás, akkoriban jobb színben festett. Lassan körbe forgok, gondolataimban elmerülve nézek végig a tömegen, egyszínű, unott arcok, semmi újat nem tudnak nekem mutatni.
Megfordulok, amott egy szajha, s most hogy látja, észre vettem csábos mosollyal az arcán kelleti magát, ám az én tekintetem tovább siklik. Már rég nem szórakoztatnak az efféle nőcskék… hmm.. mióta is? Már nem számolom az éveket. Nincs értelme, hisz felettem nincs hatalmuk. Ahogyan a halálnak sincs.
Nem egyszer vágták át a torkom, vagy döftek már szíven.
Emlékszem az elsőre… talán nekem olyan, mint másnak az első csók. Maradandó élmény. Emlékszem, ahogy a hideg fém a mellkasomba mélyed, elérve a szívemet, ami egy pillanatra meg is állt a sokktól. Azt hittem akkor, hogy tényleg meghalok… de tévedtem. Csak fogtam és lassan kihúztam a pengét, ami bár véres volt, mégsem ölt meg. Nem úgy, mint azt a nőt.

- Rémhírek! A Hasfelmetsző az éjjel ismét lecsapott! A Whitechapel prostituáltjai rettegnek… Uram, egy újságot?- áll meg előttem egy rikkancs, nem lehet több tíz évesnél. Hasfelmetsző? Ki lehet vajon?... az én kézjegyem a mérgezés vagy a torokmetszés, nem pedig a barbár trancsírozás, bár tagadhatatlan, hogy felkeltette az éreklődésemet.
Pár érmét dobok a fiúnak és elveszek egyet a felém nyújtott lapokból. Ha másért nem is, ezért a cikkért megéri elolvasni…
- Uram, nem biztonságos errefelé- hallom meg sofőröm aggódó hangját, de nem szólok semmit, csak vissza szállok az éjfekete járműbe.

.oOo.

Otthon, édes otthon.. vagy mégsem.
A bútorok, a festmények, s még a díszes csillárok is mind érintetlenek, egyedül az idő és a por hagyta rajtuk névjegyét. Nem is csoda, az inasok és szobalányok régen elmentek és talán meg is haltak azóta, hogy utoljára betettem ide a lábam. Emlékszem, mennyire elámultam először, most csak unott, érzéketlen arccal játom végig a szobákat. Néhol végig simítok egy egy karosszéken, felidézve pár kellemes emléket, de azok is fakók, akár az engem körülvevő színek.
-Victor!
- Igen, Uram?- hajol meg mélyen az idős komornyik. Odaadó szolgám, aki lassan húsz éve engem szolgál, s jelenleg az egyetlen, aki valamelyest ismer. Tudja, hogy nem öregszem, de a miértjét nem, s nem is kérdezősködik. Jobb is így
- Unom már az egyhangúságot- sóhajtok fel, miközben szélesre tárom az ablak szárnyait- Ma estére bált szerveznék… készíts meghívókat, bérelj zenészeket, meg ami kell, a pénzre pedig ne legyen gondod!
- Kiket hívhatok meg?
- Mindenkit…

.oOo.

Victor remek munkát végzett, mint mindig.
Mire lenyugszik a Nap, a bálterem s a földszinti szobák fogadóképesek, a muzsikusok a halban hangolnak épp s az ételek illata körbe lengi a folyosókat.
Kilesek az ablakon.
A főtér, és az azt körül vevő utak mind tele vannak bámészkodókkal, vagy éppen a bálra igyekvőekkel. Sikerült életet lehelnem London tespedő lakosaiba.
Már hallom is a kapucsengő jellegzetes hangját, majd az első vendégek önfeledt csacsogását.
- Mr. Gray!- mosolyt varázsolok az arcomra, úgy fordulok a hölgy felé. A néhai Finlay bíró özvegye, nem is emlékszem mikor láttam utoljára
- Mintha csak a jó öreg Doriant látnám! Hogy van a nagyapja?
- Sajnos már elhunyt, Mrs. Finlay, de sokat emlegette önt. Ha megbocsájt..- Meghagyom abban a tudatban, hogy halott vagyok. Vén fejével úgysem hinne nekem.
Lassan mindenki megérkezik aki számít. És az is, aki nem, de hát egyszer van születésnapja az embernek egy évben, így hát boldog ki tudja hanyadik 25. születésnapot nekem!

A mulatság javában tart már, mikor egy kis friss levegőt keresve kimegyek az erkélyre. Ahogy átlépem a küszöböt észre veszem, hogy valaki megelőzött. Egy férfi, huszas éveiben járhat, a párkányra támaszkodva nézegeti az eget.

- Úgy tűnik uram, hogy ön unatkozik. – jegyzem meg, hogy felhívjam magamra a férfi figyelmét. Megfordul hogy szemügyre vehessen, bár a rám vetülő árnyékok miatt nem láthat belőlem túl sokat.
- Elnézést, még nem ismerjük egymást. – tekintete gyanakvó, de testtartásából ítélve inkább elővigyázatos, mint félénk.
Arckifejezése mulattat, és ennek hangot is adok.
- Pusztán az, hogy megtudjuk egymás nevét, aligha jelenthet bármiféle ismeretséget. – jegyzem meg– Véleményem szerint ahhoz közös tapasztalatokra van szükség.
- Mire céloz egészen pontosan?
- Hogy mire célzok? Arra, hogy ön nyilvánvalóan unatkozik, ami elfogadhatatlan. – kilépek az árnyékból, hogy végre ő is láthasson– Egy ilyen páratlanul gyönyörű éjszakát az utolsó cseppig ki kellene élveznie.
- Hát tegye azt, nekem más dolgom van. – válaszol komoran – Nem a szórakozásért vagyok itt ma este.
- Attól még érhetik meglepetések. – Hát mi másért, ha nem azért, hogy mulasson? Ép eszű ember szórakozni jár bálokba, nomeg hogy hölgyekkel ismerkedjen, de itt kint, egymagában… nem hiszem, hogy udvarolni szándékozik egy darab kavicsnak.

Mikor elég közel érek hozzá megállok mellette. Végig futtatom rajta a szemeim, nem is törődve azzal, hogy ennek ő is tudatában van.
Vonzó férfi, ezt már messziről láttam, van benne valami… nem is tudom, mi erre a jó szó…. a szemei is szépek, mindig is a gyengéim voltak a mély, sötét íriszek. Ajkai láttán bevillan egy kép, az érzés, amikor először csókoltam meg egy férfit… most, hogy jobban megnézem, szakasztott olyan, mint Basil barátom volt.

- Volna kedve visszakísérni a bálterembe?- váltok hirtelen hangszínt, és témát- Közben elmesélhetné, mi másért jött ide, ha nem azért, hogy szórakozzon.- biccentek az ajtó felé
- Az okokat nem fedhetem fel, legyen elég annyi, hogy egy rendőrségi ügy kapcsán.
- Tehát nyomozó? – kérdem lelkesen. Erre számítottam a legkevésbé. de így még izgalmasabbnak ígérkezik az este.
- Úgy van. Ez talán problémát jelent önnek?- Problémát? Ugyan!
Még ha ő is a legjobb nyomozó egész Londonban, engem akkor sem tudna lecsukatni. A gyilkosságaim nagyrészéhez nincs bizonyíték, vagy valaki márt csuktak le helyettem. Némely partnerem maga vettett véget az életének… Sibyl…őt tényleg szerettem… talán a gyermeket is szerettem volna… a régi, emberi énem biztosan.
- A legkevésbé sem- válaszolom szinte azonnal, miközben igyekszem féken tartani a mosolyomat. Nyomozóval még nem volt dolgom, de épp itt az ideje… amúgy is valami újra vágytam- Viszont bármi után is nyomoz, a csillagokban nem fogja meglelni a választ, annál inkább a vendégekben- a vállára ejtem a kezem és finom mozdulatokkal az ajtó felé kezdem terelgetni. A mulattság odabent van. Útközben elveszek egy pohár vörösbort is, csak hogy kicsit megédesítsem a számat
- Jó ideje nem járhatott ilyesfajta mulatságokon, ha ennyire feszélyezve érzi magát, igyon, élvezze az életet, ismerkedjen!- mutatok körbe kitárt karokkal- mivel nem látom ön mellett a kedves nejét, feltételezem hogy facér, vagy talán özvegy, ami egyet jelent a szabadsággal...
- Áh, itt vagy, mindenütt kerestelek!- Az egyik hölgy ismerősöm hangja csendül fel a tömegben, majd széles mosolyát is megvillantja- Nem illik csak úgy felszívódnia az ünnepeltnek…- A nőről a nyomozóra pillantok, aki csak felvonja a szemöldökét.- Gyere már, Dorian!- megszólalni sincs időm, karon ragad és az emelet felé kezd húzni…

.oOo.

Negyed óra lehet csupán az egész, de mire vissza térek a vendégek létszáma alaposan megcsappan. Valószínűleg a kúria különböző szobáiba vonultak vissza többed magukkal, ugyanis a meghívott szajhák szinte mind eltűntek. No nem mintha izgatna a hollétük, mind díszlet, kellék az én szememben. Csinos portékák, semmi többek.
- Egyetlen szóval sem említette, hogy ön itt a házigazda- hallom meg a nyomozó hangját, majd mikor felé fordulok meg is látom, ahogy felém közeledik. Elmosolyodok. Úgy tűnik nem talált magának tetsző nőt.
- Nos, nem kérdezte- újra vetek egy futó pillantást az arcára.
Különös érzést kelt bennem, az előbbi lány hiába volt jó abban, amit csinált…végig rá gondoltam… hogy miket fogok művelni vele ha egyszer megkaparintom- De ha már így állunk, engedje meg, hogy bemutatkozzak- húzom ki magam színpadiasan majd a torkomat köszörülöm- A nevem Dorian Gray, én volnék itt a házigazda, szóval ne sértsen meg azzal, hogy nem fogad el legalább egy pohár finom bort- Leemelek kettőt az inas tálcájáról, majd felé nyújtom az egyiket- Rajta, bártan, nem fogja megbánni- bele kortyolok az enyémbe, hogy lássa nincs benne semmi, így végre sikerül egy kortyot belőle is kicsikarnom
- Valóban jó évjárat- jegyzi meg kimérten- de nekem lassan mennem kell, még sok a dolgom..
- Ugyan már, fiatal az éjszaka és különben is, egyszer van egy évben születésnap!
- Nincs születésnapom- vonja fel a szemöldökét
- De nekem igen, éppen ezért jogomban áll elrabolni magát még pár órára- közelebb lépek és a vállaira teszem a kezeimet. Pokolba az udvariassággal, a vendégek nagyja már úgyis kapatos legalább annyira, hogy ne tűnjön fel nekik, na és ha mégis, kit érdekel!- Ráadásul még a nevét sem tudom
- Mac Downley… de mégis hová akar vinni?
- Majd meglátja…


Moonlight-chan2016. 08. 12. 00:03:11#34516
Karakter: Mac Downley




„Rémhírek! A Hasfelmetsző az éjjel ismét lecsapott! A Whitechapel prostituáltjai rettegnek. Vajon ki lesz a következő áldozat?”

Walter Edmond, a Scotland Yard izgatója dühösen csapja le a kezében tartott napilapot, ami újabban egyre többet foglalkozik a gyilkossági ügyekkel, hála azoknak az elvetemült újságíróknak, akik még a legmerészebb helyzeteket is képesek vállalni, csak hogy néhány értesülést elcsípjenek.

- Majd beszélek Fegley-vel. – szólalok meg komoran, mikor rajtam kívül senki nem hajlandó – Ha kell, megfenyegetem, hogy pár napra fogdába záratom.

- Ezzel az erővel az összes újságírót lefogathatnánk. – dohogja Walter. – Nem elég, hogy hetek óta húzódik ennek az ügynek a megoldása, ez az átkozott firkász még hírnevet is kreál neki, mintha valami londoni látványosság lenne!

Ebben sajnos igaza van. A városban már mindenfelé a Hasfelmetszőről suttognak, gazdagok és szegények egyaránt félnek sötétedés után az utcára lépni, bár a gyilkos eddig csak olyan áldozatokat szedett, akik egyedül voltak és főleg nőket.

- Ezzel már nem tudunk mit tenni, de azért beszélek vele. Ismerem már annyira a jó öreg Fegley-t, hogy kicsikarjak belőle egy megállapodást. – jegyzem meg számító mosollyal.

- Mit akar vele tenni? – fordul felém gyanakvón Walter.

- Nem esik bántódása, ha erre gondol. – majd halkabban hozzáteszem – Legalábbis nem az én kezemtől.

Walter gyanakodva mér végig, mire megadón feltartom a kezeim.

- Esküszöm, semmi törvénytelenre nem készültem, hacsak az emberi meggyőzőerőt mostanság nem sorolták a törvényt sértő eszközök közé.

- Rendben. Ezt önre bízom, tegyen, ahogy jónak látja, de minél előbb! Odafentről már sürgetnek minket, nyomozó. – teszi hozzá boldogtalanul, majd a másik két férfihoz fordul, akik szintén az ügyön dolgoznak – Maguk pedig kérdezzenek ki mindenkit, akik kapcsolatban álltak az áldozattal. Péntekre eredményt akarok!

Ez esetben még bőven van időm, hogy utánajárjak néhány gyanús körülménynek. Főleg így, hogy ez az ügy minden másnál elsőbbséget élvez.

Bár azt mondják, társ nélkül sokkal veszélyesebb, magányosan nyomozni az East End-en, vagy Whitechapel nyomornegyedeiben… de vannak dolgok, amiket nem szívesen osztanék meg a többiekkel. Olyan dolgok, amelyeket talán nem is értenének.

 

Még egyszer ellenőrzöm a fegyverem, mielőtt kilépnék az utcára. Manapság sosem lehetünk elég óvatosak, majd addig sétálok míg nem sikerül fognom egy kocsit.

Gyalogolhatnék is, de így sokkal gyorsabb és nem akarom vesztegetni az időm. Végül azonban rá kell jönnöm, hogy kocsi nélkül gyorsabban haladnék. Az utcák zsúfolásig telve vannak, még a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés fogad, amint elhaladunk a népszerű butikok és boltok előtt.

- Bocsásson meg uram, de gyalog úgy vélem többre jut. – szól hátra a kocsis, mire nagyot sóhajtva kiszállok.

Egy hintó kerekét javítják épp az út közepén. Azon nem is csodálkozom, hogy szerencsétlen jármű nem bírta a terhelést. A két kisasszony, akik mellette toporognak, magukban nem sok súlyt nyomnak, de az a temérdek ruhásláda, amivel a szalonból távoztak? Az már igen.

- Mi a pokolnak ennyi ruha? – morgom bosszúsan, amint elhaladok a díszes társaság mellett, mit sem törődve a rám irányuló figyelemmel.

Hogy is ne, még én segítsek ezeknek, holott ők tartanak fel? Vagy mert nem mutattam kellő tiszteletet az úri társaságnak? Esetleg csábos pillantásaikra illett volna valamiféle választ mutatnom?

Nos, szépek meg kell hagyni. De bolond az a férfi, aki az efféle férjhajhászokkal kezd, én mondom.

Szerencsére Fegley irodája alig pár háztömbnyire van csak innen. Az utcasarokról nyíló apró helyiségekből álló bérlemény évek óta árasztja magából a pletykákat. Az ember itt bármi újat megtudhat, ha felcsillant néhány érmét, Fegley azonban a London Times lelkes írója. Sajnos, egyre gyakrabban üti bele az orrát a nyomozók ügyeibe, amivel akaratlanul is bajt kever magának.

Kopogás nélkül lököm be az irodája ajtaját, mire a sovány kis emberke úgy összerándul a székében, hogy a szivar is kiesik a szájából.

- Az istenit, Downley, nem tudsz kopogni? – söpri le a hamut jobb napokat is látott nadrágjáról. – Figyelj, épp egy cikk közepén vagyok…

- Csak nem a Hasfelmetszőről? – vonom fel a szemöldököm, majd gúnyos mosollyal ülök le vele szemben. – Azt hittem volt egy megállapodásunk Fegley.

- Igen, de… mindenki a Hasfelmetszőről akar hallani, de hisz te is tudod!

Figyelmen kívül hagyva ostoba mentegetőzését, rátenyerelek az asztalára és a képébe hajolok. Alig sikerül megállnom, hogy el ne fintorodjam a szagától. Eltelhetett pár nap, mióta utoljára szappant látott.

- Downley…

- Megállapodtunk, hogy nem közölsz le semmit, azokból az információkból, amit nekem gyűjtesz és továbbra is megúszod a fogdát, de kezdek úgy vélekedni, hogy pár nap a hűvösön talán felfrissíteni az emlékezetedet. Te mit gondolsz?

Tágra nyílt szemekkel mered rám, csak azután bír megszólalni, hogy ismét rágyújt a szivarára és mélyen beszívja a füstjét.

- Csak a fogdát ne Downley, kegyetlenség lenne, tudod, hogy nem bírom ki…

- Szesz és dohány nélkül, tudom. – bólintok, majd felegyenesedem, hogy távolabb kerüljek tőle, mielőtt rosszul lennék a szagától. – Utolsó esély Fegley. Ha ezt is elbaltázod nekem, a feleséged megtudja mit műveltél a születésnapodon.

Az arca olyan színt ölt fel, mint aki menten összeesik, én pedig élvezettem mosolyodom el. Mindketten tudjuk, hogy már régen a dutyiban ülne, ha nem alkudta volna ki magának a szabadságot. Cserébe egész jó besúgónak bizonyult.

- Csak… csak nyugalom Downley, rendben? – nyöszörgi, izzadó tenyerét a nadrágjába törölgetve – Meg tudja mi ezt beszélni, nem kell belekeverni Charlott-ot.

- Hát persze.

- Mit akarsz tudni? Szerzek valamit…

- Mi ez a nagy nyüzsgés odakint? A kocsik alig férnek el egymás mellett. – ráncolom a homlokom. Tudtommal semmi jelentősebb esemény nem esedékes, az ünnepek még odébb vannak és jótékonysági estet sem szerveztek a hétre.

Fegley erre a kérdésre úgy fellelkesül, mintha azt mondtam volna, ingyen ihat, amennyit csak akar. Sebesen kotorászni kezd a papírjai között.

- Mindenki az esti bálra készül. London színe java a King Streeten lesz ma éjjel, a fényűző Gray rezidencián. Nemesek, mutatványosok, a város leghírhedtebb szajhái mind meghívást kaptak. Ez lesz az év szenzációja barátom! – vigyorodik el izgatottan.

Nem világítok rá, hogy koránt sem vagyunk barátok, sokkal inkább azon töprenget, amit mondott. - A Gray rezidencia jó ideje lakatlan.

Tudom hogy az, hisz kisfiú koromban sokat bóklásztam az utcákon és érdeklődve lestem be a hatalmas épületek kertjébe, de az a ház már akkor is üresen állt.

- Már nem az. – jelenti be Fegley diadalittasan – Dorian Gray visszatért Londonba és állítólag a vagyona még mindig hatalmas, ő maga pedig néhány nap alatt a legkeresettebb agglegénnyé lépett elő. Elsőbálozóktól az özvegyekig, mindenki kiveti majd rá a hálóját, én mondom neked.

- Azt mondtad ma este? – ma úgyis épp házon kívül leszek.

- Ma bizony. Csak nem kíváncsi vagy az úrra? Állítólag az egész világot bejárta…

- Nem érdekel Doran Gray. – vetem oda, hogy lehűtsem kicsit a lelkesedését, mert kezd idegesíteni. – Tartsd magad a megbeszéltekhez, majd még jövök.

Azzal sarkon fordulok, hogy végre valahára friss levegőt szívhassak.

Nem hazudtam Fegley-nek, nem érdekel ez a Dorian Gray, épp elég felfuvalkodott világjáróval volt már dolgom, hogy ne akarjak még egyet megismerni, de az estélyén jó pár szajha is részt vesz. Akkor pedig meglehet, hogy a Hasfelmetsző is megjelenik majd…

 

***

 

Késő nyári időhöz képest elég hűvös van, bár London sosem a jó időjárásról volt híres. Még mindig kényelmetlenül érzem magam a felöltőmben, nem vagyok én ilyen elegáns öltözethez szokva, de a jó ügy érdekében elviselem.

Még egyszer megigazítom magamon, majd belépek a fényűző kúria ajtaját. Belülről épp úgy, mint kintről, csak úgy ontja magából a gazdagságot. Mindenfelé gázlámpák világítanak, drága kristálycsillárok szikráznak a fényekben. A lábam alatt vékonyan erezett fehér márványpadló borít mindent, az asztalokon arany gyertyatartók, az ételek többsége pedig teljesen idegennek tűnik. Arról tehát máris meggyőződhettem, hogy Mr.Gray gazdagabb, mint a lordok többsége.

Ez persze felveti a kérdést, miből is származhat ekkora vagyon, de nem azért vagyok itt, hogy korosodó, hájas, kapzsi alakok után nyomozzak, hanem egy gyilkos után.

Így tehát észrevétlenül elvegyülve a tömegben körbejárom a báltermet. A falakon tucat számra függnek különböző portrék, lenyűgöző látványt alkotva, de elszakítom tőlük a figyelmem, hogy az emberekre fordíthassam.

Különös, milyen jól megfér egymás mellett a társadalom több rétege, amikor ugyanaz a céljuk.

A szajhák egyenlőre mosolyogva kelletik magukat a férfiaknak, egyikük sem óhajt egyhamar távozni, vagyis én is itt leszek még egy ideig.

- Bort, uram? – áll meg mellettem egy inas, italos tálcával a kezében.

- Semmi esetre sem. – ma éjjel tiszta fejre van szükségem.

Nem nagyképűség azt mondani, hogy a legtöbb londonit, hacsak látásból is, de ismerem, viszont itt jó pár idegen arcot vélek felfedezni, és a legszörnyűbb, hogy bármelyikük lehetne a Hasfelmetsző.

Néhány kör után, amit hiábavalóan tettem odabent, végül kisétálok az egyik hatalmas erkélyre. A kellemes esti szellőtől, ami végigsimít az arcomon, lehunyom a szemem és lassan elmosolyodom. Szeretem ezt az évszakot, amikor még se hideg, se meleg nincsen, de nem sokáig élvezhetem a zavartalan nyugalmat, mert meghallom a kavics össze nem téveszthetetlen csikorgását, amint valaki rájuk lép.

- Úgy tűnik uram, hogy ön unatkozik. – szólal meg egy kellemes, se nem túl mély, se nem túl vékony hang.

Megfordulok, és alaposan szemügyre veszem a félhomályban ácsorgó idegent. Egy fiatal férfi, nyilván vagyonos, az öltözékét figyelembe véve és természetesen jóképű.

- Elnézést, még nem ismerjük egymást. – mondom gyanakvó pillantás kíséretében, mire a férfi könnyed nevetéssel válaszol.

A hangját mintha csak a szél vinné tovább a szárnyain, a hűs esti levegővel együtt. Hirtelen minden pihe az égnek áll tőle a tarkómon.

- Pusztán az, hogy megtudjuk egymás nevét, aligha jelenthet bármiféle ismeretséget. – billenti oldalra a fejét – Véleményem szerint ahhoz közös tapasztalatokra van szükség.

- Mire céloz egészen pontosan?

Nem szeretem, mikor valaki ilyen talányosan beszél. Ez minden nyomozó rémálma, mi a tényekre építünk és nem a találgatásokra. Bár esetemben egy másfajta tudást is alapul vehetnék.

- Hogy mire célzok? Arra, hogy ön nyilvánvalóan unatkozik, ami elfogadhatatlan. – lép közelebb lassan – Egy ilyen páratlanul gyönyörű éjszakát az utolsó cseppig ki kellene élveznie.

- Hát tegye azt, nekem más dolgom van. – válaszolok komoran – Nem a szórakozásért vagyok itt ma este.

- Attól még érhetik meglepetések. – mosolyodik el és még közelebb jön, hogy a halvány lámpafényben én is láthassam a vonásai.

Valóban nagyon jóképű és fiatal, de van valami különös mélység a tekintetében, ami felborzolja az idegeim, ugyanakkor kíváncsivá is tesz. Szemei ráérősen vándorolnak végig rajtam, mire csak felhúzom a szemöldököm, de a legkisebb mértékben sem jön zavarba, sőt, szenvtelen mosollyal viszonozza a pillantásom.

- Volna kedve visszakísérni a bálterembe? Közben elmesélhetné, mi másért jött ide, ha nem azért, hogy szórakozzon.

- Az okokat nem fedhetem fel, legyen elég annyi, hogy egy rendőrségi ügy kapcsán.

- Tehát nyomozó? – villan meg a tekintete.

- Úgy van. – kutató szempárral nézek rá – Ez talán problémát jelent önnek?



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 08. 12. 00:03:45


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).